Sűrű volt ez a hét, mert szombat óta megállás nélkül dolgoztam, pénteken pedig egy temetés miatt egy 400 km-es utazás után este egyszerűen csak bezuhantam az ágyba, olyan fáradt voltam. De a MiniCont már nagyon vártam, mert a tavaszi testvér-rendezvényén nagyon jól éreztem magam, ráadásul régi jó barátnőkkel évek óta (volt, akivel 15 év után!) most találkoztunk újra először, és már nagyon vágytam arra, hogy viszont lássuk egymást. Így bármilyen fáradt is voltam, és bármennyi fordítás halmozódott is fel, muszáj voltam egy kicsit kiereszteni a gőzt, és egy kicsit magammal is foglalkozni, mielőtt idejekorán kiégtem volna.

Debrecenbe mindig szívesen járok vissza. Nemcsak azért mert egy sokkal tisztább, rendezettebb, minden tekintetben élhetőbb város, mint Miskolc (vagy akár Budapest), hanem mert késő tinédzserkorom / korai felnőttkorom legszebb emlékei és barátságai kötnek ide. Anime-manga rajongó lelkem itt hasonszőrű társakra talált, akikkel éveken keresztül összejártunk, leveleztünk, megosztottuk egymással a legbensőbb gondolatainkat, örömünket, bánatunkat, csak aztán… jött az élet mindenkinek. A munka, házasság, családalapítás, és az addigi animés meetek, az általuk helyben (vagy általunk olykor Miskolcon) szervezett, 2000-res évekbeli, első anime conok (Oszake, Mink) végül rendre elmaradoztak. Hiába vált az internet sokkal inkább a mindennapjaink részévé, hiába jutott el egy e-mail vagy Facebook-üzenet sokkal gyorsabban a címzetthez, mint egy 6-7 oldalas, kézzel (és szeretettel) írt, postai levél, valahogy mind elszakadtunk egymástól.

Végül a dorama volt az, ami kicsit mindannyiunkat összehozott. Egy nap hogy-hogynem megláttam Raya barátném facebook-hozzászólását egy netrattos bejegyzésnél, amint épp egy általuk fordított sorozat felől érdeklődött, rögtön egymásra is írtunk, és órákon át beszélgettünk utána, majd pedig megegyeztünk, hogy újra találkozunk. Két hete meg is látogattam őket, és már akkor megfogadtuk, hogy összerántjuk a régi csapatot erre a közelgő, debreceni, animés összeröffenésre, ha már házhoz jön a program. Így míg én szokás szerint egy korai IC-vel Miskolcról indultam útnak a cívisvárosba, addig Raya összeszedte kocsival Bazsit és Anitát saját kisvárosaikból, valamint elhozta a kislányát és kisfiát is. Elcsábítottuk magunkkal Seiyát is, aki a debreceni animés élet lelke és szervező ereje volt a 2000-res évek elején, és aki szintén örömmel csatlakozott.

Izgatott voltam, hogy milyen lesz a találkozás, hisz a többiekkel nagyon régóta nem találkoztunk, azóta felnőttünk és megöregedtünk. 🙂 Kicsit tartottam attól, hogy az idő is ellenünk dolgozik majd, hiszen pénteken egész nap esett az eső és hideg volt, a szombat azonban a lehető legkellemesebb, üde, 20-24 fokos hőmérsékletével csodás időtöltést biztosított végül számunkra. Hajnalban, amikor indultam, itt még hűvös volt, ezért úgy éreztem, ideje felavatni az új, fehér farmerkabátomat (ami az a fajta szerzemény volt, amikor elmész a kínaiba valami olcsó táskát venni, és hazajössz egy farmerkabáttal…). Alatta természetesen a Tsubasa-pólómat viseltem, mert anime conra másban nem is illik menni. Itthon nem ettem semmit, gondoltam, majd a pályaudvaron veszek egy kis Fornettit (a conra járó napok amúgy is #csalónapok). Nos, ez nem bizonyult valami jó döntésnek, mert a villamoson aztán már szörnyű éhség tört rám, ami hamar egy jó kis hányingerré alakult át, amikor megcsapta az orrom az egyik utas a hamisítatlan és összetéveszthetetlen KANSZAGÁVAL. Eleve nem szeretek a gyógyszer után sokáig várni az evéssel, valamiért mindig megfájdul tőle a gyomrom, ha legalább egy fél órát is várok az étkezéssel.

A vonat begurult, és legnagyobb megelégedésemre nemcsak hogy ezúttal tényleg az ablak mellé szólt a jegyem, de még konnektor is volt a falban, így a telefonom az út során végig táplálkozhatott. Az odaúton megnéztem a Macross Frontier 2. mozifilmjét, a The Wings of Goodbye-t, ami keserédes búcsú volt a Frontier történetétől és figuráitól, de erről majd inkább a szokásos, negyedéves beszámolóban. Seiya jött ki elém a pályaudvarra, ahonnan némi gyaloglás után villamossal érkeztünk meg a helyszínre. A kocsival érkező lányok parkolás után kavarogtak egy kicsit, de nem találták meg a lakótelepi bérházak közt elbújó, Újkerti Közösségi Házat, ami a MiniConnak otthont adott. A Google-térkép valamilyen furcsa oknál fogva teljesen használhatatlan volt, így mint a senki földjén, vizuális pontok alapján tájékozódtunk (tüdőgondozó, kék lábazatú bérház, zöldséges 🙂 ). Végül megtaláltuk és megölelgettük egymást, és immár teljes létszámmal indultunk meg a helyszín felé.

Egy iskolaszerű épületben rendezték meg az eseményt, mellyel kapcsolatban sokáig kétségeim is voltak, hogy végül megtartják-e egyáltalán, mert csak kedden kezdték el felrakni a tervezett programokat. A belépés díjtalan volt, de mindannyian vettünk támogatójegyeket, mondván, “animés conból sosem elég“, illetve “inkább itt legyen, mint Pesten“. 😛 Meg kell mondjam, nagyon kellemes volt a légkör, a szervezők mindenkit kedvesen fogadtak, és sokan igenis családostul jöttek, gyerekekkel (vagy a nálunk is idősebbnek tűnő látogatók esetében unokával). Az épület maga a kialakításánál fogva szerintem nem a legideálisabb egy ilyen rendezvényre, mert három emeleten oszlottak el a programok, és nem minden egy helyen volt. Nem a lépcsőzéssel volt bajom, mert annyi mozgás kell az embernek. Kicsik voltak a termek (az egyik rendezvényről konkrétan ki is szorultunk, és csak második körben jutottunk be, mert egyszerűen megtelt odabenn a terem), valamint szűkek a folyosók és a lépcsőház. Nem igazán voltak odabent székek vagy padok, ahol pl. egy idősebb látogató, vagy kisgyerekes egy pillanatra le tudott volna ülni szusszanni egyet. Az épület előtt voltak padok, de oda gyakran a dohányozni járók ültek ki. Jó, ott volt az előadóterem, oda aki akart, beülhetett, de ott vagy épp zene (kpop) üvöltött, vagy épp valami előadás volt sötétben, így az sem teljesen ideális. Tudom, ez most úgy tűnik, hogy panaszkodom, de ezek apró, nüansznyi dolgok, amik fontosak lehetnek. Kicsit én is fáradt voltam, de láttam pl. Raya gyermekein, hogy gyakran ők is szerettek volna leülni valahova, és emiatt nyűgösek is voltak néha. És hát jobb úgy beszélgetni is, hogy nem a zsúfolt folyosón támasztjuk valahol a falat, hanem nyugisan vagyunk.

Először a bolhapiacos teremben néztünk szét, mindenki vásárolgatott ezt-azt (én újfent szermányoltam egy szép, keményfedeles Star Wars-képregényt némi alkudozással). A többiek könyveket, kitűzőket, helyi rajzolók kézműves termékeit vették meg, illetve saját, régi ismerőseikkel is beszélgettek. Mert hát hiába hígult fel mára az animés szubkultúra, az ember csak össze-összefut a régi arcokkal, akikkel korábban ezekre a rendezvényekre járt.

Miután Seiya családi elkötelezettségei miatt dél után elbúcsúzott, úgy döntöttünk, belevetjük magunkat a programok sűrűjébe. Volt ugyanis egy szerintem igencsak jó, interaktív feladatsor, amihez a belépéskor menetlevelet kaptunk: a kis papírosra öt pecsétet kellett összegyűjtenünk, melyet különböző programállomásokon való részvételért lehetett kapni, a nap végén pedig a kitöltött és leadott papírszelvények egyfajta tombolasorsoláson vettek részt, ahol értékes nyereményeket lehetett nyerni. Nagyon kreatív ötlet, mert ezzel nemcsak megvan a játék és potenciális nyeremény esélye és élménye, hanem ez valamelyest ösztönzi is a látogatót, hogy ellátogasson a különböző programokra, és annak többé-kevésbé aktív részese legyen. Raya például bevitte a gyerekeket a Just Dance táncprogramra, fergetegesen kitombolták magukat. Mi Bazsival életnagyságú Pacmant játszottunk az egyik másik teremben. A konzolos asztalnál valamilyen Nintendoval (ne öljetek meg érte, nincs konzolom, a Playstationöket is csak látásból ismerem 🙂 ) Mario Kartozni lehetett az egyik további pecsétért, amiben meglepetésemre első lettem, pedig ott bénáztam, mert azt se nagyon tudtam, hogy kell irányítani. A gyerekek viszont ezt is imádták. Aztán csoportosan benyomultunk egy másik terembe, ahol a berendezési tárgyak közt elrejtett kis papírosokat kellett megtalálni, melyeken 1-1 betű volt, abból pedig egy szót kellett a végén időre kiraknunk. Nagyon élveztük! Kicsit szabadulószoba-jellege volt, a gyerekeket hihetetlenül lekötötte a felfedezés lehetősége, de mi is izgatottan keresgéltünk, és végül tök jó időt futottunk.

A következő pecsétet a szervező Mife egyesület elnöke által tartott előadáson, a “The Future of MiniCon“-on kaphattuk meg. Itt tulajdonképpen az egyesületük és az általuk szervezett rendezvények történetét mutatta be, valamint kitekintett a jövőre, hogy mi várható a későbbiekben. Pozitív, hogy igyekezett visszajelzést is kérni a közönségtől, hogy mi az, amit esetleg hiányolnak, amit későbbi rendezvények során esetleg be lehetne iktatni majd a programba. Kellőképpen megéhezve útnak indultunk enni valamit, és közben végig azon agyaltunk, mennyi minden érdekességgel ki lehetne egészíteni egy ilyen helyi, kicsi con programját. Stílusosan egy közeli, “Meet & Eat” nevű gyrosos bisztróba tértünk be, ahol nagyon finomat ebédeltünk. A kaja szuper volt, az eladók nagyon kedvesek és barátságosok, szóval nyugodt szívvel ajánljuk bárkinek, aki arra jár.

Evés után épp időben értünk vissza az utolsó helyszínre, ahol pecsétet tudtunk gyűjteni, ez pedig az “Ismerkedj a fanokkal” c. játékos kis program volt. Na, ez volt az, ahova először be se fértünk, csak a második körben. Tipikusan az az “ismerd meg rajongótársad”-jellegű játék volt, én jól éreztem magam. Raya gyorsan leadta mindannyiunk papírkáját a sorsolásra, így le is vonultunk a többi látogatóval az előadóterembe, ahol izgatottan vártuk a sorsolást és eredményhirdetést. Mielőtt ez elkezdődött volna, K-pop cover tánc ment a színpadon.

Érdekes volt ugyan nézni a táncikálást (egy Youtube-videót választottak a táncosok, mely “régi és új” K-pop dalokból játszott le 1-2 percet, amire aztán igyekezték előadni a koreográfiákat hol egyesével, hol többedmagukkal), de többen is méltatlankodtunk, hogy nagyon nem reprezentatív a klip: minden táncos “válogatás” hitelét veszti, ha olyan korszakalkotó bandák és koreográfiák nincsenek benne, mint a DBSK “Mirotic“-ja, vagy akár az SNSD “I got a boy“-ja, vagy a KARA-tól bármi (de főleg a “Mister“). Elméláztunk azon egy kicsit, mennyire jellegtelen, kalimpálós és uniszex lett az utóbbi években a különböző együttesek táncstílusa, és hogy szerintem mennyire hiányzik főleg a lányegyüttesek mozgásából a kifinomultság és nőiesség. Nekem őszintén szólva hiányoznak az olyan bandák, mint az AOA, az After School, vagy a T-ARA. Sajnos a fandom sokuknál a koncepciót “szexi”-nek határozta meg, amit (korukból fakadóan) nem mindegyik mai együttes hajlandó vállalni, mégis sokkal szebbek, érettebbek, nőiesebbek voltak a mai tingli-tangli bandáknál.

Eljött végül a sorsolás, és… nyertem! 😀 Az én szelvényemet húzták ki először a szatyorból, és nyertem egy BL mangát (“A tiltott szerelem szigete“), egy kitűzőcsomagot és egy kulcstartót. De ez még semmi! A harmadik ajándékcsomagot meg Bazsi nyerte! 😀 Ő két kisebb, nyugati képregényt, valamint szintén kulcstartót és kitűzőcsomagot nyert. Visongtunk örömünkben, mint az iskoláslányok. 😀

A programok végeztével fájó szívvel elköszöntünk egymástól, hisz a lányok előtt is egy viszonylag hosszú autóút állt, nekem is még haza kellett vonatoznom. Tekintettel az aznapi kajákra, amiket betoltam (ismét csak eltérve megszokott diétámtól), úgy döntöttem, #lesétálom a pályaudvarig tartó, 4,5-5 km-es utat, és mivel csak a villamos útvonalát kellett követnem a Nagyállomásig, eltévedni nem igazán tévedhettem el. Igaz, olykor annyira belefeledkeztem a zenehallgatásba és bámészkodásba, hogy a sín már rég elkanyarodott másfelé, így kicsit meghosszabbodott az utam néha. 🙂 Útközben bevertem egy fagyit a sétállóutcán, ahol a kellemes időnek köszönhetően rengeteg ember időzött. Nagyon hangulatos volt, a különböző éttermekből szuperfinom illatok szállingóztak. *__*

A vonat legalább egy 10 perces késéssel érkezett és indult, így összességében majdnem fél 10 volt, mire hazaértem.

Minden apró hiányossága ellenére ez egy kiváló esemény volt. Mi az, amivel esetleg javítani, bővíteni lehetne rajta?

1. Jó előre fel kellene tüntetni, hogy egyáltalán megtartják. A hivatalos honlapjukon még most, a rendezvény után SINCS fent, hogy mik a programok, csak a Facebookon. Ha a potenciális látogatói közönséget teljesen bizonytalanságban tartják még a helyszínt illetően is, akkor sokan egyszerűen nem fogják venni a fáradságot, hogy útra keljenek (főleg a mai árak mellett). Hasonlóképpen lehetett volna felrakni pár papírost a folyosók falára, hogy mi a tervezett program, mert oké, hogy ma már mindenkinek ott lapul a zsebében az okostelefon és a Facebook, ahol megnézheti a kiírást, de azt pl. folyton kérdezgetnünk kellett, hogy mi melyik emeleten és teremben lesz, mert az sehol sem volt feltüntetve.

2. Nem feltétlenül muszáj ragaszkodni az ingyenességhez. Már egy jelképes 4-500 Ft-os belépő is sokat számíthat, ha abból esetleg alkalmasabb helyszín kibérlésére is lehetőség nyílik.

3. A helyszín. Otthonos és családias egy iskolaszerű épületben bolyongani, de gazdasági szempontból nem ideális. A bolhapiac terme a másodikon volt, és még ha nem is volt sok terem és helyszín, nem biztos, hogy mindenki felmászik oda. Vagy ha fel is jut, és látja, hogy zsúfolásig megtelt a helyiség (és levegőt alig lehet kapni, hiába volt nyitva minden ablak), legyint, hogy “majd visszajövök később“, és aztán lehet, hogy vissza se jön. És az árusoknak se mindegy, hogy mennyi pénzt tudnak egy ilyen rendezvény után hazavinni, főleg, ha több órát utazva, az ország távolabbi pontjairól érkeznek ők is. A sógi eldugva volt egy félreeső teremben, az origami meg egy lépcsőfordulóval szembeni kis beugróban (utóbbi egyébként nagyon népszerű volt, sokan ültek ott mindig). A konzol kipróbálási lehetőség az egyik sötét folyosó végén volt, ahol 1-1 ember tudott épp játszani a pecsétért. Utóbbi esetben értem, hogy korlátozottak lehetnek az anyagi lehetőségek, nem lehet tucatnyi konzolt kiállítani, de így csak nőtt és nőtt a sor, és lassan lehetett csak haladni. Nem tudom, mik a reálisan remélt, látogatói számok egy ilyen vidéki rendezvényen, és hogy vannak-e ambíciók, hogy később ebből valami sokkal nagyobb és népszerűbb dolog legyen, de azt beszéltük, sokkal jobb lenne egy nagyobb, egyszintes, nagyobb terű csarnokot keresni, ahol minden viszonylag egy helyen, könnyen megtalálható, jobban átlátható, jobb a szellőzés, és összességében kényelmesebb mindenkinek.

4. A programok. A jövőbeli kilátásokra vonatkozóan elhangzott, hogy érdeklődés hiányában pl. rendre elmarad a cosplay-verseny, mert nincs elég jelentkező, az AMV-versenyek pedig jobbára technikai akadályok miatt hiúsulnak meg. Pedig azért az ilyesmi szerves része kellene, hogy legyen egy animés-mangás rendezvénynek. Nagyon hiányoltuk a rajzversenyt, vagy legalább a helybenrajzolás lehetőségét, mert főleg az utóbbi nem igényelne igazán sok szervezést, csak ki kellene csapni egy asztalra egy tömb fénymásolópapírt, ceruzát meg radírt, és egy csomó embert le tudna ültetni a dolog (a kisgyerekes látogatókról nem is beszélve, ahol a gyerekek biztos teljesen leköthetőek lennének az ilyesmivel). Réku zsákfestős workshopjára is tök sokan szerettek volna bejutni, de ott is véges volt a létszám (nekünk se sikerült), szóval látszik, hogy lenne amúgy igény az ilyesféle kreatívkodásra. Nem voltak előadások (csak egy Harry Potteres, amire… nem ültünk be, mert – és ez most lehet, hogy nagyképűen hangzik, de – minek? nem tudott volna újat mutatni, mi ezekkel a történetekkel nőttünk fel, rengeteget írtunk és olvastunk velük), pedig annyi mindenről lehetett volna tartani. K-pop, J-pop, J-rock története, korszakalkotó előadók, klasszikus, retró, nagysikerű animék, mangák, gasztronómia (japán és koreai egyaránt), meg lehetne hívni a Manwolt vagy a Mugunghwát, ha már korábbi MiniConokon is rendre felléptek, Raya is hastáncol egy fúziós táncos csoportban (Főnix Tribal), az ő előadásuk is simán beleférne egy ilyen ázsiai témájú rendezvénybe. Mivel a K-pop miatt a koreai témakör amúgy is összefonódik az anime conok szellemiségével, a BL és kínai/thai manga-csodák és sorozatok révén akár más náció is lassan képviseltethetné magát, megszámlálhatatlan topikkal. Ázsiai kozmetikumok, ázsiai élelmiszerek, teaszertartás mind-mind jöhetne, bár utóbbinak nagyon szigorú hatósági feltételei vannak, így érthető, ha azzal esetleg nem akarnak bajlódni a szervezők. De tök jó, amikor ilyen távol-keleti finomságokat lehet azért vásárolni. Lehetnének az ehhez a szubkultúrához kapcsolódó előadások is: cosplay jelmezkészítés, figurafestés és -gyűjtés, (rajongói) fordítás és feliratozás, rajzolás és rajzolókkal való beszélgetés, nyelvtanulás, különböző ázsiai küzdősportok (most csak kendo bemutató volt). Hihetetlen gazdag rendezvényt lehetne ebből csinálni, ha ezeknek csak töredékét megpróbálnák beimplementálni a későbbi programokba.