Sziasztok!

Boldog új évet kívánok mindenkinek!  😎 

Elsőként jöjjenek a legfrissebb feliratok: megérkezett a Let’s Shake it! 4-5. részének fordítása.

Hosszú, tartalmas év áll mögöttünk, ha visszanézünk 2018-ra – mind fordítás, mind megtekintett sorozatok tükrében. Nem mondhatom, hogy unatkoztam, mert mindössze az év végére maradt egy kis szusszanásnyi időm, és tudtam kicsit lassabbra fogni a (fordítási) tempót. Mindenféle történetet fordítottam: egy kis japánt, némi koreait, és egy csipetnyi kínait is az ünnepek környékén. Talán nem voltam olyan gyors vagy a választott sorozataim nem voltak annyira sokszínűek vagy népszerűek, mint másokéi, de hellyel-közzel mindegyik megszólított és közel került a szívemhez.

Az idén elkezdett és/vagy befejezett sorozataim:
Mozu – Season 2 (+ a Mozu film)
Denei Shoujo: Video Girl Ai 2018
Duel
Signal (2018)
Man to Man
Live
Voice (OCN) – Season 2
Let’s Shake it! – Season 1

Meg kell mondjam, kétségkívül a Live és a Duel volt ezek közül a kedvencem, de a Man to Manen is nagyon szerettem dolgozni.

Na de mi a helyzet azokkal a történetekkel, amiket nem én fordítottam? Félidőben, a nyáron már közzétettem az addig látottak listáját, értékelését, és rövidebb-hosszabb gondolataimat az érintett sorozatokról. Jöjjön most a folytatás, az azóta megtekintett történetek kivesézése. Hajtás után spoilerek következnek.

A lista igen kurta:

Double Face [japán] – 10/7
Are you human too? [koreai] – 10/8
Burning Ice [kínai] – 10/4
Cruel Palace – War of flowers [koreai] – 10/??
Voice (OCN) – Season 2 [koreai] – 10/7
Cold Case – Shinjitsu no tobira – Season 2 [japán] – 10/folyamatban
Life on Mars [koreai] – 10/9
What’s wrong with secretary Kim? [koreai] – 10/7
Hanzai Shokogun – Criminal Syndrome – Season 1 [japán] – 10/5
Let’s Shake it! – Season 1 [kínai] – 10/8

Double Face 10/7

Kagawa Teruyuki és Nishijima Hidetoshi talán első közös munkája, mely megalapozta a két neves színész számos, későbbi projektjét, legyen szó rendőrsztorikról (Mozu 1-2. évad, Mozu mozifilm), családi- (Second Chance Chauffeur) vagy horror-történetekről (Creepy), és ki tudja, ez volt-e a vége. Mindkettejüknek jól áll ez a rabló-pandúr szerep, érdekes ugyanazt a cselekményt két részben, két különböző szemszögből végignézni. Egy maffia-tag, akit tinédzser korától kezdve arra nevelnek és kondicionálnak, hogy majd beépülve a rendőrség kötelékébe segítse a “családot” – szemben egy beépített rendőrrel, aki karriert és családot hátrahagyva, új személyazonossággal ugyanebbe a bandába épül be, azzal a céllal, hogy belülről tudjon információt küldeni a rendőrségnek. Egy lassú tempójú, de hangulatos és látványos mini-sorozat, melyet egyszer, ha épp semmi dolgom nem lesz, talán még le is fordítok.

 

Are you human too? 10/8

Egy régóta várt sorozat a gyönyörű szemű Seo Kangjunnal. Sokan nem kedvelik őt színészként, ha jól tudom, a Cheese in a trap óta, de én már előtte, a Hwajungban megszerettem, ahol egy lelkiismeretes, jóravaló és hősies karaktert alakított, így alapvetően kellemes emlékeim vannak a színészt illetően. Kicsit tartottam tőle, hogy a droidos, robotos téma lecseng és unalmas lesz, mire ezt a sorozatot bemutatják (főleg, hogy év elején az I’m not a robot is nagyon népszerű volt, és bár ott azért jóval kisebb költségvetésből dolgoztak, a tematika hasonló volt), de azt kell mondjam, összességében üdítő egy történet volt.

Kicsit furcsán indult, belecsapva a lecsóba, semmi felvezetéssel, hogy ki kivel hol és mikor, ami miatt rögtön az elején sokan elpártoltak a sorozattól, ami teljesen érthető. Úgy érzem, hogy mivel javarészt tavaly nyáron készülhetett a sorozat, és azóta folyt rajta a számítógépes utómunka, a vágószobában barmolhatták szét az első néhány részt. Nem ismertük meg a főbb szereplőket, hogy mit miért csinálnak, csak bedobtak minket a mélyvízbe. De aztán a csúf és homogén, rideg Dél-Koreából a csodálatos cseh tájakra repülünk, mely olyan, akár egy mesében: tisztának, romlatlannak tűnik, nem is csodálkozunk, hogy goromba és öntelt főhősünk, a csebol Nam Shin robot változata, Namshin3 ugyanilyen értékekkel, szeretetreméltó és gondoskodó vonásokkal bír. Igazán érdekes, hogyan idomul a robot az emberek világába, és varázsol el minket bűbájos viselkedésével, tökéletességével, miközben látjuk a körülötte gyarló, kisebb vagy nagyobb hibákkal bíró emberek ténykedését.

Az anya naiv, de vér szerinti fiához végletekig hűséges. Az apa gondoskodó tudós, aki a realitás talaján áll, és a gonosz nagyapa pénzét elfogadva fejlesztette a robotot. Kang Sobong, a női főhős harsány, nőietlen és durva, az újságíró barátnője irritáló, kukacoskodó, bajkeverő. A lány apja csalódott és megkeseredett, mégis őriz a szíve mélyén jóságot és aggodalmat, szeretetet. Yena makrancos és elitista, de tudja, ki mellé kell állni, és inkább az igazságszolgáltatást segíti, mint bűnöző apját, akiben fikarcnyi jóság sincs. A nagyapa ambivalens, hol a jövőbe tekint technológiai elképzeléseivel, hol gonosz, önző férfi. A nagynéni félelemben él, de az emiatt magára öltött, nyers külső érző szívet és megértést takar. Ji Yeonghun titkár pedig… a robot Namshin3 mellett talán a sorozat egyetlen kiemelkedő, jólelkű, hibáktól szinte teljesen mentes figurája. Az önzetlen, odaadó szeretet, gondoskodás, talán szerelem mintapéldája. A történet persze nem hibátlan, a koreai doramák szokásos hiányosságai itt is megmutatkoznak. A történet elején tettrekész, aktív, “verekedős”, harcias hősnő, Sobong sírós-pityogós, aggodalmaskodó rinyakirálynővé alakul a végére. Nem értem, miért van szükség erre, talán ez a hozzáállás a koreai társadalomban nőkre “erőltetett” szerepben rejtőzhet. Amint járni kezd egy női karakter egy férfival, mintha rögtön le kellene vetkőznie a keménységét, talpraesettségét, hogy ezzel is kifejezze a férfiaktól való függőséget, az alárendeltség szerepét, valamint azt, hogy társadalmilag nem kívánatos, ha egy nő erős, határozott jellem. Na, Sobonggal totál ez történt. Eleve nem volt szimpatikus számomra a figura, így ez különösebben nem is hatott meg.

A sorozat igazi “csodája” Namshin3, az érzések, érzelmek nélküli robot, akit jólelkűsége és android mivolta miatt igyekeznek kihasználni azok, akik arra felhatalmazva érzik magukat. Az anya választást sem kínál neki, kerek perec megmondja, hogy ezt kell tennie, át kell vennie az emberi Nam Shin (a tényleges fia) helyét Koreában, míg az lábadozik. Ji Yeonghun, az emberi Nam Shin barátja, támogatója is sokszor megszidja, utasítgatja, de mivel a robot nem sír, nem tud megsértődni, és mindent szolgalelkűen teljesít, látjuk, hogy Yeonghunt ezt szörnyű bűntudattal tölti el. Az emberi Nam Shin beteges céljai, bosszúja elérése céljából mindenféle aljasságra kényszeríti robot mását, melyet annak viszonylagos tehetetlenséggel kell végignéznie. Mi sülhet hát ki egy ilyen helyzetből? Van remény boldog befejezésre, ahol a rossz megkapja méltó büntetését, aki pedig addig helytelen úton járt, megjavul? Szerencsére van. Kicsit megfáradt a végére a történet, de nem igazán voltak benne logikátlan pillanatok, a történetvezetés szépen építkezett. Külön pozitívum, hogy minden egyes rész egyfajta belső monológgal kezdődött a későbbi epizódoknál, mindig más-más szereplő gondolataival, melyek már megtörtént vagy épp látott és átélt eseményekre reflektáltak, pluszt adva a karakter motivációihoz. Szóval ez kimondottan ötletes megoldás volt. A zene különösebben nem volt kiemelkedő. A betétdalok hozták a megszokott szerelmes, romantikus, vagy drámai felhangot, bár egyébként kellemes hangzásúak. Tetszettek viszont azok a dallamok, amelyek modernséget, futurisztikus hangulatot teremtettek, mint pl. a Milagro. Nagyon illett a sorozat témájához.

Burning Ice 10/4

Egészen véletlenül figyeltem fel erre a sorozatra, azaz tulajdonképpen inkább 2 előzetesére, melyek rendkívül hangulatosra lettek megcsinálva, olyannyira, hogy látatlanban is fellángolt bennem a vágy, hogy ezt a sorozatot látni kell, sőt, lefordítani is jó lenne. Hiszen, ha valaminek ilyen jó az előzetese, biztos állati jó lesz a megvalósítás is. Sajnos csalódnom kellett, a sorozatnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, annak ellenére, hogy úgy reklámozta magát, mint formabontó, újszerű, nagysikerű bűnügyi történet.

Habrin városában járunk. Gou Yu szakvizsga előtt álló ügyvéd. Korrupt és pénzéhes főnöke irodájában hiába próbál lelkiismeretesen dolgozni, a munkatársainak csak a pénz és gazdag kliensek számítanak, az igazság már kevésbé. Egy hideg, téli napon új ügyfél kéri az iroda segítségét, amikor egy halott férj felesége és szeretője állnak szemben egymással. Gou Yu azonnal felismeri fiatal szeretőt, Zhu Huirut, aki annak idején, középiskolás korában még az ő barátnője volt. Hogy megmentse a kisemmizéstől Huirut, Yu azonnal a védelmébe veszi a lányt, ám hamarosan egy gyilkossági nyomozás kellős közepén találják magukat. Az elhunyt férj és szerető ugyanis nem természetes halállal halt meg. A gyilkosság módja rendkívül hasonlít egy korábbi sorozatgyilkos, a “Hóember” módszerére, ezért a bűnügyi nyomozócsoport, élén Lin Qi nyomozónővel előveszi a régi aktákat, melyek azóta is felderítetlenül porosodtak. Lin nyomozó segítséget kap feletteseitől, és egy korábbi gyilkossági nyomozó, Yan Liang kerül a csapatába, aki szokatlan módszereivel igyekszik megfejteni a múltbéli és mostani eseteket. A nyomozást figyelemmel követi Yan egykori partnere, a briliáns bűnügyi helyszínelő Luo Wen is, akinek évekkel korábban a teljes családja nyomtalanul eltűnt, vélhetően szintén a Hóembernek köszönhetően. Mindannyian hamar ráébrednek azonban, hogy az igazság sosem teljesen fekete és fehér, és a korrupció mélyen gyökerezik a társadalmukban. Sokan bármit megtennének, hogy sötét üzelmeiket elkendőzzék, és a bizonyítékokat eltüntessék. Vajon Yu és Huiru sikerrel jár, és be tudja bizonyítani az ártatlanságát, Lin és Yan nyomozó pedig el tudja végre kapni a Hóembert, hogy az áldozatoknak igazságot szolgáltathassanak?

Érdekesnek hangzik? Baromira. Olyan is lett? Állatira nem. Már az első rész után éreztem, hogy csak vánszorog előre a történet, hiányzik belőle a japán és koreai történetekre jellemző dinamika, ami odaszegez a képernyő elé, és amitől alig várod, hogy jöjjön a következő epizód. De még ha lassú is a tempó, az sem mentség az abszolút életképtelen, naiv és idióta karakterekre, akikkel alig történik valami. Yan Liang karaktere egy az egyben egy Jang Hyuk-összesre emlékeztet, egy tipikusan “furcsán nézek, vicceset szólok be, amúgy kemény fazon vagyok, aki már egy rezzenésből rég megoldotta az egész bűnügyet“-karakter, és mindezek ellenére megdöbbentő, hogy az általa segített nyomozás az ég világon nem halad sehova, az embereket halomra ölik tovább. Guo Yu az egyik legantipatikusabb figura, akit az elmúlt években láttam, egy tesze-tosza, semmirekellő, könnyen megvezethető és gyenge férfi, aki se magát, se a szeretett nőt nem tudja megvédeni, de meg se érdemli. Huiru csak néz a bambi szemeivel, és várja, hogy a sültgalamb a szájába repüljön. Egyedül Luo Wen érdekes VALAMENNYIRE, de nagyon ő se, mert alig csinál valamit, ahhoz képest, hogy mi potenciál lenne a karakterben. Helyette huszadrangú, és a cselekmény szempontjából jelentéktelen, piti kis gengszterek és uzsorások kapnak nagyobb teret, amivel csak tekereg a történet, de nem jut A-ból B-be. Mindent összevetve, ezt a sorozatot felesleges volt megnézni, a 4 pontot is fele-fele arányban a 2 előzetes kapja, más semmi.

#1.

#2.

 

Cruel Palace 10/??

A feketebárány a listán. Egy különleges projektekre való felkészülésként, és a Gwanghae-Injo-Sohyeon történelmi szembenállás nagy kedvelőjeként erre a sorozatra esett a választásom, noha nagyon nehezen szántam rá magam az 50 rész miatt. Emellett semmi kedvem nem volt egy újabb Jang Okjung – Living of love-jellegű, történelem-hamisítós sorozathoz, ahol a végzet asszonyát (ott Jang ágyast, itt Jo ágyast) a körülmények áldozataként, eredetileg ártatlan, jólelkű teremtésként akarják ábrázolni, és elhitetni a nézővel, hogy valójában sajnálni kellene őket. Ez már a Jang Okjungnál sem jött be, úgy éreztem, semmi nem tudna rábírni, hogy ezeket a végtelenül gonosz és kegyetlen nőket megkedveljem.

Ebben a sorozatban viszonylag kevés színészt ismertem korábbról, ami nem is mindig rossz, de ettől függetlenül pozítívum sem volt, hiszen nem tudtam, mire számíthattam tőlük. Már az első részek során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a szép zene és jelmezek ellenére nem kerül be a sorozat a kedvenceim közé. Egy ellenszenves, ostoba és képmutatő “hősnő” (Jo ágyas), egy döglött hal szerepet alakító, cselekvésképtelen, ifjú szerelmes (Nam Hyuk), számos öreg, állandóan vérnyákoló színész, felesleges távolba révedés, helyzetek túldramatizálása, unalmas és túljátszott monológok… Minden, amivel könnyen el lehet venni a néző kedvét egy történettől. Nem is értem, hogy milyen elgondolásból kapott ez a történet 50 részt, mikor más, sokkal érdemesebb sorozat ennek töredékét érdemelte csak ki. Nincs ennyi potenciál néhány irigy és/vagy ambiciózus nő egymással való viszálykodásában.

A történelmi szálak vagy tények teljesen a háttérbe szorultak a sok műsirám és hisztizés, drámázás mellett. A kiváló diplomata és közvetítő, Sohyeon herceg szerepe gyenge, tehetetlen balfék karakterré degradálódott. Jo ágyas, az anyja és annak akupunktúristája, és ármánykodásaik többet szerepelnek, mint a király tulajdon fia, annak országmentő tevékenysége, és végső soron tragédiája. Mindenki fennhangon, rikácsolva konspirál, soha senki nem hallja meg őket, soha senki nem bukik le. Az ostoba, vén király pedig minden buta pletykát elhisz. Bosszantó és fárasztó nézni. Nyilván ebben a korban még erősebbek voltak a babonák, mint manapság, de akkor se kellene ennyire hülyének nézni a nézőt, és tragikomédiába süllyeszteni a cselekményt. A történetvezetés nem logikus, a bemutatott és eltelt idő nincs összhangban. Az első 14 rész alatt eltelik közel 7 év, a trónörökös fogságának majdnem teljes időtartama (ami alatt a hercegné ide-oda ingázik Csoszon és Csing közt, de ezt inkább hagyjuk is…). A maradék 36 érszre marad másfél év, amíg a herceg hazajön, meghal és a nagy csatározás az ágyasok közt véget ér? Borzasztó arányok, ennek így semmi értelme. A 20. résznél félbehagytam, mert már úgyis tudom, mi fog történni tucatnyi más sorozat és a kor iránti érdeklődés kapcsán, de jó lett volna látni, hogy (a sorozat szerint) “hogyan” is fog majd mindez történni. Nem érzem úgy, hogy bármit veszítenék azzal, hogy nem fejezem be.

Life on Mars 10/9

A történetet még Ocu kolléga ajánlotta a figyelmembe tavasszal, mint lehetséges fordítanivalót, mert akkor még látszólag senkit sem érdekelt különösebben a történet. Idővel aztán Binky felkarolta (aki mindig különös érzékkel választja ki a zseniális cselekményű sorozatokat, ezért ezúton is gratulálok neki! 😉 ), én más projekteken kezdtem el dolgozni, így hónapokta meg is feledkeztem a történetről. A brit eredetijét nem láttam, de az összefoglalók alapján nagyon érdekesnek tűnt a történet, de az emberek alig beszéltek róla, a fordítás is apróbb lépésekben haladt, így látatlanban is azt hittem, hogy mégsem azt nyújtotta, aminek szánták, és hogy talán a fordító is csalódott benne, ami ismét hátrébb lökte a sorozatot a megnézendők listáján. Viszont így, év végén, mikor a sok, hosszú, koreai fordítástól már-már a kiégés jelei kezdtek mutatkozni rajtam, és nem haladtam semerre a Cruel Palace-szal, felcsaptam a Wikipédia “2018-as év drámái” nevű oldalát, hogy megnézzem, miket adtak idén, és miket nem láttam én ezekből. Ott újra szembe jött a sorozat, gondoltam, a CP után mégis mit veszíthetnék, annál csak jobb lehet.

Már az első rész láttán végtelenre nyúlt az agyam a potenciáltól, ami ebben a sorozatban rejlett, onnantól kezdve pedig nem volt megállás. A hűvös és megközelíthetetlen, kollégái által is kívülállóként kezelt bűnügyi helyszínelő, Han Taejun tanuskodni készül egykori menyasszonya, Jeong ügyésznő perében, mint szakértő. Egy sorozatgyilkost készülnek épp rács mögé juttatni, a bizonyítékok egyértelműek. Ám mielőtt Han a tanúk padjára léphetne, az utolsó pillanatban megtudja, hogy a bizonyítékok szennyezettek, így nem használhatóak, aminek kapcsán szabadon kell engedni a tettest, Kim Minseokot. Mindenki tajtékzik a dühtől, és Han Taejunt hibáztatja, ő azonban csak a protokollt követte. Hamar rá kell jönnie, hogy óriási hiba volt, amit tett, mert Kim Minseok még aznap este elrabolja az ügyésznőt, Han Taejun pedig a haszja közepette fejlövést szenved és egy autó is elgázolja őt. Ahogy fekszik a földön és haldoklik, elveszti az eszméletét, ám mikor újra magához tér, 1988-ban találja magát, egy Inszeong nevű kisvárosban, helyi ruhákban, áthelyezési papírokkal a kabátzsebében, mintha mindig is annak a kornak a tagja lett volna. Időről időre hangokat hall, melyek mintha a kívülről vagy a fejéből szólítanák meg őt, és melyek alapján ő kómás betegként fekszik egy kórházban, az orvosok pedig az életéért küzdenek. A hangok alapján Han Taejun először nem tudja, csak álmodik-e vagy ez tényleg a valóság, de végül rájön, hogy sehogy sem szabadulhat ebből a helyzetből, csak ha megtuja, miért került Inszeongba, saját gyermekkorának helyszínére, és megoldja az itt kialakuló bűncselekményeket, melyek mind előremutatnak a tudatalattijában rég eltemetett borzalmakra.

Kiváló felütés, nagyon érdekes karakterek, hiteles korrajz, zseniális alakítások. Így lehetne röviden jellemezni a sorozatot. Szinte barnás-szépiás lencsén keresztül elevenednek meg előttünk 1988 körülményei, a divat, a kocsik, az állandó légvédelmi szirénás riadók, az elavultnak számító nyomozati módszerek, melyek láttán Han Taejun néha majdnem agyérgörcsöt kap (tanuk megfélemlítése, fogolyverés, testi bántalmazás a kollégákkal szemben fenyítési/nevelési célzattal, helyszínelői hozzáértés teljes hiánya, bizonyítékok, helyszínek “összefogdosása” kesztyűk, védőruházat nélkül). Hősünk bekerül egy családiasan működő, laza nyomozócsoportba, a Park Sungwoon által alakított Kang százados csapatába, ahol mindenki csak kényelmesen teszi a dolgát, de senki sem igyekszik különösebben. Állandóak a poénok, kiabálások, ordenáré, altesti poénok és élethelyzetek, aminek láttán az ember visít és hullámzik a röhögéstől, melyek kellemes kontrasztot képeznek a komoly bűnesetek és nyomozások által megkövetelt, komor hangulat mellett. Furcsa a Time between dog and wolf örökké optimista és vidám Kang Mingi-karakterét alakító színészt a komor, faarcú Han Taejun szerepében viszontlátni, de ez korántsem negatívum, sőt.

Igazából a Tunnelhez tudnám a legjobban hasonlítani a történetet, mely ennek pontosan a fordítottja volt. Ott a múltból került a jelenbe egy bohém, vidám lelkű nyomozó, aki szintén nehezen tudott csak alkalmazkodni 2017 modern világához, annak öltözékéhez, digitális kütyüjeihez, mint mobiltelefonok, térfigyelő kamerák, stb., és olyan társat kapott, aki egy hűvös, karót nyelt figura volt, és nehezen oldódott csak fel. Itt, a Life on Marsban pont, hogy egy ilyen hűvös, karót nyelt figura utazik vissza a múltba, és kap olyan társat, aki életvidám, harsány, barátságos figura (Kang százados). Szóval a párhuzam megvan, de vajon ez predesztinálja a hasonlóan zseniális végkifejletet is? Mindenképpen. Magyarázatot kapunk arra, hogyan került hősünk a múltba, és érdekes módon ránk bízza a döntést, mit gondoljunk a befejezésről. Hogyan kerül vissza Han Taejun a múltba? Öngyilkos lesz, és mindössze egy túlvilági fantazmagória az, amit a cselekmény végén látunk? Ismét agysérülést szenvedett, ami miatt az agya újra a korábban átnézett eseteket kezdte el “pörgetni”, mintha abban a közegben élne? Maradt a jelenben, egészségesen, de végleg átadta magát a maladaptív álmodozásnak, aféle menekülésképp a valóságtól, mert csak a múltban találta meg a boldogságot? Ráadásul az epilógus is érdekes kérdéseket vet fel, valamint egy lehetséges folytatást is. Hogy lesz-e belőle valami, arra nagyon kíváncsi vagyok.

What’s wrong with secretary Kim? – 10/6-7

Aki egy ideje követi a munkásságomat, tudja, hogy nem vagyok különösebben a melodrámák vagy (irodai) munkahelyes sorozatok kedvelője. Nagyon nem. Van az irodai drámázásból részem nap mint nap elég, és egy koreai sorozatnál, amihez alapvetően kikapcsolódni ülök le, nincs szükségem ugyanerre. Ha azonban van a történetben valami extra, amitől az kilép a céges négy fal közül, akkor már hajlok én is a kompromisszumra. A Kim titkárnőt pedig sokan dicsérték idén, munkatársaim is, a dorama-kedvelő közösség is, annak ellenére, hogy nagyon erre a kiskosztümös, irodai munkásos, “tip-top-puccba vágjuk magunkat és az év minden napján tűsarkúban és platformcipőben járunk” kategóriára hajaz. Ráadásul a főhősünk és címszereplőnk nem más, mint a gyönyörű, gyönyörű Park Minyeong, ezért úgy döntöttem, a sok bűnügyi sorozat után adunk egy esélyt a történetnek.

1-2 rövidke jelenetet már láttam belőle, amit a fészbukk videói feldobtak, de úgy nagyon nem tudtam, mire kell majd számítani a cselekményt illetően. És úgy igazából pont ezért is fogott meg, ahogy indult. Mindenféle hosszú expozé nélkül belecsapunk a lecsóba, van egy (már unalomig ismert) csebol (Park Seojun) vállalat-örökös, akinek a segge ki van nyalva, mindenki hajbókol neki, maga a tökéletesség, stb. stb, az ő személyi asszisztense/titkárnője Kim Miseo (Park Minyeong karaktere), a kiváló, talpraesett, határozott és mindenben szintén tökéletesen helyt álló munkaerő. 9 éve dolgoznak már együtt, a nő minden apró rezdülésből előre tudja, mi a következő lépés, még ha ettől eléggé szolgalelkű is néha a viselkedése (pl. hanyatt homlok elrohanni a csebol barátnőjének megvenni egy elfelejtett rózsacsokrot, stb.). De Kim titkárnő őrül, mert a munka kiteljesedést ad számára, a kollégái megbecsülik, felnéznek rá, példaképnek tartják – ki ne vágyna ilyesmire a karrierjében? Minden szép és rózsás, aztán Kim titkárnő váratlanul, mosolyogva közli a főnökével (és a nézőkkel), hogy amúgy kezdje el keresni az utódját, mert beadta a felmondását.

Az első részekben a néző a csebollal együtt próbálja megfejteni, mi is az oka Kim titkárnő felmondásának. Mert itt nem a Két hét múlva örökké c. hollywoodi film felállásával találkozunk, ahol a titkárnő (a szintén gyönyörű Sandra Bullock) az elviselhetetlen főnöke (Hugh Grant) miatt akar felmondani. Nem ennyire egyértelmű a dolog. Az ok ennél sokkal prózaibb: Kim titkárnő 9 éven át vigyázzban állt, robotolt, még ha amúgy örömét is lelte a munkában, kifizette maga és családja adósságát, valamint nővérei egyetemi tandíját, neki azonban ráment a fiatalsága a munkára – nem mehetett egyetemre, nem volt magánélete, nem tudja egyáltalán, mit akar az élettől, és ezt akarja pótolni azzal, hogy más állás után néz.

Az elszakadás azonban – ahogy azt sejthetjük – nem megy könnyen. A munkahelyen be kell tanítani az utódját, a viccesen szintén Kim vezetéknevű Jia titkárnőt; a főnök rendre azzal ostromolja, hogy maradjon, hiszen mihez kezdene nélküle, mely odáig fajul, hogy mindketten rájönnek, tulajdonképpen az évek során egymásba szerettek. Ami… egy ennyire szoros napi kapcsolatnál akár bőven elő is fordulhat és életszerű lehet, hiszen mindent tudnak egymásról (a gördülékeny munkakapcsolat miatt). De van még egy csavar a történetben, ami kicsit lassan és nehézkesen bontakozik ki, de aztán szerintem túl hamar jut el a végkifejlethez. Csebolunkat és Kim titkárnőt gyermekkorában elrabolta egy őrült nő, és egy napig bezárva tartotta őket, ami hatalmas trauma volt mindkét gyermek életében, és melyet Kim titkárnő elméje részint elzárt, hogy ne is emlékezhessen, de csebolunk végig tudatában volt mindennek. És nagyon szép, ahogy még e trauma feloldásával is közelebb kerülnek egymáshoz.

Van egy csodálatos, elbűvülő, és ebből a közegből színészileg és vizuálisan is magasan kiemelkedő Park Minyeongunk, aki egy álom, egy istennő, örökké csinos, mindig elegáns, akibe bárki örömmel bele tudna szeretni, és aki mindezek ellenére mindig szerény és visszafogott. És van egy kicsit mindig ugyanazt a néha mogorva, néha vicces karaktert alakító, taslaképű, hosszúlábú és sok tekintetben Park Yoochunra emlékeztető Park Seojununk, akiben annyi karizma megvan, hogy a szerepet elvigye a hátán, de sokkal több nem igazán. Van egy remek felütéssel induló cselekményünk, egy rejtélyes B-sztori a háttérben, csodálatosan megírt és nagyon finoman, gyöngéden megrendezett romantikus, udvarlós, csókolózós és szerelmeskedős részek, amik igazán pazar, bizsergető pillanatokat tudnak okozni. Semmi ordenáréság, minimális “döglött hal”-csókok, sokkal inkább bensőségesség és szépség.

Mi hát az oka annak, hogy “csak” 6-7-es értékelést kap a sorozat? A rettentően idegesítő mellékszereplők és a gusztustalan mértékű, képünkbe tolt termékelhelyezés miatt, megspékelve azokkal az otromba klisékkel, amik nem hiányozhatnak egyetlen (rossz) koreai sorozatból sem.

A bosszantó irodai munkatársak sablonos és felszínes karakterek, amiket próbálnak árnyalni, de mind a rossz szokások rabjai. A förtelmesen fösvény Go menedzser, a nagyzoló “Én Korea legjobb egyetemére jártam” Kim úr, a csapatot tyúkanyóként összefogó, fontoskodó Lee úr, a csendes szupermen, Yang sofőr… de aki mind közül a legrosszabb, az Bong Sera, a magát szexis, vonzó szupernőnek képzelő, nőietlen, durva, harsány, okádék irodista nő, aki mindenkinél okosabb, mindenkit kioktat, visszataszítóan fröcsög és grimaszol, és senki sem teszi őt a helyére. Ez ma 2018, ahol senkire nem lehet rászólni, hogy viselkedjen már normálisan, mert még a végén megsértődik. A falat kapartam a karaktertől, de a színésznőtől is (aki, ha a való életben nem ilyen szörnyű viselkedésű, minimum Oscart érdemel ezért az alakításért), a jelmezeitől, a sminkjétől… Mindentől.

Ahogy attól is, ahogy a cselekmény lerója a kötelező köröket, a minden sorozatban látható közös céges csapatépítőket, zabálásokat, lerészegedéseket – akárcsak a csajos “bulikázást”, amikor Bong és a két Kim titkárnő elmegy enni-inni és picsarészegre issza magát, és olyan gusztustalanul, harsányan, üvöltözősen viselkedik, hogy minden jó érzésű ember minimum 1-1 maflást leverne mindegyiknek. Ahogy minden sorozatban el kell mennie az apának a vő-jelölttel inni egyet, mert férfi a férfival csak úgy tud komolyan beszélni az élet dolgairól, ha közben fekvehányós állapotúra isszák magukat. Nekem ez különösen a halálom, mert világéletemben alkoholmentes életet éltem és olyan emberek társaságát élveztem/kerestem, akik hasonlóképpen nem abban teljesedtek ki, hogy rendre moslék részegre isszák magukat. Így az ilyen jelenetek a sorozatokban különösen irritálnak, erőltetettnek hatnak számomra.

De a legrosszabb a mértéktelen termékelhelyezés. Az üdítőktől, kávéktól, kajáktól, autóktól és telefonoktól kezdve a rúzsokon, púdereken és fejbőrápolókon (!!) át a ruhákig, ékszerekig, mobilalkalmazásokig minden a pofánkba van tolva öncélúan, érthetetlenül, pusztán azért, hogy a szponzor is megkapja a maga fizetett reklámidejét. Semmit sem tesznek hozzá a cselekményhez, sőt, az az érzésünk támad, hogy a cselekmény pont azért alakul úgy, mert a szponzort mutatni kell (példa: csebolunk előkapja a mobilját, megnyit rajta egy szállodafoglalós alkalmazást, szerintem legalább fél percig azt nézzük, ahogy a szállodák és az árak közt böngészik, majd kattint és foglal, mert úgy döntött, Las Vegasba akarja vinni Kim titkárnőt…). És ez nem… Nekem ez sok. Ha reklámot akarok nézni, akkor célzottan azt keresem. De ha egy sorozatot/filmet nézek, akkor ne ez köszönjön már vissza! Mert meg lehet ezt ötletesen is oldani. Hogy annak legyen értelme. Ahogy pl. az Are you human too-ban rendre találkoztunk Internet of Things-utalásokkal, amik könnyebbé, kényelmesebbé tehetik az otthonaink mindennapjait. Ezek érdekes, hasznos dolgok, amik még gyerekcipőben járnak, de miért is ne foglalkozhatnánk velük. Vagy a Voice-ban pl. az okoseszközök, okosórák kérdésével, gyerekfelügyelettel, helymeghatározással. Amik fontos biztonsági kérdést jelentenek, és megoldást az aggódó szülőknek. És még sorolhatnám.

De nem. Ebben a sorozatban a pénz gusztustalan hajhászása folyt, és ezt nem tudom tolerálni. Emiatt nem tud a történet jobb értékelést kapni. Csak az nézze meg, aki ezt félre tudja tenni magában, és képes a cselekményre koncentrálni, ami ennél sajnos sokkal jobb körítést érdemelt volna.

 

Hanzai Shokogun – Criminal Syndrome – 10/5

Egy japán sorozat, amit régóta meg akartam nézni, mert szerencsére volt hozzá kiváló angol felirat, és nagyon sokan dicsérték is. Valahogy azonban hónapok óta halogattam, most ősszel viszont elővettem, bár nem tudom, milyen indíttatásból. Mivel nem hosszú, úgy voltam vele, ha megtetszik, akár még a fordítása is szóba jöhet.

Ez is egy kicsit olyan történet, mint a Double Face, két szemszögből látjuk az eseményeket, vagyis inkább azok következményeit. Muto Takashi (az 1. évad főhőse) és Kabugari Mamoru (a 2. évad főszereplője) a japán rendőrség kiváló nyomozói. A kollégákat a munkán kívül más is összeköti: Kabugari kedvese nem más, mint Muto húga. Mikor azonban a nőt egy fiatalkorú elkövető meggyilkolja a nyílt utcán, Muto összetörik, és úgy érzi, képtelen tovább rendőrként dolgozni. Olyan csillapíthatatlan a dühe húga gyilkosával szemben, hogy úgy érzi, képes lenne maga is embert ölni, csak hogy megbüntesse a tettest. Kilép a rendőrségtől, és itt elválik a két barát útja és karrierje egymástól. Míg Kabugari továbbra is hű marad esküjéhez és rendőrként igyekszik végezni a kötelességét, Muto úgy érzi, barátja (talán túl könnyen) túllépett kedvese halálán. Muto magánnyomozói irodát nyit, kiérdemelve ezzel tinilánya megvetését, aki szerint szégyen, hogy ilyesmivel foglalkozik, és képes volt emiatt otthagyni a köteléket. Emiatt egyre nagyobb a feszültség Muto otthonában, a lánya idővel pedig kezelhetetlenné válik. Muto azonban, akiben még mindig nem csillapodott a gyilkos ösztön, ismét a rendőrséggel kénytelen együtt dolgozni: Tamaki úr a régi munkahelyéről különféle megbizatásokkal látja el őt, melyekben az ő magánnyomozói módszereivel lehet vizsgálódni, hivatalos rendőri keretek közt azonban nem. Tamaki igyekszik táplálni a Mutóban lappangó szörnyet, hogy azzal is segítse a bűnesetek megoldását, Muto azonban erre csak túl későn jön rá…

Alapvetően nem lenne baj ezzel a történettel. A drámai alakítások ezúttal sem maradnak el, nagyon erősek az epizódszereplők és az általuk megélt és megjelenített tragédiák (ebben a japán bűnügyi sorozatok mindig is nagyon jók voltak). De valahogy… annyira szürke a cselekmény. Aránytalanok az epizódok/bűnesetek eloszlásai (az egyik 3 részes, a másik 2, egyik kapcsolódik a másikba, vagy fut párhuzamosan a másik mellett, látszólag pedig semmi közük egymáshoz, stb.), nem látni tehát a fő vezérfonalat, hogy mi miért történik, és miért jó az nekünk vagy Tamakinak, ha Mutóból esetleg előtörne az állat. Súlytalanná válik a dramaturgia. Nem tudom. Úgy sejtem, hogy a 2 évad alkot egy egészet, és úgy talán több kérdésemre választ kapok. De az 1. évad valahogy nem hozta meg a kedvet a 2.-hoz…

 

Voice (OCN) – Season 2 – 10/7

A sokak által szeretett és formabontó krimisorozatnak tartott történet várva várt 2. évada. A doramát a DA-fórumon nyitott topikjában szapultam eleget, mert úgy érzem, rengeteg hibája van. Számos apró elem, ami különlegessé tette az 1. évadot, teljesen hiányzik a 2. évad megvalósításából – annak ellenére, hogy ezúttal szemmel láthatóan több pénz állt a készítők rendelkezésére, mint korábban. A legnagyobb problémám az, hogy elveszett a misztikum, a fő gyilkosunk már szinte az elején lelepleződik, és rengeteg mindent megtudunk róla – csak épp azt nem, hogy mi az ő valódi szerepe a bűncselekmények alakulásában. A főhősünk, Kang Kwonju túl okos, alig szorul kollégái szakértelmére, a férfi főszereplőnk, Do Kangu pedig túlságosan antiszociális és megközelíthetetlen ahhoz, hogy az ember jobban meg akarja ismerni. Az egész japán szálat kuszának vélem: úgy érzem, a cselekmény nagyon próbál egy nemzetközies, franchise-építő jelleget megragadni, ahhoz viszont ez a koncepció szerintem kevés, és a csatorna (az OCN) is kicsi, hogy fontos exportcikk válhasson a szériából. [bár… ha a Signal japán remake-jét nézzük, végülis ott is megelégedtek a készítők és a nézők azzal, hogy egy az egyben lemásolták a koreai bűneseteket, és átültették őket Japánba…] Nem tudom. Az év egyik nagy kérdőjele számomra ez a sorozat, ezért remélem, hogy a 3. évadra megfelelően elvarrják majd a szálakat.

 

Let’s Shake it! – Season 1 – 10/8

Egy sorozat, amit legszívesebben már tavaly megnéztem és lefordítottam volna. Szerencsétlennek eléggé hányatott sorsa volt, ami az angol felirat elkészülését illeti, így azt hittem, örökre le kell mondanom róla. Legnagyobb örömömre nem így alakult, és bíztatóan halad a 2. évad fordítása is.

Mit lehet elmondani erről a történetről? Azt, hogy őrültnek, bolondosnak indul, aztán olyan komoly és drámai befejezés keletkezik belőle, hogy azzal bármelyik, “nem ufós” doramának méltó párja lehetne. Még ha nem is vígjáték lenne, akkor is érdekelt volna a sorozat, ugyanis az időutazós vagy nem megfelelő korban landolós cselekmény szerintem mindig is érdekes lehetőségeket hordoz magában. Az űrutazós dologtól és technológiától sem zárkóztam el sosem, hiszen a Star Wars és Jules Verne regényeinek bűvöletében nőttem fel, az ilyesmitől tehát igazán nem idegenkedem. Animés koromban is nagy kedvencem volt a Fushigi Yuugi, ahol szintén a modern korból csöppen vissza a (középkori kínaihoz hasonlító) múltba a főhős. [egyébként mai napig várom, hogy méltó élőszereplős feldolgozás szülessék a Fushigi Yuugiból…]

Visszatérve Abuék történetére. Nekem nagyon a szívemhez nőtt. Abu/Qingye egy igazi izgága hősnő, aki megy a saját feje után, nem nagyon lehet őt kordában tartani. Qingfeng eszményi fivér, Duo Miao kapitány/Er Niu és Xiao Zhihe pedig kiváló komikus figura (az elején, és felelősségteljes, drámai karakter lesz a végén). Az apró gag-ek, popkulturális utalások és sikamlós poénok fergetegessé teszik az epizódokat, ezért a néző végig remekül fog szórakozni. Engem a történet produkciós oldala is megfogott: csodaszépek a jelmezek, a díszletek, a frizurák, ahogy azt kínai sorozatoknál már megszokhattuk, egyáltalán nem érezni, hogy ez “csupán egy vicces kis olcsó webdráma”. Mindent összevetve, ez egy kellemes kikapcsolódást nyújtó sorozat, és szerintem nem véletlenül lett ekkora sikere (ha minden igaz, 2 milliárd felett van az epizódok össz-megtekintési száma a kínai anyaoldalon).

 

Nyugati sorozatokból nem mondhatnám, hogy sokat láttam. A 13 reasons why c. tinidráma 2 évadát gyorsan ledaráltam (mély nyomot is hagyott bennem, nem egy egyszerű történet), főzés-mosogatás-takarítás közben pedig háttérzajként végre végignéztem két olyan szappanoperát, melyet még iskolás koromban kezdtek el adni a magyar adók, de azóta se láttam a befejezésüket (Paula és Paulina, Titkok és szerelmek).  😆

Hát ennyi.

Ti miket néztetek 2018-ban, és miként vélekedtetek róluk? Fejtsétek ki a kommentek közt! 🙂