Nagyon izgalmas és tartalmas programon volt lehetőségem ismét részt venni.

Azt hiszem, senkinek sem kell kétszer mondani valamit, ha díjmentes, kulturális rendezvényről van szó. Az ilyesminek mindig hatalmas vonzereje van, hát még ha annak reményével is kecsegtet, hogy jóval otthonosabb, családiasabb hangulatban fog telni, mint egy fővárosi esemény. Jelen esetben is erre számítottam, egyetlen szépséghibája volt csak a történetnek: a beosztásom. Éjszakás műszakot kaptam aznapra, így választhattam, hogy a nappali órákban rápihenek a munkára, vagy valami programot szervezek magamnak. Utóbbi mellett döntöttem, és elég elmeháborodotott ötlet volt bevállalni egy többórás vonatozást és egész napos aktivitást annak tudatában, hogy este hazaérkezvén még vár rám az éjszakás műszak, de ha a rajongásról van szó, sose a józanságomról voltam híres.

Mivel debreceni rendezvényről volt szó, úgy döntöttünk, ismét összerántjuk az animés-mangás-kpopos-doramakedvelős bandát, és kirúgunk a hámból (már ha ezt annak lehet nevezni). Én vonattal érkeztem, Raya és a gyerekek, valamint Bazsi kocsival, a vasútállomáson (vagy ahogy a helyiek hívják, a “Nagyállomáson” 🙂 ) meg is találtuk egymást. Tettünk egy rövid, sétálós kitérőt egy vicces, Gombolyda nevű fonalboltba, mert a lányok szeretnek kézműveskedni, és a gyerekekben amúgy is tombolt az energia, utána pedig elsétáltunk a Wok to Box nevű kifőzdébe egy finom, ázsiai ebédre. Tetszett a hely, bár kicsit szűkös volt, de ahogy megtudtam, ez inkább hazavivős, nem pedig klasszikusan beülős étterem, de mi helyben kívántuk elfogyasztani a kaját.

Talán meglepően hangzik, de nem vagyok különösebben jó barátságban az ázsiai ételekkel. Nálam ez a kommersz, “kínai” éttermekben kapható illatos-omlós csirkében meg az Uncle Ben’s-féle édessavanyú mártásban ki is merül, a többit valahogy nehezen viseli a gyomrom. Kicsit tartottam tőle, fog-e ízleni, de szerencsére a hely olyan, hogy az ember maga válogatja össze az alapot (ami a magyar konyhában tulajdonképpen a “köret”, pl. rizs, tészta, stb.), a húst, a szószt, és kérhet plusz “feltétet”. Így már kicsit barátságosabb volt a dolog, és egy teriyaki szószos, kínai keles, zöldséges-fokhagymás rizs mellett döntöttem. Bazsival vettünk egy szodzsut is, mert megláttuk, hogy tartanak a hűtőben, és 10+ év koreai doramázás után úgy voltunk vele, hogy csak illene már megkóstolni. Hát, különösebb reményeket kár hozzá fűzni, pocsék, vizezett vodka-íze van, nem is értem, hogy lehet ezt olyan mértéktelenül fogyasztani, ahogy ezt a sorozatokban látjuk. Ha még legalább ízlene…

Evés után elgurultunk a Lovardába, ami a Debreceni Egyetem kampuszának egyik épülete (kerestem a lovakat, de nem, azok nem voltak sehol 🙂 ). Minden különösebb gond nélkül megtaláltuk, az épület előtt kígyózó, 50-100 méteres sorról pedig már messziről tudtuk, hogy jó helyen járunk. Már sorakozás közben lehetett látni, hogy viszonylag sok lesz a külföldi, ami a sokszínű, egyetemi diáksereg mellett talán nem is meglepő. Nyitásra ott akartunk lenni, ugyanis a programkiírás szerint az első 400 látogató úgynevezett kajajegyet kapott, amivel a délután folyamán ingyenes, koreai ételkóstolóra volt jogosult. Szerencsére mind belefértünk a kvótába, és alig 5-6 perc várakozás után, nagyon könnyen és gördülékenyen már be is jutottunk az épületbe. A szervezésre már ránézésre semmi panaszunk nem lehetett, talán csak annyi, hogy lehettek volna több helyen kiírások, térképek, amik irányítani tudják a hömpölygő tömeget, mit merre talál majd. Míg a gyerekekkel leültünk, Raya gyorsan körbeszaladt felmérni a terepet, mi pedig közben megtaláltuk Bazsi kedves ismerősét, Esztert, akivel nagyon kellemes barátságot kötöttünk.

Miután Raya felvázolta a térképet számunkra, Eszterrel fel is szaladtunk az emeletre, ahol összesen egy, azaz 1 db ázsiai termékeket árusító pult kedzett el kipakolni, és az is szerény kínálattal, így ha venni akartunk valamit, azt még most az elején kellett letudnunk. Mire végeztünk, már el is kezdődött a színpadon a tehetséges BWave nevű kpop cover tánccsapat első blokkjának fellépése, mely nagy sikert aratott a közönség körében.

A fellépésük közben érkezett meg Seiya a férjével, a fiaival és anyósával, így újabb törzstaggal kiegészülve élvezhettük tovább a műsort. A babák nagyon cukik voltak, ahogy a táncikáló fiatalokat, majd utánuk a taekwondo-bemutatót nézték, elmondásuk alapján nagyon tetszett nekik.

A közel másfél órás színpadi előadást szünet követte, így éltünk a lehetőséggel, hogy körülnézzünk, hiszen ekkorra a kiállítások és kézműves standok is kipakoltak és készen álltak arra, hogy fogadják a látogatókat. Az emeleten szerettünk volna hanbokot felpróbálni, ami kicsit felemásra sikerült. Sajnos azt tapasztaltuk, hogy sok külföldi a ruha felvételét követően elkezdett mászkálni ebben az öltözékben, meg haverkodni az ismerősökkel, pózolni az Insta-képek kedvéért, mintha más rajtuk kívül nem is létezett volna, és láttuk, hogy a szervezőknek, akik az öltöztetésért feleltek, többször oda kellett menni szólni nekik, hogy helló. Azon csodálkozok, hogy nem sétáltak csak úgy ki az emberek a ruhákkal, olyan szabadon mászkáltak bennük… A többi látogató számára ez viszont azért volt rossz, mert így csak néhány ruha-együttes maradt, méretben is szerény választékkal, ezért többen kényelmetlenül feszengtek/feszengtünk a ruhában. Meh…

Megnéztük a rendkívül tehetséges Tóth Kornélia koreai témájú festményeiből készült kiállítást, sőt, az ő pultjánál lehetett kreatívkodni is: a saját rajzaiból készített képeslapméretű másolatokat, melyeket az érdeklődők kifesthettek saját ízlésük szerint, az általa biztosított akril festékkel. Nagyon megörültem, mert itthon is akrillal szoktam festeni a figurákat és a számfestőimet is, így reméltem, hogy sikerülni fog majd. Sajnos csalódnom kellett, de főként a saját képességeimben: a technika, amivel Kornélia útmutatása szerint festenünk kellett, hasonlított a vízfestékéhez, amit már iskolás koromban is gyűlöltem, mert sose lehetett szépen megcsinálni, az utolsó ecsetvonás is otrombán meglátszik, minden összefolyik, és így nagyon rontja az összképet. Nem segített az sem, hogy egy elég vastag szőrű ecsettel dolgoztunk, itthon én a soknullás, vékonyka ecsetekhez vagyok hozzászokva. 🙁 Frusztrációval eltelve mégis elfestegetettem vagy egy órán keresztül, és bár Kornélia a végén megdicsért, korántsem voltam elégedett magammal. Ilyen lett:

A saját munkáim:

De legalább jó helyen ültem, mert pont ráláttam a színpadra, ahol újra elkezdődtek a programok: hangszeres, énekes és táncos fellépések.  És szemtanúja lehettem egy meghitt pillanatnak: ült az asztalnál egy lány/fiatal nő, aki álomszép képet festett, szinte valami mesefilmbe illő színvilággal. Kornélia sokszor megállt felette gyönyörködni a munkájában, a végén pedig a lány neki ajándékozta a képet. Kornélia kérte, hogy írja alá neki, majd a lány elővett egy névjegykártyát, és kiderült, hogy a Miyaou egyik grafikusa volt az. 🙂

5 körül kezdődött az ételkóstoló, ami végül sokkal több lett ennél: kis ételhordóba csomagolva egész adag kimbapot, bulgogit lehetett kapni, így abból a többiek szépen befalatoztak (én nekik adtam a kajajegyemet). Utána felmentünk a többi kézműves pulthoz, ahol hajtogattunk papírlegyezőt, Eszter szerzett magának a kalligráfustól egy papírost, amire a nevének jelentését írták, csak koreaiul, a gyerekek pedig koreai kézi dobot készítettek zárásképp. A tombolát már nem tudtuk megvárni, mert nekem jönnöm kellett haza az utolsó IC-vel, hogy időben hazaérjek műszakkezdésre, és a lányok előtt is állt még egy jókora út a gyerekekkel. Eszterre bíztuk a karszalagjainkat, hátha nyer velük a tombolán valami jót. Legutóbb is szerencsénk volt a Miniconon. 🙂

Mondanom sem kell, olyan voltam estére, mint akit agyonvertek, és hiába dőltem le aludni egy olyan másfél órára, miután megmostam a büdös testemet, mikor felébredtem a telefon riasztására, a világomat nem tudtam, és azóta nem tudom utolérni magam a többi teendőmmel. T__T

Felkészül: a GeekCon III.! (addig nem hiszem, hogy lesz kapacitásom más rendezvényre)