Ez se ma volt. Akkor miért tartott ennyi ideig megírni róla az élménybeszámolót? A bejegyzésből kiderül! 🙂

Január közepén Raya barátném egy Facebook-esemény adatlapját küldte el nekem, mégpedig a Kínai Újévi Fesztiválét, és azt javasolta, hogy hármasban Bazsival látogassunk el rá, mert ígéretesnek tűnnek a programok. Elkezdtük szervezni a dolgot, Bazsinál viszont sajnos a munka közbeszólt, és nem tudott velünk jönni. Őszintén szólva nekem is kétséges volt a dolog, ugyanis az esemény szombatra volt időzítve, én meg péntek este éjfélkor még dolgoztam, és szombat késő délutánra is be voltam osztva, azaz nagyon korán kellett indulnunk, hogy érdemben el tudjunk tölteni pár órát, és elég korán, a fél 4-es vonattal haza is kellett indulnunk, hogy időben be tudjak ülni utána dolgozni. Sejtettem, hogy egész nap olyan leszek tőle, mint a falhoz vert szar, de nem baj, egy kis kulturális kikapcsolódás számomra mindig jöhet.

Péntek este a munka közbeni szünetekben szépen összekészítettem mindent, ami kellett (hátizsák, kaja, pénz, ajándék), kitettem a ruháimat is, hogy reggel 5 perc alatt csak kiugorjak az ágyból és már indulhassak is. A Tokaj IC-vel terveztünk Budapestre menni, mert arra Raya fel tudott szállni Tokajban, én meg közvetlenül Miskolcon, így nem kellett átszállással bajlódni. Előtte törtem a fejem, hogy hogyan lehetne majd online úgy jegyet venni rá, hogy egy helyen üljünk, ne a vonat két végében, de meglepetésemre a foglalásnál meg lehetett adni, hogy “előzőleg megvett barátod/hozzátartozód mellé szóljon” a jegy, és így sikerült egy helyre kerülnünk. A vonat fél 7 körül futott be Miskolcra, azaz nekem ehhez fél 6-kor el kellett otthonról jönnöm villamossal, így sikerült egy jó 4 órát aludnom. Ahogy a hidegben a pályaudvar felé zötykölődtem, a világomat nem láttam.

A vonaton aztán beszélgettünk egy jót, és közben Raya házi készítésű, aszalt szilvával töltött gesztenyés finomságát majszolgattuk. A Keletitől aztán gyalogosan, a Google térkép segítségével nekivágtunk az útnak a Kínai Negyed felé, ahová az eseményt szervezték, de közben úgy elbeszélgettünk, hogy az egyik kereszteződésnél tök rossz irányba kalauzoltam magunkat, és szerintem így csináltam nekünk egy jó 1-1,5 km-es kitérőt. T_T De mivel előrelátók voltunk, még így is időben odaértünk a helyszínre, a Jegenye utcába.

Távolról megpillantottuk a piros papírlampionokat, és izgatottság lett úrrá rajtunk. Még érdekesebb volt azonban, hogy a tömeg és a keskeny utcákba behajtó kocsik száma egyre csak nőtt és nőtt. A tavalyi Korea Nap után sejtettem, hogy lesz azért látogatottsága a rendezvénynek, de szerintem egyikünk sem számított rá, hogy ekkora.

Igyekeztünk a kapu felé evickélni, ugyanis az egyik fő attrakciót, a megnyitóra ígért petárdás tűzijátékot és sárkánytáncot mindenképpen szerettük volna jó helyről megnézni. Egy épületekkel, éttermekkel körülvett, nagyobb udvarra tervezték a szabadtéri megnyitót, ahonnan aztán megindulhattak később az érdeklődők a különböző, beltéri programok felé. Benyomultunk a tömeggel együtt, és egy némileg sáros helyen sikerült elhelyezkednünk. Rengetegen jöttek családostul, kisgyerekekkel, akiket próbáltak a szülők a tömeg első soraiba tuszkolni, hogy legalább láthassanak is valamit, de persze mindig akadtak életúnt, szarrágó felnőttek, akik nem voltak hajlandóak előre engedni őket, pedig semmit sem takartak volna ki előlük a műsorból. De hát a magyarok már csak ilyenek…

A megnyitó egy tradicionális dobos produkcióval kezdődött, ami látványos volt ugyan, de sajnáltam a gyerekeket, mert szemmel láthatóan nagyon fáztak, hiába voltak aláöltözve a selyemruháknak. Az ő előadásukat a díszvendégek köszöntői követték, kínai és magyar nyelven, illetve szinkrontolmácsok közreműködésével. Sajnos szinte semmit sem lehetett hallani a jó fél órás nyitóbeszédekből, mert a szervezők szerintem a hangosítást a Wishről rendelték. Mindenki csak didergett a hóesésben. Ahogy végül befejezték, jó hangos petárdázás és sárkánytánc következett, ami nem volt annyira látványos, mint amire számítottam, de legalább láttunk ilyet is.

Raya szemfüles volt, és javasolta, hogy nyomuljunk az épület felé, ahol a beltéri programok lesznek, mielőtt a nagy tömeg észbe kap, különben keresztet vethetünk azokra a programokra, amiket kinéztünk magunknak. Ez remek ötletnek tűnt, mert sikerült bejutnunk, mielőtt a biztonsági szolgálatnak eszébe jutott belépést számolni, elkerülve a tömegnyomort és veszélyes helyzeteket odabenn. A 2. emeletre vezetett az első utunk, ahol egy kicsi színpadon épp egy kislányokból álló tánccsoport mutatott be különböző zenei darabokra különöző koreográfiákat, ruhaváltásokkal.

Őket egy kicsit idősebb lány követte, aki egyedül táncolt, bár a mozgása számomra kicsit darabosnak tűnt, hiányzott belőle a finomság és elegancia.

Ahogy az ő produkciójuk véget ért, úgy döntöttünk, hanfut fogunk próbálni. Sajnos még kevesebb jelmez volt előkészítve, mint pl. a Korea Napon, és elég szervezetlen volt a dolog, nem nagyon találkoztunk senkivel, aki koordinálta volna a ruhák kiadását és visszavételét. Gyakorlatilag az emberek egymásnak adták a felvett ruhákat, vagy maguknak akasztották le a fogasról. Raya egy álomszép, rózsaszínűt tudott elcsípni, én egy fekete virágmintásat. Szépek voltak, bár értelemszerűen nem olyanok, mint amiket a filmekben láthatunk. Jó lenne egy ilyen sajátnak is. *__*

Megindultunk az alsóbb emeletek felé, a folyosón pedig, a lépcsőfordulóban volt egy “fa”, amire az újévi kívánságainkat köthettük fel. Az ötlet jó, de nem egy ilyen szűk folyosón, a le- és felfelé haladó tömeg útjának kellős közepére kellett volna tenni a dolgot, mert idővel teljesen eldugult a folyosó, nem tudtak haladni az emberek, és ha valami baj lett volna (tűz, rosszullét, stb.), agyontaposták volna egymást a látogatók egy esetleges, kitörő pánik során. Jó 10 perces sorakozás után végül mi is sorra kerültünk.

Az 1. emeleten tradícionális, kínai orvoslás segítségével lehetett volna állapotfelmérést kérni, vagy teaszertartást megnézni, de ezekhez is hatalmas sorokban álltak az emberek. A teaszertartás ráadásul elég szervezetlen volt, mert voltak, akik ülve várták, hogy kezdődjön a műsor, mások meg csak bementek, szétnéztek, vettek/kóstoltak ezt-azt, aztán leléptek, a többiek meg csak ültek, hogy most akkor lesz is valami, vagy valaki mindig jön és megissza a szertartásra készített teákat. Egy tanteremnyi helyiségben lehetett némi vásárfiát is venni, amivel éltünk is, illetve meg lehetett csodálni, ahogy a terem végében egy hölgy hagyományos, kínai stílusban különféle csendéleteket, állatképeket festett tintával. Nagyon szép volt. Gyerekeknek volt sárkányhajtogatás, valamint kalligráfia és kínai nyelvtanulási lehetőség különböző kiadványok segítségével is.

Ahogy az épületben befejeztük a teendőinket, úgy döntöttünk, elverjük a pénzünket a Dunapanda áruházban, ahol élelmiszer mellett háztartási cikkeket, hobbieszközöket is lehet kapni. Egy hatalmas, Tesco méretű áruházban találtuk magunkat, ahol talán még nagyobb volt a tömeg, mint az udvaron. 20-30 méteres sorokban álltak az emberek a kasszáknál, így úgy voltunk vele, hogy hacsak nem találunk érdemben olyasvalamit, ami kell is, nem fogunk ennyit várni. A legfontosabb a ragacsos rizsliszt volt, ami a mocsi-készítéses projekt legfőbb alapanyaga, és szerencsére találtunk is! Mivel elég nagy tételben hoztunk el, szermányoltam egy félig üresen álló kartondobozt, amiben aztán felhalmoztuk a készleteket. Én hoztam haza a kedvenc fajtámból, a mogyorós mocsiból is, amiből hányásig tudnám enni magam, olyan finom. Tölteléknek pedig találunk édes vörösbab pasztát is. Számfestőt is kerestünk, de se olyat nem találtunk, ami elfogadhatóan nézett volna ki, se olyat, ami jó árban volt, így erről végül letettünk. A zsákmány:

Az izgalmak közepette kezdtünk megéhezni, így jó lett volna helyben fogyasztani valamit. Mivel én elég válogatós vagyok, elhatárolódtam a dologtól, mert egyik büfés stand se kínált olyat, amit megennék, Raya viszont egyiket-másikat szívesen megkóstolta volna, ha nem állt volna mindegyiknél kb. 50 m-es sor. Mivel esélytelen lett volna legalább 1 órán belül sorra kerülni, úgy döntöttünk, inkább a pályaudvar felé keresünk valami éttermet, mert a Jegenye utcában álló 4-5 étkezőbe is benéztünk, és mindegyiknél telt ház volt, és az utcán toporogtak előttük az emberek. Gondoltuk, jobb híján eszünk az Arénában, mielőtt felülnénk a vonatra. A plázás kaja persze nem ért fel azzal, amit egy konkrét kínai étteremben ehettünk volna, de éhségünk csillapítására elegendő volt.

Megkerestük a vonatunkat és a helyünket, majd vártunk, hogy lassan hazainduljunk. Olyan lassan vánszorogtunk, hogy sikerült összeszednünk egy riasztó, legalább 30 perces késést, ezért félúton inkább felhívtam az ügyeletes főnökömet, hogy ha késnék, akkor az emiatt lesz. Végül majdnem 3/4 órás késéssel befutottunk Miskolcra, ezért elbúcsúztunk, Raya pedig haladt vele tovább Tokaj felé. Én meg itthon neki is láttam a munkának.

Mint persze kiderült, a hidegben és hóesésben mindketten jól megfáztunk, jómagam is legalább egy hétig nyomorultul voltam utána, és semmihez nem volt energiám. De mindent figyelembe véve egy elég gyengén megszervezett, de tartalmas napot tudhattunk magunk mögött.