Nagyon rég nem volt alkalmam elmenni közösségi eseményre. Vagy dolgoztam, vagy szerepjátékoztunk, és értelemszerűen az élvezett prioritást. Szóval hiányzott kicsit az élmény, ezért alig vártam az elmúlt hétvégét, hogy az új helyszínre költöző, farsangi Fantasy Expóra eljuthassak. Kár volt.

Örültem, mikor elolvastam, hogy az esemény helyszíne ezúttal nem valami külső kerületi kis művelődési ház lesz, ami előtt kígyózó sorokban kell várakozni, és amiben akkora tömegnyomor szokott lenni, hogy gyakran megmozdulni alig lehet (FMK, most rád nézek…). A Bálnában még sohasem jártam, a képek alapján viszont tágas, tiszta, kulturált helynek tűnt, ami abszolút ráfért már az ilyen tömegrendezvényekre.

A szokásos, fél nyolcas vonattal indultam, és a MÁV ezúttal sem hazudtolta meg magát, majdnem 10 óra volt, amikor bevánszorgott a Keletibe, így egy gyors, pár megállós metrózás után meg is érkeztem a Duna partjára, ahol egy rövid sétát követően el is értem a Bálna épületét. Szerintem 2 percet nem kellett sorban állnom, míg megkaptam a karszalagomat az előre megváltott jegyem felmutatását követően, utána pedig indultam is az első, kiszemelt eseményre, egy BL (Boy’s Love) előadásra. A tünde hastáncot sajnálatos módon pont ugyanerre az időintervallumra szervezték, pedig nagyon gondolkoztam azon, hogy meg kellene nézni őket, tavaly nagyon érdekesek voltak az FMK-ban, amikor bemutatkoztak, jó lett volna látni, mennyit fejlődtek azóta. De hátha felkerül majd róla videó, a szervezők minden előadást, beszélgetést felvettek. Örültem volna, ha nem csak interaktív térkép van a szervezők honlapján, hanem hagyományos is, hogy ne csak rákattintással tudjam kideríteni, az adott helyiségnek mi a neve, és mit fognak ott tartani, úgyhogy kellett egy kis idő, míg megtaláltam a Hadik-termet, ahol a legtöbb, engem érdeklő előadás vagy beszélgetés várható volt.

Óvatosan átvágtam magam a tömegen, az árusok pultjai közt, kerülgetve a sok cosplayert vagy céltalanul földön ülő emberkét, és csalódottan kellett megállapítanom, hogy a rendezvény csak a nevében viselte a “fantasy” kifejezést, teljesen elnyomta (ezúttal is) az animés, cosplayes szubkultúra, ami szinte minden hazai rendezvényre olyan mértékben rátelepszik, hogy az szinte már elviselhetetlen. Nyilván ennek követői képviselik a legnagyobb vásárlóerőt, de mellettük elhalványul minden próbálkozás más tematikának a bemutatására. Mi köze a kpopnak, a para parának, a harcművészeti bemutatónak, a Squid Game-nek, egy japán kártyajátéknak, a BL-mangáknak vagy az anime-feliratozás nehézségeinek ehhez a témakörhöz? Mert úgy érzem, nem sok. Egyedül a steampunk, mint szubkultúra tudta magát jelentőségteljesebben képviselni. A cosplayerek 90, de inkább 95%-a animés vagy valamilyen idétlen animés játék karaktereinek ruháit viselték, néhány különleges, középkorias ruhát viselő hölgyön vagy egy Harry Potter-csoporton kívül alig lehetett másokat észrevenni (megint, a steampunkosokon kívül). A Gyűrűk Ura-rajongók néhány kisebb asztallal képviseltették magukat, de rajtuk kívül nem nagyon találtál semmit, ami igazán a “fantasy” témakörbe tartozna. Viszonylag kevés könyv- és manga-árus volt, bár ha őszinte akarok lenni, nagyon sok hely nem is maradt szabadon mások számára. Akartam magamnak venni néhány használt Star Wars-regényt, esélytelen volt, ellenben Raya barátnémnak és a kisfiának tudtam venni egy mangát és egy Sonic-képregényt, melyre már nagyon vártak. A büfére szót se pazarolnék, csipszen kívül semmi érdemleges kajával nem tudtak szolgálni, úgyhogy két program közt unalmamban inkább elsétáltam egy Sparba venni magamnak valami inni- és harapnivalót. A ruhatár teljesen megtelt, mire oda jutottam volna, hogy leadjam a kabátomat, úgyhogy cipelhettem magammal egész nap. Az artist alley-n jobbára ugyanazok az arcok fogadtak, akik minden más rendezvényen is árulni szoktak, olyan árakkal, hogy a szemem megmeredt, én nem is értem… vesz egyáltalán bárki ezekről a pultokról bármit is? Több száz forint egyetlen darab dobókocka? Több ezer forint egy kicsi vászonszatyor? Mire? Oké, ha valami eredeti, kézműves termék, fizesse meg, akinek ez a felvevőpiaca. De mikor egyesek tök illegálisan fanartokból meg AI-képekből készített termékekkel kereskednek, azt nehezen tudja feldolgozni a gyomrom. Volt pár figurás pultos is, néhány doboz nélkül kiállított figura erősen Ali Express-utóérzettel bírt, pedig nekem annyira még nincs is szemem az ilyesmihez, figuragyűjtő csoportban viszont felmerült, hogy olyan is fog ismét árulni, akit korábban már hamis figura forgalmazásával tetten értek. Szóval eszembe se jutott ezektől bármit is venni, főleg azért, mert bármit is árultak, jó eséllyel féláron be lehet önállóan szerezni az internetről.

Szóval már mindez megalapozta a hangulatomat, de akartam adni egy esélyt a rendezvénynek, ha már kifizettem érte a belépődíjat. A BL-es előadás… nem volt rossz, bár ahhoz képest, hogy egy órás volt, rettenetesen rövidnek tűnt. A BL-mangák világát hivatott bemutatni, de valahogy megálltunk a 70-es, 80-as éveknél, és a műfaj minden későbbi úttörőjét, akinek ma e szubkultúra nemzetközi ismertségét köszönhetjük, meg sem említették. Nem tudom, ez volt-e a cél, hogy csak a kezdeti éveket és szerzőket mutassa be, mert átfogó áttekintés e stílusról jóval több időt igényelt volna, vagy így sikerült, de őszintén hiányérzetem volt. Fel-felszaladt a szemöldököm, amikor az egyik előadó állandóan fujoshi-ként hivatkozott magára (“romlott nőszemély“), fujoshi így, fujoshi úgy. Főleg annak tükrében bántotta ez a fülemet, hogy ugyanez a kettős később az anime-feliratozás kerekasztal beszélgetésén a többi társával arról értekezett, milyen nehézségekkel szoktak szembesülni a fordítás során. [az a beszélgetés is inkább volt egyfajta pénisz-méregetés, ki tud nagyobbat mondani, és nehezebb szituációt felvázolni, melynek egy fordítási munka során utána kellett járni, de ebbe inkább már bele se menjünk...] Szóval a hideg futkosott a hátamon, mikor újra és újra a felesleges idegen szavakkal dobálóztak. Magyar vagy, beszélj magyarul! Látszott rajta, hogy jól felkészült, kiválóan artikulált előadóról van szó, megfelelő ismeretekkel, tapasztalatokkal rendelkezett. Saját bevallása szerint fordító és lektor. Akkor miért nem lehet érthetően, magyar nyelven elmondani, amit kommunikálni akarunk? És egyébként is. Miért aggatunk magunkra büszkén pejoratív jelzőket, címkéket? Ugyanúgy, ahogy annak idején a fanatizmus és megszállottság miatt pejoratív konnotációval bíró “otaku” szót sem használta semmilyen jóérzésű rajongó saját magára (már 20 évvel ezelőtt se!), úgy a romlottságot kihangsúlyozó fujoshi sem “badge of honour“, amit ilyen bátran, melldöngetve kellene viselnünk. Attól, hogy valaki ezt a műfajt kedveli (BL), nem romlottabb másoknál, egyszerűen csak más az érdeklődési köre. Látszott az előadásukból, hogy a bemutatott művekben nem csak a testiséget, erotikát keresték, hanem jellemezték annak történetvezetését, karaktereit, akárcsak a rajzolás művészi értékét, szépségét.

“Szakmabeliként” beültem később a már említett fansubber-beszélgetésre is, kár volt. Kicsit szakmaiatlannak éreztem a már említett példák miatt, pedig elő lehetett volna ezt adni sokkal precízebben és érdekesebben is. Maga az egész beszélgetés feszültnek tűnt, egyik-másik panel-tagon látni is lehetett, hogy kényelmetlenül, vagy akár egyenesen kínosan érzi magát egy másik viselkedése vagy stílusa miatt. Lehet, hogy belülről nem így volt, nézőként viszont nagyon ez volt a benyomásom.

Ha párhuzamba lehetne állítani velük bármit, nagyon tetszett pl. Konan S. Tale steampunk-történeti bemutatása, amivel tök jól tisztázta az alapfogalmakat, felvázolta a kialakulásának történetét, kronológiáját, és végig fenn tudta tartani a közönség érdeklődését. Jómagam mit sem konyítok a steampunkhoz, csupán annyit, hogy felismerem annak stílusjegyeit, de nagyon érdekes betekintést nyújtott ebbe a szubkultúrába. [jó, ez nem teljesen igaz, hiszen gyerekkorom legszebb olvasmány-élményei Verne Gyula regényeihez köthetőek] Nem volt benne nagyzolás vagy kivagyiság, egyszerűen csak a téma szeretete és ismerete.

Hasonlóképpen kiváló volt a Hadtörténeti Intézet munkatársának előadása a középkori fegyverekről, páncélokról, azok használatáról különböző filmes vagy sorozatos produkciókban, a hitelességükről vagy az elkövetett hibákról. A kétkezes nehézkardja vagy a gyönyörű rapírja láttán szabályosan melegség töltötte el a szívemet. Több ilyen bemutató kellene!

Nagyon érdekes volt a Karib-tenger kalózai rajongói filmet forgató csoport beszélgetése is: ők jó ideje már állandó vendégei ezeknek a rendezvényeknek, és mindig teljes sminkben és jelmezben érkeznek, hogy bemutatkozzanak a látogatóknak, megmutassák, hol tartanak a filmmel, anekdotákat meséljenek a munkáról, a franchise szeretetéről, ami miatt az ember alig várja a film elkészültét.

Akadt néhány program, amin gondolkoztam, hogy jó lenne részt venni. Volt egy novella-író workshop, ami érdekelt volna, és talán tudott volna újat is mutatni (hiszen holtig tanul az ember), sőt, az is megfordult a fejemben, hogy indulok a rajzversenyen, de valahogy a téma nem volt érdekes, és nem kaptam ihletet hozzá. Nem láttam viszont sehol kiállítva a beérkezett műveket, vagy csak annyira el volt dugva, hogy észre se lehetett venni, pedig megnéztem volna őket. Elvileg volt manga-rajzolós workshop is valahol, talán a MAT asztala mellett, de ott mindig annyian toporogtak, hogy sose lehetett odaférni, amikor arra jártam, így sajnos erről (is) lemaradtam. Volt valami szerepjátékos írós-kalandozós foglalkozás is, de azt meg se találtam ebben a forgatagban, egy másik, fantasy történetekkel foglalkozó beszélgetés pedig egybeesett Rixon Star Wars-témájú előadásával. És mondhatná a kedves olvasó, hogy “De Brigi, az elején itt hisztiztél, hogy mi köze ennek meg ennek a fantasy témához, a Star Wars akkor hogy fér bele ebbe?“. És valamennyire jogosnak érzem a felvetést. Nyilván elképesztő kreativitás és világteremtés kellett ahhoz, hogy a Star Wars az a globális, kulturális jelenség legyen, aminek ma tekinthető, és műfaját tekintve valóban nem “fantasy”, de nehéz lenne amellett érvelni, hogy ne szárnyalna szabadon a rajongók fantáziája, ahogy a világában elmerülnek. Rixon igyekezte filozófiai oldalról megközelíteni az előadást és annak témáját, ami érdekes volt (nekem, mint aki ebben él nap mint nap), de lehet, hogy kicsit sok a laikus hallgatóság számára.

Az már kevésbé volt szimpatikus, milyen tiszteletlenek voltak összességében a nézők a színpadi előadókkal szemben: Rixon előadását is sok animés egyszerűen végigpofázta, az a kevés ember, aki viszont kíváncsi lett volna rá, kénytelen volt egészen közel ülni a színpadhoz, hogy hallhasson belőle valamit. Oké, hogy nem érdekelte őket a téma, de azért legyen már meg az alapvető udvariasság és tiszteletadás az emberekben!

Tombolám nem volt, a versenyek eredményhirdetéseit nem vártam meg, így olyan 5 körül leléptem a rendezvényről. Ki kellett szellőztetnem a fejem, mert túl nagy volt nekem ez a zsongás, így metró helyett inkább gyalogosan jutottam vissza a Keleti Pályaudvarra. Jó idő volt, a környék is biztonságos, így nem bántam meg. A hazaút a vonaton volt talán a nap legpozitívabb mozzanata: egy asztalos, ablak melletti helyem volt, velem szemben egy színes hajú, punkos, korombeli csajszi ült, de egy tünemény volt. Mellénk egy idősebb házaspár vagy testvérpár ült le (nem derült ki, de biztos, hogy közel álltak egymáshoz), a bácsi elkezdett cseverészni az átellenes oldalon ülő, kínai házaspárral, akik kedvesen válaszolgattak, aztán amikor a bácsi nem találta a digitális jegyet, a punk csajszival együtt próbáltunk neki segíteni az appban és az online fiókjában. Végül csak összehoztuk neki, a kalauz is jó fej volt és türelmesen kivárta, míg megtaláltuk. Valamelyest visszaadták az emberekbe vetett hitemet, úgyhogy ennek örömére el is kezdtem nézni telefonon a Baljós Árnyakat. 😀