Sziasztok!

Ez a lista ezúttal rövidebb a megszokottnál. A tavasz és nyár eljövetelével kevesebb időt töltöttem itthon, illetve számítógép és tévé előtt, így értelemszerűen a megnézett filmek és sorozatok száma is jóval kevesebb lett. Nem mondom, hogy néha nem hiányzott, és olyankor jó volt leülni 1-1 epizódra, de annyi más impulzus ért, hogy azokkal is tartalmasan ki tudtam tölteni a szabadidőmet.

Arte (2020) – 10/4
Bed Friend – 10/7
Love in the Air – 10/7
Star Wars – The Mandalorian (3. évad) – 10/9
Kaiketsu Zorro “The Movie” (1995) – 10/3
Star Wars – Young Jedi Adventures (2023) – 10/4
Star Wars – Visions (2. évad) (2023) – 10/9
Highway Family – 10/6

 

Arte (2020) – 10/4

Mint a képzőművészet nagy kedvelője, örömmel fedeztem fel, hogy létezik egy történelmiesebb közegbe elhelyezett, festészettel foglalkozó anime-sorozat, így rögtön fel is vettem a megnézendő sorozatok listájára. Nehéz manapság olyan “kosztümös”, történelmi témájú animét találni, ami nem isekai (azaz a jelenből valamilyen csoda/varázslat/számítógépes játék/stb. segítségével egy (fiktív vagy létező) középkori világba csöppen a főhős). És bár a mai isekai-ok ősatyjaira, a Fushigi Yuugira és a The Vision of Escaflowne-ra máig kellemes emlékekkel eltelve gondolok vissza, a mai isekai animékben fellelhető, rettenetes túlzások, túlságosan feltápolt karakterek, idétlen jelmezek és fegyverek visszatartanak attól, bármelyikbe nyugodt szívvel belevágjak.

A reneszánsz Itáliában járunk, a káprázatos Firenze városában, ahol a 15 éves Arte, egy nem túl gazdag nemesi család egyetlen leánya épp eladósorba érik. Szerető édesapja, aki mindig is támogatta a képzőművészetek iránti rajongását, elhalálozott, szigorú özvegy édesanyja pedig nem nézi jó szemmel, hogy lánya minden idejét a rajzolással és festéssel tölti ahelyett, hogy lassan a férjhezmenetelen gondolkozna, és nőiesebben viselkedne. Arte nem akarja hagyni, hogy anyja minden álmát elvegye tőle, szeretne a saját lábán állni, és a műalkotásai segítségével megélhetést biztosítani magának ahelyett, hogy “csak feleség”-ként élné le az életét. A két nő összeszólalkozása odáig fajul, hogy Arte elhagyja a szülői házat, és a céhekbe tömörülő művészek között igyekszik magának egy tanítómestert találni. Eleinte mindenhonnan elzavarják, amiért nő, egy nap azonban egy különc, mogorva festőmester, Leo befogadja, és hajlandó tanítani őt. A lány így beköltözik a férfi házának/műhelyének tetején felhúzott, roskadozó favityillóba, és megkezdi tanulmányait az oltalma alatt.

Alapvetően a történet érdekes… lenne. De az a baj, hogy szinte mindenről szól, csak a képzőművészetről nem. Nem látjuk Leót, hogy különböző technikákat tanítana Arténak, maga a cselekmény sem mutatja Arte tanulási és fejlődési folyamatát. Eleve olyan, mindenki által csodált előképzettséggel érkezik mesteréhez, amiből nem látod, hogy ugrásszerűen fejlődne, viszont ilyesmire nehéz szert tenni mindössze otthoni rajzolgatással, ösztönös, született tehetséggel magyarázni pedig dramaturgiai lustaság. A történet megismertet bennünket Firenze (és később Velence) *néhány* karakterével, akik epizódszerepekben egyszer-kétszer felbukkannak, de sok jelentőségük nincsen Arte fejlődését illetően, a neveik ráadásul olykor köszönőviszonyban sincs a korral: Angelo PARKER, mint hasonlóképpen növendékként dolgozó festőtanonc hogy rendelkezhet angolszász névvel? A velencei mecénás nemes, YURI Falier pedig miért “Yuri”, ami japán név? *sóhaj* Megismerkedünk Veronicával, a gyönyörű és tehetős kurtizánnal, a Leót istápoló, mogorva Umbertino kereskedővel, a varrónői céhben boldogulni kívánó Darciával… Aztán a sorozat felénél felbukkan Yuri Farlier, a furcsa tekintetű, velencei nemes, akit kenyérre lehet ugyan kenni, de a karakterdizájn végig azt az érzetet kelti bennünk, hogy valami hátsó szándékai vannak (aztán mégsem). Farlier magával viszi Artét Velencébe, hogy ő legyen az unokahúga, Katarina NEVELŐNŐJE (és közben fessen is egy portrét a gyermek anyjáról). Ez egy elég éles törés, hiszen Artéról eddig se láttuk, hogy sokat tanult volna, így még kevesebbet fog, mert naphosszat csak a makrancos kislányt istápolja (míg végül rendbe nem teszi a Farlier-család életét). Az elkészült 1 portré alapján Yuri Farlier aztán felajánlja neki, hogy költözzön teljesen Velencébe, és mecénásaként gondoskodik majd a megélhetéséről.

Az a baj, hogy a sorozat nem is próbálkozik. Nincs tanulási, fejlődési folyamat, nincs meg “a hős útja”, ahogy érzelmileg megkomolyodik, démonaival megküzd vagy céljai felé közelebb kerülne. Nincs kifejtve a szerelmi szál sem, ugyanis Arte a sorozat elején igenis érzéseket kezd táplálni mestere, a felnőtt (!) Leo iránt, de a befejezésre ez is teljesen elfelejtődik. Nem érzékeljük az idő múlását, maximum a karakterek elbeszéléséből (nem nő Arte haja, holott a cselekmény indulásakor tiltakozása jeléül levágta, hogy ne legyen olyan lányos külseje). Ha a manga is ennyire semmitmondó és unalmas, nem tudom, hogy mi a bánatról tud szólni 17 (!) köteten keresztül. Még az animáció is egészen fapadosnak mondható, a szépen megfestett hátterek előtt mozognak a karakterek. Túl sok az animékre jellemző gag, a chibi arcok, stb., ami egy ilyen tematikájú sorozatnál különösen koridegennek hat.

Egyetlen értékelhető elemét tudnám felhozni: az olasz építészeti jellegek, a táj mind tökéletesen illeszkedik a reneszánsz időszakba, valamelyest még az öltözékek is. Az épületekben rendre felismerni az akkori és mai firenzei és velencei látványosságokat, melyeket részint élőben is volt már szerencsém látni, részben pedig megszámlálhatatlanul sokszor megmásztam az Assassin’s Creed II. című játékban. 🙂

 

Bed Friend – 10/7

*sóhaj*

Őszintén nem tudom, mit írjak erről. Ha a későbbi Love in the Airre 10/7-et adtam, erre minimum 10/8-at kellene adnom, mert jóval komolyan, érettebb, felnőttebb témákat boncolgat (és ez jó), de nem úgy teszi, ahogy kellene. Sokkal inkább megérdemelné a “10/engedd el végre a picsába!” értékelést, mert a sorozat nézése közben nagyon sokszor ez volt az érzésem.

Történetünk egy grafikai és tervező cégnél kezdődik vagy játszódik igazából, szereplőink pedig javarészt ennek a vállalatnak a munkatársai ilyen vagy olyan minőségben. Uea (James Supamongkon Wongwisut) grafikusként dolgozik, akárcsak legjobb barátja és bizalmasa, Jade (Yim Pharinyakorn Khansawa). A közvetlen csapatot erősíti a programozó Gun (Thomas Teetut Chungmanirat) és az informatikus King (Net Siraphop Manithikhun), valamint a semmirekellő “főnök rokona”, Mongkol (Park Parnupat Anomakiti), aki igazából igyekszik minden feladatot a többiekre lőcsölni. Uea egy törékeny alkatú, visszafogott, érzékeny, meleg férfi, aki épp túl van egy friss szakításon és egy bántalmazó párkapcsolaton, ezért igyekszik meghúzódni és csak végezni a munkáját az irodában, de a valódi arcát és az érzéseit egy álarc mögé rejti. Otthonról is elég súlyos terhet hoz magával: gyermekkorában szexuálisan zaklatta a mostohaapja, és amikor az anyjának ezt bevallotta, a nő nem hitt neki, hanem még őt hibáztatta és súlyos testi és lelki bántalmazásban részesítette, ami felnőttkorára teljesen megnyomorította Ueát. Akarva-akaratlanul felkelti azonban King érdeklődését, aki az iroda ügyeletes sármőre, és vonzó, vadóc, férfias külsejével és magabiztosságával igyekszik levenni a lábáról a félénk Ueát. A két férfi között kialakuló vonzalom megállapodást szül: érzelmek nélküli, pusztán testiségen alapuló kapcsolatot létesítenek, heti néhányszori pásztorórával, valamint megegyeznek egyfajta kizárólagosságban, hogy nincs félrekefélés, és ha bármelyikük mással akarna elmenni randira, vége az együttműködésnek. Az újabb és újabb randevúk és együttlétek során azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy King sokkal többet akar ebből a kapcsolatból. Vajon sikerül leküzdenie a korlátokat és elnyerni Uea szívét…?

Mondanám, hogy igen, de a sorozat nem győzött meg. Már nagyon az elejétől érezni lehez, hogy King jóval többet tesz ebbe a kapcsolatba, mint Uea. Jó, ő a domináns partner, érthető, hogy a szerep megkíván egyfajta aktivitást a részéről: mindig ott terem, ha Uea szorult helyzetben van, legyen szó a bántalmazó ex támadásáról vagy az új kisfőnök, Krit úr (Chane Tawatson Plengsiriwat) munkahelyi zaklatásáról. King hűvös megfontoltsággal azonnal átlátja a helyzeteket, és megtehetné, hogy az érzelmek által vezérelve robban, akár egy bomba, de nem teszi. Egy szikla, egy támasz ebben a kapcsolatban, akinek már a tekintetében is ezernyi kérdés és még ugyanennyi saját, kimondatlan gondolat tükröződik, mégse tudja áttörni azokat az egyre idegesítőbb korlátokat, melyekkel Uea minden közeledését visszautasítja. És igen, csak a szexben állapodtak meg, és ehhez Uea tartja is magát. Csak azt nem veszi észre, hogy ezzel valamilyen szinten saját magát is tárgyiasítja és értékteleníti. És igen, akit ennyire tönkretett a korábban elszenvedett abúzus, gyakran nem tud kitörni ebből az érzelmi spirálból, és nem veszi észre, ha rossz úton jár, vagy olyan kapcsolatokba menekül, melyekkel még nagyobb kárt tesz magában hosszabb távon. De pont ezért kellene egy olyan társra támaszkodnia, mint King, aki mindannyiszor a kezét nyújtja neki, legyen szó figyelmességről az irodában, komoly vallomásokról, játékos csipkelődésekről, szerelmes pillantásokról, ölelésekről, melyeket Uea mind-mind elhárít. És egy ponton már nézőként úgy vagy vele, hogy legyintesz, mert már annyira nem érdekel, és legszívesebben rászólnál Kingre, hogy “hagyd az egészet a picsába!” meg “engedd el, nem éri meg!“, mert tényleg nem éri meg. Sok tekintetben Uea hálátlan és emiatt rendkívül szerethetetlen. Sajnálod, igen, a színész pedig kiválóan hozza a szinte mát szuicid tekintetű fiatalember sémáját, aki már a világ minden impulzusa elől bezárja a lelkét, mert már annyiszor ártottak neki, hogy bármikor elszakadhat a cérna. De ugyanaz volt az érzésem, mint korábban a Solomon’s Perjury nézésekor: amikor már ennyire negatív valaki egy barátságban vagy kapcsolatban, hogy az életet is kiveszi belőled, akkor azt el kell engedni a fenébe, mert te magad is a mélybe zuhansz és az egész tragédiával fog végződni.

A sok negatívum ellenére van azért jó pár pozitívum, amit persze fel lehet hozni a sorozat mellett. A szexjelenetek, még ha nem is annyira explicitek, mint a Love in the Airben, nagyon ízlésesek és erotikusak, különösen a 6. rész beöltözős szexjátékos vonala. Nagyon szép és gondos az operatőri munka, kiváló az instrumentális zenei anyag, ami miatt konkrétan tervezgetem, hogy kivágok egyet-kettőt az epizódok alól, mert annyira hallgattatják magukat. Nem annyira bosszantó a termékelhelyezés, mint más sorozatokban (teljesen ki vagyok békülve azzal, hogy minden részben többször is végig kell néznünk, ahogy üdítő jegesteát isznak…), és gyönyörű a környezet, a táj bemutatása, ami turisztikai szempontból sem utolsó. Különösen Lampang csodálatos, ahová minden konfliktus elől Uea végül elmenekül, és ahová King követi őt, és végre tisztázni tudja az érzéseit és kapcsolatuk jellegét.

Nagyon tetszik néhány apró üzenet vagy utalás a sorozat részéről is. Mikor Uea belemegy a kapcsolatba, King első dolga, hogy mindkettejüket elvigye szűrésre, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy mindketten egészségesek, és nem fognak átadni egymásnak semmilyen lappangó, szexuális úton terjedő betegséget, valamint az is elhangzik, hogy a korábbi együttlétek során mindig óvszert használtak. És a mai világban, amikor a szexuális szabadosság ennyire súlyos probléma, nagyon jó, hogy egy ilyen témájú sorozat a felelősségteljes szexuális életre (és a rendszeres HIV-szűrésre) hívja fel a figyelmet. Kitérünk a közvetített, szülők által megrendezett házasságokra, vakrandikra is: Kinget ugyanis a szülei össze akarják boronálni egy csinos, Bell nevű nővel, a két fiatal azonban bátran kiáll a szabad szerelem és párválasztás joga melett, mondván, nem kényszerből akarnak összeházasodni, hanem azzal, akit ténylegesen szeretnek. Uea révén bepillantást nyerünk a családon belüli erőszak, szexuális és lelki bántalmazás, valamint az áldozathibáztatás világába, melyet Uea magától nem is képes feloldani, csakis King segítségével, akinek köszönhetően sikerül kideríteni, hogy a zaklazó mostohaapa a jelek szerint szexuális bűnelkövető, akinek más áldozatai is voltak.

Kicsit ezzel is volt azért problémám, ugyanis ha Uea tudta, hogy a mostohaapja micsoda egy mocskos gazember, hogy hagyhatta, hogy a kishúga, Tongkhao (Pang Buntarika Singpha) továbbra is abban a házban éljen, egy fedél alatt a férfival, és miért nem költöztette magához? Oké, hogy csak egy kis legénylakása van, egy szobával, de ha tudom, hogy szexuálisan zaklattak és a kistestvérem is potenciálisan veszélyben lehet, elalszok a kádban vagy a földön (vagy a nappali kanapéján) évekig, de legalább tudom, hogy a testvérem nálam biztonságban lesz. És  ez a felelősségteljes gondolkodás nagyon hiányzik Ueából, de ezen nincs különösebben mit csodálkozni, hiányzik nagyon sok minden más is.

Az is okoz egyfajta törést a történetben, hogy a Krit úrtól való megszabadulás és Uea és King egymásra találása és kapcsolatának felvállalása közé beékelődik a mostohaapa letartóztatása és elhurcolása, de soha nem tudjuk meg, mi lett vele. Vajon végül el tudák ítélni? Az anyjával mi lett ezután? Elhitte végül, amit fia mindvégig állított? Közben Uea és King romantikázását látjuk nyaralások közepette, egy majdnem fél epizódon át tartó megfázásos betegápoláson keresztül, majd szembesülünk King családjának pozitív, nyitott hozzáállásával, mellyel támogatják kettejük kapcsolatát. Legalább 2 résznyi, teljesen felesleges, irodai picsogást, kényeskedést is kapunk, főként Jade-től és az ilyen sorozatokban már szinte kötelező transzszexuális karaktertől, ami sok szelet kivesz a történet vitorlájából. Ellenben kapunk egy megható eljegyzést a végére, így viszonylag kerek befejezéssel lezárul a történet, melynek egy jó harmada nélkül is bőven ellettünk volna.

Tudom, hogy a magyar felirat olyan ebben a szubkultúrában, mint a halott ember: vagy jót mondj róla, vagy semmit, ezért inkább bele se mennék, milyen problémáim voltak vele, pedig több változat is létezik hozzá.

Love in the Air – 10/7

Kedves barátnőim hozták el nekem ezt a sorozatot, vagy ahogy csak emlegetik, a “Lavinder”-t. Nem voltam biztos benne, hogy a “Secret Crush on You” után akarom-e még én ezt a műfajt folytatni/erőltetni, de nagyon dícsérték, így közösen belevágtunk. Ők persze már sokszor látták, és nagyon szeretik, így igyekeztem én is pozitívan állni a dologhoz.

Bangkokban járunk, ahol a fiatal gólya, Rain (Noeul Nuttarat Tangwai) és jó barátja, Sky (Peat Wasuthorn Chaijinda) elsőéves építészmérnök-hallgató az egyetemen. Rain a csinos osztálytársuknak, Ple-nek (Nan Sujitra Hemhiran) próbál udvarolni, kevés sikerrel, a lány ugyanis (ahogy a mérnöki kar nagy része) az egykori, híres hallgatójukért, Phayuért (Boss Chaikamon Sermsongwittaya) epekedik. Phayu azóta lediplomázott és építészmérnökként dolgozik egy tervezőirodánál, szabadidejében pedig a családi szerelőműhelyt igazgatja ikertestvérével, Saifah-val (Pepper Pongpat Unhapipatpong), vagy motorokat szerel legjobb barátjával, Prapai-jal (Fort Thitipong Sengngai), aki rendszeresen indul gyorsulási motorversenyeken. Rain, akit bosszant Phayu ajnározása, elhatározza, hogy besurran a következő, illegális gyorsulási versenyre, hogy a maga módján bosszút álljon, és vele tart Sky is. Azonban mindkettejüket hamar lefülelik, a srácokat pedig külön-külön Phayu és Prapai menti ki a szorult helyzetből. Itt pedig kettéágazik a történet, melynek első fele Phayu és Rain megismerkedését és kapcsolatát mutatja be, a második fele pedig azt, hogyan jön össze Prapai és Sky.

Két nagyon különböző párocskát (és párkapcsolati dinamikát) látunk, annak ellenére, hogy a kiinduló körülmények hasonlóak. Míg Rain szerényebb körülmények közt az egyedülálló anyjával, Sky pedig egyedülálló nagybátyjával él, addig Phayu és Prapai a társadalmi ranglétrán feljebb áll, vagyon- és létbiztonságban élnek, kész vállalatokat, vezetői pozíciókat örököltek meg szüleiktől, és szabadon élhetnek passzióiknak. Mindketten magabiztosak, már-már tenyérbemászóan akaratosak, makacsak, ennek ellenére mégsem olyan aljas, felfuvalkodott, kegyetlen gazfickók, mint pl. kettejük motoros riválisa, Stop (Theme Phubeth Atarunwong), aki egy ponton sértettségében képes elraboltatni Raint és brutálisan megverni Phayut. Phayu és Rain kapcsolata lassan indul, és míg a szétszórt Rainnek felelősséget kell tanulnia és vállalnia a saját életéért és munkájáért, komolyabban venni a tanulmányait, hogy elnyerje Phayu elismerését és szerelmét, addig Prapai és Sky útjai nagyon hamar szenvedélyesen összegabalyodnak. Sokkal hamarabb (már tulajdonképpen az első este) megtörténik az első szex, Prapai emiatt sokkal magabiztosabban nyomul, közben észre sem veszi azt az egyértelmű traumát, amit Sky magában hordoz (egy korábbi párkapcsolatából, ahol akarata ellenére csoportos szexuális abúzusnak volt kitéve). A néző pedig egyre jobban viszolyogva nézi, hogyan telepszik rá Prapai Skyra, hogy az hogyan tolja el őt szabályosan iszonyodva, és jut el a teljes összeomlás szélére, amikor konkrétan fizikailag is sokkot kap és megbetegszik a történtek miatt. És igen, Prapai onnantól kedzve viszavesz önmagából, ápolja őt, és nyilván néma gyereknek anyja se érti a szavát, ha Sky nem beszél, honnan tudná meg a párja, hogy mi történt vele… De nem kell gondolatolvasónak lenni, hogy az ember lássa, hogy szinte minden bizalmas érintésre milyen traumatizáltan reagál.

A cselekmény szempontjából az első páros történetét nagyságrendileg jobbnak érzem, mint a másodikét. Rain és Phayu kapcsolatának vagy egy szép íve önmegismerés, elfogadás, egymáshoz felnövés szempontjából. Sky és Prapai kapcsolata azonban már kezdettől fogva rendkívül egészségtelen, kezdve azzal, hogy Prapai konkrétan belekényszeríti Skyt a szexbe, cserébe azért, mert “kimentette” őt az illegális versenyről, az összes fogdosáson és nyomuláson át Prapai betegesen beképzelt viselkedéséig, mellyel érezteti, hogy a társadalmi és vagyoni helyzete révén minden és mindenki felett áll. A családja (a két testvére) is rendkívűl taszító személyiség, különösen az öccse nagyon közönséges a nem is leplezett, szexuális töltetű manírjaival. Nincs meg a páros két tagja közt az a kapcsolat, melyben ki kell érdemelmiük a másikat (akarom mondani… hogy Prapainak alázatot tanulva sikerülne kiérdemelni Sky megbocsátását, és a segítségét felkínálva kirántani őt a korábbi erőszak okozta traumából). Sokkal szegényesebb emiatt kettejük kapcsolata, másból sem áll, csak közös kajálásokból, unalmas szájkaratézésből, ahogy Prapai mindenáron saját fensőbbségét és ellenállhatatlanságát próbálja bizonygatni Skynak, nem értve, hogy nem hever a fiú azonnal a lábai előtt, stb. Nem hiányzott a befejező, speciális azaz kúróepiód sem, ahol Sky és Rain meglátja a párját 1-1 csinos nő társaságában, akik kacérkodnak a gazdag ficsúrokkal, és részint féltékenység, részint félreértések miatt besértődnek, és elmennek kettesben nyaralni – hogy aztán a két gazdag pasi fusson utánuk és a szép tengerparti tájon kibékülhessenek (és az epizód erejéig jó pár szexjelenetet még beiktathassanak). A legnagyobb baj az egésszel az, hogy ha a történetet addig egy olyan 10/7-re értékeltük volna, a speciális rész simán bezuhan egy 10/2-be, mert annyira borzalmas (színészi játékban, filmkészítési szempontból, mindenhogy).

A történetet összességében mégis jóval érdekesebbnek találtam, mint a Secret Crush on You-ban. [talán jobb is, hogy ez szolgál majd elsődleges mérceként, mert ennél lejjebb nehéz lenne menni…] Az egyetemi élet bemutatása a két történetben ég és föld. A gusztustalanul babakék egyenruhák helyett itt nagyon csinos, fehér inges, fekete nadrágos/szoknyás öltözékben látjuk hőseinket, ami nemcsak a hétköznapoknak kölcsönöz eleganciát, de az általuk kitanulni kívánt szakma is valahogy megkívánja a komolyabb megközelítést. Látjuk őket az órákon, oktatás és vizsga közben, látjuk őket TANULNI, és némi közösségi életet is élni, de nagyon finom az egyensúly ezek közt. Nagyon kellemesek a betétdalok és instrumentális zenei darabok, a produkció minősége is jóval magasabb, ami az operatőri munkát illeti. A történetvezetés szokatlan és nem lineáris, oda kell figyelni a visszatekintésekre, mert a párhuzamosan zajló cselekmények megkavarhatnak bennünket. A koncepció érdekes, hogy így fele-fele arányban kettéoszlik a cselekmény, és az éppen aktuális páros mellett a másik átmenetileg csak szerény mellékszereplő, majd átveszik tőlük a stafétabotot.

A színészi alakításokra meglepően kevés panasz lehet, hacsak a férfiak közti keménykedésekre nem gondolunk: ezek az acsarkodások nagyon komolytalanok tudnak lenni, amit jelentősen túldramatizálnak hőseink. Az egyetlen, igazán tehetségtelennek tűnő a négyesből Prapai színésze, aki a barátnőim szerint épphogy a legtöbb színészi tapasztalattal rendelkezik, de egyszerűen borzasztó amatőr az alakítása (mely abból áll, hogy bámul értetlenül a hatalmas szemeivel, mint egy alkotanyos Bella Swan vagy Jacob groteszk szerelemgyermeke, fújtat, grimaszol, mint Kirsten Stewart). A hangosítással, hangkeveréssel már annál több a gond: nemcsak a dialógusoknál van, hogy a mikrofonok elhelyezése miatt egyes mondatok alig hallhatóak, mások meg teljesen, hanem a szexjelenetek minden nyálcserés, “csámcsogós” cuppogása is idegtépő annak, aki nem feltétlenül kedveli az ilyesmit. Olykor-olykor egy-egy nagyon ízléstelen mondat is elhangzik (pl. amikor kimentik Raint és Phayut Stop martalócainak fogságából, Rain dühösen még egy utolsót belerúg Stopba, mondván “Engem csak Phayu dughat meg!“, utalva Stop korábbi fenyegetésére, melyben azzal zsarolta Phayut, hogy valakivel megerőszakoltatja Raint a szeme láttára… És bármilyen brutális fenyegetés is volt ez, minden komolyságát elveszíti Rain ezzel a kirohanással). Az erotikus jelenetek nagyon romantikusan és szenvedélyesek, de abszolút nem közönségesek.

Vizuálisan… egyértelműen Sky-párti vagyok, nagyon szép arcú, jó megjelenésű fiatalemberrel van dolgunk. Utána Phayu az, aki még talán tetszik, nagyon karakteres az arca ezzel a vadóc, copfos frizurával. És hát az állának az a vonala…! Na az a gyengém. Rain olyan, mintha a Big Bang Daesungjának kiköpött mása lenne, amitől nehezen tudtam elvonatkoztatni…

Számomra fura, hogy Phayu és a (nála fiatalabb!) ikertestvére, Saifah közt szemmel láthatólag van egy jó 10 év korkülönbség az utóbbi javára. Ahogy bizarr volt Phayu egyik szerelője, a félelmetesen gusztustalan fogazattal rendelkező Aon (Lerm Chalerm Yamchamang) is, a sorozatban pedig ugyancsak szerepel egy transszexuális színész, Nui (Cartoon Benyapon Chimsud). Számomra továbbra is fura, hogy a melegség ennyire nyílt és elfogadott, nincs nehézség, nincs társadalmi megvetés, ami miatt kicsit utopisztikusnak tűnik az egész. De lehet, hogy csak én tudok keveset az országról. Mindent összevetve, thai sorozatokkal ismerkedő nézőknek biztos, hogy ez egy kimondottan ajánlott sorozat, ami kellemes kikapcsolódást nyújtott számomra.

 

Star Wars – The Mandalorian (3. évad) – 10/9

Kicsit megcsappant a lelkesedésem a sorozat iránt, miután a karartikus 2. évadbeli finálé után a The Book of Boba Fett gyakorlatilag semmissé tette annak addigi cselekményét, és nem segített az sem, hogy e 3. évad premierjét követően borzalmas kritikákat kaptak az epizódok. Azon kaptam magam, hogy nem is éreztem késztetést, hogy hétről hétre kövessem az eseményeket, így jobbára megvártam, hogy bemutatkozzon a befejező epizód is, és egyben inkább lemaratonozzam az egészet. Pedig a poszterek és előzetesek ugyanolyan látványt és izgalmakat ígértek, mint a korábbiak, egyszerűen csak… nem tudom. Nem tudom, mennyire veszítheti még el a hitét az ember mindenben, ami “Disney Star Wars“, van-e még mélyebb, amire lehet süllyedni, és ez a szezon meg is válaszolta a kérdést: van.

Ott vesszük fel a vonalat, ahol arra számítottunk a The Book of Boba Fett után: Din Djarin (Pedro Pascal), a címszereplő mandalorink visszatér a Navarro bolygóra a kis lelencével, Groguval (alias Bébi Yoda), akitől az előző évad végén könnyes búcsút vett. Grogu akkor az ifjú Luke Skywalker (Mark Hamill) karjaiban elindult, hogy megkezdje jedi tanulmányait, de érzelmileg annyira kötődött Dinhez, hogy ott hagyta Luke-ot, és visszatért hozzá. “Apa” és fia így újra együtt szelik a galaxist. Din azonban súlyos keresztet visel: mivel mások előtt önként levette a sisakját, a rendje kitaszította őt, mert ez súlyos szabályszegésnek minősül náluk. Csak úgy vezekelhet és nyerhet újra felvételt közéjük, ha ellátogat a Mandalore bolygóra, és megmerítkezik a Mandalore bányái alatt húzódó, élő tavak vizében. A Mandalore bolygó felszínét azonban a klónháborúk végén szőnyegbombázással teljesen elpusztították, az egykor káprázatos, béke szigetéül szolgáló városai a mérgezéstől lakhatatlanná váltak, így a küldetés mindenki számára lehetetlennek tűnik, Din mégis meg akarja próbálni. Megérkezvén a bolygóra azzal szembesül, hogy bár a pusztítás valóban a földdel tette egyenlővé a városokat, a légkör belélegezhető, így útnak indul a föld mélye felé. A romok közé azonban szörnyek és dögevők vették be magukat, így amikor Din fogságba esik, Grogu az egyetlen emberhez tud csak segítségért fordulni: a Mandalore-i uralkodói család egykori hercegnőjéhez, a Halálőrzők osztagának volt parancsnokához, Bo-Katan Kryze-hez (Katee Sackhoff)…

A sorozatban eddig is külön kuriózum volt a korábbi (kánon és legendás) történetek szereplőinek, eseményeinek említése, elhintése, így ebben az évadban is igyekeznek játszani velünk a készítők: fel-felcsigáznak bennünket 1-1 mondattal, amik után azt reméljük, “na, most következik egy izgi ‘name-drop’“, de nem. Mikor Bo-Katan csatlakozik Dinhez és Groguhoz Mandalore bányáiban, a nő elmereng a múlt eseményein, beszél a fiatalkoráról, a hercegnőként töltött éveiről, és hogy több jedit is ismert, mi pedig várnánk, hogy megemlítse a nővére, Satine grófné nevét, aki a The Clone Wars sorozat egyik legérdekesebb karaktere volt, vagy hogy szóba kerüljön Anakin, Ahsoka, Obi-Wan is, esetleg Darth Maul, de nem. Egyedül Cara Dune neve hangzik el, aki az Új-Köztársaság marshalljaként szolgált az 1. évadban, de a színésznő, Gina Carano nagy közfelháborodást kiváltó kirúgása miatt meglepő, hogy ez egyáltalán benne maradhatott a forgatókönyvben.

A forgatókönyvvel viszont vannak gondok. Logikai bukfencek és rossz vágás jellemzik, amik miatt nem feltétlenül tűnik koherensnek a történet. Mint amikor a sárkányszörny elragad egy mandalori növendéket (Paz Vizsla (Tait Fletcher) fiát), a mentőcsapat pedig utánamegy, de ahelyett, hogy azonnal a fiú segítségére sietnének, letáboroznak, és csak másnap folytatják az akciót. Miért? Ezalatt az idő alatt a szörny simán megehette volna a gyermeket. Milyen apa hajlandó lazán piknikezni, míg a fia élet-halál közt lebeg? Zavarónak tűnik a 3. részben váratlanul érkező törés, melyben a dramaturgia elkanyarodik a mandalori harcosoktól: helyette a fővárosban, Coruscant-on vagyunk, ahol egykori, birodalmi tisztek és tudósok rehabilitációja zajlik az “amnesztia program” keretein belül. Viszontlátjuk Penn Pershing doktort (Omid Abtahi), aki klónozásos kísérleteket akart volna végrehajtani Grogun is, és most adminisztratív teendőket lát el, de úgy érzi, a kísérletei az Új-Köztársaságnak is hasznára lennének. Egy egész, unalmas részt végignézünk vele, aminek az ég világon semmi értelme, max. annyi, hogy bevezetik egy új “erős nő” karakterét, mint árulásra, besúgásra könnyen kapható figurát. Utána pedig, mintha mi sem történt volna, vissza is megyünk a mandaloriakhoz. Miért?!

Aztán jött… a 6. rész. Hát én még ilyen förtelmet nem láttam! Ez rosszabb, mint a rasszista Andor vagy önmagából kiforduló Kenobi, ez szinte már saját kategória!

A Bo-Katannak hátat fordító, zsoldosként tevékenykedő mandalori harcosok egy csoportja rajtaüt egy quarren hajón, mert azon egy kalamári hím rejtőzködik. A hajó quarren kapitánya és a kalamári megszökött, mert szerelmesek egymásba, de népeik helytelenítik a kapcsolatot. A kalamárik meg is bízták a mandaloriakat, hogy vigyék vissza a szökevényt az övéihez. Látunk egy könnyes búcsút a szerelmesek közt, a quarren nő az állán lógó csápokkal búcsúzóul gusztustalanul “csókolózni” kezd a kalamárival, amitől felfordul az ember gyomra, te meg csak ülsz, hogy ez most komoly, ez tényleg megtörténik? De nem, nincs vége.

Egy szép, új, független bolygóra követjük a zsoldosokat, melynek uralkodója a “hercegnő” és annak ex-birodalmi hitvese, Bombardier “kapitány/százados”, akiket nem más alakít, mint Lizzo és Jack Black. Din Djarin és Bo-Katan azért érkezik a bolygóra, hogy maga mellé állítsa az itt tanyát verő mandalori harcosokat, de mielőtt ezt az uralkodói pár “megengedné” nekik, meg kell oldaniuk egy rejtélyt: a bolygó lakosságát kiszolgáló droidok random meghibásodnak és felfordulást okoznak, megzavarva azok békéjét. Vajon miért? Din és Bo-Katan bosszantóan vontatott, apró-cseprő feladatokkal szembesül, egyik vezet át a másikba, mellyel kb. tyúklépésben halad előre a cselekmény. Megismerkedünk a város biztonsági rendszereinek parancsnokával, Helgaittel, akit egy kb. koporsóból kirángatott Christopher Llyod alakít, ami annyira méltatlan e szeretett színész életéhez és pályafutásához, mert látszik, hogy nagyon öreg már, és még a beszéd/színészkedés is megerőltető számára. Én értem, hogy a Star Wars egykor olyan kuriózum volt, melybe igenis mindent megadtak volna hollywoodi színészek, hogy belekerüljenek, mert a Star Wars örök és megismételhetetlen (VOLT), egy kulturális jelenség, melyre még évtizedek múlva is emlékezni fog a közönség, és az ember büszke lehetett arra, hogy a részese volt. De ma már boldog-boldogtalan vendégszerepel benne, és teljesen elvesztette az egyediségét. Lizzo és Jack Black is kész komédia: se a manírjaik, se a dialógusaik nem illenek ebbe a világba, mintha az Éhezők Viadalának Kapitóliumából ragadtuk volna ki az udvartartásukat, ahogy kényeskedve-finomkodva jó dolgukban már azt se tudnák, mit kezdjenek magukkal.

És igen, kell néha humor a történetbe, eddig is benne volt, főként Grogu játékossága miatt. De könyörgöm, Jack Black minden, csak nem jó, drámai színész, Lizzo meg énekesnő/zenész! Köze nincs ehhez a műfajhoz, csak azért került bele az epizódba, mert (a) morbid túlsúlyos, színesbőrű nő, és Hollywood és a baloldali aktivisták őt és a hozzá hasonlókat az elfogadás és diverzitás jegyében a tenyerén hodozzák, (b) rajongónak vallja magát (mintha emiatt bárki jogot formálhatna arra, hogy szerepet kapjon…), és első dolga, hogy Grogut magához kéreti, és a rész végéig babusgatja, mintha a sajátja lenne. [jól megfigyelhető, hogy az egész epizódban alig látható fehér ember, ellenben színesbőrű, ázsiai és túlsúlyos nők vagy nemtelennek tűnők annál inkább.] Egy visszataszítóan hiú, magamutogató és emiatt bármilyen példaképnek teljesen alkalmatlan nőről van szó, akinek semmi keresnivalója egy Star Wars-történetben. De ha még ők ketten nem is lennének, a Bo-Katant alakító színésznő, Katee Sackhoff eddig is egy olyan “resting bitchface”-szel az arcán feszengett kb. minden jelenetében, amitől nem tudtad, hogy most csak nagyon kell vécére mennie, és már alig bírja visszatartani, vagy mert annyira gőgös és magát annyira mindenki felett állónak képzeli, hogy szenvedés számára az alacsony pórnép közt mászkálni, vagy azt se tudja, hol van, és csak vicsorog meg grimaszol zavarában minden pillanatban a kínos közjátékot látva. A karaktere már a rajzfilmsorozatban se volt egy szimpatikus figura, és eddig úgy-ahogy érdekes volt ebben a történetben, de itt már nagyon kiütközik, hogy a legkisebb igyekezetet sem teszi, hogy az arcával bármilyen színészi játékot megjelenítsen. Még jó, hogy Pedro Pascalon végig rajta van a sisak, mert a való életben ő (is) egy elviselhetetlen ripacs, az aztán végleg betenne a sorozatnak, ha még őt is végig néznünk kellene.

Szóval eddig építkezett úgy-ahogy a történet, de itt egyszerűen megütközünk a látottakon, és nem értjük, mi történik. Olyan éles váltásnak tűnik minden, mintha a hatalmasok a Lucasfilmnél leszóltak volna Jon Favreau-nak és a stábnak, hogy egészen más irányba kell terelni a történetet. Ez mondjuk nem is csoda, Luke Skywalker visszatérése a 2. évad végén teljes titoktartással készült, a rajongói közönség örömére, a Lucasfilm vezetősége pedig tajtékzott miatta a dühtől. Nem csodálkoznék rajta, ha Kathleen Kennedy és csatlósai tettek volna keresztbe a produkciónak most is/emiatt. Pedig olyan jól indult! Végre egy új, egyedi világba érkezünk, ami egy futurisztikus, üvegdómos palotákban élő civilizáció, zöld ligetekkel körülvéve, ami élet kontraszt az eddigi, folyton sivatagos vagy cyberpunkos világokhoz képest.

Persze kérdezhetnénk, hogy “de Brigi, mit bánt az téged, ha a színesbőrű / túlsúlyos / kislányok / ábécé közösséghez tartozók kapnak reprezentációt?“. Az, hogy senkinek nem kell magát a filmvásznon látnia ahhoz, hogy egy produkciót, történetet, karaktert közel érezzen magához. Nekem se kellett, a régi rajongói közösségnek sem kellett. Ez csak az újkori rajongói közösség és aktivizmus perverziója, hogy ha egy adott nem, testtípus vagy bőrszín nem látható egy műsorban, akkor az képtelen megszólítani a közönséget. És ez az erőltetett, mindent beleszuszakolós hozzáállás teljesen tönkreteszi az egész produkciót.

És miért mondom ezt? Mert a 6. rész jelentette vadhajtás után olyan finálét kap a történet, hogy beszarsz. A 7. rész, melyben a két addig szembenálló mandalori törzs egyesül és együtt indulnak útnak az anyabolygó felé, és amiben megérkeznek az otthonukba, és azzal szembesülnek, hogy a bolygó titkos birodalmi támaszpont lett… libabőrös. Ahogy összecsapnak a megszállókkal, akik a saját technológiájukat használják ellenük (beszkár-páncél), és ahogy csapdába esnek… ahogy megjelenik az előző évadok főgonosza, Gideon moff (Giancarlo Esposito)… ahogy Din Djarin fogságba esik… vagy ahogy Paz Vizsla feláldozza magát, hogy a többiek elmenekülhessenek… HIDEGRÁZÓS. Ég és föld a két rész közt a különbség. Annyira kódolt, kriptikus volt ez a rész, tele szimbolikával, amik hátborzongatóan párhuzamba állíthatóak a valódi világ körülményeivel. A teóriám: az egyesülő, egymásra addig fújó mandaloriak jelképezik a Star Wars rajongói közösségét, akik összejöttek boldogan a 2. évad végén, Luke felbukkanásakor. Hadrendbe álltak, hogy támogassák a vezetőiket a bolygójuk (=a fandom) visszafoglalására, míg csapdába nem kerülnek: bátran menetelnek előre, míg Gideon moff (=Kathleen Kennedy) és csatlósai tőrbe nem csalják őket, és elő nem állítanak olyan testőrgárdát, mely a 7-8-9. részben Snoke védelmét látta el. Azaz hiába minden igyekezet, minden út úgyis Rómába, azaz a 7-8-9. rész trilógiájához fog vezetni. Ráadásul a testőrgárda kegyetlenül kivégzi Paz Vizslát, akinek a hangját maga Jon Favreau adta az eddigi évadok során: Paz Vizsla eleste pedig így egyben Jon Favreau eleste is, aki megpróbált szembeszállni az ellenséggel (Kennedy-vel), de elbukott.

És ha lehet ezt a 7. részt egyáltalán még fokozni, akkor a 8. rész meg is teszi azt. Egy káprázatosan megkoreografált, logikusan jól felépített, dinamikus ütközetet látunk, ahol hőseink szembeszállnak a birodalmi túlerővel, mindenkinek oda kell tennie magát a győzelem érdekében: Bo-Katan megvív Gideonnal, Din Djarin a Baljós árnyak fénykardpárbajára emlékeztető energiamezők által elválasztott folyosón küzdi át magát, akár csak annak idején Qui-Gon Jinn, Grogunak is szüksége van minden erejére (és az Erőre), hogy megvédje magát és szeretteit a pusztulástól… Az egész rész alatt pislogni alig mertem, nehogy valamit elmulasszak. Csodálatos volt a mandaloriak diadala, ahogy a romok közt újra beröffentették a bolygó szent kovácsműhelyét, civilizációjuk bölcsőjét, ahogy Din Djarin hivatalosan is örökbe fogadta Grogut (aki így Din Grogu névre hallgat mostantól), valamint hogy a Navarro bolygón ők ketten kapnak egy félreeső kis telket és házikót, ahová két küldetés közt visszavonulhatnak megpihenni. Tökéletes, tökéletes befejezés, és ha nem lett volna az a hitvány 6. rész, gondolkodás nélkül 10/10-et kapott volna az évad. Így meg kell elégednie egy 9-cel.

És hát volt azért egy szívmelengető cameója is az évadnak: Ahmed Best, aki az előzménytrilógia (1-2-3. rész) során Jar-Jar Binks karakterének adta a hangját, most egy jedi lovagot alakít, aki annak idején kimenekítette Grogut a jedi templomból a 66-os parancs végrehajtása során. Best nagyon sokat szenvedett, főként a sajtó kritikusai miatt, amiért a figurája olyan ügyefogyott volt, ezért jó látni őt visszatérni, és elismerést kapni egy ezúttal igencsak bátor, magasztos alakításért.

Az a jó, hogy innen a sztori bárhova elindulhat, vagy éppen lezárulhat számunkra / azon rajongók számára, akik nem akarnak újra emlékezni a Disney-trilógiára. Szép emlékként megmarad számunkra ez a történet, ha pedig mégis folytatódna, és rávennénk magunkat a megnézésére, onnantól már csak magunkra vethetünk.

 

Kaiketsu Zorro “The Movie” (1995) – 10/3

Ez a sorozat gyerekkoromban akkor talált meg, amikor a német szinkronos animék virágkorát éltük az RTL 2 műsorán. Ha világirodalmi szempontból nézzük, Zorro (és Robin Hood) volt(ak) a modern kori “szuperhősök” előde(i), akik a jó cél érdekében harcoltak, akár az életük kockáztatásával is, hogy megvédjék és megsegítsék az elesetteket. Mivel világéletemben szerettem azokat a történeteket, amelyekben a jó harcát láthattuk a rossz/gonosz ellen, természetesen azonnal megfogott. A vasárnap délutáni Disney-matinéműsorokból már ismertem Zorro karakterét az 50-es évek legendás Zorro-sorozatából, az elbűvölő Guy Williams-szel a címszerepben és a gyönyörű tekintetű és elképesztően sármos Britt Lomonddal Monastario kapitányként, ami ifjúkorom szintén egyik meghatározó sorozata volt.

[Britt Lomond (Monastario) és Guy Williams (Zorro) <3]

Így természetesen nem is volt kérdés, hogy belevágok a Kaiketsu Zorro c. sorozatba. Máig nosztalgikus emlékként gondolok vissza rá, és örömmel kattintok 1-1 részre, ha épp feldobja a youtube. Ez is egyike azon sorozatoknak, amiket még mindig szívesebben nézek meg német szinkronnal, mint eredeti japánnal, mert a hangok egyszerűen beleégtek az elmémbe, azonosultak a karakterekkel, és idegen lenne, ha másként szólalnának meg. Emlékszem, hogy ezek a sorozatok, a bennük hallható kifejezések mennyire sokat segítettek anno a német nyelvtanulásban, hogy az elhangzó szófordulatokra mind a mai napig emlékszem, és amelyeket lehet, hogy más kontextusban sose hallottam volna.

És igen, mondhatnánk, hogy mennyi gyermeteg butaság (is) van a sorozatban… Hogy pl. hogy lehet főhősünk egy szőke, kék szemű fiatalember, és hogy lehet a szívszerelme egy szőke, kék szemű Lolita Prideaux nevű nő, mikor a 18. század Mexikójában vagyunk, spanyol ajkúak és származásúak területén, azaz se a megjelenésük, se Lolita (pfff!) francia hangzású neve nem illeszkedik a korba. Vagy hogy miért állítja be magát Diego ennyire infantilisnek, csak hogy hétköznapi álcája segítségével elrejtse, hogy valójában ő Zorro, mikor más feldolgozásokban “elég volt”, hogy nem kakaskodott nyíltan a katonasággal, nem fogott fegyvert, és nyájas, simulékony volt a modora, ami miatt mégse gyanakodott rá senki. Vagy hogy hány éves lehet a segítője, Bernard, akinek szintén francia hangzású a neve, az eredeti Bernardo helyett: a gyermek kicsi volt még, amikor a de la Vega (vagy ahogy a sorozat mondja, “Vegas”… pfff!) birtokra került, Diego elment vagy 10 évre Spanyolországba tanulni, és Bernard még mindig egy 8-10 éves forma kölyök, mikor Diego visszatér.

Mint a 90-es évek 30-40-50+ részes anime-sorozatinak nagy része, ez is tele van filler epizóddal, melyeknek jó, ha harmada igazán nézhető/élvezhető, és egyáltalán valamennyire előre viszi a cselekményt, vagy bemutat bárminemű karakter-fejlődést. Ezért nem is tartottam olyan ostoba ötletnek, hogy “mozifilmet” csináljanak belőle, ugyanis ez a produkció, mely Európa több országában is különálló mozifilmként jelent meg, tulajdonképpen a sorozat 52 részéből összevágott anyag csupán, új cselekmény vagy animáció nem látható benne. Először, mikor évekkel ezelőtt olvastam róla, még azt hittem, nem ez lesz a helyzet, megnézve azonban rá kellett jönnöm, hogy de, mégis.

De ha legalább jó részeket válogattak volna össze! De így…

Diego megérkezésén és a végén a nagy összecsapáson kívül minden más felesleges volt még ebben a 115 perces filmanyagban is. Annyi érdekes részt bele lehetett volna sűríteni…! A hamis hercegifjút, aki Sparda hercegének adja ki magát és el akarja hitetni Lolitával, hogy ő Zorro, csak hogy elcsavarja a fejét… Vagy amikor felbukkan egy szép, Elena nevű hölgy Spanyolországból, aki azt állítja, hogy Diego anno megkérte a kezét, mikor lázas betegként ápolta őt… Vagy Diego szembekerülése Theóval, aki gyerekkori jó barátja volt, és akivel együtt tanultak Spanyolországban, de tragédiák sorozata megkeserítette az életét és rossz útra tért… Vagy a rész, melyben Diego és Lolita először csókolózik… vagy egyáltalán az, amelyikben konkrétan kiderül számára, hogy Diego Zorro… de nem! Semmi ezekből! Helyettük csupa érdektelen és felesleges epizód, sok olyan, melynek az eleje benne van, de a vége lemarad, és helyette kezdődik egy tök más cselekményszál.

Ez így ebben a formában eléggé értékelhetetlen, és igazából kár is érte. 🙁

 

Star Wars – Young Jedi Adventures (2023) – 10/4

Néha tényleg nem tudom, miért csinálom ezt magammal.

Május 4-e minden évben “ünnep” egy Star Wars-rajongó számára, azaz az volt, míg a Disney meg nem vette a Lucasfilmet, és szét nem barmolta a kánont, a világát, az addig megismert karaktereket, történeteket, eszmeiséget. Azóta csak egy nap a sok közül, melyet a kapitalizmus (webshopok, vállalatok) igyekeznek évről évre kihasználni, hogy kisajtolhassanak még némi kis pénzt a fandom fizetőképes tagjaiból, vagy hogy megpróbáljanak vele felfuttatni olyan új, filmes vagy videojátékos produkciókat, melyeknek közönségre van szüksége. És míg az idén megjelenő Jedi – Fallen Order – Survivor számára különösebben nem kellett nagyon noszogatni a népet, mert anélkül is várták a népszerű játék második részét (és most hagyjuk, hogy a silány technikai megvalósításra mennyi panasz volt…), a minden sebből vérző Disney+ számára is kellett a push, hogy fel tudja kelteni az érdeklődést a The Mandalorian 3. évadának lecsengésével az újabb Star Wars sorozatainak. Ezek egyike volt mai történetünk, a fiatalabb generációt megcélzó “Young Jedi Adventures“.

Meg kell mondjam, csakis magamat okolhatom, ugyanis anélkül töltöttem le, hogy akár egy előzetest vagy egy posztert megnéztem volna belőle, mert akkor rögtön tudtam volna, hogy ennek nem én leszek a demográfiája. Egy klasszikusan 10 év alatti, kisgyermekek számára készült sorozatról van szó, mely 14 rövidke történeten át próbálja bemutatni hősei kalandjait. Mivel soha életemben nem vetettem meg az animációs sorozatokat, lehet, hogy még így is adtam volna neki egy esélyt, de mikor így látatlanban mögém lopózott a valóság, és az első részt elindtíva lecsapott, kicsit hidegzuhanyként ért. Titkon kicsit reméltem, hogy már a címe szerint is lesz valami köze a 90-es években Magyarországon is megjelent “Jedi-növendék“-könyvsorozathoz, mely a Baljós árnyak című, 1. rész előtti időket, Obi-Wan és Qui-Gon kalandjait mutatta be, és nagyon szerettem. De nem, helyette évszázadokkal az eddig ismert filmes világ előtt járunk, a Dicsőséges Köztársaság (?) időszakában, amikor is Yoda mester utasítására 3 jedi növendéket, Kai Brightstart, Lys Solay-t és Nubsot a Tenu bolygóra küldik, hogy az ottani jedi templomban kezdjék meg a tanulmányaikat. Az utat a gyerekek a tenui pilóta, Nash Durango segítségével teszik meg. A gyerekek jó barátságot kötnek nemcsak egymással, de a Tenu bolygó békés lakosaival is, és különböző kalandokba bonyolódva igyekeznek nemcsak jobb jedi növendékekké, de még összetartóbb barátokká is válni.

Számomra… sokat vagy újat ez a történet nem tudott mutatni. Részről részre korábbi történetek toposzait ismétli: vagány, nagyszájú űrpilóta, fogatverseny, navigáció aszteroidamezőben, űrcsiga elől menekülés, űrkalózok, száguldás siklókon az edőben… satöbbi. A történetvezetés nem mindig koherens (a gyerekek gejzír-lesre mennek, és rácsodálkoznak a természeti jelenségre, mikor 1 résszel előtte még ugyanezen gejzír felett versenyeztek), szembemegy a filmes és könyves kánonnal: Lysnek lila fénykardja van (ami a filmekben csak Mace Windu mesternek járt)… Zea mester ölelgeti a gyerekeket, meg azok egymást, egyértelmű tehát a ragaszkodás köztük, ami elvileg tiltott a jedik eszméi szerint… vagy pl. az utolsó részben Zea mester próbálja tanítani Kait, hogy a jedik felfogása szerint ha valaki még rosszat is tett a múltban, attól még lehet jó ember (helló? Anakinnal akkor mi a f.sz volt később? vagy rá ez az eszmeiség nem vonatkozott?). Logikátlan, hogy jedi növendékek  (azaz GYEREKEK) egyedül kalandoznak különböző küldetéseken mesterek nélkül, egy szintén gyermekkorú pilótalánnyal.

Ugyanakkor olyan általános, pozitív üzenete van, ami a gyerekkorú közönség erkölcsi nevelése szempontjából alapvetően hasznos: színes, vidám kalandok, barátság, összetartás, bizalom, tisztességesség, egymástól tanulás, egymás bátorítása, stb. Új világokat és kultúrákat is igyekszik bemutatni, ami jó és nagyon időszerű is volt már, de legtöbbször nagyon elmegy debilbe (pl. a 6. rész fakitermelős, csirkefejű, monoklis főgonosza).

A legrosszabb, hogy a Disney és Hollywood által sugallt ideiológiai nevelés ebbe is beférkőzte magát, az indoktrináció pedig már ilyen ártatlan, gyermeki szinten a fiatal közönség elméjét célozza meg.
– nincs fehér bőrű fiú vagy férfi karakter az egész sorozat során. Egyetlen darab se. Lehet, hogy a háttérben sertepertél valahol, észrevétlenül, de konkrét beszélős szerepe egynek sincs. A hősünk természetesen megint egy felnyírt hajú, színesbőrű karakter, ahogy az az elmúlt évek során a “diverzitás és inkluzivitás” jegyében megannyi történetben megfigyelhető volt.
– a lány jedink, Lys konkrétan a transz zászló színeit (kék, rózsaszín) viseli a megjelenésében, azaz a propaganda ennél nem is lehetne egyértelműbb.
– a konvencionálisan szépnek és normál kinézetűnek mondható lánykarakter (akinek nem őrült színű a haja és frizurafazonja, hanem csak simán barna, és copfos) természetesen gonosz karakter, szemben a pilótalánnyal, akinek harsány színű, hülyén félrefésült haja van, hogy kifejezze, húdemilyen egyedi, “edgy”, a nemsemleges nevéről, a “Nash“-ről nem is beszélve.

Kár ezekért, mert amúgy az animációra önmagában nem lehet panasz. A kornak megfelelő, színes, dinamikus, gyermekeknek készült rajfilmekre jellemző 3D-animációs stílusban készült, amin a Disney és/vagy Pixar stílusjegyei egyértelműen megfigyelhetők, azaz a célkorosztálynak valószínű az ég világon semmi baja nem lesz vele. Kérdés az, hogy ki ez a célkorosztály. Mert az a generáció, aki az eredeti filmeken felnőtt, nem biztos, hogy a gyermekeinek ezt akarná bemutatni, teszem azt a nagyságrendekkel komolyabb és minőségibb The Clone Wars helyett… vagy akár a Rebels helyett..

Apropó Rebels… azt is meg kellene nézni, mire kijön az Ahsoka.

*sóhaj*

 

Star Wars – Visions (2. évad) (2023) – 10/9

Ha akadr valami igazán érdekes projekt, az a Star Wars Visions 1. évada volt. A Disney és Lucasfilm odaadta néhány új és nagyobb múltú japán, animációs stúdiónak a jogokat, hogy saját elképzeléseik szerint készítsenek egyedi, rövid kis különálló történeteket, melyeket aztán egyfajta antológiaként a Disney+ mutatott be. Ezek nagyon különleges kis epizódok voltak, teljesen különböző grafikai megoldásokkal, melyek vagy nagy régi klasszikusok előtt tisztelegtek, vagy a legújabb, modern animációs technológiák tárházát sorakoztatták fel. Kötetlenek voltak, a “messzi, messzi galaxis” nagyon különböző világait, karaktereit és toposzait mutatták be, és még így is élvezhetőek voltak, mert szinte mindenki talált legalább egy olyat, aminek a rajzstílusával vagy mondanivalójával azonosulni tudott. Egyértelműen demonstrálták, hogy mekkora kulturális jelenség is valójában a Star Wars világszerte, hogy mennyire áthatja és inspirálja nemzedékek munkásságát, legyen szó művészetekről, filmkészítésről, vagy történetvezetésről. Amennyire észrevettem, a visszhangja is pozitív volt a rajongók körében (hiszen ha valami igazán és töretlenül sikeres volt a modern kori Star Wars történetében, azok az animációs sorozatok voltak, és ez a médium kimondottan alkalmas olyan szerteágazó történetek bemutatására, melyeket regényekből, képregényekből ismerhettünk eddig csak meg), így talán nem is volt kérdés, hogy jönni fog belőle egy 2. évad is.

Na, ez a 2. évad viszont már nem csak japán animációs stúdiókra korlátozódott, hanem a világ több pontjáról is lehetőséget kaptak különböző vállalatok, hogy megmutathassák, mit tudnak:
– a spanyol El Guiri, a maga rendkívül stilizált, photoshop-szerű grafikájával
– az ír Cartoon Saloon, ami a tradicionális, 2D-stílusban alkotta meg a maga történetét
– az Oscar-díjas chilei Punkrobot, ami a stop-motion és a 3D-animáció furcsa egyvelegével mutatta be a saját epizódját
– a közismert Wallace és Gromitot is jegyző, brit Aardman, melynél az epizód le se tagadhatná a stúdió korábbi munkáinak stílusjegyeit
– a dél-koreai Studio Mir, mely talán az egyik legszebb, klasszikusan ázsiai stúdiókra jellemző vonásokkal ruházta fel a karaktereit, és mintha egy animét vagy donghuát néztünk volna, és ami a koreai építészeti stílusjegyeket is ötvözte a Star Wars világával
– a francia Studio La Cachette, ami egészen képregényes jellegűként ábrázolta a karaktereket
– az indiai 88 Pictures, mely egyedüliként használt hiperrealisztikus emberábrázolást, és vegyítette azt az indiai zenével és viselettel
– a japán D’art Shtajio, mely a Lucasfilmmel közösen hozta létre a maga epizódját
– a dél-afrikai Triggerfish, mely afrikai szemszögből közelíti meg a projektjeit, és itt se volt ez másként.

Míg azonban az 1. évadnál nagyon eltérő témakörökkel találkozhattunk, itt már az első néhány rész után egyértelművé válik egy sajátos mintázat, ami köré mindegyik stúdió munkája felépült:
– fiatal (tinédzserkorú vagy fiatal felnőtt) női hősnő, aki egyedül vagy más, erős női figurák (anya, nővér) segítségével bizonyítja a rátermettségét, dacolva minden ellenséges és szélsőséges körülménnyel, félelemmel, túlerővel
– fehér bőrű, fiú és férfi karakterek teljes hiánya, vagy ha szerepelnek is, idétlen, fecsegő, öntelt idiótának vannak beállítva, vagy az említett női főszereplő sorozatosan kioktatja, becsmérli a jellemüket, képességeiket
– “bennszülött” és/vagy színesbőrű karakterek, akiket elnyomnak, kényszermunkára fognak és kizsákmányolnak a gonosz, kolonizáló birodalmiak
– felbukkan egy ismeretlen, rendkívüli képességekkel rendelkező Sith lovag, aki eljön hősnőért (vagy azért, hogy megvívjon vele, vagy azért, hogy maga mellé állítsa)

És ezek mellett már nem lehet csak úgy elmenni, hogy “biztos csak véletlen”. Mert egyértelműen látszódik részről részre, hogy ugyanaz a séma. És míg a Wallace és Gromitra hajazó epizódban, mely egyértelműen vígjáték (ellenben a többi, drámai történettel) nagylelkűen el tudom fogadni egy szeretett karakterem, Wedge Antilles (Dennis Lawson) figurájának kiparodizálását (és jellemének valamelyest kifordítását is, mert Wedge sose volt egy öntelt paprikajancsi, aki humorizálva viccelődik a holoneten a közönségnek…), addig a többi részben már bosszantó az ismétlődő dogma, ami jó eséllyel központi utasítás volt a Disney és/vagy Lucasfilm részéről.

A koreai részt szívesen megnéztem volna japán vagy koreai szinkronnal, mert az amerikai még az átlagnál is rosszabb volt, a hangok nem illettek a karakterekhez, túl öregnek tűntek. A francia stúdió epizódja tetszett, egy artistákból álló, titkos lázadó sejt fellépését mutatja be, és egy anya kétségbeesett útkeresését a bosszú és gyermeke megtalálása között, ami igazán különlegesre sikerült. Animációs vagy rajzstílus szempontjából kétségkívül ezek tetszettek: a koreai, a japán és a francia stúdió alkotásai, művészi értékben talán pedig épp a befejező, dél-afrikai rész sikerült a legjobban, ugyanis amellett, hogy festői szépségű 3D-s animációs környetetet teremtettek, a karakterek olyanok voltak, mintha nemezeléssel készített babák lennének, amitől valami egészen hihetetlenül különlegessé vált az egész alkotás.

Nagyon kíváncsi vagyok, lesz-e folytatása jövőre, félretéve minden ideológiai tematikát.

 

Highway Family – 10/6

A filmről alkotott véleményemet már leírtam az ehhez kapcsolódó bejegyzésben.

 

 

Leggyakrabban hallgatott zenék:

Tamara Herrara – Brújula de Flores

 

Rosy Arango – La Bruja

Valamiért még mindig vonzanak a spanyol nyelvű dalok, annak ellenére, hogy kb. semmit se értek belőlük. Talán csak a nyár és a hőség teszi, nem tudom.

 

1Chu – Siren

Amikor a dal/klip elkezdődik, kicsit kényeskedőnek éreztem az énekhangokat, amiket nem igazán szeretek. De ahogy aztán lassan építkezik a dal és eljut a refrénig, illetve ahogy nézem magát a klipet, simán félre tudom tenni. Mert a refrén gyönyörű, a mondanivaló pedig mély, és valamelyest bátor is, még ha a leszbikus vonal nincs is teljesen kifejtve. Esztétikailag nagyon rendben van a klip látványvilága, ami miatt különösen tetszik.