Légy üdvözölve a Yi San Projekt honlapján! Az oldalon japán, kínai és koreai filmsorozatok, mozifilmek, valamint klipek és dokumentumfilmek magyar feliratait fogod találni. A fájlok ingyenesen, kizárólag magáncélú, otthoni felhasználásra készültek, megtekintés után törlésük javasolt. Elkészítésükbõl anyagi haszon nem származik, kereskedelmi forgalomba nem hozhatók! A feliratok a Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország licenc feltételeinek megfelelõen szabadon felhasználhatók. Nézz szét az oldalon és válogass kedvedre az éppen futó vagy már elkészült sorozatok közül!

Információk

Cím : Yi San Projekt


Verzió : v31 – After School


URL : www.yisanprojekt.hu


Tulajdonos : Brigi


Indult : 2009. február 2.


Host : Dotroll


Credits : Pledis


Stat :

Free site counter


Aktív film- és sorozatfordítások

*hamarosan*

Folyamatban lévő mangafordítás

Captain Tsubasa

Írta és rajzolta: Takahashi Yoichi
Származás: Japán
Megjelenés éve: 1981-1988
Fordítás státusza: 37/1-5. kötet
Folyamatban: 6. kötet
Mangadex / Animeaddicts

Tervezett filmek és sorozatok

 On the Edge

Befejezett animációs sorozatok

Befejezett japán sorozatok

Befejezett k■nai sorozatok

Befejezett koreai sorozatok

Elkészült filmek

Sorozatkritikák, ismertetők

A 2015-ös év toplistája
A 2016-os év toplistája
A 2017-es év visszatekintője
A 2018-as év visszatekintője
2019 – az 1.2. félév sorozatai
2020 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2021 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2022 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai
2023 – az 1.2.3.4. negyedév sorozatai

Cikkek

Fan fiction és original t￶örténetek

Írások, történetek (gyűjtőoldal)

Szerepjátékos történet #1 (Legend of Grimrock alapján)

1-9. fejezet

Szerepjátékos történet #2 (M.A.G.U.S. alapján)

1-3. fejezet

Star Wars történetek

Az univerzum hercegei
Bevezető információk
1. rész: A Birodalom szolgálatában

Bevezető: Valahol, egy messzi-messzi galaxisban sok-sok éve ismét béke honol. 17 éve már, hogy a Klónháborúkat követően Palpatine főkancellár, a későbbi uralkodó irányításával a Galaktikus Köztársaság átalakult az Első Galaktikus Birodalommá. A fennhatósága alá tartozó csillagrendszerek azonban nem is sejtik, milyen démoni erők uralkodnak felettük valójában. Néhány kalandvágyó fiatalember útnak indul, hogy próbára tegye magát, és egy nap talán a galaxis legjobb pilótájává válhasson. Ám ki tudja, a sors végül merre veti majd őket…

1-19. fejezet

Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai
Bevezető információk

Bevezető: A Galaktikus Köztársaság fénykorát éli. A fennhatósága alá tartozó csillagszendszerekben évszázadok óta bőség és jólét honol, a Jedi Rend lovagjai pedig a béke követeiként járják a galaxist. Az ifjú padawan, a twi’lek lány, Aayla Secura mestere, Quinlan Vos mellé szegődve igyekszik elsajátítani a tudást, mely a jedi lovaggá váláshoz elengedhetetlen. A férfi azonban nem tudja, hogy a cserfes növendék a mester-tanítvány kapcsolatnál jóval többet érez iránta…

0-18. fejezet

Rendezvények, élménybeszámolók

Mostanában hallgatom

Chat

Társoldalak

Admin

Legutóbbi hozzászólások

Sziasztok!

Meghoztam a 2021-es év utolsó negyedében általam megnézett sorozatok listáját, értékelését és bemyomásaimat róluk. Ahogy láthatjátok, igazi vegyesfelvágottra sikerült, volt közte mindenféle, így remélem, találtok ti is olyat, ami érdekel majd benneteket. A gondolatok most is spoileresek, így ennek tudatában kattintsatok, a poszt végén pedig szívesen fogadom az általatok látott sorozatok listáját/értékelőjét/ajánlóját! 🙂

Dan Brown’s The Lost Symbol – 10/6
Esmeralda – 10/OMG
Hong Cheongi / Lovers of the Red Sky – 10/5-6
Squid Game – 10/10
Unexpected Heroes – 10/8
A Gentleman’s Dignity – 10/7-8
Shin Captain Tsubasa – 10/6-7
Csernobil – 10/7
Hawkeye – 10/7-8
Captain Tsubasa (2018) – 10/♥♥♥♥♥♥♥♥

 

Dan Brown’s The Lost Symbol – 10/6

Nem mondom, hogy derült égből villámcsapásként ért ez az ősszel induló sorozat, mert jó pár hónap várakozás előzte meg a premiert. De az első beharangozót igenis nagy meglepetéssel fedeztem fel, abszolút nem célzott kereséssel, egy egyszerű Youtube-ajánlással. Nyilván ebben a Google-algoritmus is közrejátszott, és az ember keresési előzményeinek, érdeklődési körének megfelelő tartalmakat kezd el feldobálni. Már a cím láttán egy sor ellenérzés támadt bennem, mert
(1) nem vagyok a reboot-ok híve, ahol új színésszel, új köntösbe bújtatva, egy másik korba próbálnak áthelyezni egy korábban megismert történetet
(2) szorosan kapcsolódva az előző ponthoz, az eredeti történet mondanivalóját átírják, “modernizálják”, aktuálpolitikai elemekkel tarkítják, mely korábban semmilyen szereppel nem bírt a cselekmény szempontjából
(3) az Elveszett jelkép (The Lost Symbol) könyvben akkora hatalmas csalódás volt számomra (az Angyalok és Démonok és Da Vinci-Kód után), hogy a szerző következő munkáját, a Digitális erődöt dühből már el se olvastam, és évekkel később az Infernót is csak erős apátiával, melyet ugyanúgy gyűlöltem filmként és regényként egyaránt. Az első két regényben sokkal inkább az emberiség egyetemes történelme és tudása volt összefoglalva, és ízlésesen tálalva egy-egy jókora összeesküvés-elmélet kapcsán, az Elveszett jelkép viszont amerikai földre ment, helyi szimbólumokkal, építményekkel, szervezetekkel foglalkozott, kevéssé szerethető karakterekkel, és jelentéktelennek tűnt az elődeihez képest.

Mi volt akkor, ami mégis felkeltette az érdeklődésemet?

Sekélyes leszek, a férfi főszereplőnk. Tom Hanks a két mozifilmben ügyesen alakította Robert Langdon karakterét, megvan hozzá a karizmatikája és orgánuma, hogy hitelesen meg tudjon formálni egy ilyen szerepet. Aztán az Angyalok és Démonok-film után eltelt 6 év egy helyben toporgás, és már az Infernóban is látni lehetett, hogy – minden előítéletesség nélkül – koránál fogva egyszerűen idős lett a szerephez, az akciójelenetek már nagyon döcögősen mentek számára, a figurája belassult, 59-60 évesen apukás-nagyapás stílust öltött, azaz pontosan az veszett ki a karakteréből, ami eredetileg vonzóvá tette. És igen, Robert Langdon, a világ minden bölcsességével rendelkező tudós (írói szempontból nézve) egy vérbeli Gary Stu-archetípus. Dan Brown egy középkorú, negyvenes, jó megjelenésű, sportos, okos férfiként álmodta meg őt (amiben bizonyára van egy jókora self-instertion is az író részéről…), amolyan modern-kori Indiana Jones-ként, tudós-kalandorként, aki nem riad vissza az akciót megkövetelő jelenetektől sem. És mint az Indiana Jones-történetek nagy kedvelője, ez számomra nagy vonzerővel bírt kezdettől fogva. Dan Brown nem szépirodalmi színvonalú szerző, a stílusa mégis megszólítja az olvasót, letehetetlenné teszi a könyveit, mert elveszünk a cselekményben. Az első két mozifilmnek nagyon sikerült megragadni ezt a hangulatot, a könyv olvasása közben a cselekmény sűrűjében találtuk magunkat szemlélőként, a filmek pedig vizuális médiumként remekül adatpálták ezt az érzést. Aztán jött az Inferno, egy megfáradt Tom Hanks-szel és egy rendkívül tehetségtelen Felicity Jones-szal, mint női főszereplővel, és a legrosszabb az volt, hogy a film lezárása teljesen elkanyarodott a regény befejezésétől.

A legnagyobb baj a két főszereplő összhangjának teljes hányából fakadt számomra. Az első filmben, bár semmilyen romantikus vonal nem merült fel, sokkal jobb párost alakított az akkor 30 éves Audrey Tatou és legszebb férfikorában lévő 49-50-es Tom Hanks, a második filmben pedig korban még jobban hozzá illő színésznőt választottak mellé Vittoria Vetra doktornő szerepére az akkor 40 éves, gyönyörű Ayelet Zurer személyében (akivel a regényben viszont ténylegesen össze is jöttek, noha nem folytatódott hosszú távon a kapcsolatuk). De úgy, hogy az Infernóban majdnem 30 év különbség volt Felicity Jones és Tom Hanks között, minden romantikus felhang nélkül is egyszerűen kínossá tette a történetvezetést.

És így érkezünk el jelen sorozatunk főhőséhez, Ashley Zuckermanhoz (37), akin már az első trailerben látni lehetett, hogy pontosan illeszkedik a kánon karakteréhez, egy kellemes megjelenésű, elegánsan öltöző, megnyerő hangú, középkorú férfi. Kicsit könyvmolyosabb és zárkózottabb Tom Hanks Robert Langdonjához képest, mégis van benne valami ifjúkori bohémság, ami a Hanks által megformált karakterbe már nem fért bele. Szóval úgy döntöttem, minden ellenérzésem dacára fogok adni a sorozatnak egy esélyt.

De miről is szól?

Robert Langdon (Ashley Zuckerman) szimbólumkutató és a harvardi egyetem professzora. Egy nap meghívást kap példaképétől és régi mentorától, a Smithsonian Intézetben dolgozó Peter Solomontól (Eddie Izzard), hogy tartson egy előadást a Capitóliumban. Langdon természetesen vállalja a felkérést, ám a helyszínre érkezve azt tapasztalja, hogy nyoma sincs hallgatóságnak, látszólag nem is lesz semmilyen előadás. Csodálkozva próbálja ismét felvenni a kapcsolatot Solomonnal, de csak egy férfit ér el, Mal’akh-ot (Beau Knapp), aki Solomon titkárának vallja magát. Ám hamar kiderül, hogy az illető valójában elrabolta Solomont, és egy nagyszabású feladattal bízza meg Langdont: találjon meg egy, a szabadkőművesek által Washingtonban elrejtett átjárót, mely egy titkos piramishoz, isteni hatalomhoz és egy elveszett világhoz nyitná meg az utat. Langdonnak követnie kell a Solomon által hátrahagyott, szabadkőműves útjelzőket és Mal’akh utasításait, ha élve vissza akarja kapni barátját. A hajszához csatlakozik Solomon lánya, Katherine (Valorie Curry), valamint a CIA ügynöke, Inoue Sato (Sumalee Montano) is…

Az amerikai történelmi és szabadkőműves szál olyan, amilyen. Engem ez nem igazán tud megszólítani, nagyon távoli és idegen, nem érezni a relevanciáját itt, Európában (szemben pl. az első két regény és film kereszténységet érintő, globálisabb hangulatával). Ez olyan pontja lesz a cselekménynek, ami szinte teljesen hidegen fog hagyni. Vannak eltérések a könyvbéli történésekhez képest: a regényben Katherine Solomon húga, itt viszont a lánya, de őszintén? Egyáltalán nem zavaró a változtatás. Érezni közte és Langdon közt a vonzalmat is, és olyan jó végre, hogy Langdonnak ezt az oldalát is látni. Mert ez eddig nagyon hiányzott a figurájából.

Ettől függetlenül óvatosan közelítettem meg az egészet, mert már a szereposztás láttán voltak azért vörös zászlók, amik aggodalomra adhatnak okot. Az előzetesben is látni, hogy Langdon az amerikai baloldal által démonizált és nevetséges módon a fehér felsőbbrendűség szignójának kikiáltott OK-jelről (amikor hüvelyk- és mutatóujjunkat összeszorítva jelezzük, minden rendben) tart előadást az egyetemen. Peter Solomon szerepére meg az az Eddie Izzard lett kiválasztva, aki a pályafutása során végigjárta a férfiből transzvesztita, “férfi bőrébe születő leszbikus nő”, transzgender és genderfluid vonalat, és jelenleg épp női személyes névmásokat használva, nőnek öltözve éli civil hétköznapjait. És akkor megfordult bennem, jaj, mi lesz ebből a sorozatból, tuti tele fogják nyomni Hollywood aktuálpolitikai baromságaival. Meglepő módon viszont nem így történt, Izzard is teljesen konszolidált, még ha kicsit maníroskodó is Solomon szerepében.

A sorozat olyan, mint a könyv. Meh. Bár kétségkívül jobban élveztem, mint anno a könyv olvasását. Talán az is volt ennek az oka, hogy jelentős különbségek voltak a regény és a sorozat között. Nemcsak Katherine személye esetében. Az egész végkifejelet teljesen másképp alakult, mint az eredeti történetben. Kevés dolog maradt meg igazán, de a nagy finálé mindenképp, ahol Mal’akh foglyul ejti és egy ingermegvonásos tartályba helyezi Langdont, ahol az konkrétan egy mély, érzelmi hullámvasútra ül fel, beletörődve abba, hogy meg fog halni, el is hiszi, hogy meghalt, egyfajta lét és halál közti, testen kívüli állapotba kerül, aztán végül kiderül, hogy a tartály oxigénellátása lehetővé tette azt, hogy Langdon életben maradjon. Na, itt ebből semmit sem látunk. Mal’akhról is sokkal hamarabb kiderül, hogy valójában Peter fia és Katherine fivére, Zachary Solomon, a könyvben erről csak a fináléban szerzünk tudomást. Mal’akh/Zachary történetét szépen végigvezeti a sorozat, ahogy a tékozló fiú egy török börtönbe kerül drogcsempészet miatt, ahol megjátszotta a saját halálát, hogy később széjjeltetoválva visszatérjen, és az ősi tudást keresve bosszút álljon az apján, aki nővérét mindig is többre tartotta a tudományos tevékenysége miatt. Meglepően kisebb hangsúlyt kapott a szabadkőművesség, mint amire számítottam, és emiatt sokkal könnyebben emészthető lett a cselekmény.

Sokkal inkább a karakterek voltak azok, akik kellemesebbé tették a történetet. Nem is igazán Sato ügynök miatt (noha érdekes a “szürke” jellege, hogy se nem tisztán jó, se nem tisztán aljas, és némi tanulás és jellemfejlődés is megfigyelhető nála). Alfonso Nuñez (Rick Gonzalez), a Smithsonian Intézet őre/ott szolgáló rendőr, mint új karakter talán az, aki igazán színt adott a cselekménynek, még ha nagyon is érezni a figurán, hogy a szokásos, “diverzitás miatt szerződtetett” szereplőről van szó. De ez semmit nem von le a színész teljesítményéből, kellően optimista, olykor elég pesszimista, humoros, okos, tevékeny része a történetmesélésnek, és olyasvalaki volt, akit mindig szívesen láttam egy-egy jelenetben. Kicsit az Angyalok és Démonok c. könyvben Olivetti parancsnokra emlékeztet, aki szintén jól Langdon társául szegődik, és sajnáltam, hogy odaveszett – így kicsit tartottam attól, hogy Nuñez is majd így végzi, de szerencsére nem így történt. Ha valaki miatt, talán miatta érdekes lesz megnézni az esetleges folytatást, mert bár a könyv cselekményével véget ér a finálé, de benne van a befejezésben egy második évad lehetősége, Langdon ugyanis új, titokzatos megbízatást kap Satótól.

Katherine figurájától nem voltam elájulva, már csak azért sem, mert jóval kevésbé volt hangsúlyos a tudomány iránti elkötelezettsége, főleg annak tükrében, hogy Zachary a hang/rezonancia erejével milyen hihetetlen módon volt képes “kézrátétellel” gyógyítani. A könyvbéli Katherine nemhogy morcos fejjel leszúrta volna a fivérét (ahogy az itt történt), hanem mindenáron azon lett volna, hogy ezt az ismeretlen tudást a modern orvoslás számára is ismertté tegye, így volt ebben az egészben egy nagy ellentmodásosság. Oké, Zachary megölte az anyjukat, ez megbocsáthatatlan. De egy tudósnő, a szintén tudós apja és tudós szerelme, Langdon szeme láttára egyetlen racionális döntést sem tud hozni, és egy váratlan pillanatban képes inkább belevágni egy kést a saját testvérének testébe? Nekem ez valahogy nagyon fura. Langdon szerecsenmosdatása is nevetségesnek hangzik, hogy “azt tetted, amit tenned kellett“. Egy túrót! Nuñez már kiiktatta a veszélyes berendezéseket, Satóék is egész ügyesen akcióztak, hogy mentsék az embereket, semmi nem indokolta, hogy Katherine gyilkossá váljon, max. az, hogy Zach épp hátat fordított neki, ő pedig szenvtelenül kihasználta a kínálkozó pillanatot.

Nem tudom. Nem tudom, érdekel-e egy folytatás. Dan Brownnak nem sok regénye maradt, amit még filmre lehetne vinni, és csak egy, az Eredet (Orign), aminek szintén Langdon lenne a hőse. Két másik, standalone regénye (a Digitális erőd és a Megtévesztés foka) más hősökkel operál, kétlem, hogy azokat úgy átírnák, hogy szintén Langdon legyen a főszereplőjük. Vagy teljesen új cselekményszálat fognak kreálni egy esetleges folytatás céljából? Az nem mindig jó ötlet…

 

Esmeralda – 10/OMG

Nem röhög! Együttérez! 🙂

Fordítás közben nem nézhetek olyasvalamit, amihez felirat kell, ezt meg orrba-szájba ismétli épp a tévé. Így gyakran feliratozás vagy edzés közben erre fanyalodtam. Hihetetlen, hogy 20 évvel ezelőtt ez volt a legnagyobb sláger akkoriban a tévében, és hogy mindenki máshoz hasonlóan hallottam róla, de sose néztem meg elejétől a végéig, és csak igen nagy vonalakban volt fogalmam arról, miről is szólhat. A valóság… még borzasztóbb volt, mint reméltem. Ez a sorozat maga a fertő! Van benne csalás, hazugság, gyermekrablás, megspékelve némi egészségtelen groominggal, inceszttel, nemi erőszakkal, áldozathibáztatással, nőveréssel, családon belüli erőszakkal és lelki kizsákmányolással, és persze a kihagyhatatlan összeesküvéssel… Nem is értem, hogy ez hogy kerülhetett anno adásba, vagy hogy az emberek ingerküszöbe csak az utóbbi években vált ennyire érzékennyé, és akkoriban ezt totál helyénvalónak tartották…

Egy viharos éjszakán a vagyonos Peñarreal-család vidéki udvarházában, a Casa Grandéban a ház úrnője, Blanca (Raquel Morell) asszony idejekorán vajúdni kezd: a gazda, Rodolfo (Enrique Lizalde) elküld az orvosért a városba, de az eső hátráltatja annak érkezését. A cselédek javaslatára a házba rendelik a közelben lakó javasassonyt, Domingát (Raquel Olmedo), aki épp egy másik szülés helyszínéről érkezik. Az özvegy Lupe egy egészséges fiúgyermeknek adott életet, de közben ő maga meghalt. Domingának nincs ideje gondoskodni róla, mert a Casa Grandéba kell mennie, ahol világra segíti Blanca asszony kislányát. A gyermek nem sír fel és nem mozdul, ezért halottnak hiszi. Blanca asszony dadája és szolgálója, Crisanta (Dina de Marco) kétségbe van esve, mert a gazda mindenképpen egészséges fiúgyermeket akart, aki örökölheti majd a család vagyonát. Elkeseredettségében arra kéri Domingát, vigye magával a halott kislányt, és hozza el helyette az elhunyt Lupe egészséges kisfiát: így annak nem kell majd árván felnőnie, és a Peñarreal-család is kap egy örököst. A csere megtörténik. Hazatérvén azonban Dominga felfedezi, hogy a halottnak hitt kislány mégis megmozdul, és életben van. Visszacserélni őket azonban most már lehetetlen, hiszen a Peñarrealok visszatérnek Mexikóvárosba, ő pedig úgy dönt, maga neveli fel a gyermeket. A szolgálataiért fizetségként kapott smaragd-fülbevalóról Esmeraldának nevezi el a kislányt, aki vakon nő fel.

20 évvel később a Peñarrealok visszatérnek egy vakációra a Casa Grande birtokra, részint pihenni, részint pedig hogy megünnepeljék fiúgyermekük, José Armando (Fernando Colunga) diplomázását. A fiatal férfi orvosnak tanult, eddigi tanulmányiat befejezve szakvizsgára fog készülni. Blanca és Crisanta nem érzi kellemesnek az ottlétet, hiszen a születéskor történtekre emlékezteti őket minden, Rodolfo pedig nem sejt semmit a körülményekről. A jólelkű José Armando megismerkedik a helyiek kedvencének számító, ártatlan és szeretetre méltó, ám elég naív leánnyal, Esmeraldával (Leticia Calderón), és elbűvöli őt annak szépsége. A fiatalok szép lassan egymásba szeretnek, ám számos akadály állt az útjukban. José Armando először is jegyben jár a saját unokatestvérével, Gracielával (Nora Salinas), akinek anyja, Fatima (Laura Zapata) semmiképpen sem akarja hagyni, hogy kicsússzon a markukból a Peñarrealok vagyona. Emellett a falu orvosa, Lucio Malaver (Salvador Pineda) doktor rajongásig szerelmes Esmeraldába, aki annyira fiatal, hogy a lánya lehetne, és féktelen féltékenységében senkinek sem akarja hagyni, hogy elszakítsa őt tőle. A fiatalok szerelme azonban feltartóztathatatlan: José Armando felbontja az eljegyzését Gracielával, megkéri Esmeralda kezét, amivel kivívja apja rosszallását. Rodolfo hallani sem akar a szegény lányról, ám a szerelmesek titokban összeházasodnak, míg a férfi pár napra a városba utazik.

Az elkényeztetett úrilány, Graciela mindeközben rettentően unatkozik a birtokon, hiányzik neki a város fényűzése és a szórakozás. Megismerkedik a birtok intézőjének, Dionisio Lucerónak (Juan Carlos Serrán) a fiával, Adriánnal (Alejandro Ruiz), akivel először ki nem állhatják egymást, később azonban kölcsönös, féktelen vonzalom alakul ki köztük, környezetük (de legfőképpen Fatima) rosszallása ellenére. A társadalmi különbségek dacára hol összejönnek, hol el akarnak szakadni egymástól, a szívükben azonban nem szabadulnak a másiktól.

Amikor Rodolfo úr visszatér a városból, szembesül a ténnyel, hogy Esmeralda a fia felesége lett, és dühében elhurcolja őt a birtokáról, és Malaver doktor karjaiba veti őt, aki bebörtönzi a lányt az otthonában. Rodolfo csak később szembesül azzal, hogy mindezt a saját lányával tette. Esmeralda tiltakozik, amikor a doktor felfedi előtte valódi érzéseit, és a megrázkódtatástól elájul. A lány másnap arra ébred, hogy egyedül fekszik az ágyon, a ruhája fel van tűrve a derekáig, ezért összerakva a kirakó darabkáit arra gyanakszik, hogy Malaver megerőszakolta őt, amit a doktor nem is tagad (noha ő maga tudja, hogy nem történt semmi ilyesmi). A lány összetörik, mert hamarosan kiderül, hogy gyermeket vár, de így nem tudja, hogy José Armando az apa, vagy Malaver. A történtek nem maradhatnak titokban, Esmeralda pedig arra kéri José Armandót, hogy szakítsanak. A férfi képtelen lenne erre, hajlandó lenne vele maradni, ha lemondana a gyermekről, hogy az ne szaggassa fel a sebeket később. Esmeralda elborzadva tiltakozik, és arra kéri, roha többé ne találkozzanak. A lány Domingával Mexikóvárosba indul, hátrahagyva addigi életét, a történtekbe beletörődve pedig a Peñarrealok is visszatérnek a fővárosba, így mindenki külön utakon járva próbálja megtalálni a boldogságát…

Hú bakker, ez a sorozat.

Tudom, ma már szinte komikus (vagy ciki), ha valaki elejti, hogy telenovellát is szokott nézni. Sokáig én is így voltam vele, ennek ellenére néha mégis ráfanyalodtam, ha a tévében épp semmi más nem volt. És minden nevetséges toposza ellenére mindig volt valami megfoghatatlan bája, ami miatt ideig-óráig szívesen néztem. Noha nem vagyok vallásos, szép látni azt a tiszta hitet, amivel a “jó” karakterek bírnak, a bizakodást, imádságokat, melyeket (ha túlzásokat mellőznek) szívből gyakoroltak. Kevesebb a romlottság, ami a mai világot úgy áthatja. Egyszerűen jó nézni jó embereket, ahogy kedvességgel viseltetnek egymás iránt, segítenek a másiknak, szép barátságokat kötnek, támaszkodhatnak egymásra… Kellemes látni a tisztességet, az erényességet, az ebből fakadó büszkeséget.

Vannak persze negatívumok dögivel. Egyrészt irreálisnak tűnik, hogy 30+-os színészek játszanak 20 éves karaktereket. Másrészről történetileg is elég nagy a bukfenc, hogy a 20 éves José Armando már diplomás szakorvos, holott ez azért jóval tovább kellene, hogy tartson. Fernando Colunga egy megtermett, középkorú férfi, nyoma sincs benne a fiúkorból épphogy csak kinövő suhancból. Leticia Calderón egy infantilis debilt csinál Esmeralda karakteréből az első 30-40 részre, akinek bosszantó naivitása, életképtelensége a sorozat legnagyobb mélypontja. Miután 60 rész elteltével visszanyeri a látását, legalább már nincs több ostoba bámulás a semmibe, amivel a vakságot próbálta színlelni. A két szerelmes kapcsolata olyan sekélyes az elején, mert persze mindenki, így José Armando is el van ájulva Esmeralda szépségétől, mintha semmilyen más emberi értéke nem lenne a lánynak, csak a külseje. Később persze már bele van szőve a dialógusokba, hogy “a belsője is szép“…

Második, komoly ellenérzésem a sorozattal kapcsolatban, hogy mindenki olyan könnyen és gyorsan fejest ugrik a házasságba. Karakterek, akik alig ismerik egymást, rövid kapcsolat után máris el akarják jegyezni egymást (José Armando + Esmeralda, José Armando + Graciela [második alkalommal], Graciela + Emiliano, José Armando + Georgina, Alvaro + Esmeralda). José Armando és Esmeralda első összejövése teljesen arra hajaz, hogy a férfi minél hamarabb meg akarta fektetni a nőt, végtelenül romantikus lehetett elhálni a nászéjszakát egy védtelen, vak nővel egy koszos, sziklás barlang szájában (kétszer…). Graciela és Adrian kapcsolata még nevetségesebb, mint José Armando ide-oda csapódása egyéjszakás kalandok és mindenféle nőcskék közt. Egy részen belül képesek egymás karjaiba omlani, összeveszni és örökké “elválni egymástól”, majd újra összejönni. Különösen vicces, hogy Graciela hajlandó felmenni Adrian putris szobájába, és koszos, penészes ágyon lefeküdni vele, hogy aztán Adrian végleg szakítson vele. A  90-es évek erotikus filmjeire emlékeztető szaxofonzene egy ágyjelenetet se nagyon enged komolyan venni. Adrian gőgössége egy idő után rendkívül fárasztó, mert annak van beállítva, hogy ő milyen büszke, de Mr. Darcy óta tudjuk, hogy ebben csak akkor nincs kivetnivaló, ha “igazi szellemi fölény társul hozzá“, és Adrianról ez aligha mondható el. 🙂

És hogy a sorozat árnyoldalairól is essék szó… Gyomorforgató, ahogy az öreg Malaver doktor hogyan babusgatja éveken át a neki teljesen kiszolgáltatott Esmeraldát, hogy titokban a lány testéért sóvárog, amióta csak a szárnyai alá veszi (korai tinézdser korától kezdve), és még azután is zaklatja őt, hogy állítólagosan megerőszakolta. Esmeraldában is van egy jókora adag Stockholm-szindróma, mert rengetegszer lamentál azon, hogy mennyi mindent tanított neki, hogy milyen jó mentora volt, ami… nagyon betegül hangzik. De akit hasonlóan gusztustalan nézni, az Fatima, ahogy a lányával, Gracielával bánik. A rengeteg verbális abúzus, pofon, rángatás, komoly verés és kényszerházasság, amit a lánynak el kell az anyjától szenvedni, egészen felkavaró. A lány egész életpályája ezután (a szeretet nélküli házasság és szex, a lebukás a férj előtt és Emiliano autobalesetben való halála, rászokás az erős dohányzásra, Aurora érzelmi bántalmazása, nehogy az boldog lehessen Adriannal…) sokkal gazdagabb és tragikusabb, mint ami a tényleges hősnővel, Esmeraldával megesik. És aztán ahogy a lány végzi (gyógyszertúladagolás), az is rendkívül döbbenetes. A huzavona Adriannal idegesítő ugyan, de szerintem jót tesz a cselekménynek, hogy Graciela nem egy velejéig romlott ellenpólusa és riválisa Esmeraldának, hanem egy megértő, támogató unokatestvére. Így jobban kiteljesedhet az először szende művészléleknek tűnő, ám annál alattomosabb Georgina, akibe José Armando belebolondul.

Aurora, akit Georginához és Alvarohoz hasonlóan félúton vezet be a sorozat, ahogy átkerülünk Mexikóvárosba, naiv, sértődékeny, féltékeny, és emiatt rendkívül bosszantó karakter, aki mint egy kiskutya, rohan Adrian után, mindenben rá akar hagyatkozni, még az esküvő szervezésében is, mintha egy önálló gondolata se lenne. Georgina egy vipera, akit José Armando meg is érdemel. Alvaro pedig, aki megműti Esmeralda szemét és bele is szeret… Számomra túl nyálas. Nem tudok elvonatkoztatni a színésztől, mert ő játszotta a Paula és Paulinában a perverz nőcsábász Willyt, és ott annyira gusztustalanul gonosz volt, hogy itt képtelen vagyok jó karakterként tekinteni rá.

Megmosolyogtatóak a fordulatok, amikor egy dialógusban már majdnem kiderülne valami, már majdnem bevallanak valamit, erre éppen betoppan valaki, és félbeszakad a beszélgetés. Amikor már a sokadik ilyen történt, egyszerűen csak nevettem rajta. Hasonlóan viccesek azok a szófordulatok, amelyek részről részre végigvonulnak a cselekményen:
– XY szerelmes, hogy mennyire szereti Z-t
– hogy XY mennyire szenved a szerelem gyötrelmeitől
– hogy Blanca és Crisanta még mindig bízik abban, hogy José Armando és Esmeralda kibékülnek
– hogy XY eljegyezte magát Z-vel
– hogy egyik karakter megfogadja, hogy el fogja felejteni a másikat
– hogy Esmeralda milyen szép
– hogy Esmeraldának nincs kire támaszkodnia
– hogy egy bukott kapcsolatot követően XY karakter újra akarja kezdeni az életét.

Eleve gáz, hogy a cselekmény részről részre arra épül, hogy X és Y karakterek kibeszéli Z-t, és annak szerelmi életét. Mindenki mindenkiről tud mindent, és persze mindenkinél jobban is tudnak mindent. Sajnos az utolsó 40-50 rész javarészt arról szól, hogy a karakterek hol ilyen, hol olyan döntés helyességéről próbálják meggyőzni a másikat, csak felkavarva a szaros állóvizet, mert alig történik valami, és valamivel ki kell tölteni a műsoridőt.
Pl.
X: Adrian, szakíts Gracielával, ennek a kapcsolatnak nincs jövője! 
Adrian: De… szeretem őt!
X. Ő nem hozzád való!
Adrian: De úgy szenvedek!
X: A saját köreidből kellene asszonyt választanod magadnak!
Adrian: Igazad van…
*udvarolni kezd Aurorának*
Adrian: Eljegyeztem Aurorát!
X: De hát te Gracielát szereted!
Adrian: Az már a múlté! Elhagyott!
X: De megbánta és még mindig szeret!
Adrian: Most már Aurora a jövőm!
X: Ne válassz egy szerelem nélküli házasságot!
Adrian: …. WTF!

Malaver doktor és az ő fenyegetésének vége eléggé “Operaház fantomja“-jellegűre sikeredett, ahogy a sikeres plasztikai műtétet követően, immár emberi külsővel elraboltatja Esmeralda gyermekét és ezzel magához csalja a nőt, akivel dekoratív ruhában romantikázni próbál… Aztán egy váratlan pillanatban szívrohamot kap, és mindent bevall José Armandónak, aki szembesül vele, hogy a gyermek végig az övé volt. Ő meg eldobta magától büszkeségében a (megerőszakoltnak hitt) feleségét és annak kisfiát, többször is udnorodva megtagadta, másik nőt jegyzett el, egyéjszakás kalandjai voltak, de most újra vissza akarja kapni a naaaaagy szerelmét. Graciela is kitesz magáért, amikor belopózik a lerészegedett Adrian szobájába, és szexel egyet a magatehetetlen és emiatt beleegyezésre nem képes férfival, aki nem is emlékszik másnap a történtekre, sőt, még ő szabadkozik az állapotáért… Mennyivel másabb lenne a helyzet, ha a nemi szerepek fordítva lennének, és egy férfi töltene el egy szenvedélyes éjszakát egy ittas és eszméletlen nővel? A feministák vért hánynának. Hesteg mítú és nemek egyenlősége.

Ami a jelmezeket illeti, nagyon a 90-es évek érződik a sorozaton, a gazdagok kiskosztümökben, dús hajkölteményekkel pompáznak, a szegényebb figurák egyszerűbb, hétköznapi ruhácskákat hordanak. Esmeralda az egész sorozat alatt csak zöld színű ruhákat visel, még Alvaro jelmezeit is hozzá igazítják, hogy színben harmonizáljanak, ami 100+ rész után rendkívül unalmas. De a kezdetben slampos leányból a sorozat végére vérvörös rúzsos szájú, műkörmös nő lett, felvitte az isten a dolgát, na.

A szinkron viszont nagyon jó és érzelemdús, a 90-es évek fénykorát idézi, és rengeteg tehetséges, sokszínű hanggal megáldott szinkronszinész munkája ilyen szempontból igazi gyöngyszemmé teszi a végterméket. És ha van cselekményszál, amit egyáltalán pozitívnak vagy aranyosnak lehet nevezni, az Rodolfo gazda megbékülése a lányával és az unokájával. Ahogy részről részre, csak pillanatnyi jelenetekkel elkezdik sugallni a nagyapa érdeklődését az unokája iránt, és aztán szép lassan az öregúr megszereti a gyermeket, és végül sikerül elnyernie a megbocsátását.

Hong Cheongi / Lovers of the Red Sky – 10/5-6

*sóhaj* Fú, báttya…

Kezdhetem azzal, hogy mennyire gyűlölöm a nemzetközi címét a sorozatnak? A “Red Sky” konkrétan Cheongi neve, illetve annak angolra fordítása. Soha még csak nem is láttunk tényleges “vörös égboltot” a történetben, maximum vörös teliholdat. Cheonginak pedig nem voltak szeretői (“lovers“), se több szerelme, ami szóba jöhetett volna, mert ő mindig csakis kizárólag egy embert szeretett, Ha Ramot. Igen, mondhatnánk, hogy Yangmyeong herceg érezhetett iránta valamit. De attól se ő nem válik Cheongi szeretőjévé, se Cheongi az ő szeretőjévé. Azaz a cím az ég világon semmilyen formában nem tükrözi se a regényt, se a későbbi cselekményt. Az SBS talán meg akarta lovagolni a “Moon Lovers“-szel való hasonlóságot ezzel a címmel, ha már annyi minden mást is kölcsönzött más, kosztümos sorozatoktól, hátha majd rákap a nép és a nemzetközi érdeklődés nagy lesz. A különbség azonban az, hogy a Moon Loversben (de akár a Moon embracing the sun-ban is) Haesu (és Yeonu) volt a “hold”, az uralkodó (a “nap”) melletti tradicionális nőalak, mindkét figurának igenis volt más, romantikus érdekeltsége saját története során (Uk herceggel az előbbiben, a Jung Ilwoo alakította Yangmyeong herceggel az utóbbiban), azaz jogos volt a “lovers“, azaz “szerelmes, szerető” szóhasználat. DE ITT NEM. És ez kezdettől fogva rettentő mód dühített.

A cselekmény rövid összefoglalóját nem részletezem újra, ha megnézted a sorozatot, úgyis tudod, miről szól, ha nem, a honlapon az adatlapján, az oldalsávban és a részek kiegészítéseinél is olvashattál róla, így megkíméllek a redundáns infóktól. Mondanám, hogy szerelemprojekt volt számomra ez a sorozat, mert amikor 2-3 éve megjelent a hír, hogy megvásárolták a regény megfilmesítésének jogait, nagyon örültem, mert érezni lehetett, hogy ebből is ikonikus sikersorozat lehetne (ahogy lett az írónő előző munkáiból, a Sungkyungwan Scandalból és a Moon embracing the sunból). De nem lett az. Attól tartok, a szerelemprojekt-dolgot csak az operatőr és a speciális effektekért felelős részleg vehette ténylegesen szó szerint. A sorozatot bárhol megállíthatjuk, 90%-ban csodálatosan megkomponált, megvágott és részletgazdag pillanatképet kapnánk. De rajtuk kívül senki, még egyszer mondom, SENKI nem igyekezett igazán egyedi, új, soha nem látott sorozatot készíteni.

De mi a bánatos jó ***** isten történt a forgatókönyvvel az utolsó 6 részre? Miért nem lehetett teljesen új, egyedi zenét komponáltatni a történethez ahelyett, hogy más sorozatokból kivették az igazán jó dallamokat? A Painter of the Windet, a Haechit és a Ruler: Master of the Maskot magam is felismertem, és még ki tudja, hány másik sorozatból vettek át muzsikát, amit még csak nem is láttam. Mi történt a jelmezekkel? Oké, hogy télen kezdték el a forgatást, ezért nyoma sincs a lágy, vékony, könnyű esésű, selymes hanbokoknak. Látszott, hogy a színészeket bőven aláöltöztették a vastag, nehézselyemből varrt talárok alá is. Főleg Gong Myung tűnt hatalmasnak és termetesnek a rengeteg alsóruhával, aztán 12 résszel később, mikor már tavasz-nyár volt az évszak, mágikusan olyanra “lesoványodott”, mint egy fejletlen tinédzserfiú. Megértem, hogy az első a színészek biztonsága, egészsége és komfortérzete. Ne fázzanak, oké. De miért hordanak még a királyi hercegek is ilyen unalmas, dísztelen ruhákat? Egyedül Ahn Hyoseop kékes talárjai voltak, amik igazán szépnek mondhatók. De Cheongi és a Baekyu Festőintézet tagjai szinte végig durva szövésű rongyokban mászkáltak. Annyira méltatlan ez pl. Choi mesterhez, aki a történet szerint a palotában szolgált, és elvileg nagy tisztelet övezi őt. Ha valamivel ki lehet békülni, az a természetfeletti lények jelmeze: Hwacha, Samshin és Horyeong mind gyönyörű volt. Nem tudom, hova fogyott el a pénz a büdzséből (valószínű a speckó effektekre…), de hogy ennyi mindenen spórolni kelljen…

És a legrosszabb az, hogy ez nem a színészek hibája, mert nekik tényleg nem lehet felróni semmit. Az alakításokra egészen a végsőkig semmilyen panasz nem lehetett. Kim Yoojung könnyen pályázhatna az év végi díjátadókon a Daesang nagydíjra, mert az érzelmek olyan széles skáláját volt képes megjelentetni egy pici kis hölgy, hogy azzal biztos, hogy messze korosztálya legtehetségesebb színésznője, de nála jóval idősebbeket is toronymagasan megelőz. Jól tükrözte ezt az a videó is, amikor Hong Euno karakterének haláltusáját forgatták, és a sikeres felvétel után mind Kim Yoojung, mind az apát alakító Choi Kwangil konkrétan elsírta magát a stáb előtt. A királyi hercegek méltóságteljesek, mind Kwak Shiyaknak, mind Gong Myungnak kiváló az orgánuma, nagyon szép, korhoz illő a beszéde. Ahn Hyoseop kellőképpen titokzatos, vak arca gyönyörű és kifejező, sokkal inkább, mint később, mikor már lát. Számos, kiváló színész azonban sajnos egyszerűen kihasználatlan marad: Cho Seongha, Jang Hyunsung csak alkalomadtán jelenik meg, és sok befolyásuk nem is nagyon van a cselekmény alakulására.

Távol álljon tőlem a feminizmus, de én nagyon hiányolom a történetből a nőket. Cheongin kívül néha, NÉHA látjuk Maehyangot (akinet szerintem összesen nincs 10 perc műsorideje az egész sorozat alatt), meg a két udvari sámánt, akiknek jobbára a sámánkodásra korlátozódik az egész figurája, és azon kívül semmit sem tesznek hozzá a cselekményhez. Egyfajta anyafiguraként ott van Gyeonju néni, igen. De nincsenek Cheongival egyenrangú, vagy fontosságban vele egy szinten lévő nők/asszonyok. A hercegeknek a koruk ellenére (30-as, 40-es korosztály) nincs se felesége, se ágyasa, vagy gyereke. A királynak nincs királynéja, a trónörökös pedig olyan, mint Columbo felesége, mert nem látjuk sose. Így könnyű kiemelni a férfiak között lavírozó Cheongit, és kidomborítani a bátorságát vagy tehetségét, de pont ő az, akinek erre semmi szüksége, és simán megállná a helyét vele egyenrangú nők kontrasztjával szemben is.

Rengeteg az elvarratlan, magyarázat nélküli szál, ami nagyon keserű szájízt hagy a nézőben. Elég csak a hercegek sorsára, vagy akár Maehyangra gondolni, ami miatt indokolatlanul befejezetlennek tűnik a történet. De a végére eléggé megfáradtam én is, és őszintén szólva nem bántam, hogy befejeződött.

Röviden: nagyon, nagyon sok baj van ezzel a sorozattal. Az első 10 résszel szépen kenyérre keni a nézőt a finom romantikájával, a humorával, a furfangos történetvezetésével, hogy aztán a befejező 6 részre a nyakunkba zúdítson egy hibáktól, ellentmondásoktól hemzsegő, ismétlődésekkel teli cselekményt, amivel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni.

Squid Game – 10/10

Nem akartam felülni a hype-vonatra, de miután a csapból is ez folyik, és lassan attól tartottam, hogy elspoilerezik nekem a sorozatot, kénytelen voltam előrébb venni és megnézni. És hát ha valami be tudja bizonyítani, hogy a sok kultúrmocsok után a Netflix végre, valamire jól költötte el a pénzt, akkor az a Squid Game volt.

Seong Giheon (Lee Jungjae) egy elvált, lecsúszott, szerencsejátékfüggő negyvenes férfi, és emiatt úszik az adósságban: a banknak több százmilló wonnal tartozik, az uszorások pedig már a veséjét és a szemgolyóját akarják szervkereskedőknek eladni, hogy tartozását behajtsák rajta. A volt felesége a kislányával és új férjével Amerikába készül, idős anyjáról pedig kiderül, hogy cukorbeteg, és kórházi kezelésre szorulna, különben meghal. Ebben a kilátástalan helyzetben adódik egy váratlan lehetőség számára, hogy részt vegyen egy titokzatos, meghívásos játékban, melyben több száz, hozzá hasonlóan eladósodott emberrel kell összemérnie az erejét. Ám már az első feladat során szembesülniük kell azzal, hogy a kiesés egyben a játékos életébe is kerül, a brutalitás láttán pedig az életben maradók megszavazzák, hogy vessenek véget a játéknak. Ki-ki hazatér a nyomorúságos hétköznapokba, ám tudatosul bennünk, hogy a helyzetükön sehogy sem tudnak változtatni, ezért a legtöbben úgy döntenek, visszamennek a játékba. Giheon a visszatérés előtt megpróbálta bejelenteni a rendőrségen a vele történteket, de nem vették komolyan, annyira hihetetlennek tűnt a története. Egyedül egy fiatal nyomozó, Hwang Junho (Wi Hajun) figyelt fel a különös beszámolóra, és amikor hasonló nyomokra bukkan saját bátyja, Inho eltűnését illetően, elhatározásra jut: titokban követi a visszatérő játékosok kocsiját, mely egy komppal egy távoli szigetre visz mindenkit. Ott az egyik őr ruháját és személyazonosságát magára öltve sikeresen elvegyül a kiszolgáló személyzet tagjai közt, és titokban nyomozni kezd, mi is ez az egész. Giheon minden borzalom ellenére egész ügyesen helyt áll a megmérettetések során, hol találékonysága, hol frissen megismert sorstársai segítségével. A mindenféle társadalmi körből érkező versenyzők üde sokszínűséget képviselnek: van daganatos nyugdíjas bácsi (Oh Youngsoo), északról szökött, senkiben nem bízó lány (SaebyeokJung Hoyeon), pakisztáni illegális bevándorló (AliTripathi Anupam), nagyszájú tróger nő (MinyeoKim Jooryoung), verőember (DeoksuHeo Sungtae), vagy Giheon tulajdon, gyerekkori játszópajtársa, Cho Sangu (Park Haesu). Ahogy azonban a kiesők számával folyamatosan emelkedik a megnyerhető pénzösszeg, úgy válnak lassan az addig összetartó versenyzők egymás ellenségeivé, hiszen a végén csak egy győztes maradhat…

Akartam, hogy ne tetszen a sorozat. Hogy majd azzal döngethetem a mellem, hogy “haha, felkapott mainstream szar” és most boldog-boldogtalan koreai sorozatrajongónak fogja vallani magát, és még jobban felhígul a szubkultúránk, “és egyébként is, a japán és koreai Liar Game sokkal jobb volt“. De az az igazság… hogy a sorozatnak abszolút nincs miért szégyenkeznie. Tűpontos társadalmi és pszichológiai jellemábrázolás, kifogástalan, már-már az ember arcába mászó alakítások, amiktől a néző is átérzi a játékostársak félelmét, frusztrációját, elkeseredettségét. Elképesztő látványvilág és díszletek, és kellően mocskos körítés a játék VIP-közönsége részéről… És VÉGRE egy találékony, okos rendőrábrázolás, aki nem töketlenkedi el a dolgot, hanem az utolsó pillanatig küzd, és alkalmazkodik, akár egy kaméleon.

Kicsit őszintétlennek érzem sok beharangozóját a sorozatnak, ahol arról írtak, hogy pályakezdő és ismeretlen színészeket válogattak a szerepekre, és hogy mennyire meglepő, hogy mindezek ellenére milyen fantasztikus alakítást nyújtottak, holott ebből semmi sem igaz. Már eleve a főszereplőnk, Lee Jungjae is évtizedes pályafutásra tekint vissza. Oké, számos bukott sorozata volt (köztük az általam fordított Triple is), de ő inkább filmszínész (volt eddig), mint sorozatszínész. Attól, hogy Hollywood számára egyikük sem ismert, eddigi eredményeikből semmit sem von le, a nagy húzónevek (Lee Byunghyun és Gong Yoo) karaktereit pedig játszhatta volna bárki más is, mert inkább csak easter eggek voltak, sokat nem tettek hozzá figuráik bemutatásához.

A játékos-karakterek fantasztikusak. Hősünk, Giheon kezdetben egy bosszantóan idegesítő alak, akinek szabályosan rosszul vagyunk az életvitelétől: hogy az utolsó fillérjét is elveri szerencsejátékra, másoktól kunyerál, gyakorlatilag az idős és beteg anyja tartja el, mert alig tesz hozzá bármit a családi kasszához, és ami kicsi pénze van, az is kicsúszik a markából. Lee Jungjae teljesen a karakter bőrébe bújt, egy pillanatig nem érzed, hogy egy színész alakításának lehetünk szemtanúi. Szinte érezzük a szakadt alkesz bűzét, a sajnáljuk a kislányát, akiről nem is értjük, hogy nem viszolyog tőle. Mert Giheon együgyű és naív, ugyanakkor helyén van a szíve, és ez az, ami szinte az utolsó pillanatig emberséget kölcsönöz neki, és mikor kénytelen a becstelenség útjára lépni a játék kedvéért, szabályosan a szívünk szakad meg. A barátja, Sangu végig egy okos, számító, és emiatt meggyőző karakter, akiről a néző tudja, hogy nem szabad bízni benne, játékostársai azonban nem. Az észak-koreai menekült Saebyeok mindenkivel szemben bizalmatlan, a szülőhazájában megtapasztalt borzalmak miatt senki felé nem tud igazán megnyílni, a célja pedig csak az, hogy hátramaradó édesanyját is ki tudja menekíteni az országból, és hármasban öccsével boldogan élhessenek. A pakisztáni bevándorló Ali érdekes színfoltja a társaságnak, ahogy töri a nyelvet, mindenkivel igyekszik rendkívül illedelmesen beszélni, és tényleg jólelkűen segíteni próbálja a csapatot. Őt otthon fiatal felesége és kisbabája várja, nekik próbálna a nyereményből jobb életet teremteni. Minyeo egy trágár, nagyszájó nő, aki foggal-körömmel ragaszkodik az életbenmaradáshoz, és bárkihez odacsapódik, ha attól azt reméli, hogy később a segítségére lesz. Idegesítő, rámenős perszóna, akit a színésznő kiválóan alakít. Képes még a gengszter Deoksuval is összeszűrni a levet és kettyinteni egyet a klotyóban, hogy azzal szövetségesévé tegye. Mind-mind remekbe szabott karakterek, akik szép lassan a szívünkhöz nőnek.

A feladatok izgalmasak, pörgősek, drámaiak, egy pillanatra sem bírjuk levenni a szemünket a képernyőről. Aztán a 6. résznél kicsit lelassul a játék az üveggolyós feladatnál, aminél már-már azt hihetnénk, hogy elkezd leülni a sorozat. Nem, nem. Ez az a pont, ahol az addig egymásban megbízó szereplők kénytelenek szembefordulni egymással, értékrendjeikkel, és olyan elképesztő, megrázó alakításokat kell átélnünk, hogy bizony megsiratjuk a kiesőket (és azokat is, akiknek szemmel láthatóan megnyomorítja a lelkét az így elnyert diadal).

Mindeközben rendőrkénk is ravasz módon akciózik, és olyan felfedezéseket tesz, melyet a sorozat kezdetén még elképzelni sem tudtunk. Hogy mi lesz vele, az kérdéses. Én örültem volna neki, ha
(a) túléli a zuhanást,
(b) ha nem éli túl a zuhanást, de legalább sikerült volna továbbítania a koreai rendőrségnek a bizonyítékokról készült képeket, videókat, vallomásokat.
De attól tartok, nem így történt, hiszen ahogy az epilógusunk sugallja, 1 évvel később a játék újra versenyzőket toboroz. Meghökkentő, ámde teljesen realisztikus fordulat, hiszen ilyen nagyhatalmú ellenséget nem lehet könnyen a mélybe rántani. Arra kíváncsi vagyok, hogy Giheon mire készül, mert nagyon benne van a befejezésben egy 2. évad lehetősége. Vajon visszamegy újra játszani, vagy felesküszik a szervezet leleplezésére és elpusztítására? Ha nem is lesz folytatás, jó eljátszani a gondolattal, hogy milyen úton indulhatna tovább a történet. Egyedül a piros hajat nem értettem. 🙂

Örülök a sorozat sikerének, és hogy ezáltal óriásira nőtt az érdeklődés a koreai sorozatok iránt. Mert ha valami, akkor egy ilyen kiváló alkotás ugyanolyan remek utazónagykövete lehet a koreai drámáknak, mint tizenix évvel ezelőtt a Palota ékköve volt. És ez számunkra is kedvező kilátásokkal kecsegtethet, mert végre a magyar piacon is felébredhet az érdeklődés a koreai sorozatok iránt, és talán televízióban is több új történetet láthatunk. És igen, lehet fanyalogni a szinkron miatt, de a digitális műsorsugárzás elterjedésével egyre több adást fogunk tudni a magyar csatornákon is feliratosan nézni. Jó példa volt erre valamelyik nap, hogy a Captain Tsubasa c. japán rajzfilmsorozatra bukkantam, hogy lehetett nyelvet váltani a csatornán, és kajak japán, eredeti szinkronnal ment a sorozat. Teljesen le voltam döbbenve. Szóval ebből kiindulva egyszer eljön majd a nap, hogy ázsiai sorozatokat is eredeti szinkronnal nézhetünk.

 

Unexpected Heroes – 10/8

A Cheongi után unalmamban nézelődtem, van-e valami könnyed, rövid történet, ami pár részben nyújt valami érdekeset, mint legutóbb a Page Turner. Így jött szembe velem ez a kis webdráma, ami ráadásul félbe is volt hagyva, ezért miután megnéztem és megtetszett, úgy döntöttem, le is fordítom.

No Sangyun egy bűntény helyszínét vizsgálja meg éppen, amikor egy jármű elgázolja őt, az életét a kórházban pedig már nem lehet megmenteni. Nővére, No Deulhi doktornő (Park Hana) jelen van a halál beáltakor, transzplantációs koordinátorként pedig segít öccse megmenthető szerveit arra rászorulóknak felajánlani. Három középiskolás fiatalon sikeres átültetést hajtanak végre: Min Suho (Choi Jonghoon) térdszalagot és Achilles-ínt kap, Yi Yunjinak (Kim Sohye) látását egy szemműtét menti meg, Bae Junyeong (Lee Minhyuk) pedig a férfi szívét örökli meg. No doktornő folyamatosan felügyeli a gyerekek állapotát, és a lábadozást követően meglepő módon mindhárman rendkívüli képességeket fedeznek fel magukon. Suho elképesztő erőssé válik, Yunji szuperlátásra tesz szert, Junyeong szívét pedig semmilyen tevékenység nem tudja kizökkenteni nyugalmi állapotából. A doktornő néhány hónap közeli megfigyelésre a saját otthonába költözteti a gyerekeket, akik szép lassan összebarátkoznak, és úgy döntenek, szokatlan képességeiket a jó ügy érdekében, bűnügyek megoldásának szolgálatába állítják.

Egyszerű, rövid kis történet, kellemes délutáni kikapcsolódásnak tökéletes. Nem szabad sokat várni tőle, már csak a befejezés miatt sem, de annak talán sose tudjuk meg az okát, miért nem készült hozzá folytatás.

 

A Gentleman’s Dignity – 10/7-8

Na, ez pontosan az a sorozat volt, amit évek óta szándékosan nem akartam elkezdeni. Kedves jó csingumnak jó ideje a kedvence és sokszor újranézte már, sokat áradozott a csipkelődő, felnőttes jellegéről. Én meg sokáig, de főleg a doramás pályafutásom elején úgy voltam, hogy pont azért szeretem a koreai sorozatokat, mert másak, nem a szex a fókusz, mint a nyugati sorozatoknál. De ahogy teltek-múltak az évek, lassan kezdtem megcsömörleni attól az álságos ábrázolástól, amivel a nagy erényességet, középkorú emberek szűzies viselkedését igyekezték bemutatni, hogy szabályosan kerültem is emiatt a romantikus sorozatokat, mert annyira elegem volt ebből az álszenteskedésből. Most viszont valahogy kedvem akadt valami mást nézni, ami eltér az eddig megszokott, unalomig ismételt sémáktól, így nagy nehezen, de ráfanyalodtam a büszke úriemberekre.

A történet központjában négy elegáns, 40-es, csinosnak mondható, üzleti életben sikeres férfiember áll: az építészek, Kim Dojin (Jang Donggun) és Im Taesan (Kim Sooro), az ügyvéd Choi Yun (Kim Minjong) és a presszós Lee Jungrok (Lee Jonghyuk). A négy jó barát iskoláskora óta összetartó egységet képvisel, életfelfogásuknak, a szexről, a nőkről alkotott képüknek és véleményüknek köszönhetően. Elkötelezettségeik ellenére agglegényként szórakoznak, és tartják a hátukat egymásért, ha valamelyiküknek alibire van szüksége. Jungrok beteges házasságtörő, állandóan igyekszik afférjait felesége, a vagyonos Minsuk (Kim Jungnan) elől titokban tartani. Yunt Taesan kishúga, Im Meahri (Yoon Jinyi) ostromolja a szerelmével, Taesan pedig egy csinos profi golfozónőbe, Serába (Yoon Seah) van belehabarodva. Dojin, tőle szokatlan módon első pillantásra beleszeret Sera lakótársába, a bohém tanárnőbe, Seo Yisuba (Kim Haneul), aki viszont régóta Taesanba szerelmes, viszonzatlanul. E nyolc középkorú ember mindennapjait követhetjük figyelemmel a cselekmény során, hogy vajon sikerül-e megtalálniuk a boldogságot.

Nem hazudok, már az első résszel berántott a történet. Sokszor írtam már szerintem, hogy mennyire szeretem azokat a sorozatokat, ahol emberi barátságokat ábrázol a cselekmény. Összetartást, bajtársiasságot, ami túlmutat azon a felszínes, társadalmi kapcsolatrendszeren, ami a koreai interperszonális viszonyokat átszövi. Hogy nincs lenézés, kutyáztatás az idősebbek részéről a fiatalabbak felé, hogy a barátok egyenrangúak, hasonló érdeklődésűek, segítőkészek, de kellően csintalanok is ahhoz, hogy néha poénból megtréfálják egymást. Hogy ugyanolyan szégyentelenek és disznók mind, legyen szó a szexről, a jó nők megbámulásáról az utcán, vagy egymás fürdőszobájának bebüdösítéséről néhány hashajtót követően. Tetszik a baseball-ozás, mint közös érdeklődési pont köztük, és tetszik, hogy rendkívül elegánsan vannak felöltöztetve, és nem úgy néznek ki, mint a bazári majmok manapság 1-2 sorozatban. Egyszerűen imádom!

A problémám sokkal inkább a női karakterekkel van. A női főszereplő, Yisu egy kiállhatatlan, hisztis picsa, akinek kínos nézni a legtöbb megnyilvánulását. Hangosan nyivákol és magában beszél az utcán, mikor döntésképtelenségében a lehetőségeit latolgatja. Ordenáré módon képes lerészegedni, és csak Dojin úriemberségének köszönheti, hogy senki nem élt vissza a helyzettel, és erőszakolta meg őt reggelre. Meahri egy idegesítő, irigy kölyökként viselkedik, mert ki nem állhatja a bátyja új nőjét, Serát, aki meg legtöbbször úgy viselkedik és öltözködik szórakozóhelyeken, mint valami prostituált. Egyedül Minsukot bírom, egyszerűen öröm nézni, hogy a srácok vajon mikor buknak le (megint) előtte. Mondhatnánk, hogy “jaj, de hát legalább sokszínű a nőábrázolás“, de a szellemi fogyatékos (Yisu), a gyerekesen irigy (Meahri), a kurva (Sera) és a domina (Misuk) stílusjegyei nem feltétlenül pozitív leképezései a női nemnek…

A sorozat kb. fele környékén derül ki, hogy van ám egy ötödik nő is, Eunhi, akibe annak idején zsenge fiúkorában mindegyik hősünk rettentően szerelmes volt, és akinek egy fia is született, Colin (ex-CNBLUE-s Lee Jonghyun) – nem tudni azonban, melyiktől. Mikor az alighúszéves fiatalember felbukkan Szöulban, egy fotóval a kezében a négy bájgúnárról és az anyjáról, és elkezdi keresni a potenciális apát, további bonyodalmak alakulnak ki.

És valahol… itt kell leülni a a sorozat. Az ember óriási lebukást, félreérthető, kínos vagy vicces szituációkat remél Colin felbukkanásától, de a lelepleződés teljesen antiklimatikus. A kölyök születési dátumából Dojin rögtön levágja, hogy ő az apja. Az addig macsó, magabizos pasi egy fülét-farkát behúzó pincsikutyává korcsosul, aki csak néz bánatosan, mint valami összeszakadt béta soyboy. Szakít Yisuval, mert miért ne, alig pár napnyi randizgatás után már vele akarta leélni az életét, erre jön egy ilyen helyzet, és az első adandó alkalommal megfutamodik. Yisu meg, aki eddig csak kérette magát, természetesen a világ összes fájdalmával éli meg szerelmi bánatát, és mikor a pali próbálja kiengesztelni, undorító módon csicskáztatja. Megtudjuk persze, hogy Dojin mindössze azért szakított Yisuval, hogy ne szólják meg a nőt a munkahelyén meg az ismerősei, amiért egy olyan palival jár, akinek van egy házasságon kívül született gyermeke. Fú, de nagy gáz, istenem, mintha számítana bármit is.

Közben Taesan és Sera kapcsolata is zátonyra fut, mert hiába van meg a kémia és jó a szex, a nő nem akar férjhez menni és gyereket szülni, pedig már mindketten benne vannak a korban, és Taesan szülei is unokákat akarnának. Sera golfkarrierje is az utolsókat rúgja, mert egyre kevesebb a szponzi, az eredményei is mélyrepülésben, egyre csak nő az adóssága. Sok részen keresztüli szenvedés után azonban csak kiderül, hogy mégis szeretik egymást.

Meahri és Yun kapcsolata nem halad semmit előre, mert a pali következetesen elhajtja maga mellől a nőt, aki olyan fiatal, hogy a lánya is lehetne, Meahri azonban sok gyerekes, féltékeny és főképp sikertelen próbálkozás után sírva már Yun halott feleségének könyörög, hadd szerethessék már egymást – ami megható is, meg egyben kicsit szánalmas. A férfiak barátsága rendületlen, azzal semmi baj nincsen. De minden más annyira lehúzza a történetet, hogy az ember már nagyon várja a végét.

Az utolsó részeket már nagy kínszenvedések közepette tudtam csak végignézni. A sorozat olyan értelmetlen köröket kezdett járni, amiket már felesleges volt beiktatni (Yisu nem nagyon részletezett gyerekkorának hülye drámázása, Yisu és Dojin olykori, megmagyarázhatatlan “elhidegülése” és kibékülése, Sera, Taesan, Yun és Meahri állandó konfliktusai, stb.). Yun és Meahri huzavonája odáig fajul, hogy szinte már a rég fennálló barátságok látszanak tönkremenni belé, Taesan pedig élve a koreai, patriarchális társadalmi berendezkedés előjogával ráparancsol a húgára, hogy takarodjon vissza Amerikába tanulni, és felejtse el Yunt. Yun végre azonban tököt növeszt, és visszatartja a lányt, elfogadva annak szerelmét, és szembefordul Taesannal is, aki világfájdalmában megtagadja mind a húgát, mind barátját.

Nem is értem. Pont Taesan, a sorozat egyetlen, igazán szerethető, józan, pozitív figurája, aki eddig két lábbal állt a földön, képes sértettségében kitagadni és a házából is kidobni a húgát, csak mert nem képes elfogadni kettejük boldogságát, sőt, még Yunt is megüti. Inkább adná a szeretett húgát valami köcsög hozományvadásznak, aki esetleg mocskosul bánik a nővel, semhogy rábízza egy olyan barátjára, akit 20 éve ismer, és szinte fivérként szeret? Miért is ez a logikusabb döntés?! Mert nem tudja a kis lelke elképzelni és elfogadni, hogy esetleg ezek ketten majd egyszer megcsókolják egymást vagy szexelni fognak?

Rettentő hosszas huzavona aztán persze csak megenyhül, de csak ha ezek ketten azonnal összeházasodnak (hogy így is kifejezzék elhatározásukat), amit Yun és Meahri persze meg is tesz… Sera teherbe esik (úgy tudtam amúgy!), Taesan levág egy rettentő kínos “apa leszek“-féle lelkesedést, ami olyan, mintha egy utcáról beszalasztott, nulla színészi tudással megáldott valaki lenne. Jungrok és Misuk majdnemelválnak, megint, aztán mégis együtt maradnak, de a nő feladja, hogy valaha teherbe essen, ezért afrikai gyerekek támogatása/örökbefogadása mellett döntenek (mondjuk ez random volt…).

Dojin és Yisu is szenved még egy sort, a nő továbbra is kéreti magát, mint egy tinédzser szűzlány, és ez a két életképtelen bolond inkább megy egy szállodába “elsőéjszakázni”, semhogy valamelyikük otthonában, meghittebb körülmények közt essenek át a tűzkeresztségen (és persze, még így se jön össze a dolog). Az ember meg csak nézi unottan, hogy vajon meddig kell még ezt elviselni, legyen már ennek végre vége. Dojinnak sikerül a végére egy utcán össznépi táncolós flashmobbal megkérni a kezét, amire Yisu persze, hogy végre igent mond, köszönjük szépen, viszont válltáska.

Ha valamit ki tudok emelni a végéről pozitívumként, az az, hogy Colin számára éppoly barátság van megszületőben, mint amilyenben apjának volt része, mikor ugyanilyen idősen három barátjával összehozta a sors. És ez jó. Mert Colin is egy érzelmi sündisznó, aki nem nagyon nyílik meg senki előtt, és azok, akikkel a suliban összebarátkozik, hasonlóképpen balhés kölykök, de jó látni a fejlődést, a világ felé való nyitást, ami végül esetleg egy csodálatos barátság kezdetét jelentheti.

 

Shin Captain Tsubasa – 10/6-7

Ha már nyugati animációs sorozatok megnézéséről írok, csak nem gondoltátok, hogy pont egy animét kihagyok? 🙂

A Captain Tsubasa (1981-1988) eredeti animesorozata gyerekkorom rajzfilmsorozatainak egyik legkedvesebb emléke, melyet a német RTL2-n annak idején rongyosra néztem, akárhányszor is adták. Maga a gyerekkori, német nyelvű animenézés rengeteget segített a nyelvtanulásban, hogy középiskolás koromra szinte anyanyelvű szinten/kiejtéssel sikerüljön használnom a német nyelvet. Kicsit sajnálom is, hogy jó ideje nem használom már az élőbeszédet, így biztos rengeteget felejtettem is, de még mindig bármit megértek, amit hallok. A sztori nagyon kedves és megkapó, barátságról, futball iránti szenvedélyről, nagy rivalizálásokról és némi kis (viszonzatlan) szerelemről szól, ami nemcsak engem, hanem világszerte sokmillió embert megszólított, köztük rengeteg mai, élvonalbeli és már visszavonult profi focistát (mint Zinedine Zidane, Kylian Mbappé, Lionel Messi és sokan mások), akik Tsubasához és barátaihoz hasonlóan nagyságról álmodtak, és szűnni nem akaró lelkesedés ébredt bennük a futball iránt. A sorozat rendkívüli focilázat robbantott ki a szigetországban, és nagyban hozzájárult a sport népszerűvé tételéhez, a manga pedig a 80+ milliós eladási mutatójával a valaha eladott, legtöbb példányszámú sorozatok 25-ös listáján is szerepel.

Az “OG” sorozat, mely még nálam is idősebb, mindig is a kedvencem volt. Annak idején életem első (kb. 20 évvel ezelőtt) fan fictionje is e sorozathoz kapcsolódott, így azóta is kedves a szívemnek. A történet sikerét látva számos folytatás, mozifilm, speciál és remake készült, melyek közül többet a magyar televízió is vetített (eredeti szinkronnal is!). Az internet hajnalán, mikor animés közösségekben CD-n cseréltek gazdát a hulladék minőségű sorozatok (de még annak is örültünk), nagyon nehéz volt beszerezni bármi mást azon kívül, amit a tévében lehetett látni, és akkoriban még nem volt annyira elterjedt, hogy DVD-n adjanak ki sorozatokat (hivatalos streamingről nem is beszélve). Így sokáig, 1-2 rész beszerzésével nem nagyon tudtam belekezdeni rég keresett sorozatok megnézésébe. Nem tudom, most épp mi vitt rá, de valahogy nagyon könnyen sikerült a teljes Shin Captain Tsubasa OVA-sorozatra (1989-1990) rábukkannom, ami az eredeti, 128 részes történet közvetlen folytatása.

Hősünk az immár 14-15 éves Oozora Tsubasa, aki 3,5 évvel korábban a szüleivel frissen Nankatsu városába költözött. Pici kora óta szenvedélye a futball, a labdát a legjobb barátjának tekinti, sehová sem megy nélküle. A kicsi városka állami iskolájába jelentkezik, ahol a helyi focicsapat kapitányává választják. Hamar sikerült barátságot kötnie iskolatársaival és csapattársaival, és felfigyel rá a fiúknak szurkoló Nakazawa Sanae is, aki nem sokkal később bele is szeret a fiúba, bár az (koránál és éretlenségénél, no meg a foci iránti megszállottságánál fogva) észre sem veszi az érzéseit. Az alsó-középiskolás csapat 2 egymást követő évben elnyeri az országos bajnoki címet, legfőbb riválisaik, a Toho Akadémia, valamint a Musashi és Furano iskolák csapatai elől. A harmadik évi bajnokság azonban különösen keménynek bizonyul, a torna során Tsubasa több sérülést is szerez, a döntőben pedig hosszas csatározás után döntetlen állás mellett a futballszövetség úgy dönt, mind a Nankatsu, mind a Toho csapatát bajnokká avatja.

A Shin Captain Tsubasa OVA-sorozata pontosan ide kapcsolódik be. A döntőt követően a futballszövetség kiválasztja a torna legjobb játékosait, hogy a korosztályos ifjúsági világbajnokságon képviselhessék Japánt. A fiúk kéthetes edzőtáborba mennek, hogy összeszokjanak, ami egész jól sikerül is, Tsubasa azonban hátramarad, hogy sérüléseit kikúrálja. Az indulás előtti, utolsó edzőmeccsen se vehet részt, a srácok pedig Hyuga Kojiro csapatkapitány vezetésével nélküle indulnak útnak Németországba, ahol Hamburgban régi “barátjuk” és egykori Nankatsu-kapusuk, Wakabayashi Genzo várja őket. A mindig is rendkívül arrogáns Wakabayashi és a makacs Hyuga többszöri összezördülése, valamint Wakabayashi rendkívül kritikus megnyilvánulása a csapat teljesítményét illetően azonban eléggé szétzilálja az addigi morált. Nemcsak Genzo német csapatától, de más barátságos mérkőzés együttesétől is csúnya vereségeket szenvednek el, oly mértékben, hogy egyes csapatok konkrétan megtagadják az ellenük való megmérettetést, mert az “felesleges időpazarlás” lenne. Hyuga lemond a kapitányságról, a karszalagot pedig átmenetileg a Furano csapatának vezetője, Matsuyama Hikaru veszi magához, aki remek irányító, és technikás versenyző, ám még neki sem sikerül lelket ölteni a fiúkba. Ebbe a zűrzavaros állapotba érkezik meg Tsubasa, aki a rá jellemző örök optimizmussal viszonylag hamar felrázza őket, a srácok pedig bizalmat szavaznak neki, és nemcsak a legendás 10-es számú trikót kapja meg tőlük, de átveheti Hikarutól a kapitányi karszalagot is. A rajtuk korábban diadalmaskodó, európai ellenfelek fenyegetése, valamint a Wakabayashi jelentette kritikus viselkedés azonban továbbra is feszültséget okoz bennük, ahogy lassan megérkeznek Párizsba, a világbajnokság helyszínére…

Ahogy már a Gentleman’s Dignity-nél is írtam: a legjobban az olyan történeteket szeretem, ahol őszinte emberi barátságoknak lehetünk szemtanúi. Éppen ezért ez a történet, megannyi inkarnációjával mindig is a kedvenceim közt fog szerepelni. Egy 30 éves animációs minőséget kár a maiakkal összehasonlítani (noha a modern kori folytatások és remake-ek azért jóval szebb animációs stílust képviselnek már).

És hogy hogy illeszkedik ide ez az OVA?

Nem tudom. Ha valamiről, akkor a tematikája mellett a kellemes háttérdallamiról és dinamikus, lelkesítő nyitó- és záróklipes betétdalairól mindig is híres volt ez a történet. Valahogy azonban ennek az OVA-nak a dalainál mintha nyoma se lenne a kisfiús, foci iránt lázról, sokkal inkább szerelmi bánatról, érettebb érzésekről szól mindkettő. Első csókról, ami mindenki életét felforgatta, egy azt követő búcsúról, valaminek, aminek csak a hold az égen volt a szemtanúja ( 🙂 ), valakiről, akitől soha sem akarunk elszakadni… Kicsit mintha a dalszöveg mind-mind Sanae és közvetetten Tsubasa érzéseit akarná tükrözni (akik, spoiler, a manga felnőttkori időszakában végül egy pár lesznek). Tetszik, hogy kilépünk kicsit a gyerekkor árnyékából ezekkel a gondolatokkal.

Az animáció idomul az elődjéhez, így nem érezni erős váltást (ellentétben a későbbi folytatásokkal). A japán szinkronhangok nekem furcsák, mert a némethez szoktam hozzá, és szomorú belegondolni, hogy a legtöbbjük ma már nem aktív, sőt, van néhány, aki sajnos már meg is halt azóta. A cselekmény pörgős, és szerencsére nem húzódik el 8-10 részre egyetlen futballmérkőzés, mint az eredeti sorozatban. Sőt, néha nekem már kicsit túl pörgős is. A vadóc Hyuga, aki mindig is sündisznóként bezárkózott érzelmileg mindenki elől (saját családi háttértörténete miatt, ugyanis apja hirtelen halála után édesanyja kisterstvéreivel az utcára került volna, ha ő nem vállalt volna munkát már gyerekként, hogy segítsen eltartani őket), és sosem volt igazán egy csapatjátékos saját társai, Sawada Takeshi és kapusa Wakashimazu Ken kivételével. Nem látjuk, hogyan sikerül kilábalnia neki és Matsuyamának kettejük régóta kialakult viszályából, miként győzte le az ellenérzéseit a magánál tehetségtelenebbnek tartott játékosok, de még Tsubasa iránt is. Teljes összhangban játszik a többiekkel, ami furcsa és karakteridegen tőle. Matsuyamánál nem látjuk a Yoshiko távozása miatti esetleges bánkódást (a lány a szüleivel Amerikába költözött, de elindulás előtt úgy-ahogy bevallotta Matsuyamának, hogy mit érez iránta, és a reptéren volt némi ölelkezés kettejük közt :3 ). Eleve a lányokból rettentően keveset látunk: Sanae is csak pillanatokra tűnik fel, Yayoi pedig, aki a szívbeteg Misugi Junba szerelmes, eltűnt, mint a kámfor. Jó, tudom, ez nem egy romkom, de az ember szíve csak kíván egy kis romantikát, na.

Az ellenfelek… viccesek. A szerző érdekes nevekkel látta el a nyugati kiválóságokat (lásd Napoleon, Elle Sid Pierre, Diaz, Victorino, lol), ami a japán szinkronszínészeknek gyakran igazi kihívásnak és nyelvtörőnek bizonyult. Az ellenfelek közé sorolnám Wakabayashit is, mert ez az öntelt gennyláda (és nem tudom másképp nevezni őt) többet árt az egész csapatnak, mint bármilyen más, korábbi nézeteltérés. De legyünk leborulva a gazdag úrifú naaaagy tehetsége előtt, aki gyerekkora óta magánedzővel készült, mindig is magániskolába járt, aztán jó dolgában az első közös bajnokság megnyerése után fogta magát, és Európába ment tanulni és focizni, hátrahagyva frissensült barátait. És most, hogy a japán fiúk megérkeznek Európába, még nagyobb az arca, még tenyérbemászóbb a modora, és még jobban lenéz mindenkit. Az ember nem tud nem sorsközösséget vállalni nagy riválisával, a szintén kapus Wakashimazuval, akinek átérezzük minden vívódását a gőgös megjegyzések és egyértelmű edzői elfogultság láttán, ami Wakabayashi irányában megmutatkozik. Fél, hogy mellőzötté válik, mindenáron bizonyítani akar, de újra és újra kudarcot vall.

Aztán ott van Misaki Tarou, akit nem utálok, de soha nem is szerettem különösebben. Misaki különös egy figura, egy érzékeny, gyöngéd, kedves lélek, aki a háttérsztori szerint a vándorfestő apjával folyton utazgatott, és bejárta Japán nagy részét. Mivel sokszor váltott iskolát, több csapatban is megfordult. Játszott Hokkaidón a Furanóban Matsuyamával, aki nagyon kedvelte a társaságát és tisztelte a tudását. Megfordult Hyugáék csapatában is, ahol nem érezte jól magát az erőszakos, mindenen átcsörtető futballstílus miatt. Takeshi azonban főként miatta akart mindig is kicsit jobban közel kerülni Hyugához, irigyelte ugyanis, hogy Misaki és Tsubasa olyan szépen együtt tudott végül focizni. Tarou ugyanis szintén a Nankatsu csapatában kötött ki, ahol nagyon hamar összebarátkozott Tsubasával, és kettejük játékát azóta is csak úgy emlegetik, mint az “aranypáros” fociját. Viszont Wakabayashi után Misaki is magára hagyta Tsubasát, mert az apjával ő is Európába ment, a festő ugyanis Franciaországban (a művészetek hazájában) kívánt boldogulni. Mikor ő és Tsubasa Párizsban végre újra találkoznak, a két fiú sírva-örömködve borul egymás karjaiba, ami… amúgy nem gyengén megkondítja a BL-harangot.

De nem, van még! Ott van Roberto Hongo, egykori válogatott, japán származású focista, akinek végül egészségügyi okokból derékba tört a karrierje, és öngyilkos akart lenni, de Tsubasa apja annak idején megmentette őt. A férfi megígérte, hogy cserébe legendás focistát farag a gyermekből. Fogadást kötött Tsubasával, hogy ha megnyeri élete első országos bajnokságát, magával viszi őt Braziliába, hogy egy ottani klubcsapat növendékeként tanulhasson tovább futballozni. Na, a lelkes Tsubasa szívét-lelkét beleadva nyert is, aztán bumm! Roberto szépen fogta magát, hogy lelépett a picsába, mondván, a gyereknek már nincs szüksége rá, egyedül is képes lesz boldogulni.

Aha, nem. A lónak a… pikuláját. Ennek a három embernek a távozása mély törést kellett (volna), hogy okozzon Tsubasa lelkében, de a kölyök még így is erős maradt és 14-15 éves korára saját erőből kivívta a válogatottságot. Egyikük se érdemli meg Tsubasa őszinte barátságát vagy rajongását, a két fiú pedig azt sem, hogy a válogatott tagja legyen (főleg Misaki, aki focizgatott ugyan magának, de nem űzte Európában a sportot professzionális szinten, mint a többiek – számomra Misaki túlságosan szolgalelkű, aki gondolkodás nélkül engedelmeskedik önző apja szeszélyeinek, és ha az menni akar, akkor a gyereknek is mennie kell vele, ahelyett, hogy kiállna magáért, hogy márpedig ő maradni akar, és egyszer az ő érzéseit is figyelembe vehetné…). Tsubasa ártatlan és tiszta életszemlélete sajnos azonban nem olyan borúlátó és haragtartó, mint amilyen jelen sorok írója lett volna a helyében, így természetesen semmilyen neheztelést nem érez e három figura iránt. Pedig szerintem egy ilyen történetszál igazán adhatott volna némi pikantériát a szereplők kapcsolatának.

A fiúk hősiesen vágnak neki a bajnokságnak, nézőként pedig megismerkedünk a rátarti olaszokkal, a büszke és nem épp összetartó fraciákkal, az akrobatikus argentinokkal, végül pedig az elszánt németekkel. Tsubasa és társai az utolsó pillanatig küzdenek, képesek hajtani egymást előre, és végül sikerül diadalmaskodniuk minden ellenfelükkel szemben. Tsubasa újra találkozik Robertóval is, ám harag helyett boldogan borul a férfi karjaiba, aki újra megígéri, hogy magával viszi őt Braziliába. :/

Mindent összevetve, nem tökéletes a sorozat, marad hiányérzete az embernek, de melegséggel tölti el a szívünket a nosztalgia. Azt hiszem, az idő tényleg mindent megszépít. 🙂

 

Csernobil – 10/7

*sóhaj*

Előrebocsátom, ez egy olyan sorozat volt, amiről mindenki (még normál esetben “nem sorozatnéző” ismerősöm is) azt mantrázta, hogy “ezt látni kell“. De nekem beleégett a retinámba az előzetesekben, cikkekben, promóképekben látható, sugárszennyezett tűzoltók borzasztó állapotú testének látványa, és mindig is azt mondtam, én nem vagyok hajlandó lemálló bőrű embereket nézni a tévében. Úgy alakult végül, hogy tesóm egy térdműtét miatt pihenésre volt ítélve, és itthon dekkolt velem, én pedig hiába akartam gépezni, ezt-azt csinálni/írogatni, ő szándékosan becammogott a nappaliba, hogy már csak azért is itt fogja megnézni a sorozatot, és hogy nézzem már meg én is, mert majd meglátom, milyen jó lesz. Nem a legjobb családi program, de mivel felesleges volt ellenkezni, inkább beadtam a derakamat.

Kevesen vannak szerintem, akik nem hallottak még erről a sorozatról, hogy mit ábrázol vagy hogy miről szól. A címadó, ukrán erőműben járunk, 1986 áprilisának végzetes éjszakáján, ahol Anatolij Gyatlov (Paul Ritter) felügyeletével és egy igencsak fiatal és ideges éjszakai műszakos irányítószemélyzet segítségével egy tesztet hajtanak végre a létesítmény 4-es blokkjában. A reaktort azonban a várt folyamatok helyett egy hatalmas robbanás rázza meg, melynek lökéshullámát és fényét még a kilométerekkel arrébb fekvő, Pripjaty városka lakói is észlelnek. Hatalmas erővel csapnak fel a lángok, szinte már kozmikus titokzatossággal megvilágítva az éjszakai eget, a városból pedig berendelik a tűzoltókat a “tetőszerkezeten” keletkező tűz eloltása érdekében. A lakosok addig (ki aggodalommal eltelve, ki katasztrófa-turistáskodva) távolról szemlélik a lángoló erőmű látványát, hamar rá kell azonban jönnie minden érintettnek, hogy nem csak egy külső épületszerkezet sérült meg és kapott lángra: az egész 4-es blokk úgy, ahogy volt, a levegőbe repült. A felelősők (köztük Gyatlov) és kommunista vezetők is eleinte igyekeznek elmismásolni a történtek jelentőségét, és csak akkor kezd igazán tisztán látni még a magas rangú tisztikar is, miután szembesülnek Valerij Legaszov (Jared Harris) és Borisz Scserbina (Stellan Skarsgard) helyszíni beszámolójával. A blokk környékét beterítette a radioaktiv grafittörmelék, a blokkon keletkező, tátongó lyukból koromfeke fürst és további radioaktiv égéstermékek szállnak a magasba, melyet felkap a szél, beterítve vele Ukrajnát, Fehéroroszországot, elérve egészen az NDK-ig. Uljana Homjuk (Emily Watson) atomfizikusnő és sugárzásfigyelő tudós is felfigyel a szokatlan légszennyezésre, amit rendszerei észlelnek 400 km-re Csernobiltól, ezért maga is a helyszínre siet, hogy a bizottságot segítse tudásával és szakmai tanácsaival. Egy újabb, még súlyosabb robbanás a küszöbön áll, ezért a sorozat végigköveti három hősünk minden elemzését, törekvését, hogy ezt megakadályozzák, és lenyomják a kommunista vezetés, köztük Mihail Gorbacsov (David Dencik) torkán, aki – meglepő módon – semmilyen pénzt vagy erőforrást nem kímélve a rendelkezésükre bocsát mindent, amit csak kérnek (legyen szó “5000 tonna bórról és homokról“, a “Szovjetúnió létező összes, folyékony nitrogénjéről“, helikopterekről, holdjárókról, németektől kapott takarítórobotról, vagy elképesztő számú likvidátor és katonai személyzet kirendeléséről). Az elsődleges károk és további katasztrófák elhárítása után megkezdődnek a munkálatok a radioaktivitás mértékének csökkentésére (radioaktiv elemek, köztük a grafit visszasöprése a reaktorba), a súlyosan érintett, környező zónák élőállatainak leölésére, fák kivágására, föld feltúrására, a halottak ólomkoporsóban, bebetonozva történő eltemetésére – végül pedig tanúi lehetünk a felelőtlen teszt bűnöseinek tárgyalásának is.

Hiába a rendkívüli erős és tehetséges színészgárda, az elképesztő alakítások és korhű, illetve a legapróbb részletekig hiteles(nek tűnő) ábrázolás, engem még így, megnézés után sem tudott úgy megérinteni a sorozat, hogy “hú, micsoda tragédiát láthattunk, erre még sohasem volt példa“. Igen, az volt, de ebben éltünk, élünk 35 éve. 2 éves voltam a történtek idején, anyukám épp az öcsémmel volt terhes, és a robbanás után bedagadt nyakkal kórházba is kerültem pár napra, “állítólagosan” agyrázkódással, aminek persze semmi értelme vagy jele nem volt, és anya fejében gyakran megfordult, hogy a robbanás utáni, Magyarország felé érkező sugárszennyezésre reagálhatott így a szervezetem. Az endokrinológusom is, miután kizártunk más tényezőket, szintén meghúzta a vállát, mondván, a 2 évvel ezelőtti pajzsmirigy-daganatom és műtétem is vélhetően Csernobil hatásaira vezethető vissza, és az idei kálváriám a rákkal szintén nehezen magyarázható mással, mint a minket akkor és azóta érő szennyezéssel. A sorozat azok számára megrázó lehet, akik soha egy alaposabb dokumentumfilmet erről nem láttak, vagy cikkeket, képeket nem néztek meg. De számomra olyan hatása volt, mint amikor pár éve Auschwitzban jártam: hiába szembesülsz (akár élőben, a helyszínen) a borzalmakkal, “nem tud újat mutatni”, mert a tudósítások, dokumentumfilmjeink, oktatásunk már kezdettől fogva arra kondicionálnak bennünket, hogy belénk égjen az emléke ezeknek a borzalmaknak.

És ez nem is baj, mert az a nemzedék, amelyik nincs tisztában az elődei hibáival, hajlamos azokat később maga is újra elkövetni. Ezeknek a történeteknek pedig pont az (kellene, hogy legyen) a célja, hogy tanuljunk belőlük, és később ne fordulhasson elő hasonló. Ilyen szempontból nézve a sorozat tökéletes, mert szépen bemutatja a politikai elit csökönyös hallgatását és a hatások minimalizálását az “országimázs” védelme érdekében, de az egyszerű emberek butaságát és félelmeinek teljes hiányát is, ahogy a szabadból, gyerekekkel a karjukon szinte gyönyörködnek a lángoló erőmű látványában, és közbe száll rájuk a radioaktiv pernye, és azt is, hogy 3 ember nagyravágyása és előléptetési reményei érdekében hogyan voltak képesek egy felelelőtlenül kivitelezett teszttel egy világkatasztrófát előidézni. A sorozat különösebb, nyugati propaganda és előítélet nélkül ábrázolja mindazt, amivel az akkori keleti blokk országai, de a világ nagy része is tisztában volt, hogy a fejétől bűzlik a hal, és hogy ezek az állapotok tarthatatlanok maradtak, mely végül nem sokkal később a Szovjetúnió széteséséhez vezetett.

Ilyen szempontból kevés a kifogásolnivalóm a sorozattal kapcsolatban. Engem nagyon zavar a magyar szövegkörnyezetben a “Belorusszia/Belarusz” és “belorusz” szavak használata, úgy vélem, hogy ennek a ma elfogadott, helyesírásilag is helyes változata a “Fehéroroszország” illetve “fehérorosz”. A tárgyalást pedig, amikor Legaszov, Scserbina és Homjuk vallomást tesznek, én mindenképpen kiegészítettem volna olyan számítógépes effektusokkal, amik az elbeszélésük alapján bemutatják a reaktorban végbemenő folyamatokat, hogy a nézőnek könnyebb legyen mindent elképzelnie. Ez jól illusztrálhatta volna a történtek veszélyességét.

Ettől eltekintve… aki rég “nosztalgiázott” ilyen témájú dokumentumfilmmel, annak szívesen ajánlom én is ezt a sorozatot.

 

Hawkeye – 10/7-8

Olvasva ezt a bejegyzést, tutira feltűnt, hogy több sorozat bevezetőjét úgy kezdtem, hogy vonakodva vágtam bele a megtekintésükbe. Na, a Hawkeye pont nem ilyen volt. 🙂

Az eddigi bejegyzéseim alapján már bizonyára kiderült, hogy nagy rajongója vagyok a Marvel Filmes Univerzumának (MCU) már a kezdetektől fogva, és az idén kapott sorozatokat is nagy izgalommal eltelve vártam (némelyik aztán nagy csalódással végződött). Pontosan emiatt azonban kérdéses volt, hogy a Sólyomszem nevű, OG bosszúállót vajon hogyan sikerül majd “búcsúztatni”, ugyanis azt rebesgetik, hogy a Jeremy Renner által 2010 környéke óta megformált figura át fogja adni a stafétabotot egy új, fiatalabb és persze női figurának, a képregényekből is ismert Kate Bishopnak (Hailee Steinfeld).

Nem feltétlenül vagyok az ilyen “passing of the torch”-jellegű sorozatoknak a híve, mert az utód a legtöbb esetben sosem ér fel az előddel, annak képességeivel, erényeivel, szellemiségével. Ugyanígy (számomra) sosem lesz Tony Stark (Robert Downey Jr.) Vasemberének utódja a színesbőrű Riri Williams (pornókoppintásos) Vasszívee (“Iron Heart”), Chris Hemsworth Thorjából “Női Thor” (Natalie Portman), vagy Natasha Romanov (Scarlett Johannson) Fekete Özvegyéből egy Yelena Belova (Florence Pugh) alakította Fekete Özvegy. Mert ők eredetiek, pótolhatatlanok, és utánozhatatlanok. És hasonlóképpen éreztem Sólyomszemmel kapcsolatban is, aki sokak szerint az egyik legfeleslegesebb, legszerethetetlenebb bosszúálló. Ember, szuperképességek vagy repülő robotpáncélok nélkül, pedig egy kurva menő íjász, kellően humoros, szarkasztikus, de legfőképpen EMBERI, aki ismeri saját korlátait, és még így is képes hősiesen szembeszállni olyan fenyegetéssel, ami bőven meghaladja saját erejét. Nem utolsósorban kiváló társa és barátja Natasha Romanovnak, aki óriási áldozatot hozott érte, hogy élhessen és a családjával maradhasson, és egyike azon keveseknek, aki igazán megsiratja a nőt.

Oly sok van az ő figurájában, ami mellett vakon elmennek az emberek, és éppen ezért, ha már az ősgárda egyik még életben lévő tagja, nem szívesen mondanék búcsút neki, főleg nem úgy, hogy azt valószínüleg megint a hollywoodi elmebaj diktálja. Mert hát isten óvjon minket egy fehér, heteroszexuális, férfi főhőstől, hisz az csakis az ördögtől való! Mit számít a családközpontú felfogása, a hősiessége, az átélt borzalmak okozta poszttraumás stressz, egy hű barát elvesztése, tartós halláskárosodás…! Cseréljük le gyorsan egy szokásos Mary Sue-archetípusra, Kate Bishopra, aki annak ellenére, hogy “mindenben én vagyok a legjobb” (bajnok tornász, íjász, fekete öves harcművész, vívó), olyan trampli, akár egy seggbekúrt rinocérosz. Ráadásul persze még mocskosul gazdag is, nehogy egy nehézségekkel küszködő hős fejlődését lássuk, aki esetleg nehezebb körülményeivel dacolva próbálna fejlődni mind jellemében, mind képességeiben. Nem, nem, Kate egy elkényeztetett, flegma, szarkasztikus, felnőtt testébe zárt gyerek, aki jó dolgában már nem tudja, mit csináljon magával.

De miről is szól a történet?

A Bosszúállók: Végjáték cselekményét követően Sólyomszem, polgári nevén Clint Barton (Jeremy Renner) hosszú ideje az első közös, békés karácsonyra készül a családjával (a feleségével és három gyermekével, akiket Thanos legyőzése után szerencsére visszakapott). A gyerekeivel New Yorkba megy, hogy megnézzenek egy Broadway-musicalt Amerika kapitányról (ahol rendkívül kínos módon a szuperhősök énekelve-táncikálva mentik meg a világot a színpadon, amit borzasztóan *cringe* nézni… Clintnek is…). Mielőtt hazaindulnának, a híradóban felfigyelnek egy különleges híradásra: egy rég nem látott, nindzsajelmezes figura, a Ronin bukkant fel New York utcáin, nem kevés felfordulást okozva ezzel. A gyerekek nem tudják, de a Ronin és annak jelmeze Clint alteregója volt a Végjáték c. film elején, amikor elkeseredettségében önjelölt igazságosztóként járta a világot, hogy nindzsaszerű harcosként kiiktassa a rosszfiúkat, maffiabandákat, ezáltal nem kevés ellenséget szerezve magának. Azt az életet azonban Natasha (Scarlett Johannsson) hatására maga mögött hagyta, és újra “csak” Sólyomszem lett belőle. Egykori jelmezének felbukkanása azonban aggodalommal tölti el, ezért úgy dönt, hogy utánajár a dolognak, mi is történt valójában…

Vele párhuzamosan megismerjük a 2012-es űrlényes támadásban édesapját elvesztő Kate Bishopot (Hailee Steinfeld). A kislány anyja, Eleanor (Vera Farmiga) vagyonának köszönhetően jólétben nő fel, több sportágban is kipróbálja magát, és elismert versenyzővé válik. Ennek ellenére egy eléggé bezárkózó, impulzív, modortalan és szerethetetlen lány, aki nem bírja anyja új udvarlóját, Jack Duquesne-t (Tony Dalton), és igyekszik kibújni a nagy társasági események alól. Egy karácsonyi, jótékonysági gálára mégis kénytelen elkísérni az anyját és Jacket. A gálán feltűnik neki, hogy Jack, annak nagybátyja, Armand (Simon Callow), és más prominens vendég is egy titkos helyiségbe távozik, ahol épp egy illegális aukció veszi kezdetét: a Bosszúállók egykori, lerombolt főhadiszállásáról ellopott ereklyékre lehet licitálni. Az árverést azonban megzavarja az úgynevezett “mackónacis maffia” támadása, akik szintén ezen ereklyék egyikére (egy különleges órára) pályáznak, Kate pedig csak úgy tud elmenekülni előlük, hogy magára ölti a szintén eladásra váró Ronin-jelmezt. Így ismerkedik meg végül Clinttel, aki vissza akarja szerezni a jelmezt, azonban a mackónacis maffia, és további ellenségek nem akarják ezt megkönnyíteni számukra. A szokatlan páros tehát összefog, és együtt készül szembenézni velük…

Egy rendkívül hosszú és vontatott karakterbemutatást követően, aminek Kate figuráját illetően tanúi lehetünk, az embernek szinte az életkedve is elmegy. “Hősnőnk” egy tipikus milleniál fiatal, aki természetesen mindent mindenkinél jobban tud, minden felnőttel felesel, bumfordi, elbizakodott, egyértelműen súlyos apakomplexussal rendelkezik, és ahogy már írtam, olyan trampli, hogy az hihetetlen. Semmi kecsességet vagy nőiességet nem látsz abban, ahogy jár vagy fut, amit esetleg egy fiatal nőtől vagy bajnok tornászlánytól az ember esetleg elvárhatna. Nem értem, miért kell a mai, női hősöket megfosztani minden nőiességüktől, szépségüktől, mintha a görnyedt hátú, állandóan goromba, mindenkinek beszólogatós, elcsúfított nő-figurák olyan szimpatikusak lennének az átlag közönség számára.

Vele ellentétben Clint egy élettel teli, de megtört és lelkileg örökre megnyomorított férfi, aki a vidám táncikálós musicalt látva saját barátai elvesztését éli újra legbelül. Egy családapa, akit meggyötört a feleségének és gyermekeinek elvesztése, és miután visszakapta őket, igyekszik mindent megtenni, hogy minél több időt töltsön velük. A gyerekei előtt sosem mutatja az őt emésztő gondokat, mindig mosolyog, folyton motiválja őket, felelősségteljesen gondoskodik róluk. Szerető és hűséges férje a hitvesének. Minden, amit egy jó apától el tudunk képzelni. Bosszúállóként és egykori SHIELD-ügynökként kellően agyafúrt és megfontolt.

Meg tudja nekem valaki mondani, hogy egy ilyen hőst miért is akarunk lecserélni?!

És most tegyük félre azt, hogy a színész, Jeremy Renner a valóságban milyen, vagy állítólagosan milyen lehet! (akadtak pletykák, hogy nehéz vele dolgozni, gondjai vannak az alkohollal és droggal, valamint súlyosan megromlott a házassága volt feleségével) Ha Mark Ruffalo (Hulk), Pedro Pascal (a mandalori fejvadász) vagy Chris Evans (Amerika kapitány) kapcsán el tudjuk választani a színészt a szereptől, akkor Renner esetében miért nem tudjuk? Ő nem menteget pedofilokat és erőszakos bűnözőket a Twitteren mint Ruffalo vagy Pascal, a szélsőbalos amerikai média mégis minden alkalmat megragad, hogy darabokra szedje őt.

Ja, és amúgy kurvajól énekel.

Sajnos Clint/Sólyomszem is ugyanúgy másodrangú karakterré van degradálva a saját sorozatában, mint Loki volt nemrég az övében. Sőt, sokkal nagyobb az expozíció olyan figurák számára, akik az MCU számára összességében egyszerűen jelentéktelenek és szerintem amúgy feleslegesek is. Majdnem egy fél epizódos felvezetést kap az egyik kisgengszter, Echo (Alaqua Cox), akinél (nem viccelek) kb. az összes, manapság Hollywoodban elvárt checkbox ki van pipálva: nő, színesbőrű, indián származású, és még testi fogyatékossággal is küszködik (hiányzik az egyik lába térdtől lefelé, és siketnéma). Még várom, hogy kiderüljön, hogy amúgy LMBTQWTF is. Ja, és saját sorozatot is kapott. MIÉRT?!!

Kevés dolog tetszik igazán a sorozatban. Az is mind Clint karakteréhez kapcsolódik. Tetszik, ahogy az egyértelmű traumával és stresszel próbál megbirkózni, ahogy még mindig nehezen tud csak beszélni Natasha elvesztéséről/áldozatáról. És hogy amikor Kate hirtelen lezuhan egy épület tetején a párkányról, rémülten kap utána, mert az egész ugyanarra a pillanatra emlékeztette, mint amikor Natasha levetette magát a szikláról, és meghalt.

A finálé volt talán az egyetlen dolog, ami miatt úgy éreztem, hogy a sorozat végül jobban fejeződött be, mint amire számítottam, és jelentősen fel is javította annak értékelését. Kapunk egy monumentális, több frontos összecsapást, melyben részt vesznek a mackónacis maffia (igencsak nagy létszámú) tagjai, akik mindenáron végezni akarnak Clinttel és Kate-tel, valamint Kate anyjával, Eleanorral – mégpedig azért, mert a nő véget akar vetni a bűnügyi kapcsolatainak, ami hozzájuk és vezetőjükhöz, a Kingpin nevű gengszterhez (Vincent D’Onofrio) köti őt. De közben kapunk egy mellékszálat, ahol Kate megpróbálja felelősségre vonni az anyját a sötét üzelmeiért, és egy másikat, melyben Eleanor vőlegényéről, Jackről is kiderül, hogy ő viszont ártatlanul került börtönbe Eleanor közreműködésének köszönhetően, és valójában csak… egy bohém, kardmániás idióta, aki méltó, elvont társakra talál a Clintet és Kate-et segíteni próbáló, középkori jelmezes cosplayerek személyében. A képbe kerül újra Echo is, aki – miután megismerve Clinttől az igazságot – korábbi főnöke, Kingpin ellen fordul, és bosszút esküszik a férfi ellen. És ha mindez nem volna elég, cameót kap  Florence Pugh is Yelena Belova szerepében, aki nővére, Natasha elvesztéséért Clintet okolja, és emiatt meg is akarja ölni. Az elképesztő téboly láttán a néző pedig nem tud mást, mint egyetérteni Clinttel: “Mind meg fogunk halni“.

Úgy érzem, (ez) a sorozat (is) egy seggel próbált több lovat megülni. Ahelyett, hogy méltó búcsút adott volna egy eredeti Bosszúállónak (Clint), vagy új társat találni neki (ami végül történt), mindenki másnak próbálta előkészíteni a terepet későbbi filmek és sorozatok számára. Kapunk egy mulatságosnak szánt, de valójában rettentő kínos és unalmas mackónacis maffiát, akiknek a jelentősége MCU-s léptékekkel mérve eltörpül a többi, mainstream hős mellett. Beemelték a netflixes Daredevil-univerzumból Kingpint ide, akinek az alakítása számomra minden volt, csak nem megnyerő: egy monoton hangon beszélő, máskor “én rettentően gonosz és aljas vagyok” megjelenésű karakterként mutatták be, aki a képregényekben egy húdenagy, komoly new yorki ellenfél, de itt a hatalmának szikráját se látni, és még egy mélaképű épphogytinilány is elkeni a száját egy küzdelemben, amiben bőven alul kellett volna maradnia. De persze tapsikoljunk, mert jajdejó, és így van értelme a Daredevil-vendégszerepnek a legújabb Pókember-filmben is, holott abban Charlie Cox Matt Murdockja inkább csak easter egg, mint bármi, ami igazán előremozdítaná a cselekményt. Az az igazság, hogy ez a sorozat bőven ellett volna Kingpin, Yelena és Echo nélkül is, összpontosulhatott volna a gonosztevők hatalma akár (a tényleg rossz) Eleanor kezében, választás elé állítva Kate-et, melynek során kaphattunk volna valami karakterfejlődést, és így is kialakulhatott volna az az összhang Clinttel, aminek eredményeképp végül a férfi elfogadja és elismeri őt egyenjogú társaként.

A végeredmény így is hasonló. Megható, hogy az örökké mogorva Clint mosolygósan tér haza karácsonyozni a családjához, és magával viszi Kate-et is, aki sokat enyhül a végére, és kevésbé bunkó, mindentisjobbantudó lány válik belőle. Idilli, ahogy együtt ünnepelnek, és így viszont abszolút nem keserű az új karakter beemelése a régi mellé, sőt, benne van a levegőben, hogy kettejük partnerségének még lesz folytatása (pl. egy filmes vagy következő sorozatos produkcióban).

Nem tudom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kiválóan megkoreografált akciójelenetek a fináléban ne tetszettek volna, vagy hogy az egyértelmű, komikusnak szánt elemek (mint amivé Jack lett, vagy a cosplayerek) ne nevettettek volna meg. De a sorozat nagy részét én személy szerint kidobnám a kukába, mert nem érdekel se Echo, se Kingpin, se a mackónacis maffia, ugyanúgy, ahogy nem érdekelt a Pókemberben Daredevil, vagy ahogy nem igazán vagyok kíváncsi a következő Dr. Strange-filmben America Chavez (Xochitl Gomez) beleerőltetett figurájára. A Marvel az ifjú Bosszúállókra, a hősök egy következő, fiatalabb generációjára akar ezzel a sok új karakterrel fókuszálni, amitől azt remélik, hogy bevonzza majd az új, fiatalabb, milleniál közönséget a meglévő, bőven felnőttkorú nézők helyett/mellé, de láttuk, hogy ez már a Csillagok Háborújának se sikerült, és hogy a fostenger 7-8-9. rész évtizedek fandomját tette tönkre. Mindent összevetve, a Hawkeye nem a legjobb MCU sorozat volt idén, de talán az egyik legpozitívabb volt számomra a vége.

 

Captain Tsubasa (2018) – 10/♥♥♥♥♥♥♥♥

Nem.bírtam.magammal. Na. 😀

Szeretem, imádom, tökéletes!

A pár sorozattal ezelőtt megnézett Shin Captain Tsubasa OVA után megfogadtam, hogy ledarálom az összes remake-et, ha a fene fenét eszik is. De az 1994-es Captain Tsubasa J sorozatot iszonyat nehéz (MÉG MINDIG) eredeti nyelven beszerezni, a magyar szinkronra meg nem fogok ráfanyalodni. A 2012-esen gondolkoztam, de annak a rajzstílusa olyan elkeserítő, hogy…

Aztán itt volt ez. Igen, tudom, sokszor írtam már, hogy nem szeretem, ha valamit újrafeldolgoznak, más korba átültetnek, az adott kor sajátosságaival “fertőznek meg”, ami miatt elvész a korábbi mondanivaló. De ha valami bizonyította, hogy 2 kevésbé sikeres/kedvelt remake után harmadszorra is érdemes volt elővenni lelkes focista hősünk történetét, akkor az ez a 2018-as animesorozat volt. És nem is baj ez, hogy 15-20 évente újra és újra kijönnek valamivel vele kapcsolatosan, hisz ennyi idő alatt felnő egy generáció, egy újabb nemzedék pedig ugyanúgy beleszerethet a cselekménybe és a fociba általa, mint az előzőek, vagy megnézheti később saját gyermekeivel ezeket az új változatokat. És ezzel a 2018-as sorozattal bizony egy csapásra szerelembe eshetünk.

Sokszor érzem, hogy animesorozatok tekintetében le vagyok maradva valahol a múltban, gyerekkorom szép emlékeinél. Az izgalmas történeteknél, amik megszínesítették szürke hétköznapjaimat a suli után, elvarázsoltak a világukkal, a zenéikkel, a cselekményükkel. Olyasvalamivel, amivel a később, felnőttkorban látott sorozatoknak egyre kevésbé sikerült. Ez a feldolgozás azonban szinte egy az egyben az eredeti manga és 1981-es sorozat cselekményét követi, ugyanazokkal a szereplőkkel, elemekkel, konflikusokkal, sokszor még a mangából ismert “kamerabeállásokkal” is, ami miatt az ember úgy érzi, visszatért a gyermekkora, egy szebb, színesebb, élettel telibb, de ugyanolyan ártatlan, gyermeki, kedves köntösben.

Az animáció csodálatos (legalábbis számomra, akinek nagy szívfájdalma mostanában a pálcikaszerű animációs stílis). A figurák egész testes, dinamikus mozgása élethű, emberszerű és sporthű (leszámítva azokat a túlzásokat, amik nyilván egy mese kedvéért láthaóak). Bármelyik pillanatban megállíthatjuk az epizódokat, és minden rúgás, labdaátvétel olyan, mintha csak hús-vér emberek által játszott focit néznénk. A karaktereink végre egyediek, nem mindenki sötétbarna és/vagy fekete hajú, fekete gombszemekkel. A szemeikben itt már olykor 3-4 különböző szín is tündököl, lelket kölcsönözve nekik, ami sokat segít, hogy megkülönböztessük őket. És egyszerűen hiába nézem, és tudom, hogy mi fog történni, mert oda-vissza ismerem a cselekményt, minden alkalommal gyermeki izgalommal ülök le egy-egy rész elé (vagy tolok le egy edzést, ami alatt elrepül 2-3 epizód).

A történet ugyanaz, mint korábban.

Az Oozora-család Shizuoka prefektúrába, azon belül is Nankatsu városába költözik. Az anyuka háztartásbeli, az apuka egy óceánjáró hajó kapitánya, így sokat van távól. Egyetlen kisfiúk, a hatodikos Tsubasa minden szabad pillanatát focizással tölti, ám jobbára egyedül gyakorol, lélekben azonban sosem magányos: a focilabdát a barátjának tekinti. A fiút a szülei először az erős focicsapatáról híres Shuutetsu magániskolába akarják átiratni, de a gyermek összebarátkozik a Nankatsu állami iskolájának tagjaival, és inkább ide kéri az átjelenkezését. A gyerekek között hamar megvan a közös hang a foci segítségével. Apja révén megismerkednek az egykor szebb napokat is megélt, japán származású, brazil válogatott csatárral, Roberto Hongóval, akinek egy sérülés fiatalon derékba törte a karrierjét, és azóta alkoholba fojtotta keserűségét. Látva azonban Tsubasa tehetségét, a férfinak újra felébred a szívében a futball iránti lelkesedés, és megígéri neki, hogy magával viszi őt Braziliába, ahol egy helyi futballakadémia neveltjeként cseperedhet fel, és válhat majd világklasszissá. Előtte azonban Tsubasának meg kell nyernie az országos bajnokságot, ahol nem várt megpróbáltatások és kemény ellenfelek várnak rá…

Mivel javarészt csak fülig érő vigyorral falom az epizódokat, nagyon keveset tudok felróni a sorozatnak. Apró pillanatok, amik már az eredeti sorozatnál is neccesek voltak, itt viszont nagyon kijöttek. És ezek mind főként Robertóhoz köthetőek. Roberto ugyanis beköltözik Tsubasáék házába, míg a gyerekek a bajnokságra készülnek, mindezt úgy, hogy az apuka távol van. És úgy gondolom, hogy se a 80-as években, mikor a történet először napvilágot látott, se manapság nem nézné a japán társadalom jó szemmel, ha egy fiatal férjes, kisgyermekes asszony házába beköltözne egy idegen férfi, míg annak hitvese távol van. Roberto ráadásul rendkívül fura az első részekben, mikor még nem nagyon tudni, milyen kapcsolatban áll Tsubasa apjával. Ölelgeti, simogatja a fiút, ahogy gratulál neki egy újabb, megtanult trükk láttán, aztán a belső monológjában úgy fogalmaz, hogy hosszú depresszió után “új szerelem/szenvedély (konkrétan a “koibito” szót használja!) ébredt a szívében, akinek a neve Tsubasa“, én meg úgy voltam, hogy “álljunk meg! mi a lóf-?!

Aztán persze nyoma sincs pedofiliának a történetben, de jézusom, hogy lehet így fogalmazni?

A második kifogásolnivalóm az, hogy a sportág bemutatása érdekében alkalmazott szaknyelv gyakorlatilag megerőszakolja a japán nyelvet. Mindennek, az utolsó mozzanatig MINDENNEK az angol nevét használják. Igen, van, ami nemzetközileg már beette magát a legtöbb nyelvbe (pl. a “gól“). De hogy egy “sárgalap“, egy “szögletrúgás” vagy “11-es/büntető” helyett sem tudtak a japánok a nyelvükben saját terminológiát kialakítani, és “yellow card“-ozni, “corner“-ezni meg “PK (Penalty kick)”-zni kell, az egyszerűen agyrém. Ez nem feltétlenül a sorozat hibája, a manga is bizonyára tele van ezekkel, és mivel egy nyugatról importált sportágról van szó, egyszerűen átvették annak szakszavait. A kapusra nincs szavuk, ők “goalkeeper“-ek, a csatár az “forward“, a fejes találat “heading shot“, aminek semmi értelme, mert nem lövik vagy rúgják, hanem FEJELIK… Szabályosan rossz hallgatni. Mennyivel kreatívabb a magyar nyelv ilyen szempontból!

A harmadik pont, és ezt láttam sok más nézőnél is, az a zene. Az eredeti sorozat fantasztikus zenei anyagának nyoma sincs (aminek bizonyára szerzői jogi okai vannak), ami kissé csalódást kelt. De azért kapunk egy hurráoptimista nyitóklipet (a széria második felében meg egy még királyabbat), a stáblista alatt pedig az eredeti Moete Hero ÜBERBRUTÁL ATOMKIRÁLY modern változata 😎 csendül fel, amit hol az egyik, hol a másik szinkronszínész énekel. Tsubasa és Misaki Tarou hangja a legaranyosabb, de amit a teljes stáb (Tsubasa, Tarou, Genzou, Hikaru, Jun, Kojiro és Ken) énekel, igazi örömzene, és edzés közben egyszerűen megunhatatlan. 😀

Az ember pedig csak ül, miután letarolta a nosztalgiavonat, szinte könnyekkel a szemében, hogy “úristen, milyen cukik!“, és rájön, hogy basszus, megöregedett. XD Hőseink mobiloznak, tableteznek, emaileznek, videotelefonálnak… És a legjobb az egészben, hogy úgy sikerült a 80-as évek korát átültetni napjainkba, hogy az ég világon semmi sem hibádzik. Nem érződik idegennek a történettől, mintha a manga is napjainkban született volna, és természetes része, hogy hőseinknek mobiltelefonja van. Imádom, hogy itt már jelen vannak a lányok, ahogy nézőként szurkolhatunk Sanae-nek, Yayoi-nak és Yoshikónak, hogy sikerül-e VÉGRE vonzalmat ébreszteniük Tsubasában, Junban és Hikaruban, és leborulunk a székről, mikor mind közül pont Hikaru tűnik érzelmileg a legérettebbnek, és neki jön össze az ölelkezés egy lánnyal először…! *______*

Kész vagyok. Kell folytatás, azonnal, a végtelenségig! (manga alapanyag van bőven 🙂 ) Benne van az epilógusban egy folytatás bőven, a történet ugyanis pont úgy és ott ér véget, ahol az eredeti, 128 részes sorozat, és ahova a Shin Captain Tsubasa becsatlakozik. A fiúk az európai megmérettetésre készülnek, Tsubasa utána onnan Brazíliába, egyszóval… Igen, a hardcore nézők, akik a korábbi sorozatokat és a mangát ismerik, tudják, mi jön… De vajon miért pont így fejezték be az utolsó részt? Hogy nyitva hagyják a kaput egy folytatásnak? 2-3 éve teljes a csend a sorozat és a stúdió körül, de sorra jönnek ki az újabb és újabb merch-cuccok (amik engem is lassan az anyagi csőd felé sodornak, de nem bírok magammal…), dübörög a manga folytatása (Rising Sun alcímmel, ami már a 14. kötetnél jár…), szóval tehet róla az ember lánya, ha reménykedik?

Az biztos, hogy idén a lelkemnek egy sorozat sem tett olyan jót, mint ez. Egy élőszereplős dráma se, de egy szuperhősös mozi se. Amikor utoljára csendült fel a végefőcím dala, és tudja az ember, hogy már csak egy új rész van hátra, és elkezdődik annak a nyitóklipje… Rendesen a szívünkbe markol a szomorúság. Sok élőszereplős drámával úgy vagyok, hogy “jól van, haladjunk már, lenne már vége!“. De itt… Ebből elég meglátnom egy képet, vagy elég megcsörrennie a telefonomnak a végefőcím dalára, és máris megmagyarázhatatlan boldogság tölt el, mosoly kúszik az ajkaimra, és magával ragad a varázsa megint…!

 

 

 

Zenék, amiket szívesen hallgattam:

Alapvetően kevés kpop dalt találtam ebből az időszakból, ami igazán tetszett volna. Hiába jött ki rengeteg előadó új dallal és klippel ebben az időszakban, a legtöbbje teljesen ráállt erre a kávéházas stílusú, háttérben csendesen elcsilingelő, andaglós karácsonyi jellegű muzsikára, amitől lassan már a gyomrom is felfordul. Kpopban én mindig is a pörgést, az egyedi, erőteljes dallamokat kedveltem, és minimálisnak tekinthető azoknak a daloknak száma, amelyek konkrét balladák.

Monsta XRush Hour

Zavarbaejtően keveset tudok erről az együttesről, pedig első szárnypróbálgatásaikról jómagam fordítottam annak idején, évekkel ezelőtt a High End Crush c. sorozatot. Egyike azon bandáknak, akiknek már rég utána kellett volna tüzetesebben néznem, de valahogy sose sikerült.

 

Gaho Right Now

Azon ritka alkalmak egyike, amikor a jutúb algoritmus jól teszi a dolgát.

 

IVEEleven

Ők állítólag egy új lánybanda, és ez a bemutatkozó daluk/klipjük. Vizuálisan eléggé a toppon van a videó, és a dallal sincs sok kivetnivalóm – egyedül talán az a rövid rész, amikor a refrén előtt váratlanul belassul a tempó, mert az olyan hülyén hangzik összességében.

 

Purple KissMy My 

Minden gusztustalan, karácsonyi jelleg ellenére… meglepően hallgatható. Sokat számít persze a gyönyörű vokál.

 

F.T. ISLANDUnthinkable

Az egykor szebb napokat is megélt, botrányokat és távozó tagokat követően eléggé megfogyatkozó létszámú F.T. ISLAND már nem az, ami korábban volt, talán soha nem is lesz az. Ebből a dalból is valahogy a búcsút érezni, legalábbis számomra, Hongki jellegzetes, bánatos, reszelős hangja pedig csodálatosan közvetíti ezeket az érzéseket.

 

Captain Tsubasa (2018) 2. végefőcím: Moete Hero (11. verzió, előadja: Tsubasa, Kojiro, Tarou, Ken, Jun, Hikaru és Genzou)

Beleveri a bugit az ember lábába, na. Beteges, mennyiszer meghallgattam.

 

Captain Tsubasa (2018) 2. nyitózene (teljes verzió) – Kizudarake no Ai

Ezzel az erősen stilizált, zenés anime videoklippel találkoztam először a sorozattal kapcsolatban, és mondanom sem kell, berántott rögtön. Szépen összefoglalja a cselekményt nagy vonalakban.

 

Shin Captain Tsubasa nyitódal – JETZT So long, dear friend

Még animés koromban is nagy kedvencem volt ez a szám. Keserédes, mégis lelkesítő búcsúdal.

 

dArtagnanC’est la vie

Jó, csaltam, ez nem egy új szerzemény. Régóta el vannak már mentve a számaik, mert rendkívül tetszik a banda koncepciója (“Három testőr”, erős, rockos hangzásvilág, tartalmas, optimista, vidám természetű dalok, brutálisan maszkulin, “chad” kisugárzás 😀 ). De időről időre eltűnnek a többi lejátszási listám közt. Mostanában azonban szinte minden nap elővettem őket, edzés közben motiváló volt hallgatni őket. Ez volt az első számuk, amit annak idején a jutúb ajánlott, azóta is kedves a szívemnek.

 

dArtagnanFarewell (ft. Patty Gurdy)

Ez pedig azt hiszem, a kedvencem tőlük. Olyan kevés kell, hogy egy dal megfogja az embert… Sokan azt mondják, a német nyelv csúnya és hallgathatatlan, mégis akárhányszor őket hallgatom, kellemes érzésekkel tölt el. Különösen tetszik a nóta egyik sora: “Miért vannak szárnyaim, ha nem tudok repülni velük?” <3

 

dArtagnanSolang dein Blut

Na, ez speciel ballada, de gyönyörű. Az énekes elhunyt édesanyjának állított vele emléket.

 

FAUNWalpurgisnacht

Egyszerűen imádom a misztikusságát, a természetközeliségét, ahogy maga a dal is arra sarkallja a hallgatóját, hogy táncra perdüljön a tűz körül, ahogy a videó hölgyei is teszik.

13 hozzászólás

  1. Szia!

    Az előzőekhez képest mindenképpen jobb, betegség- és vírusmentes évet kívánok!

    Nem röhög! Együttérez! ?

    Sorry, de majdnem megfulladtam alma evés közben (pedig hófehérke sem vagyok ^^), elég volt csak a címét meglátni.
    Hogy mondjam: aki ilyet végignéz, az meg is érdemli 🙂
    El nem tudom képzelni miként lehettek ezek anno olyan sikeresek a gyatra forgatókönyvükkel, a bamba színészekkel, és a trehány, 1-2 tök ugyanolyan (legendásan) beállított szögű kameramunkával.
    Több év alatt vagy 3-4 ilyen szirupot láttam végig – ami nagy szó, mert némelyik több, mint egy évig futott -, és csak kettőre emlékszem tisztán közülük. És egyik sem az Esmeralda!
    Erről csak az maradt meg, hogy gyűjtöttek a szemműtétjére. Nem tudom eldönteni, hogy agymosott emberek voltak, vagy a hír volt fals, mindenesetre olyan, mintha valaki azt mondaná, a Plútón találkozott ott élő emberekkel…

    Az első 10 résszel szépen kenyérre keni a nézőt a finom romantikájával, a humorával, a furfangos történetvezetésével, hogy aztán a befejező 6 részre a nyakunkba zúdítson egy hibáktól, ellentmondásoktól hemzsegő, ismétlődésekkel teli cselekményt, amivel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni.

    Sajnos ez eléggé jellemző a koreai alkotásokra. Bár volt 2-3 évük rá, de a leírásod alapján olybá tűnik, mintha csak az első 10 részhez készült volna forgatókönyv, és mikor utolérték a cselekményt forgatásban, akkor elfogyott az ihlet (egyenesen arányosan a büdzsével).

    de miután a csapból is ez folyik

    Ez amúgy engem pont nem vonzz be, mert a története nem fogott meg, anélkül meg hiába népszerű. Sokszor van, hogy teljesen random módon fogok bele valamibe, de a gyomrom valahogy ezt nem bírná most el, főleg a Happiness után.

    Örülök a sorozat sikerének, és hogy ezáltal óriásira nőtt az érdeklődés a koreai sorozatok iránt.

    Aki vevő volt az ázsiai dolgokra eddig is, az nyilván most könnyebb szívvel nyúl bele egy másikba, a környezetemben viszont sem ez, sem ezáltal más (pl. Netflixes) sorozat nem érdekli őket.

    A problémám sokkal inkább a női karakterekkel van

    Több éves emlékeket kell felidézni, mert doramás korszakom legelején láttam (és azóta sem repetáztam egyikből sem), de beugrott, hogy ez az egyetlen problémám volt vele nekem is. Csak az általad említett gazdag feleség karaktere volt valóban épelméjű. Úrinő volt minden körülmények között, pedig ha valakit, akkor pont őt fordíthatta volna át az élet egy elviselhetetlen szukává. Én anno imádtam (9,5 pontot kapott), nem tudom a mostani “kifinomultabb” vevőkéimmel hogyan látnám.

    a robbanás utáni, Magyarország felé érkező sugárszennyezésre reagálhatott így a szervezetem

    Ez rettentő szomorú dolog, hogy ilyennel kell együtt élned születésed óta 🙁

    Egyike azon bandáknak, akiknek már rég utána kellett volna tüzetesebben néznem, de valahogy sose sikerült.

    Akiket szeretek, azok legtöbbjét varieté műsorokból szedtem össze, őket is. Ha pusztán a zenén múlik 2019-ben, és főleg a klipes dalaikon, akkor most nem lennék fan. Sosem volt a főcímdal a kedvencem tőlük, de ez valahogy a tavaly év végi Love Killánál megfordult, és azóta imádom mindet.

    Továbbra is ~99,9%-ban koreai műveket nézek, így csak azokhoz tudok hozzászólni. Így hadd mondjam el, hogy a 2017-es kimagasló évet lassan ismét közelítő, nagyon színvonalas művekhez volt nagyrészt szerencsém. Eddig 16-ot láttam, mostanában nem is nagyon kacsintottam korábbi évjárat felé, mert eléggé bevált 🙂
    Nem emlékszem mikor volt utoljára ennyi történelmi alkotás, szinte egymást érik, és párhuzamosan is mennek adásban.

    Ezek a ’20-asok, amikhez eddig szerencsém volt:
    Vincenzo (Song Joong Ki, Jeon Yeo Bin, Ok Taec Yeon) 10
    Dali and the Cocky Prince (Park Gyu Young, Kim Min Jae, Kwon Yool) 9
    Bossam: Steal the Fate (Jung Il Woo, Kwon Yu Ri, Shin Hyun Soo) 8,5
    Hospital Playlist 2 (Jo Jung Suk, Yoo Yeon Seok, Jung Kyung Ho) 8,5
    Navillera (Park In Hwan, Song Kang, Na Moon Hee) 8
    Youth of May (Lee Do Hyun, Go Min Shi, Lee Sang Yi) 8
    Mr. Queen (Shin Hye Sun, Kim Jung Hyun, Bae Jong Ok) 8
    Voice 4 (Lee Ha Na, Song Seung Heon, Son Eun Seo) 8
    Taxi Driver (Lee Je Hoon, Esom, Kim Eui Sung) 8
    The King’s Affection (Park Eun Bin, Rowoon, Nam Yoon Su) 8
    Royal Secret Agent (Kim Myung Soo, Kwon Na Ra, Lee Yi Kyung) 7,5
    Beyond Evil (Shin Ha Kyun, Yeo Jin Goo, Choi Jin Ho) 7,5
    True Beauty (Moon Ga Young, Cha Eun Woo, Hwang In Yeop) 7
    Happiness (Han Hyo Joo, Park Hyung Shik, Jo Woo Jin) 7
    Nevertheless (Han So Hee, Song Kang, Chae Jong Hyeop) 7
    The Devil Judge (Ji Sung, Kim Min Jung, Park Jin Young) 6

    Fú, kisebb novellát írtam mindhez – ugyan annyit, mint te nem, csak kb amennyi a megadott helyre befért -, és az sem spoiler-mentes.

    https://mydramalist.com/list/4YWEZDKL
    Itt vannak ismét, hát már nem tudom pontosan honnan, az utolsó 3 hónapról is, talán 34-től lefelé.
    Idén is elég sokat láttam, még a félbehagyottakból is, de azért próbálom felidézni, ha szeretnéd bármelyiket poénlelövés nélkül, felcsigázás céljából, leírhatom ide egy külön hsz-ben 🙂

    További szép estét és széphégét!

    Válasz
    • Az évszámokkal így év elején bajban vagyok még. A tavalyinak írt, az már tavalyelőtti, ill. pont így a tavalyinak gondolt ’20-as meg természetesen ’21-es 😀

      Válasz
    • Dalokból 9-9-et hoztam nemenként, mert a top10 olyan snassz 🙂
      Nem igazi lista, csak úgy vannak össze-vissza.

      Ffi
      Kang Seung Yoon (Winner): Iyah
      TXT: Lo$er=Lo♡er
      Monsta X: Gambler & Rush Hour
      Jackson Wang (Got7): Drive You Home & LMLY
      Pentagon: Do or Not
      Wonho (ex Monsta X): Lose
      N.Flying: Sober

      Női
      Secret Number: Fire Saturday
      Dreamcatcher: Odd Eye
      Luna (fx):Madonna
      Pink Fantasy: Poison
      Yuqi (G-Idle): Bonnie & Clyde
      DreamNote: Ghost
      Ailee: Don’t Teach Me
      Chung Ha: Bicycle
      Wendy (Red Velvet): Like Water

      Örülök, hogy visszajött a retro hangzás, és többen is próbálkoznak a rockosabb témával, mert az évek óta tartó, techno-jellegű őrületből már nagyon elegem volt.

      Válasz
      • A fiúk közül a TXT-t ősszel ajánlottad, akkor rögtön bele is szerettem, gondoltam, ide már nem írom le még egyszer. 🙂 A többit viszont megnézem.

        A lányoknál az Odd Eye idén az egyik top dalom volt, de hallottam még a Madonnát és pont nemrég a Bicycle-t is, de valahogy egyik se fogott meg. Megpróbálok adni nekik még egy esélyt, a többit meg megismerni, mert egyik se cseng ismerősen. :O

        Válasz
      • Szia!

        Na, meghallgattam őket. 🙂

        Kang Seung Yoon (Winner): Iyah

        Nagyon kellemes, hangulatos a dal, a klip pedig olyan cuki, ahogy egy gyermeki álom valóra válását szépen bemutatja! 😀

        Monsta X: Gambler

        Mivel eldöntöttem, hogy megnézem magamnak a banda többi dalát is, erre is sort kerítettem. Sajnos kevés olyat találtam, ami igazán tetszene, ez még inkább a hallgathatók közt volt (a Dramarama és az Alligator mellett).

        Jackson Wang (Got7): Drive You Home & LMLY

        Fura, hogy az elsőnek is visszafelé játszódó a cselekménye. 🙂 Igazad van viszont, hogy visszajött ez a retró, szintipop hatás számos dalnál. Egyelőre még szoknom kell, nem utálom ugyan, de nagyon más attól, amit az elmúlt néhány évben hallhattunk.

        Pentagon: Do or Not

        Nem tudom. A Pentagon valahogy sose tudott megfogni. Nem mondom, hogy a dalt nem kellemes hallgatni, de kell még pár nekifutás, hogy meg tudjak vele barátkozni. A klip viszont vizuálisan kicsit too much.

        Wonho (ex Monsta X): Lose

        Ahogy a Monsta X dalai után kutattam, nekem is felhozta a találatok közt. Nincsenek szavak…! Bitangjó!

        N.Flying: Sober

        Ú, te, a vokál… Na azért az odaver. Nekik több számuk is van, ami el van mentve az örök kpop listámon. Nagyon szép dal.

        Secret Number: Fire Saturday

        Fura, a jutúb szerint ezt már láttam, de nem emlékszem rá. Megnézve még egyszer valami már rémlik a retró stílusuk alapján. Nem is tudom, mire emlékeztet, talán az alapok alapján a Sistar “One more day” c. dalára, amit viszont azóta is nagyon szeretek. Ha ez a hatás lesz most a trend, akkor ez a dal bőven megelőzte a korát.

        Luna (fx):Madonna

        Vizuálisan csodálatos, és a vokál is gyönyörű, hát még az a gyöngyös fejdísz rajta… De annyi különféle stílus keveredik benne, hogy nekem nagyon disszonáns. 🙁

        Pink Fantasy: Poison

        Kicsit Dreamcatcher-utóérzetem van a hangzásvilág alapján, ami nem lenne rossz, de a hörgős rock valahogy nem az én stílusom. 😀 A jelmezek viszont tetszenek.

        Yuqi (G-Idle): Bonnie & Clyde

        A dal nem lenne amúgy rossz, csak szerintem ezt nem erre az énekesnőre írták. Yuqiról egyre-másra olvasni cikkekben, hogy milyen különlegesen mély hangja van, de itt egyértelműen látni, hogy az igazán mély dallamokkal csak szenved a hangja.

        Bonnie & Clyde-ból pedig egyetlen igaz és jó dal van, a Die Toten Hosené. 😛
        https://www.youtube.com/watch?v=JaR4RQAE2fc

        DreamNote: Ghost

        Ez. Ez a hangzásvilág, ami nálam azonnal a kedvencekhez tesz egy kpop dalt.

        Ailee: Don’t Teach Me

        Áh, egy veterán. 🙂 A hangja csodálatos, de az ilyen bigbandes jellegű dalok nagyon “hit-or-miss”-kategória nálam. :S

        Chung Ha: Bicycle

        A hiphop annyira nem az én műfajom, a klip esztétikájából pedig sokszor Hyuna jutott eszembe (akivel pedig ilyen szempontból nézve elfogult vagyok). Tehetségesnek tűnik.

        Wendy (Red Velvet): Like Water

        A Red Velvet az az együttes, amit egész pályafutásuk alatt képtelen voltam megkedvelni. 1-2 daluk van csupán, ami hallgatható számomra. A lány hangja csodaszép, de a fenti okokból nincs meg az érzelmi kötődés.

        Válasz
        • Szia!

          Na, meghallgattam őket. ?

          Wow, tényleg meghallgattad mindet? *-*

          Nagyon kellemes, hangulatos a dal, a klip pedig olyan cuki, ahogy egy gyermeki álom valóra válását szépen bemutatja!

          Ha mondanom kellene egyetlen kedvenc számot tavalyról, akkor egyértelműen ez lenne az. Nem csak az üzenete szép, de a dallama is, és ahogy a legvégén énekel, az valami eszméletlen ♡

          Sajnos kevés olyat találtam, ami igazán tetszene

          Megértem. Ahogy írtam, nekem sem a title track számok a kedvenceim. Az utolsó 3 előtt igazán csak az Alligator és a Jealousy tetszett.
          A Shoot Out konkrétan a leggyengébb dal az albumon, amin megjelent. A Stealer lett volna helyette, de azt valamiért leszavazták, pedig mennyivel jobb…

          de kell még pár nekifutás, hogy meg tudjak vele barátkozni

          Én előszörre soha nem tudom megmondani, miből válik később akár a legnagyobb kedvencem (khm, Iyah), max. azt döntöm el, hogy érdemes-e eltennem későbbi hallgatás céljából.

          Ahogy a Monsta X dalai után kutattam, nekem is felhozta a találatok közt. Nincsenek szavak…! Bitangjó!

          Ezt amúgy sok embertől hallom (látom), akik sosem hallgattak Monsta X-et, hogy Wonho számai jobban tetszenek neki, és csak az ő szóló szerzeményeit keresi.

          Ú, te, a vokál… Na azért az odaver. Nekik több számuk is van, ami el van mentve az örök kpop listámon.

          Igen, Hweseung hangja (narancs hajú) az egyik kedvencem fiúknál. Időnként rájuk pislantok, mert mindig előrukkolnak valami nagyon jó zenével.

          … már rémlik a retró stílusuk alapján. Nem is tudom, mire emlékeztet, talán…

          Nekem egyértelműen a ’90-es eurodance irányzatot hozza vissza, amin felnőttem, és annyira szerettem, ezért szeretem ezt is nagyon.
          Úgy figyeltem elég megosztó, vagy szereti valaki, vagy bóvlinak tartja.

          Kicsit Dreamcatcher-utóérzetem van a hangzásvilág alapján

          Fura lehet, de nekem nem hasonlít.
          Azóta követem a DC-t, hogy a 10 milliós nézettséget is alig érte el 1-1 daluk, ami most már pár nap alatt megvan nekik. Köszönhetően annak, hogy az elmúlt 2 évben lényegesen visszavettek a sötét témájú rockból, és lett helyette a dance-es, poposabb hangzás. Ennek én nem feltétlen örülök, mert nem véletlenül váltottak a nyalókapopról a rockra (Minx néven megtalálható a yt-on 2-3 ultra rettenet számuk), remélem a Bocánál lájtosabb dolgaik már nem lesznek, mert az utolsó albumuk nekem a hallgathatatlan kategória, a rengeteg balladával.
          Azzal, hogy ez nekik bevált, más is könnyebben próbálkozik vele, az amúgy nem túl rockos felfogású Koreában. Mondjuk sok sikert hazai környezetben nem várhatnak tőle, mert a DC soha egyetlen trófeát nem szerzett zenei műsorokban. Noha nem ezzel mérik a minőséget, sajnos előbb oszlik fel egy jobb együttes, mint egy népszerű, gány zenékkel.
          A hörgést egyébként én sem szeretem, és nem is illik egy kpop dalba.

          Ez a hangzásvilág, ami nálam azonnal a kedvencekhez tesz egy kpop dalt.

          Hurrá! Végre találtam valakit, akinek szintén tetszik 🙂

          A Red Velvet az az együttes, amit egész pályafutásuk alatt képtelen voltam megkedvelni.

          Lányoknál szinte minden új dal egyben egy új próbálkozás is számomra. Sosem tudom előre, mire számíthatok. Talán a Purple Kiss beválhat, tőlük két szám is tetszett: a Ponzona, és az általad linkelt karácsonyi is.
          És ha már karácsonyi, nálam Hyolin A-Ha című dala nyert, ami kellemes, nyári hangulatot áraszt magából.

          A fiúknál több együttest is ‘követek’, de a legtöbb nem tudott sok hallgatható dolgot felmutatni tavaly, így olyanokra is rákattintottam, akiket soha nem követtem. Előzőleg sem Got7-t, akik érdekes módon érdekesebbek és jobbak külön-külön, sem Winnert, sem Txt-t nem hallgattam.

          Mennyire ide kívánkozik Gandalf kommentje a mordori nyelvről… ?

          Utána kellett nézzek melyik film karaktere, mert én ilyen Gyűrűk Ura meg Harry Potter-féle dolgokat nem nézek, így nem tudhatom mit mondott 😀

          Ó banyek, olyan hosszú? :O

          A tvN láthatóan utál változtatni a megszokott 16/20 részes felosztáson (tuti így terveznek be előre egy egész évet, és azon változtatni később nem lehet), így előszeretettel gyárt le 80-90 perces részeket az utóbbi pár évben:/ De ha a jó a sorozat, mint ez is, akkor legtöbb esetben nézeti magát.

          Válasz
          • Szia!

            Igen, Hweseung hangja (narancs hajú) az egyik kedvencem fiúknál. Időnként rájuk pislantok, mert mindig előrukkolnak valami nagyon jó zenével.

            Igen, ő. Csodásan természetes, erőteljes hangja van. Több számuk is el van mentve korábbról 🙂

            Nekem egyértelműen a ’90-es eurodance irányzatot hozza vissza, amin felnőttem, és annyira szerettem, ezért szeretem ezt is nagyon.
            Úgy figyeltem elég megosztó, vagy szereti valaki, vagy bóvlinak tartja.

            Én szerettem. Azért is kezdtem évekkel korábban a kpop felé orientálódni, mert annyira elegem volt a fostalicska, mai, nyugati zenéből. Ha most visszahozzák, az még egy pluszpont lesz a kpop számára. 🙂

            Noha nem ezzel mérik a minőséget, sajnos előbb oszlik fel egy jobb együttes, mint egy népszerű, gány zenékkel.

            Mennyire igaz… 🙁 Az egyik kedvencem, a hányatott sorsú Rania is kiadott néhány remek dalt, mégse kapta fel őket az ipar, meg is szűntek. 🙁

            És ha már karácsonyi, nálam Hyolin A-Ha című dala nyert, ami kellemes, nyári hangulatot áraszt magából.

            Hyorinnal nem tudom amúgy, mi van. Csodálatosan szép hangja van és szerintem rendkívül tehetséges, de az elmúlt években a legtöbb klipje nem szólt másról, csak a magamutogatásról. Nemrég jött ki az új klipje, a Layin’ Low, és szabályosan kínos volt végignézni. Én nem a tangában vagy bevágós picsagatyában vonagló énekesnők miatt nézek meg egy klipet vagy szeretek meg egy számot, neki viszont mostanában csak ilyen videói vannak. Ráadásul az egyik férfi táncos több alkalommal konkrétan a saját ágyékát fogdosta a tánc közben (és nem, a koreográfia nem indokolta). Számomra ettől nagyon taszítóvá tud válni egy előadó munkája.

            Utána kellett nézzek melyik film karaktere, mert én ilyen Gyűrűk Ura meg Harry Potter-féle dolgokat nem nézek, így nem tudhatom mit mondott

            🙂
            Népszerű mém a Gyűrűk urából. Gandalf, a varázsló mondá, amikor az Egy Gyűrűről beszélt, hogy a felirat rajta mordori nyelven íródott, de ő meg nem szólal rajta.

            Válasz
    • Szia!

      Boldog új évet! Köszönöm a jókívánságokat, viszont kívánom!

      Erről csak az maradt meg, hogy gyűjtöttek a szemműtétjére. Nem tudom eldönteni, hogy agymosott emberek voltak, vagy a hír volt fals, mindenesetre olyan, mintha valaki azt mondaná, a Plútón találkozott ott élő emberekkel…

      Nem tudom, mi vehette rá az embereket ilyesmire. Ha már akkor ennyire nem volt realitásérzéke a nézőknek, a mai, közösségi médiával átszőtt világban vajon mennyire lehet súlyos a helyzet? Úgy érzem, nagy szarban vagyunk. 🙁

      Sajnos ez eléggé jellemző a koreai alkotásokra. Bár volt 2-3 évük rá, de a leírásod alapján olybá tűnik, mintha csak az első 10 részhez készült volna forgatókönyv, és mikor utolérték a cselekményt forgatásban, akkor elfogyott az ihlet (egyenesen arányosan a büdzsével).

      Könnyen lehet. Pedig lehetett volna ebből a sorozatból valami nagyon jó.

      Ez amúgy engem pont nem vonzz be, mert a története nem fogott meg, anélkül meg hiába népszerű.

      Én se feltétlenül szeretem az ilyen battle royale-jellegű dolgokat. Az Éhezők viadalát hiába olvastam és láttam, ott is csak az első két film tudott igazán tetszeni, a többi rettentő unalmas és feleslegesen kegyetlen volt. Itt volt bennem valamelyest némi kíváncsiság, de egyébként úgy vágtam neki a sorozatnak, hogy még az előzetesét se láttam. Így minden meglepetés, fordulat rendkívül nagyot ütött. 🙂

      a környezetemben viszont sem ez, sem ezáltal más (pl. Netflixes) sorozat nem érdekli őket.

      Nekem több munkatársam is ráfanyalodott, aztán nagyon dicsérte, pedig tőlük nagyon távol áll a koreai kultúra. Viszont a családban én is azt látom, hogy vonakodnak elkezdeni.

      Csak az általad említett gazdag feleség karaktere volt valóban épelméjű. Úrinő volt minden körülmények között, pedig ha valakit, akkor pont őt fordíthatta volna át az élet egy elviselhetetlen szukává. Én anno imádtam (9,5 pontot kapott), nem tudom a mostani “kifinomultabb” vevőkéimmel hogyan látnám.

      Az biztos, hogy Minsuk magasan a másik három nő fölött állt. Lehet, hogy pár éve, mikor egyre-másra faltam a sorozatokat, én is elnézőbb lettem volna vele. De most, hogy már a saját, “nyugati” kedvenceimet sem tudom szemellenző és kritika nélkül megnézni, hajlamos vagyok az ázsiai sorozatokban is sok olyan hibát észrevenni, amit korábban elnéztem nekik.

      Ez rettentő szomorú dolog, hogy ilyennel kell együtt élned születésed óta

      Köszi. Eddig nem volt annyira meghatározó az életemben, de az utóbbi 2 év bőven elég volt belőle. 🙁

      Ezek a ’20-asok, amikhez eddig szerencsém volt:

      Csak a Voice és a Mr. Queen volt meg belőle. De abban egyetértek, hogy a tavalyi felhozatal nagyon erős és sokszínű volt, és valóban engem is a 2016-2017-es időszakra emlékeztet. Egyelőre még nem döntöttem el, mit válasszak, de szerintem valami friss sorozat lesz. Lehet, hogy a Vincenzo, arra látom, te is nagyon jó értékelést adtál.

      Nem emlékszem mikor volt utoljára ennyi történelmi alkotás, szinte egymást érik, és párhuzamosan is mennek adásban.

      Na ezen viszont én is meglepődtem. Szerintem maguk a trendek hozzák ezt vissza hullámokban. Ha azt nézzük, hogy 2021-ben mennyi ilyen sorozat készült, 2-4 év távlatában kell visszamennünk az időben, és azt megnézni, hogy akkortájt mik voltak az igazán népszerű sorozatok. Ha akkortájt nagy volt a visszhangja valaminek, akkor a csatornák elkezdenek bevásárolni regények vagy képregények közt, és míg a büdzsé és a stáb összeáll, könnyen eltelik 2-3 év is. Szerintem nagy rá az esély, hogy a Moon Lovers nemzetközi utóhangja és a Moonlight Drawn by Clouds óriási, hazai sikere volt az, ami miatt elkezdtek a készítők ennyi történelmi sorozattal foglalkozni.

      Válasz
      • Ha már akkor ennyire nem volt realitásérzéke a nézőknek, a mai, közösségi médiával átszőtt világban vajon mennyire lehet súlyos a helyzet?

        Elég súlyos.
        Közben a nyelvünk is átalakul a trash realityk révén, amit én majd nem leszek hajlandó beszélni, inkább leszek néma…

        Viszont a családban én is azt látom, hogy vonakodnak elkezdeni.

        Nálunk karácsonykor kb. velem egykorúak felhozták a Netflix sorozatait, és kénytelen vagyok idézni mit mondtak rá: “az a kínai szar”. Nem tudom belenéztek-e, vagy csak más mesélt nekik róla. Vagy 10 éve, mikor egy kollégám megtudta japán zenét hallgatok (azóta már nem), ő is lekínaizta. Aztán meg felháborodnak rajta, ha Budapestet keverik Bukaresttel :/
        De pl. az ötvenes fodrászom már többször kérdezte mit nézek, és úgy látom érdekelné a téma, említette más vendégei is néznek koreai sorozatokat.

        Lehet, hogy a Vincenzo, arra látom, te is nagyon jó értékelést adtál.

        Hm, ha a pontszámra gondolsz, mint értékelés, akkor nálam kb:
        1-7- a tűzrevalótól a tetszett, de semmi extráig
        7,5- klassz / már újranézős lenne
        8- nagyon jó / szerettem
        8,5- bitang jó / nagyon szerettem
        9- szuper / kihagyhatatlan
        9,5- csúcsszuper / dettó
        10- kedvenc / elvarázsolt
        Más simán 10-est ad, amire én még csak 9-est. A maximum már az abszolút imádat kategóriám, azt nem osztogatom csak úgy “fűnek-fának” 🙂
        A Vincenzo top5-ös kedvencem. Kiemelkedő színészi teljesítmények, és teljesen egyedi, szórakoztató történet jellemzi. Kb 27 órás, de ha 100 lett volna is végignézem. Volt jelenete, amit vagy 7-8x visszanéztem, és még mindig rázott a nevetés.

        valahogy egyik se fogott meg

        Ahogy sorozatok terén, úgy zenében sincs két teljesen hasonló ízlésű ember. (A családunkban vannak egypetéjű ikrek, és őket is más-más érdekli, nagyjából minden területen.) Már annak örülni szoktam, ha 2-3 kedvencemet megszereti más is.
        Van egy szintén Monsta X fan barátnőm, akivel 10-ből 9-szer nem ugyanazokat a számokat szeretjük. Aztán mindig megállapítjuk, ez így van rendjén, nem kell mindenkinek ugyanazt szeretni, plusz így az összes dalt hallgatja valaki 😀

        Válasz
        • Szia!

          Közben a nyelvünk is átalakul a trash realityk révén, amit én majd nem leszek hajlandó beszélni, inkább leszek néma…

          Mennyire ide kívánkozik Gandalf kommentje a mordori nyelvről… 😀

          Aztán meg felháborodnak rajta, ha Budapestet keverik Bukaresttel :/

          Amúgy kajakra, hallod. Minimális megerőltetésre se hajlandóak, de ha velünk szemben kulturálisan ignoráns valaki, akkor vége a világnak.

          Kb 27 órás, de ha 100 lett volna is végignézem. Volt jelenete, amit vagy 7-8x visszanéztem, és még mindig rázott a nevetés.

          Ó banyek, olyan hosszú? :O

          Válasz
  2. Akartam, hogy ne tetszen a sorozat. Hogy majd azzal döngethetem a mellem, hogy “haha, felkapott mainstream szar” és most boldog-boldogtalan koreai sorozatrajongónak fogja vallani magát, és még jobban felhígul a szubkultúránk, “és egyébként is, a japán és koreai Liar Game sokkal jobb volt“. De az az igazság… hogy a sorozatnak abszolút nincs miért szégyenkeznie.

    Most, hogy megnyertem magamnak a sorozatot, egy pillanatnyi fellángolás nyomán, az alábbi véleményt alkottam róla:

    Én nem akartam utálni, semmi ilyen nem volt bennem. De azon kívül, hogy vitt előre a kíváncsiságom, ugyan mi lesz a vége, csak azt tudtam megállapítani, hogy ez nem az a sorozat, amire nagyon büszkének kellene lenni, hogy ettől majd sok százezren néznek másik koreait is, mert semmi igazi, emberi értéket nem képvisel. Gazdag unatkozó perverz állatok szórakoztatására megölnek sok száz embert, ki tudja hány országban, hány éve (itt valami ’88-ra emlékszem), és hányan nézik (csak a vip-eket mutatták) majd a megmaradt ép szerveiket kicsempézik valahova valakiknek.
    Most mondhatnánk, hogy a sok semmit nem mondó szirup sem világot megváltó éppen, de azon kívül, hogy a Netflixtől kapott rengeteg pénzből ilyen sorozatot alkottak, nekem semmivel nem adott többet azoknál. Akárcsak egy nyugati produkció, csak az ötletgazda, a rendezés, a színészek, a stáb ami koreai. Pont ugyanazok a részletek köszöntek vissza, ami miatt otthagytam a nyugati alkotásokat: véres brutalitás, fegyverek, tömeges és értelmetlen mészárlás, pucérság, szex, nemi erőszak megkísérlése, az azon való viccelődés (az ráadásul same sex is), vulgáris beszéd, stb, stb. Akinek ez a stílus jön be, nem az az egyedi báj, ami miatt a legtöbbünk szereti ezeket a sorozatokat, az továbbra is ezt a műfajt keresi majd.

    Szégyenkezni sem kell persze, mert jól elkészítették, az tény, ezt nem vitathatom előle. Így azt sem mondhatom, hogy rossz, mert az úgy nem lenne igaz, de nekem kiemelkedő se. Nem az én szájízemre szabott, de a Penthouse sem olyan volt, mégis tudtam értékelni. A színészek miatt egy jó átlagos 7-esre osztályoztam, de szinte minden részben forgott a gyomrom, így kénytelen voltam 4 nap alatt megnézni, a szokásos napi 1 rész helyett.

    Noha egy ilyen szervezőnek egyértelműen szív és lélek nélkülinek kell lennie, számomra akkor is megdöbbentő volt, hogy a frontember tudta, hogy az öccsével áll szemben, hisz megtalálták az igazolványát a vízben, mégis egy minimális lidércpillanattal lezárta, hogy megölte (mert elég egyértelműnek tűnt a halála).
    Amúgy sikerült megnéznem a 2. évad kasztingját féltávnál, így jóval előbb megtudtam a tesó kilétét. Mondanám, hogy az öregen viszont meglepődtem, de ennyi polgárpukkasztás után már azon sem.

    Sok színész valóban nem túl tapasztalt a sorozatos világban, legalábbis kevesebb évet tudhat a háta mögött, mint amit 30, 40 éves színészekről feltételeznénk.
    Heo Sung Tae (’77-es) , aki a verőembert játszotta nyilatkozta nemrég, hogy mennyire el volt hűlve Kang Ha Neul (’90-es) emberiségén, aki neki sunbae, mert eddig a vezető színésztársain mindig érezte, hogy 1-1 sztárral van dolga, kivéve most, az Insider forgatásán.
    Park Hae Soo-t (’81-es) párhuzamosan látom a Six Flying Dragons-ban is, és meglepő módon ő is inkább csak musicalekben volt aktív évekig, a Squid Game valami 2. főszerepe volt csak (igaz, meg nem mondanánk róla).
    Az észak-koreait játszó lánynak valóban ez volt az első filmes jelenése (mondjuk a modell karrierjét rendesen fellendítette), míg rendőrünk Wi Ha Joon (’91-es) is inkább mellékszereplő volt eddig. (amúgy ők mind-mind hoobae-k Ha Neulnek, aki nem gyerekszínészként kezdte, csak tiniként :))
    Ezek után megnéztem már az undormányos, dörgölőzős Mi Nyeot is, akinek megvolt az egész város (de gyereke tuti nem volt). Szintén tapasztalt filmes körökben a színésznő, akárcsak Lee Jung Jae, viszont nem kicsit bátor, hogy édesanyaként ilyen jeleneteket bevállalt, még úgy is, hogy filmekhez van szokva, amik merészebbek (bár nyilván a szerepeinek nem néztem utána).

    Lee Byung Heon szerintem az angolja miatt került be beugrónak, nem gondolom, hogy Amerikában túl sokan ismerik, még ha nem is 1 Hollywoodi produkcióban játszott, amikben pont olyan “üde sokszínűséget” képviselt, mint ebben egy indiai, és több amerikai meghívott színész (ők szintén több koreai alkotásban voltak már epizódszereplők).
    Így Gong Yoo-t még annyian sem láthatták, max azok, akik zombifilmeket néznek. (Egyszer belenéztem abba a Train to Busanba magyar szinkronnal, de az még ennyire sem a világom, így el is kapcsoltam elég hamar, miután utánaszámoltam hány színészt láttam már másban, mert mégiscsak máshogy mutatnak a magyar tévében :))

    Viszont jól esett most beleolvasni megint Esmeraldába :D, az kicsit kibillentette a lelkiállapotom a sokkból, amit most nagyrészt azzal is kiadtam, hogy írtam egy novellát, bocsi érte.

    Válasz
    • Szia!

      De azon kívül, hogy vitt előre a kíváncsiságom, ugyan mi lesz a vége, csak azt tudtam megállapítani, hogy ez nem az a sorozat, amire nagyon büszkének kellene lenni, hogy ettől majd sok százezren néznek másik koreait is, mert semmi igazi, emberi értéket nem képvisel.

      Ezzel nem feltétlenül értek egyet. Amellett, hogy tapasztalt dorama-nézőként tudjuk, hogy az elmúlt 15-20 év terméséből mi az, ami minőségben kiemelkedik a sok sablonos sorozat közül, a Squid Game igazán elmondhatja magáról, hogy ő is ezek közé tartozik. Hogy a legjobb lenne, vagy a pozitív érdemei, értékei miatt lenne az, azt szerintem kevesen gondolják. de arra igenis alkalmas volt, hogy megmutassa a világnak, hogy az ázsiai sorozatkészítés (a japán animáció és a nyugaton egyre inkább felbukkanó, ázsiai művészfilmek mellett) igenis világszínvonalú. Kicsit olyan volt ez, mint PSY és a Gangnam Style. Nem a legjobb reprezentációja a koreai könnyűzenének, de arra kiváló, hogy felhívja rá a figyelmet és utazónagykövetévé váljon.

      Pont ugyanazok a részletek köszöntek vissza, ami miatt otthagytam a nyugati alkotásokat: véres brutalitás, fegyverek, tömeges és értelmetlen mészárlás, pucérság, szex, nemi erőszak megkísérlése, az azon való viccelődés (az ráadásul same sex is), vulgáris beszéd, stb, stb.

      Azért nagyon sok, echte koreai sorozatban, krimiben, thrillerben ezek már ma is jelen vannak, még ha nem is ennyire nyersen.

      Viszont jól esett most beleolvasni megint Esmeraldába :D,

      Még mindig nem hiszem el, hogy képes voltam végignézni. 😀

      Válasz
  3. Szia!

    Tetszik a blog új színkeverése, egy ideje amúgy is éjszakai fénnyel használom a gépet, hogy ne vakuljak meg még vén korom előtt.

    Ezzel nem feltétlenül értek egyet.
    Igen, úgy tűnik, de senki nem mondta, hogy csak egy nézőpont lehet, különben idővel a tükörrel beszélgethetnénk 🙂

    Ha a produkció minőségét nem nézzük, csak a mondandóját, akkor a Squid Game a legundorítóbb perverz élvezeti oldaláról bemutatott mészárszék, ezért úgy hiszem nem szerencsés összehasonlítani egy kimondottan koreai produkcióval, mert azok az ilyen állatok levadászásának szemszögéből vannak megközelítve. Míg egy koreai-koreai stáb a krimi, thriller adott elemeivel dolgozik, de ugyanakkor kipixelezik a vért és a fegyvert is, és ezer felhívás van a részek előtt/után a karika mellett, addig a nyugati-koreai meg pont a brutalitást és erőszakot helyezi előtérbe ill. középpontba. Nem mindegy min van a hangsúly és fontos a mértékletesség is, ne forduljon már ki az ember bele is tőle. És mostanában ez a tendencia van, sokukban ezt látom, egyre nagyobb az eltérés.
    Bár a minősége kapcsán nem túl jó példa, de elég csak belepillantani a Carterbe (szó szerint pár percet bírtam belőle). Az is lehetne egy tökéletes mintapéldája annak, amiről az előbb írtam. Belenéztem, mert népszerű, képzeld akkor hány profi és önként jelölt kritikus nézi meg, csak hogy véleményt írhasson róla, nem mert valóban érdekli.

    A Gangnam Style egy rakás szemét, csak egy paródiának indult. 10 emberből 9 azért kattintott rá, hogy mi ez és miért népszerű. Később pont az ilyen sokcsilliós kattintások miatt kezdte átreformálni a yt, hogy mi számít konkrét nézettségnek.

    Ha kizárólag ezen művek alapján alkotnak véleményt a koreai sorozatgyártásról (és ugyanez áll a popzene színtérre is), mert más tapasztalat híján vannak, akkor az nem feltétlenül hízelgő az országra nézve. Megjelent egy csomó jó széria is a nf-en, de azoktól mégse hangos a net kdraman kívüli része, csak a kizárólag saját gyártásúaktól. És akkor megint visszajutottam oda, hogy igazából újdonság ez a világ nekik, de mégis a nyugatias megközelítés tetszik.

    Tudom, nem a mi korosztályunkból kell kiindulni, de ha meg a twitter és insta tinijeiből, akkor én eskü letagadom, hogy kdrama, kpop és akármi fan vagyok 🙂

    Nekem az Esmeralda és társai egy kulturális vakvágány és reset. Ha azok népszerűek voltak, akkor bármi az lehet. Összesen kettő latin szappanoperára emlékszem hogy tetszett 10 év terméséből, és azok sem a hagyományos szirupok voltak.
    Nem kevés türelmed lehetett, hogy végigverekedd magad rajta. Több mint 2 hónapja nézem a történelmi sorit, és lassan ledöföm magam én is egy karddal, csak legyen már vége 😀

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Share This