Megint jártam valahol.
Legutóbb a nyári Fantasy Expót kihagytam, mert munka miatt nem tudtam volna rendesen kipihenni magam, ezért úgy voltam vele, inkább tartalékolok a mostani Képregénybörzére. Mivel ez nem egy egész napos rendezvény volt, elkezdtem nézelődni, mi mást csinálhatnék még, amiért megéri felutazni. Megakadt a szemem a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum mongol-kiállításán, és nem sokkal arrébb a Japánkerten, így ezekre a helyekre mindenképpen el akartam látogatni, és ha még marad időm, akár a közeli Ikeába is beugrottam volna shoppingolni. Nos, nem minden úgy alakult, ahogy terveztem, és marad program a következő utazásra is, de azért mégis sokminden történt a mai napon.
Már-már a szokásos forgatókönyvre készültem: 6-kor kelés, 6:25-ös villamos, 7:30-as IC Budapest felé. Arra nem számítottam, hogy reggel úgy fog fájni a fejem, hogy az életről majdnem lejöttem, de azt hiszem, minden normális ember szervezete megsínyli, ha az elmúlt napok 40 fokos hőmérsékletei helyett reggel 15 fogadja… Gyógyszer helyett igyekeztem elfoglalni magam, illetve eleget inni, hátha elmúlik a dolog, ami valamelyest sikerült is, mert egy ponton már nem a fejfájás bosszantott igazán. Megvettem a legolcsóbb, leghitványabb szudoku füzetet, hogy na majd én azzal elleszek, hát már a borítón lévő feladvány kifogott rajtam, ezért 3/4 óra után inkább dühösen bevágtam a táska mélyére, és elkezdtem zenét hallgatni. A szerelvény 80%-a üres volt, két család ült csak rajtam kívül az egész vagonban, gyerekekkel. Már épp gurultunk be lassan a Keletibe, mikor kivágódik az ajtó, és átcsörtet egy rendkívül feldúlt, francia katonai beret-sapkás pali a vagonon üvöltve, hogy “KI A ***** LOPTA EL A TELEFONOMAT“, meg hogy “NEM SZÁLL LE SENKI, MÍG VISSZA NEM KAPOM“, és hogy ha megtalálja, lelövi, nem érdekli, ha le kell ülnie érte a 20 évet. Na, hát kb. a szar is keresztbe állt mindannyiunkban, és a két család, meg én is azonnal elkezdtem a táskámba gyömöszkölni a saját telefonomat. Az egyik család ráadásul arab volt, apukán anyukán kívül még 3 kisgyermekkel, na ők különösen meg voltak ijedve, mert nem is értettek szerintem magyarul, és nem tudták, mit kiabál a férfi. A pali egyszer még visszajött, ezúttal a vonat vége felé trappolva, majd mikor már a peronhoz közel értünk, újra előre. Én meg már úgy voltam vele, hogy csak szabaduljunk innen, az se érdekel, ha futni kell, de én nem fogok itt maradni egy őrülttel a vonaton.
Úgy tűnt, a kalauzok nem tartották vissza az utasokat, mindenki szabadon leszállhatott, és a rendőrséget se hívták, mert ahogy már egész mélyen benn jártam a Keleti épületében, a csávó ott húzott el mellettem, még mindig tajtékozva, hangosan mormogva, dühöngve a történtek miatt. Az idegességtől meg is éheztem egy kicsit (vagy csak leesett a cukrom), de muszáj volt harapnom valamit, így fornettit majszolva haladtam a piros metró felé. A Képregénybörze a KMO Művelődési Központ és Könyvtár épületébe volt meghirdetve, ahová több átszállással, busszal el lehetett volna jutni, de túl bonyolult nekem ez a fővárosi közlekedés, szeretek inkább ragaszkodni a metróhoz: az megy egyenesen, lerak valahol, onnan meg úgyis odatalálok. Az Astorián készültem átszállni a kék metróra, mely levitt volna Kőbánya-Kispest végállomásig, onnan pedig már csak pár száz méter séta lett volna a rendezvény helyszíne. Aha, csakhogy a metró nem jár.
Valahogy mintha még az univerzum is üzenni akart volna, hogy nem volt jó ötlet ma útnak indulni. Megkerestem a metrópótló busz megállóját, amivel aztán egy jó fél órát zötykölődtem városnézés címszó alatt. Még ennyi kátyút… Soha többé nem kritizálom a miskolci utakat. Országimázsnak megint kiváló, hogy a külföldi turisták és utazók egy ilyen romos, szemetes helyen szállhatnak fel a repülőtér felé induló járatra… Odaérkezvén a Kökinél kellett leszállni, a Google térképpel meg szenvedtem egy kicsit, míg el tudtam indulni jó irányba. Amikor a teló szerint is közeledtem, észrevettem egy kis csoportosulást magam előtt az utca végében. Feltűnt, hogy addig egy animés, mangás vagy képregényes, magamfajta geeket sem láttam, ahogy viszont odaértem, azzal kellett szembesülnöm, hogy az utcán kígyózik a sor az épület előtt. Ezt jó jelnek véltem, mert bár nagyon félreeső helyre szervezték a rendezvényt, úgy tűnt, mégis sokan el tudtak jönni.
Nagyon rég volt, hogy Képregénybörzén jártam, így nem nagyon volt fogalmam arról, hogy is fog majd most kinézni a dolog. Akkoriban rajongó árult rajongónak, tehát javarészt használt termékek cseréltek gazdát. Most azonban több magyar grafikus/képregényrajzoló is képviseltette magát saját asztallal, ahogy a saját munkáikat árulták. Köztük volt pl. Pilz Roland is, a Kalyber Joe c. képregény megalkotója, akivel jó 15-20 évvel ezelőtt, az első Hungaroconok vagy Sci-Fi Napok egyikén sikerült anno megismerkednem, és szerettem volna most is venni tőle valamit (és esetleg alá is íratni vele), de mikor benn voltam, épp elment az asztalától, és mire végeztem a vásárlással és bámészkodással, még nem tért vissza. 🙁 Ő és a magyar képregényes szcéna több képviselője is megszólalt egyébként a Volt egyszer egy képregény c. magyar dokumentumfilmben, amit nemrég láttam, ajánlom mindenkinek, akit esetleg érdekel a téma.
A belépő nem volt sok, mindössze 500 Ft, de már az ajtóból láttam (és éreztem…), hogy hatalmas a tömeg, és túlontúl szűk a hely. A látogatók demográfiai megoszlásban 80-20-as arányban a voltak a férfiak javára, főként a 35+-os korosztályból, de voltak többen is, akik a gyerekeikkel érkeztek (nevelésből pirospont 🙂 ). Akadt olyan, aki klasszikus banyatankkal húzható, kerekes bevásárlótáskával érkeztek, gondolom, készültek rá, hogy nagy tételben fognak vásárolni. A földszinten és az emeleten volt berendezve több, kisebb és nagyobb helyiség, ahol részint magánszemélyek, hol hivatalos forgalmazók, hol pedig képregény-árusítással foglalkozó boltosok asztalai álltak. Sajnos viszonylag kevés olyan dolgot találtam, ami engem érdekelt volna (manga és amerikai kiadású Star Wars). Csak két Star Wars-képregényt tudtam venni, és kicsit alkudni az árukból.
A Marvel és DC szuperhősös képregényei abszolút domináltak, akárcsak a retró magyar kiadások és az elmúlt évek keményfedeles, magyar gyűjteményes kötetei. A figurák kb. megint aranyárban voltak, és amikor megláttam némelyik árusnál azokat az utálatos Funko Popokat, inkább kifordultam a helyiségből. Szóval össz-vissz olyan fél órát nézelődtem és turkáltam a dobozokban, míg megvettem, amit akartam, így ideje volt tervezni a következő programot.
Látva a térképen, hogy a múzeum mélyen a város szívében van, az Andrássy-n, kicsit vakartam a fejem tanácstalanul, mikor a Google megint több átszállásos útvonaltervet rakott elém. Aztán úgy voltam vele, hogy…
… lesétálom.
A Google erősen alábecsülte a gyaloglási képességeimet, és egy jó 20 percet hoztam az ott feltüntetett, közel 2 órás időtartamon. Felcsaptam hát a fülhallgatót, a jutúbról pedig retro anime-slágerek zengtek a fülembe, bár inkább Tsubasa– és Macross-nóták. Elindultam arra, amelyik útvonalat a legrövidebbnek mutatta, át Susnyáspusztán és ott, ahol a MadárSeJár, olyan vidékeken átkelve, melyek láttán néhai lánykoromban anyám jól elpicsázott volna, hogy hogy merészelek egyedül ilyen helyeken mászkálni. Gyalogosan kb. senki se járt arra, de a metrópótló busz kb. kétpercenként, ezért nagy bajra nem számítottam. Igaz, olyan dzsuvás fás-bokros volt az út, hogy az ilyen helyen kb. vécézni se állna meg szívesen az ember, mert még a végén kiugrik valami ork vagy földönkívüli a semmiből.
Már az utam 3/4-énél járhattam, mikor újra felfedeztem a civilizáció nyomait, és találtam egy nyitva tartó kisboltot, ahol tudtam venni egy palack hűtött itókát. Mikor megláttam, hogy még Zero-s Ice Tea is van (és nem csak a szokásos kóla vagy energiaital), úgy megörültem, mint amikor megtudtam, hogy a Given mangája nem ért véget a 7. kötettel. Juhé! Mint valami teve, úgy ittam a friss nektárt, és újult erővel meneteltem tovább az egyre barátságosabb belvárosi utcákon, a sok kacsalábon forgó palota közt. Ezeknél már kicsit lassítottam a tempón, hogy bámészkodhassak egy cseppet a sok nagykövetség gyönyörű épülete körül.
A múzeumban egy nagyon kedves pénztárosnő fogadott, majd elkalauzolt, merre találom a tárlatot. A kellemesen derengő félhomály és a légkondi igencsak pozitív volt. Rajtam kívül csak egy másik látogató volt épp odabenn, így teljesen zavartalanul tudtam gyönyörködni a különleges kincsekben. Alant láthatjátok a helyszínen készült fényképeimet.
Miután meghagytam az üzenetet a vendégkönyvben, és szereztem egy kis vásárfiát emlékbe, megterveztem az utamat a Japánkert felé. Kicsit bosszantott, hogy kb. 1 órára kell számítanom, ami még ilyen kellemesebb környezetben, egyre fokozódó melegben is kicsit már soknak tűnt. A Néprajzi Múzeumnál jártam, amikor ismét elkezdett hasogatni a lábam (korábbi élménybeszámolókból ez ismerős lehet), pedig mostanában már nem volt gondolm vele. Igaz, nem a nyúlcipő gyaloglócipő volt rajtam, hanem csak egy sima utcai, lehet, hogy ennyi mászkálást bírt, és így akarta a tudtomra adni, hogy mára vége a mókának. Három lehetőségem volt. (1) keresni tömegközlekedést és fizetni érte (ami jelen gazdasági helyzetben nem épp a legjobb döntés), (2) tovább gyalogolni sántikálva, majd onnan le a Keletiig, a hazajutáshoz, megkockáztatva, hogy tőből kiszakad mindkét lábam a fájdalomtól, (3) közvetlenül inkább a Keleti felé haladni, megenni valamit és hazajönni. Tekintettel arra, hogy már 3 óra is elmúlt, lassú tempóval elég későn értem volna oda a Japánkertbe, a telefonom is erősen merülőfélben volt, és nem akartam, hogy ne maradjon semmilyen lehetőségem a tájékozódásra és kommunikációra, így a 3-as ajtót választottam. Legközelebb a MondoCon miatt úgyis jövök majd a fővárosba, aznap megnézem a Japánkertet.
A KFC-be betérve nemcsak én fordultam ki majdnem, de a gyomrom is fel, mert bár Budapest utcáin közlekedve már szinte állandó a fekália-szag, de az étteremben olyan bűz terjengett, mintha valaki konkrétan telibefosta volna az étkezdét. Legyűrve az öklendezést, rendeltem magamnak, és szép csendben elfogyasztottam. Az étterem különböző pontjain elhelyezett konnektorok persze nem működtek, így abban reménykedtem, legalább a vonaton tudom majd tölteni a telefonomat.
A fél 5-ös IC-re sikerült is bő negyed órás sorakozás után jegyet szereznem, persze, hogy megint ültek a helyemen. “Ja, meg se néztem“, mondá az 50-60-as úr. Minek azt? Fülkés kocsi, odabenn sehol egy konnektor, ámde a folyosón! Lelkesen viszem ki a mobilt, be is dugom… erre semmi… nincs áram… “a készülék 30 mp múlva lemerül“. Csodás. Elővettem hát újra a szudokut, de a borítón lévőt még mindig nem tudtam befejezni, így inkább lapoztam, és sorban megcsináltam néhányat. Egyre álmosabb voltam, mert a hatfős fülkében 5-en ültünk, levegő semmi, csak sült mindenki a saját zsírjában. Mint mikor már utálsz magadhoz érni, mert ragadsz a kosztól meg az izzadtságtól, és legszívesebben levetnéd a ruháidat és elégetnéd, mert annyira mocskosnak érzed magad bennük. Hazaérvén láttam, hogy ráadásul jól le is égtem, mint valami kőműves: azokon a részeken, amik kilátszottak a blúzomból. Fincsi lesz holnap…
Összességében, nem volt ez egy rossz nap, de a következő utazás kicsit több tervezést igényel majd. Elfáradtam. 🙁
Felkészül… a Nyári MondoCon! 🙂
0 hozzászólás