Sziasztok!

Újabb negyedév letelt, meghoztam az elmúlt 3 hónapban befejezett sorozatok ismertetőit, értékelőjét. Spoilerekre fel!

Secret Invasion – 10/3
Spinning Out – 10/9
My Happy Marriage (2023) – 10/6
Star Wars – Rebels 1-4. évad (2014-2018) – 10/8
Ms. Marvel – 10/8
Missing: The Lucie Blackman Case (dokumentumfilm) – 10/7
Vatican Girl: The Dissappearance of Emanuela Orlandi – 10/9
Ancient Apocalypse – 10/7
The King’s Affection – 10/6
The House Where the Mermaid Sleeps (film) – 10/8
Genesis – 10/3
Star Wars – Ahsoka – 10/6-7
Ooku – The Inner Chambers (2023) – 10/8

 

 

Secret Invasion – 10/3

A Marvel filmes univerzumát kibővítő sorozatok újabb állomásához érkeztünk. Valahol a The Falcon and the Winter Soldier és Hawkeye után járhatunk, bár egyikre sem találunk még csak nyomokban sem utalást, ugyanúgy, ahogy azokban sem igazán sejtette semmi jelen titkos invázió eseményeit (és őszintén szólva… simán meg is lettünk volna nélküle…). A Marveles időszámítás szerint 2025 körül tartunk, valamiért mégis olyan érzésünk van már a nyitó képsorokkal, mintha egy 80-as 90-es évekbeli kémfilmet néznénk. A jelenlegi aktuálpolitikai helyzet miatt rendkívül kényes hatást kelt, hogy orosz területen találjuk magunkat, ahol a Captain Marvel c. filmben megismert zöld bőrű, alakváltó űrlények, a skrullok vertek tábort. Az évtizedek óta rejtőzködő, saját bolygójuk pusztulása elől menekülő élienek kezdik unni a folyamatos bújkálást, ezért egy fiatal, idealista szabadságharcost, Graviket (Kingsley Ben-Adir) választanak vezetőjüknek, aki azt ígéri nekik, hogy az emberiség megbüntetésével és kipusztításával teljesen övék lehet a Föld. Eredetileg Nick Fury (Samuel L. Jackson) segítségével érkeztek a bolygóra menekültként, de azóta több mint egymillió főre duzzadt a számuk, és képességeiknek köszönhetően képesek voltak beszivárogni a világpolitikai és gazdasági élet szinte minden közegébe. Céljuk a világhatalmak egymásnak ugrasztása, hogy egy esetlegesen kirobbanó, globális konfliktusban az emberiség elpusztítsa egymást, ők pedig átvehessék az uralmat a bolygó felett. Terrorista szerveződésekbe tömörülnek, kijátsszva az egymással szemben álló feleket, így Fury-ra marad a feladat, hogy az általa 30 éve okozott galibát helyrehozza, amennyiben még lehetséges. Ebben segítségére siet hű barátja, a skrullok érkezésekori vezetője, Thalos (Ben Mendelsohn) és annak lánya, G’iah (Emilia Clark), akárcsak Sonia Falsworth (Olivia Colman), a brit titkosszolgálat ügynöke.

Elég sok baj van ezzel a sorozattal, de a legnagyobb az a csalódás, amit okoz. A 2. Amerika kapitány film óta, melyet máig az MCU egyik legzseniálisabb alkotásának tartanak, várja a mezei rajongó, hogy egy hasonló, kém- vagy ügynökfilm(sorozat) kerüljön elénk újra, ami ismét ugyanazt a hangulatot, összetett, drámai és akciódús cselekményt és karakterfejlődést hozná majd. A The Falcon and the Winter Soldier sorozattal, melynek két címszereplője is tulajdonképpen ebben az Amerika kapitány filmben debütált, szintén ugyanezt vártuk, helyette kaptunk egy egész évadnyi aktuálpolitikai felhangokkal teli, rasszizmust és szegregációt felhánytorgató, unalmas kioktatást, ahol mindenkinek “jobbá kellene válnia” (“do better“), ami a szokásos, radikális bal oldali mantra a jelenleg demokrata irányítás alatt álló Amerikában. És annak az általános rajongói bázisnak, mely eddig ezeket a franchise-okat életben tartotta, tökre nincs szüksége az újabb és újabb fejmosásokra, hogy olyan bűnöket olvassanak a fejünkre, melyeket se mi, se a felmenőink nem követtek el (rabszolgatartás, kolonizáció, népírtás, stb.), és amiknek a mai társadalomban már nyomait sem találjuk meg. Rövidre fogva: amit a The Falcon and the Winter Soldierrel reméltünk, de nem kaptunk meg, arra vágyakoztunk a Secret Invasionnél – sajnos teljesen feleslegesen.

Igazságtalan lenne, ha minden hibája ellenére a cselekményt kizárólag a készítők szemére vetném: ugyanúgy, ahogy a The Falcon and the Winter Soldier sem tudhatta annak forgatásakor, hogy világjárvány fog tombolni a bolygón (és emiatt a járványos cselekményt teljesen ki kellett vágniuk a sorozatból), vélhetően a Secret Invasion stábja sem tudhatta 2-3 évvel ezelőtt, a forgatáskor, hogy a sugárzás ideje alatt komoly orosz konfliktushelyzet és globális szembenállás lesz épp érvényben az érintett országgal szemben. Itt már nem lehetett átírni a történetet és újraforgatni azt, mert az legalább újabb 2-3 év kiesést jelentett volna, és azzal az összes, időben ehhez illeszkedő vagy ezután következő filmet és sorozatot ennyivel el kellett volna halasztani. Milliárdos lett volna a kár, a Disney és a Marvel pedig (főként jelenlegi anyagi helyzetét tekintve) ezt már nem tudta volna benyelni. Nagy szívás ez mindkét sorozat számára, mert így kaptunk mndkét esetben egy elég Frankenstein-szerű, szanaszéjjel vágott szörnyet, mint cselekményt, amiből igyekeztek kihozni valamit, ami nem sikerült.

A legrosszabb, hogy a Captain Marvel c. filmig nyoma sem volt a skrulloknak a cselekményben, és annyi karakterünk van (és még mennyi, amelyiknek az MCU-s bemutatkozására várunk), hogy számomra éppen teljesen feleslegesek is. Nyilván így van egy plusz “izgalom’ vagy játék a néző számára, hogy elmerengjen azon, ez és ez és ez a karakter most vajon önmaga, vagy csak egy skrull alakváltót látunk helyette. Ilyen szempontból Rhodey (Don Cheadle) karaktere az egyik talán legérdekesebb a történetben, ugyanis nála már szinte az első jeleneteinél nagyon furcsa érzésünk van: a viselkedése, manírjai, dialógusai nagyon karakteridegenek egy olyan figura részéről, akit az első Vasember filmtől kezdve ismerünk (és részemről: szeretünk). És nem tudjuk hova tenni ezt a disszonanciát, mert Rhodey mindig is egy nagyon pozitív, szerethető figura volt, hősies barát, félelmet nem ismerő harcos és fegyelmezett katona, aki az érdemeit, elismeréseit nem szupererő, hanem saját, emberi képességei és kemény munkája által érte el. És elkezdünk azon filózni, hogy mi van, ha Rhodey is egy skrull, de ha így van, akkor mikortól? Az Endgame-től (és a Föld megmentésétől)? Vagy korábbról? És ha korábbról, mikortól? Tud egyáltalán barátai haláláról, pl. Tony Stark (Robert Downey Jr.) elvesztéséről? És ha nem, vajon milyen érzés lesz számára ezzel szembesülni? Aztán el kell telnie fél évadnak, hogy leleplezze a cselekmény, hogy igen, a Rhodey, akit látunk, valóban skrull, de akkor mi lett az eredeti Rhodey-val? Hol van most? Ugyanígy hol lehet Martin Freeman karaktere, Ross ügynök, akit az 1. részben szintén egy skrull személyesített meg? Mi lett velük? Élnek még? Vagy meghaltak, mint Maria Hill (Cobie Smulders), ami az egész sorozat egyik legnagyobb meglepetése volt? Elég brutál lenne, ha három viszonylag fontos karaktert csak így elvesztenénk…

Mellettük Ben Mendelsohn Thalos-karaktere erős, sokoldalú és a maga módján még szimpatikus is, a hősiessége és önfeláldozása példamutató, Mendelsohn pedig tündököl a szerepben, akár csak a szarkaszikus, mégis rendkívül magabiztos, hideg és számító brit titkosügynök, Sonia Falsworth karaktere. De ugyanez már nem mondható el pl. Emilia Clark figurájáról: G’iah egy teljesen szürke, semmilyen karakter, és a színésznő se tesz igazán semmit, amitől maradandó lenne az alakítása. Amúgy se kedvelem őt különösebben, de már csak az MCU kedvéért is akartam adni neki egy esélyt – de felesleges volt.

A legrosszabb, hogy bármennyire is badass karakter Nick Fury, a figurája egyszerűen megfáradt. Az első MCU-résztől kezdve a cselekmény része és egyik mozgatórugója, és eddig nagyon pozitív, szimpatikus volt, most azonban őt is utólérte a WOKE: többször is arról prédikál, hogy régen/gyerekkorában mennyire rasszisták voltak az emberek, milyen volt a szegregációban élni, és amikor Rhodey fejéhez vágja, hogy tudja jól, hogy a “magukfajták” (=színes bőrüek) nem kerültek csak úgy azokba a pozíciókba, amikben most vannak, különösen sértő, hiszen Rhodey már azelőtt magas rangú katonatiszt volt, hogy az egész szuperhősbizniszhez köze lett volna. És ezt olyan szar látni, mert ezeknek a karaktereknek a történetei, sorsai annyival többek voltak eddig, mint nézői kioktatás, “kiszólás a filmvászonról”, az inkluzivitás és diverzitás jegyében. Samuel L. Jackson is nagyon megöregedett már, de még ezzel se lenne semmi baj, ha nem ez az állandó kesergés és áldozati szerep sütne folyton a személyéről.

Sajnos elég sok a közhely a sorozatban, az orosz közeg bemutatása nagyon a hidegháborús időszakot idézi, ahol mindenki nagy szőrmekalapban meg kucsmában jár (más kérdés, hogy ténylegesen mennyire elmaradott gazdaságilag a hétköznapi orosz állampolgár valójában…). A brit titkosszolgálat se hazudtolja meg magát, James Bondos körülményeket idézve simán megölnek vagy megkínoznak bárkit, akiből információt akarnak kisajtolni.

Főellenségünk, Gravik is egy rendkívül egysíkú, unalmas figura lett, egyedül a fináléban tudott egyáltalán bármit villantani, de az se tartott 5 percig. Az egész sorozatnak az igazi hiányossága, hogy bár itt egy tömeges invázióról beszélünk, egy olyan szuperhősös kémtörténetben, melynek az eddigi erősségei azok a pillanatok voltak, melyek tömegjelenetek, vagy legalábbis több karakter együttműködését feltételezték. Most itt azt látjuk, hogy az igazán valamelyest emlékezetes jelenetek azok voltak, ahol két karakter beszélgetett egymással (Fury+Thalos, Fury+Maria Hill, Fury+Gravik, Fury+Rhodey…). Gravik és girlboss G’iah végső összecsapása egy komolytalan erőfitogtatás volt, ahogy amolyan Frankenstein-szerű szörnyként mindenféle bosszúállóvá változgattak, és egymást flexelték, hogy ki az erősebb a másiknál (és természetes, hogy G’iah lett az). Az egész sorozatnak semmi célja, nem különösebben jutunk el A-ból B-be, ha meg sem történt volna a cselekmény, se lenne igazán hiányérzetünk.

De hogy valami pozitívat is mondjak, az opening nagyon művészi és hidegháborús kémfilmek hangulatát idézi a zenéjével is, és teljes egészében mesterséges intelligencia generálta az egész szekvenciát, ami borzasztó érdekes.

 

Spinning Out – 10/9

Na, ez is egy olyan sorozat volt, amit már régóta meg szerettem volna nézni. Egy ideje kiestem a korcsolya világából, úgy érzem, kiöregedtem belőle, és nem tudok a mai versenyzőkhöz felmelegedni, nem tudom átélni azt a hájpot, amivel a rajongóbázis a tenyerén hordozza őket. És őszintén szólva, az elmúlt évek tragédiái és szexuális természetű botrányai se tették különösen vonzóvá újra ezt a sportágat. Ez a sorozat se a közel 20 éves Jéghercegnő-féle habos-babos Disney családi filmes vonalat célozza meg, sokkal inkább a sport világának nyers valóságát mutatja be számunkra. Vannak persze nyilvánvaló párhuzamok (egy rendkívül tehetségesnek tartott, barna hajú lányka, aki az országos bajonságra szeretne eljutni, egy korcsolyázóból lett helikopter-szülő, akinek a lánya próbál megfelelni, hogy az anyja rajta keresztül kiélhesse be nem teljesült vágyait, miközben a gyerek csak normális, korának megfelelő társadalmi életet akar élni, stb. stb…), de ez inkább mindennek a felnőttesebb árnyoldalát mutatja be.

Kat Baker (Kaya Scodelario) egy 21 éves műkorcsolyázónő, aki egy korábbi versenyén egy nagy esés következtében súlyos fejsérülést szenvedett, és azóta képtelen szabadulni a baleset emlékétől. Családi oldalról sem hoz éppen egészséges géneket: az anyja, Carol Baker (January Jones) egykor maga is műkorcsolyázónő volt, de a karrierjét derékba törte, hogy váratlanul teherbe esett és megszülte Katet, és ezt azóta se tudta megbocsátani neki. Mind anya, mind lánya bipoláris személyiségzavarral küzd, ám míg Kat titkolja a betegségét, és igyekszik gyógyszerekkel kordában tartani, addig anyja rendre leáll a gyógyszereivel, és mániákus “epizódokkal” keseríti meg Kat és húga, Serena (Willow Shields) életét. Serena maga is szóló műkorcsolyázó, ám jóval fiatalabb nővérénél. Anyja tehetségesebbnek tartja őt Katnél, ezért igyekszik a legjobb oktatásban részesíteni őt. Elintézi, hogy a jégcsarnokukba szerződjön a neves edző, Mitch Saunders (Will Kemp), aki felkarolhatná Serenát. Kat továbbra is csak szenved, már az ugrások se mennek neki, ám váratlanul megnyílik előtte a lehetőség, hogy párosban korcsolyázzon: a velük egy jégen edző páros lánytagja súlyos lábsérülést szenved, a fiú, Justin Davis (Evan Roderick) pedig partner nélkül marad. A fiú orosz edzője, Dasha (Svetlana Efremova) szerint Kat kiváló partnere lehetne, és együtt akár még az országos bajnokságon is esélyesek lehetnének. A két fiatal összeáll, hogy szembenézzen a nehézségekkel…

Az a legérdekesebb a sorozatban, hogy a fő történetszál mellett párhuzamosan annyi érdekes mellékszál fut, hogy azok néha izgalmasabbak, mint a fő cselekmény. Rengeteg dolgot körbejár a történet, legyen szó
– az ázsiai szülők irreális elvárásairól, melyekkel nyomás alatt tartják a gyermekeiket, ahogy teszik jelen sorozatban Jenn Yu-val (Amanda Zhou), Kat legjobb barátnőjével, aki képes súlyos csípősérülést eltitkolni és azzal edzeni és versenyezni, semhogy azt bevallja a szüleinek, és emiatt szüneteltetnie kelljen a sportolást
– hogy a téli sportok még mindig mennyire inkább egy gazdagabb, fehér réteg passziói csupán Amerikában, és hogy a Katnek udvarló Marcus (Mitchell Edwards) a tehetsége ellenére milyen reakciókat vált ki a környezetéból a bőrszíne miatt
– mennyire áthatja a sportágat a szexualitás, a féktelen partik és az ezeken tomboló promiszkuitás (melyekről eddig is “legendákat” lehetett már hallani)
– mennyire jelen van emiatt a pedofilia a sportág életében, és hogy jelen történetben is felmerül, hogy Mitch edző nem épp tisztességes szándékok által vezérelve környékezi meg a kiskorú Serenát
– a vagyonos korcsolyás szülők mit meg nem képesek tenni azért, hogy a gyereküknek párt “vásároljanak”.

A történet nagyon jól ábrázolja az emberi pszichét, mely oly hatalmas befolyással bír ezeknek a sportolóknak a teljesítményére: hogy a stressz és annak kezelése, valamint a titkolt mentális betegségek, vagy a veszteségek feldolgozása és a keserűség, irigység hogyan képes elhatalmasodni rajtuk. Mind Carol, mind Kat önkárosító tendenciákat mutat: míg anya a körmét és körülötte a bőrt tépkedi, addig Kat stresszel teli, pánikolós pillanatokban saját magába harap, hogy lenyugtassa magát. Nagyon érdekesek a karakterek egymással vívott, mentális játszmái is, amellyel igyekeznek megölni a rivális versenyzők önbizalmát.

A színészek helyett természetesen (jobbára kanadai) műkorcsolyázók szolgáltak testdublőrként, akik a műkorcsolya-elemeket végrehajtották helyettük, bár kicsit bántja az ember szemét, hogy a Kat helyetti dublőr például vaskosabb és nem ugyanolyan karcsú, mint ameilyen Kaya Scodelario (akin viszont érezzük, hogy nagyon rákészült a szerepre), nagyon látni, hogy nem ugyanaz az ember van a jégen (még akkor is, ha abszolút nem reális elvárás, hogy a színészek maguk tanulják meg ezeket a mozdulatokat). Vendégszerepel a sorozatban Johnny Weir is, a háromszoros amerikai bajnok, világbajnoki bronzérmes és háromszoros olimpikon műkorcsolyázó, akinek jó ideig figyelemmel követtem a pályafutását, és szurkolóként többször is találkoztam vele. Nem teljesen világos, hogy miként kellene elhinnünk, hogy Weir a maga törékenynek mondható alkatával és kb. 175 centijével mégis hogyan lenne hihető és alkalmas páros műkorcsolyázóként, még ha annak idején gyerekként a karrierjét ő maga is így kezdte. Annak ellenére, hogy jó két évtizedes szakmai tapasztalata van a sportágban, és pályafutása során elképesztő mennyiségű médiaszereplésben volt része, Johnny nem színész, és ezt érezni is a jelenetein: nem Gabe-et látjuk, a karakterét, sokkal inkább a valódi Johnny Weirt, aki szeretett volna nyilvánosan lenni, de a sportágat övező homofób légkör miatt nyíltan sose lehetett. Így történhet meg, hogy rögtön már az első jelenetei egyikén nyilvánvalóvá teszi karakterének (is) a homoszexualitását, állandóan megjegyzéseket téve pl. Justinra, hogy milyen szexi, meg hogy jellemző volt rá, hogy belezúgott a heteró sporttársaiba, hogy aztán az egyik házibuli alkalmával végignézzük, hogyan flörtöl és dörgölőzik neki az egyik meghívott palinak. Sok kijelentése amolyan odaszúrásnak érződik, olyan frázisnak, amit saját, aktív karrierje során szeretett volna kimondani, de nem tudott. Mint pl. az összeszólalkozása Justinnal, hogy “ez az ő éve, nem fogja hagyni, hogy egy ilyen cuki labrador-tekintetű, Amerika-kedvence fiú, mint Justin beússzon és elhalássza előle a győzelmet“. És nyilvánvaló, hogy itt a legnagyobb, saját riválisára, Evan Lysachekre tett utalást, hiszen ő volt mindig párhuzamba állítva vele: Johnny a lányos külsejű, nyilvánvalóan meleg srác és Evan, a sármos, csinos, férfias, szép csajokkal randizó, jól eladható ellenlábasa.

És úgy tűnhet, hogy sokat panaszkodok megint, de nagyon tetszett a sorozat. Gyönyörű volt az íve, ahogy építkezett, ahogy a különböző szálakon lassan kezdett fokozódni a feszültség. Ahogy a néző látja és tudja, hogy valami baj lesz, de imádkozik azért, hogy ne legyen tragédia abból, ahogy pl. Jenn eltitkolja a súlyos sérülését. Látjuk, hogy az egész oldala, csípője tele van zúzódásokkal és véraláfutásokkal, az orvosa is el akarja tiltani a versenyzéstől, és a lány mégis erőlteti. Mikor megtörténik a baj, és a versenyen összeesik a fájdalomtól, vele együtt szisszenünk fel, annyira gyötrelmes nézni. Nagyon drámai látni, ahogy próbál megbirkózni a történtekkel, hogy mihez fog most kezdeni magával, hogy nem korcsolyázhat tovább, hiszen ez volt eddig a élete, nem ment főiskolára, nincs képzettsége, hogyan fog boldogulni… Hasonlóképpen szép anya és lánya, Carol és Kat párhuzama. Míg a nő eljut az abszolút mélypontra, és rájön, hogy el kell kezdenie a kezelést, különben szétesik a családja, és sikerül talpra állnia, és javítani a kapcsolatán a környezetével, addig Kat pont azt teszi, amit addig az anyja: lerakja a gyógyszereit, mert úgy érzi, jobban pörög így, jobban megy a kori, szenvedélyesebb a szex Justinnal, mígnem eljut odáig, hogy teljesen kivetkőzik magából, és óriási felfordulást csinál. Ez majdnem tönkreteszi Justin kapcsolatát a családjával, Dashával, néger barátját, Marcust lecsukják, mert egy verekedésben megpróbálta megvédeni őt, és emiatt Marcus lemarad élete egyik legfontosabb versenyéről, és látszólag a Stanford mellett a síelésnek is búcsút mondhat. Dasha is kap egy megható háttérsztorit: leszbikus szerelem fűzte egy orosz nőhöz lánykorában, de ha a kommunista, orosz, hidegháborús időkben ez kitudódott volna, nem versenyezhetett volna többet, ezért el kellett válniuk egymástól, a fináléra azonban összeszedi a bátorságát és ráír a nőre fészbukkon. Serena se marad ki a “jóból”: az őrült anya és kontrollt elvesztő nővére mellett az apja ismét cserben hagyja, ráadásul titokban az ortopéd szakorvosa is megkörnyékezi és ráveszi, hogy lefeküdjön vele, a férfi aztán pedig elhajítja magától és inkább ráhajt Jennre. A lány kiborul és emiatt el is bukja a területi versenyt.

Valahogy azonban mindenkinek sikerül talpra állnia, és Kat és Justin is részt tud venni a versenyen, melynek nem látjuk ugyan a végét, de sejthetjük, hogy jól sikerült. A sorozatot sajnos elkaszálta a Netflix, így nem lesz folytatás, de valahogy nem is érzem szükségét. Egy nagyon szép, kerek egésszé forrta ki magát a befejező epizódra, és a rendkívüli drámák ellenére nagyon pozitív hangulatban ért véget. És ez jó, mert nem kell minden sorozatnak nyomorúsággal befejeződnie, az embernek kellenek a bizakodó, előre tekintő befejezések is.

 

My Happy Marriage (2023) – 10/6

Dobj el mindent, mert ezt látni kell!

A Meiji-restauráció időszakában járunk. Miyo a Saimori-család elsőszülött lánygyermeke, de édesanyja halálát követően apja újraházasodik, a mostohaanyja pedig egy gyönyörű és tehetséges kislánynak, Kayának ad életet, nővére pedig így háttérbe, és szép lassan szolgasorba szorul. Míg Kaya élete kényelemben és fényűzéssel telik, addig Miyo naphosszat csak robotol, és egyetlen öröme, ha a család barátjának tartott Tatsuishi Kouji eljön hozzájuk látogatóba. A fiatalemberrel kimondatlanul is gyöngéd érzéseket táplálnak egymás iránt, ám egy nap, ahogy a két lány eladósorba érik, a családfők megszervezik a gyerekek esküvőit. Kouji kénytelen beházasodni a a Saimori-családba, mint Kaya jövendőbelije, míg Miyót távolra küldik, egy rideg katonatiszt, Kudou Kiyoka feleségének. A lány utolsó lehetősége a boldogságra is elillan azzal, hogy húga kapja meg a férfit, akibe ő maga volt szerelmes, ezért sorsába beletörődve útnak indul a Kudou-ház felé. Ott egy eleinte valóban elég mogorva és szótlan férfire talál, ám szépen lassan megismerik egymást és kinyílik a szívük a másik felé…

Te úristen, milyen gyönyörű ez az anime! A rajzstílus, az animáció minősége, a zene, mind egyszerűen csodálatos. Kár, hogy pont olyasvalami rontja el, ami amúgy abszolút nem is hiányzott volna belőle: a “mágia”. Ugyanis a sorozatban ábrázolt karakterek egy része természetfeletti képességekkel bír: támadó vagy védelmező jellegűvel, ki erősebbel, ki gyengébbel, ami miatt a különböző családok, klánok érdekházasságok mentén próbálják megóvni a vérvonaluk tisztaságát, vagy épp olyan házastársat találni gyermekeiknek, akiktől még erősebb utódra számíthatnak. És… ez tökre nem kellene a sorozatba. Én már simán azért megnéztem volna, hogyan boldogul a szegény lány, akit egész életében bántottak, egy olyan kényszerházasságban, melyben aztán simán egymásba szeretnek a jövendőbelijével, és rácáfolnak a környezetük előítéleteire, elvárásaira. Így azonban…

Kapunk egy háttérsztorit, hogy a császárvárost és az uralkodói családot sötét erők támadásai fenyegetik, ezért egy külön hadtest, melynek maga Kudou Kiyoka az egyik parancsnoka, felel azért, hogy a népet ezen ártó erőktől megvédjék. Sokáig nem is tudjuk, kik és milyen szándékkal bolygatják meg a holtak világát és idézik meg ezeket a démonokat. Megtudjuk viszont, miért vált Miyo mellőzötté: annak ellenére, hogy az anyja, Sumi, a hatalmas “varázserővel” bíró Usuba-klán szülötte volt, Miyo látszólag nem örökölt semmilyen különleges képességet, ezért haszontalanná vált a családja számára. Később, a finálé felé kiderül aztán, hogy nagyon is örökölt valamit: képes belelátni mások álmába, vagy akár irányítani is azt. Az anyja azonban nem akarta, hogy visszaéljenek ezzel a(z amúgy ritka és értékes) képességgel, és mélyen elzárta Miyo elméjében a tudást. Felbukkan később Miyo anyai nagyapja és unokatestvére, Arata, akik elveszik a lányt Kudou parancsnoktól, hogy a lány képességei kiteljesedhessenek, ám a szerelmesek még így is vágyakoznak egymás iránt.

Vagy a forgatókönyv vagy az idő hiánya miatt több, érdekesnek ígérkező karakter felett egyszerűen elsiklunk és kihasználatlanok maradnak. Viszonylag hamar félreállítódik Kaya és Kouji, és nem tudjuk, mi lesz velük, de hasonlóképpen keveset tudunk arról, hogy Kouji bátyja, a bohém Kazushi hogyan és miért dolgozik együtt Kudou parancsnokkal, milyen szerepe van a seregben vagy az udvarban, vagy hogy azon túl, hogy +1 bohém bishounen a sorozatban, miért is kellene, hogy érdekeljen bennünket. Az egész varázslás elrontotta számomra az egészet, és mikor a finálé nagy részét azzal töltöttük, hogy Kudou parancsnok álmában démonokkal hadakozunk, amiben Miyo is segít neki, mert hirtelen, mindenféle tréning nélkül természetesen azonnal sikerül behatolnia a férfi álmába és megmenteni őt… Feladtam, őszintén szólva. Az epilógus szerint aztán a lányt visszaengedi a családja Kudou parancsnok házába, ahol boldogan élnek tovább, és rejtélyes módon nyoma sincs már azoknak a rémálmoknak, amik addig Miyót gyötörték, ami az egész családi szálat egyáltalán beemelte a történetbe.

Még azon is gondolkoztam, hogy megrendelem a mangáját, a látványvilág szépsége annyira magával ragadott. Aztán ahogy rájöttem, hogy varázslás lesz a háttérben, erősen megcsappant az érdeklődésem. A Netflix berendelte a 2. évadot, amit őszintén nem értem, miért tett, de úgy tűnik, én voltam az egyedüli ezzel.

 

Star Wars Rebels 1-4. évad (2014-2018) – 10/8

Mivel a Disney+-os Star Wars sorozatokkal lassan ott tartunk, hogy saját univerzumot hoztak létre a készítők, úgy van a mezei rajongó ezzel, mint a Marvel-filmekkel: ha egyet kihagysz, nehezen fogod érteni a többit. A Mandalorian, a The Book of Boba Fett és a közelgő Ahsoka már így is összekapcsolódik, és még ki tudja, milyen projekteket fognak megvalósítani ezeken kívül. A karakterek át-átjárnak egymás sorozataiba vendégszerepelni, amivel semmi gond nincs, sőt, nekem kifejezetten tetszik. De az Ahsoka tűnik eddig a legambiciózusabb projektnek, mely folytatni akarja a jelenlegi sorozatos és filmes kánont, összekapcsolva a “legendák”-nak aposztrofált, régi történetekkel, amiket a Disney a felvásárláskor félrehajított, előremenetelve valami felé, amiről még nem tudjuk, hova vezet (de reméljük, nem a jelenlegi 7-8-9. részhez…). Az előzetese alapján pedig erősen meríteni fog Dave Filoni második animációs Star Wars projektjéből, a Rebelsből.

Annak idején, mikor a The Clone Wars lezárását bejelentették, és belengették a Rebelst, nem voltam teljesen boldog. A The Clone Wars csodálatosat alkotott, és ugyanúgy kibővítette a megismert világot, ahogy azt a 90-es években a regények és képregények tették. És minden jótól szomorú a búcsú. És kicsit úgy is éreztem, Filoni a Rebels miatt fordít hátat a The Clone Warsnak, így eleve nem álltam túl pozitívan a Rebels felé. Pedig az animáció kifogástalan, a zenéért ugyanúgy Kevin Kiner felel, aki a The Clone Wars számára is ötvözte John Williams időtlen klasszikusait saját, új szerzeményével. Annak idején el is kezdtem nézni, de aztán valahol a 2. évad végén megrekedtem vele, és érdektelenségbe fulladt az egész. Mégis… Nem is tudom.

A galaxis legunalmasabb bolygóján járunk, a Lothalon. Egyre erősödik a birodalmi jelenlét, és galaxisszerte a túlkapásaik, elnyomásuk. A bolygón egy maroknyi kis csapat készül épp egy merényletet és lopást végrehajtani, hogy visszavágjon nekik, amikor váratlanul egy helybéli tinédzserfiúba, Ezra Bridgerbe botlanak, aki némileg keresztülhúzza a számításaikat. A merénylők egy kis hajóval, a Szellemmel érkeztek a Lothalra, és függetlenül partizánkodnak. A pilótájuk Hera Syndulla, a Ryloth bolygó szabadságharcos Syndulla-klánjának leánya. Őt segíti egy nem emberi fajú, hatalmas szőrös Zeb, egy mandalori lány, Sabine Wren és egy tisztogatást túlélő jedi, Kanan Jarrus, aki titkolja Erő-érzékeny képességét. A kis csapat munkáját egy hóbortos asztromechanikai droid, Chopper próbálja támogatni, több-kevesebb sikerrel. Az akciót követően Ezra felvételt nyer a legénységbe, mert kiderül, hogy vele van az Erő, Kanan pedig úgy dönt, elkezdi kitanítani a fiút. Egy titkos forrásuk, a Fulcrum segítségével a Lothalon és más bolygókon megfordulva igyekeznek borsot törni a birodalmiak orra alá, ezért legfelsőbb körökből két komoly ellenfelet állítanak a nyomukba: a birodalmi hírszerzés parancsnokságának Kallus ügynökét, és az úgynevezett Főinkvizitort, aki maga is Erő-érzékeny lény, és közvetlenül Vader nagyúrtól kapja a parancsait…

És itt rögtön el is érkeztünk az egyik legfőbb problémámhoz a sorozattal. Ez a történet vezette be a köztudatba és mostani kánonba az inkvizitorok intézményét, amit végtelenül idétlennek tartok, és mindezek ellenére azóta már a videojátékos és Disney+-os sorozatos világ is magáévá tette a gondolatát. Csak az a baj, hogy ez szembe megy a Lucas-féle eddigi kánonnal. Ebben a korban már csak két Sith-nek kellene lennie, a császárnak és Vadernek, erre most megkapjuk ezt a Főinkvizitort (illetve a 2. évadtól még több “sima” inkvizitort, a Kenobiban is Reva karakterét), akik szintén mind Erő-használók, a Sötét Oldalon állnak, tehát máris borul a Sithek kettős szabályrendszerének egyensúlya (azaz hogy mindig csak ketten lehetnek, 1 mester és 1 tanítvány, nem több, nem kevesebb). A korábbi regények se feltétlenül mellőzték ezt a toposzt, elég, ha a legnépszerűbb regény, Timothy Zahn trilógiájának útálatos Mara Jade-jére gondolunk, aki a “császár keze” volt, és szintén egy sötét tanítvány. Szóval Filoni ugyanúgy felrúgta ezeket a szabályokat, ahogy anno a regények és képregények se ragaszkodtak hozzá. És ez már akkor is zavart. De még ha nem is zavarna, olyan idétlenre vannak megcsinálva, hogy attól hevesen kitör a frász. Mindegyiknek duplapengés fénykardja van, mint Darth Maulnak az 1. részben (mert miért is ne…), ráadásul a markolata képes pörögni, mint valami propeller, amitől iszonyat röhejesnek (és cseppet sem fenyegetőnek) néz ki mindegyik.

Hőseink sem feltétlenül szeretnetőek, egyedül talán Hera az, aki nem antipatikus első, második, sokadik ránézésre sem. Úgy csöppenük bele a történetbe, hogy a Szellem utasainak egyikét se ismerjük, nem tudjuk, hogy találtak egymásra, mi a küldetés, miért csinálják azt, amit. Csak el kell fogadnunk, hogy
– Kanan természetesen egy jedi, aki túlélte a 66-os parancsot (mintha nem lett volna elég ilyen toposz eddig is). Hogy miért? Megtudjuk a The Bad Batchből.
– Hera valamilyen oknál fogva olyan tehetséges pilóta, “akivel egy birodalmi se veheti fel a versenyt“. Hogy miért? Mert csak.
– Sabine mandalori páncélt visel, de közben állítólag birodalmi katonai akadémiára járt, és közben meg mindenre kiterjedő ismeretekkel rendelkezik a fegyvereket és robbanószereket illetően. Hogy honnan? Csak úgy.
– Ezra egy apátlan, anyátlan, egyedül élő tini tolvaj, azaz teljesen természetes, hogy minden gond nélkül hozzá tud csapódni a bandához, hátrahagyva addigi életét. Természetesen pont annyi idős és pont akkor született, mint Luke és Leia, így nem kizárt, hogy az Ahsokában is szerepet kap velük együtt.
– ha alá kell aknázni vagy fel kell robbantani valamit, Sabine-nak kiapadhatatlan készletei vannak: ha a cselekmény úgy kívánja, bármikor elő tud varázsolni egy detonátort, amit elhajítva ki tudja menteni magukat a szorult helyzetekből. Hogy hogyan? Teljesen mindegy.
– úgy összességében nem látni, hogy nehézségek lennének pénz, ellátmány, üzemanyag, stb. tekintetében a Szellem legénysége számára. A 2. évadban már könnyebb ezt megmagyarázni, hisz a lázadó flotta részévé válnak, ahonnan szabadon áramlik feléjük a holmi. De előtte… Sosem látjuk aggódni őket, hogy mit fognak enni, honnan lesz rá pénz, etikus dolog-e ellopni (hisz mindent a birodalomtól se lehet ellopni…), mit hoz a holnap… Hogy miért? Ki tudja.
– minden más hajónak pontos kalkulációkra van szüksége ahhoz, hogy hiperűr-utazásokat előkészítsenek, de ha a Szellemmel el kell menekülni, akkor elég egy szempillantás, és hőseink már indulnak is, mintha rájuk más szabályok vonatkoznának. Hogy miért? Mert csak.
– hasonlóképpen, ha bármilyen összetűzés akad a birodalmiakkal, akkor mindenki gond nélkül és látszólag elég felelőtlenül beleveti magát a csatába annak ellenére, hogy mind a hajójukkal, mind a saját lőfegyvereikkel jelentős hátrányban vannak, és még így is mindig sikerül győzniük. Hogy miért? Hát mert csak!

Azaz nincs nehézség, látszólag nincs kockázat vagy tét az epizódok során, megvan részről részre a “heti egy kaland”, ami után mindenki elégedetten hátradőlhet és megveregetheti a saját vállát, hogy “ügyes voltam“, és jöhet a következő sztori. Azon túl, hogy Ezra próbál beilleszkedni, és összecsiszolódni a legénységgel, nagyon kevés karakter-fejlődés van. Maximum annyi, hogy Kanan beletörődik, hogy neki kell Ezrát kitanítania, mert nincs más, akinek lepasszolhatná. Mondhatnánk, hogy jaj, igen, mert hogy bizonytalan a saját tudásában, és hogy ennek felismerése, bla bla. Mégis… ez volt az első gondolata, ahogy megtudta, hogy rajta kívül potenciálisan még élhet más jedi is a galaxisban.

Nagyon-nagyon sok időnek el kell telnie, hogy igazán bármilyen tényleges veszély fenyegesse a hősöket, aminek akár rossz vége is lehet, és erre egészen az 1. évad fináléjáig kell várnunk. Itt lelepleződik, hogy a Fulcrum valójában Ahsoka Tano, a klónháborús hős és Anakin egykori tanítványa, aki titokban lázadó sejteket szervez azóta szerte a galaxisban. A Szellem legénysége így a Felkelők Szövetségének ekkor még csak maroknyi haderejéhez csatlakozik, és a 2. évadtól kezdve a rajtaütéseik már mind a felkelés parancsnokságának irányításával történnek. Néha felbukkan 1-1 korábbról ismerős arc (Lando Calrissian, Bail Organa szenátor, Leia hercegnő, Hondo Ohnaka, Rex százados) 1-1 vendégszerep erejéig, akiket jó látni, de sokat nem igazán kezdenek velük. Leia esetében különösen szerencsétlenre sikerült az epizód, ugyanis a karakter a kronológia szerint 14-15 éves kellene, hogy legyen, pedig (szinte) felnőtt nőként látjuk őt. És azt hinnék, hogy végre így, hogy katonai közegbe kerülnek, végre lesz felelősségvállalás vagy tétje a küldetéseiknek és hibáiknak, de nem. Több alkalommal is olyan súlyos gondot okoznak, mely csatahajók elvesztéséhez és ártatlan pilóták halálához vezet (vagy azért, mert követik őket a birodalmiak, és így leleplezik a lázadó flottát, vagy azért, mert Hera önteltségében azt hiszi, képes kijátszani a nyilvánvaló birodalmi túlerőt, de persze, hogy nem). És még így sincs semmilyen felelősségrevonás, sőt, Hera még előléptetésben is részesül, ami egészen hihetetlen.

A 2. évad javarészt a lázadók szárnybontogatásairól szól, ahogy kisebb-nagyobb rajtaütésekkel próbálnak előnyösebb helyzetbe kerülni, ami miatt kevésbé érezhető igazán kontinuitás: sokkal inkább töredezettebb a cselekmény, mely gyakran úgy indít az epizódok elején, hogy hőseink egy már éppen fennálló konfliktusból készülnek kihúzni egymást, és nem azt látjuk, hogy az érintett konfliktus az elejétől a végéig felépíti önmagát. Ez nem feltétlenül rossz, a The Clone Wars narratíváját idézi, ami egy galaxisszerte tomboló, többfrontos háború volt, viszont itt azért még ennyire nyílt összecsapásokról nem beszélhetünk. Az évadzáró, két epizód viszont rendkívül erősre sikerült, mitológiájában már-már a The Clone Wars Mortis-epizódjait idézi, ismét találkozunk Darth Maullal, akinek az életben maradása bizarr ugyan, de nagyon megszínesítette a The Clone Warst is a jelenléte, és itt sincs ez másként. Nagyon aranyos adalék, hogy Kanan és Hera ebben az évadban már szinte le se tagadhatja, hogy van köztük valami, legyen szó szeretetteljes, féltő ölelésekről, vagy Kanan izgatottságától, amikor Hera apjának kell bemutatkoznia.

A 3. évadban aztán elég éles váltás következik. Az előző évad végén megsérülő és látását teljesen elveszítő Kanan eltávolodik a legénység többi tagjától, és viszonylag nagy szakadék alakul ki közte és tanítványa, Ezra között is, aki mestere hiányában egy Sith holokronhoz menekül tudásért és fejlődésért. Egyre inkább előtörnek belőle a düh és bizonyítási vágy okozta, erőszakos cselekedetek, és bár szemmel láthatóan eltelt némi idő (változik a karakterek frizurája, ami utal arra, hogy ugorhattunk egy kicsit előre), Ezra még mindig tinédzser, és elég necces, hogy már most gond nélkül képes embert ölni. Innen kell visszajönnie hőseinknek, ami nagyon jó, mert esélyt ad a jellemfejlődésre, amire szükség is van. Kapunk mellé egy löketet birodalmi oldalról is, beemelik ugyanis a Disney-kánonba a Timothy Zahn-regények első főgonoszát, Thrawn főadmirálist, akivel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak, mert már a regénybekben is utáltam. A könyvekben Thrawn egy végtelenül arrogáns, “én mindent mindenkinél jobban tudok, aztán a sors iróniájaként pont az a személyes testőröm öl meg, akire addig az életemet is rábíztam” karakter. Itt fura módon egyelőre nem látjuk ezt, hőseink gyakran kicsúsznak a markából, vagy talán csak kiengedi őket, egy későbbi, nagyobb haszon reményében. A Disney-éra előtti kánonból két másik karaktert is beemelnek a sorozatba: Wedge Antillest és Derek “Hobbie” Kliviant, aminek hasonlóképpen nem örültem. Teljesen megmásították az eredettörténetüket, ostoba komédia-forrássá degradálva őket. Itt azt látjuk, hogy kiugrott birodalmi akadémisták valami nevenincs intézményből, holott Wedge eredetileg sosem járt pilóta-iskolába (ő kereskedők és csempészek közt nevelkedett a Corellián a szülei halálát követően), Hobbie meg konkrétan a Prefsbelt 4-re járt Tycho Celchuval és Biggs Darklighterrel, ami a legnevesebb birodalmi pilótaképző akadémia volt, és ők onnan dezertáltak. Nem értem, miért nem lehetett megtartani azt a szálat és azokat a karaktereket, ha már mindenáron be akarták vezetni őket a sorozatba.

Kallus ügynök is visszatér, de minek, eléggé megfáradt a figurája, és az a csoda, hogy nem váltották még le ennyi bukás után. De nem, adnak egy csavart a karakterének, és mostantól ő is egy lázadó informátor. Pfff! Az évadnak megint igazán Maul felbukkanása ad egyfajta löketet vagy pikantériát (az évad egyik karakter-halála is hozzá kapcsolódik, ami gyors és random volt, de valahol bele is törődünk, ahogy ő is), egyre-másra csak ismétlődnek a témák. Egy rövid időre Obi-Wan Kenobival is találkozunk, aki méltóságteljes, megfontolt, erős jedi lovag még mindig, nem egy olyan szétesett alkesz, mint amilyennek az élőszereplős Kenobi sorozat láttatta őt.

És miután a 3. évad egy jókora bukással búcsúzik, ahol egy addig lagymatag Thrawn úgy elpicsázza hőseinket, hogy kb. megtizedeli a lázadók katonai erejét, mert azok túlságosan elbízták magukat, visszatérünk a 4. évadra, ahol… még mindig azon flexelünk, hogy Lothal, Lothal, Lothal, mintha a Star Wars történetében ez lenne a legfontosabb bolygó a galaxisban. A birodalom egy vadászgép-gyártósort és ahhoz üzemanyag tárolókat épített a bolygón, így számukra fontos, ami tök egyértelmű, bár sokkal jobb lett volna, ha a készítők az eddig ismert, klasszikus értelemben vett hajógyár-világokat mutatják be helyette. Hihetetlen, hogy a Solo – Egy Star Wars történetig konkrétan nem jártunk a Corellián, Han Solo, Wedge Antilles és számos más, jelentős koréliai karakter szülőbolygóján, mely gazdaságilag, pénzügyileg és szórakoztatóipar terén az egyik galaktikus központja az ismert világoknak, tündöklése pedig vetekszik Coruscantéval. A bolygó, mely a Kuat, a Corulag és a Lianna birodalmi hajógyáraival a feltérképezett világ legimpozánsabb űrjármű-gyártósorával rendelkezik, és számos legendás űrhajótípust adott szeretett univerzumunknak, egy újabb kiaknázatlan lehetőség maradt, meeeeeeert… Lothal.

De mintha ez még mindig nem lenne elég, természetesen egy rejtett jedi templom is van a Lothalon, mert miért ne?! És nyilvánvaló, hogy ez is olyan fontos, mint a világon még semmi más, mert elérhető közelségbe hozza számunkra az Erő teremtéstörténetét és egyensúlyát bemutató, The Clone Warsban megismert Mortis-mitológiát az Apával, a Fiúval és a Lánnyal, mint annak központi karaktereivel. A Mortis-epizódok kétségkívül a The Clone Wars legérdekesebb és legizgalmasabb, de egyben legvitatottabb részei, mert jelentősen elkanyarodnak a Lucas által megálmodott Erő-misztikumtól, ami nem feltétlenül kapott kedvező fogadtatást a régebbi történetek kedvelőitől. Én valahol mindig is középen lavíroztam, eléggé szelektálva a kiterjesztett Star Wars univerzum történeteiből, hogy mi fér bele az én kánonomba és mi nem, de a Mortis speciel nekem nagyon tetszik. Az már kevésbé, amit a Rebels a 4. évadra csinált belőle. Mert hogy a Lothalon rejtőző jedi templom hogy-hogynem egy tér-idő dimenziókaput rejt, bevezetve ezzel a “világok közti világ” fogalmát és a potenciális időutazás lehetőségét a Star Warsba, ami azért elég meredek. Sci-finek sci-fi, de inkább űropera, és szerintem ha valami, akkor az időutazás nagyon távol áll ettől az egésztől.

A sorozattal együtt elbúcsúzunk néhány karaktertől is, ami várható, és  valamilyen szinten borítékolható is volt: Kanan évadközepi halála meglepő és drámai volt, őt azért megsajnáltam, Ezra űr-Moby Dick-szerű távozása az éneklő űrbálnákkal, hogy megszabadítsa a birodalmi flottától Lothalt és a barátait, kicsit a Macross 7 OVA-ra emlékeztet, ahol Basara szintén űrben éneklő bálnákat követve indul meg a galaxis mélye felé. Nyilván vannak ezekben a történetekben oda-vissza utalások egymásra, ezt anno a Macross-értékelőimnél is kifejtettem, de itt azért ez jóval látványosabb merítés volt a Macross felé, mint korábban. A finálé epilógusa már az Endor utáni időkre ad némi kitekintést, ahol visszatér Ahsoka, és Sabine-nel együtt útnak indulnak, hogy megkeressék Ezrát, szóval valahova ide fog majd vélhetően az Ahsoka élőszereplős sorozata is becsatlakozni. Hera nem marad egyedül a küzdelmet követően, mert bár Kanant elvesztette, született tőle egy kisfia, Jaycen, ami az egyik legnagyobb mindfuck az egész történetben. Nyilván voltak burkolt utalások mindegyik évadban arra, hogy ők ketten egy pár, de csak most, a 4. évadban láttunk közöttük elcsattanó csókokat (és arra tett kísérleteket, ami tök cuki volt). De ez egyben azt is kell, hogy jelentse, hogy Hera a Lothalért vívott küzdelem során MÁR TERHES VOLT. És ebben az esetben erősen kétséges, hogyan volt képes túlélni a magzata azt a brutális, birodalmi kínzást (elektromos sokkoló, vegyszeres vallatás), aminek alávetették, míg fogságban volt. Nekem ez kicsit már túl sok, de úgy döntöttem, elengedem a dolgot, ahogy a sorozatot is, mert őszintén szólva, kicsit sok volt már belőle.

A magyar szinkron nem volt egyébként rossz, sőt, mai viszonylatban különösen átlag feletti, egyedül a fordítás az, ami nagyon bántja az ember fülét. A neveket nem angolos kiejtéssel ejtik, hanem magyarosan, azaz Kanan (‘kéjnen‘) a magyarban ‘Kánán‘ lett, Hera meg ‘Héra‘, mint a margarin, stb. És tudom, a filmek se ragaszkoztak az angolos kiejtéshez, hiszen Anakin (‘Enekin‘) is ‘Anakin‘ lett a magyarban, Padmé (‘Pedmé‘) meg ‘Pádmé‘. De a ‘Kánán‘-tól szabályosan rosszul vagyok.

Nem tudom. Nem volt ez egy rossz sorozat, talán csak egyszerűen sok volt egyben 70-75 részt végignézni belőle. Évadonként, kevésbé zanzásítva talán könnyebb lett volna megszeretnem. De így… nem érzem úgy, hogy igazán ki akarta volna bővíteni az univerzumot, ahogy azt a The Clone Wars is tette. Folyton visszajárunk a Lothalra, amiről se előtte, se utána többet nem hallunk, így… minden, ami ott történik, igazából teljességgel felesleges a néző számára. Az viszont biztos, hogy a karakterei és a sorozatba bevezetett, új mitológiai szálak miatt szinte elengedhetetlen az ismerete a közelgő Ashoka-sorozat megértése érdekében.

 

Ms. Marvel – 10/8

Ennek a sorozatnak úgy kezdtem neki, mintha kb. a fogamat húznák. Tavaly jelent meg, de minden kritikus a földbe döngölte, ráadásul a közelgő Marvels c. filmhez “kötelező” ismerni, mert a karakterei lehet, hogy azon túl is felbukkannak majd a Marvel filmes univerzumában. Egyetlen sejtem se kívánt egy több órányi fejtágítást a szokásis diverzitás és inkluzivitás jegyében, de főzés és takarítás közben rászántam magam, és meglepő módon azon kaptam magam, hogy egyre kevesebbet figyeltem a munkára, és annál többet a tablet kijelzőjére, mert egész jól szórakoztam.

A brit megszállás alatt álló Indiában járunk az 1940-es évek elején, ahol egy csapat rejtélyes idegen egy ősi sírt tár fel éppen, melyben egy csodásan megmunkált, varázserejű, fém karperecet találnak. A csapat tagjai egy másik dimenzióból érkező, emberszerű faj, a dzsinn tagjai, és egy pár hasonló karperec segítségével remélik, hogy visszajuthatnak a saját világukba. A birodalmat azonban folyamatos erőszakhullám dúlja fel, a dzsinnek is emiatt menekülni kényszerülnek, és a tagok elszakadnak egymástól. Aisha (Mehwish Hayat), aki a karperecet magához vette, az indiai falusi/tanyasi világ felé menekül, ahol elrejtőzve a katonák elől, megismerkedik egy helybéli muszlim férfival, Hasannal (Fawad Khan), akivel idővel egymásba szeretnek, és születik egy kislányuk, Sana (Samina Ahmad). Amikor néhány évvel később India kivívja a függetlenségét a brit birodalomtól, és leválasztják a területeiből Pakisztánt, a különböző etnikumú népcsoportok vándorlásba kezdenek, Hasan és kis családja is útnak indul Aisha ösztönzésére, ugyanis korábbi dzsinn társai rátaláltak, és úgy érzi, veszélyben mindannyiuk élete. Aisha feláldozza magát, hogy apa és lánya fel tudjon kerülni a vonatra és elmeneküljön a dzsinnek elől, egy jobb élet reményében.

70 évvel később Sana Jersey Cityben élő unokája, Kamala Khan (Iman Vellani) az amerikai tinédzserek hétköznapi életét éli. Középiskolába jár, rajong a világ megmentéséért fáradozó bosszúállókért, különösen Carol Danversért (Brie Larson), akit Marvel kapitányként ismert meg az emberiség. Kamala minden gondolata a szuperhősök és szuperképességek körül forog, őket nézi az interneten, fan fictionöket olvas róluk, Youtube-csatornáján csak ezekről beszél. Az iskolában osztálytársa, a kocka Bruno (Matt Lintz) osztja a lelkesedését (és titokban érzéseket is táplál a lány iránt), a két fiatal pedig másra se vágyik, hogy eljuthasson a BosszúállókCon-ra, egyfajta rajongói rendezvényre, ahogy szuperhősnek öltözve szórakozhatnának. Kamala szigorú szülei azonban nem szeretnék, ha az amerikai kultúra rossz hatással lenne a pakisztáni származású lányra, ezért Kamala Bruno segítségével megszökik otthonról, és együtt eljutnak a conra. A jelmeze részeként Kamala magára ölti a nagyanyjától, Sanától kapott karperecet, ám a színpadon az előadás közben arra kell rájönnie, hogy a karperec varázserővel ruházza fel őt. Bruno és Kamala elkezdik hát kutatni az erő forrását, valamint felkészíteni Kamalát, hogy szuperhősként egyáltalán labdába tudjon rúgni. Közben megismerik a dzsinnek történetét és a lány kénytelen szembenézni származása múltjával…

Ahhoz képest, hogy kézzel-lábbal ellenkeztem, és igyekeztem minél tovább halogatni a sorozatot… annál döbbenetesebb volt, mennyire jól összerakott, még ha kicsit rövid történet kerekedett ki belőle. Ugyanúgy egy önmagában kissé izolált világot mutat be, mint tavaly a Moon Knight, és mindkettő totál simán megáll a saját lábán az MCU univerzuma nélkül is, ez mégis sokkal színesebb, szagosabb, élettel telibb volt, igaz, itt azért oly mértékű, pszichológiai mélységekre nem volt szükség, mint a Moon Knightnál. Lehet érezni, hogy a dzsinnek megjelenésével az MCU újabb lépést tesz a mutánsok felé, melyeket szerzői jogok miatt sok-sok éven át nem tudott eddig beemelni a filmes kronológiába, a Fox felvásárlásával viszont most már ennek sem lesz semmi akadálya (ahogy azt vélhetően látni fogjuk a Deadpool 3-ban Rozsomák, azaz Hugh Jackman szereplésével, valamint a Fantasztikus 4-essel), szóval szép lassan elkezdik csepegtetni a témát, hogy a közönség számára ne legyen annyira hirtelen/szokatlan. Bajom épp nincs vele, Kamala meglepően szimpatikus karakter volt, az egész élethelyzet, amiben volt, hihetőre sikerült (túl szigorú szülők, szigorú, erkölcsi szabályokra ügyelő fivér, aki elől a lánynak néha bujkálnia kell, ha a nem-muszlim barátaival van, tradicionális összejövetelek, viseletek, ünnepek, stb.,). Meglepően kevés volt a “kiszólás a képernyőről”, amivel szokás szerint kioktatni akarják a nézőt a sorozatkészítők: a “latinx” hallatán cringe-eltem egyet ugyan, de nem volt különösebb rájátszás a sztereotípiákra (arabok, illegális bevándorlók, merénylők, stb.).

Kicsit fura volt, hogy 4 rész alatt 3 potenciális love interestet vonultatott fel a sorozat, Brunót (akit észre se vesz a lány), Kamrant (Rish Shah), aki az egyik dzsinn nő fia volt, és az iskolában próbálta megkörnyékezni Kamalát, hogy elvegyék tőle a karperecet, valamint amikor már eljutottunk Karacsiba, Karemet (Aramis Knight), aki a Vörös Tőrök nevű ellenálló csapat egyik tagja, és többször is a lány segítségére siet. Az egész Karacsi-szál számomra hihetetlen volt: hogy egy teljesen amerikanizálódott tinédzser lány burka vagy bármilyen, tradicionálisan testet férfiszemek elől elrejtő ruhák nélkül csak úgy egyedül mászkálhat az utcán, szóba állhat idegen férfiakkal (még ha csak utcai árusról van is szó), mindezt úgy, hogy fedetlen fejjel, bokát kivillantó farmernadrágban és sportcipőben mászkál… Hááát, nem tudom. Vagy mi kapunk itt, Európában nagyon sarkított képet a közel-kelet világairól, vagy nagyon nem akarták a szomorú valóságot a tévéképernyőkre varázsolni…

A finálé összetett volt: érzelmes és vicces is egyben. Megható volt, hogy az addig szigorú, mindent tiltani akaró édesanya maga lepte meg a lányát egy olyan szuperhős-kosztümmel, ami vallási szempontból is “kóser”, és anya-lánya így közelebb kerülhetett egymáshoz. Izgalmas és szórakoztató volt, ahogy Kamala és barátai végül ismét Jersey-ben, a saját iskolájukban próbáltak szembenézni a dzsinnekkel, valamint a mindannyiukra vadászó kormányszervekkel; hogy milyen buta, mégis hatásos csapdákat állítottak nekik. És azt hihettük volna, hogy a csupa tinédzser karakter majd milyen ostoba lesz, folyton fecsegnek majd, meg hülyét kapunk tőlük… de még az állandóan tiktokozó osztálytárs, Zoe (Laurel Marsden) is egy tök normális csajszivá válik előttük.

És ha mindez még nem lenne épp elég meggyőző: a sorozat filmzenei anyaga kurvajó. Nagyon retró, a hiphopos, olykor pop- és rock-szerű arab dalok meg meglepően hallgathatóak a nyugati fülnek is. Úgyhogy aki eddig tépelődött, hogy megnézze-e, annak bátran tudom ajánlani.

 

Missing: The Lucie Blackman Case (dokumentumfilm) – 10/7

Tudom, tudom. Ez nem dorama, és még csak nem is rendes film. De japán gyártású, és egy nagyon érdekes dokumentumfilm.

Tanulságos történet, amikből már annyit hallottunk. Fiatal nyugati lány Ázsiába indul, felfedzni a világot, a kultúrát, és közben saját magát. Így történt ez 2000-ben Lucie Blackmannel is. Légiutaskísérőként dolgozott, hogy világot lásson, majd úgy döntött, tart egy kis pihenőt Japánban, ahol idővel beállt hoszteszlánynak. Egy nap azonban nyoma veszett. Az eltűnésről a lány főbérlője értesítette az illetékeseket, ők meg a rokonokat. A családtagok hamarosan megérkeznek Tokióba, ahol köztük és a hatóságok közti kulturális különbségek jó ideig feszültséget eredményeztek a nyomozás során. A film sikeresen bemutatja, hogy a visszafogottságukról híres japánok mennyire irritálták az apát, aki úgy érezte, nem tesznek meg mindent a lánya felkutatása érdekében. A férfi a kezébe ragadta az ügyet, a médiaszerepléseivel és sajtótájékoztatóival folyamatosan a köztudatban tartotta, hogy senki se felejtse el Lucie arcát.

Sokféle teória felmerült: emberrablás, öngyilkosság, drogok, talán beszippantotta valami szekta, prostitúció… A hoszteszkultúra fél-illegalitása, a nyilatkozni nem akaró, többi hosztesz vonakodása jó ideig hátráltatta a nyomozást: sokan a nők közül már bőven túlmaradtak a vízumukban megszabott határidőn, és féltek a kitoloncolástól. Azon bátrak viszont, akik hajlandóak voltak segíteni, elvezették a nyomozókat egy potenciális elkövetőhöz, aki ugyanazokat a módszereket alkalmazva több hoszteszt is magával vitt már, bedrogozott és megerőszakolt. Nagyon megrázó volt, ahogy a nyomozásban akkor részt vevő rendőrök az elfogásról és a házkutatásról beszéltek, hogy milyen borzasztó dolgokat találtak a férfi házában (több száz videofelvétel hasonló “tevékenységekről”…), és hogy addig az ország nem nagyon találkozott olyan hátborzongató bűnelkövetővel, mint amilyen ez az alak volt.

Az ember mindig szomorú, mikor egy történet elvezet minket az eltűnt személy holttestéhez, mert akaratlanul és ismeretlenül is megsajnáljuk a családtagokat, akik annyi héten, hónapon át küzdöttek és reménykedtek, feleslegesen, mert már a megérkezésükkor halott volt Lucie. Egy gyermeket eltemetni mindig tragédia egy szülő számára, hát még ha az ilyen borzalmas körülmények között vesztette az életét. De pont került az ügy végére, ez talán az ő lelkének, és a szülőknek is megnyugvást okozhat. Azt sajnálom, hogy ezt a degeneráltat, aki ezt tette vele, nem ítélték halálra, ott helyben fel kellett volna húzni az első fára.

 

Vatican Girl: The Dissappearance of Emanuela Orlandi – 10/9

Mint látható, eléggé ráfüggtem a Netflix dokumentumfilmjeire. 🙂

Emanuela Orlandi és a hozzá szorosan köthető esetek (Agca merénylete II. János Pál ellen, Roberto Calvi eltűnése és meggyilkolása, vatikáni titkok és hatalmi játékok, stb.) mindig is kiemelt helyet foglaltak el az érdeklődési körömben. Nem azért, mert annyira vallásos (vagy épp: vallás-ellenes) lennék, hanem mert olyan rendkívüli titkok ezek, melyeknél könnyen lehet, hogy a mi életünkben nem fog megoldás születni, és sosem fogjuk megtudni, mi történt. Kicsit ilyen Maddie MacCann esete is, ez a két eltűnés könnyen lehet a jelenkori történelem két leghíresebb, legrejtélyesebb gyermek-eltűnése.

A 15 éves Emanuela Orlandi 5 testvér közül a 4. volt, az egész családja a Vatikán területén élt már több mint 100 éve, a Szentszék szolgálatában. A lány Rómába járt át iskolába és zeneoktatásra, egy júniusi napon pedig, 1983-ban épp akkor, amikor végzett a fuvola-órájával, a zeneiskola előtt leszólította őt egy zöld BMW-s férfi, aki Avon-ügynöknek adta ki magát, és modelleket, Avon-tanácsadónőket keresett, akik a keresetükkel segíthetnek a szüleiknek. Emanuela úgy vélte, a szüleinek anyagi gondjai vannak, ezért úgy döntött, elmegy a férfivel, hogy meghallgassa az ajánlatot. Ezt követően azonban… soha többé nem látták őt.

A sorozat fantasztikusan bemutatja a családtagok pánikszerű reakcióját, hogy ők is hogyan igyekeztek mindent megtenni, hogy a rómaiak köztudatába beleégjen a kislány neve és arca, és mindenki a gyermeket keresse. Az emberrablók több alkalommal is megkeresték őket telefonon, ilyen-olyan közvetett bizonyítékkal próbálták igazolni, hogy a lányt tényleg ők rabolták el és még életben van. Azt követelték, hogy engedjék szabadon Ali Agcát, aki 2 évvel korábban rálőtt a pápára, különben megölik Emanuelát. A férfi szabadon bocsátása nem történt meg, utána pedig nem hallottak többet az emberrablóktól. Hosszú évek teltek el, míg újabb és újabb fejlemények merültek fel: 1-1 felbukkanó, Vatikánból kilopott dokumentum, 1 volt osztálytárs vallomása, egy volt maffiavezér szeretőjének vallomása, végül az egyik állítólagos, telefonáló emberrabló (“az amerikai”) személyes felbukkanása is. Kiválóan sikerül összekötni a szálakat, logikusan levezetni a különböző teóriákat, a sorozat helyesen teszi fel a szükséges kérdéseket, és vet el bizonyos, vad elképzeléseket. Nagyon jó az események rekonstrukciója, az animáció, amivel térképeket, útvonalakat mutattak be, a feltáruló titkok és összefüggések láttán pedig az embernek a hideg futkos a hátán. Különösen a pápák kijelentései rémisztőek, ami alapján egyértelműen bebizonyosodni látszik, hogy a Vatikán mindenről kezdettől fogva tudott.

Ez egy mesterien megszerkesztett, kiváló dokumentumfilm-sorozat, ami tényleg olyan, akár egy Dan Brown-regény, bár ne lenne igaz. Ez a történet majdnem megkapta tőlem a 10/10-et, amit csak ritka esetekben szoktam osztogatni. Egyedül a történet közepe miatt vontam le egy pontot: amikor nézőként felteszi magában a kérdést az ember, hogy miért adunk a lecsúszott, szétdrogozott, alkesz maffiaszerető vallomásának nagyobb hitelt, mint az “amerikainak”, akinek vannak ugyan lyukak a történetében, de hangelemzők szerint az egyik rögzített telefonhívás során ténylegesen az ő hangja volt hallható. Biztos megvolt az oka a családnak erre, és nem csak a személyes szimpátia mondatta velük, hogy nem hisznek a férfinak.

Jómagam nem tudom, mit gondoljak. Haljok arra, amit a család is gondol, hogy valaki az egyházon belül zaklathatta a kislányt, akit aztán el akartak takarítani, hogy nehogy elfecsegje valakinek a dolgot. Vagy hogy a kislány személyével akarta egy másik vatikáni frakció zsarolni az érintett erőszakoskodót, egyfajta hatalmi játékként. Nem tudom, él-e még, van egy olyan érzésem, hogy sajnos már nem, de az biztos, hogy továbbra is figyelemmel fogom követni az ügyet.

 

Ancient Apocalypse – 10/7

2 dolog miatt akartam már kislány koromban régész lenni: Indiana Jones miatt, és Graham Hancock lebilincselő könyvei miatt. Az Istenek kézjegyei, a Jel és pecsét és A Szfinx üzenete máig kiemelt helyet foglal el a könyvespolcomon, még ha a régészetből nem is lett végül semmi. Világéletemben rajongtam a történelem, a múlt, az ismeretlen, fel nem fedezett vagy eléggé nem kutatott dolgok iránt, és az olyan, sokszor áltudományosnak vélt gondolatok, mint Atlantisz, minket megelőző civilizáció, ősi asztronauták, annunakik vagy “kitalált középkor” se volt idegen tőlem. Mindig is kicsit magaménak éreztem a gondolatot, miszerint “a világ felfedezéséhez túl későn, a világűr felfedezéséhez túl korán születtünk“. Nem kell azért azt gondolni, hogy folyton alufólia-sisakkal a fejemen mászkálok, egyszerűen csak szórakoztatnak az ilyen elméletek, és néha jó szembemenni a konvencionálisan elfogadott gondolatokkal, és újraértelmezni valamit, ha ahhoz új tények látnak napvilágot.

A cím ellenére sokáig nem tiszta, mi Hancock célja ezzel a sorozattal. Bejárja a világot, epizódról epizódra olyan ősi, 10-12000 évvel ezelőtt épült, frissen felfedezett épületegyütteseket és romokat mutat be a közönségnek, melyek láttán igenis el kell gondolkoznia minden egyes mai archeológusnak az eddig tankönyvekben oktatott tényeken, mert ezek a grandiózus felfedezések újraírják az emberiség eddig ismert történelmét. De akkor hát miért ez a cím, milyen “ősi apokalopszisről” van szó? Nos, végül eljutunk oda, hogy ez is magyarázatot nyerjen. Hancock igyekszik összekötni a világ különböző pontjain fellelt, ősi építményeket, azok feltételezett keletkezési idejét (mely mind nagyjából egy korra tehető), valamint az azt megelőző, világméretű kataklizmikus eseményeket, a “fiatalabb Dryas”-ként ismert, jégkorszakot követő pusztítást. Arra a következtetésre jut, hogy a bemutatott építmények egyfajta mementók egy olyan korból, mely átélte, túlélte a jégkorszakot és ezt a pusztítást, majd a nulláról elkezdte újra felépíteni a civilizációját valamilyen idegen, külső behatás segítségével, ami a világ szinte minden mitológiájában, eredettörténetében jelen van. Hogy ez a külső erő mi lehet (istenek, óriások, Atlantisz, stb.), talán sosem tudjuk meg (és ez a néző fantáziájára is van bízva). A pázhuzamok viszont tényleg érdekesek és meggyőzőek, legalábbis számomra.

Hancock elmélete szerint tehát létezett az akkortájt még vadászó-halászó-gyűjtögető emberiség mellett párhuzamosan egy fejlettebb civilizáció is (ahogy létezünk mi, modern emberek, és léteznek velünk párhuzamosan őserdőkben érintetlenül élő, civilizációtól távoli törzsek is), melyet ez a kataklizma szinte elpusztított, de a tudásukat még át tudták adni az egyszerűbb embereknek, akik onnantól kezdve elkezdtek földművelést, állattartást is űzni, megalapították az első városállamokat, a többit pedig már saját tanulmányainkból ismerjük. Kérdés, hogy hogy tűnhetett el a föld színéről teljesen nyomtalanul egy ilyen civilizáció, hogy írmagja se maradjon. De ha jobban belegondolunk, csak mai világunk sajátossága, hogy ekkora a lélekszáma a bolygónak. Akkoriban, hacsak akár elszórtan, kisebb városállamokban, kolóniákban éltek, azokat jóval könnyebben elpusztíthatta és eltüntethette ez az “apokalipszis”, mint ahogy azt tenné a mai civilizációnkkal. Szóval hajlok arra, hogy higgyek ennek az elméletnek. Nagyon jó lenne, ha még a mi életünkben kiderülne valami arról, tényleg így történt-e, vagy minket is fenyeget a kihalás veszélye… De úgy érzem, ezekre a kérdésekre, mint oly sok másra, ugyancsak nem fogunk pontos választ kapni.

 

The King’s Affection – 10/6

Hirtelen kellett találnom egy történetet, amit nem letöltősként elkezdhetek nézni, és a Netflix ajánlása alapján rákattintottam erre, mert őszintén szólva tetszett a borítóképe. De azt se tudtam, kik szerepelnek benne, vagy hogy miről fog szólni, azon túl, ami a leírás volt. Később láttam csak, hogy sikerült beleválasztanom egy 20 részes sorozatba, aminek láttán fájdalmasan felsírtam, hogy hogy fogom én ezt végigszenvedni, aztán… azon kaptam magam, hogy pár nap alatt már a felén is túlvoltam.

Csoszon királyságában járunk, de fiktív uralkozói apparátussal, abba a korba helyezve, amikor még a mingeknek tartozott engedelmességgel a birodalom. Egy éjjel a trónörökös hitvese (Han Chaeah) váratlanul ikergyermekeknek ad életet, ahol az elsőszülött fiút egy kislány követi. A király és a hercegné apja úgy dönt, meg kell szabadulniuk a kislánytól, mert annak puszta létezése is aláásná a kisfiú későbbi tekintélyét. Elrendelik hát a gyermek megölését. A hercegné egy bizalmas orvosa segítségével sikeresen azt hiteti el velük, hogy a gyermek meghalt a szülést követően, holott csak egy akkupunktúrás tű segítségével keltették a tetszhalott-állapotot rajta. A hercegné ezt követően megbízza egy hűséges testőrét, hogy rejtse el a kislányt valahol távol, messze a fővárostól, hogy sose kerülhessen kapcsolatba velük, és legfőképp az ikertestvérével. Eltelik 10-12 év, és a kislány (Park Eunbin), aki a Dami nevet kapta, mégis visszatér a fővárosba, és mit sem sejtve jelentkezik a palotába udvarhölgynek. A mosodába fel is veszik, egy nap pedig összetalálkozik a fivérével, aki királyi unokaként apja után a trónt fogja örökölni. A fiú felismeri a kettejük hasonlóságából származó előnyöket, és néha helyet cserél a lánnyal, hogy eunuchjával (vagy anélkül) kiosonhasson a palotából. Egy végzetes napon azonban, mikor kivégzésre váró mesteréhez próbálna eljutni, anyai nagyapja (Yoon Jaemoon) parancsára a főfelügyelőség hivatalának vezetője, Jeong Seokjo (Bae Soobin) üldözőbe veszi őt, nem is tudván, hogy a lányruhák alatt az ország jövőbeli uralkodója rejtőzik. Jeong kegyetlenül végez a kisfiúval, a palotában pedig húgának, Daminak nem marad más választása, mint végleg magán hagyni a hercegi talárt. Egyedül eunuchja (Ko Kyupil) és udvarhölgye (Baek Hyunjoo) tud a titokról, valamint édesanyja, a hercegné. 10 évvel később a felcseperedő “herceg” új nevelőt kap Jeong Jiun (Rowoon) személyében, akivel gyerekfejjel, a palotába kerülésekor ismerkedett meg, és akivel akkoriban egymásba szerettek, de a történtek miatt nem leplezheti le magát előtte. A közös kalandok azonban ismét közel hozzák őket egymáshoz, annak ellenére, hogy a nevelő férfinak hiszi a herceget…

Egy klasszikus háremtörténetet kapunk a szokásos álruhás/beöltözős fajtából, a recept pedig kicsit emlékeztet a Moonlight drawn by cloudsra (sőt… nem csak a recept, maga a poszter is szinte…). Adott egy titokban férfiruhákat öltő lány (itt: herceg, ott: eunuch), annak elsőszámú szerelme (itt: a nevelője, ott: a herceg), aztán ott a másodvonalbeli hősszerelmes, aki természetesen az elsőszámú love interesttel jó barátságban áll, és képes elfojtani az érzéseit hősnőnk iránt (itt: az unokatestvér Hyeon herceg (Nam Yoonsu), ott: Kim Yunseong), és mindezt megspékeli egy csinos, tehetséges, ámde hallgatag testőrfiú (Choi Byungchan) mindkét esetben, akinek valami nagy titok lappang a múltjában. Különösebb baj a párhuzammal éppen nincsen, mert más azért ez a felállás, de kicsit sejtteti már jó előre a végkifejletet, hogy ha meg kell halni valamelyiknek, akkor kitől fogunk elbúcsúzni. A cselekmény derekán ugyanúgy át kell élnie a hősszerelmesnek a gyötrelmet, hogy végignézi párjának kényszerű házasságkötését egy kiválasztott nemes kisasszonnyal, aki egyébként világszép és egy tünemény, és tragikus, hogy tudtán kívül ő is ilyen helyzetbe kerül. A történet derekán pedig végül a titok is kiderül, és álruhás leányunk a Sungkyungwan Scandalhoz hasonló véletlen módon finoman lelepleződik kedvese előtt: ott vízbe esés és megmentés, itt egy vállsérülés következtében. Ugyanúgy megvan a gonosz királyné, mint a király második hitvese, aki szöges ellentéte az első királynénak, aki szeretetre méltó és jóságos volt. Ugyanúgy megvannak a gonosz királyi rokonok anyai meg apai ágon, akik a befolyásukat féltik, és népes magánhadseregükkel természetesen hőseinkre folyamatos veszélyt jelentenek. Aggasztó, hogy újra és újra ugyanazokat az idősebb színészeket látjuk a “gonosz” szerepében, szinte már a történetek elejétől borítékolható egyiknek vagy másiknak a várható viselkedése. Azaz… minden receptből sikerül csippenteni egy keveset.

Őszintén szólva, kellemes a történet. Nem nagyon halad A-ból B-be, csak belecsöppenünk a 10 évvel későbbi időszakba, de nem látjuk, hogy a hercegnek honnan hova kellene eljutnia. Annak ellenére, hogy ez már egy modernebb kori kosztümös sorozat, én hiányolom belőle azt a fajta realizmust, ami áthatotta pl. a Mr. Queent: hogy bemutassa az álruhába bújt lány nehézségeit, ahogy ahogy az ellenkező nemként él. Úgy nő fel, hogy édesanyját, a hercegnét hamar elveszíti (az sincs tisztázva, hogy miért, de hagyjuk is inkább…). Két bizalmasa van csak, az eunuch és az udvarhölgy. De nem látjuk, hogy ők hogyan készítenék fel őt a hercegi életre. 10 évvel később azt látjuk, hogy “hercegünk” már művelt, jártas a klasszikusokban, kifogástalan az írásképe, és kiváló kardvívó. Nem szeppen meg egy helyzetben sem, egyedül csak anyai nagyapja jelenlétében látunk némi félelmet rajta, ami érthető: a férfi felelős tulajdon ikertestvére meggyilkolásáért. De nem látjuk a nehézségeket azon túl, hogy le kell kötöznie a melleit, és jaj, az egyik cselédlány kidobta a pamut szalagokat, és selymet vitt be neki helyette. Húha. Hogy oldja meg pl. a menstruáció kérdését anélkül, hogy a kismilló cseléd közül soha senki ne vegyen észre belőle semmit? Hiányolom az oktatásának, kiképzésének bemutatását, ahogy megtanították vele, ki kicsoda a palotában, mi hol van, kivel hogy viselkedjen… Arról nem is beszélve, hogy mégis hogy gondolták, hogyan oldja majd meg, ha házasságra kerül sor? Hogyan fog együtt hálni a leendő hitvesével? Hogyan lesz gyereke? Ezek mind-mind előrevetítik az elkerülhetetlen lebukás gondolatát, az pedig, hogy az apja, a király újraházasodott, és új királynéjától második fia született, potenciálisan sugallja azt is, mi lesz a várható végkifejlet: a dinasztia nem dől dugába és nem hal ki örökös nélkül, valahogy a lány-hercegünk bizonyára megmenekül (és összejön valamelyik szerelmével), a trónt pedig a második kisherceg örökli meg tőle.

És ezt azért nem feltétlenül jó tudni előre. Kell, hogy egy cselekmény meglepetéseket is tartogasson számunkra, hogy bár felismerjük benne a megszokott filmes elemeket, mégis legyen lehetősége megdöbbenést, katarzist okozni. És ilyen szempontból a The Kings Affection abszolút nem egy ambiciózus sorozat. Semmi innovatív nincs benne, és az is el van húzva 20 kosszú, 65-70 perces részen keresztül, és bár sok flashback nincs benne, a taktikai arcközeli felvételek, remegő, hatalmas szemek és laaaaaaaaaaaaaaaaaaassan kibuggyanó könnyek egy idő után rém bosszantóak kezdenek lenni. Hasonlóképpen hiányolom a hősök részéről úgy általánosságban véve a dilemmát az azonos, illetve ellenkező nem iránti szerelem terén. Hogy Jeong Jiun hogy nem dilemmázik azon, hogy saját kultúrájuk, erkölcsük ellen vét azzal, hogy egy másik férfit illet csókkal, belé szerelmes, a karjaiban akarja tartani… Ugyanígy hogyhogy nem látunk vagy hallunk a főszereplő belső monológjaiból sem arról, hogy amit érez, nőként vagy férfiként érzi Jeong Jiun iránt? Vagy hogy Jeong Jiun a férfit vagy úgy összességében az embert szereti-e benne? És ha a férfit, a titok lelepleződésével vajon változtat-e ez kettejük kapcsolatán? Komolyan mondom, jobban megismerjük a mindössze néhány részre érkező, ming követ (Park Kiwoong) jellemét, motivációit vagy háttértörténetét, mint néhány konkrét hősünkét.

Kevés igazán nagy fordulat vár ránk a sorozat alatt, sőt, a cselekmény sebessége erősen be is lassul a felénél. Andalgunk egyik meghittnek szánt jelenetből a másikba, hőseink pedig egyre óvatlanabbá válnak, nyíltan csókolóznak a palota félreeső kertjeiben, és lassan mindenki megtudja körülöttük a lány titkát, aki meg nem, az az udvarban természetesen a két férfi, a király és Jeong Jiun természetellenes kapcsolatáról kezd el pletykálni. Egyre kiterjedtebb a királyi rokonság, amit már az elején is nehéz volt követni, hogy ki kinek az öccse, bátyja, kutyafittye, és milyen jogon akar trónigényt benyújtani. Egyetlen meglepő húzás volt csak, amikor herceg/királylányunk féltestvérét, akire a trónutódlás szempontjából számítottam, megölték, mert a haszontalan Hyeon herceg se őt, se az udvarhölgyet vagy eunuchot nem volt képes megvédeni – és a sors iróniájaként ő maradt az egyedüli férfi rokon, akire a trónt rá lehetett végül bízni.

Nem tudom. Talán csak én fáradtam bele a folyamatosan ismétlődő toposzokba, és már annyi történelmi sorozatot láttam, hogy 1-1 sémát azonnal felismerek, és az megsejtteti a végkifejletet, amitől már nem tudom úgy élvezni ezeket a történeteket, ahogy régen (vagy ahogy szeretném).

A zene nagyon szép, bár sokszor ugyanaz a dallam ismétlődik játékos, gyorsabb vagy lassabb formában, más, igazán kiemelkedő zenei darabot szinte észre sem vesz az ember. A jelmezek csodaszépek, ahogy az elvárható, a kameramunka is egészen kivételes. Van néhány kedves easter egg is azért a történelmi sorozatok kedvelőinek, pl. a felügyelő szerepében Bae Soobin, akinek ez már a sokadik történelmi sorozatos szerepe, és pl. a Painter of the Windben királyt játszott, akárcsak Lee Pilmo, akit utoljára kosztümös sorozatban a Haechiben láthattunk, Ko Kyupil és Baek Hyunjoo, mint eunuch és udvarhölgy is abszolút telitalálat. Szívmelengető volt látni Park Eunhyét is, bár inkább megdöbbentő, hogy a Dae Janggeum és a Yi San fiatal udvarhölgyes/hercegnés szerepei után itt már középkorú asszonyként, Jeong Jiun anyjaként látjuk. Megöregedtünk, baszki.

 

The House Where the Mermaid Sleeps (film) – 10/8

A filmmel kapcsolatos, általános gondolataimat leírtam az ehhez kapcsolódó bejegyzésben.

 

Genesis – 10/3

Han Gongchan (Park Haejin) egy életvidám és kedves fiatalember, aki egyedülálló édesanyjával (Sul Jiyoon) él. Egy nap azonban felkeresi őket a MunMyeong Bio Gyógyszeripari Vállalatcsoport képviseletében Kang Dohun (Park Geunhyung), és közli vele, hogy ő a fiú apja, és a család részeként, “Kang Ilhun” névre átkeresztelve igényt tart a munkájára. Ilhun anyja vonakodása ellenére elfogadja ugyan az ajánlatot, bár továbbra sem tekint a férfira apjaként. Mikor azonban édesanyja cserbenhagyásos gázolás áldozatává válik, teljesen magára marad. Úgy dönt, elhelyezkedik a vállalatcsoporton belül, vagyonát és befolyását viszont titokban arra használja, hogy édesanyja gyilkosát megtalálja. Amikor az öregedő és egyre gyengébb egészségi állapotú apja egy nap egy konferencia részeként nem elsőszülött gyermekét, Ilkwont (Lee Kiwoo) jelöli meg utódjaként a vállalatcsoport élén, hanem Ilhunt, egymással szemben álló érdekcsoportok küzdelme veszi kezdetét. Ilhun nem is sejti, mibe csöppent, ahogy azt sem, mi az, amivel a cég titokban foglalkozik. Viszont amikor egy nap váratlanul rá hasonlító, számára teljesen idegenek célkeresztjébe kerül, úgy dönt, utánajár, mi zajlik a háttérben valójában…

Az Ázsia Ékkövein merült fel, hogy ennek a régóta készülő sorozatnak még nincs magyar felirata, és mi lenne, ha valaki elvállalná. Én már rég el is feledkeztem róla, mert eleinte annyira semmi hír nem jött ezzel kapcsolatban. Aztán ahogy utánaolvastam, láttam, hogy mindenféle produkciós botrány gyötörte a művet, melynek tükrében nem is csodálom, hogy olyan lett, amilyen. A produkciós cég nem fizette a forgatásban részt vevők bérét, se a felszerelések bérleti díjait, melyeket egy jó ideig a My love from another starból is ismert rendező állta saját zsebből. Érthető módon aztán egyszer mindenkinél betelt a pohár, a stáb kollektíven fel akart mondani és új produkciós céget keresni. Ekkor visszatáncolt az eredeti vállalat, lecserélték a rendezőt, a rendező távozása után szerződést bontott velük a női főszereplő, Nana. A cég azzal vádolta Park Haejint, hogy a menedzsmentje beleavatkozott a munkálatokba, ami miatt meg Park Haejin perelte be őket, és diadalmaskodott is felettük. Azaz jó nagy szarkavarás ment hónapokon keresztül, aminek az eredménye egy Frankenstein-szerű szörny lett, minisorozat formájában, érdekes alapfelvetéssel, de inkoherens, követhetetlen cselekménnyel, lecserélt színészekkel, és érthetetlen befejezéssel.

Nem gyakoriak a klónozásos történetek, és az olyanok, mint a Duel vagy a Circle nagyon pozitív fogadtatásban részesültek annak idején. Kevés az igazán jó scifi a koreai piacon, ezért jó lett volna, ha ez nagyot szól, amire potenciális esély lett is volna, mert elég jó volt a szereposztás. De így, hogy minden lehetséges dolgot széjjelbarmoltak benne, a néző sok dologra csak utólag jön rá, vagy úgy se. Nem volt világépítés, felvezetés, hogy hol vagyunk, kiket látunk, azoknak mi a motivációja. Utólag belegondolva össze lehet rakni a történetet, de ennek nézés közben kellene összeállnia. Mert így adott egy élete végén járó, betegeskedő milliárdos vállalattulajdonos apuka, aki az öröklét megszállottja, és a halál elől menekülve emberi klónozásra adja a fejét a saját gyógyszeripari vállalata berkein belül. Saját magának 4 mása elkészül (Ilhun, Chen, Donjin és Michael), de nem tudjuk, hogy a 4-ből 3 miért defektes, és miért emelkedik ki közülük Ilhun ennyire. [Chen amúgy nem tűnik különösebben problémásnak, mert a kiskutya dédelgetésével utalnak arra, hogy nem teljesen pszichopata, maximum valami spektrumzavaros dolgot tudok elképzelni nála.] A projekt vezetője és a klónok “anyja” kiszáll és magával viszi az egészséges klónt, Ilhunt, míg egy másik doktornő a 3 “selejteset”, akiket maga neve fel. Az apuka évtizedekkel később rábukkan az egészséges fiúra, maga mellé veszi és később az örökösének is megteszi – igen ám, de nem jószándékból, hanem azért, hogy egy rendkívüli eljárás, agyátültetés (!!) segítségével birtokba vegye a fia testét, és benne tovább folytathassa az életét. Az a baj, hogy ebből senki, csak max az idősebbik fiú, Ilkwon rakja össze a kirakó darabkáit. Nem tudjuk, mit tud Ilhun, mi a célja Dongjinnak, ki fekszik végül a műtőasztalon a fináléban, vagy hogy Choi Jinhyuk mit keres egyáltalán az epilógusban klónként Ilkwon társaságában. Az elrabolt Yeo Rin nyomozóról vagy Michael atyáról nem is beszélve, akiről az ég világon semmit sem tudunk meg ezalatt a 6 rész alatt. Nem sokat tudunk meg Ilkwon és felesége családi életéről sem. Utalás szintjén halljuk, hogy gyermeknemzési problémáik vannak, de ha ez nincs kifejtve, minek egyáltalán megemlíteni? Hasonlóképpen mellőzi a történet Yeo Rin nyomozó családjának minden jelenetét, vagy Ilkwon szeretőjének jeleneteit, holott a stáblistában mind szerepelnek. Wu doktor halott lányának sztorija szintén teljesen feledésbe merül.

Ezért a sorozatért (már ami lett belőle) kár volt bárkinek is pénzt kiadnia, mert ez így igazából élvezhetetlen. Az alakításokkal nincs baj, Park Haejin ügyesen vált a szótlan bérgyilkos Chen, a jólelkű Ilhun vagy a rátarti Dongjin között, Nana pedig ahhoz képest, hogy idolból lett színésznő, egész tűrhető. Tetszettek az akció-jelenetei is, bár tartottam attól, hogy hiteltelenek lesznek, ahogy egy 40 kilós szupermodell próbál körbepörgőrúgással rosszfiúkat legyűrni… De egész elfogadhatóak lettek. A társa, Choi Jinsu nyomozó is érdekes figura volt, őt nagyon nem hagyták kibontakozni. Több felnőtt/idősebb színész is egyértelműen felismerhető, röhejes parókát viselt, melyben semmi logikát nem láttam. A zene kb. nem létezett a történetben, egyedül egy OST dal az, ami megmaradt az egészből. Ez a sorozat szégyenfolt kb. mindenkinek az életrajzában, aki ebben szerepelt, nagyon csodálkoznék, ha ebből bárki 2. évadot akarna csinálni.

 

Star Wars – Ahsoka – 10/6-7

Fú, hát nem is tudom, hol kezdjem ennek a sorozatnak az értékelőjét… Ahsoka karakterét még a The Clone Wars c. rajzfilmsorozatban ismertem meg, és nem mondhatnám, hogy különösebben megszerettem, ahhoz túlságosan beképelt és szájalós figura volt, sokszor pedig idegesítő és kioktató a nála idősebb, tapasztaltabb szereplőkkel szemben. Az viszont tény, hogy az ő jelenléte, és a The Clone Wars világa nagyon sokat hozzátett a Star Wars világának kibővítéséhez, megszínesítéséhez, és nem utolsósorban mestere, Anakin Skywalker jellemének elmélyítéséhez. Sokak szerint a “The Clone Wars Anakin” a legjobb Anakin, akivel a Star Wars világában találkozhattunk, és ezt még akár hajlandó is lennék aláírni. Ha csak tisztán a klónháborús események és ott megismert szereplők segítségével folytatódna az Ahsokában a Disney-kánon, meg is elégednék a dologgal, de így, hogy erősen merít a Rebelsből (lásd fentebb), már voltak fenntartásaim. Ennek ellenére mindig remek, ha animációs figurák filmvásznon is megelevenedhetnek. Sokan nagy reményt fűztünk ehhez a sorozathoz, mert azt találgattuk, vajon a Rebelsben bevezetett “világok közti világ” elhozza-e a hardresetet (és/vagy időutazást, párhuzamos univerzumok fogalmát) a történetbe, képes-e kiírni a 7-8-9. részt teljesen a jövő eseményei közül, és tud-e tiszta lappal egy Lucaséhoz hasonló Star Wars világot teremteni.

Akármilyen furcsa, már a sorozat ötletének felmerülésekor botrányok egész sora övezte a castingot, amikor (az amúgy színesbőrű) Rosario Dawsont választották a felnőtt Ahsoka szerepére. Nem is igazán azért, mert egy jó évtizeden át Ashley Eckstein adta a hangját a karakternek a sorozatban és ő jobb választás lehetett volna (ki tudja), hanem mert hirtelen minden LMBT aktivista szaksajtó attól volt hangos, hogy Dawson egyébként transzellenes, mert verbálisan “bántalmazott” egy nála dolgozó szakmunkást, aki történetesen transznak vallotta magát (=nem jó személyes névmással hivatkozott rá). És bár Dawson családjában is vannak “szivárványosok”, ebből is látszott, hogy az ember nem lehet eléggé elnyomott: nem elég, hogy nő vagy, LMBT támogató és színesbőrű, valaki mindig lesz, aki az olimpiai sportágként űzött elnyomás-harcban feletted fog állni, és képes a világot ellened fordítani egy rossz szó vagy pillantás miatt. A dologból per lett, a vádakat aztán ejtették, és azóta se hallani róla többet. Itt tartunk, azaz itt tart az őrült Amerika, és ez vár ránk is, ha nem térünk észhez hamar.

Aztán ott volt Mary Elisabeth Winstead beválasztása a sorozatba, mint Hera Syndulla megformálója. Winstead a Scott Pilgrimmel szerzett magának elsőként igazán hírnevet Hollywoodban, meg úgy a nerd/geek kultúrában, mint Ramona Flowers, a filmrajongó kockák nedves álmainak tárgya. Utóbbi években viszont inkább hírhedtségre tett szert, mint Ewan McGregor (a Star Wars Obi-Wan Kenobijának) szeretője, és később felesége, aki miatt McGregor egy 25 éves házasságot és 4 gyereket hagyott hátra, csak hogy ezzel az új, fiatalabb picsával összeálljon, mert miért is ne: az összes kapuzárási pánik előtt álló, középkorú férfinak ez kell, meg a fiatal punci. És természetesen az ő nyomán kerülhetett Winstead ebbe a sorozatba is. Fúj, de utálom az ilyen homewrecker ringyókat.

De vissza a sorozathoz.

A 2. halálcsillag elleni győzelem után járunk 4-5 évvel. A Felkelők Szövetsége időközben megalapította az Új Köztársaságot, mely továbbra is ingatag lábakon áll a szervezetében dolgozó ex-birodalmi szimpatizánsok, a folyamatos frakcióharcok és általános, pacifista törekvések miatt, melyek minden józan ész ellenére a lefegyverzés, a korábbi birodalmi hadiflotta megsemmisítése mellett kardoskodnak ahelyett, hogy a Köztársaság számára békefenntartó és biztonságot garantáló katonaságkét megtartották volna. Mon Mothma (Genevieve O’Riley), a kancellár folyamatosan egymásnak ütköző érdekcsoportok miatt alig képes érvényesülni. A korábbi összecsapásokban hősiesen helyt álló Hera Syndulla tárbornok (Mary Elisabeth Winstead) a kisfiával, Jaycennel (Evan Whitten) továbbra is igyekszik segíteni a flotta munkáját, míg egykori legénységének tagja, Sabine Vren (Natasha Liu Bordizzo) a Lothal bolygón unatkozik. Azóta is Ezra Bridger (Eman Esfandi) visszatérésére vár, és neheztel mesterére, Ahsokára is, aki látszólag félbehagyva az ő (jedi-)kiképzését, évekkel korábban lelépett. Ahsoka azonban visszatér, az űrhajóján egy Huyang (David Tennant) nevű droiddal, mely évezredeken át a Jedi Templomban szolgált, hogy folytassa a fiatal nővé cseperedő Sabine tanítását, és együtt indulhassanak Ezra megkeresésére. Felmerül ugyanis annak veszélye, hogy egy régi ellenségük, a birodalmi Thrawn főadmirális (Lars Mikkelsen) visszatér, ha azonban Thrawn él, talán Ezra is. Amikor azonban felbukkan két Sithekre jellemző fénykarddal harcoló sötét jedi, Baylan Skoll (Ray Stevenson) és tanítványa, Shin Hati (Ivanna Sakhno), és a dathomiri éjnővérek mágiája egy új galaxisbeli útvonalat nyit meg előttük, felborulni látszanak az erőviszonyok, és a Köztársaság újabb fenyegetéssel kell, hogy szembenézzen…

Féltem, hogy mit fognak kihozni ebből. A premier napján megjelenő, első két epizód is nagyon “meh” volt, amiben kb. mindenki érdekesebb, hitelesebb, élettel telibb volt a címszereplő Ahsokánál, akit Rosario Dawson egy nagyon visszafogott, csendes, folyton laaaaaaassssan mozgó, karbatett kézzel töprengő nőként formál meg, ami éles eltérés a korábbi történetekben megismert, hiperaktív karakter-ábrázolással szemben. Igen, mondhatjuk, hogy felnőtt, megkomolyodott, ilyenné tették az átélt traumák… de nagyon idegen tőle ez a viselkedés. Aztán ott volt a két új sötét jedi, Baylan Skoll és Shin Hati, és úgy voltam vele, hogy “remek, újabb, tisztogatást túlélő jedik, akik eltévelyedtek, aztán már az előzetes alapján biztos teljesen fel lesznek tápolva, mint a következő istenkirály ellenfelek…” De baszki… hát leesett az állam, hogy milyen jók. Kollegámmal és jóbarátommal, Májkival kajak szinte minden résznél (de főleg az 5.-nél) idegbajosan írtunk egymásra, hogy “nézzed, nézzed, nézzed baszki, nem bírok magammal, ez kurvajó!“. Baylan rendkívül tekintélyt parancsoló, nagyon hiteles, mint háborútól megcsömörlött jedi (nagy kár, hogy a színész nem sokkal a forgatást követően sajnos meghalt, mert ha valakire, rá annyi történetszálat fel lehetett volna építeni!), mellette Shin Hati iszonyat jól harcol, és az őt megformáló, ukrán színésznő meg egyébként valami iszonyat gyönyörű, mintha Scarlett Johannsont összegyúrták volna Elisabeth Olsennel. Még az inkvizitor Marrok (Paul Darnell) is fantasztikus, amilyen akrobatikussággal párbajozik, és minden ellenérzésemet félre tudtam tenni Mary Elisabeth Winsteaddel kapcsolatban is, mert Hera Syndulla karaktere is annyira szerethető. Sabine irritált a Rebelsben, de még őt is meg tudtam kedvelni. És hát aki aztán abszolút feltette a pontot az i-re, az Hayden Christensen volt, aki egy évadközepi, überbrutális tetőpontra visszatért Anakin Skywalker mementójaként, hogy a “világok közti világban” Ahsoka konfrontálódhasson vele, és el tudja engedni őt, valamint a bűntudatot, hogy annak idején magára hagyta, és nem lehetett ott, hogy segítsen őt a jó oldalon tartani.

Akinek volt szeme az előzménytrilógia mélységeit észrevenni, az mindig is tudta, hogy Hayden volt A tökéletes választás Anakin szerepére. Sokan (főként a sajtó élcelődése miatt) ugyanúgy nem tudták elválasztani a színészt a szereptől, ahogy tették ezt pár évvel korábban Ahmed Besttel is, aki Jar-Jar Binks karakterét formálta meg. Mindkettejüket évtizedes abúzusnak tették ki, ami nemcsak a mentális egészségükre, de valószínűleg karrierjeikre is nagy hatással volt. Én mindig is szerettem Haydent, jó 20 éve, zsenge lánykoromban állatira szerelmes is voltam belé XD, és olyan jó volt látni a visszatértét: a rendkívüli alakítását Anakinként, Vaderként, az interakcióját Ahsokával, hogy még mindig milyen kiválóan tud vívni a fénykarddal, és látni mindazt a túláradó szeretetet, amit ezért a szerepléséért most kapott, teljesen megérdemelten. Konkrétan eufórikus állapotban hiperventilláltunk az 5. rész láttán, és úgy érzem, a Mandalorian 2. évadának fináléja óta (melyben Luke felbukkant, széjjelhentelt mindenkit és könnyes búcsút követően magával vitte a kis bébi Yodát) nem láttunk ennyire izgalmas, összetett, megható és jól megírt Star Wars tartalmat.

És pontosan ez is lesz számomra az Ahsoka veszte. Mert innen akárhogy is akart, a sorozat már nem tudott visszajönni. Bármit is láttunk, onnantól kezdve szinte jelentéktelenné vált. Igen, megérkeztünk egy másik galaxisba, amit eddig nem láttunk, mert minden Star Wars történet egy galaxisra koncentrálódott, nem ugráltunk egyikből a másikba. De jelentőségét nem láttam, mert kaptunk egy jellegtelen, kietlen tucatbolygót, ami az eddig ismert Star Wars-univerzum bármely meg nem nevezett planétája is lehetett volna, azaz semmi funkciója nem volt a galaxisok közti utazásnak. Mitológiát akartak teremteni vele, hogy “jaj, innen származnak a dathomiri boszorkányok/éjnővérek, meg az Erő is innen eredeztethető“, de semmit sem sikerült hozzátenni az Erő eddigi misztikumához. Látunk nagy, Gyűrűk Ura-jellegű kőszobrokat különféle, rajzfilmekből megismert istenségekről, de nem tudjuk ezt a kozmikusnak csúfolt háttérsztorit egyénekre levetítetni, hogy ez milyen hatással kellene, hogy legyen a jelenleg élő Erő-használóinkra (Luke, Grogu, Leia, Ezra, Ahsoka, Sabine, Baylan és Shin).

Megkapjuk aztán persze Thrawn főadmirálist is, akit én már akkor utáltam, amikor a 90-es években megjelent regényekben olvashattunk róla, ennek ellenére Lars Mikkelsennek sikerült ugyanazt a vontatottan beszélő, intelligenciában mindenkit túlszárnyaló katonai stratégát hoznia, amilyennek a figurát elképzeltem. Az egész tartása, hanghordozása, minden manírja megegyezik a könyvekből ismerhető admiráliséval, ami megint csak megerősíti bennem az elképzelést, miszerint a Mikkelsen-família a jelenlegi Hollywood legtehetségesebb színész-családja. Visszatér a The Mandalorianból megismert Morgan Elsbeth (Diana Lee Inosanto) figurája is, akit ott nem is igazán értettünk, hogy kicsoda vagy micsoda, hát most megtudjuk, hogy dathomiri éjnővér/boszorkány vér csörgedez az ereiben, és az ő segítségével jutunk el a mi galaxisunkból Thrawnhoz, és jöhet vissza végül Thrawn.

Az egész éjnővér/boszorkány dolog olyan furán alakult az élőszereplős és animációs Star Wars világában. Amikor annak idején Dave Wolverton “The Courtship of Princess Leia“, vagy ahogy magyarul megjelent, a “Szökevények” c. regényét (és később az ahhoz kapcsolódó történeteket) sok-sok éve olvastam, egyáltalán nem ilyen ijesztő, zombiszerű figuráknak képzeltem őket. Sokkal inkább egy buja dzsungelvilágban élő, amazonszerű társadalomnak, tele elbűvölően szép nőkkel. A boszorkány Teneniel Djo az egyik legérdekesebb női EU-szereplő volt számomra (és sokkal jobban szurkoltam volna neki amúgy, mint a förtelmes Mara Jade-nek, hogy Luke leendő partnere legyen), de ezzel a történettel is ugyanaz történt, mint oly sok minden EU-regénnyel: félresöpörték, és csak morzsákat emeltek ki belőle, amit későbbi médiumokba (könyvekbe, képregényekre, rajzfilmekbe és most az Ahsokába) átemeltek.

Sabine-ról aztán kiderül, hogy szintén érzi az Erőt, de minek? A Rebels 75 részén keresztül az ég világon semmi nem utalt erre, most meg hirtelen el kellene hinnünk, hogy képernyőn kívül már megkezdődött a kiképzése Ahsokával, amit most akarnak folytatni? 7 részen keresztül persze nyomát se látjuk annak, hogy Sabine bármit is érezne, a fináléra természetesen csak megkapjuk a markába röppenő fénykardot, utána pedig már nincs megállás: az olyan, nagy koncentrációt és gyakorlást igénylő mozdulatok is már maguktól mennek, mint amilyen a force-push (azaz tárgyak Erővel való meglökése nagyobb távolságra). Hiányzik látni a tanulási folyamatot, amit pl. Luke-nál láttunk, aki hasonló korban kezdte meg felfedezni az Erőt, és tanulni, amit kell. Nála láttuk a kitartó gyakorlást, a próbákat, a hibákat, az újrakezdést, és annak ellenére hitelesnek éreztük, hogy tudni lehetett, milyen örökség birtokosa, ami miatt amúgy sokkal gyorsabb tanulást is simán elhittünk volna neki. Az újkori Star Wars-karakterek már mind agyontápoltak, mindenki rögtön elképesztő tudás birtokosa.

A finálé szinte teljesen mellőzi Baylan Skollt és Shin Hatit, akik ráadásul karakteridegen módon el is válnak egymástól: Baylan elköszön a tanítványától, mondván, érzi benne az ambiciót, ami a Birodalom felé hajtja őt (ennek ellenére Thrawn simán hátrahagyja őt, gondolkodás nélkül), míg Baylan saját bevallása szerint valami magasztosabb, magasabb szintű tudást hajszol. Hogy mit? Sose  tudjuk meg, egyrészt azért, mert a színész sajnos meghalt, így ha lenne is bármilyen folytatás, biztos, hogy az színészcserét fog eredményezni. Baylan talán a sorozat legmegkapóbb, legérdekesebb és egyben legjobban elvesztegetett karakte, és azzal, hogy ő valami “többet” keres, és a finálé vágóképeiben ezen az ismeretlen bolygón látjuk, ahogy az egyik Mortis-istenség kőszobrán áll… Semmivel nem jutunk közelebb a céljai megismeréséhez.

[Ivanna Sakhno (Shin Hati), Diana Lee Inosanto (Morgan Elsbeth) és Ray Stevenson (Baylan Skoll) – RIP 🙁 ]

És ez talán a legnagyobb problémája az elmúlt évek Star Wars-tartalmainak. Azok a nézők, akik még 20-30 éven keresztül a Disney-éráig hajlandóak voltak beleinvesztálódni a spekulációkba, easter eggekbe, szép lassan búcsút intettek a modern kori történeteknek, az újkori rajongókat vagy mezei nézőt meg már nem lehet megfogni azzal, hogy “hú, az a szobor ott egy utalás egy 15 éves sorozat 3 részes sztorijára!” vagy hogy “azok a faragások a falon utalások az egyik Star Wars-játékban látottakra, de amúgy nem mondjuk meg, mit jelent, csak… úgy ott vannak“. Mert ennél nekik, nekünk ma már több kell – vagy épp kevesebb: adj egy Luke-ot, Leiát, Hant, Csubit és Landót, már MEGISMERT, eredeti karaktereket, EGYÜTT! Adj nekik értelmes történetet, izgalmat, humort, drámát, katarzist, és megfogsz minden régi és új rajongót! Nem kértünk sokat, és csilliókat kereshetett volna a Disney. Azt lehetett volna hinni, hogy Dave Filoni, a The Clone Wars, a Rebels, az Ahsoka atyja és a The Mandalorian közreműködője, a Lucasfilm animációs igazgatója látja és tudni fogja ezt, hisz Lucas szárnyai alatt nevelkedett és látta, hogyan épül fel ez az egész. De lassan… kezdek kételkedni ebben.

A finálé teljesen antiklimatikus, és érezni lehet, hogy nagyon egy keserédes “Birodalom visszavág“-jellegű befejzést próbáltak kialakítani belőle, ami abszolút nem sikerült. Lezáratlan, összecsapott, jellegtelen.

Ami igazán említésre méltó, az a színészek alakítása, a jelmezek, díszletek, az operatőri munka és nem utolsó sorban a zene. Minden és mindenki érdekesebb, kerekebb volt, mint a címszereplőnk, ami megdöbbentő. Azaz látni, hogy adott volt a csillagok egy szerencsés együttállása (pénz, tehetség, kreativitás), amiből megint nem sikerült kihozni semmi igazán rendkívülit. Hogy gyöngyszem lett-e a sok moslék Star Wars-tartalom közt? Maximum 1-2 része. De minden más sajnos feledhető belőle.

Ooku – The Inner Chambers (2023) – 10/8

Egy ideje dobálta fel a Netflix ezt az anime-sorozatot, úgyhogy elmentettem a listámra, hogy később meglegyen, ha kedvet kapnék hozzá. Úgy hozta a helyzet, hogy egy nap főzés közben semmi érdemlegeset nem találtam magamnak a Youtube-feliratkozásaim közt, ezért elindítottam ezt, hogy hadd menjen a háttérben. Aztán azon kaptam magam, hogy egyre lassabban haladok a kaja előkészítésével, mert folyamatosan a telefon kijelzőjét nézem, annyira lekötött a cselekmény.

A 18. századi, feudális Japánban járunk, a Tokugawa-sógunátus uralma alatt. Egy vidéki kis faluból évtizedekkel korábban egy ismeretlen, szörnyű kór terjedt el a szigetországban, mely megtizedelte a férfi lakosságot, mely történetünk kezdetének idejére kb. negyedannyi lélekszámot számol, mint ahány nő található a birodalom területén. A járvány egyfajta himlőként pusztít, melynek következében a kisfiúk, fiatal és középkorú férfiak egész tesén borzaszó, vérvörös kelések jelennek meg, mely végül a halálukhoz vezet. A nyugat elől bezárkózó ország igyekszik titkolni a történteket, a férfiak helyét pedig szép lassan átveszik az asszonyok a hétköznapok terén: az addig házimunkával és gyerekneveléssel foglalkozó nők kezdenek el dolgozni a földeken és céhekben, sok esetben a gyerekek is ki kell hogy vegyék a részüket a munkából, hogy családjaik fenn tudjanak maradni. Mégis klánok néptelenednek el vagy halnak ki teljesen férfi örökös hiányában, az életben maradó, szerencsés férfiakat pedig a társadalom igyekszik a tenyerén hordozni. Külön “piros lámpás” negyedek vannak számukra, ahol a nők nagy pénzeket hajlandóak fizetni 1-1 éjszakáért velük annak reményében, hogy teherbe eshetnek tőlük, és gyerekük születhet. A lányos családok is irdatlan hozományokkal próbálják megfogni maguknak a házasulandó korba érő fiatal urakat. Egyedül a sógun palotáját védő szamurájok köre az, ahol megmaradt a korábbi hierarchia, és csak férfiakat vesznek fel maguk közé. Ők gondoskodnak a mindenkori uralkodói réteg biztonságáról, és arról, hogy a palotából sose jusson ki annak a titka, hogy az utolsó, férfi sógun évtizedekkel korábban meghalt, és azóta női ági rokonok uralkodnak helyettük. A belső palota, az úgynevezett Ooku funkciója is megváltozott: korábban a sógun gyönyörű hajadonokből háremének adott otthont, most azonban a női sógunok számára üsszegyűjtött gyönyörű férfiak százainak birodalmává vált, ahová a nőtlen, csinos fiatalemberek számára a legnagyobb kiváltság bekerülni.

Maga a sorozat történetek egyfajta antológiája, nem teljesen egy összefüggő cselekményű anime. Egy mozifilm-hosszúságú, 90 perces első résszel indítunk, mely a 18. század elején megismerteti velünk a körülményeket, bemutatja az épp trónra lépő női sógunt, Yoshimunét, aki nagy pazarlásnak érzi, hogy nőtlen, életerős férfiak százai lesik az ő kegyeit, sokak egy egész életen át feleslegesen, így költségcsökkentés és gazsaságosság szempontjából sokukat el is bocsátja az Ookuból. Egy fiatal férfi, Mizuno Yunoshin a szépsége miatt benn marad és abban a kiváltságban részesül, hogy vele veszítheti el a sógun a szűzességét, de ez egyben azt is jelenti, hogy az együttlét után ki fogják végezni, hisz így “sebet ejt” a női sógun testén. Cserébe a családja jókora ellenszolgáltatásban részesül, így Yunoshin elfogadja az ajánlatot, hiszen így húga is hozományhoz juthat és talán sikerül férjhez mennie. A sógun és az ifjú szerető azonban kölcsönös szimpátiát érez egymás iránt e rövidke ismeretség alapján, így Yoshimune úgy dönt, mégsem végezteti ki őt, és szabadon engedi, hogy más néven új életet kezdhessen, azzal a nővel, akit valójában szeret. A sógun azonban a történtek után elkezd azon töprengeni, hogyan is juthatott idáig a szigetország, mi válthatta ki a járványt, és elődjei hogyan igyekeztek megbirkózni annak társadalmi és gazdasági hatásaival. Elkezd a palota történelmi feljegyzéseiben kutakodni, és tulajdonképpen ennek köszönhetően ismerhetjük meg a későbbi epizódokban látható cselekményt, egyfajta visszatekintésként.

Megmondom őszintén, nagyon tetszik a narratíva. Szokatlan és formabontó, és mikor elkezdtem nézni az 1. részt, csak halad és halad a cselekmény, én meg csak nézek ki a fejemből, hogy hogy fér el ennyi esemény egy 20-30 perces, normál anime epizódban. Aztán ahogy rátapintottam a telefon kijelzőjére, láttam, hogy már a 73. percnél járunk, mondom WTF, akkor ezért tűnik ennyire tartalmasnak és hosszúnak. Az ezt követő, 9 rész egy elődjére, Iemitsu sógunra fókuszál, aki az első női vezér volt a korszak élén, akiről a palotán kívül még senki sem sejtette, hogy nem férfi. Értelemszerűen jóval több teret kap az ő története, jellemfejlődése és korának bemutatása, mint Yoshimune és Yunoshin kapcsolata, mégsem érezzük, hogy ez hátrány lenne.

A koncepció rendkívül érdekes. Mindig is szeretem az ilyen “mi lenne, ha”-történeteket (gyakran magam is írtam ilyeneket). És bár sokszor kifogásolom a nyugati sorozatokban a reprezentáció, diverzitás és inkluzivitás eltúlzott és erőltetett formáit, itt egyetlen pillanatra sem érezzük, hogy bármi természetesellenes lenne. Abszolút logikus, hogy az ország és annak gazdasági élete nem állt meg, hanem a nők voltak olyan talpraesettek, hogy át tudják venni a férfiak szerepeit, hogy átvészelhessék a járvány sújtotta időszakot. Végignézzük a tragédiáikat, ahogy el kell temetniük a gyermekeiket, fiútestvéreiket, férjeiket, apáikat, és tehetetlenül állnak az ismeretlen betegséggel szemben. A férfiak tenyéren hordozása pedig nem azért kezdődik el, mert a férfi nem önmagában magasabb rendű vagy nagyobb tiszteletet érdemel, hanem mert felértékelődik a gyermeknemző képességük, amivel a családok a fennmaradásukat biztosítani tudják. Teljesen realisztikus a belső udvarban, azaz az Ookuban az ármánykodás, ahogy látjuk azt más, történelmi sorozatokban a női udvartartás hölgyei részéről is. A férfiak itt is a sógun kegyeiért versengenek, de mivel csak keveseknek adatik meg a szerencse, hogy a sógun velük töltsön 1-1 éjszakát, a többiekben folyamatosan gyűlik a feszültség és frusztráció. A szexuális kielégítetlenség miatt sokszor vagy együtt hálnak egymással, vagy az idősebbek megkövetelik az “engedelmességet” a fiatalabbaktól, vagy összefognak egymás ellen, és a gyengébbeket, újoncokat támadják meg, azaz terítéken van a nemi erőszak súlyos problémája is. A történet nem finomkodik, természetesen ábrázolja a férfiak közötti, gyöngéd érzelmeket és a brutalitást is. Szóval ha valahogy ábrázolni lehet egy ilyen önmagából kifordult társadalmat, azt így kellene csinálni, ahogy ez a sorozat teszi.

A rajzstílus és animáció minősége az egyedüli, ami kicsit hullámzó: vannak egészen gyönyörű arcok, beállítások, jelenetek, de olykor gyermeteg, kissé sablonos, csúnya figurák is, melyek nem kimondottan tetszenek. A karakterábrázolás próbál realisztikus lenni, egyedül a nőknek és fiatalabb, gyermeki karaktereknek van nagyobb szeme a megszokottnál. A zenét nem érzem hangsúlyosnak, a táj és a környezet ábrázolása viszont nagyon szép. Csakis jókat tudok mondani a sorozatról, mely a 19 kötetes mangának csak egy részét tudta feldolgozni, mégis nagyon érdekes gondolatkísérletet jelent.

 

 

Zenék:

Park Minji – King’s Love Waltz (The King’s Affection OST)

Talán az egyetlen igazán kiemelkedő és emlékezetes dallam a filmzenei albumról.

 

Kajiura Yuki – What She Was Here For (Fena – Pirate Princess OST)

Sírnivalóan gyönyörű. Az Aayla írásakor, javításakor szünet nélküli, végtelenített loop-on hallgattam, és közben majd megszakadt a szívem. T__T

 

Evan Call – The Voice in My Heart (Violet Evergarden OST)

Egy gyönyörű anime csodálatos nótája. Igaz, az OST eleve egy mestermű.

 

KSHMR & 7 Skies – Neverland

Ahogy magamtól egyre több elektronikus zenét hallgatok, a Youtube algoritmusa egyre több hasonlót is dobál fel – ami nem is baj. Imádok vezetni, biciklizni vagy edzeni az ilyen számokra, nagyon motiválóan tudnak hatni rám.

 

Jeff Satur – Dum Dum

Barátnőim tovább mérgezik az elmémet a thai BL-ekkel XD, így a thai könnyűzene is lassan elmaradhatatlanul beférkőzik a mindennapjaimba. Tudni nem tudok róluk igazából semmit, de egyik-másik tényleg kellemes és hallgatható.

 

Sophie and the Giants x Purple Disco Machine – Paradise

Ezt valami nyilvános helyen, talán egy orvosi rendelős váróban hallottam meg szerintem, onnan tetszett meg. Eleinte csak hallgattam végtelenítve edzés, biciklizés közben, nem is értve, mitől olyan fülbemászó, aztán kezdtem el odafigyelni a dalszövegre, és rájöttem, hogy szerintem tudatalatt hathatott rám ilyen motiválóan.

 

Azahriah – Gát

Munkatársakkal voltunk egy kis szalonnapörgetésen, és mivel ők többedmagukkal mennek majd szeptemberben egy Azahriah-koncertre, hangolódásképp beraktak tőle egy playlistet, mert jómagam úgy voltam vele, hogy bulvárhíreken kívül fogalmam sincs arról, ki ez a muksó, és miféle zenét játszik. Meglepetésemre… egész hallgatható volt, magyar zenéhez képest. Lehet, hogy túlságosan előítéletes vagyok egy jó ideje a nyugati zenével kapcsolatosan…? Így, hogy lassan már a kpopban is nehezen találok számomra tetsző dalokat, lehet, hogy nyitottabbnak kellene lennem más zenei irányzatok felé.

 

Krajno – Lutam

Mostanában tök fura zenéket hallgatok. Ezt Raya barátném mutatta, mert erre fognak nemsokára hastáncolni, és egész megtetszett a szokatlan hangzásvilága. Nehéz egyelőre elképzelni, milyen lehet erre hastáncolni, mindenesetre érdekes.

 

Alessandra – Queen of Kings (normál és Gabry Ponte remix is)

Régebben évről évre sok eurovíziós dalt hallgattam, mert voltak, amik tényleg szerethetőek voltak (Maria Haukas Storeng, Inga & Anush, BWO, Nelly Ciobanu, Alex Swings Oscar Sings, Magdalena Tul, Emmeline de Forest, stb.), aztán valahogy mindig átment kreténbe a dolog Conchita Wursttal, Dustin the Turkey-vel, Nettával vagy Verka Serduchkával, és egy idő után hagytam a fenébe az egészet. Ez a dal viszont újra és újra felbukkant a Youtube ajánlások közt, és megszerettem.

 

Bahari feat. BIA – Savage (Ginny & Georgia OST)

Raya barátnémtől kaptam egy nagyobb csomagnyi, meghallgatásra váró zenét, azok között bukkantam rá erre a gyöngyszemre (és még jó néhány másra). 🙂

 

DJ Bobo – Respect Yourself

Alighanem a legkedvesebb számom ettől az előadótól, aki gyerekkorom meghatározó erejű ikonja volt. A fantasztikus, budapest koncertjét követően pedig a számai újra visszakúsztak a lejátszási listáimra. A sok mai, alpári, képmutató, visszataszító énekes, együttes, repper között hihetetlen, hogy a Bobo egyszerű, szerelemről, tiszteletről, barátságról, szabadságról, teljesen ártatlan, emberi értékekről szóló dalai még mindig mekkora erővel bírnak.