Sziasztok!

Köszöntelek titeket 2024 első öszefoglalójával! Az első három hónapban az alábbi sorozatokat sikerült megnéznem. Ahogy az már megszokott, lesz közte ázsiai és nyugati, élőszereplős és animációs, fikció és dokumetarista jellegű, így talán mindenki talál majd magának közte valamit, amit talán érdemes lesz megnéznie, a végén pedig most is találtok egy csokornyi zenés klipet is a kedvenceimből. Ti miket néztetek, hallgattatok mostanában? Írjátok meg nyugodtan a kommentekben!

My Strange Hero – 10/dobott
What if…? (2. évad) (2023) – 10/9
Fool Me Once – 10/8
Jeffrey Eppstein: Filthy Rich – 10/?
Stranger / Secret Forest (2. évad) – 10/8
Designated Survivor: 60 Days – 10/9
American Conspiracy: The Octopus Murders – 10/7
Das Signal – 10/8
The Silent Sea – 10/8

 

My Strange Hero – 10/dobott

Fú, hát kevés sorozatot láttam, ami ennél kaotikusabban kezdődött volna. o.O

Az a baj, hogy nagy lelkesen mindig belevetem magam 1-1 projektbe, főleg, amikor látom, hogy esetleg megérné lefordítani vagy félbehagyottként befejezni. És a szereposztásokat látva mindig rácsodálkozok (mint pl. a My Absolute Boyfriendnél is korábban), hogy hogy maradhattak ezek félbe, aztán elkezdem nézni, és rájövök, hogy “ja… ezért…“.

Nem hazudok, szerintem egy éve szenvedek ezzel a sorozattal, mert mindig 1-1 részt bírok belőle, és utána az órákra felkúr, de szó szerint FELKÚR, olyannyira, hogy rendesen gyomoridegem van tőle. Általában itthoni edzés közben szoktam (hidegebb időjárás miatt) doramát nézni, de mindig, amikor eszembe jutott, hogy ebből kellene megnézni egy újabb részt, a futópadozástól is elment a kedvem, ami egyenes arányban növelte a seggem méretét is. Szóval mérlegelnem kellett (akár szó szerint is…), hogy mi éri meg jobban? Ragaszkodni az elveimhez, hogy nem hagyunk félbe sorozatot, vagy inkább nézni mást, ami nagyobb eséllyel ösztönöz aktivitásra, testmozgásra, és nem csak vonszolni fogom magam kedvetlenül.

És a legbosszantóbb az egészben, hogy lehetett volna ez egy jó sorozat. Mert Yoo Seungho jó színész. Kwak Dongyeon is egy nagyon jó színész. Mindkét fiatalember rendkívül szimpatikus. Tele van a sorozat kiváló legacy színészekkel (értsd: idősebb, megbecsült karrierre visszatekintő színészek, akiket tucatnyi más szerepben láttunk és szerettünk már, mint Kim Mikyung, Kim Yeojin, Cheon Hojin, Kim Kwangyu, Uhm Hyoseop). És nagyon jó, mikor egy sorozat tükröt mutat a koreai társadalom felé, hogy edukáljon, hogy valami változást merjen remélni a hiúság, az iskolai bántalmazás, a gazdagokkal való kivételezés, a megvesztegetés, a teljesíthetetlen szülői elvárások és sok más probléma tekintetében. Mert megtehetné, ugyanis rengeteg üzenete lehetne. LEHETNE. De eljutsz a sorozat feléig, és mást se látsz, csak idétlen bohóckodást, erőltetett komédiát, nyilvánosan magukban beszélő, tanakodó, hisztériázó karaktereket, akiket minden más helyzetben hamar elpucolnának onnak egy szoros kis fehér kabátkában. De nem, itt együtt kell nevetnünk vele, jaj de vicces, hogy a hősnő tépi a saját haját, nincs itt semmi látnivaló, haladjon mindenki tovább! Hát nem!

És csak áltatod magad, hogy jaj, hátha majd a következő részben elkezdünk megkomolyodni, hátha előtérbe kerül Oh Seho tragédiája, amiért a vagyonos anyja miatt már iskoláskorában az öngyilkosságba akart menekülni. De nem! Minden egyes rész csak belever egy szöget a képzeletbeli koporsóba, és mikor már várnád, hogy valami kezdődjön, hiszen csak a felénél járunk, az előzetes seggbe billent egy teaserrel, ahol az addig egymást gyűlölő Boksu és Sujeong karaktere andalog szerelmesen, te meg már látod a szemeid előtt, sőt mi több, HALLOD, ahogy Sebastian énekel a Kis hableányból, hogy “CSÓKRA VÁÁÁÁR!“, és rájössz, hogy a sorozat teljesen elvette a maradék eszedet is.

Kész, elkaszáltam.

 

What if…? (2. évad) (2023) – 10/9

Az első évad meglepetése után örömmel vetettem bele magam ebbe a karácsonyi ajándékként érkező, 2. évadba. Azt reméltem, hogy az előzőhöz hasonlóan rövidebb, 10-15 perces részekkel fogok ismét találkozni, meglepetésemre egészen hosszú, nagyjából 30 perces epizódot kapot mindegyik történet, ami egy ilyen minőségű produkciónál nem kevés befektetett energiát és pénzt jelent. Az animáció ugyanis, bár klasszikus, képregényes stílust idéző cel-shading, teljesen 3D-s, de gördülékeny, könnyed és elképesztően látványos. Maga a cselekmény szerintem igazából eléggé réteg-történet, mert a “mi lenne, ha…?” kérdéssel nem minden rajongó szeret eljátszani, hát még azok az átlag fogyasztók, akik csak a Marvel-kasszasikerekre ülnek be a moziba az élmény kedvéért, de nincsenek beleinvesztálódva a sorozatokba, kánonba, képregényekbe. A What if pedig nem is mindig a főszereplőkre fókuszál, hanem gyakran emel ki mellékszereplőket, és helyezi át őket egy olyan környezetbe, melyben nagyobb hangsúlyt kapnak.

Szinte mind a 9 epizód fantasztikusan jó volt, talán a 2. rész volt az, ami annyira nem érdekelt, mert Peter Quill volt a főszereplő, aki a Galaxis Őrzői-filmek egyik vezérkaraktere, és valahogy azok a filmek nem tudtak megszólítani. De mindben volt valami plusz, ami miatt szinte odaszögezett a székemhez. Az animáció minősége, ha lehet ilyet egyáltalán mondani, még jobb volt, mint az előző évadnál, a hangulat eszméletlen jó volt, főleg az első részben, Nebulával, tiszta cyberpunkos, kékes, lilás, sötét, futurisztikus környezetet kaptunk. Nagyon kreatív volt az 17. században játszódó rész is, ahol hőseink a helyi, angol környezetbe próbáltak belesimulni, hatalmasakat röhögtem azon az epizódon. Örömmel láttam újra Natashát és Peggy Cartert, először kicsit furcsálltam az indián lány, Kahhori történetét, de a végén belőle is egy tök szimpatikus figura lett. Összességében… nagyon várom, lesz-e belőle 3. évad.

 

Fool Me Once – 10/8

Tudom, tudom, lassan kilométeres az a megnézős listám, ami az évek során koreai sorozatokból összegyűlt. De vannak olyan helyzetek, amikor kell valami, ami megy a háttérben, ami nem igényli felirat olvasását, és ilyenkor a nyugati, angol szinkronos sorozatok tökéletesen megfelelnek. Ezt is főzéshez, kézműveskedéshez választottam, bár azt se nagyon tudtam, mibe vágom a fejszémet, mert se a színészeit, se az eredeti regényt nem ismertem. Egyedül Richard Armitage neve csengett ismerősen, ő talán a Hobbitban játszott valakit, de kb. ennyi is maradt meg belőle. A cselekmény viszont érdekesnek tűnt, a sorozat se hosszú, így gondoltam, belevágok. A tavalyi Bodies után egyre nagyobb bennem a kíváncsiság a brit krimisorozatokkal kapcsolatosan, így tudatalatt ehhez is nagy reményeket fűztem.

Maya Stern (Michelle Keegan) egy kisgyermekes családanya, a brit királyi légierő egykori helikopteres repülőtisztje és közel-keleti “veteránja”. Egy katonai szivárogtatási botrány azonban derékba töri a karrierjét, mely leleplezi a hadsereg tevékenységét az érintett bevetések során, mely Maya állásába kerül. Visszatér Nagy-Britanniába, és repülőoktatóként dolgozik tovább a handsereg kötelékében. Férje, Joe Burkett (Richard Armitage), a neves, helyi Burkett-família egyik fia, és a család befolyásos gyógyszeripari vállalatának vezetője. Közösen nevelik 3 éves kislányukat, Lilyt. A családot azonban rövid időn belül két súlyos tragédia rázza meg: Maya először a nővérét, Claire-t (Natalie Anderson) veszíti el, akit otthonában ismeretlen tettes gyilkol meg, majd kis híján egy utcai motoros rablás áldozatává válik, melynek során a két motoros halálosan megsebesíti a férjét, Joe-t. A megözvegyülő Mayát igyekeznek barátai és kollégái mindenben támogatni, a nő pedig próbálja feldolgozni nővére és férje elvesztését. Egy nap azonban megdöbbentő dolgot vesz észre az otthonában elrejtett, gyermekfigyelő kamerán: az elhunytnak vélt férje lép be a nappaliba és kezd el játszani a gyermekükkel. És ha még ez nem is volna elég, a rendőrség a nyomozás során rájön, hogy Claire-t és Joe-t ugyanazzal a fegyverrel lőtték le, és hogy talán mindketten valamilyen gyógyszeripari szennyet próbáltak megszellőztetni a haláluk előtt. Maya, Claire gyermekei és a rendőrség párhuzamosan nyomoz és próbál rájönni arra, mi történhetett, és hova vezetnek a szálak valójában…

Élénken él az emlékezetemben, hogy gyerekkoromban, a 90-es évek elején-közepén sokkal több brit sorozatot néztünk, illetve jóval több ilyen sorozat jutott el hazánkba, mint manapság, annak ellenére, hogy mennyire az életünk részévé vált mostanra a nemzetközi streaming. A címeikre már nem is mindnek emlékszem, csak 1-2 színész arcára, vagy forgatási helyszínre, vagy pl. Rowan Atkinson nyomozós, rendőrös sorozatára, a The Thin Blue Line-ra, ami itthon Dilizsaruk címen futott. Nyilván mai szemmel más lenne ezeket újranézni (sok esetben nem is szabad, és jobb, ha megőrizzük az emléket, amit egy-egy ilyen sorozat hagyott, melyet sokszor megszépít és kiszínez azért az azóta eltelt, sok év…). De amikor ilyen jó sorozatokba botlik az ember teljesen véletlenül, mint amilyen a Bodies is volt, és amilyen komplex ez is lett… elgondolkodtató, miket tudna még produkálni a szigetország, ha tudatosabban utánanézne az ember. És igen, rengeteg probléma van a brit társadalmi berendezkedéssel, legalább annyira áthatja a “woke” propaganda, mint Hollywoodot, aminek a szikrái ebben a sorozatban is megmutatkoztak, de meglepő módon egész jól sikerült féken tartani azt. Jó, tikkel azért az ember szeme, amikor odagurul Claire gyermekeihez, Abby-hez (Dänya Griver) és Danhez (Daniel Bust) a robot az impozáns irodaház csarnokában, hogy “hogy hívnak benneteket és milyen személyes névmást használtok?” (sic!), vagy amikor a félperces statisztaszerep erejéig szándékosan egy törpenövésű karaktert ültetnek a székbe, hogy meglegyen a “diverzitás”-pipa…  De meglepő, hogy “brit” sorozat ellenére mennyire rendben van a történet. Megvan a mém, ugye?

Az ember szinte ezt várja 1-1 ilyen napjainkbeli sorozattól a prekoncepciók alapján, viszont meglepően “normális” a történet. Nagyon szép, letisztult és stílusos a színészek öltöztetése, a lakásaik berendezése, a környezet, a város, ami körülveszi őket. Mindenkinél nagyon ügyeltek arra, hogy a saját társadalmi köreinek megfelelő setting vegye körül őket. Maya és Joe gyönyörű, modern házban él, a nő ruhája kényelmesen elegáns, nem hivalkodó, teljesen alapdarabokból áll (fekete, fehér, denim, szinte kapszula-ruhatárnak tűnik, komolyan). A gazdag Burkitt-család tagjai egész birtokát és megjelenését a fényűzés és elegancia hatja át, míg Claire özvegye, Eddie (Marcus Garvey) és gyerekei már inkább alsóbb középosztálybeli körülmények között élnek, a ruháikon is fast fashion szagát érezni, de azért korántsem mondhatóak ápolatlannak. A gyilkossági ügyben nyomozó, színesbőrű őrmester, Sami Kierce (Adeel Akhtar) is egy elegáns, öltönyös-zakós vonalat képvisel, míg Maya kollégája, a katona Shane Tessiert (Emmet J. Scanlan) hol a terepmintás egyenruhájában, hol sportos, kapucnis, mackófelsős öltözékben látjuk, azaz mindenkinek jól megvan a helye a “táplálékláncban”, és azonnal tudjuk, kit látunk éppen. A forgatás Manchesterben zajlott, bár egy jóval kisebb, tiszta, nyugodt környéken fekvő városka, Winherst életét mutatja be, nem a migránsoktól és tüntetésektől leszüllesztett Londonét. (és ha minden angol város ilyen szép és tiszta, biztonságos lenne, nyugodt szívvel mernék turistáskodni a szigetországban, így viszont… nem merek…)

Maga a cselekmény azonnal berántja az embert. A temetéssel nyitunk, de visszatekintések segítenek felidézni, mi történt, megismertetik velünk a főbb karaktereket, azok kapcsolatrendszerét, azaz jól elhelyeznek mindenkit a térképen, akik kiindulásképp kellenek. És ez hasznos is, ugyanis Mayával együtt a néző is ugyanúgy el van veszve az információk tömkelegében, egyik helyszínről rohanunk vele a másikra, ahogy egy-egy újabb, zaklatott telefonhívás újabb ajtókat nyit ki előtte, melyen tovább haladhat a nyomozással. És hát van nyomoznivaló bőven. Ki és miért akart volna megölni egy középosztálybeli, szerény körülmények között élő családanyát, Claire-t? Szeretője lett volna, és azzal mérgesedett el a viszonya? Megtudott valamit, ami miatt el akarták hallgattatni? Ha igen, kiről és mit? Ugyanígy mi volt az oka Joe megölésének, és miért érezteti mindenki Mayával, hogy felelősnek tartják őt a gyilkosságért?

Három jól elkülönő szálon fut a történetünk, az első és legfőbb igazából Mayát követi, ahogy a gyerekfigyelő kamerától elindulva igyekszik visszakövetni az érintetteket, a Burkitt-familíán át egy rég elfeledett titokig, mely az elhunyt Joe-hoz és annak állítólagosan öngyilkosságot elkövető bátyjához, Arthurhoz kapcsolódik. A két fiú ugyanis tinédzser korában, az akkori, bentlakásos középiskolai éveik során egy megnyert futballmeccs után addig szekálták az egyik csapattársukat, Theo-t, míg az alkoholmérgezésben meghalt miattuk. A résztvevő fiúk megesküdtek, hogy soha senkinek nem mondják el, mi történt, Arthur azonban vallomást akart tenni, de Joe, mint kiderült, ezt nem hagyhatta, inkább megölte a saját fivérét (is).

A másik vonal Kierce őrmester nyomozását (és az azzal összefonódó magánéletét) követi. A férfi egy tragikus, első jegyesség után (ahol a menyasszonyát, Nicole-t meggyilkolták) sokáig alkoholizmussal küszködött, de terápiának és gyógyszereknek köszönhetően évek óta tiszta, megismerkedett egy új nővel, Mollyval, akivel épp első gyermeküket várják és a hetek múlva esedékes esküvőjükre készülnek. A férfinél azonban egy ideje furcsa rosszullétek, rohamok jelentkeznek: időszakosan elveszti az eszméletét, végtagjai remegnek, vagy átmenetileg teljesen lebénulnak, és csak órákkal később tér magához és képes újra talpra állni. A jelenség kisebb-nagyobb balesetekhez is vezet (ájulások, autóbaleset), ami miatt a főnöke, Pam egy fiatal (meleg) társat, Marty McGregort (Dino Fetscher) is kirendeli mellé. A férfi, terapeutájának tanácsára elmegy kivizsgáltatni magát, és valamilyen megmagyarázhatatlan, degeneratív elváltozásra bukkannak az idegrendszerében, a férfi pedig lassan képtelen feldolgozni, hogy lehet, hogy meg fog halni, és emiatt tönkreteszi Molly és születendő gyermekük életét. Ennek ellenére próbálja megoldani a kettős gyilkossági ügyet, melynél a szálak végül a Burkitt-család gyógyszeripari vállalatához vezetnek: kiderül ugyanis, hogy Claire olyan titkokra bukkant, hogy a cég meghamisította a gyógyszereik kutatási és teszteredményeit. A készítmények rohamokat, rosszulléteket, öngyilkos hajlamokat okoztak a pácienseknél, sőt, gyerekek halálához is vezettek. Kierce elborzadva jön rá, hogy ő is a cég gyógyszereit szedte eddig, és ezért alakultak ki a rohamai. A sorozat egyik legnagyobb mindfuck pillanata is hozzá kapcsolódik: amikor rájön, mi okozza az állapotát, az is nyilvánvalóvá válik számára, hogy nem is a terapeutáját látja (és a néző se), hanem a halott menyasszonya, Nicole az, aki győzködte egészen mostanáig, egy hallucináció formájában, ami szintén a mellékhatások egyike.

A harmadik szál Eddie, Abby és Dan életét követi nyomon, ahogy próbálnak megbirkózni az anya elvesztésével, és ahogy emiatt lassan széthullik körülöttük a ház és a háztartás. Abby próbál helytállni, és ebben meglepő módon az öccse is tök normális és segítőkész. Eddie-nél mindenki az összeomlást sejti, az italhoz nyúlást, főleg az után, ahogy a gyerekek megtalálnak anyjuk régi, összepakolt holmijai között egy terhes fotót Claire-ről, de az a dátum alapján nem lehet egyikük sem, így rájönnek, hogy van valahol egy féltestvérük, akit az anyjuk örökbe adott. Abby és Dan egy internetes DNS-családfa kutató oldal segítségével rábukkan a bátyjukra, Louis-ra, aki, mint kiderül, ugyanabban a városban él, mint ők, ráadásul megtalálják a fiú apját is, aki Claire régi, fiatalkori nagy szerelme volt. A konforntáció így is elkerülhetetlen. A kis család először nehezen fogadja a hírt, és de sokat segít, hogy próbálják egymást támogatni és együtt kilábalni a történtekből. Az ő cselekményszáluk nem kimondottan a gyilkossági nyomozáshoz tartozik, ugyanis ennek semmi köze nem volt Claire megöléséhez, mégis remekül kiegészíti a történetet.

A befejezés… mondanám, hogy engem meglepett, és nem ilyen lezárásra számítottam, de valahol mégis kibékültem vele. Maya rájött ugyanis Joe titkára, és a férfi testbeszédéből, el-elejtett szavaiból arra is, hogy Claire-t is ő maga ölte meg, mert valóban gyógyszertitkokat akart szivárogtatni. Maya, ismerve Joe iskoláskori múltját és a jelenbeli tényt, úgy dönt, bosszúból végez a férfival, azaz végül megtudjuk, hogy nem is volt semmilyen rablótámadás, ő maga ölte meg a saját férjét, és igyekezte másokra terelni a gyanút. Furcsa fordulatnak tűnik, mert egész végig az az érzésünk, hogy nem ismeri a gyilkost, sőt, a Joe holttestét sem látta, egyedül arról van megbizonyosodva, hogy Joe halott (vagy legalábbis ezzel győzködi magát, hogy megőrizze az elméje józanságát). De akkor mi után nyomozott 7 részen keresztül? Számomra kicsit érthetetlen. A cél talán az volt, hogy a Burkitt-família viselt dolgairól lerántsa a leplet, ami végső soron sikerült is neki: belopózott a villájukba, elrejtett a kandallón egy gyerekfigyelő kamerát, és szembesítette őket a tényekkel. Joe megölésével, a gyógyszerkísérleti eredmények és mellékhatások meghamisításával, Joe és Arthur iskoláskori gyilkosságaival, melyet idővel az anyós (Joanna Lumley) és a két életben maradó Burkitt-ivadék nem is tagad végül. Először egyezkedni próbálnak, majd Joe fivére, Niel (James Northcote) fegyvert fog Mayára, és halálos sebet ejt rajta, majd azt mondja az anyjának, hogy tegyenek úgy, mintha veszélyben lett volna az életük, és ezért önvédelemből lőttek. Igen ám, de a kamera élőben streamelte az egészet az interneten, így az egész világ előtt lelepleződtek és tönkretették magukat.

A hősnőnk, Maya így meghal, ami… kellett is meg nem is. A katonai döntése, mely a közel-keleten sok ártatlan halálával végződött, valamint Joe meggyilkolása megköveteli, hogy valamilyen módon megbűnhődjön a tetteiért, de nem feltétlenül kívánnánk a halálát. Nyilván a kislánya, Lily szempontjából tragikus lett volna még az is, ha jó pár éve börtönbe kerül, de még rosszabb, hogy soha nem láthatta őt felnőni. Kapunk egy epilógust, ami 18 évvel később játszódik, melyben látjuk, hogy Kierce nyomozónak sikerült leküzdenie a betegséget és életben maradni, Eddie pedig sajátjaként nevelte  fel a kis Lilyt. A fiatal nő épp saját lánya születését ünnepli, ezért összegyűlnek a szerettei, és megtudják, hogy a gyermek a Maya nevet kapta.

És… ennyi igazából. Nem maradt hiányérzetem, mert szép, kerek lezárást kaptunk, de nincs az a katartikus érzés, ami a Bodies után elfogott.

 

Jeffrey Epstein: Filthy Rich – 10/?

Valami rövidet kerestem edzés idejére, és szembejött ez a nem mai, de abszolút fontos és időszerű történetet bemutató dokusorozat. Jelen sorok megírásakor, ennyi év után még mindig nincs hivatalos Epstein-névsorunk, soha senkit nem vontak felelősségre, nem ítéltek el a történtekért, mindenki tagad és hárít, összeesküvés-elméletet szajkóz, közben azonban… Nem is tudom. A világ mocska ez az egész ügy, és dühítő, hogy a gazdagok és hatalmasok mindent megúszhatnak, minden alól kibújhatnak, mert kéz kezet mos, és segítenek egymásnak. Máig hiszem, hogy Epstein egyébként nem halt meg, hanem vagy egy dublőrt öltek meg helyette (ahogy szemmel láthatóan Joe Bidennek és Putyinnak is vannak átkozmetikázott dublőrei), vagy valamilyen szerrel átmenetileg lelassították az életfunkcióit, halottnak tűnt, kicsempészték a “hulláját”, és valahol éli a világát a csillió dolláros vagyonából, melyet (meglepetés!) két nappal az “öngyilkossága” előtt (!!) átírt a fivére nevére, így a “halála” után nem használhatták arra, hogy az esetleges károsultaknak bárminemű kárpótlást ítéljenek meg belőle.

És már csak ez különösen gyomorforgató, hát még ha végigjárjuk azt, mi mindent művelt ez a férfi azzal a sok száz áldozattal, akik az évtizedek során megfordultak nála. A sorozat igyekszik ugyan jól ábrázolni Epsteint, de nagyon érezhető rajta, hogy mikor készült (2020-as). Többször is felemlegetik Trumpot, hogy üzleti partnerek voltak, meg szomszédok, meg hogy Epsteinnek egy időben bejárása volt Trump Mar-a-lago-birtokára, közös képeket tolnak elénk, míg Epstein demokratapárti klienseiről, barátairól, semmit sem látunk (2020-ban ők kerültek ugyanis hatalomra). És igen, Trumpnak volt számos, kifogásolható kijelentése, és sokaknál az egész viselkedése, hozzáállása kiveri a biztosítékot, de még mindig az egyik legjózanabb elnöke volt az utóbbi évek Amerikájának, aki háborúzás helyett inkább a tárgyalásokat szorgalmazta (lásd a történelmi találkozó Kim Jeongunnal pl.), nem beszélve (a sajtó által soha nem emlegetett) fontos, igazságszolgáltatási eredményeiről, a szolgálati ideje alatt szorgalmazott számos embercsempész-, prostitúciós- és drogkereskedős hálózat felszámolásáról. Azaz nagyon sarkos és egyoldalú Epstein politikai kapcsolathálójának bemutatása, melyben azért nagyon sárosak voltak a most regnáló baloldal egykori és mai képviselői is, élükön ugye a Clintonékkal. De ha már pedofilia és prostitúció, ne mondja nekem senki, hogy a gyereksimogató PedoJoe és fia, laptopos Hunter soha nem volt a Clintonék mellett Epstein kliense, mikor róluk is annyi, inkrimináló bizonyíték látott már napvilágot.

Nehéz erre a sorozatra értékelést adni a témája miatt, mert bár kellő alapossággal, és az áldozatok szempontjából maximális empátiával készült, és jól dokumentálja az eseményeket, sokat mégis elhallgat.

 

Stranger / Secret Forest (2. évad) – 10/8

Amikor jó pár évvel ezelőtt hirtelen ugrásszerűen megnőtt a jogi, procedurális koreai doramák száma (főként az olyan slágerek miatt, mint amilyen a Defendant is volt), kicsit úgy éreztem, megcsömörlöttem tőlük. Nagyon száraznak tűntek, egy kaptafára készültek (korrupció, “kéz kezet mos” jellegű ügyködések a színfalak mögött, a hatalmasok a törvény felett állnak, és a befolyásukkal bármiből ki tudják menteni magukat, stb.). Hiányzott valami, ami pl. a Defendantot is különlegessé tette, a nyomozás izgalma és szövevényessége. Sokáig ezért nem is foglalkoztam a Secret Foresttel, aztán amikor sok évvel később megnéztem az első évadot, teljesen magával ragadott. Amikor pedig megláttam, hogy a második évad (is) fenn van a Netflixen, nem is volt kérdés, hogy ezt válasszam következő sorozatomnak. Kicsit hiányoltam az átvezetést, mert több, az előző évadban megismert karakter itt is visszatér, sőt, prominens szerepet kapott, amit gyakran nem tudtam hova tenni.

Az előző évad sok disznóságról lerántotta a leplet, de főként a Hanjo Vállalatcsoporthoz kapcsolódott annak cselekménye. A vállalatcsoport idős vezérigazgatója a botrányokba belebukot, ezért lánya, Lee Yeonje (Yoon Seah) vette át a helyét, aki hozzá hasonlóan tisztességtelen megoldásokkal igyekszik vezetni a céget, és megőrizni saját pozícióját az ellene áskálódó mostohafivérével szemben.  A nő az előző évadban megismert (és öngyilkosságot elkövető) Lee Changjun (Yoo Jaemyung) kerületi főügyész felesége volt. Az események óta eltelt 2 év, karaktereink pedig továbbléptek az azóta felgöngyölített bűntényeket követően. Hwang Shimok ügyész (Cho Seungwoo) egy vidéki kisvárosban dolgozik, ahol lassan letelik a szolgálati ideje, és várja a következő áthelyezésének hírét. A férfi épp a kollégái által szervezett búcsúvacsorára tart, mikor egy viharos tengerparti kettős halálesetbe botlik. Két részeg egyetemista fiú a figyelmeztetés ellenére a háborgó tengerbe ment fürdeni, és vízbe fulladtak, Shimok azonban kezdettől fogva érzi, hogy a történet valahogy nem kerek. Az ügy a volumenét tekintve meglepő sajtóvisszhangot kap és a közvélemény is élesen kritizálja a nyomozást, ugyanis kiderül, hogy a rendőrség és ügyészség próbálta csendben elsimítani a dolgot, mert egy gazdag vállalatörökös fia is a helyszínhez volt kapcsolható. Kiéleződik a viszály a két szerv között, mely már a legfelsőbb politikai körökbe is begyűrűdzik: a jogalkotók már-már azt is kilátásba helyezik, hogy megvonják a nyomozási jogkort az ügyészség munkatársaitól, valamint hogy az ügyészséget megkerülve a rendőrség önállóan is képes legyen vádemelést indítványozni. Az ügyészség és a fővárosi rendőrség prominens képviselői ezért kétoldali egyeztetéseket kezdeményeznek, létrehoznak egy speciális küldöttekből álló csapatot, melynek célja a nézeteltérések elsimítása, és mindkét oldal presztizsveszteségének minimalizálása. A csapatba ügyészi oldalról Hwang Shimok is bekerül, új felettesével, a legfőbb ügyészi hivatal bűnügyi részlegének főügyészével, Woo Taehával (Choi Moosung) együtt. A másik oldalon a hírszerzés (?) vezetője, Choi Bit (Jeon Hyejin) irányítja a rendőrség küldöttségét, a csapatba pedig beválasztja Han Yeojin (Bae Doona) felügyelőt, aki az elmúlt 2 évben az ügynökség ezen részlegén dolgozott. Ahelyett azonban, hogy a két fél a közös megoldáson törné a fejét, azon fáradoznak, hogy minél több mocskot sikerüljön előásniuk a másikról, ezzel is sakkban tartva az egyeztetéseket. Hwang ügyész és Han felügyelő nem kifejezetten örül feletteseik hozzáállásának, hiszen korábbi és jelenlegi munkakapcsolatuk is azt jelzi, hogy a két szerv igenis képes lenne dinamikus együttműködésre. Mikor azonban kollégájuk, a kotnyeles ügyész, Seo Dongjae (Lee Joonhyuk) egyik pillanatról a másikra eltűnik, a két hivatal dolgozói összefognak, hogy megpróbálják kideríteni, mi történhetett vele…

Nagyon érdekes, hogy a cselekmény egy látszólag jelentéktelen üggyel, az egyetemista fiúk megfulladásával kezdődik, ami aztán hova átgyűrűzik, kezdve a csebol fiú mosdatásával, a kétoldali egyeztetés létrehozásán át az egymás szennyesében való turkálásig, melynél mindkét oldal olyan megoldatlan vagy gyanúsan gyorsan lezárt ügyeit veszik górcső alá, amitől aztán ömleni kezdenek a szekrényekből a csontvázak, képletesen persze. És mindegyik ügy egyben görbe tükör is a koreai társadalom számára. A rendőrök/járőrök a nem megfelelő bérezés és társadalombiztosítási háló hiánya miatt kénytelenek a túlórákkal trükközni vagy kenőpénzeket elfogadni. Az ügyészeket folyton megkörnyékezik befolyásos vállatok képviselői vagy gazdag emberek, hogy kedvező döntés szülessék az őket érintő kérdésekben – mindezt úgy, hogy a törvény már így is elrendelte, hogy egy ügyész ne dolgozhasson 2 évnél tovább egy helyszínen, ezáltal is minimalizálva annak esélyét, hogy valaki korrumpálódik. Folyamatos probléma az iskolai bántalmazás, szekálás, mely fölött a társadalom szintén szemet húnyni látszik, nem törődve az ebből kialakuló mentális problémákkal. Az általános anyagi bizonytalanság, az alsóbb társadalmi rétegek leszakadása a középosztálytól hasonlóan égető kérdés. Mindezekre nagyon jól reflektál a sorozat, még ha azt kicsit elefántcsonttoronyból is teszi: hőseink elegáns öltönyökben, nagyon drága autókkal próbálják felgöngyölíteni a bűntényeket. Látjuk persze a mértani közepet: a rangban a járőrök fölött, de a sokcsillagos tisztek alatt elhelyezkedő nyomozók azok, akik igazán viszik előre az eseményeket, végzik a piszkos munkát fáradhatatlanul. Egyik tagjuk, Jang Geon nyomozó (Choi Jaewoong) is tagja a kétoldali egyeztetéseknek, de nagyon érezni, hogy ő egyfajta kívülálló, aki a kisembert, és kicsit a nézőt is képviseli ebben a hatalmi játszmában, és bármit is mond, nem sokat nyom számukra a latban.

Újdonság az előző évadhoz képest, hogy egyre gyakrabban halljuk Hwang Shimok belső monológját, ami szerintem nagyon jó, mert nem csak azt látjuk, hogy nagyon néz valamit, vagy nagyon gondolkodik valamin, de nem tudjuk vagy értjük, hogy min. Összeáll a fejében a történet, és képes kész tények elé állítani egy elkövetőt. Ugyanakkor látjuk azt is, hogy saját eszmefuttatásával kapcsolatban is kritikus: minden oldalról igyekszik pártatlanul megvizsgálni a bizonyítékokat, hogy mindent jól értelmezett-e, nem veszett-e el feleslegesen a részletekben, nem lehet, hogy az összefüggések mind csak véletlenek… És ez az állapota ellenére nagyon esendővé, emberivé teszi őt, hiszen eddig csak annyit láttunk belőle, hogy egy érzelemmentes, robotszerű alak, aki egy korábbi agyműtét miatt viselkedik így. Most viszont néha még mosolyogni is látjuk őt Han felügyelővel, elmereng az előző évadban meggyilkolt Yeong Eunsoo ügyész (Shin Hyesun) sorsán, azaz mintha megnyílni látszana. A rohamai, rosszullétei is visszatérni látszanak, ami egyben baljós előjel is, mert nem tudjuk, mit fog ez okozni számára a végkifejletet illetően.

Hasonlóképpen nagyon jó karakter Han Yeojin felügyelő, aki jó példája annak, hogy a tanult, szorgalmas női rendőr is képes érvényesülni a máig súlyosan férfiközpontú koreai társadalomban, és egy nap talán Choi Bit székébe is beleülhet. Kicsit komolytalan, kicsit szeleburdi, de ha a munkájáról van szó, azt maximális elhivatottsággal teszi. Hasonlóképpen pozitív, hogy az előző évad homályzónájában lavírozó, de végül nem bűnös Seo Deongjae története milyen jó ívet kapott. Eleinte azt hittem, most is a hatalmasok pincsikutyájaként, megoldóembereként fogjuk őt látni, de ezúttal tényleges, alapos nyomozói munka lett a veszte, és sodorta őt veszélybe. Tenyérbemászó ugyan a modora, de ugyanolyan alapos és kitartó, mint előző két figuránk.

A legjobb viszont szerintem történetvezetés szempontjából, hogy olyan hosszan és annyi felé ágazik el a történet, annyi potenciálisan bűnös karakterrel, hogy nem tudjuk egyikről sem 100%-os bizonyossággal kijelenteni, hogy ő a tettes. Kezdettől fogva érezzük Choi Biten és Woo Taehán, hogy valamit mindketten titkolnak, egy közös ügyet, mely mindkettejük karrierjét derékba törhetné, ha kiderülne, ezért falazni kényszerülnek egymásnak, de sokat kell várnunk arra, hogy végül ez lelepleződjön. A befejezés érdekes, a sok mellékszál és mellék-bűncselekmény mellett vicces, hogy az addigra jelentéktelennek tűnő, tengerparti esethez kanyarodik vissza, és Seo Dongjae élete is azon múlik, hogy mennyire sikerül hőseinknek leleményesen feltárni a történteket, illetve hatni azoknak a lelkiismeretére, akiknek a kezében van a változtatás lehetősége.

Szívesen megnéznék belőle egy 3. évadot, de ahogy olvasom, inkább egy Seo Dongjae-spinoff az, amire készülnek, és a karakter visszatérése a végén szintén erre utal. Tetszett, hogy nem láttuk a válaszát a rendőri kihallgatás során feltett kérdésre, csak egy hamiskás vigyort, ami előrevetíti kicsit, mire számíthatunk az ő sorozatából. Érdekes lesz, bár nem tudom, hogy hogyan tud majd a színész elvinni egy egész szériát a hátán Bae Doona és Cho Seungwoo nélkül, bár utóbbi mintha kicsit beleszürkült volna a záró epizódokba.

 

Designated Survivor: 60 Days – 10/9

Egy ideje szemeztem már ezzel a sorozattal, mert valami furcsa perverzió vonz az elnökös, elnöktámadós, fehér házas, stb. jellegű törtétenek felé, és a 3 Days sok-sok évvel ezelőtt is hasonló volt, és rettentően tetszett. Érdekes módon Ji Jinhee személye kicsit mindig is megakadályozott abban, hogy belekezdjek, mert őt csak a Palota ékkövéből ismerem (igen… tudom…), és ott hősszerelmes volt ugyan, de sokszor túlságosan bárgyú és együgyű, és nem mindig méltó partnere színésznő társának. Szóval tudom, hogy hülyeség ilyen prekoncepcióval indulni, de valahogy nem tudtam elképzelni őt elnökszerepben, amit látszólag a plakát sugallt (előzetest se néztem meg hozzá). És de jó volt, hogy így indultam neki! 😀

Napjainbeli Dél-Koreában járunk, Yang Jinman (Kim Kapsoo) elnök mandátuma a vége felé közeledik, és bár a békés összefogás, a két Korea együttműködésének terve szerepelt a programjában, sok mindent nem tudott megvalósítani belőle, így sokan bukásként tekintenek a Kék Házban eltöltött idejére. Egy frissen kinevezett környezetvédelmi miniszter, az egyetemi katedráról érkező Park Mujin (Ji Jinhee) baklövése ráadásul súlyos diplomáciai konfliktust szül Dél-Korea és az Egyesült Államok közt, ami tovább súlyosbít a helyzetén, a férfi ezért kénytelen felmenteni a tisztségéből Park Mujint. A férfit hazaküldik, az Országgyűlés aznapi egyeztetéseire sem hivatalos már, bár még nem véglegesítették a kirúgását. A férfi épp a családját szedi össze kocsival: ügyvédként dolgozó, arrogáns feleségét, Kangyeongt (Kim Gyuri), és középiskolás, magának való fiát, Siwant (Nam Woohyun), míg kislányuk, Sijin (Ok Yerin) épp osztálykiránduláson van az Országgyűlés épületében. Hazafelé haladnak a délutáni csúcsforgalomban, amikor látják, hogy robbanások rázzák meg az Országgyűlés épületét és füst száll a magasba. A kialakuló pánik közepette Park Mujin az épülethez rohan, mely azóta összeomlott, maga alá temetve mindenkit, aki odabenn tartózkodott, és kétségbeesetten keresi a kislányát. A Kék Ház biztonsági szolgálata azonban váratlanul magával ragadja őt és egy titkos bunkerbe viszi, ahol időközben összeült a koreai Biztonsági Tanács. Itt közlik vele, hogy az alkotmány egyik pontja értelmében, ha az elnök meghal, kormánypárt életben maradó, rangidős tagjai közül választják meg ideiglenes helyettesét, aki 60 napon át az ország élére áll, és előkészíti a demokratikus választásokat. Igen ám, de a kormánypárt minden tagja odaveszett a tragédiában, egyedül Park Mujin maradt életben, így az alkotmány szerint őt esketik fel. A zavarodott férfi hirtelen azt se tudja, hol van és mitévő legyen, hogyan állja meg a helyét a sajtó és az ellenzék kereszttüzében és a nemzetközi politikai élet porondján. Rá vár a feladat, hogy kiderítse, ki vagy mi okozta a robbanást, és hogy a káoszból kikormányozza az országot.

Borzasztóan tetszett a sorozat, az első pillanattól kezdve. Ji Jinhee egy esetlen balfék, ideges, látszólag senki sem tiszteli, még a saját felesége is úgy tűnik, lenézi őt, a fia nem beszél vele (sőt, egyenesen bunkózik), erre olyan helyzetbe kerül, ahol minden gátlását kénytelen levetkőzni, helyt állni és szembeszállni azokkal, akik ellent mondanak neki, még ha az a döntés kellemetlen is. És hogy miért sikerül neki? Mert Park Mujin a JÓ EMBER megtestesülése. A tisztességes, megvesztegethetetlen, tántoríthatatlan, egyenes gerincű és kiváló erkölcsi értékrendű férfiúé, akinek személye, egész aurája idegen a politikai életben. A tanácsadói kezdetben nem tudják, mihez kezdjenek vele, mert esendő, hibázik, számukra úgy tűnik, rossz döntéseket hoz, nem jó szónok, nincsenek komoly tapasztalatai. De a férfi furfangos elméje, a jó ügyért folytatott küzdelme szépen sorban mindannyiukat meggyőzi, mindenkit sikerül maga mellé állítania, hatni a lelkiismeretükre. Elhangzik a mondat a főtanácsadó Cha Yeongjin (Son Sukku) szájából, aki sokszor ütközik vele, végül mégis mindenben mellé áll: támogatni akarja őt, és azt akarja, induljon a rendes választásokon is, mert “jó volna végre olyan elnököt szolgálni, aki JÓ EMBER“. Ah, imádom! A karakterek fantasztikusak mind egy szálig, nincs senki, akit ne tudnék agyon dicsérni. Nagyszerű látni a befejezést, hogy a korábbi főtanácsadó, Han Juseong (Huh Joonho) és Park Mujin értékrendjének ütközését, és Park Mujin döntését, valamint azt, hogy a csapatának minden tagja évekkel később, a következő választások előtt képes megkeresni őt, hogy kezdjenek el együtt kapmányolni, mert még mindig hisznek benne és amit képviselt.

Az egész sorozat egy vágyakozást jelképez arra (legalábbis szerintem), hogy mi lenne, ha az országot (vagy a világot) olyan emberek irányíthatnák, akik mindenféle hátsó szándéktól mentesen, senki kényszerítésének, megvesztegetésének vagy fenyegetésének nem engedve, csak a jó ügyet, az állampolgárok érdekeit figyelembe véve akarnak kormányozni, és ez egy rendkívüli üzenet, mely oly sok emberben megfogalmazódott már. Az ötlet nem eredeti, mert a többévados amerikai sorozat alapján készült, amire kíváncsi lettem ugyan, de nyilván így, hogy ismerem a cselekményt, már nem valószínű, hogy megnézem, pedig állítólag az is szédületesen jó (és ha belegondolunk, micsoda politikai fertő az amerikai közélet, lehet, hogy megérne egy misét…).

Az biztos, hogy az utóbbi évek egyik legjobb, legnagyobb hatást gyakorló sorozata volt számomra. Imádom ugyanis az olyan történeteket, melyekben jó embereket látunk, jó emberi értékek kerülnek terítékre, mint a barátság, a hűség, az odaadás, az önfeláldozás, az erkölcsi tartás, és ezekből minden megtalálható volt a Designated Survivorben.

 

American Conspiracy: The Octopus Murders – 10/7

Mint a true crime nagy kedvelőjét, a Netflix kellőképpen kiismert már, ezért sorra ajánlja fel nekem fogyasztásra az ilyen jellegű dokumentumfilm-sorozatokat. Ez jelen esetben épp olyasmi volt, amiről eddig még nem hallottam – azaz nem konkrétan, mert a “történet” régóta ismert: adott egy oknyomozó riporter, aki állhatatosságának köszönhetően olyasvalamibe tenyerel, amibe nem lett volna szabad, aztán rejtélyes módon holtan találnak rá…

Történetünk főszereplője Danny Casolaro amerikai újságíró, aki a 70-es években egy szokatlan ügyben kezdett vizsgálódni. Egy Inslaw nevű informatikai vállalat kifejlesztett egy olyan számítógépes szoftvert, a “Promis”-t, mely jelentősen megkönnyítette az akkori rendvédelmi szervek számára a bűnügyi nyílvántartást, az elkövetők közötti kapcsolatrendszerek feltérképezését és dokumentálását. Végre nem kellett végeláthatatlan archívumokban, porosodó aktákban kutakodniuk, a Promis hasznosságára pedig az amerikai kormány is felfigyelt, és feltett szándéka volt azt megvásárolni, de végül egy centet se fizettek érte. Az Inslaw perre ment, melyet nem meglepő módon végül elvesztettek, azaz egy szellemi termék eltulajdonításával van dolgunk. Casolaro nyomozásának köszönhetően kiderült, hogy a CIA nemcsak saját berkeiben használta a programot: saját programozói segítségével továbbfejlesztette azt, kiskapukat elrejtve benne, majd nemzetközi partnereiknek tovább értékesítették azt. A kiskapuk segítségével azonban minden vásárló ország nyilvántartási rendszerébe bepillantást nyerhettek, azaz Casolaro egy világméretű kémbotrányt fedezett (volna) fel, ám mielőtt a könyvét befejezhette volna a témában, egy hotelszobában holtan találták: “felvágta” az ereit, de több tucatnyi vágással, olyan erősen, hogy gyakorlatilag izmot, ínszalagokat átvágott, akkora vérfűrdőt rendezve saját magának, amit még nem láttak a mentősök. Azaz minden jel arra utalt, hogy meggyilkolták, mégis öngyilkosságként kezelték és hamar le is zárták a nyomozást. A rokonai és barátai, kollégái most e dokusorozatban mesélik el a megdöbbentő történteket egy hasonló korú oknyomozó újságírónak, Christian Hansennek, aki megpróbálja folytatni Casolaro kutatását.

Hát nem mondom, hogy nem rázott ki a hideg néha, miközben ezt a sorozatot néztem. Nagyon összetett és szerteágazó kapcsolatrendszerről rántja le a leplet (állítólag, hiszen a teljes igazságot sose fogjuk megtudni), innen ered az oktopusz-elnevezés is: sok-sok fejes és alatta szolgáló ember dolgozott össze, hogy ez a projekt a hidegháború idején meg tudjon valósulni, és belegondolni is félelmetes, hova vezetett volna, ha mindez kiderül. A hatalmasok így értelemszerűen nem hagyhatták, hogy egy naiv kis riporter ezt megszellőztesse, inkább eltették láb alól. Hansen igyekszik minden résztvevőt felkutatni, vicces, mikor pl. az FBI-tól keresi őt valaki, majd hallani a videochat alatt, hogy hívják az ügynököt, és le kell tennie, Hansenék meg viccelődnek, hogy “biztos az NSA-től hívják, hogy kussoljon már” és utána kiírják, hogy az ügynök soha többé nem volt elérhető számukra, szóval LOL. Sok érdekes figura megszólal a történetben, és néhány kevésné józan is, ami miatt kicsit töredezetté válik a sorozat, néha nem is tudjuk, kiről is szól egyáltalán, vagy van-e konkrét főszereplője, vagy inkább csak egy események láncolatát kívánja bemutatni. Mindenesetre aki szereti a műfajt, annak mindenképpen érdemes vetni rá egy pillantást.

 

Das Signal – 10/8

Nagyon rég néztem már bármit is németül, de ezt a sorozatot szándékosan így akartam, mert az angol szikronos előzetes bődületesen rossz volt. Jól esett gyakorolni a nyelvet is, mert már nagyon rég nem használtam, és őszintén szólva meglepett, hogy a köznyelv azóta mennyire el-angolosodott a rengeteg jövevény- és töltelékszóval, konkrét rövid mondatokkal, ami nagyon idegennek tűnik, mintha nem is ezt a nyelvet tanultam volna 17 éven keresztül.

Napjainkbeli Németországban járunk, ahol egy indiai származású mecénás, Benisha Mundi (Sheeba Chadda) segítségével két német kutató eltölthet három hónapot a nemzetközi űrállomás fedélzetén, ahol szakterületüknek megfelelően vizsgálatokat végezhetnek. Paula Groth (Peri Baumeister) és Hadi Hiraj (Hadi Khanjanpour) sejtosztódást, sejtelhalást vizsgál a súlytalanság állapotában, mely tartós betegséggel élők számára jelenthet esetleg a későbbiekben áttörést. Paula kislánya, Karlotta “Charlie” Groth (Yuna Bennett) is fogyatékkal él, csak hallókészülékkel hallja a világot, a kutatás sikere azonban akár a hallását is visszaadhatná. Az ISS fedélzetén két amerikai/angolul beszélő kutató várja őket, akik igyekeznek mindig kellemes hangulatot teremteni számukra. A két német próbál beilleszkedni, meg is kezdik a szorgalmas munkát. Paula azonban egy nap, mikor a többiek már lefeküdtek, furcsa jelet észlel a világűr mélye felől, mikor a Föld felől épp árnyékban/takarásban vannak. Egy egyértelműen emberszerű hang “Halló!“-zik, ami döbbenetes felfedezés. Gyorsan szalagra is rögzíti, hogy másnap megmutassa a többieknek. Először Hadit avatja be, aki osztozik a lelkesedésében, viszont mikor az amerikaiaknak készülnek felfedni a történteket, rejtélyes módon a szalag eltűnik. Paula először nem érti a történteket, Hadi is tagadni látszik, hogy valaha is hallott bármit, így a nő azt hiszi, hallucinál, visszatért korábbi pszichózisa, ami miatt folyamatos gyógyszeres kezelés alatt állt. Rájön azonban, hogy Hadi próbálja szabotálni a felfedezést, ő lopta el a felvételt, ezért onnantól kezdve egyedül folytatja a kutatást és keresi a hang forrását, mely meglepetésére egyre inkább közeledik feléjük, bármi legyen is az. A két kutató konfrontálódik is, és a Földre való visszatérésük sem zökkenőmentes. Miután azonban az Egyesült Államokból visszaindul velük a repülő Németországba, az óceán felett megszakad a géppel a kapcsolat. A büszke rokonok és barátok hiába várják haza a hős kutatókat, Paula férje, Sven (Florian David Fitz)  és Hadi felesége, Nora (Katharina Schüttler) csak a szerencsétlenség hírével szembesül. Előkerül egy töredék-felvétel, mely szerint Paula és Hadi a pilótafülkében voltak a zuhanás pillanatában, így hirtelen mindenki azt hiszi, hogy ők felelősek a katasztrófáért. A tragédiáért a gép utasainak hozzátartozói őket hibáztatják, és a titkosszolgálatok is rájuk szállnak, így a hatalmas zűrzavar közepette Sven és Charlie próbálja kideríteni, mi is történt valójában…

Tetszett a sorozat dramaturgiája, az egymással párhuzamosan futó cselekszámszálak, ahogy Sven és Charlie megpróbáltatásait látjuk, kezdve a repülőgép-szerencsétlenség tényével, és közben látjuk a 3 hónapnyi, űrbéli eseményeket, sőt, az egészet megelőző, évekkel korábbi pillanatokat, amikor Paula állapotát megismerjük. Oda kell figyelni, hol járunk és mikor, de egyáltalán nem zavaró. Nagyon érdekes, hogy Sven tulajdonképpen egy redneck, egy régi, 2G-s Nokiát használ még mindig, hogy őt csak ne figyelje vagy hallgassa le senki, és nem sokat konyít a modern technológiához, közösségi médiához, okoseszközökhöz, és ennek ellenére milyen normális, a maga egyszerű módján. Charlie ennek pont az ellenkezője, számára a mama a hős, akinek a mintájára ő is a csillagokat lesi, és az űrbe vágyik. Ez sok súrlódást okoz apa és lánya között. Végignézzük azt is, hogyan bizakodnak eleinte, és hogyan kell szép lassan megbirkózniuk a ténnyel, hogy Paulát soha többé nem láthatják viszont. A feldühödött tüntetők viselkedése is jól jelzi a mai társadalom visszásságait: a muszlim Hadi özvegye, Nora lakásának ajtajára rögtön ráfestik, hogy “iszlamista kurva“, mikor azt hiszik, hogy miattuk zuhant le a gép.

Nagyon érdekes a Halló eredete is, és azon túl, hogy a szövevényes kutakodás közepette hőseink megfejteni próbálják a történteket, végig vakarja a fejét a néző azon, hogy ez mi lehet. Mert jó, jó, valami jön, valami közeledik a Föld felé a világűr mélye felől, de… mi? És miért emberi nyelven beszél? Ha ufó, hogy beszélhet angolul? Vicces, szinte már banális lesz a megoldás. A hang forrását sikerül azonosítani, mely alapján a földi szövetséges haderők kiszámítják a röppályáját, és megegyeznek abban, hogy bármi is az, inkább lőjük le, mint hogy olyan országok vagy szervezetek kezébe kerüljön a technológia, amit magával hordoz, melyek visszaélnének vele. Mennyire emberi! Hihetetlen, és amúgy simán kinézem az emberiségből, hogy így reagálna le egy 3. típusú találkozást. Sven és Charlie csalódott, mert ezzel kicsit Paula igyekezete is kárba vész számukra. Rá kell jönniük azonban, hogy nincsenek roncsok a robbanás helyszínén, és hogy valójában a mecénás Benisha kezében vannak a valódi leszállóhely koordinátái. Kiderül, hogy a nő felelős az utasszállító gép lezuhanásáért, így akarta elhallgattatni Paulát és Hadit, hogy saját maga profitálhasson az élien technológiából. Nem számolt azonban azzal, hogy Sven és Charlie is megfejtette a valós koordinátákat, és keresztülhúzták az ő számításait is. Apa és lánya a megfelelő helyen és időben várja a leszállást, meglepetésükre azonban az eredeti Voyager űrszonda zuhan le előttük, mely magával vitte évtizedekkel korábban az emberiség békés üzenetét a világűr felé. Igen ám, de mit jelent ez? Azt, hogy célba ért, és valaki visszafordította. Az epilógus is ezt hangsúlyozza ki számunkra, hogy bár a közvetlen kontakt az idegenekkel elmaradt, a szonda visszaérkezése azt jelenti, hogy az emberiség nincs egyedül a világegyetemben, és ez átírja az eddig ismert történelmünket. És ez olyan jó és kreatív! Látványos űrlény-invázió helyett sokkal jobb a történet üzenete: a béke üzenete, melyet korábbi összefogás segítségével szabadjára engedtünk, napjainkban nem is lehetne aktuálisabb.

Le a kalappal, tényleg. Egyetlen pillanatig sem éreztem, hogy független filmes, vagy kis költségvetésű sorozatot néznék, bármelyik nyugati, amerikai széria mellett simán megállja a helyét.

 

The Silent Sea – 10/8

A Netflix algoritmusa szerencsére ritkán tud csak mellényúlni, így a Das Signal után hamar feldobta ezt a meglepetésszerű történetet, mert koreai scifiből nem sok van, főleg olyan nem, ami még jó is (most rád nézek, Space Sweepers…).

Egy nem túl távoli, disztópikus jövőben találjuk magunkat, ahol a folyamatos környezetszennyezés hatalmas természeti katasztrófákat okozott, óriási szárazságot, összeomló társadalmi és gazdasági rendszert. Az emberek kasztrendszerbe kényszerülve, adagokban jutnak csak élelemhez és csekélyke ivóvízhez, folyamatosak a járványok, egekben a csecsemőhalálozás, és csak egy bizonyos kiváltságos elit élvezheti a hétköznapokat úgy, ahogy azt korábban tette. A kormányok próbálnak megoldást találni a helyzetre, bár több fejlett ország már inkább a világűr felé kacsintgat. Dél-Korea űrprogjamja is eljuttatta annak tudósait a Holdra, ahol egy Balhae nevű kutatóbázist is létrehoztak. A bázison azonban egy baleset és sugárzás következtében a teljes személyzet odavész, a kormány pedig évekre jegeli a programot. 5 évvel később azonban, amikor a Földön egyre elkeseredettebbé válik a helyzet, mégis összeállítanak egy 11 fős legénységet, akiket el kívánnak juttatni a Balhae bázisra, hogy a korábbi szerencsétlenségben hátramaradó, kutatási eredményeket, mintákat kimentsék és hazahozzák, mellyel talán jobb körülményeket lehet teremteni az emberiség számára. A hangzatos tervről azonban senkinek sem árulnak el semmit, érthető tehát, hogy a projektre felkért asztrobiológus doktornő, Song Jian (Bae Doona) szkeptikus, amikor elvállalja a küldetést, főleg annak tükrében, hogy saját nővére, Song Wongkyeong (Kang Malgeum) maga is a Balhae állomáson szolgált, míg oda nem veszett. A misszió parancsnoka Han Yunjae (Gong Yoo), aki a vízhiány miatt betegeskedő kislánya számára szeretne jobb jövőt teremteni, és azt reméli, a sikeres visszatérés magaszabb kasztba sorolhatja majd őket és a gyermek meggyógyulhat. Katonák, mérnökök, orvosok kísérik el őket, mint Ryu Taesok hadnagy (Lee Joon), Gong Suhyeok (Lee Moosaeng) és Hong Gayeong doktornő (Kim Sunyoung). Az út a Holdra azonban nem várt bonyodalmakkal kezdődik, a bázis megközelítése közben ugyanis meghibásodik az űrrepülő, és kényszerleszállást kénytelenek végrehajtani, kilométerekre a célponttól. Egy utazó halálos sérülést szerez, a többiek is csak épphogy elérik az állomást, mielőtt mindenkinek el nem fogy a levegője, a Balhae azonban további titkokat és borzalmakat tartogat, melyre talán egyikük sem volt felkészülve…

Mint egy 80-as években született és 90-es években gyerekkorát élő, mai negyvenes, én is e korszak keleti és nyugati scifijein szocializálódtam, Alieneken, Lily Caten és hasonlókon, de még mindig be tud fosatni egy jó kis horror, és kétségkívül megvan ebben a sorozatban is ezeknek számos vonása. 8 rövid, inkább nyugati szériákra jellemző, 40-45 perces epizódban igyekeznek hőseink először is életben maradni, majd lassan felfedezni az azóta is elhagyatottan álló bázist. És ez nem is baj, mármint a részek hossza, mert sok hiányérzetem nem maradt, sőt. Nagyon tetszett, hogy bár egyértelműen a jövőben játszódik, kiváló volt a felvezetés a különböző, nemzetközi híradások segítségével, mely 1-2 percben felvázolta, mi történt, mi a helyzet most, mik az égető problémák az emberiség számára. Nincs túlmisztifikálva, nem szól ki a történetmesélés, hogy a mostani életvitelünk miatt is efelé rohan az emberiség, hogy kioktassa a nézőt, és ugyanígy a befejezés is kellőképp homályos. Így kell ezt csinálni!

Hőseink a feladat szerinti “minták” felkutatása közben különös rejtélyt kénytelenek megfejteni: a bázis korábbi személyzetének holttestei most is ugyanott hevernek, ahol annak idején a végzet uólérte őket, de sugárzásnak semmi nyoma, sőt, úgy tűnik, mindenki fulladásos halált halt. A legénység egyik tagja az egyik holttesttel érintkezve perceken belül összeesik, elképesztő mennyiségű vizet hány, a testének jelentős része, beleértve a vérét is, elvizesedik, és szörnyethal. Kicsit ez is volt az egyik pont, ami miatt vakartam a fejemet, és amit talán kifogásoltam. A csapat megérkezik egy bázisra, amin 5 éve szanaszét hevernek a hullák, azóta is áradhat belőlük bármilyen vírus/baktérium, elképzelni nem tudom, hogy ez hogy nem veszélyes egy mezei élő emberre. Jó, beindítják a levegőtisztítást a bázison, de az kiszellőztet minden fertőző dolgot? Az első hulla vagy az első elhulló legénységi tag után azonnal csak vegyvédelmi öltözékben vagy magában űrruhában, sisakban mászkálnék, hőseink azonban néha puszta kézzel vesznek mintát az elhunytakból. A másik dolog, amivel problémám volt, az a világítás. A sorozat 75%-a indokolatlanul sötét. Nyilván kellenek olyan jelenetek, amikor mindenféle aknákban meg járatokban mászkálnak, és keresik a bázison ólálkodó “szörnyet”, és a nézőnek át kell élnie ugyanazt a feszültséget és félelmet, amit a karaktereknek. De sokszor a folyosókon, kabinokban, raktárokban játszódó jeleneteknél is feleslegesen sötét minden.

Tetszenek viszont a karakterek, és nagyon jók a színészek is. Mindenkinek megvan a maga szerepe és feladata, bár már az elején lehet nagyjából tippelni arra, hogy kik azok, akik életben maradnak majd és kik azok a kisebb figurák, akik majd elesnek szép sorban. Meglepő módon Gong Yoo és az ő Han parancsnoka számomra az egyik leggyengébb láncszem a történetben, bár én soha nem is voltam elájulva tőle meg a vélt vagy valós tehetségétől, a Goblin is egy végtelenül hosszúra nyúlt ripacskodás volt javarészt tőle. Nem mondom, hogy nem indultam negatív prekoncepciókkal a részéről, de különösebben nem sikerült meggyőznie az ellenkezőjéről. Bae Doonát nem kell bemutatnom, több sorozatban is láttam már, mindig egy kicsit antiszociális figurát alakít, kicsit ő is olyan színész, akinek a karakterei valószínűleg megöröklik a valós viselkedését, manírjait, beszédstílusát. Nekem nagyon tetszett Hong doktornő, szurkoltam neki, hogy ne haljon meg, akárcsak Gong parancsnok, akinek bele vagyok szerelmesedve a hangjába a Designated Survivor: 60 days óta. Határozott, férfias, gyönyörű, mély, tiszta hangja és beszéde van a színésznek, ami nagyon illett az itteni katonaszerephez. Lee Joon figurája, Ryu hadnagy is nagy kedvencem volt, és nem volt a bingó-listámon, mint figura, akiről végül kiderül, hogy a rossz oldalon áll.

Érdekes lett, ahogy összeállt a kép: a Balhae bázison a kutatók a Föld vízhiányára próbáltak megoldást találni, és közben felfedeztek egy nagy tisztaságú, desztillált vízre hasonlító folyadékot a Holdon, aminek a “lunáris víz” nevet adták. Igen ám, de ez a víz az emberi szervezetre halálos volt, ezért klónozással éveken keresztül emberkísérleteket végeztek, hogy sikerüljön az emberi szervezet számára hasznosíthatóvá tenni a vizet, vagy az emberi szervezet DNS-ében olyan módosítást elérni, ami alkalmassá teszi azt a lunáris víz használatára, fogyasztására. Ennek a kutatásnak az eredményeit, a lunáris víz mintáit kellett volna az eredeti tervek szerint visszaszállítani a Földre. Nyilván a bázison megismert tények megváltoztatják a felállást, hőseink rájönnek, hogy a lunáris víz, és az emberkísérletek egyetlen, azóta is a Balhae-n rekedt túlélője, a Luna073-as számú klón (Kim Sia) nem kerülhet a földi projekt vezetőinek kezébe. Próbálnak olyan szövetségest keresni, aki segíthet nekik semleges terepre, esetleg a nemzetközi űrállomásra vinni a lányt és a mintákat, ahol megfelelő, biztonságos környezetben lehetne tanulmányozni azok eredményeit.

A befejezés, mint írtam, kellőképpen homályos: maroknyi túlélőinkért megérkezik a mentőhajó, ami elviszi őket a Holdról, de hogy hova, és mi lesz utána a sorsuk, kétséges. Nem érzem, hogy azért, mert szükséges lenne egy 2. évad, én úgy gondolom, így kerek a történet. Bemutat egy szeletet egy korrupt, disztópikus jövőből, ami épp eléggé elgondolkodtat így is, nem igényli az ember a szájbarágást, hogy vajon mi fog történni ezután. És ez jó, szeretem az ilyen befejezéseket. Nagyon sokszor esek abba a hibába, hogy továbbírom, továbbgondolom 1-1 számomra tetsző történet/fandom cselekményét, az agyam pedig hosszasan pörög azon, vajon mi következhet ezután. Itt ezt nem éreztem, szinte maradéktalanul elégedett voltam a lezárással.

 

 

Zenék:

ALL(H)OURS – Gotcha

Az év első, igazán fülbemászó slágere. Nem tudom, kik ezek, de a refrén telitalálat. Ezt keresem én ma egy kpop dalban (legtöbbször mindhiába).

 

mimiirose – Flirting

Tavaly nagyon tetszett ennek az együttesnek a bemutatkozása, de különösen a Rose c. számukat hallgattam gyakran. Ez a mostani is erre emlékeztet, kellemes hangzású, megnyugtató dalról van szó. Meglepően sok az elmúlt hetekben a gépies, jellegtelen, monoton új dal, közöttük igazi színfoltnak tűnik a Flirting.

 

TVXQ – Rebel

*sóhaj*

Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a klippel és számmal, mert nagyon vegyes érzéseket kelt (és kavar fel) bennem. A DBSK/TVXQ/Tohoshinki volt számomra AZ első kpop csapat, melynek sok-sok éve rajongója lettem, és fiúegyüttesek közül is velük ismerkedtem meg először, és rajtuk keresztül végül másokkal is. Mikorra sikerült a vokális tehetségek, semmint a vizualitás és általános szimpátia alapján megkedvelnem őket, és túltenni magam azon a berögződésen, hogy ez is “csak egy idejétmúlt fiúcsapat“, mint a 90-es évek nyugati fiúbandáinak egyfajta megkésett mementója, jött a srácok viharos szétválása. És mint olyan, az ember akaratlanul is a gyengével, az elnyomottal vállal sorsközösséget, így inkább a JYJ vonalon maradtam, az ő dalaikat hallgattam, az ő lemezeiket vettem meg (más kérdés, hogy ők meg gyakorlatilag saját magukat tették tönkre a különböző botrányokkal ahelyett, hogy okosan egyengették volna tovább a karrierjüket…). Ennek ellenére vissza-visszataláltam az SM Town youtube csatornájára, az újabb és újabb, két főre redukálódott TVXQ klipjeire, mert minden ellenérzésem dacára… a szétválás utáni dalaik pályafutásuk legütemesebb, legjobban hallgatható dalainak tűntek, melyek szerintem igazán segítették számukra az átugrást a 21. századba, kitörni a “nyálas” fiúbandák közül. Nagy költségvetésű, dinamikus, látványos produkciókkal szolgáltak, erős, ütemes, igazán táncoltatós, elektronikus zenei alappal, a két fiúnak pedig meg kellett tanulnia kitölteni azt az űrt, amit Jaejoong, Yoochun és Junsu távozása okozott. Yunho érezhetően intenzív vokális coachingot kapott, mert már nem volt lehetősége “elbújni” kétsoros versszakokra, míg a többi, vokális “powerhouse” fiú elvitte a hátán a dalokat. A(z eredeti) pimasz maknae, Changmin pedig rengeteget fejlődött táncban, ami neki valahogy sosem volt erőssége, azaz sikerült a két fiút felhúzni egymáshoz, hogy életben tudják tartani azt a csillió dolláros brandet, amit 20 éve úgy ismerünk, hogy TVXQ. Jöttek az olyan sötét, poszt-apokaliptikus vagy futurisztikus dalok és videók, mint a Keep your head down, az Android, a Catch Me, vagy a Humanoids, melyek évekig dominálták a lejátszási listámat. A mostani Rebellel is kicsit hasonló érzésem van, ugyanezt a hangulatot idézi, és bár a dallamot még egyelőre szoknom kell egy kicsit. Nagyon áthatja a jelenlegi kor szelleme, egészen más, mint ezek az előbbi, jó 10 éves nóták, és ma már nagyon más nemzetközi, zenei trendek uralkodnak. De őszintén szólva, nem bánnám, ha visszatérnének ehhez a vonalhoz, mert nagyon hiányzik ez a stílus, amit képviseltek. Így, közel a 40-hez ők már nem tudják eladni a “cuki szomszédfiú” imidzset, meg kell újulniuk, ki kell tűnniük valahogy, amivel nem is igazán az új rajongói réteg bevonzása a cél, inkább a jelenlegi vásárlóerő megtartása, amit az együttes évtizedes rajongói bázisa képvisel.

 

Sistar 19 – No More (Ma Boy)

Na, hát ez a semmiből jött! o.O Nem is akartam hinni a szememnek, mikor megláttam, hisz a Sistarnak jó pár éve vége volt abban a formában, ahogy korábban ismertük. Ezt a Borából és Hyorinból álló alcsoportot mindig is kedveltem, még ha nem is voltak túl produktívak. A Gone Not Around Any Longert nagyon sokáig hallhattam tőlük, bár a kpop balladák nem az erősségeim. De gyönyörűek voltak a vokálok, szexi, de mégis ízléses a lányok megjelenése és koreográfiája (ami az alap Sistar együttesről azért nem volt mindig elmondható, de Hyorin szóló dolgairól se mindig…). Ez a dal és klip szép visszacsatolás az évtizeddel ezelőtti gyökerekhez, ami a táncot illeti, de kellemesen pörgős dalt sikerült alátenni, ami az első hallásra azonnal megtetszett.

 

KARA – When I move

Megosztottam ezt 2 évvel ezelőtt? Vagy nem? Nem tudom. A jutúb szerint láttam már, és csodálkoznék rajta, ha akkor nem tetszett volna meg. A KARA az egyik első banda volt, amit kpop rajongói “pályafutásom” során megismertem és megszerettem (a 4Minute-ön és az After Schoolon kívül), mert színpompás, vidám, táncoltatós dalaik mindig is fülbemászóak voltak japánul is és koreaiul is, a lányok pedig gyönyörűek voltak, szexisek, de nem közönségesek. Azt a zenét játszották, ami miatt számomra a kpop kpop, és ami mára kiveszett ebből a műfajból, mert becsicskult és a nyugati, jellegtelen zenékhez idomultak. Ezért is erős 2022-ből egy ilyen ütős KARA-dal, ami a 2010-es évek elejét idézi, és abszolút kitűnik a többi, szürke szar közül. A végén pedig rendesen odabasz a 6 mikrofon. 🙁 RIP Hara. Lassan nincs olyan legacy kpop csapat, ahonnan ne távozott volna tragikus hirtelenséggel valaki.

 

Refund Sisters – Don’t Touch Me

Zavarban vagyok, mert sose hallottam erről az egydalos formációról, melyben Uhm Junghwa, Jessy, Lee Hyori és Hwasa állt össze egy dal kedvéért. A zene kiváló, és pont olyan, amilyet szeretek, bár a klip elég amerikai trashre hajaz. Nagyon jó a koreai könnyűzene rangidős királynőit látni egy helyen, talán csak BoA hiányzik, Hwasa nagyon kilóg a négyesből, mert ő viszont már nagyon más generáció. Sajnos a legtöbbjük szarrá van plasztikázva, a legrosszabb értelemben, Lee Hyori azonban még most is bámulatosan gyönyörű.

 

TEN – Nightwalker

Valahogy az NCT-hez sosem tudtam felmelegedni. Egy olyan időszakban jöttek ki, amikor óriási volt az érdeklődés a EXO iránt, és úgy éreztem, az SM nem akar nekik kifutási időt hagyni, és túl hamar rukkolt elő egy cégen belüli rivális bandával. De ami simán megfért egymás mellett a TVXQ és a Super Junior esetében, azt szerintem se az EXO, se az NCT nem élte túl, és nem tudott azzá az igazán nemzetközi, felejthetetlen bandává avanzsálni, ami az SM korábbi együtteseinek sikerült (minden botrányok ellenére). Így nem is igazán érdekelt a banda, szerintem egy dalukra sem emlékszem, annyira jellegtelennek éreztem őket. Ezt a dalt tök véletlenül dobta fel a jutúb, tetszik is, hallgatható, bár nem világmegváltó.

 

ATEEZ – Not Okay

Én nem tudom, mi van az ATEEZ-zel. Már nem tudom, hanyadik új daluk jön, ami valahogy… disszonáns, megfoghatatlan, ritmustalan. Ennek is szinte csak a refrénje hallgatható, a többi teljesen olyan, mintha igyekeztek volna mindenféle effektet beledobálni, “oszt majd jó lesz”.

 

Da Capo – Answer to the Agony (Designated Survivor: 60 Days Opening Theme)

A cselekmény és mondanivaló mellett talán a legerősebb, leghatásosabb eleme az egész Designated Survivor-sorozatnak. Amikor csak felcsendült ez a dallam, mindig tudtad, hogy a bátorság, a tisztességesség, a remény fog győzedelmeskedni, és ez rendkívül felemelő érzés.

 

Michael Abels – The Acolyte Trailer Music (remix by Jeremy Brauns)

Sokat hozzátett ez a zene ahhoz, hogy még jobban várjam a következő élőszereplős Star Wars sorozatot, a The Acolyte-ot. Félelmetes, titokzatos, egyben bizakodó is, ezért remélem, a történet is ezt tükrözi majd.

 

Maya Ayukawa – Record of Armor War Dragonar OP

A sok idétlen isekai és potenciális jailbait anime mellett manapság alig találok olyat, amit érdemes lenne megnézni. Van pár remake, ami úgy érintőlegesen érdekesnek tűnik (pl. Urusei Yatsura), vagy még várom, hogy lemenjen az egész sorozat (Captain Tsubasa 2. évad), mert nem bírok csak heti egy részt megnézni belőle. A figyelmem így automatikusan a régebbi korok anime-sorozatai felé kalandozik, nem viccelek, már elkezdtem évek alapján kiszortírozni magamnak, miket kellene megnézni, ami esetleg kimaradt a 70-80-90-es évek történetei közül. Emiatt sok előzetes vagy válogatás-videót nézek a jutúbon, így hozta fel ezt a dallamos nótát is az algoritmus. Beleszerettem a dalba, és hogyne lehetne szeretni, ezek az évek produkálták a legjobb anime openingeket, amik csak léteztek. Az animáció pazar, imádom ezt a félig realisztikus stílust, az igazi válozatosságot, nemzetközies jelleget a szereposztásban, ahol több náció is megfordul, és abszolút nem tűnik erőltetettnek. A 80-as évek esztétikuma a kedvenc anime rajzstílusom, úgyhogy szerintem amint rá tudom tenni a kezem erre a sorozatra, meg fogom nézni.