Köszöntő

Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Információk

Cím : Yi San Projekt
Cím : v27. Raon
URL : www.yisanprojekt.hu
Tulajdonos : Brigi
Indult : 2009. február 2.
Host : Dotroll
Credits : KBS
Stat :

Aktív fordítások

Double Face

Fõbb szerepekben: Kagawa Teruyuki, Nishijima Hidetoshi, Kohinata Fumiyo, Ito Atsushi, Wakui Emi
Származás: Japán (2012)
Fordítás státusza: 2/1
Mûfaj: krimi, thriller
A “Szigorúan piszkos ügyek” c. 2002-es, hong kongi thriller japán feldolgozásaként Jokohamában találjuk magunkat, ahol a tartományi rendőrkapitányság elkeseredett harcot vív a helyi alvilág, az Oda-család tevékenysége ellen. Onodera főfelügyelő (Kadono Takuzo) és az Oda-család főnöke (Kohinata Fumiyo) ugyanazt a módszert választja a másik tábor elleni küzdelemben: beépített embereik által próbálják megtorpedózni egymás műveleteit. A parancsaik értelmében Moriya Jun (Nishijima Hidetoshi) hadnagy beépül a bűnszervezetbe, míg a jakuza soraiban felcseperedő Takayama Ryosuke (Kagawa Teruyuki) a rendőrség kötelékeiben helyezkedik el, belső informátorként. Az éveken át tartó színlelés azonban mindkét beépített ügynök lelkére rányomja a bélyegét, és idővel bármire képesek lennének, csak hogy szabaduljanak…
Adatlap   Előzetes

Tervezett filmek és sorozatok

Mostanában hallgatom

Chat

1. negyedéves visszatekintő

Szerző: | 2021. márc 31. | ajánló, duel, film, japán, koreai | 1 hozzászólás

Sziasztok!

Az eddig megszokottakhoz hűen ezúttal is megosztom veletek az elmúlt 3 hónapban látott és befejezett sorozatokat, illetve a benyomásaimat róluk.

Cold Case – Shinjitsu no Tobira – Season 3 – 10/7
WandaVision – 10/9
The Chaser – 10/3
The King – Eternal Monarch – 10/8
Vagabond – 10/8
What did you eat yesterday? – 10/6-7
Queen Cheorin / Mr. Queen – 10/7-8

Cold Case – Shinjitsu no Tobira – Season 3 – 10/7

Megoldatlan bűnügyekkel foglalkozó sorozatunk harmadik évada. Már vártam, mert hiányoztak a japán sorozatok, ez pedig amúgy is magasra szokta tenni a mércét, mert az alakítások nagyon rendben szoktak lenni, az egésznek a légköre is a nyugati sorozatgyártás jegyeit viseli magán, keleti kultúrkörbe helyezve, ami ad neki egy kellemes eleganciát. Jó látni, hogy a rendőreink nem farmerben meg pufidzsekiben üldözik a bűnt, mint mondjuk kb. mindegyik koreai sorozatban: az urak mind elegáns öltönyt, sokan még mellényt is viselnek, nyakkendővel, mindennel, hősnőnk, Ishikawa százados (Yoshida Yu) pedig félmagassarkúban, szépen variált nadrágkosztümjeiben nemcsak rendkívül csinos és nőies, hanem professzionálisan is képviseli szakmája és rangja nyújtotta helyzetét.

A sorozat a jellegénél fogva inkább epizodikus cselekményekre épül, semmint a koreai sorozatok, amik 1-1 fontosabb bűnügy köré építenek fel 10-16 részt. Van persze egy részeken átívelő tematika itt is, de sokkal kevésbé domináns. Az első évadban a csapathoz frissen csatlakozó, ifjú őrmester, Takagi Shinjiro (Nagayama Kento) bemutatása volt igazán hangsúlyos, ahogy próbált egyensúlt teremteni munkája és magánélete (szuicid hajlamú, súlyosan lelki beteg menyasszonya) között, hogy hogyan igyekezett beilleszkedni idősebb és rangban bőven felette álló kollégái közé, és esetleg kivívni az elismerésüket. A második évadban főként Ishikawa századosra fókuszáltunk, ahogy az első évad végi túszejtés milyen pszichés állapotokat idézett elő benne, és hogy hogyan tudott ezzel megbirkózni, hogy rendőri munkáját továbbra is felelősségteljesen tudja végezni.

A mostani, 3. évadra már jól látszik, hogy a kis csapat remekül összeért, együtt járnak el szórakozni, enni és inni (bár korántsem olyan ordenáré és kicsapongó módon, ahogy azt minden egyes koreai sorozatban látjuk), barátságosan biztatják, ugratják egymást, tréfálkoznak, stb. A téma most ismét Takagi őrmesterre fókuszál, főként arra, hogy mennyira ingatag a helyzete, hogy sokszor mennyire nem sikerül megőriznie a hidegvérét az igazságtalanság láttán, és társainak kell őt visszatartania, nehogy valamilyen hatalommal való visszaélést kövessen el. Emiatt folyton terítéken van az átvilágítása, ami miatt veszélybe is kerülhet a csapat fennmaradása is.

Összességében mondhatnánk, hogy néha pont az hiányzik belőle, ami a koreai sorozatoknak előnye: megkedveljük ugyan egyik-másik karaktert (vagy akár mindegyiket valamiért), de nem tudunk nagyon közel kerülni hozzájuk. Japán sorozatok nézése közben gyakran az az érzésem, hogy a karakterek ábrázolását mindig áthatja egyfajta hűvös távolságtartás, mintha ez valami társadalmi vonás lenne, ami miatt nem tudunk érzelmileg annyira azonosulni a szereplőkkel.

A témakörök ismét csak érdekesek, amikhez a történet fordul, gyakran érezni, hogy mintha egyfajta társadalmi felelősségvállalásos szerepet is akarna játszani a sorozat, felhívva a figyelmet olyan bűnesetekre, melyekről a közvélemény gyakran hallgat. A nők kiszolgáltatottsága a párkapcsolatokban és szórakoztatóiparban, a randidrogok, egyetemi/főiskolai közegben meg-megeső szexuális bántalmazás, érzelmi és testi kizsákmányolás, az áldozathibáztatás, a pedofília, a társadalom zárkózottsága, és mentális problémák túl késő felismerése mind-mind olyan dolog, ami sok ázsiai kultúrkörben tabunak számít, és jó, ha egy ilyen sorozat kellő érzékenységgel felhívja erre a figyelmet. Őszintén szólva mindig várom, hátha a sorozat mélyebben elmerül a Japán modern kori történelmét jelentősen behálózó vallási vagy világvégeváró szekták témakörében, de nem csak egy epizód erejéig, ám egyelőre ez mintha túl nagy falat lenne.

A végét kicsit felemásnak érzem. Egyrészt Ishikawa megbékélni látszik a húgával és kettejük családi “örökségével”, ami megnyomorította őt felnőttkorára, és egyfajta sündisznóként nem képes érzelmileg megnyílni mások előtt. Rájön, hogy bármi történt is kettejük közt (a húga lenyúlta a vőlegényét évekkel korábban), a nő megérdemelt még egy esélyt arra, hogy jóvátegye a hibáit, még ha kicsit későn is tudatosult ez benne. Idilli és egyben szomorú is a befejezés, és egy lehetséges folytatás nem igazán van benne a levegőben, de ez az eddigi évadoknál is így volt. Ha lesz negyedik évad, kellemes meglepetés lesz.

WandaVision – 10/9

Mint a filmes univerzum nagy kedvelője, a Bosszúállók: Végjáték óta erősen Marvel-hiányban szenvedek, főleg úgy, hogy a Fekete Özvegy-filmet is folyton csak halogatják. Nyilván az egy olyan monumentális alkotás volt, mely akár méltó lezárása is egy egész korszaknak, de rajongóként az ember csak szeretné látni, hova folytatódik tovább ez az egész. Monthatnánk, hogy a 2. Pókember-film, az “Idegenben” is egyfajta folytatás volt, de az alig pár hónappal a Végjáték után került a mozikba, amikor még nagyon friss volt az élmény, és sokat nem is haladtunk előre, ami előre tudna vetíteni egy újabb korszakot, az esetleg majd bemutatkozó (vagy épp visszatérő) hősöket.

Érthető, hogy emiatt nagy várakozás övezte a WandaVision c. Disney+-os sorozatot, mely igazából az első ilyen lépés a jövőbeli, várható cselekmény irányába. A Disney és a Marvel már ősztől kezdve széjjelpromózta a sorozatot, előrevetítve egy amerikai szitkom jelleget, mely epizódról epizódra az amerikai sorozatgyártás korszakalkotó stílusjegyeit kívánta megjeleníteni, melyben hőseink, a szerelmespár Wanda Maximoff (Elisabeth Olsen) és Vízió (Paul Bettany) házaséletének mindennapjait vetítik elénk. A látszólagos humor mögött azonban egy sokkal sötétebb dolog húzódik a háttérben, nem tudjuk ugyanis, hogy a Thanos elleni harcban elesett Vízió hogy lehet mégis életben, hogyan kerültek Wandával ebbe a filmes környezetbe, miféle álomvilág, alternatív realitás lehet ez, amiben vannak, és hogy környezetük tudatos résztvevője-e mindennek, vagy esetleg kollektív hallucinációról van szó – és ha utóbbi, vajon ki mozgatja a szálakat, és milyen szándékkal.

A 80-as évek szülötteként a tévében a Bír-Lak, az Egyről a Kettőre, és hasonló sorozatokon nőttem fel, és korábbi generációs sorozatok közül is ismertem egyet s mást hallomásból. Tehát a formula nem volt idegen számomra, és meg kell mondjam, sikerült igazán hangulatosra, és amennyire csak lehet, korhűre megalkotniuk a különböző epizódokat. Egyetlen problémám az epizódok hosszával volt, ami sok kiteljesedést nem nagyon engedett a kor bővebb bemutatására, mert 25-30 perc erre kevés úgy, hogy abban valami alattomos, mögöttes titok ábrázolása is valamelyest teret kaphasson.

A képregényes univerzumot egyáltalán nem ismerem, így az esélytelenek nyugalmával vágok bele minden marveles történetbe, és jellemzően sokkal több “A-HA!“-pillanatom támad utólag, amikor jutubos elemzéseket nézek meg ezekről, mint konkrétan a termék fogyasztásakor, amikor sok apró érdekesség simán elkerüli a figyelmemet. De még így is élvezetes volt mindezt látni, annak tekintetében, mire lehet a későbbi Marvel-filmekben számítani, és hogy Vízió jelenléte mint jelent pl. egyik kedvenc karakterem Natasha Romanov (Scarlett Johannsson) figurája szempontjából, aki szintén elesett a Végjáték során.

Nagyon tetszik, hogy 3 résznyi 50-60-70-es évek szitkomos epizódja után kapunk egy kitekintést és visszacsatolást is a külvilág eseményeire, ahogy visszahozza az univerzum az igazi Marvel kapitányt, Monica Rambeau-t (nem pedig az ostoba femináci Brie Larson-félét), és Darcy-t a Thor-filmekből. Szimpatikus az FBI-os Jimmy Woo figurája is, akit a tehetséges Randall Park alakít (akinek az Interjú c. filmjét szívesen ajánlom bárkinek, mert visítva röhögtünk rajta, annyira beteg a humora). Érdekes, hogy Paul Bettany Víziója mennyire inkább mellékszereplő Lizzy Olsen Wandája mellett, aki nagyon sokoldalúan alakítja a beilleszkedni vágyó, külvárosi feleség szerepét, mégis olykor megvillantja énjének titokzatos, gonoszabbik felét.

Sok kritika éri napjaink szuperhős-filmjeit, hogy másból sem állnak, mint látványos durrogtatásból, hülye vicces beszólásokból, de nincs bennük érzelmi mélység, a számítógépes grafika nem követel meg különösebb színészi teljesítményt, csak felmarkolják érte az érdemtelenül a sok pénzt, mindegyik ugyanarról szól… Satöbbi. Ezer és ezer érvet hallottunk már. Nem feltétlenül értek egyet mindennel, de nem is mondanám, hogy minden alaptalan. Igen, a filmgyártás ma már olyan szinten tart, ami egyszerű zöldháttér előtt képes felvenni egész jelenetsorokat fizikai díszlet és praktikai effektusok nélkül. Ugyanakkor egy homogén zöld stúdiófal előtt sokkal nehezebb dolga van egy színésznek, mert nem érzékeli a környezetét, nehezebb reagálni és eljátszani a szerepét (legyen az könnyed vagy érzelemdús). Igen, tele vannak viccelődéssel, csipkelődő megjegyzésekkel, amikkel a hősök vagy ellenségek ugratják egymást vagy épp a csapatszellemet próbálják fokozni. De nem különösebben tartom ezeket feleslegesnek. A hétköznapokban a barátok, kollégák közt is lehet olyan jó viszony, ami kellemes, humoros vagy épp szarkasztikus helyzeteket teremt, és közelebb hozza egymáshoz az embereket, főként, ha egy olyan komoly feladat köti össze őket, mint a világ megmentése. És igen, elképesztő pénzeket felmarkolnak ezért a színészek manapság, de felesleges úgy tennünk, mintha a sikerfilmek színészei régen ingyen dolgoztak volna. Brühühü, Robert Downey Jr. elkért 20 milliót a Bosszúállók: Végjátékért (plusz részesedés a haszonból), fúj, fúj. Bruce Willis 1999-ben (!) elkért 14 milliót a Hatodik érzékért (az ma 22 dodó). Sandra Bullock 20-at a Gravitációért. Keanu Reeves 10-15-15 milliót a Mátrix-filmekért 20 évvel ezelőtt. Azok mi pénzek voltak? Ne tegyünk már úgy, mintha kb. “senki” kis színészek keresnék szarrá magukat ma egy-egy jó, szuperhősös filmmel, amire még sosem volt példa. Dwayne The Rock Johnson az elmúlt négy évben a top2 legjobban kereső színészek közt van, és nagylelkű becslés szerint is közel 300 milliónál tart, és azért ne gondoljuk már, hogy egy színészóriásról van szó. 2019-ben Downey-t és Chris Evanst (Amerika kapitány) is megelőzte, pedig a Végjáték abban az évben jelent meg. Szóval ez a kifogás abszolút nem állja meg a helyét.

De hogy mit is akarok mondani ezzel. Nincs érzelmi mélység vagy töltet? Világszerte rajongók millióinak döfött tőrt a szívébe Tom Holland egy pár másodperces jelenettel a Végtelen háborúból, amikor Thanos csettintésére lassan elkezdett hamuvá válni, és ahogy a döbbent Vasember karjaiban szinte zokogva könyörgött, hogy nem akar meghalni. Downey egész alakítása a Végjátékban jó pár díjat megérdemelt volna (Oscart nem), ahogy a veszteség okozta keserűség, a lemondás, a barátoktól elfordulás, majd remény fonalán elindul, amivel talán helyre lehet hozni a történteket, és ahogy végül eljüt a végső, önfeláldozó pillanatig, amikor a neki sikerül csettintenie. Vagy Natasha önfeláldozása a kő megszerzése érdekében. A Végjáték portálos jelenetéről ne is beszéljünk, melyről rajongók ezrei töltöttek fel moziban, élőben felvett videókat, ahogy mindenki konkrétan eldobja az agyát, és amit a modern kori mozitörténelem egyik, ha nem a legmeghatározóbb pillanatának tartanak.

Vagy Wanda és Vízió tragédiája szintén a Végtelen háborúból. És épp kettejükről szól ez a sorozat. Mélyebb szinten arról, hogyan próbálja Wanda feldolgozni Vízió elvesztését, és élete addigi traumáit. Különösen kiemelendő a 8. rész, mely végigkalauzolja a nézőt a Wanda életét meghatározó, drámai pillanatokon, és elhangzik a sorozat legmeghatóbb mondata: “What is grief, if not love persevering?” (Mi a gyász, ha nem véget nem érő szerelem?). Igazán nagyot ütött.

A sorozat gyönyörűen építkezik a fináléig, melyben látványos összecsapások és boszorkányharcok mellett egy elképesztően drámai és szívbemarkoló döntésnek is szemtanúi lehetünk, melyet Wandának kell meghoznia. A többség érdeke és biztonsága ismét hatalmas fájdalomba taszította őt, bár a filmes univerzum folytatása a Fehér Vízió és Wanda boszorkányos “öntudatra ébredése” miatt különösen érdekes lesz. Igazán várós!

 

The Chaser – 10/3

Hogy haladjak megnézendő, koreai sorozataimmal is, ismét egy régebbi történethez nyúltam, melyet annak rövid összefoglalója és férfi főszereplője, Son Hyunjoo miatt választottam. Utóbbit több, érdekes sorozatban láttam már, tetszik az orgánuma is, amivel beszél, így miatta kíváncsi lettem erre is.

A befolyásos és népszerű politikus, Kang Dongyun (Kim Sangjoon) következő elnökválasztás egyik fő jelöltje, ám apósa alvilági kapcsolatai (és a neki teljesített, kétes ígéretek és üzelmek) miatt ő is korrupciós ügyletekbe keveredik, ami miatt az ügyészség eljárást készül indítani ellene. Apósa előre kitöltött válási papírokkal és egy repülőjeggyel akar neki búcsúzóul segíteni, hogy elmenekülhessen az országból és a felelősségre vonás elől, ezáltal minimalizálva saját érintettségét, és a negatív hírverést, mely lányát is érheti. Kang már majdnem kénytelen elfogadni e feltételeket, véletlenül azonban megtudja, hogy a felesége, Seo Jisu (Kim Sungryoung) elgázolt egy középiskolás lányt a városban, miközben épp a szeretőjével, egy PK Jun (Lee Yongwoo) nevű fiatal celeb énekessel kocsikázgatott. Ezzel az utőkártyával a kezében megzsarolja mind a nőt, mind az apósát, aki kénytelen elintézni, hogy ejtsék a vádat Kang ellen, sőt, támogatnia kell őt az elnökválasztási kampány során is. Az elgázolt lány apja Baek Hongseok rendőrnyomozó (Son Hyunjoo), akinek feltett szándéka, hogy kiderítse, mi történt a gyermekével, és hogy kik érte a felelősök…

Érthető, logikus következtetés, hogy itt majd egy bosszúsztorit fogunk látni, ám az sajnos pont ugyanazokat az untig ismert stílusjegyeket viseli magán, amiket kb. minden más, napjainkbeli, koreai sorozatban látunk. Társadalmi rétegek, a vagyonosok és a szerényebben élő közemberek szembenállása, a gazdagok esztelen rongyrázása, költekezése, önteltsége, mindenki lenézése… A szegényebb réteg tagolódása tisztes, kétkezi dolgozókra, rendvédelmi szervekre, zsiványokra… A családi életből jelentős részt lekanyarító, munkahelyik kajálások, italozások, ordenáré lerészegedések, amik miatt hősünket speciel most egy életen át gyötörheti a lelkiismeretfurdalás, és jó is, hogy a felesége ezt a fejéhez vágja: míg ő a kollégáival mulatozott ahelyett, hogy pl. a lányáért elment volna, hogy hazakísérje, a lánya egyedül bandukolt haza, és így gázolta el őt végül a tettes.

Problémás sajnos a következmények nélküliség bemutatása is: a gazdagok egy telefonhívás segítségével megúszhatnak egy korrupciós ügyet, vagy parancsot adhatnak valakinek mások meggyilkolására, mert van az a pénz, amiért bárki bármire képes; a rendőrök közül sokan nem is tartják kifogásolhatónak a gengszterektől elfogadott kenőpénzeket, hisz “úgyis alacsony a bérünk”; ráadásul nyomozó hőseink gond nélkül képesek betörni valahova, ott verekedést, rendbontást csinálni, vagy szétverni egy autó szélvédőjét, hogy kiszedjék a fedélzeti kamera memóriakártyáját, és mindezeket csak úgy simán el is fogadják legálisan beszerzett bizonyítékként. Emiatt sajnos a cselekmény nagy része teljesen hitelét veszti. Főhősünk egy mogorva, “meghalt a lányom, rám semmilyen szabályok nem vonatkoznak” típusú bosszúálló lesz, a politikus Kang és annak titkára bárkit képes felbérelni bármilyen munkára, mert egy megoldóember mindig akad. Karaktereinknek látszólag se lelkiismerete, se felelősségérzete nincs, mindenki csak megy a saját feje és érdekei után.

A történet premisszája persze nem ismeretlen, én magam is fordítottam olyan sorozatot (Duel), amiben hasonló felállással találkoztunk, de ott a hőseink nem tántorítottak a törvényesség elvétől, igazságot akartak szolgáltatni, nem bosszút, bármi áron. És ez így jó. Ugyanis ellenkező esetben nem tudsz morálisan azonosulni a főhőssel, bármilyen igazságtalanság érte is őt. És ez a The Chaser legnagyobb problémája sajnos.

Hasonlóan bosszantó a “maffiás” jelleg folyamatos kihangsúlyozása nemcsak a kameraállásokkal és hosszas monológokkal, hanem még az aláfestő zenével is, mely egy az egyben a Keresztapa halk témájára emlékeztetett. És már néhány rész után nagyon idegesítő, nemhogy 16 részen keresztül.

A cselekmény rendkívül vontatott. Mindig, amikor valaminek történnie kellene, mert fordulóponthoz érünk, az adott jelenetben leül a két karakter beszélgetni valami TOTÁL MÁSRÓL, aminek az ég világon semmi köze a jelenben zajló eseményekhez, és csupán annyi szerepe van, hogy árnyalja őket egy kicsit. Ám ezek az “emlékszel, mikor X évvel ezelőtt…?“-jellegű dialógusok csak hátráltatják az amúgy is több sebből vérző történetmesélést. Ezek nélkül feleennyi epizódszámmal le lehetett volna zavarni az egész sorozatot, és semmi hiányérzetünk nem maradt volna.

A karaktereink… nagy jóindulattal kicsit érdekesnek mondhatók, bár korántsem különlegesek. Rendőrünk, az apa, Baek Hongseok egy ápolatlan, motyogó hobó (valahogy méltatlan is a szerep a színészhez, és egyben irónikus is, hogy egy korrupt elnökjelölt ellen veszi fel a küzdelmet, mikor pár évvel később ő maga is egy korrupt elnököt játszott a 3 Days c., nagyságrendekkel jobb sorozatban), a gazdagok rázzák a rongyot, ahogy azt tőlük megszokhattuk. Akad egy érdekes párhuzam az iparmágnás család legkisebb lánya, a “fekete bárány” Seo Jiwon kapcsán, aki tűzről pattant újságírónőként dolgozik, míg a családjában mindenki egy gátlástalan gazember. A nőnek szembesülnie kell azzal, kik is a rokonai és mire nem képesek a hatalom és a befolyás érdekében. Szinte dettó ugyanilyen szerepe volt a 2005-ös Resurrectionben So Ehyun színésznőnek, akinek az ottani apja (Kim Kapsoo karaktere) gaztetteivel kellett szembesülnie.

Szurkolunk persze hőseinknek, de a végére elfogy a szusz a történetből. Mikor már háromszor vagy négyszer eljátszották velünk, hogy “kezünkben az ütőkártya, végre visszavághatunk” és persze a rossz oldalnak csalással, támadással, lopással, megfélemlítéssel, zsarolással (megfelelő aláhúzandó) sikerül elérni, hogy visszatáncoljanak és bohócot csináljanak magukból… Akkor már az embernek nincs türelme egy X+1-edig kísérlethez.

A befejezés felemás: ügyvédünk hosszasan szónokol Baek Hongseok érdekében, hogy minél jobban kidomborítsa az érdemeit, és minimalizálja a rá váró börtönbüntetést. Ellenben alig látjuk a fő bűnösök (Kang Dongyun, Seo Jisu és Shin Hyera) tárgyalását és a rájuk váró büntetést. De a végén inkább már csak örülünk, hogy befejeződött, mert szenvedés lett volna ennél is tovább húzni az egészet.

 

The King – Eternal Monarch – 10/8

Egy unalmas napon, amikor se a The Chaser nem volt nálam, se a tévében nem ment semmi érdekes, se az HBO Go nem működött, elővettem a Netflixet, és gondoltam, megnézem, milyen tartalmak érhetőek el rajta. Rögtön az elsők közt ott volt ez is. A sorozat tematikája már a sugárzáskor felkeltette az érdeklődésemet, valamint annak akkori visszhangja is érdekes volt (hiába a nagy szupersztárok és híres irónő, rengeteg kritika érte a sorozatot). Lee Minhót sose szerettem, a Boys Over Flowers óta pedig kifejezetten utálom, mert egy nullával egyenértékű volt eddig a színészi játéka. Utoljára a sellős sorozatát kezdtem el nézni, de azt a véget nem érő, szekunder szégyenérzet miatt, amit kiváltott már az első rész is, végül nem is folytattam. Kim Goeun meg… Szerintem sajnos érdemtelenül sokra tartott színésznő.

A negatív hírverés ösztönösen kíváncsivá szokta tenni az embert. Kim Eunsook írónő volt az egyetlen talán biztos pont a történetben, de már az első részek után látni, hogy kár volt erre számítani. Pedig alapvetően érdekesen indult…

Jelenkori világunk párhuzamos alternatívájaként egy olyan alkotmányos monarchiában (“Coreai Királyság”) kezdünk, ahol az éppen uralkodó, fiatal királyt (Kwon Yul cameo, lol) megtámadja annnak fivére és féltestvére, az ambiciózus Yi Rin (Lee Jungjin). A lázadó herceg hű segítőivel betör a palota szentélyébe, meggyilkolják a királyt, és készek elrabolni a birodalom féltett kincsét, egy legendás, ősi, varázserejűnek vélt fuvolát. A merényletnek azonban szemtanúja lesz a véletlenül betoppanó kicsi koronaherceg, Yi Gon (a későbbi Lee Minho), akit súlyosan megsebesít nagybátyja, és akinek sikerül egy karddal kettéhasítani a varázsfuvolát. A hercegnek menekülőre kell fognia a dolgot, felbukkan ugyanis egy álarcos idegen, aki fegyverével és harci tudásával könnyedén leszereli a támadókat. A kicsi trónörökösnek sikerül megkaparintania megmentője névtábláját, amin a “Jeong Taeeul rendőrhadnagy” (Kim Goeun karaktere) felirat szerepel. Yi Rin menekülés közben megtalál a bambuszerdőben egy obelszikekből álló dimenziókaput, melyen (a fél fuvola segítségével) átlépve elmenekülhet az igazságszolgáltatás elől. A kicsi Gon a trónra kerül, és idővel felcseperedik, ám még 25 évvel később sem jut közelebb a rejtély megoldásához, hogy ki is mentette meg az életét. A fuvola nála megmaradó felével egy nap maga is felfedezi a dimenziókaput, melyen átlépve a mai modern Dél-Koreai Köztársaságban találja magát. Pazar lovával épp a város egyik fő terén halad és bámészkodik, mikor a kocsijában ülő Jeong Taeeul rendőrnő észreveszi őt. Felismerve a névtáblán látott nő fotóját, királyunk boldogan szegődik a rendőrnő társaságául, ám felbukkanása nem várt bonyodalmakhoz vezet mindkét világban…

Alapból… nem is lenne ez egy túl buta történet. Érdekes pl. hogy a két világ történelme ott válik el, hogy Injo király szomorú sorsra jutott fia, Sohyeon herceg az alternatív világban trónra került, míg a mi történelmünk szerint ugye (feltételezhetően) meggyilkolták. Sokakat foglalkoztatott már a gondolat Koreában a történelem során, hogy vajon hogyan alakult volna birodalmuk sorsa, ha Sohyeon herceg trónra kerülhetett volna. Szóval jó eljátszani itt is ezzel a gondolattal. Másrészről a párhuzamos világok, alternatív univerzumok kérdése már önmagában is rendkívül érdekes.

A sorozat képi világa bámulatos. Látni lehet, hogy az operatőri munkából egy fillért nem sajnáltak, mert a látképek, tömegjelenetek csodálatosak, idilliek, hősiesek, rendkívül látványosak. A zenéje hangulatos, légies, egészen varázslatos, rendkívül tetszett. A két világban szinte mindegyik karakternek megvan a maga alteregója, akik gyakran gyökeres ellentétei egymásnak, teret adva a színészeknek, hogy két szerepet is meg tudjanak formálni. Jól látható ez pl. Woo Dohwan játékán, aki a monarchiában a király szobormerev, hű és kötelességtudó testőrparancsnoka és jó barátja, a normál világban pedig a hősnő szeleburdi ismerőse. Rengeteg kiváló mellékszereplőt kapunk, pl. Buyeong herceget, amolyan jóságos nagybácsi/nagyapa szerepben, mint királyunk egyik utolsó, élő rokonát a királyi családból, vagy Noh főudvarhölgyet, aki nagymamaként gondoskodik róla kicsi kora óta. Nagyon karizmatikus Yi Rin is, mint főellenség, nem is beszélve a miniszterelnök asszonyról, aki legalább olyan ambivalens a szándékait illetően, mint a herceg, és sokáig nem is sejtjük, hogy ő most a jó oldalon áll-e, csak egy elkényeztetett picsa, vagy épp rossz figura.

Mi hát a baj?

Elég sok minden. A cselekmény rettentően vontatottan indul, amit csak ideig-óráig tud elviselni a néző a szép látképek láttán, idővel nagyon repetitívvé válik, hogy a dialógusokban a karakterek egymást ismételgetik, hülyeségekről fecsegnek, szórakoztatóipari és kulturális dolgokra reflektálnak (Kim Yuna korcsolyázónő, mint “királynő” emlegetése… pff… vagy utalások a Signal c. sorozat walkie talkie-s jeleneteire). Míg a monarchia világában szépen beszélő, udvarias, kellemes figurákat látunk, a normál világban harsány, taszító, uvöltöző, hőzöngő szereplőket, akik közül nehéz megkedvelni bárkit is. Nagyon jól előjön ez a hősnő, Kim Goeun által megformált Jeong Taeeul figurájánál. Egy szörnyen bosszantó, öntelt, rendőri munkájában teljesen hiteltelen nőt alakít, akinek se megjelenése, se nőiessége. Nagyon menő és “erősnő” akar lenni, de nem muszáj ehhez trampli, nőietlen módon megnyilvánulni. Egy taekwondós nő nem mindig slampos és ápolatlan, ehhez elég egy szimpla keresés akár a jutubon. Jeong Taeeul azonban a nagy vagányoskodás közepette folyton a hajával babrál, fújtat, piszmog, grimaszol, mint egy gyenge, alkonyatos Bella Swan, és olyan szinten ellenszenves, hogy még ÉN IS MEGSAJNÁLTAM szerencsétlen Lee Minhónkat, aki kb. sztoikus merevséggel tűri a színésznő szemmel láthatóan kínos manírjait. És megsajnáltam a karaktert is, hogy 25 éven keresztül várt a találkozásra, hogy megismerhesse megmentőjét, és köszönetet mondhasson neki, erre kiderül, hogy egy ilyen visszataszító és kiállhatatlan jellemű nő az, aki iránt annyi időn át csodálatot érzett.

Nem tudom, hogy Lee Minho a hősnő okozta kellemetlen alakítás miatt ennyire merev a szerepben, vagy egyszerűen csak sikerült ennyire könnyen eggyé válnia a művelt, jó megjelenésű, elegáns és kedves ifjú király karakterével, de meglepő, hogy minden ellenérzésem ellenére mennyire jobban kedveltem őt itt, mint többi színésztársát. Az új világba átkerülve kíváncsi, ám felelősségteljes módon fedezi fel a környezetét, tanul, ismerkedik a lehetőségekkel, nem vetkőzik ki magából, nem megy át debilbe. Karakterének letisztultsága éles kontrasztot képez Kim Goeun egész megjelenésével szemben, és ezt elég szomorú így leírni.

Nagyon éles a törés kb. a 4. résztől, amikor minden magyarázat nélkül hőseink hirtelen rettentően szerelmesek lesznek egymásba, meghatódva ölelkeznek egy-egy újabb találkozásnál, csókolóznak. A néző meg csak vakarja a fejét, hogy “most kihagytam egy részt és azért nem értem?” vagy hogy lecserélték az írói/kreatív stábot. Mert Jeong Taeeul hirtelen már nem egy bunkó, trampli rendőrnő, hanem finom, gyakran megilletődő, érzelmes kisasszony lesz, aki persze nem felejti el, hogy ő egy taekwondós aprítógép, ha verekedni kell, de mellette folyton romantikáznak a királyunkkal. Kicsit Alkonyat-utóérzete van ennek, mert egyszerűen adott két figura, akik közül minimum az egyiknél fogalmunk sincs, hogy miért szeretett bele a másikba. A királyt még megértjük, benne 25 éven át bizonyára egy idealizált megmentő képe élt, akibe könnyen belehabarodhatott. De Jeong Taeeul mit szeretett meg a királyon? Az udvarias viselkedését? A vagyonát? A királyságát, amit végül megmutatott neki? Sose tudjuk meg. Nem mondom, hogy ez a “törés” hátráltatja a sorozatot, sőt. Sokkal több kiteljesedést ad Kim Goeunnek, főként a drámai, érzelmes pillanatokban, mely sokkal jobban áll neki, mint a beképzelt, kivagyi stílus.

A cselekménnyel kapcsolatban a legnagyobb problémám, hogy nem értjük, hogy mi miért történik, mi a kiváltó oka mindennek. Yi Rin csupán egy ágyastól született, így hiába volt ő az idősebb fivér, az öccse került a trónra, akinek királyné volt az anyja, és emiatt örökké irigyelte tőle a trónt. Tiszta sor. Van egy varázsfuvolánk is, olyan erővel, ami képes egyik világból a másikba repíteni a birtoklóját. Érthető. De mi a célja Yi Rinnek? Lemegy a sorozat 3/4-e, és lassan már azon töprengünk, megtudjuk-e valaha. Tele az epizódok olyan mellékszálakkal, melyek azt sejttetik, hogy Yi Rin az évek során rengeteg támogatóját oda-vissza hurcolta a két világ közt, és közülük sokan a köztársaságbeli alteregóik holttestjeivel igyekezték eltüntetni a monarchiában saját nyomukat. Még ez is érthető. De 25 évvel később, a jelenben is azt látjuk, hogy még mindig megy a “személyiségrablás” és testek cseréje, eltüntetése. Yi Rin emellett egy másik nagy titkot is őriz: hogy lehet, hogy 25 év alatt semmit sem öregedett? Emiatt vígan mászkálhat a monarchia utcáin, senki se ismeri már meg őt, maximum az idősebb korosztály. Vissza akar térni és magának akarja követelni a trónt, megjelenésével (és kortalanságával) pedig egyfajta magasabb rendűséget akar kifejezni, miszerint az égiek e “csoda” segítségével is azt jelzik, hogy neki kellene lennie a trónon? A néző nem tehet mást, csak spekulál, mert konkrét választ nem kapunk.

A legrosszabb, hogy az írónő korábbi munkái, illetve azok stílusjegyei rendre visszaköszönnek a történetből. Főként az első néhány részből érezni pl. a Goblin utóhatását, ahogy néha naiv bohémsággal és rácsodálkozással próbálja felfedezni királyunk a párhuzamos világot, szerencsére nem olyan rendkívül cringe módon, ahogy Gong Yoo tette azt a Goblinban. A “férfi hős megmenti a bajba jutott hősnőt” jeleneteknél egy az egyben Descendants of the Sun-utóérzetünk támad. És itt is undorítóan sok az értelmetlen termékelhelyezés, ami semmit sem tesz hozzá a cselekményhez. Olyannyira, hogy lassan itt is a szponzorok termékei azok, amik a történet szálát szövik, és nem a forgatókönyvírók. Jaj, itt egy kávézó, ott egy teázó, hőseink menjenek egy részen belül kétszer, háromszor is valahova egy nagy tál csirkét enni. Az egyszerű kis teázót üzemeltető Nari 2 Aston Martinnal furikázik, a király és miniszterelnök asszony 3-4000 dolláros ledes arcápoló sisakjáról nem is beszélve. Jó, teremt némi vicces helyzetet a dolog, amikor Eunsup meglátja, és azt hiszi, a Vasember sisakját veheti fel, de könyörgöm…

Rettentően zavart a sorozat magyar fordítása is. Tudom, mindenki elkezdi valahonnan. A fordítás mindenki számára egy örökké tartó tanulás, egy kihívásokkal teli, fejlődési lehetőség (kellene, hogy legyen), aminek során vétünk kisebb vagy nagyobb hibákat, melyeket idővel kinövünk. De nem egy csillió dolláros platformon, mint a Netflix, ahol ezért valaki pénzt is kapott. Annak ellenére, hogy udvari/monarchiás környezetben játszódik a cselekmény egy jó része, nagyon köznyelvi jellegű a fordítás. Rengeteg a “kéne“, a szófordulatok igen nagy hányada inkább iskolás, fiatalos környezetben állná meg a helyét, de 30+-os bűnügyi közegben kevésbé. Olyan karakterek tegeződnek, akiknek nem volna szabad (pl. királyunk és testőre felnőttkori dialógusai), és olyanok magázódnak, ahol a koreai egyértelműen tegeződik (pl. Jeong Taeeul a munkahelyén néhány dolgozóval). Ráadásul a tegeződés és magázódás még csak nem is következetes, akár egy epizódon belül is eltérés látható két figura interakciójakor. Nem, nem követelem meg, hogy tudjon koreaiul is a fordító, hogy kihallja a szövegből a különbséget. Csak annyit várok el, hogy az ésszerűen gondolkozzunk. Királyunk ne tegezze Noh főudvarhölgyet, aki a nagyanyja lehetne, és rokonságban sem áll vele, bármennyire is szereti őt. Ugyanúgy Jo Yeong se tegezze a királyt, mert ő egy beosztott, nem pedig haver. Ne fogalmazzunk úgy, hogy “E/2 + felség” (pl. “ne mondd ezt, felség!“), mert ennek így udvariassági és nyelvhelyességi szempontból semmi értelme!

A másik. Konkrétan ki van írva az egyik épület bejáratára angolul, hogy “National Forensic Institute“, vagy “Service”, már nem is tudom, erre úgy van lefordítva, hogy “Kriminalisztikai Intézet“. Ez az épület a “bűnügyi labor” volt, vagy ahogy Magyarországon ezt hívjuk: Nemzeti Szakértői és Kutató Központ (vagy annak korábbi elnevezései és testvérintézete: Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet, Igazságügyi Szakértői és Kutatóintézet). Tehát ha az ember életéből akár teljesen kimaradtak az elmúlt kb. 20 év kereskedelmi csatornákat elárasztó helyszínelős sorozatai, akkor is kis utánajárással talált volna sokkal jobbat a “kriminalisztikai intézet” helyett. Igen, van e magyar szervezetnek “Kriminalisztikai SZAKÉRTŐI Osztály”-a, de az lőfegyverekkel kapcsolatos vizsgálatokat végez, nem a sorozatban látott holttest fején látható sebet (és a potenciáls gyilkos kéziszerszámot) elemzi. Ez igazából inkább a halottkém és/vagy igazságügyi orvosszakértő feladata. Ugyanez pepitában a “National Police Agency” és az “Országos Rendőrügynökség“. Ez mi?!

Zavaró a varázsfuvola nevének (Manpasikjeok) le nem fordítása is. Nem értem, ezzel mi volt a cél. Míg eleinte látszott némi igyekezet a magyaros megfogalmazást illetően, a sorozat utolsó harmadában már sokat esett a színvonal. Talán csak szűkös volt a határidő és sietni kellett a felirattal, de néha igencsak felszaladt a szemöldököm 1-1 szón vagy megfogalmazáson. Mikor a koreai mondatból konkrétan kihallani, hogy angolból átvett DRESS jövevényszóval hivatkoznak egy estélyi ruhára, erre a magyar felirat “egyberuha“-ként fordítja (vélhetően az angol one-piece után), vagy a teázóba betévedő vendéget “Üdvözlet!” megszólítással köszönti a pultos (pl. napszaknak megfelelő köszöntés helyett), “rossz lépés” a “ballépés” kifejezés helyett, vagy amikor királyunk és Buyeong herceg beszélget, és királyunk megkérdezi, hogy “Mi a helyzet Sejinnel?” ahelyett, hogy úgy fogalmazna, hogy “Sejin hogy van/hogy érzi magát?” (mert egyértelműen a rég nem látott hölgyrokon hogyléte felől érdeklődik). A “miniszterelnöknő” kifejezéstől is a hideg futkos a hátamon, én sokkal inkább a “miniszterelnök asszony” kifejezést használtam volna, hiszen karakterünk immár elvált nő, nem pedig hajadon. Szóba kerül a “királynő” (wanghu) tisztsége, ugyanis királyunknak ideje volna már megházasodnia, de sajnos a megnevezés mindannyiszor hibás. A dél-koreai uralkodóházban férfi ágon öröklődött a hatalom, királyNŐ sosem ült a trónon, maximum királyNÉ, régensként, ha az uralkodó még gyermek volt. Tudom, ezt a hibát sokan elkövetjük/-tük, de egy hivatásos fordítónak, akinek ez a munkája, nem szabad.

És még sorolhatnám. Nem akarom, hogy emiatt rosszindulatúnak tűnjek, de sajnos azt kell mondjam, hogy több hobbifordító munkája magasabb színvonalat képvisel a netflixes fordító magyar feliratához képest. 🙁

De hogy pozitívumokat is mondjak… Igaz, az elején már kifejtettem, hogy a sorozat látványvilága mennyire megkapó. Mozgalmasak az akciójelenetek, bár van egyfajta sötét és bizarr, tragikomikus érzése az embernek Eosu könyvesbolti mészárlás vagy a kivont viperával lovagló testőrosztag támadása láttán, amikor hősnőnk megkönnyebbülten zokogva nézi, ahogy szerelmes királyunk halomra henteli a támadókat, fröcsög a vér mindenfelé, majd végül reszketve egymáséi lehetnek egy szenvedélyes ölelésben… 😀 Na de ne legyünk gonoszak! Tényleg vagány jelenet volt, aholy Lee Minho (vagy a kaszkadőre) kivont karddal leugrott a száguldó ló hátáról és a harc sűrűjébe vetette magát. Sajnos kevés, kimagasló és nagy színészi tudást igénylő pillanatot kap a figurája. Sokszor csak nézzük őt hosszú másodperceken át egyik vagy másik oldaláról (szemből kevésbé, mert az nem előnyös az arcformája miatt), ahogy távolba réved, vagy ahogy monoton hangon szónokol, vagy megjelenik valami hivatalos eseményen… Rettentő keveset látni rajta BÁRMILYEN érzelmet, hacsak Buyeong herceg elvesztése vagy a Taeeul miatti aggodalom zaklatottá nem teszi.

A vége olyan, amilyen. Közhely, de a koreaiak csak nagyon ritkán tudnak rendesen befejezni sorozatokat, meglepő módon azonban itt sikerült. Egész meseszerű, kellemes befejezést kapunk, mely után van némi keserű szájízünk, de még mindig bőven átlag felettinek mondható az igyekezet. A gonosz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig méltó jutalmát, melynek következtében egész sorsok fordulnak meg, és alakulnak teljesen másképp. Kicsit Signal– vagy W-Two Worlds-szerű az utolsó huszárvágás, a második időutazás, mellyel kitöröljük mindenkinél az addig átélt események emlékeit. Na persze nem mindenkinél, királyunk, Taeeul és Yeong emlékszik, de egy dramaturgiailag könnyed legyintéssel elhessegetjük ennek a miértjét (“ezt majd megbeszéljük, de először is ölelj meg!” – aztán sose beszélték meg…). A meseszerűséget erősíti, hogy életre kel a fuvola is: eddig is sejtettük, hogy valamilyen szinten rendelkezik tudattal, hogy befolyásolja birtokosai sorsát, de fizikai manifesztációja is van a jojós kisfiú formájában, aki amolyan nagylelkű istenségként néha be-behunyja a szemét hőseink kedvéért, és nem vesz el tőlük mindent.

Összességében… azt hiszem, nem panaszkodhatok. A színészek miatti előítéleteim miatt sokkal, sokkal rosszabbra számítottam, ami egyúttal el is indított bennem egyfajta önvizsgálati folyamatot: néhány sorozatot, amit általam nem kedvelt színészek miatt abszolút mellőztem, most lehet, hogy mégis felírok a megnézős listámra.

Az biztos, hogy az eddig látott, modern kori, fiktív monarchiás történetek közül ez lett a kedvencem, és talán érzelmileg is jobban bele tudtam volna invesztálódni a romantikus cselekményszálba, ha nem két ennyire szerethetetlen színész alakítja a főszerepeket.

 

Vagabond – 10/8

Mivel egy kisebb betegség miatt szigorú ágynyugalomra voltam ítélve, ismét a Netflixhez fordultam, hátha találok valami nézhetőt a Monarch után. Ezzel már egy ideje szemeztem, mert éveken át nagyszabású, ütős akciósorozatként promózták, amiből csak nagysokára lett valami kézzel fogható, de csak most jutottam el oda, hogy bele is nézzek. Különösebben egyik színész vagy színésznő se a kedvencem, Shin Sungrok talán az egyetlen, akinek érdeklődve várom a szerepeit, mert színházi színészként mindig mélyrehatóbb a játéka a többiekénél. Mivel a sorozat rengeteg karaktert felsorakoztat, sokukkal találkoztam már itt-ott, így viszonylag pártatlanul sikerült leülnöm a tévé elé.

A dél-koreai hadügy egy rettentő nagyszabású beruházásra ír ki tendert: az ország biztonsági helyzetének megerősítése céljából vadászgépek vásárlására készülnek, melyre több, nemzetközi fegyverkereskedő vállalat is pályázik. Az utolsó körben két, koreai érdekeltségű beszállító is bekerül, a Dynamics és a John & Mark. A John & Mark nagyon szeretné megkaparintani a lehetőséget, ám nagyobb összeget kérnek, míg a Dynamics előnyösebb helyzetben van, hiszen az ellenzék is őket támogatná. A John & Mark vezető lobbistája, a könyörtelen Jessica Lee (Moon Jeonghee) szörnyű tervet kovácsol: alvilági kapcsolatait megmozgatva elintézi, hogy a Dynamics egyik utasszállító gépe lezuhanjon, hogy ezzel a közvélemény és a kormány is kihátráljon a vállalat mögül, és ők lehessenek a befutók. A Marokkóba tartó gép le is zuhan, a fedélzetén több mint 200 utassal, köztük a koreai ifjúsági taekwondo-válogatott tagjaival, mely nagy felhördülést vált ki odahaza. A gyászoló rokonokkal együtt főhősünk, Cha Dalgon (Lee Seunggi) is Marokkóba indul, ugyanis az ő unokaöccse is az áldozatok közt volt. Megérkezvén azonban kezdettől fogva számos furcsaságot vél felfedezni, a körülmények alapján pedig a szerencsétlenség hátterében szándékosságra gyanakszik. A felelősök üldözőbe veszik őt és megpróbálják eltenni láb alól, a menekülő férfi így senkire sem számíthat, csak a koreai nagykövetség beépített, hírszerző ügynöknőjére, Go Haerire (Bae Suzy). A fiatalok összefognak, hogy leleplezzék a legfelsőbb körökig gyűrűző összeesküvést…

Vizuálisan… kevés dolog van, amit a sorozat szemére vethetnék. 16 részen keresztül végig az volt az érzésem, hogy egy James Bond– vagy Jason Bourne-történetet nézek, ahol szinte mindenre van valamilyen furfangos és látványos megoldás. Azaz… inkább olyan 13 részig, ugyanis dramaturgiailag itt érünk el egy érzelmi tetőpontra, mely után egy nagyon éles törést kapunk. Nem ül ugyan le a cselekmény, de sokkal kisebb fokozaton ég ezt követően. Talán The Last Empress-utóérzésem volt, mert itt is kapunk egy kicsit a “mindenki összefog mindenkivel“-ből, akár még az ellenséggel is. Nem megyünk el olyan debil irányba, hogy ez teljesen hazavágja a történetet, de érezhető a megtoppanás.

Nem tudom, mennyi lehetett a sorozat költségvetése (a Netflixes licensz biztosan közrejátszott), de nagyon érezhető a minőségbeli, filmkészítési különbség az átlag, koreai akció- és krimisorozatokhoz képest. Nincs elbagatelizálva egyetlen történetszál sem, nincsenek komplett idiótának beállítva a rendvédelmi szervek (rendőrség, hírszerzés), mely oly sok koreai sorozat rákfenéje. Meglepő, mennyit számít, hogy talpraesett, összetetten gondolkozó karaktereink vannak, hagymaszerű jellemábrázolással, melyről sorra fejtjük le az újabb és újabb rétegeket, hogy jobban megismerhessük őket. Az akciójelenetek látványosak, teljesen a nyugati filmgyártás jegyeit viselik magukon. Szokatlan, hogy ennyire mélyen gyökerező, alantas szándékok által vezérelt összeesküvést látunk egy koreai sorozatban, mely ennyire nemzetközi jellegű, ennyire magasra futnak a szálai… Mintha a készítők kicsit sok Oliver Stone-filmet néztek volna, az volt a benyomásom. Nincs ezzel semmi baj, az egyik kedvenc filmemet (JFK) szintén ő készítette, amit akárhányszor meg tudnék nézni újra, szóval ilyen szempontból nincs bajom az összeesküvésekkel.

Szokatlanul sok a karakterünk is. Tudom, írtam ezt már más sorozatokkal kapcsolatban is, itt azonban a cselekmény jellege különösen megkívánja, hogy egy pillanatra se lankadjon a figyelmünk, mert könnyen elveszhetünk a rengeteg figura és név közt. A női és férfi főszereplőn kívül számos érdekkört és csoportot megismerhetünk, melyek ilyen vagy olyan módon kapcsolatban állnak egymással, sőt, sokszor ezen csoportok egymáshoz fűződő kapcsolata, dinamikája az, ami előremozdítja az eseményeket. Egyrészt adott az áldozatok és gyászoló családtagjaik nagy halmaza. Megismerünk egy viszonylag nagy, több és egymással sokszor rivalizáló részlegből összeálló hírszerzést. Megismerjük a tenderért lobbizó feleket és az ő saját holdudvarukat (titkárok, megoldóemberek, bérgyilkosok), akárcsak a Kék Ház és a kormány promines figuráit. Szinte mindegyik körben mondhatnék olyan figurát, aki számomra kimagaslóan tetszett, de olyat is, aki meglepően szürke kisegér volt, főként az általa betöltött szerep alapján (pl. az “Árnyék“).

A gyászoló család megosztottságát sikerült a színészeknek színesen árnyalni, a hírszerzés köreiből pedig szintén sok egyedi figurát kapunk. Bae Suzy karakterét először nehéz hova tenni, mert pufók, gyermeki orcája, vörös ajkai és hatalmas szemei alapján nehéz elhitetnie velünk, hogy ő egy képzett, különleges ügynök, és nem pedig valami modell. Jó Shin Sungrokot ezúttal a “jó” oldalon állva látni (hiszen legtöbbször csak negatív szerepeket osztanak rá), és különösen tetszettek az akciójelenetei is, de sokszor olyan, mintha tétovázna a döntést megkövetelő helyzetekben, és elbizonytalanítja a nézőt, hogy melyik oldalon áll is valójában. És sajnos emiatt néha elvész a színésztársai mellett, és még kevesebbnek tűnik a szerepe, mint amit rendre kap és megérdemel. Jeong Mansikot több, hírszerzői szerepben láttam már (jóban és rosszban egyaránt), tetszik, hogy ő is mindkét oldalt képes hitelesen eljátszani. [más dolog, hogy mikor minden borulni látszik, több hírszerző figuránk elkezd siránkozni, hogy “de ha én elbukok, mi lesz a családommal, utcára fognak kerülni!” – ami olyan hiteltelen, hiszen aki ilyen munkakörben dolgozik, annak egyrészt tudnia kell bánni a pénzzel, és kell, hogy legyen biztonsági tartaléka ahhoz, hogy maga és családja boldogulhasson, másrészről nem hiszem, hogy olyan rosszul keresnének, hogy ne tudnának kényelmesen elélni és félre is tenni] Lee Kiyoung (mint Kang parancsnok) ismét egyfajta gondoskodó apuka-szerepben tűnik fel számunkra, aki megingathatatlan erkölcsi támaszként egyengeti hőseink és a hírszerzés jó oldalán álló karaktereink sorsát, a színésznek egyszerűen jól áll ez a szerep. Nehéz kiigazodnunk a hírszerzés főigazgatóján (Kim Jongsoo), a kemény tájszólással beszélő, gusztustalanul teli szájjal fecsegő, Kong Hwaseok (Hwang Bora) figurájától pedig a falra tudnánk mászni.

A Kék Házban felszíni és színfalak mögötti hatalmi harcoknak lehetünk szemtanúi. Az elnök (Baek Yoonshik) egyfajta beteges, erkölcsi megfelelési kényszer által vezérelve akar nyomot hagyni a történelemben, hangzatos szónoklataival a közjót, az ország érdekeit, biztonságát hangoztatja, ugyanakkor legbelül velejéig romlott, megvesztegethető, kétszínű alak (és egy vén perverz). A miniszterelnök (Moon Sunggeun) haverkodik vele ugyan, mégis egy szempillantás alatt képes térdre borulni előtte, ha egy rossz szóval úgy tűnik, hogy magára haragította az elnököt. A lobbistáink bemutatása szintén érdekes. Jessica Lee (Moon Jeonghee) ördögi nőként van ábrázolva, aki a pénz és a tender kedvéért képes hazudni, csalni, ártatlanokat megölni, zsarolni, vagy a saját testét is áruba bocsátani. Végül mégis ő az, aki az utolsó részekben egyfajta útmutatást ad hőseinknek a megoldást illetően. Lee Kyoungyoung a Dynamics vezetőjének, Edward Parknak a szerepében szintén egy nagyon érdekes karakter. A hírszerzés Kang parancsnokához hasonlóan saját erőforrásait nem kímélve segíti a hőseinket, végül azonban rá kell jönnünk, hogy igazán nem sokban különbözik ő sem Jessica Lee-től.

És hát a mellékszereplők… Jang Hyukjin, mint a másodpilóta Kim Uki egy érdekes jelenség volt, akiről nem is gondoltuk volna, hogy a sorozat végkifejletéig mennyire fontos szerepe lesz, akárcsak a feleségének (Kang Kyunhun). A hamar félreállított Michael Almeida (Antonio Pedro Cerdeira) is jelentős szereppel bírt, akárcsak a bérgyilkosok és ügynökök, akik egyik vagy másik irányba próbálták befolyásolni az eseményeket (Jerome [Yoo Teo], Lily [Park Ahin], Miki [Ryu Won], vagy az egész észak-koreai merénylő-különítmény).

Tetszik a sorozat nemzetközies jellege is, megmondom őszintén, sokszor ez az, ami be tud vonzani, ha idegen földön is látjuk a hőseinket, nem csak az unalomig ismert, megszokott, hazai közegekben. Így viszonylag mérsékeltebb is volt a termékelhelyezés, bár azért a csirkézős, Subway-es vagy kávézós jelenetek sajnos itt is elmaradhatatlan részei voltak az epizódoknak.

Akadtak persze érdekes pillanatok, amikor azért fel-felnevettem, mint pl. amikor Lee Seunggi verejtékező karjáról folyni kezd a vállára “tetovált” felirat festékének színe. Vagy amikor Kim Uki pilótán sebtében olyan lábműtétet hajtanak végre, hogy szinte csuklóig a pali lábában turkálnak, az pedig röviddel később vígan tud szaladni, amikor az üldözőik elől kell menekülni. Furcsálltam, hogy a címre semmi utalást nem kaptunk egészen a 9. részig, és ott se olyat, ami indokolná konkrétan ennek a szónak a választását. Ezek alapján lehetett volna a cím bármi más is. Egyedül a befejezést találom igazán lezáratlannak. Talán csak egy potenciális, 2. évadot próbáltak megalapozni vele, de olyan semmilyen lett.

Volt több, szexuális természetű pillanat, amin felszaladt a szemöldököm, hogy ezeknek hogy nem volt Koreában komolyabb visszhangja. Az elnök kijelentése hugyozás közben, miszerint a “farka még megállja a helyét“, és ahogy erre a miniszterelnök átnéz a piszoárok fala felett az elnök megnevezett farkára… Hát az egy elég meredek jelenet volt. Akárcsak a meztelen elnököt picsaszoknyában masszírozó, a férfi fenekére konkrétan felülő, hosszúcombú masszőr kisasszony. A Monarchnál már amiatt tüzet okádott a koreai közvélemény, hogy a miniszterelnökasszony a reptéri átvilágításkor meg merte említeni, hogy azért sípolt be a fémdetektoros kapu, mert merevítős a melltartója, mert az jobban tartja egy nő mellét. Erre meg itt senki sem kapta fel a fejét?

És hát a magyar felirat…

Tudom, a Monarchnál már egész litániát írtam erről, és talán nem is helyes, ha erről is sok kritikát megfogalmazok, főként úgy, hogy egyébként nem egy kezdő fordító munkája került fel a Netflixre, hanem olyasvalakié, akinek számos, elmúlt évekbeli munkájával találkozhatott már a közönség a magyar televíziók különböző csatornáin. Látható és érezhető, hogy ezt a sorozatot férfi fordította, és kellett is ide, mert arányaiban több volt a férfi színészünk, és sokszor egy nő nem tudja hitelesen megfogalmazni a férfiak “szavajárását”, nem hat természetesnek az a mondat, amit a “szájukba ad”. A fordító munkái közt nem nagyon találtam más koreai sorozatot, így nem tudom, hogy egyszerűen csak a rutinja nem volt még meg ahhoz, hogy ehhez alkalmazkodjon, vagy más munkája is ilyen, de sajnos sok hiányosságot vettem észre.

Egyrészt a fordító a földrajzi és tulajdonnevek teljes, magyaros átírását használja, amivel nincsen semmi baj, hiszen hivatalosan ez így szabályos. Feltéve, ha következetes. Nem gyakran, de előfordult ugyanis, hogy a korábban “Pak”-nak fordított vezetéknév később ismét “Park” lett, vagy a “v” és “w” használata nem volt megfelelő (Kwangdeok – Kvangdok – Kwangdok). Emellett főhősünknek nem az öccse, hanem az unokaöccse volt az elhunyt gyermek, ennek ellenére a kisfiú a “bátyuskám” megszólítással, és nem pl. a “bácsikám”-mal szólította Lee Seunggi karakterét. Szerencsére az oppa, eonni és hasonló förmedvényeket mellőzte, ez nagy pirospont. A tegeződés-magázódás kérdése azonban még rosszabb, mint a Monarchban volt. Igen, ha nem tud koreaiul, az angol alapján nem tudja megállapítani, kik tegezik és kik magázzák egymást. De ne tegyünk már úgy, mintha nem tudnánk elképzelni magunkat egy ilyen dialógusban, és hogy mi hangozna ott természetesnek! Ehhez nem kell X idegen nyelven beszélni! Fiatal főhősünk ne bazdmegeljen egy apácával! Egy elnök ne mondjon már olyat az egyik tanácsadójának (vagy talán maga a miniszterelnök volt?), hogy “Mi a faszt képzel ez, hogy kioktat?“! Amikor érezhető az alá-fölérendeltségi hierarchia, miért tegezik egymást a szereplők? Az egymással folyton keménykedő Lily és az észak-koreai Kim Dosu miért beszél ilyen alpári módon egymással? (“szétbaszom a szád“, meg “fogod te a saját faszodat“, stb.) Persze, be kell mutatnunk az erkölcsi züllöttségüket, hiszen mégis bérgyilkosokról van szó, és én se riadok vissza, ha káromkodást kíván meg a koreai dialógus, de azért na… Annyira viccesen kínos volt, hogy a végén már komolyan azt vártam, mikor jön össze a két karakter.

De amit a legnagyobb hibának éreztem, hogy a rangok és tisztségek nincsenek lefordítva, sőt, az esetek 95%-ban a keresztneveket is elhagyja a feliratból, mikor a filmmel összenézve egyértelműen hallható, hogy a keresztnév is elhangzik. Egy olyan országban, ahol minden második embert Kimnek, Parknak vagy Lee-nek hívnak, ez nagyon sok kavarodáshoz vezethet, főként, ha mondjuk a magyar írásmód szerint a “Jessica Lee“-ből “Jessica I” lett, az “Oh Sangmi“-ból pedig “O Szangmi“, és amikor csak a vezetéknevükön hivatkoznak rájuk, olykor rendesen törni is kell a fejünket, hogy “mi is hangzott itt most el?“. Ez jelentősen hátráltatja a megértést.

Hasonlóan komoly hibának tartom a “NIS” le nem fordítását is. A “NIS” betűszó az átlag magyar nézőnek semmit sem mond, de ha mondjuk azt használta volna helyette, hogy “hírszerzés” vagy “titkosszolgálat“, máris más a leányzó fekvése. Ráadásul ha már a többi tulajdonnevet lefordította, ezt miért nem lehetett? A NIS-nek van magyar megfelelője, vagy legalábbis évekkel ezelőtt egy MTI-s tudósítás alapján “Nemzeti Hírszerző Ügynökség“-nek fordították őket, de ha már mindenáron ragaszkodni akarunk a NIS-betűszóhoz, lehetett volna “Nemzetbiztonsági Információs Szolgálat“, vagy BÁRMI, ami sugallja, hogy egyáltalán kikről van szó. Így viszont jelentőségét veszti az egész. A “National Forensic Service“, ami a Monarchnál vesszőparipám volt, itt “Törvényszéki Hivatal” elnevezést kapott, ami nagy lépés előre, de valahogy még mindig nem tökéletes szerintem.

Összességében ez egy remek sorozat volt, fura befejezéssel. Nagyon nézeti magát, nagyon pörög, és rendkívüli a kameramunka, amitől néha rendesen beleszédülünk a tájba, a díszletekbe, és akciójelenetekbe. Kaszkadőr főhősünk, Cha Dalgon (Lee Seunggi) meggyőző, elszánt és megingathatatlan, ami miatt érdemes végignézni történetének ívét, honnan hová sikerül eljutnia társai segítségével. Bae Suzy minden hájp ellenére nem egy kimagasló színésznő, a karaktere se különösebben emlékezetes, de kétségkívül vannak “pillanatai”. Amit hiányolok, az a zene. A háttérzenei elemek szinte nem is léteznek, vagy annyira leköt minket a látvány, hogy oda se tudunk figyelni rá. Szerencsére alig vannak éneklős betétdalok (inkább csak az utolsó, lelassuló részekben találkozunk velük). Ha lesz folytatás, mindenképpen vevő leszek rá.

What did you eat yesterday? – 10/6-7

Mint Nishijima Hidetoshi nagy kedvelője, időről időre rápillantok a filmográfiájára, hátha kijön valami új munkája, ami fel is kelti az érdeklődésemet (a romantikus komédiák legtöbbje még a kedvenc színészeim részéről is taszítólag képesek hatni rám). Belefutottam ebbe a nem olyan régi kis (mangafeldolgozású) sorozatába, melyben meglepetésemre egy meleg pár egyik tagját alakítja.

Kakei Shiro (Nishijima Hidetoshi) egy ügyvédi iroda egyik szorgalmas munkatársa, aki örömét leli a főzésben, a “családi kassza” logikus és ésszerű beosztásában, és agyérgörcsöt kap, ha valami nem úgy alakul, ha tervezi: ha a napi menetrendje felborul, vagy ha meglát egy terméket a boltban leárazva, amit egy korábbi üzletben drágábban megvett. Bosszantó kis stiklijei mégis aranyosak, és igazi kulináris élmény nézni, ahogy minden nap finomabbnál finomabb ételeket készít otthon. Párja, Yabuki Kenji (Uchino Seiyo) fodrászként dolgozik, aki vendégeivel csicseregve nem is csinál titkot melegségéből, ellentétben Shiróval, aki mélyen titkolja a szexuális beállítottságát, és csak szüleinek vallotta be, hogy valójában a férfiakhoz vonzódik.

Kettejük élesen eltérő személyisége és az ebből kialakuló esetleges konfliktusok a cselekmény fő mozgatórugói. Mondhatnánk, hogy Shiro garasoskodása és Kenji sztereotíp maniroskodása egyfajta humorforrásként szolgál, a vicces pillanatok mögött azonban legtöbbször komoly, szociális kérdések húzódnak meg. Nyugati társadalmunkban ezek aligha jelentenek már problémát (noha én azért vitatnám, hogy a melegség kérdése, a comint out, az élettársi kapcsolat felvállalása és úgy összességében a szivárványcsaládok kérdése Magyarországon egyenrangú lenne, vagy ugyanolyan könnyű helyzetben volna, mint mondjuk Amerikában), az erősen konzervatív értékeket képviselő Japánban azért talán nem olyan elfogadott egy ilyen életközösség. Jól kibukik ez már rögtön az első részben, amikor kiderül, hogy Kenji elkotyogta az egyik visszatérő vendégének, hogy meleg, és együtt él a párjával, és hogy “ki a lány” otthon – és amikor később összefutnak velük az utcán, akkor elég kínos szituáció alakul ki ebből.

És igen, mondhatnánk, hogy a hálószobatitkok nem feltétlenül tartoznak másra se hetero-, se homoszexuális kapcsolatokban, ugyanakkor Kenji elérzékenyülésével is együtt tudunk érezni, hiszen kimondja, ami sok bezárkózó meleg lelkét emészti: míg mások szabadon áradozhatnak a saját (heteroszexuális) kapcsolataikról, családjukról, gyerekeikről, stb., addig neki mindig titkolóznia kellett, és ez nem igazság, mert neki ugyanúgy szabad volna megosztania másokkal az örömét, vagy ha büszke valamire (pl. Shiróra). És ezt végül Shiro is belátja, és nem is haragszik meg kibékíthetetlenül a párjára. Szóval ezek komoly és valid kérdések, és jó, hogy a sorozat felteszi őket, és megpróbál rájuk válaszolni.

A két színész aranyos együtt. Míg Uchino Seiyo egészen természetesen alakítja Kenji nyílt, életvidám karakterét, addig Nishijima Hidetoshinál néha-néha rezeg a léc: nem túloz, nem kínos, de van, amikor egyszerűen látod, hogy a heteró színész nem tud teljesen meleg figurát alakítani, akár a saját prekoncepciója, akár saját, ilyen irányú tapasztalatainak hiánya miatt. Azt hiszem, a Frozen Flower c. film kapcsán írtam korábban hasonlóról. És nincs ebben semmi rossz, Nishijima évek óta nős, ki tudja, talán már családot is alapított, a karakterei gyakran erős, maszkulin, szótlan, öltönyös figurák, számára ez a természetes, mégis elismerésre méltó az igyekezet, amivel megfelelni próbál. Nem is igazán jut eszembe, hogy korábban láttam volna országos japán csatornán ilyen nagy profilú, neves színésszel ennyire konkrétan meleg témájú sorozatot (még ha a késő éjszakába is voltak száműzve az epizódok).

Összességében ez nem egy hosszú, és nem is világmegváltó történet, a tematikája és színészei miatt pedig az is megfordult a fejemben, hogy ha már ráérek, lefordítom. Tudhattam volna persze, hogy egy ilyen BL-sorozat nem marad sokáig parlagon, mert találtam hozzá magyar fordítást. És meg kell mondjam, hogy bár jó néhány dolgot másképp fordítottam volna a szövegből, még mindig magasan átlagon felüli a felirat ahhoz képest, amit a rajongói közegből, de akár sajnos még a Netflixről is megszokhattunk, és akihez szól a sorozat, már biztos rég megnézték, így értelme nem lett volna nekem is hozzálátnom. Ettől függetlenül aki még nem ismeri, annak érdemes belenéznie.

 

Queen Cheorin / Mr. Queen – 10/7-8

Ha követem saját felállított rendszeremet, most megint egy régebbi sorozat következett volna (már ki is néztem magamnak a Lee JunkiTwo Weeks” c. sorozatát), de annyi helyen és formában jött szembe velem ennek a sorozatnak a promója, a vicces kis klipjei, hogy akaratlanul is bevonzott. Gondoltam, hátha kapunk egy kedves kis humoros Moonligh Drawn by clouds-ot vagy The Crowned Clown-t, ami megnevettet és elvarázsol a bájával, de valami egészen más kerekedett ki ebből. Mikor azonban megláttam, hogy 20 részes, 70-80 perces epizódokkal, kicsit elbizonytalanodtam. Egy pizza felett belekezdtem az első részbe, lesz, ami lesz, és nem bántam meg.

Jang Bonghwan (Choi Jinhyuk) a koreai elnöki rezidencia, a Kék Ház szuperséfjeként dolgozik, és rettentő nagy macsó és nőcsábász figura. Egy nap azonban egy diplomáciai küldöttség fogadására készített ételnél komoly hibát vét, amivel magára haragítja a biztonsági szolgálatot. Előlük menekülve kimászik lakásának erkélyére, hogy átküzdje magát a szomszédos lakásba, elveszti azonban az egyensúlyát, és a rend nem túl éber őrei hiába próbálják elkapni, a férfi a mélybe zuhan. Szerencsére a ház előtt hatalmas úszómedence húzódik, ő pedig belecsobban a vízbe és beüti a fejét. Összezavarodva próbálja feldolgozni, mi történt vele, amikor észrevesz egy feléje úszó, női alakot, aki súlyos, csoszoni, tradicionális öltözéket visel. Ahogy kettejük ajka találkozik, a férfi magához tér, meglepetésére azonban az imént látott kisasszony testében, nőként, aggódó udvari személyzettel körülvéve. Megtudja, hogy ő a leendő királyné, Kim Soyong (Shin Hyesun), aki az esküvője előtti éjszakán rejtélyes módon a palota egyik tavának vizébe esett, és azóta eszméletlenül feküdt.

Az udvar felbolydul a kisasszony felébredésének híre hallatán, ám úgy túnik, nem mindenki örül ennek. Soyong a befolyásos Kim-Mun-klán leánya, akik eme érdekházasság segítségével próbálják még inkább megszilárdítani hatalmukat a phenjani Jo-klánnal szemben, akik egyre jobban veszítenek hatalmukból és befolyásukból. A két szembenálló erő próbálja saját céljai érdekében irányítani az ifjú király, Cheoljong (Kim Junghyun) döntéseit, és az udvar maga is megosztott: az egyik korábbi király özvegye, Shinjeong királyné (Jo Yeonhee) a Jo-tábort és törekvéseit erősíti, míg a női udvartartás feje, Sunwon anyakirályné (Bae Jongok) szintén a Kim-Mun-klán tagja.

Bonghwan nem találja a helyét Soyong testében, egy sor furcsa dolgot csinál, ami miatt sokan már az épelméjűségét is kétségbe vonják. Ettől függetlenül sor kerül az esküvőre, ám úgy tűnik, fiatal hitvese alig érdeklődik iránta, sőt, mintha megvetéssel tekintene rá családi háttere miatt. Szinte a lagzival egyidőben a palotába kerül a Jo-klán ifjú kisasszonya, Jo Hwajin (Seol Ina), mint a király leendő ágyasa, akivel látszólag már korábbról ismerik és szeretik egymást. Ifjú királynénk próbálja megtalálni a módját annak, hogy életben (és a helyén) maradhasson, ám hamar a rivalizáló családok kereszttüzébe kerül, és kevés ember van, akiben igazán meg tudna bízni…

Nagyon hamar nagyon zavaros konfliktusok közepén találja magát a néző, melynek kibogozásában maga a hős(nő) segít nekünk, ahogy saját tanulmányi emlékei alapján térképezi fel a terepet, és azonosítja a történelmi figurákat és azok vélt vagy valós motivációit. És erre szükség is van, mert rengeteg karakterrel operál a sorozat, szinte elhanyagolható a képfelirat, ami segítené a megértést, így nagyon oda kell figyelnünk, ha nem akarunk elveszni a cselekmény sűrűjében. Segít, ha láttuk a The Kingmaker c. sorozatot, és nekem is hasznos volt, hogy nemrég láttam, mert bár mindkét történet erősen elkanyarodik a valóságtól, mégis segít megérteni a hatalmi gócpontokat, és hogy mi lesz velük később.

A hős(nő) és a néző dramaturgiailag egy igencsak érdekes helyzetbe kerül. Egy sármos, ám nagyképű főszereplő csöppen egy olyan leendő királyné testébe, aki a “rossz” oldalon áll: a Kim-Mun-klánt az ország elnyomójaként, korrupt kizsákmányolójaként ismerjük meg (így is volt), akik bábként irányítanak egy immár teljesen felnőtt korú királyt, akinek a döntései még mindig a (szintén Kim-Mun-beli) anyakirályné jóváhagyásától függenek. Ráadásul megtudjuk, hogy a király titokban az ország helyzetének javításán fáradozik fivérével és barátaival, melyben Jo Hwajin is igyekszik segíteni neki, akivel a királyné jelenléte miatt boldogtalanságra vannak ítélve. Minden okunk megvan hát gyűlölni hősnőnket, Kim Soyongot, és első ránézésre rögtön a király, a bájos Hwajin és társaik sikereiért szurkolnánk. Igen ám, de Soyong lassan visszatérő emlékei alapján igenis rájövünk, hogy a helyzet nem ilyen egyértelműen fekete és fehér. Megtudjuk, hogy Soyong (is) szereti a királyt, aki megveti őt és ellenségként tekint rá a családi háttere miatt, sőt, több időt tölt új ágyasával, Hwajinnal, mint vele, minden tekintetben okosabb, műveltebb, tisztelettudóbb, mint ő, és méltóbb párja a királynak. Ahogy azt is, hogy (nem vér szerinti) unokatestvére, Kim Byeongin (Na Inwoo) régóta szerelmes belé, de értelemszerűen az ő szerelmük sem teljesedhet be. Azaz bármennyire is a “rossz” oldalra csöppen a hősünk, a körülmények megismerése után nem lesz kérdés, hogy kinek fogunk szurkolni: legyen bármilyen szépséges és látszólag jó szándékú Hwajin, vagy elhivatott a király fivére és annak segítő bajtársai, bármilyen szerelmes és féltékeny Byeongin, azt fogjuk akarni, hogy Soyong királynénk erőre kapjon, és legyőzhessen minden akadályt, ami az útjába kerül.

Ez így egy remek kiinduló pont. Lenne. Átérezzük ezt a drámát és tragikumot, és várjuk, hogy történjen valami, de mindhiába. Ez a sorozat talán egyik legnagyobb hibája. A titokban, háttérben, múltban történt dolgok kiderülésére rettentő sokat kell várnunk, a készítők beáldozzák ezt a humor, a popkulturális utalások és a királyné furcsa viselkedésének kidomborítása oltárán, ami ideig-óráig vicces ugyan, de ezzel nem lehet 20 részen keresztül fenntartani az érdeklődést. Mindig, amikor már történne valami fontos történelmi vagy karakterfejlődéses szempontból, akkor előrángatunk egy újabb humoros jelenetsort a királyi honyháról vagy a városbeli vegyesboltból, mely mindenféle pajzán könyv és segédeszköz forrása.

Minden lépést előre két lépés követ visszafelé. Eleinte még érezni a vívódást Jang Bonghwan részéről, nevetünk a belső monológjain, melyek férfihangon hallhatóak, ám a sorozat kb. harmadától kezdve még ez is megszűnik különösebb magyarázat nélkül, és a királyné gondolatait is immár a színésznő, Shin Hyesun hangján hallhatjuk. Félreértés ne essék, a színésznővel semmi baj nincs, sőt, kb. acélgerince lehet, hogy a zseniális alakításával szinte az egész sorozatot elviszi a hátán. És igen, megértem, hogy a koreai célközönség lehet, hogy még nem áll készen arra, hogy főműsoridőben, egy női testbe költöző férfi motyorásszon az el-elcsábuló királyné elméjében mindenféle romantikus dologról, ahogy lassan közelebb kerül a királyhoz, azaz egy másik férfihoz. Így azonban az eredeti főhősünk, Choi Jinhyuk szerepe kb. egy vendégszereplőévé redukálódik, ami nem feltétlenül méltó egy ilyen neves és népszerű színészhez.

Ráadásul mind jobban a háttérbe szorul az időutazás vagy lélekvándorlás gondolata és célja: Soyong néha meg-megvillantja korábbi ismereteit, mi is lesz az ország és a királyunk későbbi sorsa, de egyre kevesebbet töprengünk el azon, hogy
(1) tegyen-e a királyné bármit is, hogy azzal a későbbi, nem túl fényes eseményeket esetleg megakadályozza, és más mederbe terelhesse a történelem alakulását
(2) inkább húzza-e meg magát, asszimilálódjon, és legyen az belőle, akinek a történelem amúgy is ismeri, még ha az magában hordozza családjának erkölcstelen viselkedésébe való beletörődését is
(3) van-e értelme bármit is tenni, vagy minden előre meg van írva, és a Bonghwan által ismert jövő felé vezet.

Megmondom őszintén, a kínai eredeti sorozatot nem láttam, így nincs összehasonlítási alapom, hogy annak komolyabb volt-e a történetvezetése és/vagy mondanivalója. De a kezdeti hájp alapján sokkal-sokkal többet vártam ettől a történettől. Megéri megnézni, mert kellemesen szórakoztató, de pont a túltolt humor miatt nem sok tétje van a cselekménynek. Talán sok függ attól is, milyen állapotban kapja el a sorozat a nézőt: gondolkodás és erőlködés nélküli, debil szórakozásra vágyunk, esetleg némi romantikára, pikáns jelenetekre, vagy történelmileg is értékelhető drámára.

Nagyon jó azonban látni, hogy tvN hova eljutott a kosztümös sorozatokkal való ismerkedés és kísérletezés (The Three Musketeers) óta, és hogy milyen gyönyörű, minőségi történeteket képes most már műsorra tűzni.

Legszebb dallamok:

The King – Eternal Monarch – Hold On

The King – Eternal Monarch – The Fantasia of Another Dimension

The King – Eternal Monarch – The King

 

1 hozzászólás

  1. Szia!

    Csak a Chaserig jutottam az olvasásban, de muszáj azonnal leírnom. Nemcsak kb egy időben nézhettük a sorozatot és még a véleményünk is hasonló róla, de én is azonnal a Keresztapa zenére asszociáltam, és rendesen a torkomon is volt már az öklendezés tőle a részenként ötszöri bejátszásától.
    Veled ellentétben én a 9. rész végéig sem jutottam el, annyira elegem volt belőle, hogy egy adott (általad is említett) kép- és témaváltásnál kinyomtam az egészet. Annyi más megnézendő van a listán, hogy már nem fárasztom magam a nézhetetlenekkel. Ha a mydramalisten lévő ismertetőt olvastam volna a fordítóé helyett, akkor kihagyom. Tiszta retro szappanopera érzetem volt tőle. Rövidnek ugyan rövid (mondjuk 150 részhez képest), de pont emiatt volt még töményebb. Az egy szem nyomozó sorsa érdekelt volna engem is, és Jo Jae Yunt is szeretem, de egyik sem tudta tartani bennem a lelket, ezek szerint akkor nem is vesztettem semmit 🙂 Az ilyen politika oltárán bármit és bárkit feláldozó emberek sorsa pont annyira érdekel, mint az enyém őket. És ez a sorozat kapott valami 20 díjat… hát mindenképpen érdekes.

    A Mr. Queennek a végén járok épp ill. a Vagabondot is tervezem a későbbiekben, így azokra rá sem pillantok, nehogy spoilerbe fussak.

    Ha érdekel én is megírom miket láttam, bár túl sok élményt az eddigi 3 hónap nem hagyott bennem, azért 1-2 jó is akadt köztük 🙂

    Boldog Nyulat!

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This