Sziasztok!
Meghoztam a 2021-es év 3., nyári időszakának sorozat-kritikáit azokról, amiket sikerült ezekben a hetekben, hónapokban végignéznem. Nem mondanám, hogy rengeteget meg tudtam nézni, és még kevesebb közte az ázsiai, de a popkulturális vonaltól azért most se távolodott el az érdeklődésem (bár néha szívesen megnéznék most is dokumentumfilm-sorozatokat is, mint tavaly néhány ismertetőmből láthattátok). A leírások most is spoileresek, így ennek tudatában lapozzatok. A poszt végén pedig ezúttal igyekeztem összeszedni az általam leggyakrabban hallgatott filmzenei és kpop videóklipeket.
Loki – Season 1 – 10/3
Star Wars – The Bad Batch – Season 1 – 10/7
Voice (tvN) – Season 4 – 10/8
Page Turner – 10/8
Star Wars: Visions – 10/3-4
What if…? – 10/8
Loki – 10/3
A Marvel Filmes Univerzumának folytatásaként egy olyan karakter kapott minisorozatot, aki könnyen pályázhat a filmes kánon egyik, ha nem legjobb főellenségének címére: Loki (Tom Hiddleston). A WandaVision varázslós misztikuma és a The Falcon and the Winter Soldies erős földhözragadtsága után a Lokiban ismét egy kicsit szürreálisabb, tágabb univerzumba költöző történetet kaptunk – azaz úgy sejtettük, hogy ilyet kapunk.
A Bosszúállók 4., “Végjáték” alcímű részében hőseink egy időutazásos műveletet hajtanak végre, melynek következtében Tony (a Vasember – Robert Downey Jr.), Steve (Amerika kapitány – Chris Evans), Bruce (a Hulk – Mark Ruffalo) és Scott (a Hangya – Paul Rudd) a 2012-es new yorki invázió idejébe hoppanálnak, hogy megszerezzenek néhány Végtelen Követ. Sajnos azonban egy balszerencsés véletlen folytán az egyik kő kicsúszik a markukból, mert azt a 2012-ben legyőzött és elfogott Loki megkaparintja, így nemcsak az időutazók vakarhatják a fejüket, újabb megoldást keresve, hanem a 2012-es bagázs is, hogy hova szökhetett a huncutság istene.
Lokit a kő a Góbi sivatagba repíti (egyfajta szép párhuzamként a Vasember 1. részével, ahol egy addig rossz úton járó Tony is egy új esélyt kapott, hogy helyrehozza a dolgokat, akárcsak most Loki), ám mielőtt igazán ki tudná használni a kialakult helyzetet, váratlanul felbukkannak a TVA (Time Variant Authority – Idővariációs Hatóság) emberei, és pillanatok alatt ártalmatlanítják és őrizetbe veszik őt. Egy megnyíló portál segítségével a TVA központjába viszik őt, ahol a “szent idővonal” megsértőit állítják törvényszék elé. A szökésért a TVA kész elítélni őt és büntetést kiszabni Lokira, ám az egyik ügynökük, Mobius (Owen Wilson) alkut ajánl az istenségnek, mely mindkét fél számára haszonnal kecsegtethet: segít nekik elkapni egy különösen veszélyes és kártékony idő-bűnözőt, a TVA pedig talán kevésbé szigorúan tekint majd Lokira. Kiderül azonban, hogy a rejtélyes bűnöző, akinek a nyomába erednek, nem más, mint maga Loki (egyik variánsa)…
Alapvetően a koncepció rendkívül érdekes. És ha belegondolunk, logikus is. Ha egyszer az időutazást valaha feltalálják és megvalósítják, biztos, hogy kell egy ügynökség, ami felügyeli, hogy ne tudjon vele csak úgy senki visszaélni, és a múltban bűncselekményeket elkövetni, mellyel megváltoztatható a jövő. Számos filmben és regényben, novellában láttunk már hasonlót. A Marvel képregényes és most már filmes univerzumában nem annyira Földhöz kapcsolódó, inkább afféle galaktikus szervezetről van szó, melyben vannak azért jelentős ellentmondások. Ha egy világoktól, bolygóktól függetlenül létező hatóságról van szó, ami csak úgy van valahol az éterben, miért emberi külsejű mindenki? Miért nem ismernek olyan emberi és földi dolgokat, mint pl. egy hal? Az istenségeik viszont miért egyértelműen földönkívüli, gyíklényszerű valamik, és hogyan valósul meg a kommunikáció köztük és az emberi kiszolgálószemélyzet közt? Hol és mikor vannak ők az időben, hogy a módszereik és fegyvereik abszolút futurisztikusak, a berendezéseik viszont a 60-as és 70-es évek Jetson-családból ismert Googie-futurizmus stílusjegyeit viselik magukon, rendkívül disszonáns anakronizmust teremtve? Ami már csak azért is vicces, mert a TVA ügynökei a múltban üldözött elkövetők munkáiban is a koridegen jegyeket keresik a nyomozásaik során.
Szóval egy furcsán hangulatos köntösbe lett ültetve egy különös, új közeg, melynél Loki és a néző joggal reklamál: miért Loki az idő-bűnöző, és nem a bosszúállók, akik időutazással próbáltak csalni és Thanost legyőzni? A TVA és Mobius ügynök válasza: azért, mert az ő időugrásuk és győzelmük eleve elrendeltetett. Loki persze nehezen akar megbirkózni a válasszal és ez jogos is: mégis ki dönti el, mi az, ami előre elrendeltetett és mi nem? Főleg az első rész láttán vakarjuk igazán a fejünket, mert nagyon sok a feleslegesnek tűnő introdukció, a cselekményt és karaktermegismerést hátráltató dialógus. Az animáció és a speciális effektek, amikkel mindezeket megvalósítják, kifogástalan (és látva, milyen neves cégek dolgoztak rajta, ez nem is csoda). Mégis úgy érezni, egy helyben toporgunk, mint a szaró galamb, egészen addig, míg Loki a kezébe nem veszi a dolgokat, és meg nem próbál újra szökni.
Hiddleston eddig is kiváló alakítást nyújtott az összes Thor– és Bosszúállók-filmben, így ha valakire, akkor rá e sorozat előtt is lehetett számítani. Nem csak ő viszi el azonban a cselekményt a hátán. Owen Wilson meglepően komoly e szerepben, amit én szokatlannak találtam, az utolsó emlékem róla C-kategóriás, nézhetetlen romamtikus komédiákból volt, de talán csak én vagyok felszínes a karrierjét illetően. De tetszik, ahogy az általa alakított Mobius, míg a múltban van 1-1 megbízatáson, pl. az adott kor és helyszín nyelvén beszél, nem mindenbe az angol van beleerőltetve. A figurája is sugároz egyfajta rangidősséget, sokatlátottságot, amitől elhisszük, hogy tapasztalt, és ami miatt rábízhatják Lokit. Szóval érdekes, hogyan tud e két ennyire különböző karakter majd összedolgozni.
Természetesen már az első részben beköszön ismét a hollywoodi aktuálpolitikai métely: ahogy a testpozitivitás jegyében bemutatott, túlsúlyos néger TVA-vadásznő (Wunmi Mosaku) pillanatok alatt bekussoltatja a pofázni merészelő fehér férfit, aztán még párszor pankrátorokat vagy bokszolókat megszégyenítő módon lekever neki párat, mert hát miért ne, ez ám a modern feminizmus, 2021-et írunk, kérem szépen. És persze, hogy a gender-őrület is begyűrűzött az egészbe, mert kiragadtak az előzetesekből egy pillanatképet, melyen Loki TVA-aktája szerepelt, rajta azzal, hogy “Gender: Fluid“, és a Twitter elmeháborodottjai persze, hogy megőrültek tőle, hogy “Jaj, Loki hivatalosan is LGBTWTF!” – holott látszik, hogy lóf.szt se ismernek a Loki mögötti viking mitológiából, melynek történeteiben Loki férfi, női formában, de még állatként is megjelent, és utódokat is nemzett.
A sorozat zenéje egészen elképesztő, már-már olyan kultikus hangulatot teremt, mint a The Mandalorianhoz annak svéd zeneszerzője, Ludwig Göransson. Itt a brit Natalie Holt felel a muzsikáért, akinek a renoméja elég karcsú, ám jellemzően kosztümös filmeken dolgozott eddig, bizonyára hasonló eredményességgel.
Sajnos azonban a történet már 2 rész után bezuhan, a 3. rész konkrétan egy egy helyben toporgó időpazarlás. Vélt főellenségünk megmutatja magát, Loki-jelmezben (Sophia Di Martino), de nőként, akinek feltett szándéka megbontani az egyensúlyt a TVA-n belül, és amikor mozgásba lendíti tervét, Loki-variánsunk utána veti magát, lerázva Mobiust és addigi társait. Hamar kudarcot vall azonban a kísérlet, és mindkettejüknek menekülnie kell a TVA-ügynökök elől, és egy beszédes nevű, Lamentis nevű bolygóra “teleportálnak” (lamentálgatni). Itt címszereplőnk konkrétan másodrangú karakterré degradálódik, mert minden csakis a női Lokiról szól, aki mégsem teljesen “Loki”, mert a Sylvie nevet viseli, és valójában nem északi istenség, hanem egy varázslónő. Klasszikus Disney-húzásnak lehetünk szemtanúi: egy addig klasszikusan férfi karakter mellé/helyére megérkezik egy nagyszájú, erőszakos, nőietlen női karakter, aki kisajátítja annak addigi pozícióját, nevét, képességeit, szempillantás alatt fontosabb szerepkörbe kerülve, folyamatosan kioktatva, megszégyenítve az addigi főhőst. Majdnem ugyanezt a receptet követte a Csillagok Háborúja a 7-8-9. résszel Rey Senki-… akarom mondani, “Skywalker“-rel. Az egész 3. epizód totálisan felesleges, egy értelmes mondat van csak, ami bármit is hozzátesz a sorozathoz: a TVA ügynökei nem egyedi teremtmények, hanem földbéli emberek variánsai, akik még csak nem is tudnak róla, hogy variánsok. És persze Loki is coming out-ol biszexuálisként, hisz miért ne. Le a kalappal Hiddleston előtt, hogy legalább az alakítása természetes, és egészen cringe nézni, ahogy próbálja elvinni a hátán a részt és ellensúlyozni Di Martino elképesztően arrogáns maníroskodását és okoskodását (aki legjobb pillanataiban is a Doctor Who-s Jodie Whittakker legrosszabb alakításait idézi, amitől a hideg kirázza az embert), kevés sikerrel.
Kifogásolható az egész Lamentis világa, ahol a fényreklámok mindenféle űrbéli karakterekkel vannak írva, de mindenki angolul beszél, emberi külsővel rendelkezik, nagyon is földies nevekkel, ami egyfajta bizzarr disszonanciát okoz. Az akciójelenetek (amikor egy bolygó pusztulását mutatják be és hőseink menekülnek a rájuk zuhanó meteorok elől a sikátorban) meghökkentően kezdetlegesnek tűnnek, nagyon látszik, hogy mindent kék/zöldháttér előtt vettek fel: Hiddleston és Di Martino ide-oda futkároznak, és keresnek menedéket, de látszólag azt se tudják, hol vannak, nincs interakció a “díszlettel”, minden természetellenes, jelezve, hogy “ott se volt”. A színészek arcán nem egyszer totális zavar látható, azt se tudják, merre nézzenek, hova illeszti majd be később a speciális effektusokért felelő csapat a robbanások nyomát.
Nem is csoda, hogy egy jó 100-150 ezer háztartással bedroppolt a sorozat nézettsége a Disney+-on, ha lehet hinni a filmes szaksajtó adatainak. A szóbeszéd szerint Disney már a The Falcon and the Winter Soldier után parázott, mert a sorozat sokkal gyengébben teljesített a Disney+-on, mint a WandaVision, még a kulcsfontosságú 19-40 közötti korosztály körében is. Ezért nagy volt a nyomás a Loki készítőin. És bár kiváló premiert tudhatott magának a sorozat, egy 40 millió körüli nézettséggel, a 2. részre ennek már csak a negyede maradt meg, Sylvie debütálásával a sorozat pedig – mely addig összesen a két részre kb. 90 milliós össznézettséget (premier+VOD) produkált – bezuhant egy katasztrofális, 2 milliós nézettségre. Ezt követte a 4. rész, ahol a nézők 85%-a egyszerűen félbehagyta az epizódot, nagyjából ugyanazon a ponton (tune-out time): amikor eredeti főhősünket, a férfi Lokit kivégzik a TVA ügynökei.
A furcsa az egészben az, hogy pont innen indul el a sorozat egy viszonylag új irányba (és Hiddleston is azt nyilatkozta, hogy a kedvence a forgatás soran a 4-5. epizód volt). A kivégzett Loki nem hal meg: egy világvége-szerű, elhagyatott, romos világba kerül, ahol a TVA által “száműzött” variánsok várják a végítéletet. Itt talál rá hősünkre négy másik variánsa: a színesbőrű Dicsekvő Loki (DeObia Oparei), a Gyermek Loki (Jack Veil), a Klasszikus Loki (Richard E. Grant – aki a képregények világának öltözékét és háttértörténetét hozta a figurához), és… a sorozat szerintem egyetlen értelmes és vicces karaktere, Aligátor Loki, aki… egy aligátor, Loki-sisakkal a fején.
Beszarok rajta, imádom! XD
Jól tükrözi ez persze azt az elmebajt és általános zavarodottságot, ami a sorozat készítőinek, íróinak fejében járhatott.
De amíg az elmebaj és a bizarr poénok jól ültek a Thor: Ragnarok-ben (számomra legalábbis meglepően közelebb hozták Thort és az ő háttértörténetét, környezetét, és szakadtam a film számos pontján a röhögéstől), addig itt borul minden. Ékes példája ennek a pillanat, amikor Alligátor Loki és társai találkoznak egy újabb variánssal, az Elnök Lokival, és miután Alligátor barátunk leharapja Elnök Loki kezét, elszabadul a pokol, és mindenki fejvesztve menekül (beleértve szerintem a nézőket is).
A pontot az i-re a finálé teszi fel, melyet a 4-5. rész viszonylag szépen előkészített, hogy aztán egy nagy, gőzőlgő szarkupacot kapjunk a végére. Loki és Sylvie elér az “idő végére”, hogy szembenézzenek azzal, aki végig a szálakat mozgatta, és aki eldöntötte, mi az, ami megfelel a szent idővonal számára, és mi az, amit meg kell semmisíteni. A teóriák és a képregényes kánon szerint e figurának “He who remains“-nek (“Az, aki megmaradt”) kellett volna lennie, egy idős, megfáradt férfi szerepében. Helyette azonban összeolvasztották az ő karakterét a Hódító Kang figurájával, és beültették a székébe Jonathan Majorst (aki majd a 3. Hangya-filmben is szerepelni fog). Kangot szánják ezek alapján a Marvel Filmes Univerzum következő nagy főgonoszának Thanos után, de abból, amit a színész itt produkált, inkább érzek szánalmat, mint izgatottságot az új figura láttán. Az egész rész során erős, szekunder szégyenérzett fogott el, annyira gyenge volt Jonathan Majors alakítása. Próbált vicces és humoros lenni, kacérkodni hőseinkkel, olyasmit kínálni nekik, amire mindig is vágytak. Előad egy megható történetet, mellyel saját nagyságát és fontosságát próbálja demonstrálni, mely azonban nem hajta meg Sylvie-t, és (egy döglött hal-szerű, Rey és Kylo Ren csókját idéző csókjelenetet követően) persze, hogy maga végez Kanggal.
Én meg csak ültem, és néztem a kínt, ami Hiddleston arcáról szinte leolvasható volt, hogy a saját sorozatában huszadrandgú karaktereket jobban előtérbe tolnak és tokenizálnak, mint hogy őt bemutassák és figurájának még több mélységet adjanak. Egy Golden Globe-díjas, Emmy-jelöléssel bíró, színházi és filmszinészről beszélünk, akihez méltatlan volt ez az egész sorozat, akárcsak kiváló karakteréhez. Owen Wilson igéretes Mobiusa teljesen kiaknázatlan maradt, akárcsak Ravonna Renslayer bírónő (Gugu Mbatha-Raw) teljes történetének íve. És az a szégyen, hogy a sorozatból mindezek után még berendeltek egy második évadot is.
Egyszerűen nem hiszem el, merre tart a hollywoodi filmkészítés és az MCU, ahhoz képest, honnan indultunk és hova eljutottunk a Bosszúállók: Végjátékkal. Az egész ugyanazt csinálja velem, mint a Disney Csillagok Háborúja: csalogat és ígérget, hogy “Gyere! Jó lesz ez, ne aggódj! Szeretni fogod, majd meglátod!“. Aztán átb*sznak, mint szart a palánkon, és az ember füstölöghet, hogy már megint hagyta rászedni magát.
A sorozat 3 pontot kap: 2-t Alligátor Loki miatt, 1 pedig Hiddleston és imádnivaló brit akcentusa miatt.
Star Wars – The Bad Batch – 10/7
Annak ellenére, hogy lassan szinte mindent teljes apátiával fogadok, amit a Disney Csillagok Háborúja logóval próbál letolni a torkunkon – főként az általuk felvásárolt Lucasfilm élén álló, valósággal rég semmilyen kapcsolatot nem ápoló Kathleen Kennedy és csatlósai miatt -, időről időre sikerül az eredeti történetek hollywoodi tisztelőinek azért előrukkolnia olyasvalamivel, ami tiszteletben tartja az eddigi mitológiát és a kánon főbb csapásirányát. Ilyen (volt) a The Mandalorian c. sorozat, melyet a Marvel Filmes Univerzumot útnak indító Jon Favreu és a Lucasfilm animációs részlegének vezetője, Dave Filoni jegyzett. Hasonló próbálkozás volt tavaly a nagysikerű és méltán híres The Clone Wars c. sorozat utolsó, befejező évada, melyben voltak azért bosszantó fillerek, melyek Kennedy vezetői befolyása miatt bizonyára elkerülhetetlenek voltak.
És ilyen kísérletnek tűnik Filoni új sorozata, a The Clone Wars folytatásának tekinthető The Bad Batch is, mely egy az egyben onnan folytatódik, ahol a The Clone Wars véget ért, becsatlakozva a 3. film, a Sithek bosszúja végébe: Palpatine főkancellár bejelenti a galaktikus szenátusban a háború végét, a jedik kegyvesztettségét, és a Köztársaság átalakulását az első Galaktikus Birodalommá. Főszereplőink klónkatonák, egy különleges egység tagjai, akik létrehozásuk során keletkező, genetikai deffektusoknak köszönhetően eltérnek a hagyományos klónoktól. Hunter a csapatvezetője és remek nyomolvasó és taktikus, Wrecker mindannyiuknál nagyobb testi erővel rendelkezik, Tech különösen ért a dolgok technikai részéhez (barkácsolás, hekkelés, stb.), Crosshair kiváló mesterlövész, Echo pedig egy korábban halottnak hitt, de a szeparatisták markából kiszabadított, új tag, akinek a sérülései miatt több testrésze immár kibernetikus.
A cselekményünk a háború utolsó napján kezdődik, amikor a klónkatonák megkapják a 66-os parancsot a császártól, és a csapatok az addig őket irányító jedi mesterek és lovagok ellen fordulnak. Az egység szemtanúja lesz annak, hogy Depa Billaba jedi mestert szabályosan kivégzik addigi beosztottjai, annak tinédzserkorú növendéke, Caleb Dume azonban elmenekül, hőseink pedig a parancs értelmében utána erednek. Hunter futni hagyja a kölyköt, mert nem érzi helyénvalónak a parancsot, a többieknek azonban azt hazudja, hogy a fiú meghalt. Társa, Crosshair azonban kételkedik ebben, és ez konfliktust szül az eddig összetartó tagok közt. Crosshair szerint “a jó katona teljesíti a parancsot“, ami jellemzően azoknak a klónoknak a szavajárása, akik a beléjük ültetett chip agymosásán estek át, és ezáltal váltak a császár számára irányíthatóvá. A többieken azonban valamilyen oknál fogva ez a folyamat (még) nem indult be, így nem értenek egyet a jedik ellen fordulással. Amikor egy küldetéssel bízzák meg őket az Onderon bolygón, hogy végezzenek egy csapat lázadóval, kiderül, hogy jobbára ártatlan menekülőket kellene megölniük, Hunter pedig megvétózza a küldetést. A Camino bolygóra visszatérve árulásért mindannyiukat őrizetbe akarják venni, de a csapat – Crosshair kivételével – elmenekül, és velük tart egy szintén klónozással megalkotott gyermek, Omega is, akinek a létrehozását a caminói klónozók egyelőre titokban akarták tartani. Míg Crosshair engedelmességét Tarkin admirális a Birodalom katonai képzése során akarja hasznosítani, a szökevények mindenfelé kalandoznak a galaxisban, hogy kideríthessék, mi történt barátjukkal, és hogy a galaktikus átalakulás mögött nem állhatott-e valami mögöttes szándék…
Nincs mit szépíteni rajta, nagy rajongója vagyok a Csillagok Háborújának, és bár sok kritika érte, hozzám az eredeti (4-5-6. rész) mellett az előzménytrilógia (1-2-3. rész) is rendkívül közel áll, így minden olyan történetet szívesen fogyasztok, ami ebben a korban játszódik – addig se kell a Disney által összetákolt, élvezhetetlen, aktuálpolitikai eszmékkel teletömött 7-8-9. részre gondolnom. A The Bad Batch egy ilyen korszak végére csatlakozik be, és egy másik, szintén rendkívül izgalmas időszakot indít útjára. A 3. és 4. rész közötti 17-18 évről eddig se film, se sorozat nem készült. Regények, játékok ugyan igen, de hivatalos, máig kánonban szereplő történet szinte semmi. És ez egy óriási lehetőség, hiszen majd két évtizednyi kiaknázatlan lehetőség áll a történetmesélők előtt, amit olyan színesre, izgalmasra lehet csinálni, amilyet az ember csak szeretne. Megszámlálhatatlan bolygó, karakter áll a rendelkezésünkre, újak és régiek egyaránt, amiket hozzá lehet csatolni kisebb-nagyobb utalásokkal a már ismert filmekhez. Szóval ilyen szempontból én nagyon vártam, mit tud majd hozni ez a sorozat.
És bár kellemes kikapcsolódást nyújt heti egy, nyúlfarknyi epizódjával, sajnos hamar felismerni mögötte azt a receptet, ami a The Mandaloriant is sikeressé tette. Végy egy (vagy jelen esetben több) harcedzett katonát, adj mögéjük valami háttértörténetet, ami miatt szökevénynek tűnjenek (vagy legalábbis a galaxis számos pontján nem kívánatos személyként tekintsenek rájuk). Tegyél melléjük egy cuki, gyermeki kis karaktert (Bébi Yoda és jelen esetben Omega), aki megváltoztatja addigi borongós, marcona világát, és színt, örömöt, szeretetet, gondoskodást visz az életébe. Helyezz el a háttérben egy egyelőre homályos szándékokkal operáló ellenséges tábort, akik valamilyen oknál fogva mindenképpen el akarják venni hőseinktől a gyermeket (Bébi Yodát és Omegát), és erre saját katonáikon kívül fejvadászokat is hajlandóak alkalmazni. És amikor a gyermek elrablása sikerül, marcona főhősünk addig nem nyugszik, míg ki nem tudja szabadítani a szeretett új barátját, melyért hajlandó az életét is kockára tenni.
A hasonlóság letagadhatatlan. Vannak elemek, melyek persze mindkét sorozatnál a kánonból is merítenek, illetve kiegészítik azt. Sokszor azonban még ez is fillernek érzik: menj el valahova, ott találkozz valakivel, akinek csinálj meg valamit egy információért cserébe, hogy aztán tovább haladhass a következő bolygóra, és ott kezdd újra az elejéről az egészet. Nincs igazán íve, célja a sorozatnak, csak vagyunk, kalandozgatunk, de nem látjuk, miért. Jó, a The Clone Wars is ilyen volt, de ott volt egy néhány éves periódus, amit ezzel ki lehetett/kellett tölteni, volt honnan eljutni hova, hiszen tiszta volt előttünk a 2. rész (A klónok támadása) vége, ahonnan indultunk, és hogy mindennek be kell fejeződnie a 3. részig (A Sithek bosszúja). Itt azonban van egy közel 20 éves időszak előttünk a 4. részig (Az új remény), ahol majd Luke-ot, Leiát és Hant, valamint barátaikat megismerjük. 20 évet nem lehet elbohóckodni céltalanul, ilyen tessék-lássék küldetésekkel. Főleg nem úgy, hogy elképesztő lehetőségek állnak a sorozat előtt a világteremtés szempontjából.
A fináléból kissé kifogta a szelet az azt megelőző, 15. rész, mely minőségben, érzelmi töltetben és fordulatokban egyaránt magasan kiemelkedett a többi közül, és olyan tetőpontot adott, melyhez képest az évadzáró epizód szinte elhalványul. Eltelik a sorozat 3/4-e, mire az egykori bajtársak (hőseink és a tőlük elszakadő Crosshair) újra találkoznak és érdemben beszélni is tudnak egymással. A néző várja a megoldást, hogyan tudják kivenni Crosshair fejéből a minden klónba eredetileg beültetett mikrochipet, melynek köszönhetően automatikusan engedelmeskedtek a Császár 66-os parancsának. Ám hupszalahupsz, kiderül, hogy Crosshair MÁR RÉG KIVETETTE a chipet a fejéből, és mindezek ellenére hű maradt a birodalomhoz, továbbra is őket szolgálta, szemben korábbi bajtársaival. Azért ez elég kemény meglepetés volt, de tudjátok mit? Jót is tett a történetnek. Nem jó, ha egy cselekmény következmények nélküli, vagy a happy end érdekében minden konfliktus feloldásra kerül. Crosshair szembenállása a társaival egy meggyőződésbeli különbségen alapul, és ilyet is látnunk kell, hogy az a szembenálló feleket jobban árnyalhassa. Kérdés, hogy ez a meggyőződés meginog-e majd a későbbiekben (a berendelt 2. évadban), vagy pedig az egykori barátok örökre külön utakon fognak járni. Amennyire jelentőségteljes volt Omega a sorozat elején, annyira jelentéktelen lett a szerepe a végére: nem igazán esik szó arról, hogy miért is fontos ő (= mert Boba Fetthez hasonlóan tiszta, genetikai módosítás vagy növekedés-gyorsítás nélkül kifejlesztett klón), és hogy ez az információ hasznára lesz-e még valakinek, vagy teljesen mindegy, hiszen a klónok kora leáldozóban van.
Ami viszont igazán magasra tette a lécet a 15. epizódban, az Camino puszulása volt. Az előzménytrilógia egyik ikonikus helyszínéről van szó, ami sorsfordító szerepet játszott a Köztársaság életében, a háború kirobbanásában és végsősoron a Birodalom felemelkedésében. És sosem jó látni valamit megsemmisülni, amihez ennyire lényegesen kötődik a történeti kánon. De ha azt méltósággal tálálják, a búcsú mégsem olyan keserű. Filoni pedig csodálatosan ábrázolta számunkra a bolygó lakosságának deportálását, a birodalmi csillagrombolók fedélzetéről kiadott tűzparancsot, mindezt Kiner érzelmekkel teli zenéje drámai dallamokkal segít tálalni. Semmi sem tart örökké, és idővel minden az enyészetté válik, Filoni azonban megkönnyítette számunkra a búcsút. Nincs keserűség, nincs düh vagy bosszúság, hogy “már megint tönkretettek valamit az eredeti filmek világából“, ahogy azt a 7-8-9. rész halmozottan tette. Fájdalommentes, de azért mégis szívbemarkoló. És ha el akarunk indulni egy új világteremtő úton, azt így kell megtenni.
Sajnos azonban, míg minden út Rómába, azaz a Disney-trilógiához (7-8-9. rész) vezet, bármit is látunk, keserédes és pillanatnyi csak az öröm. Minden jót, ami kijön a Lucasfilmtől, beárnyékolja ez a sötét jövő, vagy a Lucasfilm számos képviselőjének, munkatársának elmeháborodott viselkedése. Egyrészt alig ért véget a diadalmas The Mandalorian második évada, Kathleen Kennedy utasítására kirúgták Gina Caranót a stábból egy teljesen félremagyarázott instagram-bejegyzés miatt, mert Kennedy szellemi fogyatékos talpnyalóinak az értő olvasás is nehezére esik. (Gina kitett egy archiv fotót a náci Németország időszakából, illetve egy gondolatot, miszerint a zsidókat annak idején nem csak a katonák üldözték és jelentgették fel, hanem az állami agymosásnak köszönhetően a saját szomszédaik, és még gyerekek is, és hogy ha annak idején sikerült így megosztani a társadalmat, miben különbözik ez napjainktól, amikor a politikai nézetek miatt ugyanúgy képesek gyűlölni egymást az emberek. Ezt a baloldali sajtó persze rögtön félremagyarázta, mondván, Gina a jobboldali szavazók elleni gyűlöletet a zsidók üldöztetéséhez hasonlítja, meg hogy emiatt milyen antiszemita a megnyilvánulása.) Az öngól csak ezután következett, Ginát ugyanis az amerikai popkultúra egyik legzsidóbb zsidó tartalomgyártója, Ben Shapiro szerződtette saját produkciós cégéhez, hogy későbbi filmeket írhasson, rendezhessen, vagy ezekben szerepelhessen. Ráadásul ez a Lucasfilm-húzás a rajongók közt is rendkívüli felháborodást okozott, ami tömeges tiltakozáshoz, Disney+ előfizetések lemondásához, cikkek, Youtube-videók százaihoz vezetett, melyek mind a Lucasfilm őrült döntését kritizálták. Kétség nem fért hozzá, hogy ez Kennedy bosszúja volt Jon Favreau, a The Mandalorian és a rajongók ellen, amiért a 2. évad végén egy hősies, eredeti karakteréhez méltó Luke Skywalkert kaptunk búcsúzóul, és amiért ez igazi event-sorozatnézés státuszba emelte a The Mandaloriant. Kennedy és kutyái azonban megvetik az eredeti történetet, a tradicionális nő-férfi szerepeket; a férfiakat, akik megmentő szerepben mutatkoznak meg, ezért is lett Luke-ból a 7-8-9. részre egy magából kiforduló, saját elveit eláruló, dinoszaurusz-csöcsből zöld állattejet szürcsölő, hobó hajléktalan.
De ez még nem is volt minden. Gina kirugását a Lucasfilm több prominens, állandó vagy alkalmi munkatársa (pl. story group, regényírók, képregényes részleggel foglalkozók) nyílt örömmel fogadta saját közösségi oldalán. Köztük volt Mr. Lejárt Lemez, azaz Freddy Prince Jr. is, aki kitett egy beszédes gif-et a twitterén, amin egy női rajzfilmkaraktert épp felpofoznak, és megjelenik a “Bye Girl” felirat. Az egykor jobb napokat is megélt, mára irrelevánssá váló színész a Star Wars Rebels c. sorozatban kölcsönözte a hangját a főszereplőnek, a The Bad Batchben is felbukkanó Calebnek, ezért már csak emiatt is visszatetszést váltott ki a jobb érzésű rajongókból, amiért most is hallanunk kellett őt. Mert amíg a nőverést így támogató Freddy Prince Jr. vagy a nyíltan nácizó Pedro Pascal megfér a Lucasfilmnél, sőt, támogatottságot is élvez, addig egy szabad gondolkodású, erős, független nő (Gina) nem nyilváníthat véleményt és nem tartozhat a másik szavazótáborhoz, mert így Kennedy ellenségét képezi, akitől meg kell szabadulni.
Rengeteg a probléma a Star Wars körül, amit 1-1 rajzfilm vagy tévésorozat pillanatnyi sikere nem tud feledtetni, sőt, minden eredményüket beárnyékolja ez a sötét ellentábor, mely képes volt a világ legkedveltebb és legjövedelmezőbb, filmes szellemi termékét veszteséges, lassan közutálat tárgyát képező szarrá degradálni. És sajnos pont emiatt a The Bad Batch sem fogja tudni megváltani a világot. Hiába kiváló a zene, amit Kevin Kiner jó 15 éve a Star Wars rajzfilmekhez készít. Hiába kiváló a szinkronszínész, Dee Bradley Baker, aki a kezdetektől fogva klónkatonák százainak tudott egyedi jellemvonásokkal teli hangot kölcsönözni. Mivel harmad-és negyedrangú karakterekre épül, a sorozat nem tud igazán mély nyomot hagyni a Star Wars világában. Remek bolygókat, karaktereket kölcsönöz ugyan a már ismert univerzumból, de ha nem lenne, se lenne igazán hiányérzetünk.
Az animáció minőségére nem lehet panaszunk, bár kétségkívül nem mindenki számára jelenti ez a “rajzstílus” az esztétikai kifinomultságot. Eleinte, a The Clone Wars kezdetekor én is nehezen birkóztam meg vele, idővel azonban a cselekmény miatt másodlagos szerepet kapott. A történetvezetés olyan, amilyen. Eleinte bennünk van a galaktikus átalakulás feelingje, hogy valami nagy és fontos dolog történik, és igenis izgatottak lehetünk, hogyan alakul tovább a dolog. De pár rész elég, és mintha el is felejtenénk, hogy korban hol és mikor vagyunk, nem esik szó se a nagy, galaktikus eseményekről, se pedig Omega fontosságáról, és hogy miért is kell ő a kaminói klónozóknak annyira. Meglátogatunk néhány bolygót (Saleucami, Panthora, Ryloth, Ord Mantell, Corellia, Raxus), ahol gyönyörű, kék bőrű idegenek, twi’lekkek vagy kevésbé vonzó, nem emberszerű lények élnek; felbukkannak korábbról vagy későbbről ismert karakterek (pl. Hera Syndulla és családja, Saw Gerrera, a fejvadász Fennec Shand, Bib Fortuna, vagy az egyik személyes kedvencem, Cad Bane). Nincs azonban igazán különbség a megalkodott világok közt, és talán ezt érzem a legnagyobb hiányosságnak. Amíg a filmekben a bolygók nagyon élesen más flórát és faunát mutatnak be, hogy a néző egyértelműen tudja, hol járunk, addig ez a sorozat kevés igyekezetet tesz erre. Mindegyik világ egyforma építészeti jelleggel és színvilággal bír, ha nem hangozna el, épp hol járunk, nehéz volna tudni. Mindegyik csempésztanyára, és emiatt kiváló búvóhelyre emlékeztet. Holott Corellia pl. a galaxis egyik legnagyobb hajógyára, a bolygót (a regények szerint) konkrétan hajóépítő gyártósor veszi körül, ami miatt már a planéta megközelítésének is káprázatos látványt kellene nyújtania, nem is beszélve az örökké fénylő, éjszakai életről, fényreklámokról, szórakoztatóiparról, szerencsejátékról, különböző sportokról, melyekre fogadásokat kötnek az odalátogatók. Na, ebből nem látunk semmit. A The Clone Wars-ban Raxus is egy gyönyörű, földszerű bolygó volt emberi lakosokkal, zöld ligetekkel, világos terekkel és építményekkel, melynél először döbbentek rá hőseink, hogy a szeparatisták oldalán álló bolygórendszerekben hús-vér emberek ellen IS harcolnak, nem csak lélektelen droidok ellen. És még sorolhatnám. Nincs meg az éles különbség, hogy Coruscant a tündöklő bolygóvilág a toronyházaival, Tatooine a sivatagos környezet, Naboo az idilli, márványpalotás-zöldligetes bolygó, Camino a tengervilág, ahol a lakosság vízre épült, ultramodern esztétikát képviselő, fehér környezetben él, vagy az Endor, ahol erdő borít mindent. Semmi.
Nem tudom. Talán a korszakalkotó változást majd a későbbi, már bejelentett, élőszereplős sorozatok fogják elhozni. De ahhoz Kathleen Kennedynek mennie kell. Ahogy mennie kell Pablo Hidalgónak és story groupnak, akik az elcseszett ReyLo-fanokra építve akartak egy új generációt megnyerni a franchise-nak, és közben sikerült elidegeníteniük négy évtized rajongótáborát, akik ezt az egészet anyagilag és szellemiségében életben tartották. És menniük kell az ilyen Freddy Prince Jr.-éknak és Pedro Pascaléknak is. Különben oly sok világvállalat után a Disney és Lucasfilm is magáénak érezheti a ma oly divatos mondást: Get woke, go broke.
Voice (tvN) – Season 4 – 10/8
A fordítás során rengeteg gondolatot, érdekességet megosztottam már veletek, így úgy gondolom, ehhez nem nagyon kell ismertetőt írnom.
Sokáig látszólag össze-vissza kavarog a történet, és hiába kapunk már az elején utalásokat Dong Bangmin (Lee Kyuhyung) és Kwonju (Lee Hana) közös múltja kapcsán, az utolsó részig abból se derül ki semmi, mi pedig addig csak spekulálgatunk. Aztán eljön a 13. rész, ami minőségben, karakterábrázolásban és alakításban egyaránt magasan kiemelkedik a többi közül. A nyakunkba zúdúl egy csomó, rendkívül felkavaró és gusztustalan adalék a cselekményről, aminek szerintem már rég ki kellett volna derülnie, vagy legalább utalás kellett volna, hogy legyen rá, mert így egyszerre elég gyomorforgató. Főként Dong Bangmin alakítása szenzációs, akinél erőlködés nélkül sikerül a különböző személyiségeket megformálni és eltérő hangokon megszólalni. A színész már-már Ji Sungra emlékeztet (és nem csak a vizuális hasonlóság miatt), hanem tehetsége szempontjából is. Hőseink húznak egy váratlan lapot, hogy igenis bebizonyítsák a tudathasadásos Dong Bangmin színjátékát, amit nem is értem, hogy hagyhatott jóvá bárki igazságszolgáltatási oldalról. Hogy hagyják megszökni, és újra elkapják, és ezáltal tetten érjék. Persze, hogy ez az idióta terv balul sül el, aztán homlokon is csaptam magam, hogy “baszki, ez az utolsó előtti epizód, itt valaki tuti, hogy nagyon meg fog halni, vagy szörnyen meg fogják kínozni, mint az eddigi évadokban mindig“. Na, így legyen ötösöm a lottón.
A finálé pedig… érdekes volt. Míg Kwonju döntését, hogy a Fabre embereivel tart, karakteridegennek tartom, azzal a magyarázattal kibékülök, hogy az aktában talált, többi áldozat neve miatt ment bele ebbe az egészbe, hogy esetleg őket kiszabadíthassa/megmentse. Kicsit azonban elmarad a magyarázat, hogy miért jön már megint a képbe a Fabre-csoport, mi közük volt nekik Dong Bangminhoz, szándékos volt-e vagy véletlen, hogy a férfi Kwonju látószögébe került. Az is furcsa számomra, hogy hogyan felejtheti el egy nő, hogy 20 évvel korábban egy nagyon specifikus helyen milyen kezelésen esett át (Kwonju a 30-as éveiben járhat, 20 évvel ezelőtti kórházi kezelésre emlékezni, ami a szigeten történt, szerintem korántsem megerőltető dolog lenne).
A végkifejletben abszolút benne van egy 5. évad, ez nem is kétség, és bár Cho nyomozó (Song Seungheon) gyakorlatilag elbúcsúzott a koreai kollégáitól, a vészjelzése, hogy “Aranycsapat, vétel!” mégis arra enged következtetni, hogy maradni fog velük a következő évadra is. Ami egyrészt jót fog tenni a sorozatnak, mert nem kell egy megint egy teljesen új, vezető nyomozóhoz hozzászoknunk, aki csak úgy belecsöppen a dolgok sűrűjébe. És talán karakterfejlődést is jelenthet Derek Cho számára, mert az bizony nagyon ráférne. Általánosságban elmondható, hogy ez az évad a társadalmi mondanivaló, a családi szerepek és összetartás fontossága miatt erősen háttérbe szorította a karakterek jellemfejlődését. Részletesen, olykor hátborzongatóan burkoltan, de mindent sejttetően bemutatta, ami Cho nyomozóval történt (a 9. rész, ahol a húga még beszélt, különösen megrázó annak tükrében, hogy látjuk a mostohaapát lassan odasétálni a kislány ágya mellé, és nem nagyon kell elképzelnünk, mit tehetett vele, ami miatt a gyermek soha többé nem tudott újra megszólalni…). Részről részre újabb morzsákat hintenek el, ami miatt lassan oda jutunk, hogy “miféle szörnyűség fog még ennek az embernek a múltjáról kiderülni?“, de se ez, se kollégái támogatása nem képes bármiféle fejlődést okozni Derek Cho karakterében. Végig egy dühös, üvöltő, bosszúszomjas, gyászoló fivér marad. Nem nyílik meg, csak az epilógusra, de ott is csak egy hangyányit.
Hasonlóképpen elmondható ez Park Junggiról (Kim Joongki) is, akit kineveztek ugyan a bevetési egység élére, mégis Derek Cho az, aki a legtöbb esetben a parancsokat osztogatja. Amennyire előtérbe helyezték őt a sorozat első felében, annyira eltűnik a szemünk elől a második félben, és az ég világon semmi változást, fejlődést nem tapasztalunk a figurájánál. Nem látunk pl. nehézséget, hogy hosszabb időre el kellett költöznie otthonról, hátrahagyva a családját, asszonyt és gyerekeket, nincs lamentálás a hiányérzetük miatt, nem látunk pl. még egy jelképes videótelefonást sem velük, hogy emberközelibbnek ábrázolja a férfit a cselekmény. Hasonlóan le van csupaszítva Gu Kwangsu (Song Boogun) karaktere is. 2 évaddal ezelőtt megismertük egy zátonyra futott kapcsolatát, azóta az ég világon semmit sem tudunk a magánéletéről. Róla még annyit se kapunk, mint Park Junggiból, pedig 4 évadon keresztül oszlopos tagja volt a történetnek.
Akikkel kicsit engedékenyebb tudok lenni, az a nagy visszatérő, Shim Daeshik (Baek Sunghyun), akinek személy szerint én nagyon örültem, és Park Eunsu (Son Eunseo). Daeshiken egyrészt látjuk, hogy a múltja testileg és lelkileg kísérti őt (görcsös rosszullét, valamint lelkiismeret-furdalás formájában), másrészről mindezek ellenére igyekszik az esetek felderítésekor aktív szerepet vállalni. Nem fél belevetni magát a hajszába, még akkor sem, ha veszélyes főellenségünkről van szó, és az élete lehet a tét. Furcsa volt kicsit, hogy a finálé megint nagyban róla szólt, hogy milyen életveszélyes helyzetbe került, és mivel Dong Bangmin elvágta az Achilles-ínját, kíváncsi leszek, abból fel tud-e majd gyógyulni. Azt ígérte ugyan, hogy amint felépül, ismét jelentkezik szolgálatra, így bizakodó vagyok.
És hát Eunsu. Neki már nagyon megérett a változás. Kezdetben egy eléggé beképzelt, nagyravágyó karakterként ismertük meg, akinek szinte méltóságán aluli volt, hogy egy hitvány kis telefonos központban dolgozzon. A tudását, nyelvi tapasztalatait többre tartotta egy ilyen melónál, főleg, hogy mindenféle, magas rangú hivatali tisztségben, pl. külföldi konzulátuson dolgoznak a volt osztálytársai, ismerősei. Aztán persze Kwonju elhivatottsága és az emberéletek megmentése okozta öröm hatására előnyére változott, és stabil támaszává vált főnökének. Kettejük kapcsolata nagyon tetszik már a sorozat elejétől fogva. Mert nem mondhatnánk, hogy szívbéli jóbarátnők, már csak az alá-fölé rendelt viszony miatt sem, mégis közel állnak egymáshoz, most is együtt laktak, egyértelmű a kötődés. A 2. évadban Junggi és Kwangsu mellett Eunsu magánéletébe is betekintést nyerhettünk (volt párja és bántalmazója története kapcsán), de azóta róla se nagyon tudunk semmit. Egy mások számára elég megközelíthetetlen, rideg nőt látunk benne, akinek olykor a tartása, hanghordozása is némi lenézést sugároz. Emiatt nem feltétlenül tűnik pozitív figurának. Azaz ráfért BÁRMI, ami újdonságot hoz a karakterének. Eleinte szkeptikus voltam, hogy vajon jó döntés-e őt is a bevetési egységbe rakni, nem lesznek-e így már túl sokan. Aztán rájöttem, hogy nagyon kell a csapatba egy nő, már csak azért is, milyen bűncselekményekkel foglalkoznak. Rengeteg a nők és gyermekek sérelmére elkövetett bűneset, amit a sorozat bemutat, és ilyenkor jó egy támogató rendőrnő, aki a helyszínen bizalmat ébreszthet az áldozatokban. [ezért volt nagyon jó és erős karakter pl. Bae Jeongok figurája a Live-ban, mint a női és ifjúságvédelmi egység vezetője, aki ilyenkor mindig ott volt, és segíteni tudott.] És jó, hogy erre egy már ismert figurát kapunk, nem egy teljesen idegen színésznőt emelnek be a már összeszokott stáb tagjai közé. Egyszóval ezzel a döntéssel is sikerült megbékélnem.
Sajnos ez a minimális karakterfejlődés, amit Daeshik és Eunsu kapcsán kapunk, valamint az a borzasztóan elnyújtott tragédia-ábrázolás, amivel Derek jellemét próbálják árnyalni, pont azt szorítja a háttérbe, akiről a történet kezdettől fogva szólt. Kang Kwonjut. És ezt méltatlannak érzem vele szemben, hiszen 4 évadon át ő volt a sorozat arca, a színészkedés mellett társadalmi szerepvállalást is jelentett a színésznő számára a karakter, így nem véletlen, hogy az elhivatottsága miatt a sorozat nézettsége, a nézők érdeklődése is ilyen kiemelkedő. Ez az évad azonban nagyon mostohán bánik a figurájával, mert szinte mindenki más drámája fontosabb annál, hogy Kwonjuról bármi újat megtudjunk. Egy-egy elejtett morzsából érezzük (és ez nagyon a nézői szubjektivitásra van bízva), hogy bár szakmailag Dereket tartja eddigi legjobb partnerének, érzelmileg Do Kanguhoz (Lee Jinwook) kötődhetett talán a legjobban. A tengerparton is vele beszélget a belső monológjában, közvetlenebb nyelvtani megfogalmazásban (“na” és nem “jeo” szóval hivatkozva magára, ami barátibb, bensőségesebb kapcsolatra utal).
A sorozat nagy elszalasztott lehetősége, hogy egyik férfi főszereplővel sem próbált legalább valamiféle románcot belehozni a történetbe. Jang Hyuk karakterével nem is igazán ment volna, hisz ő elvesztette a feleségét. De Do Kanguval bőven lett volna rá lehetőség, hogy egy gondoskodó kapcsolatban nemcsak a férfi elméje leljen végre nyugalmat, megbecsülést, hanem Kwonju is egy társra találjon benne, és a kapcsolatuk erőt adhasson a gonosz legyőzéséhez. Most, hogy megkaptunk erre az évadra egy közismertem nagyon vonzó, kellemes hangú és megjelenésű színésztársat Song Seungheon személyében, joggal lehetett reménykedni abban, hogy talán majd vele megpróbálnak érzelmileg valamit kialakítani, de ennek még kevesebb nyomát látjuk, mint Do Kangut illetően. És emiatt Kwonju figurája nagyon magára marad, és ez akár még validálja is az epilógusban látott döntését. Mert nincs senki, aki megfogná a kezét, hogy “itt vagyok, együtt utána fogunk ennek járni, nem kell egyedül szembenézned ezzel, segíteni fogok“. Bízok benne, hogy az 5. évad végre elindul valamilyen irányba ezen a vonalon, mert nem hiszem, hogy ez így sokáig fenntartható lenne. Tudom, hogy ez egy krimi, nem romkom, és főként az élet borzalmaira reflektál. De ha pont az emberi kapcsolatok tragédiáját akarja bemutatni, hiteltelen, ha a hősök kapcsolatairól, magánéleteiről mit sem tudunk. Nyugati, procedurális krimiknél is láthattuk, hogy sokat tud jelenteni, ha a kollégák közt kialakul egy bensőségesebb, barátibb kapcsolat a hűvös szakmaiságon kívül. Nagyon tetszett pl. a Gyilkos elmékben a banda összeszokottsága, egymást támogató viselkedése, akárcsak mondjuk a Helyszínelők-franchise bármelyik sorozatánál. Imádtam, hogy pl. Castle és Beckett is vagy 3 évadon kerülgette egymást, míg végül elcsattant az első csók, és az akkora katartikus tetőpont volt a sorozat szempontjából, hogy csak na.
A sorozat egyértelmű sztárja Dong Bangmin, akinek Lee Kyuhyung mesteri alakításával sikerült félelmetesen karizmatikus és sokoldalú ábrázolást kölcsönözni. Nagyon tetszettek a személyiségváltós részek, amikor konkrétan a teste is átalakul a csontropogtatás, nyújtózás során. Egyszerűen már az, ahogy nyúl pl. a vörös magassarkúért vagy ahogy befűzi magát a bőrfűzőbe, lenyűgözően izgalmas operatőri munkával van megjelenítve. Kíváncsi lennék, milyen voice coachingon esett át a színész, hogy a különböző hangokat így képes legyen megformálni, mert az hallható, hogy mindegyiken ő beszél, csak Kwonju hangja az, ahol Lee Hana hangja van számítógépesen módosítva. Szerintem Mo Taegu (1. évad – Lee Jaewook) mellett ő a legérdekesebb, legsokoldalúbb főellenség, akivel hőseink eddig szembenéztek. Bang Jesu (2. évad – Kwon Yul) és Kaneki Masayuki (3. évad – Park Byungeun) nyers brutalitása vajmi kevés szimpátiát tudott kelteni az emberben. Mo Taegu és Dong Bangmin esetében egyértelműen gyermekkori trauma (elhanyagolása) vezetett oda, hogy egy szörnyszülött lett mindkettőből felnőttkorára. Mondhatnánk, hogy Bang Jesu esetében is, de neki annyira manipulatív a karaktere, hogy még sajnálni se tudjuk. Kíváncsi leszek, hogy a folytatás milyen főellenséget tartogat majd számunkra. Orvosi, emberkísérletes vonalat sejtek, csak a mögöttes szándékot nem értem: mi haszna szuperhallású (és esetleg más szuperképességgel bíró) emberek létrehozásának? Mit akart elérni vele? Mi lett a többiekből? Megannyi kínzó kérdés.
Page Turner – 10/8
A nyaram a Voice fordításával telt, azt pedig a Hong Cheongi követte szinte azonnal, így hosszabb sorozatba bele se mertem vágni, mert az csak értékes szabadidőt vett volna el a fordítástól. Ugyanakkor nem biztos, hogy helyes mindent beáldozni a fordítás kedvéért, mert kell azért a kikapcsolódás is, különben hamar kiég az ember. Amúgyis megfigyeltem magamon, hogy minden sorozat 3/4-e környékén, a 9-10. rész táján elfog egyfajta egzisztenciális krízis, hogy tényleg akarom-e én ezt, be akarom-e a fejezni. Aztán persze mindig az a válasz erre, hogy igen, de nehéz megtalálnunk magunkat, ha semmivel nem tudunk kikapcsolódni. Van egy pár rövidke sorozatom kigyűjtve, amiket ilyen célból elővehetek, így történt ez a Page Turnerrel is. Egy mindössze 3 részes történetről van szó, mely három középiskolás fiatal életének egy szeletébe enged bepillantást.
Jeong Chashik (Ji Soo) egy forrófejű atléta, aki magasugrásban épp a nemzeti válogatottba próbál bekerülni, amikor egy válogatóversenyen az országos rekordot megdöntve egy horrorbalesetet szenved: a rúd, melyet a magasugrók elrugaszkodáskor ellöknek maguktól, rossz irányba dől, és a matrac felé zuhanó Chashikot majdnem felnyársalja az ágyákánál. A fiút kórházba szállítják, ahol a vizsgálatok megállapítják, hogy szerencsére a nemi szervét nem érte olyan sérülés, ami később a gyermekvállalásban akadályozná. Kiderül azonban, hogy a sportban már így is megerőltette a gerincét, és ez a sérülés csak rontott rajta: alsóbb csigolyáinál műtétre lesz szükség, ez viszont azt jelenti, hogy fel kell adnia a sportot. A fiú, aki addig csak az atlétikáért élt, teljesen magába zuhan, az őt nevelő, egyedülálló édesanyja (Hwang Younghee) pedig hirtelen nem tudja mivel vigasztalni őt. Próbálja tartani benne a lelket, hogy nem csak a sportból áll a világ, és másban is tehetséges lehet… mert hogy az apjától (aki a létezéséről sem tud) zongoratudást örökölt. Chashiknak e hír hallatán sikerül kilábalnia a depresszióból, és azonnal kilép addigi gimijéből, hogy egy művészeti középiskolába jelentkezhessen át és zongorázni tanulhasson.
Itt ismerjük meg az iskola két legkiválóbb zongoristáját, a született tehetséggel rendelkező Yun Yuseolt (Kim Sohyun) és a minden nap rendkívüli szorgalommal gyakorló, de folyamatosan önmagát kereső Seo Jinmokot (Shin Jaeha), akik egy gyermekkori sérelem miatt azóta is gyűlölködő rivalizálással töltik minden pillanatukat. Yuseolt zongoratanárnő édesanyja (Ye Jiwon) szinte megfojtja az elvárásaival, a lány azonban mindig engedelmeskedik a követeléseinek, annak ellenére, hogy emiatt képtelen volt megkedvelni a zongorázást. Jinmok a lány megvető viselkedése miatt a vallásba menekül, és egy nap sértettségében azt kéri Istentől, hogy büntesse meg Yuseolt a viselkedéséért, és amiért nem tiszteli azt a tehetséget, amit az égiektől kapott. Anya és lánya nem sokkal ezt követően autóbalesetet szenved, melyben Yuseolt fejsérüléssel kórházba szállítják: a látóidegei megsérülnek, és szinte teljesen megvakul. Az első kétségbeesés után az anyja elhatározza, hogy még ez sem fogja megakadályozni abban, hogy a lányából világhírű zongoristát faragjon. Yuseol képtelen ezt tovább elviselni, és kész lenne levetni magát a kórház tetejéről, ha az épp akkor hazaengedett Chashik meg nem akadályozná ebben. Az iskolában a lány mellé szegődik, mint kísérő, igyekszik jó benyomást tenni rá, szorgalmasan tanulja a könyvtárban a zenei alapok elméletét. Egy utcán szabadon álló, gazdátlan zongorán kezd el gyakorolni, mert minden vágya, hogy a lánnyal együtt zongorázhasson egy közelgő zongoraversenyen. Yuseol eleinte vonakodik foglalkozni vele, ám szép lassan elkezdenek közösen gyakorolgatni, a lány pedig olyan partnerre talál benne, aki mellett őszintén megjön a kedve a zongorázáshoz, és hajlandó elindulni vele a versenyen…
Megmondom őszintén, nem sokat vártam a sorozattól, és azt messze túlszárnyalta. Nem szeretem az iskolás történeteket, hacsak nincs valami érdekes körítés hozzá (pl. sport vagy zene). Ezt viszont sokszor úgy éreztem, hogy szívesen elnéztem volna egy normál hosszúságú sorozatként. Egy nagyon kész szituációból indult és gyönyörűen zárult, és szerintem még ennél is több mélységet tudott volna adni a gyerekkori összezördülésnek, a szülők hozzáállásának, ha több epizódon át láthattuk volna a cselekményt. Így is jó volt, félreértés ne essék. De ha bármi kifogásolnivalóm lenne, csak ezt tudnám felhozni.
Nem tudom, mennyire szándékos vagy mennyire csak én képzelem oda, de nagyon tetszik az a kör, amit a cselekmény és karakterfejlődés leír. Remek látni, hogy Yuseol anyja a kezdetbeli, elviselhetlen szatelit-anyukából hogy átmegy őszinte, gondoskodó, segítőkész nőbe, aki a lánya kedvéért bármire képes lenne, csak hogy az megtalálja a zenében az örömöt, és saját kedvéből akarjon játszani. És hogy Chashik eleinte jóságos, szimpatikus édesanyja egy hazugsággal képes olyan helyzetbe hozni a fiát, hogy az végül képtelen legyen kiállni a színpadra és részt venni a versenyen. Ahogy Yuseol is rátalált a zongorázás okozta örömre, úgy Chashik is megmutatta, hogy hiába minden hazugság, nem hagyja magát még egyszer úgy összetörni, mint a sérülésekor, és igenis van tehetsége a zongorázáshoz. Igazán erős kép volt, hogy a mindvégig bizakodó és életvidám Chashik aznap ugyanazért ment fel a kórház tetejére: ő is öngyilkos akart lenni, csak nem merte megtenni. És nagyon szép Jinmok történetének íve is, akinek otthon vajmi keveset foglalkoznak a tehetségével, apja is szinte lesajnálóan beszél vele, de végül ő is megtanul kiállni magáért, és harcolni azért, amit szeret.
Nem tudok sok mást mondani, ez egy abszolút remek kis történet, könnyed délutáni kikapcsolódásként tökéletes.
Star Wars: Visions – 10/3-4
A tavalyi év végi Disney + Marvel + Lucasfilm bejelentések egyike volt a Star Wars: Vision c. projekt, ami néhány japán animációs stúdió kezébe adta a lehetőséget, hogy 1-1 epizód erejéig elkészíthessenek a saját elképzeléseik szerint 1-1 különálló történetet, melyeket aztán a Lucasfilm egyfajta antológiaszerűen összefogva jelentet majd meg. Aztán tavasz környékén jött ki az első kedvcsináló videó hozzá, aminek láttán – jó 20 év anime-kedvelői múlttal a hátam mögött – korántsem voltam annyira izgatott, mint reméltem.
Tudom, hogy a művészet szubjektív. És így a rajzolás, egy animációs sorozat milyensége is. Mindazonáltal mind az előzetes alapján, mind a végleges termék alapján azt tudom mondani, hogy az epizódok 75-80%-a magán viseli azt az elmúlt kb. 10 évben megfigyelhető igénytelenséget, ami miatt szép lassan eltávolodtam a japán animációs sorozatoktól (és csak olyan, nosztalgikus történeteket voltam képes fogyasztani, amiket már a gyermekkoromban is szerettem, vagy olyan, egyértelműen felnőtteknek szánt sorozatokat, mint az Archer, a Brickleberry, a Firka Villa 1-2 évada, stb.). A South Park és a Family Guy is “too much” lett jó ideje, előbbi a brutál társadalomkritikájú tartalmaitól, utóbbi a rengeteg, woke Hollywoodnak behódoló cselekményszála miatt. Megmaradtam az élőszereplős sorozatoknál, és csak ritka alkalmakkor tévedtem az animációs filmek terepére, pl. a Star Wars-tartalomcsalád Clone Wars és Bad Batch sorozatainak kedvéért (melyekért viszont abszolút megérte).
És miért mondom, hogy “animációs igénytelenség”? Nem igazán tudom jobban megfogalmazni, talán nem ez a leghelyesebb szó rá. De kicsi korom óta anime-sorozatokon nőttem fel, melyben rengeteg volt a sportanime (Captain Tsubasa, Attack No. 1, Ganbare Kickers!, Hikari no densetsu), magical girls (Sailor Moon), scifi & fantasy (Bubblegum Crisis, Evangelion, Fushigi no umi no Nadia, Nadesico, Irresponsible Captain Tylor, Record of Lodoss War, Cowboy Bebop, Fushigi Yuugi, Vision of Escaflowne, Serial Experiments Lain, DNA2, Video Girl Ai, Oh My Goddes, Saber Rider and the Star Sheriffs), szupercuki retró (Sandybell, Candy Candy, Lady Georgie, Aishite night) vagy történelmi eseményeket vagy világirodalmi műremekeket feldolgozó sorozatok (Versailles no bara, La Seine no Hoshi, Kaiketsu Zorro, Ai no Wakakusa Monogatari, Anime Sanjushi). Satöbbi. Rengeteget tudnék felsorolni. De mindegyikben az volt számomra a közös, hogy tetszetős külsőbe csomagolva remek történeteket kaptam, és azokhoz igazán szép, sokszor korát meghaladó látványosságú, élethű animáció társult. Emlékszem, hogy annak idején ezek tükrében sok szaklap (milyen fura volt akkoriban még újságban olvasni ezekről…) ezen kritériumok miatt a Nadesicot meg a Love Hinát kiáltotta ki minden idők legjobb sorozatának (ami mai szemmel milyen nevetségesen hangzik…!), vagy hogy a kicsit csúnyácska Escaflowne-nak milyen részletgazdag volt az animációja. Vagy mikor a Cowboy Bebopot először megláttam, sok jelenet láttán simán elhittem volna, hogy valós, emberi mozgásokat “rajzfilmesítettek” meg, mert annyira élethűen mozogtak a figurák. Vagy gondoljunk csak Satoshi Kon gyönyörű, realisztikus munkáira (lásd pl. Perfect Blue), vagy Tsukasa Hojo csodálatos női ábrázolásaira és korhű munkáira, melyben a történetmesélésen kívül oly nagy hangsúlyt fektettek az akkori divatirányzatok megjelenítésére is (Cat’s Eye, City Hunter). És bármi történt is, számomra végül ezek a sorozatok jelentették a mércét, az általuk felállított színvonal volt az, amit a később megjelenő sorozatoktól is elvártam volna – és szinte már sosem kaptam meg.
Egyre inkább azt vettem észre, hogy az évezred fordulóját követően valahogy megtorpantunk. Hogy az élethű ábrázolástól, a legapróbb részletekig megalkotott mozgástól elkeztünk visszakanyarodni a laposabb, kétdimenzionális karakterekhez, elnagyolt mozgás-ábrázoláshoz, hanyag, kidolgozatlan hátterekhez. És ez olyan érthetetlen volt számomra, hisz a technológia, amivel ezek készülnek, olyan rohamosan fejlődik és annyi új lehetőséget ad az animátorok kezébe, hogy logikus lenne azt hinni, hogy egyre több és több aprólékos gondossággal elkészített, részletgazdag animét kapunk majd. De nem így történt. És pontosan ugyanezt éreztem a Visions legtöbb epizódjában is. 2-3 rész kivételével a figurák lomhán lépdelnek, csak a lábuk mozog járás közben, de a mozgás dinamikája a testük többi részére nem terjed ki, azaz mint egy kétlábon járó farönk, úgy mozog mindegyik.
És ez olyan idegesítő. Mert itt egy globális szellemi termék, amihez végre legálisan hozzá lehetett nyúlniuk, ami bizonyos, kisebb, indie stílusú stúdiók számára kilépést jelenthetett a nemzetközi piac és közönség elé, helyette elmentünk zugfesztivál-stílusú, csúnya rajzstílus és nagyon művészies ábrázolás felé, azt remélve, hogy majd a mondanivaló elviszi a hátán a történetet. De nem fogja, mert ez egy vizuális médium, ahol a RAJZ, ami nevében is benne van, kulcsfontosságú szereppel bír, és ha annak nem sikerül megragadnia a nézőt, akkor történhet bármi a filmvásznon, vége a dolognak, mert itt nem lehet pl. a színész alakítását méltatni helyette.
És félreértés ne essék, a Disney se jókedvében vagy csodálatos nagylelkűsége által vezérelve adta a lehetőséget ezen néhány stúdió kezébe, hogy csináljanak nekik pár epizódot. Az amerikai képregénypiac évek óta a puszulás szélén áll, mert a mainstream kiadóktól vagy elűzték az igazán tehetséges művészeket, vagy maguktól migráltak független platformokra (közösségi finanszírozású felületekre, mint az Indiegogo, Kickstarter, vagy utóbbi időben a Substack), a helyüket pedig olyan szélsőbalos propagandát toló, tehetségtelen idióták vették át, akik nem értik a piac működését, és képtelenek épkézláb, kánonhű történeteket csinálni, mert mindent teletömnek az ideológiai baromságaikkal. A kiadók és stúdiók rájöttek, hogy a japán manga és anime minden eladási listát magasan vezet, a webes képregényes közösségben a webtoonok verhetetlenek, ezért is nyitott a Disney is Japán felé, amolyan
stílusban, hátha majd így bevonzzák a célközönséget. Nem tudni, mennyire volt szabad keze a stúdióknak, volt-e kiadva valami elvárás, hogy milyen mennyiségben kell bizonyos nemű, bőrszínű, státuszú figuráknak szerepelnie, vagy hogy hozzányúlhattak-e a már ismert filmes vagy regényes kánon elemeihez. Viszont mivel az eddig ismert Star Wars cselekményéből, karaktereiből semmit sem láttunk, az a sanda gyanúm, hogy ezekhez bizonyára még említés szintjén is tilos volt kapcsolódniuk. És amit kaptunk… Számomra a legtöbb esetben akkora elszalasztott lehetőségnek tűnik. Miért csinálunk Pinokkió-szerű történetet egy mester és egy általa kreált, Astroboy-ra hasonlító droid fiúcskáról, vagy egy galaktikus rockbandáról, amelynek egy piercinges, emóhajú hutt a gitárosa (nem viccelek…)? Vagy miért akarunk olyan baromságokat beleerőszakolni a történetbe, ami a 7-8-9. film készítőinek ostoba elméjéből pattant ki (a Holdo-manőver, ami fittyet hányva a fénysebességes űrutazás addigi szabályaira űrhajóval kettészel egy csillagrombolót; vagy a sugárvetőből kilőtt nyaláb megállítása az Erő által…)? Miért ugrálnak a karakterek az űr mélyén, szkafander nélkül a csillagrombolók külső borításán (fénykardpárbaj kedvéért), mintha ez teljesen normális lenne, és gravitáció is létezne? Úgy tűnik, csak néhány stúdió vette komolyan a projektet, és volt képes 15-20 percben olyan látványos és összetett történetet kreálni, ami igazán maradandóra sikerült.
Rögtön az 1. rész remekül indít, melynek a címe The Duel, és stílusát tekintve mind közül talán a legegyedibb. Szinte teljes egészében fekete-fehér, mintha csak egy manga megelevenedő oldalait látnánk, ahogy egy magányos, szamurájszerű harcos próbál a birodalom kizsákmányolásától megmenteni egy kis falucskát. Az 5. rész volt a következő kedvencem, a “The 9th jedi” című, melyben a jedik eddig megismert kora után több száz évvel járunk (és egész jó kis narráció vezeti fel az eseményeket, szóval tudunk képet alkotni a körülményekről). Egy Erő-használó üzenetet sugároz a galaxisba, és egy aszteroidára várja azokat a magukat jedinek vallókat, akik segítségével újjáépítheti a jedi-rendet. Cserébe a jedik elveszettnek hitt fegyverét, a fénykardot kínálja nekik. A megérkezők bizalmatlanok egymással és a rejtélyes Erő-használóval szemben is, és több, egészen váratlan fordulatot követően nemcsak az ártó szándékúak lepleződnek le, de maga a mester is, aki a megmaradottakkal elindul megkeresni a galaxis többi Erő-használóját. És ezt olyan jó lett volna hosszabban kifejtve is látni!
Két másik kedvencem volt még: a 7. rész, a “The Elder” és a 8. rész, “Lop and Ocho“. A 7. rész még a köztársaság korában játszódik, és egy jedi mesternek és tanítványának utazását mutatja be, ahogy a Peremvidék felé tartanak. A két jedi dinamikája nagyon a Baljós árnyak c. 1. film Qui-Gon Jinnjére és Obi-Wan Kenobijára emlékeztet, még ha a személyiségjegyeik itt is fel vannak cserélve: a mester megfontolt és bölcs, kerüli a balhét és összezördüléseket, míg a tanítványa akcióra és harcra vágyik (és ez végül jó tanulópénz lesz számára). Itt egy őreg Sith-harcosba botlanak, és a vele való küzdelmet mutatja be az epizód. A 8. rész kicsit összetettebb, animációját tekintve pedig ez talán a leglátványosabb, legrészletgazdagabb. Egy Tau nevű bolygón járunk, ahol erős a birodalmi jelenlét. Egy nyúl-ember-keverékszerű figura a főhősünk, Lop, aki (nem humanoid lévén) rabszolgaként dolgozik, de egy nap sikerül megszöknie. A helyi klán vezetője, Yasaburo és lánya, Ocho talál rá, és befogadják őt, sajátjukként nevelik fel. Évekkel később, amikor a gyerekek felnőnek, nézeteltérés támad Yasaburo és Ocho között, Lop pedig eleinte nem tudja, ki mellé álljon. Yasaburónak elege van a birodalom kizsákmányolásából, amivel tönkreteszik bolygójuk élővilágát, Ocho azonban úgy véli, a bolygónak szüksége van a birodalom támogatására, hogy ne omoljon össze a gazdasága. Amikor Ocho beáll a birodalmiakhoz, Lop végül az apa mellett marad, aki átad neki egy fénykardot, mely a családjukban nemzedékek óta apáról gyermekére száll. Lop kénytelen ennek a kardnak a segítségével megvívni az ellenséges Ochóval…
Összességében… volt néhány rész, amit szívesen elnéztem volna akár hosszabb formában is, vagy kíváncsi lettem volna a folytatására, a többi epizódot viszont egyszerűen keserves és kínos volt végigülni, még ha 15-20 perces is volt mindegyik rész. Nem mondom, hogy próbálkozásnak nem volt érdekes, de szerintem nem egészen ilyesmire számítottak a rajongók.
What if…? – 10/8
Mindannyiszor megfogadtam, hogy a Disney és Marvel nem vesz még egyszer palira, nem hagyom magam újra csőbe húzni, amúgy se nagyon kedveljük a nyugati animációs sorozatokat (a Clone Wars-on kívül). De mindig jön valami, ami miatt nem bírok magammal. Ilyen a What if…? is, mely a továbbírás, a rajongói irodalom (fan fiction) kvintesszenciáját jelképezi. Mi lett volna, ha…? Hány és hány kedvencünknél tettük fel ezt a kérdést, és képzeltünk egy folytatást vagy alternatív történetet az elménkben, írásban vagy rajzként! Jómagam se vagyok ez alól kivétel. Mint a 2000-es évek elején megjelent Star Wars Infinities nagy rajongója, kíváncsian vártam a Marvel Filmes Univerzum megközelítését. Előbbi ugyanezt a témát járja körbe: mi lett volna, ha Luke a 4. részben elvéti a találatot és nem sikerül megsemmisíteniük az 1. Halálcsillagot? Vagy mi lett volna, ha Luke megfagy az 5. részben a Hoth bolygón, és Han Solo ment volna el helyette a Dagobah-ra Yodához? Mi lett volna, ha Hant nem sikerül időben kiolvasztani a karbonitból, és emiatt megvakult volna? Mi lett volna, ha Vader nem halt volna meg a 2. Halálcsillag fedélzetén, hanem még előbb megtér a jó oldalra, és csatlakozik a Felkelőkhöz? Mind nagyon rendkívül érdekes teória.
Kicsit hasonlót vártam a Marvel sorozatától is: hőseink eddig megismert történeteinek alternatív változatát, melyet egy apró szikra kiválthat más irányba terelhet. Ilyen téren.. nem is csalódtam. Hasznos persze, ha az ember el tudja helyezni ezeket az évtizedes, képregényes kánonban, ami nekem sajnos nem mindig ment, de ez semmit sem vont le az élvezhetőségéből. Mi lett volna, ha Steve (Amerika Kapitány) helyett annak szerelme, Peggy Carter kapta volna a szuperkatona-szérumot, akiből így Britannia kapitányként ugyanúgy 2. világháborús hős lett volna? Mi lett volna, ha gyerekkorában Peter (Starlord) helyett T’Challát (Fekete Párduc) rabolják el az idegenek? Mi lett volna, ha valaki még azelőtt szabotálja az első bosszúállók csapatát és végez mindenkivel, hogy azok összeállhattak volna? És így tovább.
Megmondom őszintén, amennyire szkeptikus voltam a rajzstílus és a potenciálisan kifacsart történetet illetően, annyira pozitívan csalódtam. Az animáció bámulatosan szép: gördülékeny, életszerű, nagyon látványos. Fényes, és nagyon látszik a 3D animáció, mégsem zavaró. A cselekménytől tartottam leginkább, hogy vajon milyen újabb, elmeháborodott hollywoodi hülyeséget fognak beleerőszakolni, de szerencsére csak 1-2-szer kaptam fel a szemöldökömet (pl. mikor színesbőrű T’Challa előtt nagyon erőltetetten meg akar hajolni az egyik karakter). Az első három rész nagyon tetszett, mind közül a T’Challás talán a legjobban, mely méltó emléket állít a rákban elhunyt Chadwick Bosemannek: gyönyörű volt az üzenete, és ez volt az egyik legszebben megrajzolt epizód is szerintem. Benedict Cumberbatch Dr. Strange-es epizódja nagyon érzelmes akart lenni, de valahogy nem jött át a dráma számomra, és sikerült rendkívül csúnyára is megrajzolni a figuráját. A zombis epizód nem az én világom, de úgy tudom, ez a cselekményszál évek óta töretlen népszerűségnek örvend a képregényrajongók közt, így nem csodálom, hogy belőlük is készült egy rész. Killmonger fejezete rendkívül összetett és fordulatos volt, Party Thor meg kicsit bohócot csinált a figurából, de összességében nagyon vidám hangulatúra sikerült, feledtetve kicsit, mi vár a sorozat végén a hősökre (egy multiverzumszintű megmérettetés).
Nagyon tetszik a megközelítés, ebből végképp nagyon érezni a képregényes világ kiteljesedését, a rajzfilmes formátum pedig szerintem nagyon jót tesz a forrásműnek, ami jelenleg az élőszereplős filmjeivel amúgyis egyfajta egzisztenciális válságot él át (a Fekete Özvegy-botránnyal és perrel, valamint a Shang Chi és az Örökkévalók iránti, általános érdektelenséggel). A forgatókönyv kiváló és bátor, meg mer hozni olyan döntéseket, amiket a filmekben nehezen tudnánk elképzelni. És ha lehet hinni a szóbeszédnek, a történet illeszkedni fog a flmek világába, a sorozat kimenetele hatással lehet a későbbi filmek alakulására. És ha így lesz… egyik szemem sírni fog, a másik meg nevetni. Ugyanis a finálé… hát hajjaj!
Az epizódok mind külön világokban, univerzumokban játszódnak, egy azonban közös bennük: egy nagyhatalmú istenség, a Figyelő nézi őket a távolból anélkül, hogy beleavatkozna a cselekményekbe. Az egyik világban azonban olyan fenyegetés merül fel, mely végül kihat minden univerzum minden világára. Ultron az egyik világban diadalmaskodik, és legyőzve a bosszúállókat, nukleáris háborút indít a Föld lakosai ellen, megölve mindenkit, kivéve az épp repülőn tartózkodó Clintet (Sólyomszem) és Natashát (Fekete Özvegy). Az utolsó két emberként ők próbálják megtalálni a megoldást arra, hogy Ultronnal végezzenek. A KGB irattárában aztán meg is találják a megoldást: harcoljon a mesterséges intelligencia a mesterséges intelligencia ellen! Vessék be a Hydra által kreált Arnim Zola-AI-t Ultron ellen. Ehhez az kell, hogy Zola algoritmusát bejuttassák valahogy Ultron géptestébe, és az belülről pusztítsa el, amolyan vírusként. Mire azonban Zola algoritmusát egy USB-n megszerzik, Ultron rájuk talál, Natasha pedig csak úgy tud elmenekülni, hogy Clint feláldozza magát és megsemmisíti Ultron rengeteg robotját egy robbanással. Szép párhuzam ez a Végjátékkal, ahol Natasha áldozta fel magát és Clint maradt életben. A “vírus” feltöltése végül nem sikerül, mert Ultron öntudatra ébredése azt eredményezi, hogy felfedezi az univerzumok közti átjárhatóságot, és hogy ha az egyik univerzumban már mindent elpusztított, mehet tovább a következőbe megtenni ugyanezt. A Figyelő tehát, aki eddig megesküdött, hogy nem lép közbe, megszegi a fogadalmát, a különböző univerzumokból egy világba gyűjti össze a megmaradó hősöket, hogy azok együtt szállhassanak szembe Ultronnal, mindannyiuk világa védelme életében.
Hőseink embertpróbáló nehézséggel néznek szembe, de végül szerencsére diadalmaskodnak. Ennek köszönhetően a Figyelő vissza tudja juttatni őket az eredeti világaikba, ahol folytathatják az addigi életüket. Mindenki útjára indul, egyedül Natasha marad… akinek a világában nem maradt semmi és senki. És mikor rá fordul a kamera, olyan izgatottság lett rajtam, hogy te jó ég. Ha lehet az embernek a kpop-on kívül is “bias”-a, akkor az MCU-ban nekem egyértelműen Natasha az. Tony Stark (Vasember) mellett a legkedvesebb karakterem, és mindannyiszor megsiratom, amikor csak látom meghalni a Végjátékban. Ésésés hirtelen felmerült bennem, hogy “úristen, mi lesz itt, csak nem az, amire gondolok“? “Csak nem fogja a Figyelő a régi, elpusztult világa helyett nagylelkűen áttenni őt egy másikba, mondjuk ABBA, AMELYIKBEN A VÉGJÁTÉKBAN MEGHAL, ÉS ÍGY VISSZA LEHETNE HOZNI A KARAKTERÉT A FILMEK VILÁGÁBA IS?!?!” És atyaég, de, pontosan ez történik!! De… nem úgy, ahogy vártam. Ugyanis a Figyelő valóban egy másik világba viszi Natashát, amelyik “elvesztette az ő Fekete Özvegyét” (*hiperventillálás*). Sajnos azonban nem a Végjáték idejére teszi őt le, hanem a 2012-es, Lokival való new yorki küzdelem idejére. És ez nem jó, mert így viszont az egy másik univerzum, nem az, ahonnan (a filmekből) ő hiányzik. De… engedékeny leszek, és hajlandó vagyik kibékülni ezzel a megoldással, mert ezzel a remény egy aprócska szikrája azért megmarad, hogy újra visszatérhet az élőszereplős filmekbe is. Tudom, hogy vannak színészek, akik igyekeznek távolodni a szuperhősfilmes karrierjüktől (Robert Downey Jr., Chris Evans), és elhiszem, hogy szeretnének a családjaikkal foglalkozni, vagy komolyabb, drámai szerepeket kapni, amelyekért akár tekintélyes díjakat is nyerhetnek… És emiatt önzőség lenne azt kívánni, bár ne tennék, és örökre ezeknek a hősöknek a bőrében láthatnánk őket… De azért csak jó lenne, na. 🙂
Vizuálisan a sorozat nagyon tetszett. Animáció terén pont azt kaptam, ami nagyon hiányzott pl. a Star Wars Visionsből: élethű mozgás, részletgazdag látványvilág, rengeteg “easter egg” a háttérben, ami miatt érezni belőle, milyen aprólékos gonddal alkották meg az egész sorozatot. Egyedül néhány karakter-dizájn láttán vakartam kicsit a fejem. Az előzetesben látható Thor egy nagyon baltaarcú, és a színészre (Chris Hemsworth) egyáltalán nem hasonlító karikatúra lett, az eredeti hősnek szinte egyfajta paródiája. Natashának is kb. 4 féle változata szerepel a sorozatban (különböző korokból és világokból, mert sokat változott a színésznő frizurája az évek során), de mindegyik tök máshogy nézett ki, és Scarlett Johannsonra egyik se hasonlított. Rengeteg, eredeti színész részt vett a sorozat készítésében, hogy a hús-vér karaktereik után azok rajzfilmfigura-válrozatának is a hangját kölcsönözhesse, de Natashát pl. nem Johannson szinkronizálta. Felmerült bennem, hogy hátha nem egyeztek meg a hasonlósági jogokról a színésznővel, ezért néz ki teljesen másképp a rajzfilm-Natasha (és a hasonlósági jogok nagyon fontos színészjogok Hollywoodban), de akkor mi a helyzet Tony Stark karakterével? Az teljesen hűen ábrázolta Robert Downey Jr. vonásait, mégse Downey szinkronizálta a karaktert. Szóval érzek itt némi ellentmondást, ez nagyon fura volt számomra. Lehet, hogy butaság ilyesmin fennakadni, de ha már van egy olyan gyönyörű színésznőnk, mint Scarlett, örültem volna, ha a többiekhez hasonlóan őt is így rajzolják meg, hogy ne legyen következetlen az összkép.
Na mindegy. Sokat nem tudok hozzátenni, igazán élveztem a sorozat nagy részét.
Számomra megtetsző zenei darabok a látott sorozatokból:
Loki stáblista zene:
Loki téma:
Star Wars – The Bad Batch fő téma (és stáblista zene):
Voice (tvN) – Season 4 – 1. betétdal:
Voice (tvN) – Season 4 OST – Never-ending sorrow
Voice (tvN) – Season 4 OST – Tears of darkness:
A sorozat alatt mindkettő végig nagy kedvenc volt.
K-pop dalok, amik megtetszettek:
ATEEZ – Deja Vu
Nincs kpop ajánló ATEEZ nélkül. 🙂 Nem mondom, hogy annyira tetszik a dal, mint mondjuk az Inception tavaly, de kétségkívül hallgatható. Azt viszont nem értem, miért női ruhákat adnak a srácokra, és miért nőies táncmozdulatokat tesznek a koreográfiába.
(G)I-DLE – Senorita
(G)I-DLE – Oh my god
(G)I-DLE – Hwaa
Nagyon ráfüggtem erre az együttesre. Tavaly is nagyon tetszett a Lion c. számuk, azt is rongyosra hallgattam, ahogy ezeket is most. Tetszik, hogy ugyanúgy nem kommersz vonalon mozognak a videóik, mint a Dreamcatchernek, hanem van bennük egyediség, szokatlanság, meghökkentőség, tetszik a dallamosságuk, az énekhangjuk, a színviláguk.
Dreamcatcher – BEcause
Dreamcatcher – Odd Eye
Dreamcatcher – Boca
Hasonlóan vagyok a Dreamcatcherrel is. Nem szeretem a sokfős k-pop együtteseket, mert nem lehet őket ésszerűen megkülönböztetni, és legtöbbször a cuki rágógumipop sablonos dalaival és klipjeivel jelentkeznek, de a Dreamcatcher stílusában mindig volt egy kis rock, némi misztikum, a dalaik pörgősebbek, ritmusosabbak, emiatt ez is megtetszett. Itthoni edzés közben kiváló hallgatni. 🙂
Onewe – Rain to be
Tavaly már rátaláltam a Parting c. gyönyörű dalukra, azóta többé-kevésbé figyelem a klipjeiket. Nem mondom, hogy mind az én stílusom, de a fenti ismét betalált.
Kei (Lovelyz) – As I beocme your wind
Jung Seunghwan – The wind blows on a star
Ez a kettő igazából összekapcsolható. Mindkettő a hamarosan (augusztusban) megjelenő, új, Blade & Soul II nevű MMORPG játék image dala. Nagyon hasonló, érzelmes, megindító muzsika mindkettő, mely kicsit a kínai kosztümös drámák betétdalainak hangulatát idézi, és emiatt nagyon kellemes hallgatni, főként, hogy két gyönyörű énekhangú énekes adja elő a dalokat. Olyannyira, hogy az embernek rendesen kedve lenne kipróbálni magát a játékot is, annak ellenére, hogy soha nem játszottam még MMORPG-vel. Nem vagyok nagy gémer, az Assassin’s Creed– játékokon és a The Sims (2 és 4)-en kívül mással nem is nagyon játszok, de itt még a grafika is annyira szép, hogy rendesen elcsábulok. Egyedül a sok repkedés és irreális kinézetű fegyverek tartanak vissza. Nincs valakinek tippje normális fegyverekkel működő MMORPG-re?
Hi-L – Too Too
Ezt a videót a 1theK csatorna ajánlójaként dobta fel a Youtube, és őszintén szólva nem bánom, hogy megnéztem. Kellemes, nyári, autókázós zene, semmi komoly. Kicsit úgy érzem, sokat kölcsönöz dallamilag más, korábban sikeres előadók dalaiból, talán ez okozza, hogy tetszik. Picit az AOA vidámságát érzem belőlük (ami miatt azt az együttest is nagyon szerettem).
V.O.S. – Always be here
Ezzel a dallal nem tudok mit kezdeni. Az az érzésem, mintha a Boys over Flowers c. sorozat összes betétdalát összegyúrták volna egybe, és kiadták volna újra. És valljuk be, a BOF-nak kb. az egyetlen erénye a kiváló filmzenei anyag, amit a sorozathoz készítettek. Így nem is kérdés, hogy ez is megtetszett. 🙂
Veryvery – Trigger
Nem tudom, mi tetszik ebben a dalban. A “szürkésbarna háttér előtt fekete bőrszerkóban táncolunk” részek egy az egyben a DBSK Miroticját idézték fel előttem. De ütemes, pörgős, hallgatható.
SKYLE – Da Da Da
Last minute jelent meg, de sikerült szinte első hallásra megtalálnom benne valamit, ami miatt kedvem támadt újra és újra meghallgatni. Nem tudok az együttesről semmit, de nagy pirospont, hogy csak négyen vannak, és szemmel láthatóan négy nagyon különböző lányról van szó, szóval nincs az az érzés az emberben, hogy egy következő klipre, másra festett hajjal már azt se tudnánk megmondani, ki kicsoda. A vörösnek és rózsaszín hajúnak mondjuk elég látványos a(z elszúrt) plasztikai műtétje ahhoz, hogy ne lehessen őket rögtön elsőre kiszúrni, de hát erről aligha ők tehetnek, inkább a menedzsmentjük és a szórakoztatóipar. A fekete hajú szemrevaló a természetességével, még akkor is, ha egy diszkont-AOA–Seolhyunt látok benne minden alkalommal, amikor csak megjelenik. De az igazi kedvenc a negyedik tag, a rövid hajú, mert gyönyörűnek találom a hangját. Kedves, vidám hangulatú a klip, érdekes hangzású a zene, lehet, hogy figyelni fogom őket.
Szia! 🙂
A többihez nem tudok hozzászólni, de a Voice 4 nálam is sorra került.
A 3. széria végének fényében ezt már nem akartam nézni, de mikor a teaser azt sugallta női ellenfél lesz, az felcsigázta az érdeklődésem. Sajnos ez nem jött be, mert nagyon hamar kiderült, csak az egyik személyisége a gyilkosnak. Ennek ellenére ebben az évadban sem csalódtam, bár az elsőtől és a 3.-tól kicsit gyengébb számomra. Viszont a férfi főnyomozónk ebben tetszett a legjobban Song Seung Heon személyében, pedig Lee Jin Wookot is kedveltem az előzőekben. Valahogy ő volt a legemberibb, a legmegnyugtatóbb hangú, és a legépelméjűbb is hármójuk közül. Bár neki is olyan már-már természetfeletti tudást adott a forgatókönyvíró azzal a mindenre kiterjedő ismerteivel, mint Kang felügyelőnek. Aztán a végén ebben is jött a slusszpoén: a felügyelő csak egy tesztalany volt gyerekként egy hallóideg kutató professzor kezében, és tőle kapta ezt a képességet? Egyáltalán valóban balesetet szenvedett, vagy kiderül előbb-utóbb, hogy az sem igaz? És akkor most csak egyetlen ember követte el az összes gyilkosságot, a törpe meg a colos csak kb illusztrációnak volt betéve az első részekbe, mint akikről másolta azokat a személyiségeket? Nem szeretem mikor egy sorozat végén csak kérdéseim vannak. Ahogy annak sem örülök, hogy a folytatásra a 2. évad főellenségét hozzák vissza, mert az a szezon lógott ki egyedüliként.
Bocsi, ha helyenként ismételtelek, de ezt jegyzeteltem le magamnak. Még annyit, hogy Ji Sungot szerintem senki nem tudja felülmúlni többszörös személyiség megformálásának kategóriájában, aki látta a Kill Me Heal Meben, az sosem felejti el. Bár az itteni pszichopatánkat Lee Kyu Hyungot már több sorozatban láttam, és ő is egy kaméleon. A női szerep jól megy neki, figyeltem azt játszik egy színdarabban is.
Az én listám sem túl hosszú, mert mostanában naponta elég egy rész is valamiből. Viszont annál vegyesebb a kínálat, elég sok műfajba belenéztem.
Love Affairs in the Afternoon – 9
Beyond Evil – 7,5
Glamorous Temptation – 4,5 (10 rész után besokalltam tőle)
Tale of the Nine-Tailed – 6,5
Suits – 8
The King in Love – 8
Sokáig nem értettem miért nem fordítva osztották a szerepeket a két fiú között. Hong Jong Hyun annyival, de annyival jobb kiállású és rátermettebb egy főszerepre, mint Im Shi Wan. Aztán ahogy haladtunk az időben rájöttem, hogy Wang Rin mennyire nemes szívű, eszes, előrelátó és önfeláldozó, vagyis sokkal szerethetőbb karakter, mint a koronaherceg, aki elég gyerekes volt, mikor azt hitte, majd csak úgy kalitkába zárhat egy vadóc nőt. Rajta kívül mindenki látta, hogy azok ketten szeretik egymást, és mikor észrevette sem akarta sokáig elhinni. Amúgy teljesen érthetetlen módon hagyták őket összebarátkozni, mikor Rint szánták volna a korjói herceg követői a trónra, holott a logikus lépés az lett volna, ha már gyerekként eltiltják őket egymástól. Igaz akkor miről szólt volna a sorozat? A Song Int játszó Oh Min Suk is nagyon jó munkát végzett főgonoszként. Végig lehetett utálni, és az utolsó részre még megfejelte az addigi gonoszságait is. Vajon San szolgálója megtudta valaha, hogy a szeretett férfi erőteljesen részt vett a megsebzésében? A készítők nagyon szép forgatási helyszínekkel és ruhákkal is szolgáltak nekünk, és szerencsére nem hagytak sokáig abban a hitben minket, hogy megbomlik a legendás barátság.
Navillera – 8
Voice 4: Judgment Hour – 8
When the Weather Is Fine – 6
—
Ó je, Dreamcatcher! Az egyetlen lányokból álló együttes, amit követek.
Az Ateez nálam is mindig hallgatós, igaz a tavalyi évük nagyon magasra tette a mércét, már azt hittem ők lesznek a következő Infinite. Nekik voltak olyan brutál erős főcímdalaik. Az idei kínálatuk magukhoz képest gyengébb lett.
3. negyedéves zenei toplistám: (ilyen is van xd)
Július:
1. Jackson Wang (GOT7) – Drive you home
2. D.O (EXO) – Rose
3. Onewe – Aurora
Augusztus:
1. TXT – Lo$er=Lo♡er
2. Bang Chan & Hyunjin (Stray Kids) – Red lights
3. BTOB 4U – Can’t breathe
Szeptember:
1. Onestar/Im Han Byul – September 24th
2. Young K (Day6) – Guard you
2. Wonho – 24/7
2. Monsta X – One day
(a 2. hely megosztott, nem a számláló akadt be ^^)
Jelenlegi kedvenc: Luna (f(x)) – Madonna
Szép hetet, kevesebb esővel!
Szia!
De jó, hogy írtál! Remélem, minden rendben. 🙂
Viszont a férfi főnyomozónk ebben tetszett a legjobban Song Seung Heon személyében, pedig Lee Jin Wookot is kedveltem az előzőekben. Valahogy ő volt a legemberibb, a legmegnyugtatóbb hangú, és a legépelméjűbb is hármójuk közül.
Ez nagyon így van. Jó stabil pont volt a történetben, ami kellett, hogy a korábbi fejetlenségeket elkerüljük.
Aztán a végén ebben is jött a slusszpoén: a felügyelő csak egy tesztalany volt gyerekként egy hallóideg kutató professzor kezében, és tőle kapta ezt a képességet? Egyáltalán valóban balesetet szenvedett, vagy kiderül előbb-utóbb, hogy az sem igaz?
A baleset valós lehet, de az emberkísérlet immár biztosan nem zárható ki. :/
És akkor most csak egyetlen ember követte el az összes gyilkosságot, a törpe meg a colos csak kb illusztrációnak volt betéve az első részekbe, mint akikről másolta azokat a személyiségeket?
Igen, egy ember volt, csak testképzavarral küzdve hol nőnek, hol törpének, hol számtechzseninek képzelve magát gyilkolt.
Ahogy annak sem örülök, hogy a folytatásra a 2. évad főellenségét hozzák vissza, mert az a szezon lógott ki egyedüliként.
Annak én se. Az egész Fabre-vonal volt a legkevésbé szimpatikus számomra az egész sorozatban, és most kiderül, hogy minden hozzájuk vezethető vissza. :S
Love Affairs in the Afternoon – 9
Beyond Evil – 7,5
Glamorous Temptation – 4,5 (10 rész után besokalltam tőle)
Tale of the Nine-Tailed – 6,5
Suits – 8
Egyiket se láttam. Bár rókásat amúgy se nagyon nézek, valahogy az egész koncepció nem jön be nekem. Egyszerűen nem értem, mit szeretnek az emberek az ilyen történeteken. 🙁
The King in Love – 8
Az egyik legszebb sorozat volt, amit eddig fordítottam. <3<3 Máig szép emlék. Örülök, ha tetszett. 🙂
Vajon San szolgálója megtudta valaha, hogy a szeretett férfi erőteljesen részt vett a megsebzésében?
Szerintem nem tudta meg végül.
A készítők nagyon szép forgatási helyszínekkel és ruhákkal is szolgáltak nekünk, és szerencsére nem hagytak sokáig abban a hitben minket, hogy megbomlik a legendás barátság.
Jaj, nagyon! Olyan gyönyörűek voltak mind a férfi, mind a női ruhák, mint egy álom!
Az idei kínálatuk magukhoz képest gyengébb lett.
Főleg a legutóbbi klipjük, az a világos, lágy hangzású, lagymatag izé. Rendesen ki voltam akadva. 😀
Köszönöm a toplistát! 1-2 kivételével nem is ismertem ezeket a dalokat, úgyhogy holnap neki is rugaszkodok. 🙂
Szia!
De jó, hogy írtál! Remélem, minden rendben. 🙂
Igen, köszönöm szépen! 🙂 Június vége felé volt egy törésem, az már szépen meggyógyult. Te is jól vagy? Mintha egyszer írtad volna, akadt valami egészségügyi probléma. Remélem az helyre jött azóta.
Igen, egy ember volt, csak testképzavarral küzdve hol nőnek, hol törpének, hol számtechzseninek képzelve magát gyilkolt.
Az elején eléggé bekavartak a készítők, mert úgy ábrázolták, mintha ténylegesen többen lennének jelen az eseteknél.
Egyiket se láttam.
Most nem fogom egyesével bemásolni mindet, viszont ami érdekel, azt innen 25-ös sorszámtól lefelé elolvashatod: https://mydramalist.com/list/4YWEZDKL
Vigyázat, mert mindegyik vélemény spoileres, amit később nézni szeretnél, azzal csak óvatosan 🙂
Bár rókásat amúgy se nagyon nézek, valahogy az egész koncepció nem jön be nekem. Egyszerűen nem értem, mit szeretnek az emberek az ilyen történeteken. 🙁
Bevallom, ez a klip a ludas, azt hittem sok történelmi vonatkozású szála lesz, sosem gondoltam, hogy kb ez minden belőle 😮
https://www.youtube.com/watch?v=FErTFtNXZRo
Szerintem nekem is csak egy ilyen mitikus lényes sorozat tetszett, viszont az nagyon, a Gu Family Book. Amit most fordítasz az nem nagyon durva ilyen szempontból?
Főleg a legutóbbi klipjük, az a világos, lágy hangzású, lagymatag izé.
Ha az Eternal Sunshine-ra gondolsz az pedig versenyben volt, hogy a főcímdal legyen. Végül azt hiszem mindkettő a-side lett, mivel most már ezt promózzák, de a Deja Vu lett a vezető közülük.
1-2 kivételével nem is ismertem ezeket a dalokat, úgyhogy holnap neki is rugaszkodok.
Én most már egy ideje kb mindent meghallgatok, amit a youtube ajánl, mert olyan kincsekre lehet bukkanni, amikre az ember nem is számít.
Év elején elkezdtem gyűjteni egy listába mik tetszettek elsőre, de az utóbbi időben annyi mindent belepakoltam törlés nélkül, hogy már sok-sok órára rúg a lejátszási ideje 🙂
Ennek a linkjét is újra beteszem:
https://www.youtube.com/playlist?list=PLHVETPx9d9ZKt8X18d6dcErno40bbOB-6
Szia!
Június vége felé volt egy törésem, az már szépen meggyógyult. Te is jól vagy? Mintha egyszer írtad volna, akadt valami egészségügyi probléma. Remélem az helyre jött azóta.
Fú, ez nem hangzik jól. Örülök, hogy meggyógyult. Szerencsére nekem kisiskolás korom óta nem volt csonttörésem, felnőttként el se tudnám újra képzelni. 🙁
Köszi, megvagyok. Télen rosszindulatú daganatot találtak bennem, ezért a tavasz 1 kisebb és egy 1 nagyműtéttel, valamint lábadozással telt, a nyár nagy része meg sugárkezeléssel. Utána egy elég komoly életmódváltásba vágtam a fejemet, más táplálkozási rendszerrel, heti többszöri rendszeres mozgással, így eléggé megváltozott az életem. Most teszem a kötelező köröket a 3 hónapos kontrollvizsgálatokkal, egyelőre minden bíztató. Emiatt az év első felében nem is nagyon vállaltam fordítást, nem lett volna lehetőségem sokat foglalkozni vele.
Az elején eléggé bekavartak a készítők, mert úgy ábrázolták, mintha ténylegesen többen lennének jelen az eseteknél.
Igen, kétségkívül megtévesztő volt, talán hogy ne jöjjünk rá túl hamar, ki a tettes.
Most nem fogom egyesével bemásolni mindet, viszont ami érdekel, azt innen 25-ös sorszámtól lefelé elolvashatod:
Jókat írtál, a Navillera még inkább felkeltette az érdeklődésemet. 🙂
Szerintem nekem is csak egy ilyen mitikus lényes sorozat tetszett, viszont az nagyon, a Gu Family Book. Amit most fordítasz az nem nagyon durva ilyen szempontból?
Nem vagyok mindig elfogult a sorozataimmal kapcsolatban (lásd Rugal), de ebben ez kifejezetten tetszik. Pedig pont ez a szál nem tetszett annyira pl. a The Moon Embracing the Sunban, és kifejezetten gyűlöltem a természetfeletti dolgokat az Arang & the Magistrate-ben. A Hong Cheongiban ez hangsúlyos ugyan, de nagyon finom aprólékossággal van megteremtve, ami szerintem sokat jelent.
Ha az Eternal Sunshine-ra gondolsz az pedig versenyben volt, hogy a főcímdal legyen. Végül azt hiszem mindkettő a-side lett, mivel most már ezt promózzák, de a Deja Vu lett a vezető közülük.
Az az. Egyszerűen ledöbbentem, mennyire más a hangzásvilága a többi dalukhoz képest, és mennyire nem tetszett. 🙁
Én most már egy ideje kb mindent meghallgatok, amit a youtube ajánl, mert olyan kincsekre lehet bukkanni, amikre az ember nem is számít.
Ez nagyon igaz. Amióta a nagyobb, neves előadókban sem lehet megbízni, csak erre hagyatkozhatunk.
A toplistádból a TXT dala tetszett a legjobban. A banda nem különösen jön be, nekem ők már túl fiatalok, ráadásul teljesen látszik, hogy a BTS vizualitása áthatja az egész együttest. A dal viszont pont azt a BTS-ből mára kiveszett, összetett hangzásvilágot, erős dallamiságot hozza, amit anno úgy szerettem bennük. Azóta sokszor meghallgattam már. Megnézem a másik playlistet is. 🙂
Szia!
Tegnap írtam egy elég hosszú választ. Azt írta az oldal, hogy mérséklésre vagy mire vár, azóta eltűnt az egész hsz. Nem tudom elő lehet-e varázsolni valahogyan 🙏
Jóvá is hagytam. Biztos a linkek miatt akadt fenn a szűrőn. 🙂 Máris olvaslak. 🙂
Ó bocsi, erre nem is gondoltam, mikor telepakoltam linkekkel az írásom. De jó, hogy véded magad a kéretlen spamelők ellen.
Az egyik legszebb sorozat volt, amit eddig fordítottam. <3<3 Máig szép emlék. Örülök, ha tetszett. 🙂
Ne viccelj. Mi köszönjük, hogy ilyen minőségi feliratot adtál neki. ❤️
Köszi! ❤️
Ó istenem Brigi, te egy hős vagy! Nagyon szurkolok, hogy minden eredményed eztán mindig jó legyen. ❤️
Nekem ez volt az első törésem, de amellett, hogy mint tudjuk mindenkinek a saját problémája a legnagyobb, hogyan jön ez e tiédhez 🙁
Jókat írtál, a Navillera még inkább felkeltette az érdeklődésemet. 🙂
Milyen jó, hogy nem lőttem le az összes poént az írásomban 🙂 Abszolút hiánypótló a műfajában. Gondolkodtam magasabb pontot adok neki, de az utolsó pár része egy picit lehúzta összértékelésileg.
A Hong Cheongiban ez hangsúlyos ugyan, de nagyon finom aprólékossággal van megteremtve, ami szerintem sokat jelent.
Már beterveztem egy ideje, a két főszereplőjét szeretem külön-külön is.
A toplistádból a TXT dala tetszett a legjobban. A banda nem különösen jön be, nekem ők már túl fiatalok, ráadásul teljesen látszik, hogy a BTS vizualitása áthatja az egész együttest.
Az a szám szerelem volt kb. első hallásra is. Az összes fellépésüket megnéztem vele, mert addig is hallottam. Versenyben van nálam az év dala címért másik kettővel együtt.
Nekem is csak 2-3 saját számuk tetszik, viszont vannak nagyon jó feldolgozásaik. Az nem vitatható, hogy az egyik legjobban éneklő fiúegyüttes, 3 fővokalistájuk is lehetne az 5 tagból. Igen, fiatalok, de nem sokkal fiatalabbak, mint pl. az Ateez. Ha már őket követjük 🙂 (A TXT-t nem tervezem.)
A BTS mostani érája (mióta világhíresek) pont annyira áll távol tőlem, hogy a régi dalaikra sem keresek rá, így azokat nem ismerem. De nemrég egy ajánlóban szembejött a Boy in Luv ’14-es eredetije, és majdnem sírva fakadtam hallván mit műveltek vele. Akkora a különbség köztük, mintha két teljesen eltérő együttes lenne 😮
Szia!
Ó istenem Brigi, te egy hős vagy! Nagyon szurkolok, hogy minden eredményed eztán mindig jó legyen. ❤️
Köszi! ❤️
Már beterveztem egy ideje, a két főszereplőjét szeretem külön-külön is.
Tudom ajánlani majd, bár a végkifejletre kíváncsi leszek. Remélem, nem szúrják el. Nagyon jó, hogy nem ostoba a hősnő, hanem elszánt, határozott, jól ki tudja vágni magát a helyzetekből, és nem arra vár, hogy megmentsék. Tetszik a férfi-női barátság ábrázolása is benne, ez is ritka, hogy nem pakolnak mögé érzelmeket. Sok apró dolog olyan széppé és teljessé teszi, de sokat fog számítani a befejezés.
Nekem is csak 2-3 saját számuk tetszik, viszont vannak nagyon jó feldolgozásaik. Az nem vitatható, hogy az egyik legjobban éneklő fiúegyüttes, 3 fővokalistájuk is lehetne az 5 tagból.
Talán én is erre kaptam fel a fejem, mikor hallgattam, hogy milyen erőteljes, tiszta és érett vokál az, ami uralkodik a dalban. Nagyon kellemes a hangzása, olyan igazi “feelgood” dal.
Igen, fiatalok, de nem sokkal fiatalabbak, mint pl. az Ateez. Ha már őket követjük 🙂
Meglehet. 🙂 De amikor őket meglátom, nettó középiskolás kisfiúk benyomását keltik. Összehasonlítva őket veterán, régebb óta követett, 2-3. generációs együttesekkel… Ég és föld. 🙂
A BTS mostani érája (mióta világhíresek) pont annyira áll távol tőlem, hogy a régi dalaikra sem keresek rá, így azokat nem ismerem. De nemrég egy ajánlóban szembejött a Boy in Luv ’14-es eredetije, és majdnem sírva fakadtam hallván mit műveltek vele. Akkora a különbség köztük, mintha két teljesen eltérő együttes lenne 😮
Ez az, amit sok mai új rajongójuk szerintem nem tud megérteni. Hogy mit tett az együttes zenei világával a mainstream felkapottság. Néha, ha a playlistem odatéved, meghallgatom a régebbi dalaikat, de célzottan már én se szoktam rákeresni. De akkor ajánlok neked én is párat tőlük, amiket én szeretek.
Baepsae (sokáig ez volt a kedvencem tőlük)
https://youtu.be/4WPSebgv-0I
I Need You (ez az abszolút favorit)
https://youtu.be/NMdTd9e-LEI
Not today
https://youtu.be/9DwzBICPhdM
Blood, sweat and tears (emiatt anno az albumukat is megvettem)
https://youtu.be/hmE9f-TEutc
War of hormones ❤️
https://youtu.be/XQmpVHUi-0A
Don’t leave me (a Signal betétdala… imádom!)
https://youtu.be/yoKW0ONk9YM
Szia!
Tudom ajánlani majd, bár a végkifejletre kíváncsi leszek. Remélem, nem szúrják el. Nagyon jó, hogy nem ostoba a hősnő, hanem elszánt, határozott, jól ki tudja vágni magát a helyzetekből, és nem arra vár, hogy megmentsék.
Mindenképpen megnézem majd, ha elkészülsz a felirattal, mert én csak egyben szeretek sorozatot nézni.
Koreába is lassan kezd beszivárogni a me too. A mostani fiatalok már kevésbé vevők a régi, férfiak vezérelte társadalomra és elvekre úgy általában, így ez egyre jobban előjön a sorozatokban is. Bár nem tudom ehhez mit szólnak azok, akik annyira ragaszkodnak a történelmi hűséghez…
De amikor őket meglátom, nettó középiskolás kisfiúk benyomását keltik.
Hát igen. A különbség a 10 évvel ezelőtti és a mostani szépségideál között, ahogy te is írtad ég és föld.
Korosztályunkbeliek már nem fognak debütálni, mindig csak újak jönnek. Mire a Stray Kids-es ‘kedvencem’ (sokat nem tudok róla ^^) megszületett, én már leérettségiztem.
Én is jobban preferálom amúgy, mikor a tagok betöltötték legalább a 22-23 évet.
Erről eszembe jutott, hogy nemrég a Sztárban Sztár leszek c. műsorban az egyik induló BTS-t kapta feladatul, és a műsorvezető legalább háromszor letinizte őket, akik azért énekelnek magasan, mert nem mutáltak. Na mit szólsz? Pedig egyikük majd 30 éves. Nem tudom, hogy ennyire fiatalnak nézte őket -ha egyáltalán látta őket egyszer is-, vagy keverte a tinikből álló együttest a tinik közti népszerűséggel. Mindenesetre beszédes…
De akkor ajánlok neked én is párat tőlük, amiket én szeretek.
Becsületesen rákattintottam az összesre, de szerintem nekem már olyan masszív ellenérzetem van, hogy szinte semmi nem tetszik.
Egyedül az alsó japán ost volt, ami harmonizált a fülemmel. Rákerestem a kedvelt videókra a yt-n és a már említett Boy in Luv mellett a következőek vannak:
Run, Epilogue: Young Forever és a Dynamite, viszont ez utóbbi egy Rolling Quartz nevű lányokból álló rockzenekar feldolgozása 🙂
A twitteren már próbáltak többen több számot is ajánlani egykori és jelenlegi magyar armyk, az általad is említett I Need Yout mindegyikük, de csak ezek maradtak meg.
Ma elkeztem egy sorozatot, amiben egyik kedvenc színészed játszik Jung Il Woo. Nem tudom a későbbiekben milyen lesz, de az első része teljesen a székbe ragasztott, 5 perc sem telt el, már felnevettem rajta. Bossam: Steal the Fate a címe, nemrég vetítették. Ez is kis csatornán futott, remélem ebbe is belenyúltam, mint a Love Affairs….-be.
Szia!
Bár nem tudom ehhez mit szólnak azok, akik annyira ragaszkodnak a történelmi hűséghez…
Érdekes ez a kettősség. A regény ismerői közt nem aratott osztatlan sikert a történet, és az utolsó négy rész erősen WTF irányba elmegy néha, aminek láttán egyszerűen kínosan felnevet az ember meglepetésében. :S
Erről eszembe jutott, hogy nemrég a Sztárban Sztár leszek c. műsorban az egyik induló BTS-t kapta feladatul, és a műsorvezető legalább háromszor letinizte őket, akik azért énekelnek magasan, mert nem mutáltak. Na mit szólsz? Pedig egyikük majd 30 éves. Nem tudom, hogy ennyire fiatalnak nézte őket -ha egyáltalán látta őket egyszer is-, vagy keverte a tinikből álló együttest a tinik közti népszerűséggel. Mindenesetre beszédes…
Mostanáig nem mertem megnézni a felvételt. Zsigerből gyűlölöm az összes tehetségkutató műsort, vagy sztárok másnak beöltőzős műsorait, ami a tévékben megy, mert egyszerűen mindig szekunder szégyenérzetet kelt, amit látok. 🙁 De hallottam, hogy a rajongókat nagyon felzaklatta a műsor. 🙂
Ma elkeztem egy sorozatot, amiben egyik kedvenc színészed játszik Jung Il Woo. Nem tudom a későbbiekben milyen lesz, de az első része teljesen a székbe ragasztott, 5 perc sem telt el, már felnevettem rajta. Bossam: Steal the Fate a címe, nemrég vetítették.
Meg akarom majd nézni. Eleinte voltak ellenérzéseim, mert olyan hülyén állt neki a promóképeken az a kamu szakáll, mint valami szakmunkásbajusz, és nehéz volt ettől elvonatkoztatnom. De aztán úgy voltam vele, hogy biztos kikupálódik majd. 🙂
Szia!
Mostanáig nem mertem megnézni a felvételt. Zsigerből gyűlölöm az összes tehetségkutató műsort, vagy sztárok másnak beöltőzős műsorait, ami a tévékben megy, mert egyszerűen mindig szekunder szégyenérzetet kelt, amit látok. 🙁 De hallottam, hogy a rajongókat nagyon felzaklatta a műsor. 🙂
Nem kell megnézned, leírom én neked. A felkonferálástól az előadáson át az értékelésig az egész szörnyű volt. Nem várom, hogy egy távol-keleti előadónak jobban utána nézzenek, de hogy egy fiúegyüttesből random kiválasszák egyikük képét, és azt mondják rá frontember (ami csak zenekaroknál van), az elég szegényes bizonyítványt állít ki a hozzáértésükről. Értem én, hogy sokaknak mind egyformák, mint egy milliárd kínai, de azért az mégis durva, hogy a legkisebb megerőltetést sem vette magán a fellépő sem. Angolul kellett énekeljen, de hamis is volt, a tánc helyett meg inkább dülöngélt.
Nekem a műsorral és formátumával amúgy nincs bajom, az értékelések kivételével, azon kevés szórakoztató műsorok egyike, amiket nézni szoktam. De mivel konkrétan rasszista megnyilvánulás is volt közte, így nem ajánlom a megnézését. Én nem vagyok rajongó, de én is felháborítónak találtam.
Eleinte voltak ellenérzéseim, mert olyan hülyén állt neki a promóképeken az a kamu szakáll, mint valami szakmunkásbajusz, és nehéz volt ettől elvonatkoztatnom.
Ó, nekem ez fel sem tűnt. Mármint látom a férfiakon a ragasztott kellékeket, de annyira leköt a mondanivaló, hogy észre sem veszem 🙂 Kb a felénél járok, és a palotán kívüli jeleneteket imádom. Kár, hogy a hatalmi harcot sosem nélkülözhetjük. Van egyáltalán történelmi sorozat anélkül? Úgy megnézném.
Nekem Jung Il Woo-tól nem maradt meg emlékezetes szerep eddig, ami úgy kapásból beugrana, ellenben ebben zseniális. Nem tudom rendezőn és annak instruálásán, menedzsmenten, a színész saját választásán, vagy kin/min múlik, mikor valaki folyton hasonló szerepeket játszik, míg a végén bekategorizálják (vagy ő saját magát). Vagy mert csupán annyira képes, vagy egyszerűen nem tud (talán nem ez a jó szó rá, de lehet némelyikük fél is) kitörni ebből és kibontakozni a képernyőn. Az most tökéletesen látható, hogy ő nem az első körhöz tartozik. Ahogy az is, hogy ez a produkció nem egy peremcsatornára készült eredetileg, frász tudja miért ott kötött ki.
Sorry, az első 4 sornál nem sikerült a kiemelés, így idézőjelben kéretik érteni 🙂
Szia!
Bocsi, hogy csak most válaszolok, nagyon fos hetünk volt a melóhelyen, kivette belőlem az életet is. 🙁
De mivel konkrétan rasszista megnyilvánulás is volt közte, így nem ajánlom a megnézését. Én nem vagyok rajongó, de én is felháborítónak találtam.
És tudod, az a furcsa, hogy a magyar átlag közönségnek az ilyen “bújtatott” rasszizmus mennyire simán lemegy a torkán, sőt, még viccesnek is találja. Én se vagyok teljesen PC, egy-egy vicces helyzeten, mémen szívesen felnevetek, de azért meg kell tudni húzni a határt a humor és valóság közt, amit nézők százezrei előtt prezentál valaki.
Ó, nekem ez fel sem tűnt. Mármint látom a férfiakon a ragasztott kellékeket, de annyira leköt a mondanivaló, hogy észre sem veszem 🙂 Kb a felénél járok, és a palotán kívüli jeleneteket imádom. Kár, hogy a hatalmi harcot sosem nélkülözhetjük. Van egyáltalán történelmi sorozat anélkül? Úgy megnézném.
Engem szokott zavarni, mert kizökkent a történet bűvköréből a valóságba, és látom, hogy “mű” az egész. Nyilván nem várható el a színészektől, hogy ne borotválkozzanak, főleg az ilyen idol színészek, szerintem a ragya kiütné az egész fejüket, ha hetekig nem borotválkozhatnának, annyira érzékeny a bőrük a sok sminktől meg kencétől, amit magukra kennek.
Most elgondolkoztam amúgy, hogy van-e sorozat hatalmi harc nélkül, de tényleg nem jut eszembe egy se. 🙁
Nekem Jung Il Woo-tól nem maradt meg emlékezetes szerep eddig, ami úgy kapásból beugrana, ellenben ebben zseniális. Nem tudom rendezőn és annak instruálásán, menedzsmenten, a színész saját választásán, vagy kin/min múlik, mikor valaki folyton hasonló szerepeket játszik, míg a végén bekategorizálják (vagy ő saját magát). Vagy mert csupán annyira képes, vagy egyszerűen nem tud (talán nem ez a jó szó rá, de lehet némelyikük fél is) kitörni ebből és kibontakozni a képernyőn. Az most tökéletesen látható, hogy ő nem az első körhöz tartozik.
Láttad már az Iljimae-sorozatát? Egy szenvedés végignézni a történetet, de abban nagyon más, mint minden másban, amit eddig láttam. Moon River vagy mi a gyász a neve. Borzasztó sorozat, mindenki nagyon fura benne, egyikük alakítása se hasonlít semmilyen más filmszerepére, amit előtte vagy utána alakított, de talán pont ezért érdekes megnézni. A Moon embracing the Sun-ban szerettem és megsirattam, sokkal jobb karakter volt, mint Kim Soohyun. Neki valahogy mindig a bohém, kissé szomorkás férfiszerep jut, bár én szeretem, amikor kínos, vicces helyzetbe kerül a figurája, néha olyan buta fejeket bír vágni, hogy szakadok rajta. Azt nem szeretem nála (de mondjuk semmilyen más színésznél se), amikor egy kínos helyzetből rikácsolással/kiabálással próbálják kivágni magukat.