Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Információk

Cím : Yi San Projekt


Verzió : v31 – After School


URL : www.yisanprojekt.hu


Tulajdonos : Brigi


Indult : 2009. február 2.


Host : Dotroll


Credits : Pledis


Stat :

Free site counter


Aktív film- és sorozatfordítások

*hamarosan*

Folyamatban lévő mangafordítás

Captain Tsubasa

Írta és rajzolta: Takahashi Yoichi
Származás: Japán
Megjelenés éve: 1981-1988
Fordítás státusza: 37/1-5. kötet
Folyamatban: 6. kötet
Mangadex / Animeaddicts

Tervezett filmek és sorozatok

 On the Edge

Befejezett animációs sorozatok

Befejezett japán sorozatok

Befejezett k■nai sorozatok

Befejezett koreai sorozatok

Elkészült filmek

Sorozatkritikák, ismertetők

A 2015-ös év toplistája
A 2016-os év toplistája
A 2017-es év visszatekintője
A 2018-as év visszatekintője
2019 – az 1.2. félév sorozatai
2020 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2021 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2022 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2023 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai

Cikkek

Fan fiction és original t￶örténetek

Írások, történetek (gyűjtőoldal)

Szerepjátékos történet #1 (Legend of Grimrock alapján)

1-9. fejezet

Szerepjátékos történet #2 (M.A.G.U.S. alapján)

1-3. fejezet

Star Wars történetek

Az univerzum hercegei
Bevezető információk
1. rész: A Birodalom szolgálatában

Bevezető: Valahol, egy messzi-messzi galaxisban sok-sok éve ismét béke honol. 17 éve már, hogy a Klónháborúkat követően Palpatine főkancellár, a későbbi uralkodó irányításával a Galaktikus Köztársaság átalakult az Első Galaktikus Birodalommá. A fennhatósága alá tartozó csillagrendszerek azonban nem is sejtik, milyen démoni erők uralkodnak felettük valójában. Néhány kalandvágyó fiatalember útnak indul, hogy próbára tegye magát, és egy nap talán a galaxis legjobb pilótájává válhasson. Ám ki tudja, a sors végül merre veti majd őket…

1-19. fejezet

Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai
Bevezető információk

Bevezető: A Galaktikus Köztársaság fénykorát éli. A fennhatósága alá tartozó csillagszendszerekben évszázadok óta bőség és jólét honol, a Jedi Rend lovagjai pedig a béke követeiként járják a galaxist. Az ifjú padawan, a twi’lek lány, Aayla Secura mestere, Quinlan Vos mellé szegődve igyekszik elsajátítani a tudást, mely a jedi lovaggá váláshoz elengedhetetlen. A férfi azonban nem tudja, hogy a cserfes növendék a mester-tanítvány kapcsolatnál jóval többet érez iránta…

0-18. fejezet

Rendezvények, élménybeszámolók

Mostanában hallgatom

Chat

Társoldalak

Admin

Legutóbbi hozzászólások

Feliratok, új dizájn és féléves visszatekintő

Szerző: | jún 29, 2019 | ajánló, cold case, Egyéb, haechi, hírek, japán, koreai, live, magyar felirat, moon lovers, moonlight drawn by clouds, the king loves, the three musketeers, voice | 1 hozzászólás

Sziasztok!

Mint láthatjátok, az előző bejegyzésemhez híven megújult az oldal külseje. Itt-ott még csiszolgatunk rajta, de lassan teljesen működőképes lesz, hogy kiszolgálja az eddigi látogatói igényeket. Kommentelni még nem tudtok, és a régiek se látszanak, ezt igyekszünk javítani, de természetesen az oldalsávban a chat addig is szeretettel vár titeket, és természetesen a feliratok letöltéséhez nincs szükség hozzászólásokra. 06.30. Szerk.: Most már kommentelni is lehet. 😉 Hálás vagyok a Zestedecouleurs szerkesztőjének, Emie-nek a rengeteg segítségért! Emie, thank you for all the help with your lovely layout!

A királyné képe egy nagyon tehetséges koreai festő, Misulbu instagramjáról származik, a fekete-fehér, klasszikus kínai festmény pedig Li Liang Sheng csodálatos munkája.

Frissítettem a Haechi adatlapját a 23. rész feliratával, a befejezés szerintem a jövő héten érkezik. Emellett felkerült a Voice 3. évadának 5. része is. Mindkettőhöz jó szórakozást kívánok!

Ahogy az elmúlt években, most is készültem egy visszatekintővel, mely év végén túl hosszú és terjengős lenne, így inkább két részletre bontottam, és megosztom veletek az idén eddig látott sorozatok listáját, illetve a véleményemet róluk. Időnként spoileres leszek, így mindenki ennek tudatában olvasson. 😉

Cold Case – Shinjitsu no tobira – Season 2 – 10/6-7
Encounter – 10/3
Haechi – 10/6-7
The Last Empress – 10/3
Blindspot – Season 1-4 – 10/7
Project Blue Book – Season 1 – 10/9
The Rookie – 10/?
The Handmaid’s Tale – Season 1-2 – 10/10
Chicago Typewriter – 10/6-7
Voice (OCN) – Season 3 – 10/?
The Handmaid’s Tale – Season 3 – 10/?

 

Cold Case – Shinjitsu no tobira – Season 2 – 10/6-7

Úgy terveztem, hogy ezt a sorozatot hamarabb befejezem (nézni is, és fordítani is). De valamiért leálltak filmfájlok közzétételével, és majd egy hónapig stagnált az egész. Nem tudom, hogy ez, vagy csak a korábbi évadhoz képest “szürkébb”, érdektelenebb bűncselekmények voltak azok, amik miatt nem éreztem annyira átütőnek a sorozatot, mint amilyenre számítottam. A megvalósítás még mindig profi, filmes és (a főszereplők) alakítás(a) szempontjából mindenképp. Valahogy azonban az uncsi bűncselekmények és a néha nagyon gyenge mellékszereplői alakítások miatt gyakran vontatott volt és kínlódás volt nézni. De ez van, ezt vállaltuk, és becsülettel megcsináltuk.

 

Encounter – 10/3

Bogum miatt vártam erre a sorozatra, Song Hyekyo és a feldolgozott téma miatt kevésbé. Nem nagyon olvastam utána, hogy miről is fog szólni, így az a (téves) elképzelés élt bennem, hogy Song Hyekyo karaktere férjes asszony lesz, és házasságtörő viszonyba keveredik a nála fiatalabb fiúval, akit Bogum alakít majd. Mert az úgy elég kényes dolog lett volna. [és látva az épp most kibontakozó válásos botrányt, ironikus visszagondolni erre az egészre…] Így viszont adott egy politikus-gyermek (akit nyugodtan tekinthetünk ugyanúgy csebolnak), aki egész életét a nyilvánosság előtt élte le a politikus apja miatt, volt egy rövid életű és félresiklott házassága, melyből asszonytartásként cserébe egy hotellel tudott kiszállni, amit végül sikerült szépen felfuttatnia és sikeressé tenni. A nő üzleti útra megy Kubába, ahol véletlenek sorozata egy koreai fiatalember, Jinhyeok társaságába sodorja őt, akivel eltöltenek együtt egy kissé vonakodós, félénk estét (táncolva, eszegetve-iszogatva), egy másnapi folytatásban reménykedve, mely végül nem jön össze. Másnap ugyanis mindkettejüknek vissza kell utaznia Koreába, megérkezvén pedig a fiú megtudja, hogy megfelelt egy korábbi állásinterjún és felvételt nyert egy hotelbe – mégpedig a hősnőnk tulajdonában álló hotelbe. Az első, kínos találkozások után a csak jéghercegnőnek csúfolt nő több alkalommal is (elég óvatlanul) a fiú társaságában mutatkozik, ami miatt lesifotósok hamar elkapják őket, és beindul a lejáratókampány. A nőnek mérlegelnie kell, hogy felvállalhat-e saját státusza, apja politikusi mivolta és volt férjének családja miatt egy ilyen kapcsolatot vagy sem, már csak azért is, mert a váláskor kapott hotel tulajdonjog-átruházásakor aláírt egy kitételt: ha olyat tesz, mellyel súlyos csorbát ejt volt férje családjának hírnevén, azonnal elveszíti a hotelt.

Az első rész után nem ragadott meg különösen a történet. A kubai részek csodásak voltak, a pezsgés, az életérzés, a zene, a tánc, a hajnalig tartó szórakozás, meg minden. Mintha egy latin ajkú zenei előadó videoklipjét nézted volna (Despacito, Enrique Iglesias-összes, stb.). Szóval alapvetően szépen meg lett csinálva. Az operatőri munka minősége a Koreába való visszatérés után sem romlott, mindössze változott, kevésbé “élt”, nem volt benne lendület, de ez talán felróható a téli forgatási időszaknak. Szép kameraállásokkal dolgoznak, szokatlan helyeken és szögből veszik a színészeket, emiatt nagyon sokszor az volt az érzésem, hogy meg akarják ragadni a készítők a Goblin okozta hatást és életérzést, ami azt a sorozatot anno áthatotta és sikeressé tette. Gyönyörű és csinos ruhákba bújtatott szereplők, nagy, homogén színekkel operáló nyitott terek (lakások, szállodai szobák, irodák); emelett különleges, sötétebb, meghitt kis kuckók (mint Daechan kocsmája, vagy a teázás a templomból átalakított lakásban, melyben növények indái szövik be a falat), melyek sokkal privátabb, intimebb közeget teremtenek.

Az idősebb főnöknő és a fiatal újonc fiú kapcsolatának bemutatása viszont… hiteltelen. Én elhiszem, hogy Koreában mindig a látszat a fontos, hogy egy nő értéktelen, ha házasság előtt/házasságon kívül odaadja magát egy férfinak, és el kell játszani a szemérmest, a szűziest, aki egy érintéstől zavarba jön. De egy kapcsolat, egy ismerkedés nem így működik. Főleg nem egy 40 felé tendáló, elvált, magányos nő és egy (lehetséges) fiatal szerető közt. Mert ha még a srác zavarba is jön néha, azt megértem. De a pasik ott se ilyenek, ott is simán nyomulósabbak, és a szex és a nő minél hamarabbi meghódítása a társak közt ott is ugyanúgy dicsekvés tárgya. A ráírt szerepet Bogum egyébként remekül alakítja, sőt, néha meg is lepődtem egy-egy jeleneten, melyben szándékosan nem hangzik el dialógus, csak a színész mimikájából, testbeszédéből kell kitalálnunk, hogy miről van szó. Példa: a fiú vállalja, hogy sofőrként hazaviszi a nőt annak luxusautójában, de beülvén látják, hogy nem jól van beállítva az ülés, a kormány, visszapillantó tükrök stb. A nő pedig odahajol hozzá az anyósülésről, és elkezd a lábainál kotorászni, hogy megmutassa neki, mit hol kell átállítani. És míg a nő magyaráz meg nyomkod és aztán visszaül a helyére, a kamera végig Bogumot veszi, ahogy zavarában maga elé mered, olykor lepillantva saját ágyékára, és az egész arcjátéka nagyon jól tükrözi, hogy a nő szexuálisnak egyáltalán nem szánt matatása benne mégis milyen testi reakciót váltott ki.

Szóval nem értem, hogy miért akarják a készítők a saját, otthoni közönségüket (és ezzel minket is) becsapni, és elhitetni velünk, hogy majd itt 16 részen keresztül csak finoman romantikáznak, meg zavartan, kézenfogva fognak járni. Ez a történet szerintem – nyugati szemmel – akkor tudott volna igazán nagyot ütni, ha az elhanyagolt nő és a lelkes fiatal fiú hamar egy ágyban köt ki, és úgy próbálták volna meg a helyzetet felmérni, hogy miként lehetne ezt a hétköznapokban folytatni, a környezetüknek szép lassan beadagolni. Mert így csak kínos feszengéseket kapunk, aminek a bemutatott felnőttek körében se helye, se hitelessége nincs. A megejtett kis randevúkon, sétákon a dialógusok gyermetegek és semmitmondóak, a kapcsolathoz semmit sem tesznek hozzá, még a sorozatzáró epizód utolsó jeleneteiben sem. A randevúk helyszíne is egyszerűen furcsa, romantikusnak aligha mondható (könyvtár, fénykép-előhívás, sétálgatás a híd alatti képkiállításon…). Én értem, hogy a sorozat témája elvileg egy “találkozás”, amivel a nő szembesül, egy olyan fiatalember részéről, aki “más”, mint mindenki, akivel addig dolga volt, aki emiatt elbűvöli – vagy legalábbis el kellene bűvölnie, mert Song Hyekyo játékából semmi érzelem vagy elvarázsoltság nem jön át. A csókok még csak-csak helyénvalóak (koreai sorozathoz képest egészen mélyek és forróak, de csak azért, mert végig Bogum irányít, Song Hyekyo egész testbeszéde továbbra is olyan, akár egy döglött halé), de emiatt a huzavona miatt az egész történet olyan, mint egy végtelenségig elnyújtott petting, ami sosem vezet kielégüléshez. És ezt rettentő unalmas nézni.

A mellékszereplőkről sokat nem lehet elmondani. Korrupt szülők, nagyvállalat-tulajdonos, gonosz karakterek, akiknek az életéből 1-1 szeletet kapunk, de azzal semmit sem tudunk kezdeni. Az egykori, gonosz anyós továbbra is egy genyó anyós marad, aki azt hiszi, bármit megtehet, csak mert pénze van, azaz egy klasszikus csebol, akiből annyi van, hogy azzal Dunát lehetne rekeszteni. A volt férj egy érzelmesnek beállított férfi, aki szánalmasan nyargal a volt neje után, még akkor is, mikor az nyíltan felvállalja a kapcsolatát a fiatalabb férfival. El kell hinnünk róla, hogy csak azért csalta meg őt, mikor még házasok voltak, mert annyira szerette a nőt, és nem bírta nézni, hogy a gonosz csebol család tönkreteszi a lelkét, és a megcsalás jogalapot adott nekik a váláshoz, és így Song Hyekyo karaktere elmenekülhetett a családból… Miiiiii? Nem is értem, hogy ezt ki találta ki. Ha legalább lett volna egy csavar a sztoriban, hogy monjuk meleg, és ezért akart volna segíteni a nőnek elmenekülni a családból, akkor azt mondom, oké, bátor húzás. De ez így egy nagy nulla. A politikus apa és a korábban gazdagok előtt hajbókoló anyuka végül egy huszárvágással túljárnak a csebolok eszén, hogy lányukat végleg el tudják szakítani attól a családtól… De változik bármi? A volt férj továbbra is társelnök a hotelben, továbbra sincs senkije. Bogum családjának élete semmit sem változott, a barátok, kollégák élete is ugyanabban a kerékvágásban halad. Senkinek az élete nem változott igazán, csak a két, egymásba szerető főszereplőé. Talán ez volt a cél? Hogy megmutassák, hogy “látjátok, senkire nem lesz hatással, ha egy idősebb, gazdag nő és fiatalabb, szegényebb beosztottja egymásba szeretnek, az élet megy tovább, nincs itt semmi látnivaló“? Nem tudom. Valahogy úgy érzem, a készítők sem tudták, hogy mit akarnak kezdeni ezzel a történettel.

 

Haechi – 10/6-7

*sóhaj* Mondhatnám, hogy a történelni sorozatok lelkes rajongója és ismerője vagyok, aki ráveti magát minden újabb, kosztümös történetre, de ez nem igaz. Nem *teljesen* igaz, mert az elmúlt évek során akadtak olyan sorozatok, melyek hiába voltak, szépek, színesek, képtelen voltam végignézni őket. Ahogy nem tudok leülni nagyon sok régebbi, 50+ részes, a nézők körében alapműnek számító dorama elé sem (Dong Yi, Queen Seondok, The King and I, stb.), mert annyira vontatottnak tűnnek. Az utolsó ilyen, hosszú szerintem a Hwajung volt, de azt is csak azért néztem meg, mert az egyik kedvenc korszakomban játszódott (és végül remek történetnek bizonyult). Szóval a meglepően sok csalódás után mindig nagy örömmel próbálom belevetni magam egy-egy újabb, történelmi sorozatba, azt remélve, hogy hátha ez megint jó lesz, hátha nem fogom megint idegennek, magamtól teljesen távol esőnek érezni a történetet.

Nem mondanám, hogy ez a Haechivel sikerült volna. Valami nagyon nem volt rendben ezzel a sorozattal, és bevallom, a fordítás során gyakran vakartam értetlenül a fejem, mikor a nézők és fordítótársak írogatták, hogy mennyire tetszik nekik a történet. Lassan kezdem azt hinni, hogy velem van a baj. Hogy túl sokat várok el a cselekménytől. Hogy legyen benne erős férfi és női főszereplő, értelmes mellékszereplők, hiteles ellenfelek, mindezek felfűzve egy világos és érthető, de azért meglepetéseket is tartogató cselekményszálra, megspékelve megfelelő korrajzzal, jelmezekkel, zenével, díszletekkel. Nagyon egyszerűnek tűnik, és valójában azt mondhatnánk, szinte minden történetnek ez a váza. Nem?

A Haechit viszont nem tudtam hova rakni. Ha az előbb felsoroltakat, akár valami gyöngyszemeket, elkezdeném felfűzni egy képzeletbeli fonálra, egy csomó dolgot ki lehetne pipálni, mégsem áll össze kerek egésszé. Megállapítható egy bizonyos szerkezeti tagolás, amivel egy fiatal férfi herceggé, majd királlyá válását, valamint uralkodóként az első nehézségekkel való megbirkózását hivatott körvonalazni. De hiányzik a “kaland” érzete, a “hős útja”, ha úgy tetszik, aminek a végén egyfajta lezárást, beteljesedést kapunk. Odacsöppenünk egy korba, de nem tudjuk, miért. Nincs felvezetés, nincs felhívás a kalandra, amivel a hős (a herceg) útnak indul és kimozdul az addigi, biztonságos kis buborékból, hogy felfedezze magának a világot, beteljesítse a sorsát. A hősünk épphogy hazaérkezik valahonnan, amiről nem tudjuk, hol volt, és miért ment oda. Nincs jelentősége, de annak se, hogy onnan kit hoz magával. Nincs klasszikus értelemben vett mentor, aki elindítja őt a tanulás és jellemfejlődés útján (mert Min Jinheon aligha tekinthető annak), mert hősünk már eleve kész és megingathatatlan belső értékekkel érkezik meg. Kihívások vannak ugyan, de hiányzik a kísértés, ami akár csak egy pillanatra képes volna őt megingatni. Átél ugyan veszteségeket és útközben melléje szegődnek (nála sokkal színesebb) segítők, de ők kicsit vagy inkább semmit se formálnak a jellemén. Nincs nő, aki testi vagy lelki társat jelentene számára. Leküzdi a megpróbáltatásokat, de azok továbbra sem formálják őt, nem úgy tűnik, mintha bármilyen nyomot hagytak volna rajta. A befejezés időtlen és megmagyarázhatatlan, és karakteridegen is (a későbbi király életét, népéhez, vagy akár saját gyerekeihez való viszonyulását figyelembe véve).

Pedig a lehetőség adott volt. Egy viszonylag erős (idős és fiatal) szereplőgárdával, egy abszolút királyi megjelenésű Jung Ilwoo-val, egy nagyon tehetséges rendezővel és operatőrrel. És egy forgatókönyv-íróval, aki az iparos munkát elvégezte (kellő utánajárással és összeszedettséggel), de semmi maradandót nem sikerült beleszőnie. A Haechi nem az a sorozat lesz, amire még évek múltán is úgy fogunk visszagondolni, hogy “jaj, milyen jó is volt!” vagy hogy “de megnézném még egyszer!“, mert nincsenek benne olyan elemek vagy fordulatok, amik miatt megérné. Nem facsarja ki az ember szívét, mint Park Minyeong játéka a Queen for 7 days-ben vagy mindenki tragédiája a Moon Loversben; nem bűvöl el a karizmájával, jelmezeivel és szépségével, mint Park Bogum és annak fiktív, hercegi kalandjai a Moonlight drawn by clouds-ban. Nem hökkent meg minket újra és újra a csavaros történetvezetésével és humorával, mint a The Three Musketeers, és nem tud olyan mélységű bajtársiasságot, önfeláldozást, tenni akarást és odaadást bemutatni, mint a Dr. Jin, a The King Loves vagy a The Princess’ Man. És még sorolhatnám. A Haechi mindenhonnan csak csipked egy keveset, de ennyi kevés a “vacsorához”.

Szóval nem tudom. Nem állítom, hogy egy gyenge sorozatról lenne szó. Mert nem az. Ez inkább egy kőkemény politikai, katonai sorozat, semmit klasszukus értelemben vett “sageuk”, és ilyen szempontból számomra csalódás. Mert annyi modern politikai/ügyészes/ügyvédes/korrupciós/stb. sorozat van, hogy egy történelmitől én nem feltétlenül ezt várom (már) el. Egy kosztümös sorozattól én azt szeretném, ha a bájával elvarázsolna, hogy annyira magával ragadjon, hogy részese akarjak lenni a világának, és azt akarjam, hogy még sokáig ne legyen vége. Nem akarok nyáltenger romantikát, hisztizést, rinyálást, picsogást. Érett, felnőtt kapcsolat-ábrázolást szeretnék látni, ahol egy férfi és egy nő méltó, egyenrangú társa egymásnak (amennyire persze a kor szelleme ezt lehetővé teszi). És mindezt én a Haechitől nem kaptam meg, amit nagyon sajnálok.

 

The Last Empress – 10/3

Egy igazi, tavaszi sikersorozat, ami a magyar nézők körében is hatalmas népszerűségnek örvendett. A tematikája, a kiváló színészek egész sora miatt úgy döntöttem, engedek a bűnözésnek, és még ha sok fordítanivalóm is van, nézni fogom. Szeretem a “mi lenne ha“-jellegű, meghökkentő vagy elgondolkodtató cselekményt. Mi lett volna, ha Korea élén most is egy uralkodócsalád állna? Már a Goongban is érdekes volt az elképzelés (még ha kissé gyermeteg volt is a megvalósítás), így pedig, hogy egy izgalmas, bűntényes-nyomozós körítést adtak neki, még inkább. Ugyanúgy, ahogy pl. a Queen for 7 days-ben, szerintem itt is lenyűgöző a húzás, amivel a sorozat indul: ott a címszereplő királyné a kivégzésére indul éppen, itt pedig a hírekben a császári palotában kihantolt, királyné ékszereit viselő holttest megtalálásáról tudósítanak. Hát ki kezd így egy történetet? Zseniális elgondolás! A néző üljön csak tűkön, hogy mégis hogyan fogunk eljutni oda, mi lesz a cselekmény íve, aminek kapcsán a szerencsétlenül járó császárné sorsa bevégeztetik…!

Az első pillanatoktól kezdve imádtam a történetet. Nincs egy, morálisan tökéletes karakter sem, mindenki esendő és homályzónában mozog. Adott egy uralkodói dinasztia, mely a külvilág számára makulátlannak és erényesnek láttatja magát, belülről azonban maga a fertő. Az anyacsászárné egy korrupt, gonosz hárpia; a fia, a császár egy jóvágású, fess özvegy férfi, aki a saját asszisztensét kúrogatja; a lánya egy kiállhatatlan, divatmániás hisztérika; az unoka pedig egy elkényeztetett, gonosz kislány. Adott egy bűncselekmény, ahol császárunk ittasan elgázol egy nőt, majd eltűnteti a holttestet, és eléri, hogy az áldozat fiát is tegyék el láb alól, nehogy kitudódjon, mit tett, mert akkor neki és a családnak is örökre befellegzett. Igen ám, de kell egy alibi, ezt pedig egy közrendű sorból származó, gyenge színésznőcske szolgáltatja, császárunk pedig úgy tesz, mintha teljesen bele lenne habarodva az őt eszményi férfiként bálványozó nőbe. És hipp-hopp, máris jön a császári esküvő.

A történet azonban nem ilyen egyszerű. Az ártatlannak tűnő, de egyébként rendkívül okos és erős igazságérzettel rendelkező, ifjú császárné hamar rájön, hogy amit eddig látott, mind csak ámítás volt. Megtudja, hogy elődje, a terhesen elhunyt, előző császárné halála körül sincs minden rendben, és egy császári testőrrel összefogva igyekszik leleplezni az összes gyarlóságot, amivel a palotában szembesülnie kellett. Nincs ám könnyű dolga, mert az asszisztensektől, a hercegkisasszony nevelőjőnétől kezdve mindenkinek megvannak a maga céljai, mindenki a saját érdekei mentén választ végleges vagy átmeneti szövetségest, így teljességgel kiszámíthatatlan, mit hoz akár csak a következő epizód.

És ez kezdetben egyszerűen fantasztikus. Olyannyira, hogy az ember képtelen abbahagyni a sorozat nézését. A karakterek nem buták, sőt, rendkívül intelligensek és összetettek, ami miatt nagyon is emberi a dorama első 15-16 része. Ez meg is látszódott a nézettségen, ami 15-17%-os magasságokig is elkúszott, ami a mai körülményekhez mérten iszonyatosan jó közönségaránynak tekinthető. De aztán szép lassan… itt elkezdődött valami. Elkezdtek jönni a hírek és botrányok a forgatásról. Hogy a stáb gyakran 10-13 órán át forgat egy nap megállás nélkül, hogy az utómunkáért felelősek napi 4-5 óra pihenést/alvást kaphattak emiatt, és ezért rengetegen rosszul lettek a forgatások során, és panasz tettek az illetékes, munkaügyi szerveknél. És hogy a kiváló nézettség miatt a csatorna folyamatosan monitorozta a koreai közönség online csevegését, hogy miként vélekednek a cselekményről, és aszerint kezdte alakítani a forgatókönyvet (és a történet folytatását), hogy mikre számítottak a nézők.

És emiatt valami olyan gusztustalan förmedvény született ebből a kiválóan induló történetből, aminek láttán felfordult az ember gyomra. Az addig tiszta és egyértelmű motivációkkal rendelkező karakterek elkezdtek átpártolni máshova, ahová az épp akkori érdekeik húzták őket, majd visszatáncoltak. Mindeközben az alávaló és gonosz császárunk, aki érdekből vette el a császárnéját, olykor átment komikusba, és romantikus-tündibündi jeleneteket varázsolt kettejükkel, mintha 1 résszel korábban nem akarta volna megölni, vagy minimum eltüntetni a nőt. Teljesen kifordult magából az egész. Az egyetlen biztos pont a történetben a császárné volt, akit maga Jang Nara alakított – az a Jang Nara, akitől a sorozat előtt a legjobban tartottam, mert kimondottan tehetséges színésznőnek nem éppen találom. És te jó ég, hogy pont neki sikerüljön a legjobban rácáfolnia minden prekoncepciómra, és hogy pont ő nyújtsa a legemlékezetesebb, legszenvedélyesebb és legőszintébb alakítást?!

Shin Seungrok, mint a császár, fenomenális volt. A komikus, sármos, megkapó mosolyú énje, amivel a nagyközönség előtt a felelősségteljes császárt alakította, és az álarc mögötti gonoszság és lelki instabilitás kiváló egységet alkotott. Nagyon látszik, hogy több pályatársával ellentétben ő erősen inkább színházi színész, mint csupán “filmszínész”, minden érzelmet hatalmas intenzitással él meg, így élmény minden egyes szerep, amiben láthatni őt.

Nem tudok elmenni amellett azonban, ahogy a történet Choi Jinhyukkal, a bosszúszomjas testőrrel, a császár által elütött édesanya fiával bánt. A sorozat összes leírása egyfajta románcot ígért a császárné és a bajban szövetségesévé váló testőr közt, de jól átvertek bennünket, mert szerelemnek a legapróbb szikrája sem volt a két figura közt. Pedig azért az adhatott volna még egy csavart a történetnek. Nem, Choi Jinhyuk megmaradt egy bosszúra éhes, kemény és megközelíthetetlen férfinak, aki kellőképpen hősies és megfelelő igazságérzete van, gyakorlatilag a főszereplők egyike, a sorozat mégis gusztustalanul varrta el az ő történetszálát. A nézettség miatti hajrában a készítők meghosszabbították a sorozatot, viszont az utolsó részekre Choi Jinhyukot már máshova szólították el szerződéses kötelezettségei, így a karaktert úgy írták ki a sorozatból, amilyet én még nem láttam. Hogy egy arctalan testdublőrrel autóbalesetet mímelnek, aztán pedig a testét egy paraván mögé rejtik, majd az utolsó részben csak az összeégett hulláját látjuk, aki “hősiesen rávetette magát egy bombára, hogy minimalizálja annak hatását, és ezért felismerhetetlenségig összeroncsolódott a teste“. EZ MI? De nem, ennyivel nem érték be a készítők! A császárunk, meghatódva testőre halálán úgy dönt, hogy MAGÁRA ÖLTI annak alteregóját, álarcban akciózik és úgy tesz, mintha ő lenne a testőr, hogy a végső nagy titkokat leleplezze. A császár! Az egyik főgonoszunk!

Na itt én azt mondtam, hogy legyen gyorsan vége ennek a gyalázatnak, mert ebből nem vagyok hajlandó többet nézni. Hogy lehetett egy ilyen zseniálisan induló történetet így elrontani?! Nagyon komolyan elgondolkoztam azon, hogy soha többet nem fogok még egyszer koreai sorozatot nézni.

 

Blindspot – Season 1-4 – 10/7

Úgy éreztem, hogy a The Last Empress-féle, felháborító befejezés után parkolópályára kell tennem minden ázsiai sorozatot, különben menten becsavarodok. Elővettem hát a Blindspotot, amit az indulásakor anno elkezdtem nézni, de az 1. évad közepén (amikor néha az amcsi sorozatoknál 1-2 hónap szünetet iktatnak be) abbahagytam, és utána valahogy sosem folytattam. Pedig a történet nagyon érdekes.

A Times Square-t kiürítik, mert egy ismeretlen eredetű csomagot hagy valaki a tér közepén. Mivel rendkívül frekventált helyen található, és az amerikaiak minden fa és bokor mögött terroristát látnak, bombaszakértők igyekeznek óvatosan megközelíteni a rejtélyes utazótáskát. Az azonban mocorogni kezd, és egy zavarodott, semmire sem emlékező nő mászik ki belőle – meztelenül, a testén tele tetoválásokkal. A nőt az FBI azonnal őrizetbe veszi, a testén látható, friss tetoválásokról adatbázist készít, és egyszerűen csak a névtelen eltűntek/áldozatok megnevezésére használt Jane Doe nevet adják neki. Az egyik tetoválás az egyik FBI-ügynök, Weller nevét adja ki, így ő és annak csapata kezd el foglalkozni a tetkók mögötti rejtélyekkel.

A polkorrekt szereposztást félretéve (az okos és intelligens fehér számítógépes guru, Patterson; a határozott néger ügynök, Reade; a homályos hátterű és morálisan nem túl stabil latino Zapata ügynök; a néger leszbikus főnök Mayfair, a vicces meleg csávó, Rich, stb.) egy jól felépített, részről részre izgalmas cselekményt kapunk, ahol megvan az amerikai bűnügyi sorozatokra jellemző, “minden héten egy bűntény“, és megvan az epizódokon átívelő, fő titok szála is. Az első két évad rendkívül pörgős, fordulatos, felépítésében logikus és könnyen követhető. A 2. évad végén szép a lezárás, mellyel akár az egész sorozat befejezettnek volna tekinthető. De nem, nem. A pénz nagy úr, és ha van még kisajtolnivaló belőle, akkor persze, hogy lesz folytatás is. Úgy érzem azonban, hogy a 3-4. évad felesleges. Egy újabb adag tetoválás, újabb főgonoszok, Jane emlékeinek elvesztése, lányának megtalálása… Nagyon erőltetett. Ahogy idővel az is, hogy minden egyes rész egy potenciális és hatalmas erejű atom- vagy biológiai támadás elhárítása amerikai földön, melyet az esetek nagy részében természetesen külföldi állampolgárok (oroszok, arabok, dél-amerikaiak) kísérelnek meg, a sorozatot szép lassan teljesen átitatja az amerikaiak idegen-fóbiája. Így egy bizonyos pont után már csak nyögvenyelősen lehet fogyasztani. Úgy, hogy Rich Dotcom egyébként az egyik legjobb eleme az egész történetnek. A 4. évad záróepizódjainak sikerült kicsit újrafelpörgetni az eseményeket, ami már ráfért a cselekményre. Nagyon jó volt a dramaturgia, a vágás, ami az addig látottakat teljesen más megvilágításba helyezte. Hogy aztán innen merre halad tovább az 5., befejező évad, érdekes lesz.

 

Project Blue Book – Season 1 – 10/9

Amíg a Blindspot folytatásra vár, egy rövidke sorozatot akartam megnézni, amihez nem kell évadokra elköteleznie magát az embernek. A Project Blue Book és JJ Abrams sorozata, a 11.22.63 között vaciláltam, de mivel utóbbit nem találtam meg könnyen (és angol szinkronnal) a neten, a kék könyveset választottam.

Leszögezem, hogy bár sci-fi-rajongónak vallom magam valamelyest, nem szeretem a szaratós, csápos, emberrablós, emberkínzós, eltérítős, ufós filmeket, amelyektől leveri az embert a víz, és napokig fél utána sötétben aludni. Kicsit tartottam tőle, hogy ez majd ilyen lesz, de szerencsére kellemeset csalódtam.

Az 50-es, 60-as évek Amerikájában járunk, a hidegháborús évek puskaporos levegőjű időszakában, amikor folyt a fegyverkezési verseny, és mindenki potenciális ruszki kémnek vélte a másikat. A poszt-rosswelli időszakban vagyunk, amikor mindenki hallott az állítólagos “időjárási ballon” lezuhanásáról, de persze senki se akarja elhinni a dajkamesét. Elég hát egy újabb, furcsa fényjelenség, az emberek közt máris kitör a hisztéria, hogy jönnek az ufók, vagy legalábbis a világvége.

Az amerikai kormány két tábornoka ezért megbíz egy második világháborús, veterán pilótát, hogy egy neves asztrofizikus segítségével menjenek utána az ilyen “észleléseknek” és igyekezzenek tudományos magyarázattal csillapítani a kedélyeket. Nagyon érdekes, hogy a merev katona és az újra, megmagyarázhatlanra nyitott tudós szembenállása hogyan csillapodik az évad végére, és hogyan kezdik el megérteni a másik nézőpontját, és közösen rájönni, hogy több van a vizsgált esetek mögött, mint azt kezdetben gondolták. A korrajz egyszerre fantasztikus és fenyegető. Ahogy a dolgos hétköznapok közepette a háziasszonyok atombunkereket építenek a hátsókertben, míg férjeik dolgoznak; ahogy a gyerekeket az iskolában az esetleges támadásokra, az azok ellen való védekezésre kondicionálják; ahogy mindenki a köztük járó komcsi besúgóktól retteg, és aki csak egy kicsit is gyanúsnak tűnik, vagy idegen hangzású névvel rendelkezik, arra máris furcsán néznek…

Röviden: rettentően tetszett az első évad, és nagyon várom a másodikat, hogy merre indul tovább a történet.

 

The Rookie – 10/?

Anno, mikor a Castle véget ért, sajnáltam ugyan, de valahol érthető volt, hogy érett a befejezés. A női főszereplőt annyira nem kedveltem, a férfi főszereplő, Nathan Fillion viszont kicsit közelebb állt hozzám. Így felkaptam a fejem, mikor meghallottam, hogy új sorozatot készít. A kék könyv véget ért, gondoltam, folytassuk ezzel.

A Fillion alakította főhősünk, John Nolan a középkorú férfiak identitás-válságával küzd, ahogy gyereke felnőtt és kirepült a fészekből, a felesége elvált tőle, ő pedig nem tudja, hogyan tovább az életével. Egy nap azonban, amikor a bankban sikeresen megakadályoz egy bankrablást és túszejtést, úgy érzi, megtalálta élete új értelmét. Jelentkezik a rendőrakadémiára, és 9 (!) hónapnyi kiképzés után Los Angelesbe helyezik egy rendőrőrsre, ahol néhány más újonccal együtt kell bizonyítania a rátermettségét. Minden újonc mellé egy mentor kerül, akikkel közösen járőrözve indulnak a bejövő riasztásokra.

Valahonnan olyan ismerős ez a történet… Ó, meg is van, a tavaly téli-tavaszi LIVE-ra emlékeztet! Míg azonban koreai/netflixes elődjében szilárdan állunk a talajon, az utcákon látható vészhelyzeteket és bűnügyeket a maguk szomorú valóságában, drámaian ábrázolták, a The Rookie-ban az első néhány részre nem jutott sok más, csak ripacskodás, feleslegesen erőltetett, politikailag korrekt és “színes” stáb (megvan a kötelező néger nő, néger férfi, latino nő, latino férfi, lassan fehér embert nem is látni ezekben a diverzitást “szorgalmazó”, amerikai produkciókban…), valamint a nem túl érdekes bűntények még kevésbé érdekes megoldása. Lehet, hogy adni kellene neki néhány részre még esélyt? Nem tudom. Egyelőre Fillion azonban néha ugyanaz az okoskodó “Castle”, amilyen előtte is volt, nincs meg benne a kellő alázat az új hivatása iránt. Nem látunk anyagi nehézségeket, minden különösebb magyarázat nélkül egy luxusvillában él a világ egyik legdrágább városában, és természetesen fiatal barátnő virít mellette. Szóval… nem sok minden van, ami miatt vonzó lenne ez a történet, úgyhogy még az első évadot se néztem végig.

 

The Handmaid’s Tale – Season 1-2 – 10/10

Sokáig távol tartottam magam ettől a sorozattól, egyrészt mert hosszú ideig nem néztem nem-ázsiai sorozatokat, másrészről ez is egy olyan felkapott, agyonhájpolt sorozatnak tűnt, mint a Trónok harca, amit mélységesen megvetek. Úgyhogy úgy voltam vele, már csak azért se. Aztán egy nap egy kollégám a fejemhez vágta, hogy néha olyan gonoszan nézek, mint Lídia néni a Szolgálólány meséjéből, és nem tudtam, mire is gondolt. Rákerestem a karakterre, és kimondottan megsértődtem, mikor megláttam a színésznőt az említett szerepben. Szóval úgy ez sem hozta közelebb hozzám a sorozatot. Viszont a látott pillanatképek kicsit mégis felkeltették az érdeklődésemet. Letisztult, puritán díszletek, erős uniformitás a színekben, jelmezekben, fura, sötét, megfejthetetlen körítés… Úgyhogy úgy voltam vele, hogy miért ne, egy részt kibírunk.

Hát nem könnyű. Nézni se, de beszélni se róla. Viszont nagyon tetszik. A nem-lineáris történetvezetés, ahogy rögtön “sokkol” a tényekkel, az új világgal, a néző pedig vakarja a fehét, hogy “oké, a narráció segítségével nagyjából értem, hogy mi van most, de hogyan jutottunk el idáig“? A sorozat pedig, mint egyfajta párbeszéd, időről időre válaszol a kérdéseinkre.

Gileadban vagyunk, egy erős katonai jelenléttel operáló, kasztrendszerrel és fasiszta állami berendezkedéssel rendelkező országában, melyről először nem tudjuk, hol van. Angolul beszélnek, néha amerikai városok nevét, Kanadát, Európát említik. Az ország férfiak, úgynevezett parancsnokok irányítása alatt áll, akik feleségeikkel a társadalmi elit rétegét képezik. Gépfegyveres őrök, harci járművek őrzik az utcákat, rajtuk kívül mindenki puritán egyszerűségben, alázatban tengeti az életét. Mint kiderül, néhány évvel korábban egy világméretű járvány következtében megtizedelődött azoknak a nőknek a száma, akik képesek teherbe esni, így minden gyermek születése és életben maradása felért egy kisebb csodával. Gilead vezetői szerint mindez a bibliai értékek elkorcsosulásában, a nők elkurvulásában volt keresendő, ezért országuk női szigorú szabályok között élnek: tilos az élvezet, a bujaság, a nők nem írhatnak és nem olvashatnak, férjeiknek abszolút engedelmességgel tartoznak. Az állam erővel összegyűjtötte a még nemzőképes asszonyokat, hogy az uralkodó elit számára gyermekeket szüljenek. Őket szolgálólányoknak nevezik, nevüket, identitásukat elveszik (a nevük a “gazdáik” nevéből származik: a főhős neve eredetileg June, de egy Fred nevű parancsnok tulajdonába kerül, így a neve Offred, azaz “Fredé” lesz).

A néző mindent June/Offred szemével lát, az ő szenvedésein keresztül él meg. June Gilead megalakulása előtt szerkesztőként dolgozott egy kiadónál, férje volt és egy kislánya. Egy nap azonban a munkaadójuk egyszerűen kirúgja az összes női dolgozót, nem sokkal később minden nő bankszámláját befagyasztják, utána pedig elkezdik begyűjteni őket. June és családja próbál Kanadába menekülni, de útközben elkapják őket. Hősnőnk nem tudja, mi lett családja sorsa, és bekerül a szolgálólányok neveldéjébe, ahol megtanítják neki (és rajta keresztül a nézőnek is), mik egy ilyen “tenyészkanca” feladatai. Miután mindenkit szolgálatba helyeznek, elborzonguk a rituálisan végrehajtott erőszakon, amin ezek a nők minden egyes hónapban, a legtermékenyebb időszakukban átesnek, és hogy mit tesz ez velük testileg-lelkileg. Offred mellett szép lassan megismerjük a többi szolgálólányt, azok háttértörténetét, a gazdáikat, és megtudjuk, hogy talán nincs veszve minden: állítólag vannak valamiféle ellenállók, akik Kanadával és az USA megmaradt vidékeivel együttműködve próbálják felszabadítani Gilead nyomorgó népét. Offredet pedig innentől kezdve csak ez élteti: a szabadulás és a bosszú gondolata.

Ez a sorozat könnyen 10/10-es. A néző borzongva nézi June-nal együtt, mi történik egyik napról a másikra, hogyan dől össze az addig ismert világ, és lesznek egy zsarnoki uralom részesei. És elgondolkozunk azon, hogy mennyire nem áll ez távol a valóságtól, mennyire megtörténhet ez bárhol, bármikor kellő szervezettséggel, és hogy mennyire kiszolgáltatottak lennének az emberek egy ilyen helyzetben. Szóval ez egy olyan sorozat, amit mindenkinek látnia kellene, de nem sokan fogják bírni végignézni. Kínzás, nők bántalmazása, nemi erőszak, csonkítás, az emberi kegyetlenség nyers valója a második évadban már annyira, de annyira sok, hogy néha még engem is elfogott a borzalom, pedig sok bűnügyi vagy krimisorozatot megnéztem már. De ez az ember lelkére hat, és nehéz tőle szabadulni. Ebben rejlik a varázsa.

 

Chicago Typewriter – 10/6-7

Amíg a szolgálólány 3. évadára vártam, úgy döntöttem, érdemes volna megpróbálkozni ismét valami koreaival. Van persze néhány amerikai sorozat, amit a kollégák ajánlottak (köztük az éppen aktuális Csernobil). De mivel mostanában kezdenek érdekesnek tűnő, koreai sorozatok is kijönni, amikbe szeretnék majd belenézni, úgy döntöttem, meg kellene néznem a listámat a régebbiekről, amik eddig kimaradtak. A 2018-as év elég trágya volt, így visszamentem 2017 doramái közé, és újra megakadt a szemem a Chicago Typewriteren.

Régóta szemeztem ezzel a sorozattal, de mindig valami visszatartott. Ez pedig nem más, mint Yoo Ah In. Rosszul vagyok ettől a színésztől. Minden szerepében, amiben eddig láttam, mindig ugyanazt a karaktert játssza, amiben van egy ilyen fölényes, lenéző viselkedés, mintha Shakespeare-i mélységeket próbálna a színészi játékával megjeleníteni, és egyúttal fitymálva lenézné a vele szemben álló színészt, aki arra se méltó, hogy egy filmvásznon osztozzon vele. Egy taszító, negatív figura, és a színész személyisége se nagyon tesz hozzá semmit ahhoz, hogy az ember megkedvelje. És úgy nehéz nézni egy sorozatot, hogy az ember már eleve ki nem állhatja a főszereplőt. (főként ezért nem nézek semmit, amiben Lee Minho szerepel)

A téma viszont érdekes. Lélekvándorlás, újjászületés, sorsszerűség, elkerülhetetlen végzet… Bárhogy nézem, felkeltette az érdeklődésemet. A női főszereplőt nem ismertem, de kellemesen csalódtam, Go Kyungpyo viszont eddig mindenben fantasztikus volt, amiben csak láttam. Kicsit úgy érzem, vontatott a sorozat, és ha a tényleges történetre koncentrálnánk, feleannyi epizód is elég lett volna belőle. Nagyon gyakran csak időhúzás megy, hogy “itt vagyok a házad előtt, menjünk el valahova“, ami randinak tűnik, valójában azonban csak a szponzorok reklámozása, ami rettentően gusztustalan. Egyszerűen hányok már a sorozatokban bemutatott, irdatlan mennyiségű termékelhelyezéstől, hogy még a forgatókönyvet is képesek eköré írni.

És nem vagyok naiv, az amerikai sorozatokban is ugyanúgy van termékelhelyezés. Ugyanúgy ott van a karakter kezében az ájfón, vagy az asztalán a mekbukk, mégsem fókuszál rá konkrétan a kamera hosszú másodpercekig, hogy igen, tudatosuljon a nézőben. Természetes velük az interakció, a karakter cselekvésének része, idomul a környezethez, nem kell kihangsúlyozni. Ez a koreai sorozatgyártásból hiányzik.

Amitől még rosszul vagyok, az az ivás kényszere. Hogy minden egyes részben ki kell hangsúlyozni, hogy most inni megyünk, most inni kell, mert én azt mondom, hogy mindenki azzal dicsekszik, hogy mennyire jól bírja az italt, satöbbi. Annyira gusztustalan, hogy lassan ez az emberi személyiség fokmérője ezekben a sorozatokban, hogy aki nem issza moslék részegre magát állandóan, az már nem is ér semmit. Nem csak itt, manapság szinte minden doramában.

Összességében a sorozat jó volt, de az “egynek elmegy” kategória. Nem az, aminek a megnézése vagy meg-nem-nézése bármit is jelenteni fog. Amikor az ember épp nem tudja, mibe kezdjen bele, akkorra pont megfelelő, de nem fogja megváltani a világot, nem marad különösebben emlékezetes.

 

Folyamatban: Voice 3. évad és The Handmaid’s Tale 3. évad. Ezekről majd írok decemberben. 😉

1 hozzászólás

  1. Szia!

    Sajnálom, hogy egy kicsit kiábrándultál a koreai sorozatokból. Csak a kedvenc színészeidet követted, ők sem választhatnak mindig tökéleteset, főleg ha az élet (alias forgatókönyvíró) közbeszól.

    Az utóbbi egy, másfél hónapban én sem választottam túl jól (talán majd a mostani kettővel fordul a kocka). Amiket már régóra tologattam magam előtt, akár a sztorija, akár a népszerűsége miatt, nagy százalékban csalódást okoztak. Azok már sokkal inkább tetszettek, amiket hirtelen döntés után kezdtem el nézni. Lehet, hogy majd te is így jársz 🙂

    Ami a piálási szokásokat illeti, azzal messzemenőkig egyetértek. A pofám szakad le tőle, hogy még a sírokra is azt locsolgatják.

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This