Köszöntő

Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Információk

Cím : Yi San Projekt
Cím : v26.
URL : www.yisanprojekt.hu
Tulajdonos : Brigi
Indult : 2009. február 2.
Host : Dotroll
Credits : Pixabay
Stat :

Aktív fordítások

Tang Dynasty Tour

Fõbb szerepekben: Wang Tian Chen, Wang Wen Jie, Karlina Zhang, Ken Chang, Anita Yuen, Yu Zi Yang
Származás: Kína (2018)
Fordítás státusza: 36/29
Mûfaj: történelmi, romantikus, kaland, humor, időutazós
Egy középkori sírbolt régészeti feltárásakor a kutatócsoport fiatal orvosa, Yun Buqi (Wang Tian Chen) alatt véletlenül beszakad egy barlangi üreg. A kotnyeles, ifjú kutató Tang-korabeli sírokra bukkan, ám ahogy az egyiket szemügyre veszi, váratlanul homokvihar keletkezik, mely felkapja és ismeretlen helyre repíti őt. Az eszméletlen Yun Buqi a sivatagban tér magához, és némi bandukolás után megrökönyödve kell tudomásul vennie, hogy visszautazott az időben a Tang-dinasztia alapításának idejébe. Megismerkedik és barátságot köt Taizong császár (Ken Chang) frontról hazatérő fiával, a trónörökös Li Chengqiannal (Wang Wen Jie), és annak barátaival, udvartartásával. Velük együtt tér vissza a a birodalmi fővárosba a császár elveszettnek hitt leánya, Li Anlan hercegnő (Karlina Zhang). A friss államalapító udvara felbolydul a hír hallatán, és a tudós miniszterek és harcedzett tábornokok állandó marakodása közepette nem csak a császárnak, de Yun Buqinak is meg kell találnia a módját, hogy életben maradhasson…
Adatlap   Előzetes

Tervezett sorozatok

Cold Case - Shinjitsu no tobira - Season 3
Hong Cheongi
Live - Season 2

Mostanában hallgatom

Chat

Tang #26 és III. negyedéves visszatekintő

Szerző: | 2020. okt. 1. | ajánló, kínai, magyar felirat, tang dynasty tour | 2 hozzászólás

Sziasztok!

Meghoztam a Tang Dynasty Tour 26. részének magyar fordítását, valamint a szokásos kis kiegészítéseket.

Emellett elérkeztünk egy újabb, negyedéves visszatekintőhöz, avagy “miket néztem a nyáron”. 🙂 Ahogy eddig is, a lista ezúttal sem tartalmazza a folyamatban lévő sorozatokat, így most kicsit karcsú a kínálat.

A 26. részhez készült kiegészítések:

1. Tanúi lehetünk egy látványos és pompás, hercegi esküvőnek, bár a felek egyáltalán nem tűnnek boldognak. Su Dan mindenesetre gyönyörű menyasszony.

Image

2. A “tarka gyíkfarok” más néven kaméleonlevél vagy kaméleonvirág, melynek levele antibakteriális hatású.

3. A Lingyan Csarnok egy toronyszerű építmény volt a császári palotán belül, mely arra szolgált, hogy a Tang Birodalom hírnevét és dicsőségét öregbítő miniszterek és tábornokok életnagyságú portréját megőrizze. Ugyanakkor többen közülük a Xuanwu-kapunál maguk is hozzájárultak Li Shimin győzelméhez, ezzel érdemelve ki a helyet a csarnokban. A festmények mind észak felé néztek, a császár pedig gyakran ellátogatott ide, hogy a múlt eseményein elmerengjen. A sorozatban látott karakterek közül többen helyet kaptak ott: az epizódban említett Gao Shilian (Shen hercege), Zhangsun Wuji (a császárné fivére, Zhao hercege), Wei Zheng kancellár, Yuchi Gong tábornok (“Jingde”, a lovaspóló során láttuk), Li Jing tábornok (aki a történet idején épp a türkök ellen vezeti a teljes sereget), Hou Junji tábornok (Chen hercege), Cheng Yaojin tábornok (szintén a türkök ellen harcol éppen), akárcsak Qin Qiong tábornok.

 

A 3. negyedévben látott sorozatok:

Blindspot S05 – 10/6
Criminal Minds
S13-15 – 10/6
Atlanta’s Missing and Murdered: The Lost Children [HBO dokumentumfilm] – 10/6-7
I’ll be gone in the dark [HBO dokumentumfilm] – 10/9
I am the night10/8
Who killed Garrett Phillips? [HBO dokumentumfilm] – 10/8
Des – 10/8

 

Blindspot S05 – 10/6-7

Azt hittem, ennek a sorozatnak a végére fogok érni a 2. negyedéves posztig, mert eredetileg 8 részesként lett meghirdetve, aztán meglepve tapasztaltam június végén, hogy a wikin már 11 rész infója van fenn, szóval lehet, hogy kibővítették.

Régóta érett már ennek a sorozatnak a befejezése is, és véleményem szerint amúgy is túl hosszúra nyúlt. Úgy éreztem, hogy maximum a 2. évadig volt benne izgalom, vagy érdekesség, ott kaphatott volna egy megfelelő lezárást. Utána már csak köröket futottak Jane újabb emlékvesztésével, Jane fivérének egész történetszálával, és végül az új főellenség, Madeleine gond nélküli beimportálásával az FBI-hoz. Senki sem vitatott semmit a nő odakerülésével kapcsolatban, senki sem hánytorgatta fel a múltját, mely egyértelmű, nemzetközi bűnszervezetekhez és bűncselekményekhez kötötte őt… Csak ott termett, és rögtön döntéshozói szerepbe került.

Nem tetszett, ahogy a fő csapatban is megbomlott az egyensúly. Kurt volt a bevetések vezetője, Reade és Zapata, valamint Jane pedig a beosztottjai. Aztán Kurtből a részleg vezetője lett, és kiderült, hogy abszolút alkalmatlan a feladatra. Utána Reade kapta meg ezt a szerepet, ami még jobban megborította az erőviszonyokat, hisz amikor az ember saját beosztottjából lesz a főnöke… Az mindig kínos helyzeteket teremt. Érezni lehetett, hogy Kurt nem is tisztelte eléggé Reade fennhatóságát, aki nem is tudott objektív maradni a döntéseiben, kapcsolata ellenére viszonyt kezdett az egyik beosztottjával, stb…

Egyszóval emberileg sok baj volt a figurákkal, nagyon elkanyarodott minden az eredeti felállástól. Emellett a történetvezetés is… Minden második rész arról szólt, hogy amerikai földön mindenféle jöttment terrorista vegyi, biológiai vagy atomfegyverrel való támadással fenyegetett. Minden rész azt sugallta, hogy senki sincs biztonságban, #mindmeghalunk, de pár órányi aktív FBI-oskodás segítségével minden fenyegetettség különösebb veszteségek nélkül elhárítható.

A 4. évad vége fordított egyet a felálláson azzal, hogy az alapcsapat üldözőből üldözötté vált, az évad pedig egy robbanással ért véget, mely azt a látszatot keltette, hogy Jane-t kivéve mindenki odaveszett. Nos, rögtön az 1. részből megtudjuk, hogy majdnem mindenki. Az FBI igazgatója, a korábban tenyérbemászó stílusa miatt mindenki által gyűlölt, de a 4. évadban vicces módon szimpatikussá váló Matthew Weitz még időben figyelmeztette őket, így azok a föld alatti alagútban elrejtőzhettek, ami persze rájuk szakadt. Mindenki kisebb zúzódásokkal megúszta, kivéve Reade, aki a saját életét áldozta fel azért, hogy Zapatát megmentse, így a kezdeti szakaszban többször azt igyekeznek a készítők bemutatni, hogyan birkózik meg a csapat egy régi társ, jóbarát és szerető elvesztésével.

Vannak problémáim a sorozattal. A Patterson apját alakító Bill Nye ismét felbukkan, a jelenléte pedig legalább annyira kínos volt, mint az előző évad(ok)ban. Az 1. évad csinos, fess ügynöke, Kurt egy elhanyagolt, alkesz hobo külsejű pacák lett, de mindegyik karakteren nagyon látszik a változás, az igénytelenség irányába való elindulás. Értem, részint hihetőnek kell lennie, hogy bújkálnak, menekülnek, nem a smink meg a csinos ruhák élveznek prioritást. De Kurt már jó pár évada elindult lefelé a lejtőn, és ezen nem javít az a tény sem, hogy a színész beszéde is egy nagyon motyogós, teliszájú, érthetetlen stílusban történik, amitől az egész figura egy ápolatlan redneck benyomását kelti, és nem pedig egy megbecsült FBI ügynökét. A Jane-t alakító színésznő, Jamie Alexander is óriási torzuláson esett át: a kezdeti vagány, csinos, kisportolt testű, helyes frizurájú, tetovált nőciből egy összeszakadt, nőietlen valaki lett, és nála is nagyon rontja az összképet a reszelős, mély, rekedtes hangja, amit a korábbi évadokban még csak-csak ellensúlyoztak a megjelenésével, de a készítők mintha mostanra teljesen legyintettek volna mindenre, ami a produkcióval, külcsínnyel kapcsolatos.

Lassan ott tartunk, hogy az egyedüli, valamennyire szerethető karakter az egész történetben Patterson és Rich, de azért nem esünk túlzásokba, a tenyérbemászó okoskodásuk nekik is gyakran egyszerűen csak “sok”. Menő, ahogy minden rendszert fel lehet törni, mindent meg lehet hekkelni, de egy idő után kicsit unalmassá is válik, hogy nem nagyon van számukra tét, mert mindent meg tudnak oldani.

Minden részből érezni a lezárást, hogy még egyszer gyorsan felsorakoztatunk mindenkit, hogy aztán minden szereplőtől elbúcsúzhassunk. Pattersonról és az apjáról már beszéltem, utána egy részt Kurt kínzásának és belső démonaival való harcának szentelnek, ahol szembe kell néznie FBI-os múltjával és apja gyermekgyilkosságával; aztán ott van a Zapata-flashback rész, ahol persze, hogy visszahozzuk Reade-et is. Rich átkozott, festményrablós történetszála se maradhat ki, akárcsak Rich és Patterson korábban is idegesítő, elmeháborodott hekkerhaverjának felbukkanása.

A csapatnak nincs konkrét terve, maguktól nem haladnak sehova, hogy Madeleine-t legyőzhessék, mindig akad közvetetten, véletlenül valami, egy kényelmes “MacGuffin”, ami előremozdítja a cselekményt. Az utolsó előtti részek Magyarországon (is) játszódnak, és konkrétan felsírtam, mikor az FBI-os csapat kitett egy nagymagyarországos térképet a mostani helyett…

Tetszik Weitz igazgató karakterének szürke jellege, ahogy érezzük, hogy mindig a kibúvókat keresi, hogy ő jöjjön ki a dologból a legkisebb veszteséggel, de Madeleine a markában tartja őt. Mégis sokat segít a csapatnak a távolból, és az, hogy hallgat a lelkiismeretére és kiáll értük, végül hősies vesztét is okozza, amit igazán sajnáltam. Tenyérbemászó és pimasz egy karakter volt, de jó és érdekes.

Az utolsó részekre felpörög a cselekmény, a csapat lebukik, a prágai bunker lelepleződik, és diadalittasan visszaviszik őket Amerikába, míg mindenki azt hiszi, hogy Patterson odaveszett. Kétségkívül drámai volt, ahogy Rich végignézte a nő “halálát”, meggyőző volt az alakítása, annál nagyobb az öröm, mikor kiderül, hogy ő is él, és Rich korábbi szerelme, Boston is. Immár ismét amerikai földön, a megmaradt csapattagok a régi, hozzájuk hűséges kollégák segítségével igyekeznek csapdát állítani Madeleine-nek, aki már majdnem elérte a célját és majdnem ő lett az USA alelnöke (sokat elmond azért a sorozat arról, miféle emberek és hogyan kerülnek amerikai hatalmi pozíciókba…). Madeleine azonban nem hagyja elkapni magát, mérget iszik, hogy még egy utolsót rúgjon a csapatba, és ne tudják kiszedni belőle, hol lehetnek a tömegpusztító fegyverek, amiket felhalmozott.

Mondhatnánk, ez a tetőpont, és emiatt a befejezés kissé antiklimatikusra fog sikerülni. Meg kell azonban hagyni, hogy az elmúlt 2-3 évad középszerűsége és repetitívsége ellenére a befejezés kicsit a Castle útjára lépett: látod ugyan, mi történik, de nem tudod, hogy mit gondolj, mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. Ugyanúgy, ahogy a Castle végén se voltam teljesen biztos abban, hogy Castle és Beckett túlélte a túszejtést és a boldog családi idill volt a befejezés, vagy csak egy vágyálom, ami két haldokló utolsó gondolata volt. [azóta se néztem újra az említett részt, így homályosak már több év távlatából az emlékeim, de ez volt az első benyomásom az epizódról] Itt ugyanezt kapjuk: Jane kap egy ZIP-injekciót, ami ismét memóriavesztést és potenciális halált okozhat nála, de “szerencsére” kifejlesztettek ellene egy ellenszert, ami lassítja a hatását és semlegesíti halálos mivoltát.

Igen ám, de Jane-nek a ZIP-injekció keltette hallucinációkra van szüksége ahhoz, hogy megoldják a végső rejtélyt, és megtalálják az utolsó nagy bomba helyszínét New Yorkban. Elismerésre méltó, hogy a történet egy szép körrel bezárja a pilot óta levegőben lógó hiányérzetet, és újra a Times Square-re viszi a cselekményt, pont oda, ahol annak idején a tetovált Jane-t is megtaláták a táskában, és mit ad isten, ott a bomba is. Mindenki örül, gratulál a másiknak, amiért még időben sikerült azt hatástalanítani, az FBI megint megmentette a világot. De aztán… Jane furcsa hallucinációi folytatódnak, bizarr családi vacsorákat és esküvőket lát olyan közt, akik között nem kéne, a nézőben is egyféle szekunder bizonytalanság-érzet keletkezik, hogy mit is látunk itt pontosan. Mert a jelenetek (a Castle-lel ellentétben) túl bizarrak ahhoz, hogy valósak legyenek, így egyetlen magyarázat lehet ésszerű: Jane utolsó hallucinációit látjuk, aki végül nem tudta időben bevenni a ZIP ellenszerét, és meghalt.

Merész lezárás, de ez legalább elvarrja a szálakat, és kevés az esély rá, hogy X év múlva egy reboot vagy folytatás kedvéért előrángatják. Alapvetően nem volt rossz élmény a sorozat, de legalább 2 évaddal több volt benne, mint kellett volna.

 

Criminal Minds S13-15 – 10/6-7

Egy viszonylag érdektelen és közepes 12. évad után egy kicsit izgalmas és látványos cliffhanger következett, melyben az évad főellensége, Mr. Scratch csapdát állít a bandának, és a riasztás közben, gyorsan száguldó kocsijaikban támadja meg őket, tömeges karmabolt/sérülést okozva. Gondoltam, végre valami kis változatosság. A csapat nagy része súlyosan megsérül, a néger vendégügynök, Stephen életét is veszti (Emily X évvel ezelőtti “halála” óta ez volt az első haláleset a csapatban), Mr. Scratch pedig elrabolja Emilyt, és kezdetét veszi a macska-egér játék, az elmék párbaja, mely talán izgalmat hoz… Egy teljes epizód erejéig. Az 1. rész végére, meglepően könnyen sikerül a bűnöző nyomára bukkanni, hurrá. Jöhetnek megint a fillerek…

Behozunk ismét egy új karaktert Matt (a koreai származású Daniel Henney) személyében, aki meglepően normális gondolkodású, szerethető, de amúgy teljesen jellegtelen karakter (és képesek neki JAPÁN háttértörténetet adni, amire… nincsenek is szavak). Néhány részenként előrángatjuk Derek Morgant egy pár perces vendégszerep erejéig, aki kimondja, amit a nézők lassan 2 évada éreznek: Penelope, b+, fejezd már be Luke ügynök szapulását, pusztán azért, mert ő “nem Derek”. Szerencsétlen fickó nem is akar Derek lenni, nem helyettesíteni akarja, színesbőrű ugyan, de latin és nem néger, nem mászott rá, nem akart flörtölni vele, egyszerűen csak jóban akart lenni mindenkivel egy új részlegen, ahova került. Penelope azonban rendesen kutyázott vele, ugráltatta, rendszeresen verbálisan inzultálta, de persze ezt a férfinak tűrnie kell, mert manapság ez a társadalmi elvárás Hollywoodban… Penelope utána persze már igyekszik legalább tisztességesen beszélni vele, de sosem érezni azt a szintű közelséget, amivel a többiekkel beszél, és ez tök gáz. Ide jutott a női egyenjogúságért vívott harc? Szégyen.

Eltelik fél évad, 1-2 érdekes bűntény akadt talán, ami említésre méltó (a rosswelli összeesküvők ügye különösen tetszett, de ott is a narratíva, a történet bemutatásának formája volt igazán jó). Aztán váratlanul bedurran a képernyőre a semmiből egy Linda Barnes nevű, igazgatóhelyettesi beosztásban dolgozó, tipikusan “Karen” megjelenésű, b.szatlan picsa-fejű nő, aki félreállítja Emilyt, szétszórja a csapat tagjait különböző részlegekre, Rossit nyugdíjba küldi, Spencert suliba oktatni, a megmaradó emberekkel pedig kimondottan kedvező, PR-szempontból előnyös, gyorsan megoldható ügyekre koncentrál, míg a veszélyes, potenciális sorozatgyilkosok ügyeiről letiltja őket. A csapat kínjában kénytelen titokban összejárni, és szabadidejében a potenciális eseteket vizsgálni, hogy emberéleteket mentsenek. Na, végre valami új! Meddig tart? 3 rész erejéig. Utána megy minden tovább, mintha mi sem történt volna.

Érezni lehetett, hogy a sorozatból a lendület és a pénz is kifogyott. Míg a 13. évad megmaradt a szokásos, 20+ résznél, a 14. évad már csak 15 részt kapott, a 15. meg csak 10-et. Kevés emlékezetes pillanat maradt, mindegyikből talán csak az új hősünk, Matt emelkedik ki, aki továbbra is abszolút normális a sok hülye közt, rendes családi életet él, megértő (és a munkája miatt nem picsogó) felesége és gyönyörű gyerekei vannak… Kicsit olyan a közeg körülötte, mint JJ és férje, valamint fiai körül. Penelope őrült és elviselhetetlen manírjai, Rossi vén csajozós, “újra összejövök az X-edik volt feleségemmel” jellegű kujon hozzáállása, Spencer régóta unalmassá váló és beilleszkedni képtelen zsenisége mellett jó látni, hogy Matt és JJ a fix, normális pont a csapatban, akik két lábon állnak a talajon, és tudják, hol a helyük a világban. Emily továbbra is szerethetetlen, bár az addig nagyon maszkulin, nőietlen jellegét igyekezték a készítők egy szerelmi szállal kicsit enyhíteni, de ettől kevésbé vált szimpatikussá. Luke ügynök ugyanúgy hozza a bánatos kiskutya szerepét, ahogy a színész a CSI Miamiban is tette: igyekszik szimpatikus lenni, mégis valahogy szánalmat ébreszt a nézőben a karaktere múltja (ott a testvére tragédiája, itt a háborús poszttraumás stressz, amitől nem tud szabadulni). Tara olyan unalmas, hogy még megemlíteni is majdnem elfelejtettem.

Folytatódik a régi karakterek, ügyek, főellenségek előrángatása: visszacsatolás tizenix évvel ezelőtti évadokra, ami nem mást jelez, csak hogy a sztori tényleg az utolsókat rúgja. Szerencsére kapunk egy ravasz, új főgonoszt az utolsó 2 évadra, akihez valamelyest emlékezetes pillanatok kapcsolódnak (JJ lelövése, Rossi majdnem megölése, Spencer megsebesülése): az arclenyúzó Kaméleont. És vele párhuzamosan elkezdi pedzegetni a cselekmény a továbblépés gondolatát. JJ-nek gyakorlatilag felajánlják a New Orleans-i iroda vezetői posztját, Emilynek kinéz egy FBI igazgatói kinevezés, Penelope-t egy vállalat a Szilícium-völgybe csábítja, míg Rossi (érezvén, hogy megöregedett és a Kaméleon is képes volt kijátszani őt) a visszavonulást fontolgatja. Mattnek jön az 5. gyerek, Luke siránkozik a kudarcba fulladó kapcsolatán (és ajánlatot tesz Penelopének…! o.O), Spencer pedig kezd megnyílni a világ és egy lehetséges szerelmi kapcsolat felé… Szóval érezzük, hogy a lezárás benne van a levegőben, a befejező rész mégsem a csapatot búcsúztatja, hanem csak Penelopét (mintha ő tartotta volna össze a bandát), ami valahogy olyan jellegtelen és abszolút méltatlan.

Tök jó lett volna látni, akár csak egy narrációval a csapat tagjait az új szerepköreikben, új utakon járva, míg mondjuk a viselkedés-elemző részleg megmaradó tagjai épp új ügynököket vezetnek körbe az irodában, ezzel is jelezvén, hogy átadják a stafétabotot az új generációnak, és így talán a néző is jobban tovább tud lépni. De így, hogy nagy változásnak nem vagyunk tanúi, előrángatunk archív felvételeket Hotchról, Derekről, a 13 évaddal ezelőtt kiszálló Elle-ről, a 10 éve halott Gideonról (!)… Az az ember érzése, hogy a készítők sem tudták, hogyan zárjanak le 300+ rész után egy ilyen masszív sorozatot. Hiányérzet marad egy kicsit, de nem sok, mert kevés, igazán szimpatikus figura marad emlékezetes belőlük.

 

 

Atlanta’s Missing and Murdered: The Lost Children [HBO dokumentumfilm] – 10/6-7

Kihasználva az HBO Go nyújtotta legális tartalomfogyasztás lehetőségeit, hosszab, többévados sorozatok helyett kicsit inkább a dokumentumfilmek felé fordultam. Kevés elköteleződés, nem sok epizód, érdekes témák, és hátha érdekes, pártatlan a feldolgozás is – valami ilyesmit várna az ember egy dokumentumfilmtől, nem igaz?

A tavaszi időszakban megnézett Mindhunter c. krimisorozat 2. évada foglalkozott az amerikai Atlanta városát 70-es és 80-as években feldúló, színesbőrű gyermekek sérelmére elkövetett, szörnyű sorozatgyilkosság nyomozásával. Mivel itt, Európában ez a bűncselekmény annyira nem közismert, mint pl. egy Zodiákus vagy Manson-család, amikről nemzetközileg is sokat hallani, megörültem, hogy a témában rátaláltam az HBO dokumentumfilm-sorozatára. Nyilván a Mindhunterből a körülményeket már ismertem, illetve annak kapcsán sokat olvastam utána, így volt egy koncepció, amivel leültem nézni, és kíváncsi voltam, mit hoznak ki belőle a készítők.

Az alapfelállás a következő. Az egyre virágzóbb gazdasági helyzettel bíró Atlantában, ahová sorra készülnek odatelepülni világszínvonalú gyárak és befektetők, 1979-ben váratlanul tragédiák sorozata kezd kibontakozni. Zömmel hasonló korú (valahol a kisiskolás és tinédzser korú közti), néger fiúgyermekek kezdenek minden előjel nélkül eltünedezni, aztán hetekkel, hónapokkal később már csak a holttesteikre, maradványaikra lehet csak rátalálni. A gyászoló családok egyre nagyobb hangot adnak a követelésüknek, hogy az amúgy színesbőrű polgármesterű város tegyen valamit az ügyben, a nyomozás azonban eleinte igencsak fű alatt zajlik, kevés nyilvánossággal, sokak szerint azért, nehogy az rontson a város gazdasági hírnevén és elijessze a befektetőket. Aztán amikor már hírességek, énekesek, színészek is igyekeznek felhívni a figyelmet a történtekre, és az FBI minden bevethető emberét is mozgósítják, végre nagyobb visszhangot kap a dolog.

Ennek ellenére az eltűnések és gyilkosságok folytatódnak. Az áldozatok bőrszíne és neme miatt az indítékok közt felmerült gyűlölet-bűncselekmény is (a Ku Klux Klán részéről, amit a gyászoló családok is felelősnek tartottak), de pedofil célzat is, hiszen az ismert áldozatok közül mindössze 6 volt nagykorú (szemben a 24 kiskorúval). A nyomozók azonban tanácstalanok voltak, hiszen lassan nem volt olyan lakónegyed vagy családi, baráti közösség, amit ne érintett volna közvetve vagy közvetetten valamilyen tragédia, mégis tovább folytatódtak az eltűnések.

A Mindhunter sokat agyalt ezen, hogy mi lehet itt a megoldás. Hiszen a jobbára fekete lakónegyedekben, ahonnan a gyerekek eltűntek, minden idegen azonnal feltűnést keltett volna, főleg, ha az fehér férfi (és mondjuk a klán támadója). Ezért is kanyarodtak inkább a szexuális indíttatás felé, és jutottak el végül egy 23 éves néger férfihez, Wayne Williamshez, akit egy éjszakai rendőrségi megfigyelés után állítottak meg, egy olyan helyen, ahol nem sokkal később egy holttestet is megtaláltak. A férfi összefüggéstelen magyarázatot adott a febukkanására, miszerint egy nőhöz igyekezett egy stúdióba egy üzleti megbeszélésre, de a hivatkozott stúdióban nem ismertek ilyen nevű nőt, nem volt nyoma korábbi egyeztetésnek, és bármilyen megbeszélésről is lehetett volna szó, arra nem az éjszaka kellős közepén került volna sor, amikor megállították őt a rendőrök. A férfinél tartott házkutatás során találtak olyan, szőnyegből származó szálakat és kutyaszőrt, amit több áldozat holttestén is, ami közvetett bizonyíték volt ugyan, de elég ahhoz, hogy letartóztassák és eljárás induljon ellene.

Williams végig tagadta, hogy bármelyik gyilkossághoz köze lett volna, ennek ellenére a kocsiját is csupaszra súrolta és az otthonát és átkárpitoztatta, és rejtélyes módon, az éjszaka közepén az apjával számos dolgot elégetett egy kukában, amikről máig nem tudni, mik lehettek. A férfit végül az esküdtszék kétszeres életfogytiglani börtönbüntetésre elítélte, azóta is fegyházban ül, többször próbált fellebbezni, melyet mindannyiszor elutasítottak.

A férfinek zenei stúdiója volt a városban, és rendre tartott tehetségkutató válogatásokat fiatal és tinédzserkorú, néger fiúk és lányok részvételével. Az, hogy ő maga is színesbőrű volt, megnyerő külsejű, és emiatt nem “tűnt ki” a néger közösségből, eleve lehetővé tette számára, hogy áldozatait az utcákon, a stúdiójában, vagy más nyilvános helyen megfigyelje, becserkéssze. És ezek a gyerekek, akik a Jackson 5 és Michael Jackson éppen szárnyaló karrierjét látva maguk is sikerről is csillogásról álmodtak, hamarabb beszálltak egy ilyesmivel kecsegtető, néger férfi kocsijába, mint mondjuk egy klántag fehér sofőrje mellé. Emellett Williams a vádemelés és tárgyalás, valamint a meghallgatások különböző szakaszaiban rendre nagyon furcsán viselkedett: magához rendelte a sajtót, a tévések ott szobroztak minden nap a házuk gyepén, nehezítve a rendőrség munkáját. Szónoklatokat tartott, miszerint koncepciós per folyik ellene.

Látva a Wayne-ről készült archiv felvételeket, a viselkedését, a nézőben (vagy legalábbis bennem) minden azt a látszatot keltette, hogy bűnös, és még ha nem is mindegyik eltűnésért és gyilkosságért ő felelt, bizonyos részük az ő lelkén szárad. Tudom, nem kimondottan tudományos megközelítés úgy ítélkezni valaki bűnössége és ártatlansága felett, hogy mit súg a megérzésünk. És ez gyakran tévútra is vezethet bennünket. Ugyanakkor mindenkivel előfordult már szerintem, hogy olyan helyzetbe került, amikor valakinek a jelenlétében megmagyarázhatatlanul kellemetlenül érezte magát, mert az illető testbeszéde, viselkedése, hanglejtése összességében fenyegető, veszélyes benyomást keltett. És akárhány felvételt is mutattak Williamsről, nekem mindannyiszor ez volt a benyomásom. A bűnösök arroganciájával válaszolgatott vagy éppen grimaszolt a hallottak alapján, és egyáltalán nem egy olyan emberként viselkedett, aki elkeseredetten küzd az ártatlansának bizonyításáért.

El kell mondani, hogy bár a sorozat még bőven az idei, bőrszín alapján megosztott amerikai viszonyok előtt készült, igencsak érezni belőle a (jobb szó híján…) szerecsenmosdatást. A készítők furcsa mód felsorakoztatnak olyan figurákat, akiknek a vallomása, vagy a vallomásaikban elhangzó igazságtartalom minimum kétséges. Mindenáron próbálták valahogy kényszeresen behozni a KKK-t egy fegyvermániás család (a Sandersék) kapcsán, akiket valakik, valahol láttak és/vagy hallottak négerellenes nézeteket hangoztatni, valamint a történteket dicsérni, és hogy ilyen vagy olyan szálakon keresztül kapcsolatban állhattak a KKK-val. A rendőrség még Williams elfogása előtt megfigyelés alatt tartotta őket, folytatódtak a gyilkosságok, egyikükre sem volt terhelő bizonyíték és a hazugságvizsgálat sem mutatott semmi terhelőt rájuk nézve.

Tartottak meghallgatást olyan hobókülsejű, magát beszervezettnek nevező emberrel, aki azt vallotta, hogy a rendőrség vagy az FBI megbízásából kellett megfigyeléseket, lehallgatásokat folytatnia, amiket utána megsemmisítettek. Az állítólagos tartótisztek persze csak hebegtek-habogtak a bíróság előtt, azaz mintha a vágás és narratíva azt akarta volna sugallni, hogy a nevenincs megfigyelőember valami államszintű összeesküvés kulcsfigurája lenne, és hogy a rendőrség benne volt az egészben. Persze a hivatalos nyomozás során ez a szál nem vezetett sehova, mégis erősen azt lehetett érezni, hogy a készítők már mindennel próbálkozni akartak, hogy a szerintük ártatlanul börtönben ülő Williamsnek szimpátiát nyerjenek. És ez nem jó. Egy dokumentumfilm ne akarja a szánkba rágni a véleményét!

Ha felcsapjuk az aluminium csúcsos süveget a fejünkre, persze, számos összeesküvés-elmélet megfordul az ember fejében.

1. A város néger polgármestere, akinek a befektetők megtömték a zsebeit, semmilyen nyilvánosságot nem akart az ügynek, mert azzal saját pozíciója és anyagi érdekei kerültek veszélybe.

2. Williams volt olyan helyzetben, ami lehetőséget teremthetett számára fiatalkorú fiúk becserkészésére, bántalmazására és meggyilkolására. Bizonyítékokat tüntetett el, amit mást megtaláltak, közvetetten a bűnösségét bizonyította. Az elfogása során és utána többször is ellentmondásokba és hazugságokba keveredett a vallomásával. Tény, hogy az őrizetbe vétele után a gyermekek eltűnése és megölése befejeződött.

3. Ha az Atlantában, Georgia államban elkövetett, rasszista indíttatású bűncselekményeket nézzük, a klánról okkal feltételezhették, hogy köze volt a gyilkosságokhoz. Publikusan megvizsgálható adatok azonban nem állnak rendelkezésre, hogy e nyomozás kérdésében bármi szerepük lett volna.

A 70-es évek végére számos olyan törvényi rendelkezés született, mely elindította a szegregáció felszámolását és a hátrányos megkülönböztetés minden formáját büntette. A KKK becsült taglétszáma ekkorra már csak pár ezer főre rúgott, és az előző évtizedekben számos fegyveres vagy robbantásos bűncselekmény elkövetésében vettek ugyan részt, gyermekrablásban, azok megkínzásában/megerőszakolásában és megölésében nem, főleg nem ilyen hatalmas létszámban. Újságírók igyekeztek beépülni a soraikba 1-1 jó sztori érdekében, és a terrorcselekmények miatt az ügynökségek is el-elültették az embereiket köztük. Ezek alapján kiderült volna, ha bármi hozzájük köthető.

4. A rendőrség és hárombetűs ügynökségek vélt vagy valós megfigyelései sem jutottak semmilyen más konklúzióra, mint Williams bűnösségére.

Mi lehet hát a valóság?

1. Williams tette mindet.

2. Williams csak néhány gyilkosságért felelős (vagy a gyerekekért, mert pedofil, vagy a felnőttkorúakért, mert meleg), de amikor megtudta, hogy mindegyiket rá akarják kenni, igyekezett minden nyomot eltűntetni, hogy minimalizálja az érintettségére utaló nyomokat, és próbálta maga mellé állítani a sajtót, ezzel is nyomást gyakorolva a szervekre.

3. Williams ártatlan (ezt tartom a legkevésbé valószínűnek).

4. Valaki más, esetleg valami fontos ember vagy annak prominens hozzátartozója követte el a gyilkosságokat, akinek volt annyi pénze és befolyása, hogy mindent és mindenkit lefizessen, és egy bűnbakkal vitesse el a balhét. (láttunk már ilyet, főleg politikai vagy rendvédelmi körökből, de a megmozgatott emberanyag és sajtóvisszhang miatt nem tartom valószínűnek, hogy ekkora méretű, megtévesztő hadműveletet le lehessen bonyolítani)

5. A színesbőrúek és homoszexuálisok elleni, nyilvános gyűlöletük ellenére mégis a klán tagjai követték el ezeket a szörnyűségeket az áldozatok ellen. (szerintem ez is kevéssé valószínű)

6. A fentiek kombinációjaként egy nagyszabású fedett akció részeként igyekeztek a KKK-hoz hasonló erőszakszervezeteket megfigyelni, azokba embereket beépíteni, mely akciónak talán Williams is tagja volt, de valami nagyon rosszul sült el, Williamset pedig beáldozták a többiek mentése érdekében.

7. Több gyilkos volt (az életkori eltérések miatt), akik egymással párhuzamosan, vagy akár együtt dolgozhattak. Talán az egyik Williams volt.

8. Egy gyilkos volt, aki megúszott mindent, és egyszerűen csak abbahagyta.

9. Egy gyilkos volt, aki
– más bűncselekmény miatt börtönbe került, vagy
– balesetben meghalt, vagy
– látva a hatalmas médiaérdeklődést és nagyszámú, rendőri állományt, elköltözött és máshol folytatta a tevékenységét, elkerülve így a lebukás veszélyét.

Őszintén szólva, jobbnak láttam volna, ha a készítők nem mindenáron Williams ártatlanságát akarták volna bizonygatni, hanem több oldalról megvizsgálják a lehetséges konteókat, anélkül, hogy bármilyen következtetést levonnának. Mert így minden azt sugallja, hogy ők Williams mellett állnak, ezt igyekezték erősíteni a meggyilkolt gyerekek hozzátartozóival készített interjúk is – ahol az érintetteknek nehéz volt lenyelni a békát, hogy egy saját bőrszínükkel megegyező férfi képes volt ilyet tenni a fiaikkal.

Így viszont… nem tudom. A téma kiváló, és kell, hogy X év távlatából is foglalkozzunk az olyan megoldatlan vagy kétes kimenetelű esetekkel, melyek ilyen tragédiákhoz vezettek. De a megvalósítás sajnos sok kívánnivalót hagy maga után.

 

I’ll be gone in the dark [HBO dokumentumfilm] – 10/9

Tudom, kicsit egyoldalú, hogy jobbára bűnügyi történeteket nézek, vagy sorozatgyilkosos dolgokkal foglalkozok. Valahogy mégis rettentően érdekes, hogy a 60-as, 70-es évek Amerikájában mennyi elborult elméjű sorozatgyilkos tevékenykedett, és hogy ezek közül máig milyen sok megoldatlan maradt. Furcsa ezt 50 év távlatából megvizsgálni, hogy mi vezethetett ide. Egy korban, amikor a hidegháborús hangulat ellenére az emberek a bizakodás időszakát élték, amikor a szerencsések és eléggé elszántak megcsinálhatták a maguk szerencséjét, főleg Kaliforniában, ahol Hollywood is világhírrel és csillogással kecsegtetett…

Nem tudom. Talán ezt használták ki ezek a szörnyetegek. Hogy az emberekben nem feltétlenül élt olyan tudatos óvatosság-érzet, mint utána, vagy azóta. Hogy nem mindenki zárta a kocsiját vagy a háza ajtaját-ablakát, mert meg sem fordult a fejében, hogy abba egy gyilkos fog betörni, és elveheti az életét.

Az I’ll be gone in the dark is egy ilyen időszakra, egy ilyen gyilkosra fókuszál, akinek a rémtettei büntetlenül maradtak évtizedeken át, és akinek az elfogásához egy rendkívüli asszony elhivatottsága és szűnni nem akaró kutatómunkája kellett.

A sorozat címe egy Michelle McNamara nevű, ír származású írónő posztumusz regényének címe is egyben. Michelle a 2000-es évek közepén egy true crime blogot hozott létre, ahol bűncselekmények és azok nyomozásai kerültek górcső alá, az olvasótáborából kialakuló közösség segítségével pedig fejtegetések, találgatások mentek egy-egy megoldatlan eset kimenetelét illetően. Így került a képbe egy “Keleti Erőszaktevő” néven elhíresült tettes, aki a 1976-79 között Sacramento (Kalifornia) térségében 50 nőt és fiatalkorú lányt erőszakolt meg. Az elkövetés módja mindig hasonló volt: éjszaka támadott, egyedül lévő vagy kiszolgáltatott helyzetben lévő áldozatokra, ha volt más is a házban, azt megkötözte az erőszak idejére, hogy ne segíthessen az áldozatán, majd feldúlta a házat, és mások számára talán értéktelen, az áldozat számára viszont érzelmi értékkel bíró csecsebecséket vitt magával.

Michelle alapos kutakodásba kezdett, interjúkat készített a még életben lévő áldozatokkal, felkereste a helyszíneket, valamint megvizsgálta, hogy a térségben volt-e hasonló módszerrel tevékenykedő bűnöző. Az ő igyekezetének köszönhetően kiderült, hogy e tettes a fenti időszak előtt egy másik településen “Visaliai Fosztogató” néven híresült el, 1979-ben pedig egy másik megyébe áttelepülve brutális kegyetlenséggel immár meg is gyilkolta az áldozatait, ott pedig “Eredeti Éjszakai Orvvadász“-ként ismerték. A bűnügyi laborok összevetették a különböző térségekből begyűjtött DNS-mintákat, és ezek is azt igazolták, hogy a három bűncselekmény-sorozat összefügg, és egy közös elkövetőről van szó, akit ezt követen a “Golden State Gyilkos“-ként emlegettek.

Michelle számos módszerrel próbálkozott. Próbálta árverős oldalakon (pl. ebay) keresni az azokhoz hasonló, különleges, eltűnt tárgyakat, amiket a tettes vitt magával az áldozataitól. Felvette a kapcsolatot az illetékes rendőri szervekkel, akik a régi, porosodó aktákba is betekintést engedtek neki. A nő fáradhatatlanul böngészte az anyagot, hátha észrevesz valamit, ami felett mások elsiklottak. Sajnos a megszállottság, amivel éveken át dolgozott, valamint a téma érzékenysége, ami minden egészséges ember lelkét baromira megviselte volna, oda vezetett, hogy gyógyszerfüggőség és diagnosztizálatlan szívbetegség alakult ki nála, így a könyve megjelenése előtt nem sokkal, álmában meghalt.

Munkatársai, a nyomozók, a bűnügyi laborosok és tulajdon férje, Patton Oswalt igyekezte befejezni azt a temérdek munkát, amit végzett, aminek köszönhetően 2018-ban megjelenhetett a könyve. Michelle volt az, aki a helyzete és kora korlátait felismerve megjegyezte, hogy akkoriban még nem tartott ott a tudomány és DNS-kutatás, hogy az ennyi év távlatából segítsen a nyomozásban. Ez azonban ötletet adott a nyomozóknak. Az egyik vezető orvosszakértő, aki az ügyön dolgozott, fogta a gyilkos DNS-információját, és feltöltötte egy családfa- és származáskutató vállalat adatbázisába, annak reményében, hátha valaki a gyilkos közeli vagy távoli rokonságából már végzett ilyen jellegű kutatást, és lesz egyezés. Szerencséjükre volt találat, ami segített felépíteni egy családfát, és elvezette őket a feltételezett gyilkos, Joseph James DeAngelo (74) nyugalmazott rendőrtiszthez (!). Egy ideig megfigyelés alatt tartották a férfit, majd a szemeteséből nyert DNS-minta alapján egyértelmű egyezést találtak a Golden State Gyilkos mintájával. A férfit őrizetbe vették, aki minden vádpontban elismerte a bűnösségét, így azzal elkerülte a halálbüntetést.

Hatalmas siker volt ez az áldozatok, de a nyomozók és Michelle családja számára is, iszonyú, hogy a nő nem élhette meg a gyilkos elfogását és elítélését. Ez az ember egy hős és példakép lehet mindenki számára, hisz olyasmit vitt véghez, ami csak keveseknek sikerült. És ha a példáján okulva akár csak egy másik ilyen lelkes amatőr nyomozónak sikerül hozzájárulni ahhoz, hogy egy másik elkövetőt is lecsukhassanak, az már csodálatos eredmény lenne. Nyilván ehhez nagyon sok ember őszinte és segítő együttműködése kellett, de a sikere vitathatatlan.

A sorozat méltó emléket állít Michelle-nek, nagyon tapintatos a túlélőkkel készített interjúk során, csodálatos a narráció, ahogy Michelle naplójából és blogjából, a könyvéhez készült kéziratból idéznek, hátborzongatóan szép az intró… Összességében ez egy remekbe szabott dokumentumfilm volt.

Miért nem 10/10 akkor, kérdezhetitek.

Tényleg nem sok kivetnivalóm van. Csak egy, de az különösen. A téma, a gyermekek/tinédzserek sérelmére (is) elkövetett bűncselekmények tematikájakor iszonytató látni, hogy a Michelle-t ábrázoló, archív családi felvételeken az akkor még totyogó kislánya pelenkában vagy legalábbis kisszoknyában, de mindenképpen fedetlen mellkassal van ábrázolva. Nem egyszer, többször is. Ezt igazán elhagyhatták volna, hiszen ebben a mai, beteg világban, amikor eleve egy ilyen beteg szörnyetegről forgatnak, szerintem nincs helye egy beleegyezésre még nem alkalmas kislány meztelen testének bemutatásának. 🙁

 

 

I am the night10/8

Még egy gyilkosos történet jöhet? 😀 Ez most kivételesen nem dokumentumfilm, bár megtörtént eseményeket dolgoz fel.

A történet két szálon indul el. A 60-as évek Amerikájában járunk, ahol a 16 éves Patty Greenwade (India Eisley) egy néger édesanya fehérbőrű, de félvérnek tartott lányaként középiskolás éveit éli. Idejének nagy részét pedig néger barátnőivel és barátjával tölti, akivel szerelmesek egymásba, Patty pedig alig várja, hogy összeházasodhassanak és együtt élhessenek. Az anyjával, Jimmie Lee Greenwade-del emiatt azonban rendszeresek az összezördülések, mert a nő nem akarja, hogy a lány rossz társaságba keveredjen. Mindig a legszebb, legtisztább ruhákban járatja őt iskolába, a legjobb nevelést kapta, és iskola után kórházban dolgozik félállásban. Egy este, ahogy az adott napi veszekedés után Jimmie Lee felöntött a garatra és kiütötte magát, Patty átkutatja a nő személyes holmiját. A papírok közt talál egy születési anyakönyvi kivonatot Los Angelesből, melyen a Fauna Hodel név áll.

Másnap szembesíti az anyját ezzel, aki bevallja neki, hogy valójában örökbe fogadta, és Fauna Hodel Patty valódi neve. A lány azonnal kutakodni kezd, hogy megtalálja vér szerinti családját. Talál is egy dr. George Hodel nevű férfit a nyilvántartásban, akit felhív, és aki meginvitálja őt Los Angelesbe. Patty/Fauna így összecsomagol, és a tervei szerint egy hétre LA-be utazik, ahol Jimmie Lee rokonainál száll meg. A lány közben megtudja, hogy George Hodel a nagyapja, a valódi anyját Tamar Hodelnek hívták, és hogy él Los Angelesben egy mostoha-nagyanyja Corinna Hodel néven is. Ám amint utóbbi nővel találkozik, érzi, hogy valami nincs rendjén, hogy titkolnak előle valamit. Nem beszélnek neki Tamarról, nem válaszolnak a kérdéseire sem, minden fenyegető és titokzatos.

Mindeközben Los Angelesben tevékenykedik egy újságíró, Jay Singletary (Chris Pine), aki évekkel korábban leleplező cikket írt George Hodelről és családjáról, annak állítólagos vérfertőző viszonyáról a lányával, Tamarral, a férfi ellen pedig per is indult, de ő került ki győztesen, Jay így mindent elveszített: addigi munkáját, megbecsülését, jóhírét. A koreai háborúban szolgált, onnan veteránként hazatérve folyamatos poszttraumás stressz gyötri, ami miatt alkoholizmusba és a drogokhoz menekül. Amikor azonban Jay és Fauna a véletlenek sorozatának köszönhetően megismerkedik egymással, Jay úgy érzi, eredeti elmélete George Hodel bűnösségét illetően mégis igaz lehet, és szerkesztője kérésére mindenáron megpróbál segíteni a lánynak az igazság kiderítésében, hogy aztán egy jó sztori is születhessen a dologból…

Kár lenne a sorozat teljes cselekményét lelőni egy leírással, mert tényleg érdemes megnézni ezt a minisorozatot (csupán 6 részes). A megvalósítása korhű, bár a Jay karakterén látható, fehér tornacipő kissé anakronisztikusan hat, de hát honnan tudjam, mi volt akkoriban a divat. A Faunát alakító színésznő egy nagyon különleges arcú, szépnek mondható fiatal nő, és a vonásai láttán tényleg könnyen hihető lenne a “félvér” származás. Tehetséges, és az alakításával sincsen különösebben semmi baj. Néha kicsit éles a váltás az ártatlan, félénk kislány és a bátor, semmitől meg nem rettenő fiatal nő között. De maga a sorozat hangulata is rettentő kettős: látjuk az elitet, amely nagy unalmában avant-garde kiállításokon, szociális összejöveteleken különféle bizarr installációkkal és performanszokkal szórakoztatja magát. Mellette látjuk a dolgozó réteget, ahogy színesbőrűként boldogulni próbál egy szegregált világban. Látjuk a korrupt rendőrség nem túl törvényes módszereit. A történet egyszerre életszagú és szürreális, és sikeresen kelt félelmet a nézőben az ijesztő pillanatokban.

Csodásak a jelmezek, a színesbőrű közösség bemutatása is elfogadható, bár kissé furcsa, hogy kívülről a házaik gettójellegűek, a karakterek viszont igencsak színpompás, újszerű, drágának tűnő ruhákat viselnek.

Chris Pine az… Chris Pine, aki mindegyik szerepében kb. ugyanazt a karaktert játssza. Lecsúszott, alkesz, “nem ér az életem semmit, de megvan bennem a kellő igazságérzet, és ha szükséges, harcolok a jó ügy érdekében“. Nincs ezzel baj, alapvetően ez a szerep sem követelt tőle sokkal többet. Voltak meghökkentő pillanatok, amik nem tudom, mennyire voltak tervezettek vagy rögtönzöttek: pl. mikor megmenti Fauna életét egy gyilkostól, és végez a férfival, szinte önkívületi állapotban viszi őt haza a lány, Pine pedig botladozva átesik a dohányzóasztalon, rázuhan a kemény kanapéra, aztán pedig vergődés közepette le a földre… Érdekes volt, nem mondom. Kicsit hiányolom, hogy az alkoholos és kábítószeres delíriumban látott hallucinációkon kívül miért nem mélyítették el kicsit jobban a háború borzalmait feldolgozni nem tudó férfi szenvedését… De itt most nem teljesen ezen volt a hangsúly.

A hangsúly George Hodelen volt, egy rendkívül magas IQ-jú férfin, aki a mai napig a Fekete Dahlia-gyilkosság, azaz Elizabeth Short brutális meggyilkolása és megcsonkítása után vélhetően még számos más, hasonlóan kegyetlen gyilkosságért, valamit vérfertőzésért is felelős, de összefüggésbe hozzák a Zodiákussal is. Saját fia is azt vallja, hogy az apja volt a Fekete Dahlia-gyilkosság elkövetője. Hodel végül Ázsiába menekült az igazságszolgáltatás elől, és sosem felelt állítólagos bűneiért.

A történet és a színész (Jefferson Mays) hátborzongató módon kelti életre a karaktert, hozzájárul ehhez az is, hogy a sorozat egyes jeleneteit eredeti helyszínen, Hodel egykori házában forgatták. Faunával együtt menekülünk a pszichopata és pedofil nagyapja elől, és Jay-jel együtt próbáljuk megvédeni a lányt a rá leselkedő veszélyektől. A történet behúzza a nézőt, és nem engedi szabadulni, még akkor sem, amikor már rendesen félelmetesek a hollywoodi elit bizarr partiszokásai vagy hőseink menekülései. Tetszik Jay felismerése, ahogy a szürreális festmények és szobrok kiállítása láttán végül rájön, hogy a műalkotások és a szerinte Hodelnek tulajdonítható gyilkosságok közt igenis van kapcsolat, hogy mindegyik ábrázolásnak tulajdonképpen egy való életben elkövetett gyilkosság és annak “megrendezett” helyszíne felel meg. Igazán remek volt az a jelenet.

Összességében ez nem egy világmegváltó történet, de… Egy érdekes kor egy ismét soha meg nem büntetett sorozatgyilkosáról szól, ami miatt mindenképpen érdemes belenézni.

 

 

Who killed Garrett Phillips? [HBO dokumentumfilm] – 10/8

 

Az I’ll be gone in the dark c. dokusorozatnak sokáig hatása alatt voltam, így felkaptam a fejemet, amikor az HBO Go kínálatában megtaláltam a rendezőnő egy másik munkáját, a Ki ölte meg Garrett Phillipset? c. rövid, 2 részes, összesen kb. 3 órás sorozatot. A hossza miatt simán belefér egy egyestés programba, a témája miatt azonban lelkileg mégis csak egy kis rákészülést igényel.

2012-ben játunk, adott egy békés kisváros New York állam északi részén, a kanadai határ közelében, egy meghitt kis közösséggel, ahol mindenki ismer mindenkit, a közelben több jó hírű egyetem is van, így a lakók kényelmesen élnek. Egy kétgyermekes édesanya, Tandy Cyrus egyedül neveli tinédzserkorú fiait, a 10 éves Garrettet és annak öccsét. A csinos, fiatal nő jól ismert a településen, hiszen korábban focizott, dolgozot a helyi kocsmában pultosként, és járt a sheriff egyik helyettesével, John Jones-szal, valamint utána egy köztiszteletben álló, jamaikai származású, egyetemi fociedzővel, Nick Hillary-val is egy évig.

Egy őszi napon az ifjú Garrett hazafelé tartott az iskolából, mely néhány utcányira volt csak az otthonától, így szokásához híven felpattant a gördeszkájára, és azzal szelte az utcákat. A térfigyelő kamerák az iskola és egy kórház előtt is látják elgurulni őt, a fiú végül hazaérkezik a házukba. A kétszintes kockaházban rajtuk kívül más bérlők is laknak (egy egyetemista pár), akik ekkor a tévé előtt kajáltak saját lakrészükben. A ház mögötti parkolóban szintén egy fiatal pár áll a kocsijukkal, az esőben kereket próbálnak cserélni, mellyel nem sokkal később végeznek is.

A fiú délután 5 körül felment az emeleti lakásukba, onnantól azonban nem lehet tudni, pontosan mi történt. Az egyetemista lakók motoszkálást, puffanást, és erőtlen “segítség” vagy “ne” szavak motyogását hallják. Bekopognak, hogy minden rendben van-e, ám ekkor valaki belülről rákattintja a zárat az ajtóra. Megrémülnek és hívják a 911-et, ahonnan percek alatt ki is érkezik egy járőr, aki a főbérlővel behatol a lakásba, dulakodás nyomait találja, a fiút pedig eszméletlenül, és megkezdi az újraélesztését. A mentők hamar kiérkeznek, és beviszik a gyermeket a sürgősségire, de már nem sikerül megmenteni az életét. A fiú halálát bántalmazás és fojtogatás okozta. A helyszíni szemle során a rendőrök megállapítják, hogy a lakást eléggé feldúlták, az egyik hátsó ablak kifelé van feszítve, az ablakon ujjlenyomatok hada, az ablak alatti falon repedések: azaz a tettes ott mászott ki, ugrott le és futhatott el.

A zaklatott anyát a kórházból az őrsre kíséri a korábbi párja, John Jones, ahol a vallomását felveszik, illetve próbálják kideríteni, volt-e rosszakarójuk, aki esetleg ezt tehette velük. Behívják a nő volt pasiját, a színesbőrű fociedzőt, Hillary-t, aki készségesen együttműködik a rendőrökkel, a biztonsági kamerák felvételén azonban már itt elkezdődik valami furcsaság. Többször is elmondják neki, hogy szabadon távozhat, önként jött be, ezzel csak a nyomozást segíti, azonban a kérdések egyre személyesebbek, zaklatottabbak, majd amikor a rendőr ismerteti a jogait, továbbra is azt mondja neki, hogy szabadon távozhat. Hillary megpróbálja felvenni a kapcsolatot volt egyetemi társával, aki ügyvéd New Yorkban, ám idővel a telefonját is elveszik, és amikor távozni akar, már többen is elállják az útját és nem hagyják kimenni.

Hillary kálváriája itt kezdődik, a nyomozók ugyanis kezdettől fogva meg vannak győződve arról, hogy ő ölte meg a kisfiút. Meztelenre vetkőztetik, hogy külsérelmi nyomokat keressenek rajta, ám amit találnak, nem inkrimináló bizonyíték (apró bokahorzsolás… egy fociedzőn…). A férfi 70 napra börtönbe kerül, ahogy megindul a vádemelési eljárás.

Mint kiderül, a rendőrség és az ügyészség arra alapozza a vádat, hogy amikor Garrett elgurult a suli előtt a gördeszkával, a felvételen látni lehetett Hillary kocsiját is, ahogy ugyanabba az irányba halad, nem pedig a másikba, a saját háza felé. Szerintük a férfi nem tudta feldolgozni, hogy szakítottak a gyermek anyjával, és bosszúból ölte meg a gyermeket, és mivel sportolóként jó a fizikuma, nem okozhatott neki gondot kiugrani az emeleti lakásból és észrevétlenül elmenekülni. A férfinek hiába volt alibije edzőtársa és tinédzser lánya személyében, és hiába nem találtak se ujjlenyomatot, se DNS-mintát a helyszínen tőle, nem foglalkoztak vele. A közvéleményt sikeresen Hillary ellen hangolták, az egykor megbecsült sportoló és edző elvesztette a munkáját, a jó hírét, a családja félelemben élt.

Az egyébként 5 gyermekes Hillary végig az ártatlanságát hangoztatta, és hogy az eljárás során számos szabálytalanságot és jogsértést követtek el ellene. A bíró végül a 70 nap eltelte után megelégelte a rendőrség és ügyészség töketlenkedését és használhatatlan, közvetett bizonyítékaikat, és elrendelte a férfi szabadon bocsátását.

A gyászoló család és szimpatizánsaik nagy csalódásként élték meg ezt. Kapva kapott az alkalmon a kerületi ügyészi választások demokratapárti jelöltje, Mary Rain, aki a kampányát erősen Garrett ügyére hegyezte ki, és azt ígérte, hogy ha megválasztják, igazságot szolgáltat a gyermeknek. Az igazságot követelő közvélemény pedig persze, hogy megválasztotta. Hillary közben maga is polgári peres eljárást indított a város ellen az ellene elkövetett jogsértések és hitelrontás miatt.

A frissen beiktatott Rain kerületi ügyésznő ismét elővette az ügyet, másodszorra is vizsgálat indult Hillary ellen. Egyre többen csatlakoznak a szembenálló táborokhoz: Hillary perköltségeit korábbi egyetemének egyik patrónusa támogatja, profi new yorki team segíti őt a sorozatos meghallgatások során. Az ügyésznő csapata is kiegészül különféle szakértőkkel, szenvedélyesen szónokló ügyészekkel, de egyik oldalnak sem sikerül érdemben fogást találni a másikon. A vád továbbra is vakon hisz Hillary bűnösségében, Hillary azonban a bőrszíne és származása miatt rassziszta indíttatást is vél az eljárás mögött.

4 éven át megy a huzavona, a kedélyek nem csillapodnak. Akárhova is költözik Hillary vagy a mellette tanúskodók, követi őket egy plakátkampány, a “Justice for Garrett“, így bárhol is próbálnak letelepedni, a múlt és a per nem hagyja. 2016-ra jut el a per olyan szakaszba, ahol döntésre lehet számítani. Hillary vállalja, hogy esküdtszék nélkül, csakis a bíró személye által szülessék döntés a sorsáról. A tárgyalás közben azonban igencsak furcsa részletek merülnek fel.

Kiderül, hogy az ügyészség és a vád elhallgatott egy tanúvallomást egy börtönben ülő rab részéről, aki eskü alatt vallotta, hogy a gyilkosság napján látta John Jonest bemenni és kijönni Garrették házából. Azt a John Jonest, akivel a gyermek anyja Hillary előtt járt, és aki a nyomozás teljes időszaka alatt támogatta, kísérte a nőt mindenhova, a kihallgatáson konkrétan órákon át a kezét szorongatja. Megtudjuk, hogy róla is készült fotó, igaz, őt nem vetkőztették meztelenre, mint Hillaryt, csak felhúzta magán a ruhát, és csak az alkarjától és térdtől lefelé fotózták őt le – a fejét nem, így a fotó akár bárki mást is ábrázolhatott volna. Előkerülnek korábbi jelentések, miszerint a gyermek anyja korábban már kért intézkedést Jones ellen, mert féltette saját és gyermekei életét. De ami még fontosabb: a kórház előtt a biztonsági kamera szerint gördeszkán elguruló Garrett mellett felvette Jones kocsiját is, aki szintén gyalogos közelségben lakott az áldozathoz képest.

Felmerül tehát a kérdés, hogy
– miért lettek elhallgatva ilyen fontos részletek,
– miért volt gyanús, hogy Hillary kocsija egy felvételen volt látható Garrett-tel, és egy irányba haladt vele, de miért nem volt gyanús az, hogy Jones kocsija ugyanezt tette
– miért volt erősen hátrányos megkülönböztetésben része Hillarynek a fotók készítésekor Jones-hoz képest
– ha potenciális gyanúsítottként fotók készültek Jones-ról már az elején, hogy maradhatott egészen végig az ügy közelében, belelátva a folyamatba, bizonyítékokba, stb., mikor esetleges tettesként így akár bizonyítékok eltüntetése is felmerülhetett a részéről?

És ami még mocskosabb: úgy tűnt, az ügyésznőnek sikerült megvennie az egyik szemtanút, a ház előtt kereket cserélő fiatal pár férfitagját. A férfit képesek voltak Hawaii-ról a tárgyalásra reptetni, fizetve az útiköltségeit, cserébe pedig kiderült, hogy azt akarta vallani, hogy egy nagyon sötét bőrű férfit vélt látni az ablakban – holott a gyilkosság idején a párjával mindketten vehemensen állították, hogy senkit nem láttak a helyszínen. A férfi hangfelvételen is bevallotta a nőnek, amit maga a nő vett fel hangrögzítővel, hogy másképp fog tanúskodni.

Összességében szerintem… igazságos döntés született. Ha ezeken a rendőrökön és ügyészeken múlik, a gyászoló család sosem fog vigaszra lelni. Mialatt mindenki évekig azon fáradozott, hogy Hillary-re bizonyítsa azt, ami nem bizonyítható, addig a valódi tettes simán kereket oldott, vagy – ami még ijesztőbb – azóta is e kisváros közösségében él, talán következő áldozatára lesve.

Ugyanaz a gondos forgatókönyv és operatőri munka, ami az I’ll be gone in the darkra jellemző volt, itt is érezhető. Nagyon szép ívet írt le a cselekmény: a végső bírói döntéssel indulunk, majd visszautazunk az időben a történtekig, a 2. rész végére pedig ugyanoda kanyarodunk vissza, ahonnan indultunk. Tetszik az alaposság, amivel az idővonalat több szemtanú vallomásából rekonstruálták, ahogy szinte mindenkit megszólaltattak. Abszolút lehetett érezni a pártatlanságot: ugyanúgy beszélt sziklaszilárd meggyőződéséről az ügyésznő, Jones, a gyászoló család néhány tagja, ahogy Hillary, az ő gyermekei, az ő oldalának szemtanúi, ügyvédei, barátai. És szerintem egy dokumentumfilmnek ilyennek kell lennie. Meg kell hagyni a döntést a nézőnek, hogy az meghozhassa a maga állásfoglalását, aztán pedig elénk kell tárni a pontos jogi végkimenetelt, ami látszólag pontot tesz az ügy végére.

Azért csak látszólag, mert továbbra is sok kérdés maradt megválaszolatlanul.

Hillaryról kimondták, hogy nem bűnös. Igen ám, de innen hova megyünk tovább? Az ügy nincs lezárva, de 8 év távlatából ugyan mit lehetne még kideríteni? Közeleg a gyermek halálának évfordulója, és egy lépéssel sincsenek közelebb a megoldáshoz. Amíg mindenki Hillaryre koncentrált, olyan létfontosságú bizonyítékok semmisülhettek meg vagy tűnhettek el örökre, amik a valódi gyilkos kilétét felfedhették volna. Az ügyésznőt hivatali visszaélés miatt két évre eltiltották a praktizálástól, de hiába kapott új ügyészi stábot a bűncselekmény, nem lesz könnyű dolguk.

Az érintettek közül egyedül talán az édesanya nem szólalt meg az ügyben, ami jó is meg nem is. Láttuk őt többször is megtörten sirdogálni a felvételeken, és jó lett volna látni az ő álláspontját is. Ugyanakkor nagyon el tudta volna vinni egyik vagy másik irányba a néző véleményét, hisz kivel tudnánk jobban együtt érezni egy szenvedő édesanyánál? A beszélők szerint nagyon visszafogott nő, így érthető, hogy nem akart részese lenni a dokumentumfilmnek. A felvételekből persze azért sejteni, hogy melyik oldal felé hajlik: amikor Hillaryről kijelentik, hogy nem bűnös, megtörik és még jobban sírni kezd a családtagjaival, mint addig, így vélhetően ő is bűnösnek tartotta a férfit.

Alapvetően a kivitelezés tehát nagyon tetszik, mégsem adnék rá 10/10-et, mert volt számomra olyan hiányosság a narratívában, mely sorsfordító lehetett volna, ha kitérnek rá. Ilyen volt pl. Hillary kihallgatásakor az egyik rendőr kérdése, hogy miért nem kíváncsi Hillary arra, hogy mik voltak a haldokló kis Garrett utolsó szavai. MIK VOLTAK? Mondott bármit, ami miatt rögtön Hillary volt gyanúsítható? Ha mondott, miért nem hallottunk róla, miért nem beszéltek róla az eljárás során, miért nem hozták fel az ügyészek perdöntő bizonyítékként? Ha ez csak egy elszólás volt, és a gyermek nem tudott már mondani semmit, amivel a gyilkosára utalhatott volna, miért ejtette ki a rendőr a száján ezt a mondatot? Úgy érzem, hogy ez egy kritikus pont, amire kitérhetett volna a sorozat is.

Kellett, hogy legyen valami, ami miatt rögtön mindenki az asztalra csapott, és igenis Hillary bűnösségére gondolt, de a többi nézővel és látszólag Hillaryvel együtt sose tudjuk meg, mi volt az. Hillarynek és a csapatának is csak elméletei vannak.
– a kisvárosban így is megszólták Tandyt, amiért a fehér sheriff-helyettes után rögtön egy néger, jamaikai “bevándorló” palival kezdett járni. Egy tisztes, vallásos környezetben az ilyen jellegű “keveredést” sosem nézte jó szemmel a konzervatív közösség.
– pontosan emiatt a kapcsolat miatt érezhette John Jones úgy, hogy “lecserélték” őt egy négerre, és nem tudta ezt feldolgozni, ezért volt ez a végtelen gyűlület, ami benne élt Hillaryvel szemben. És az összetört édesanya fejét sikerült annyira telebeszélnie, hogy ő maga is elhitte, hogy a férfi, akivel boldogok voltak, sokat nyaraltak és rengeteg időt együtt töltöttek, ilyesmire képes lett volna.
– könnyebb volt démonizálni egy bevándorlót, egy színesbőrűt, mint elhinni azt, hogy egy másik, helybéli, esetleg fehérbőrű követte el ezt a szörnyű tettet.

Jó lett volna tudni az igazságot. Eleve jó lett volna elkapni a gyilkost, hogy a gyermek békében nyugodhasson. Helyette néhány hatalommániás, önző ember inkompetens harcát láttuk, mely éveken keresztül látszólag rossz ember ellen folyt, mialatt a valódi bűnös röhöghetett a markába.

Nem jó érzés valós bűncselekményeket taglaló történeteket nézni. Még rosszabb, ha az áldozatok gyerekek. De kellenek az ilyen történetek, mert ha nem látjuk, azt hisszük, nem léteznek. Pedig ez a világ mocskos és könyörtelen.

 

Des – 10/8

Nemrég került fel az HBO Go kínálatába ez a brit krimi, melynek utánaolvasva meglepődtem, hogy tulajdonképpen egy 30 éve tartó széria 9. története, mely Nagy Britannia hírhedt sorozatgyilkosairól készít portrét tévéfilm vagy minisorozat formájában. A Des a modern kori Anglia egyik leggyomorforgatóbb szörnyetegét, Dennis Nielsent kívánja bemutatni, aki a 70-es évek végétől a 80-as évek elejéig, elfogásáig tevékenykedett.

Valamilyen kulturális érdektelenség miatt a brit sorozatok rendre elkerülik a figyelmemet, így azokon a színészeken kívül, akik nemzetközileg, Hollywoodban is ismertek, keveset tudok róluk. Ez nyílván nem kíván semmilyen értékítéletet mondani a szakma és a produktumai felett, egyszerűen csak másfelé orientálódok, és biztos vagyok benne, hogy számos, érdekes műről így le is maradok, de ez kizárólag az én hibám.

Nem állítom azt sem, hogy e sorozat színészgárdájának nagy ismerője vagy rajongója lennék, a címszerepben látható David Tennant neve is csak haloványan ismerős számomra a Harry Potter-filmek 4. részéből, és tudom, hogy közkedvelt Doktor volt a Dr. Who-ban, de számomra az is teljesen kimaradt. Szóval viszonylag semlegesen, és némiképp kíváncsian ültem le a sorozat elé, hogy mit is tud majd nyújtani.

Már a kezdés is meghökkentő, ami miatt eleinte furcsa érzésem is volt. London egyik kerületének helyi rendőrőrsén a bűnügyi részleg vezetője, Peter Jay főfelügyelő munkába érkezvény kivonul egy bejelentés helyszínére a kollégáival, ahol egy szomszéd egy eltömődött szennyvízlefolyó megbolygatásakor csontmaradványokra bukkant, melyek ránézésre embertől származnak. Az érintett lakás bérlője nincs otthon, így a rendőrök estig szobroznak a háznál, közben a szakértők el is kezdik vizságlni a fellelt bizonyítékokat. Már sötétedik, mikor a jól öltözött köztisztviselő, Dennis Nielsen gyalogosan megérkezik, és megpillantja az egyre nagyobb rendőri jelenlétet a ház előtt. Nem menekül, nem tagad, rögtön tudja, hogy itt a vége.

A házba bejutva egyértelmű emberölés nyomait találják (vér, levágott és megfőzött emberi fej, torzó a szekrényben…), így be is viszik a férfit. A kocsiban rákérdeznek, hogy van-e még más áldozat, melyre a gyanúsított annyival felel, hogy van, még vagy 15-16. A rendőrök arcáról lerí, hogy nem ilyen válaszra voltak felkészülve, hiszen amúgy sem minden nap botlik az ember ilyen beteg sorozatgyilkosba.

Dennis, vagy ahogy becézi magát, Des az őrsön – kirendelt védője tiltakozása ellenére – listaszerűen kezdi felsorolni áldozatait, azok meggyilkolásának becsült idejét, illetve, hogy hol érdemes még a rend éber őreinek ásnia miattuk. A hír persze, amint kiszivárog, megdöbbenti a közvéleményt, és mindenki azon igyekszik, hogy sikerüljön a súlyosan károsodott bizonyítékokból stabil vádat kovácsolni, mely aztán egy életre leültetheti a gyilkost. Hőseinknek azonban hamar rá kell jönnie, hogy Des mesteri manipulátor, aki nemcsak őket, de a védőit, és látszólag az esküdtszéket is képes úgy befolyásolni, hogy ő kerüljön fölénybe. Vajon sikerül elítélni e szörnyeteget…?

Miért is mondtam, hogy furcsa a kezdet? Mert nem látunk rémtetteket, se a gyilkos keresését, egyből olyan helyzetbe kerülünk, hogy a rendőrség teljesen véletlenül talál rá Desre. És ez fura. Klasszikus értelemben mindig bűncselekményekre számítunk, amit nyomozói munka követ, melynek megkoronázása a tettes elfogása és jó esetben elítélése. Szokatlan tehát, hogy látszólag itt visszafelé indul el a cselekmény, az elkapástól a bűntettek felderítésén és az áldozatok megtalálásán át az okokig. Viszont ez nem feltétlenül rossz.

Remekül, szavak nélkül is átérezni a rendőröket alakító színészek döbbenetét, a soha nem látott kegyetlenséggel való szembesülést, ahogy kételkednek abban, hogy lesz elég lelki erejük végigcsinálni ezt az egészet. A sorozat során sokszor az volt az érzésem, hogy “mire gondolhatott a költő?“-t játszunk, és az apró gesztusok, ki nem mondott kérdések, meg nem magyarázott pillantások megfejtését a nézőre akarták bízni.

  • Hogyan számoljon el a rendőrség a lelkiismeretével, mikor így kell tök véletlenül kiderülnie, hogy évek óta egy sorozatgyilkos munkálkodott a körzetükben, aki korábban ráadásul maga is rendőr volt, és akire senki sem figyelt fel? Hogyan nézzenek így szembe az áldozatok hozzátartozóival, akik közül sokan emiatt lezárást se kaphattak, nem is mindenkit sikerült azonosítani, mert a tettes olyan aprólékos munkát végzett?
  • Hogyan érveljen az ember egy ilyen ügy kapcsán a bíróság és az esküdtszék előtt? Próbáljuk bizonyítani, hogy a férfi józan ítélőképességének teljes tudatában követte el a tetteit, “nem volt őrült”, csak hogy a legsúlyosabb, kiszabható büntetésben részesülhessen? Igen ám, de mivel magyarázzuk a brutális gyilkosságokat, ha nem egy megbomlott elme tetteiként tekintünk rá? Ha normálisnak állítjuk be, az áldozatok, hozzátartozók, és az esküdtszék is képes lenne szörnyű részletek egész hadával bizonyítani az ellenkezőjét. Ha pedig ez sikerülne nekik, megkérdőjeleződne a beszámíthatóság, mely enyhébb büntetést, és akár esetleges szabadlábra helyezést is kilátásba helyezhet. Mi a helyes döntés egy ilyen helyzetben?
  • Dest a börtönben rendszeresen látogatta egy író, Jason Watkins (aki könyvet is írt a történtekről, ami e a sorozat alapjául is szolgált), aki a sorozat szerint egy 50-es, meleg férfi, és egy középkorú, nála jóval fiatalabb férfival él együtt. Watkins karakterén sokszor azt érezzük, hogy az érdeklődése Des iránt két irányból közelíthető meg. Az egyik maga a gyilkos elméjének, indítékainak megismerése, a másik viszont a homoszexualitás. Des áldozatai ugyanis rendre mind fiatal fiúk és férfiak voltak, jó részük pedig meleg volt. Watkins a beszélgetések során mintha sokszor azt próbálta volna kideríteni, hogy mennyire volt felelős a homoszexualitás a gyilkosságokért, hogy vajon egy meleg férfi megbomlott elméje okozta-e mindezt, és hogy ezáltal minden melegben ott lappanghat-e ez a gyilkos ösztön. Nem szabad elfeledni, hogy Nagy Britannia különböző pontjain ekkortájt kezdődött csak el a felnőttkorú, beleegyezésen alapuló homoszexuális párkapcsolatok dekriminalizációja, ami miatt Watkins karakteréhez hasonlóan sokan továbbra is rejtőzködő életet éltek, hogy elkerüljék az ezzel járó társadalmi stigmát. Szóval sokszor érezni, hogy Watkins eme bizonytalanságra és a benne felmerülő kérdésekre próbál Destől választ kapni, és e bizonytalanságban osztozik vele a néző is.

Alapvetően… ez nem volt egy rossz sorozat. Kedveltem a sérülékeny lelki világú főfelügyelő belső harcát az eseményekkel, ugyanakkor a határozottságát és morális megingathatatlanságát is. Érdekes volt Watkins figurája is, ahogy magabiztos íróként szembesül Desszel, aki észrevétlenül is bevonja őt saját bűvkörébe, és akinek a tárgyalás kell, hogy fájdalmas felébredésként szolgáljon hibái beismerésére. De aki igazán “tündökölt” e szerepben, az Des és vele együtt David Tennant. Hibátlanul és az utolsó pillanatig rideg profizmussal sikerült életre keltenie ezt a szörnyeteget, minden rémtettéről szemrebbenés nélkül, tárgyilagosan beszél, mintha ő maga követte volna el őket. Megjelenésében is remek választás volt e szerepre, hiszen még az arcának vonásai is rettentően hasonlítanak a gyilkoséra.

Az akcentusok miatt néha kicsit oda kellett figyelni, hogy mit mondanak (főleg Tennant erős, skót akcentusa miatt), de őszintén szólva nem volt rossz. Egyáltalán. Kortalan a történet, és hiába járunk a 80-as években, játszódhatna bármikor máskor is, annyira ügyeltek a készítők arra, hogy minden anakronisztikus és modern vonást mellőzzenek. Nyilván a téma nehéz, ugyanakkor el is gondolkodtatja az embert. Hogy hány és hány ilyen gyilkos vagy aberrált állat élhet még teljesen észrevétlenül. Gondoljunk csak az elmúlt 1-2 évtizedben kiderülő, pincében embereket fogva tartó rémekre! Azokról se gondolta volna senki, hogy mit művelnek. Szóval mindenképpen van mondanivalója és létjogosultsága a történetnek.

2 hozzászólás

  1. Szia!

    Ezekhez ugyan nem tudok hozzászólni, mert sem kedvem, sem kitartásom nincs sok évados sorozatokhoz. 1 kezemen meg tudnám számolni hány amerikai sorozatot láttam végig, és az sem mostanában volt már.
    Viszont tudok ajánlani két koreait az elmúlt negyed évben látottaim közül, ami szerintem tetszene, mert olyan Brigis 🙂

    Psychopath Diary 8
    Elég egyedi elgondolás alapján készült, nehéz elképzelnem az életben hasonlót. A címe alapján azt hittem rázós sztori lesz, de rengeteget nevettem rajta. A rendőri szakmát itt is sikerült feláldozni a szórakozás kárára. A két srác zseniális volt, még a gyilkost is szerettem benne. Vicces volt látni a behind videókban, hogy az életben milyen kis ijedős.

    365: Repeat the Year 7,5
    Az időutazásnak egy számomra vadonatúj értelmezése. Izgalmas minden része és mindig tartogat újdonságot. Ennek ellenére valahogy mégsem került annyira közel hozzám. Valószínűleg megrökönyödésem a végéig kitartott. Írnám miért, de csak spoileresen tudnám 🙂

    Válasz
    • Szia!

      Köszi az ajánlást. Címről ismerős mindkettő, bár mostanában sok sorozat kimaradt, amit érdemes lenne pótolnom. A Repeatről mintha olvastam is volna, hogy időutazós. Felírtam őket! 🙂

      Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This