Sziasztok,
Azt hiszem, jobb közzétenni a posztot most, már úgyse fogom tudni mással kiegészíteni.
Run Away – 10/7-8
Stay Close – 10/6
Safe – 10/8-9
Hold Tight – 10/7-8
Finding Her Edge – 10/5
Bridgerton (4. évad) – 10/9
Zero Chill – 10/7
The Night Agent (3. évad) – 10/8
Cat’s Eye (2025) pt. 2 – 10/5
Trigger – 10/7
Run Away – 10/7-8
Mi mással lehetne igazán beröffenteni az új évet, mint egy újabb Harlan Coben-adaptációval? A Netflixen lassan hagyománnyá válik, hogy az új évet egy ütős premierrel kezdik, lásd tavaly is pl. a Missing You-t. Sokat nem is kell győzködni engem az ilyenekkel, mert bár a könyveket nem olvastam, sok sorozatát láttam az író műveinek, a neve pedig garancia arra, hogy egy több szálon futó, érdekes, izgalmas, pörgős történetet fogunk kapni – itt se volt ez másként.
A Greene-família egy stabil anyagi körülmények között élő, boldognak látszó család. Az apa, Simon (James Nesbitt) a pénzügyi szektorban dolgozik, az anya, Ingrid (Minnie Driver) gyermekorvos, és három felnőttkorú gyermeket nevelnek: Sam (Adrian Greensmith) már egyetemista, Paige (Ellie de Lange) épp most kezdi egyetemi tanulmányait, a legkisebb lány, Anya (Ellie Henry) pedig épp a felvételi procedúra előtt áll. A családi idillt azonban megtöri, hogy Paige az egyetemre való beiratkozás után rossz társaságba kerülve a drogok rabjává válik, ami miatt kibukik az iskolából, és a szüleivel is megszakítja a kapcsolatot. Simon kétségbeesetten próbálja keresni eltűnt lányát, akiről lassan már fél éve nem hallottak semmit. A gyermek eltűnése azonban nem vált bonyodalmakba sodorja a férfit, kezdve alvilági drogkereskedőktől, bérgyilkosokon át egy veszélyes szektáig, melyek mind érintetté válnak az ügyben. Lassan mindenki gyanúba keveredik, maga Simon is, a nyomozással megbízott Isaac Fagbenle őrmester (Alfred Enoch) és társa, Ruby Todd (Amy Gladhill) ezért nehéz helyzetben van, ahogy megpróbálják felgöngyölíteni az ügyet, kiegészülve egy magánnyomozóval, a kotnyeles Elena Ravescrofttal (Ruth Jones).
Nagyon találó már önmagában a címválasztás is, egyfajta a szójáték a “run away” (menekülj!) és a “runaway” (szökevény) szavakkal, melyek mind szerepet játszanak a cselekményben. Több karakterünk is menekülni kényszerül a szekta, a múltja, a tettei vagy épp az üldözői elől, a szökevény lány pedig egyértelműen Paige, aki nem is igazán szökött el, hisz a történet végén megtudjuk, hogy elvonókúrára ment, hogy a kábítószeres függőségétől megszabadulhasson, és ezért szakított meg minden kapcsolatot a világgal. James Nesbitt is szinte visszatérő vendége a Coben-adaptációknak, ez talán a harmadik munkája, amit az elmúlt években tőle láttam, ami nyilván nem véletlen, ügyesen beleillik a változatos szerepekbe. Mindig, amikor az ember a közéleti hírek alapján azt hinné, Anglia politikai, kulturális és gazdasági szempontból elesett, jön 1-1 érdekes sorozat, ami lehengerlő szépségű tájakon játszódik, és amiben mit sem látunk a rengeteg mocsokból, bűnözésből, bevándorlásból… És nyilván, a történetek egy idealizált világot mutatnak be, és sokszor szándékosan rejtik el a nézők elől a szomorú valóságot, jó mégis látni, milyen lehetne az élet, Európa, ha minden olyan lenne, mint rég…
Na de visszakanyarodva a történethez. Nagyon érdekes volt számomra, hogy az egyszerűen elkallódó Paige ügye mivé ki nem teljesedett, melynek ő nem is volt igazán a kiindulópontja vagy mozgatórugója, csupán egy elem, aki sok mocsok felszínre kerülésében szerepet játszott. Sok toposzt körbejár a cselekmény: a fiatalkori drogfogyasztást, a családtól való elidegenülést, a szülői túlféltést, a megcsalást és az ezzel kapcsolatos gyanakvást, mely beférkőzi magát az ember lelkébe, a titkos munkahelyi viszonyokat; a tényt, hogy egy tehetősebb ember a pénz segítségével a megfelelő emberektől képes a maga módján is információt kicsikarni anélkül, hogy inkább a rendőrséghez fordulna; a veszteséget; az örökbeadás- és fogadás intézményét, a nevelőszülői körülményeket, mely oly gyakran válik gyermekkori bántalmazás színterévé, örök törést okozva a legsérülékenyebbek lelkében, és persze ott a szekta, a teljes behódolás annak vezetősége előtt, a realitás-érzék elvesztése, a kizsákmányolás. Szinte már azt mondhatnánk, ennyi minden el se fér egy 8 részes minisorozatban, de a fináléra minden összeáll.
Több dolgot fel lehet róni a sorozatnak, és nem tudom, hogy azért, mert ez a könyvben is így íródott, vagy csak a forgatókönyv sikerült ilyenre. A filmes formátum nyilván teret ad olyan lehetőségeknek, melyek 1-1 képpel, montázzsal, egy jól elhelyezett mobilos sms szövegével titkokat közölhetnek a nézővel, melyet az írónak lehet, hogy oldalakon keresztül kellene magyaráznia. De ez nem szabad, hogy azt eredményezze, hogy az egymással párhuzamosan futó eseményeknek nincs semmi értelme. Két szál indul ugyanis már az elején: a gyermekét kereső apa szála (Simon, Paige, valamint a nyomozók), és két bérgyilkos, Ash (Jon Pointing) és Dee Dee (Maeve Coutier-Lilley) ügyködése. Egyiket se értjük igazán, és kezdetben frusztráló, ahogy próbáljuk kibogozni a szálakat. Nem értjük, mi okozta, hogy a viszony megromlott Paige és családja között, mi miatt fordult a drogokhoz, bármi is volt a gond, miért nem a családjától kért segítséget. Ugyanígy nem értjük, hogy Ash és Dee Dee miért választ magának képzett bérgyilkosként újra és újra véletlenszerűnek tűnő célpontokat. Látjuk, hogy szakszerűen tüntetik el a nyomokat maguk után, autót, rendszámokat cserélnek, a korábbi kocsit felgyújtják, kesztyűben, maszkban ölnek, aki meglátja őket, annak járulékos veszteségként szintén pusztulnia kell. De nem tudjuk, kitől kapják az utasításokat, és miért. Kettejük kapcsolatában Dee Dee látszik dominánsnak, tőle jönnek a parancsok, míg Ash szemmel láthatóan könyörtelen gyilkos ugyan, de bizonyosan sérült.
A két szál párhuzamosan fut egymás mellett, ahogy lassan kezd szépen összeérni, és egyre több titkot felfedezünk. Ehhez hozzátesz Elena ügyködése, aki hol törvényes, hol kevésbé legális módszerekkel, hekker anyósa, Lou (Anette Badland) segítségével igyekszik utánajárni a dolgoknak. Kicsit nehezen hihető, ahogy az idős hölgy ilyen számítógépes trükkökre képes, de jó, legyünk engedékenyek! Az már kevésbé hihető, hogy a szemmel láthatóan erősen túlsúlyos Elena valaha is különleges kommandós volt, még az X évvel korábbi visszatekintésben is mozogni alig bír a taktikai felszerelésben, teljesen kizárt, hogy egy fizikailag ennyire nem fitt nő bármikor is ilyen munkakörben dolgozhatott volna. Hasonlóképp kicsit nehéz elképzelni, hogy a rendőrség soraiban dolgozó, szintén túlsúlyos Ruby megfelelne a fizikai alkalmassági vizsgákon. A tény, hogy ráadásul még Isaac szexpartnerévé is megtették, és több, szexuális természetű utalás, illetve együttlétre utaló nyom van… nekem kicsit bizarr. Isaac karaktere nagyon más ligában mozog, ha lehet így fogalmazni, számomra nehezen hihető, hogy vonzódna hozzá. Hogy most ez a szokásos woke testpozitivitás és diverzitás jegyében kellett így ábrázolni, nem tudom, de nagyon elégedetlen voltam ezzel, mert semmi szükség nem volt rá, és a hiteles ábrázolás kárára ment. Én se vagyok egy matyóhímzés, de nem kell látnom, hogy egy hozzám hasonló testalkatú nő játsszon olyan szerepeket, melyeket a való életben biztosan nem tölthetne be.
Jó volt viszontlátni Alfred Enochot a Harry Potter után, és hogy ő nem csúszott el alkohol vagy drogok irányába oly szerencsétlenül, mint sok színésztársa a varázsvilágból. Nyilván jóval kisebb volt a teher az ő vállán Dean Thomas karakterével, mint egy Harry-nek vagy Ronnak, de egy nagyon csinos, ápolt, fiatal férfi érett belőle. Nagyon jól áll neki a rendőri szerep, tekintélyt parancsol a személyisége. Ő az egyik fénypontja volt a történetnek, aki viszont értelemszerűen kimagaslik az James Nesbitt. A mindenre elszánt, gyermeke megmentése érdekében semmitől vissza nem riadó apa szerepében kiválóan teljesít, legyen szó az érzelmektől és tragédiától megtörté férfiról, vagy a veszéllyel szembeszálló hősről. A hiányosságai ellenére ez egy remek sorozat, aki szeretné visszanyerni a hitét az európai sorozatgyártásban, annak bátran ajánlom ezt vagy Coben bármelyik korábbi adaptációját.
Stay Close – 10/6
Megmaradva a témánál, a hóesésben bekuckózva elkezdtem böngészni a Netflix “Harlan Coben Collection”-jét, mik azok, amiket még nem láttam belőlük. A lengyel feldolgozásokra (mert meglepő módon több regényét is adaptálták…) annyira egyelőre nem voltam kíváncsi, így maradt az a néhány brit, amit még nem néztem meg. Így esett a választásom Nesbitt másik Coben-sorozatára, melyben szintén főszerepet kapott, azaz… valóban azt kapott? Richard Armitage is visszatér, ő is szinte már visszajáró vendég ezekben a regényadaptációkban. Mi volt hát az, ami elrontotta az előzetes alapján egyébként érdekesnek induló történetet?
A Viperák egy erdőszéli lokál egy vidéki kisváros közelében, melynek dolgozói és törzsvendégei jó viszonyt ápolnak egymással. A helybéliek felszabadultan táncolhatnak, a városból érkező vendégek pedig fellélegezhetnek 1-1 nehezebb hét után, és önfeledten szórakozhatnak. Mindig akadnak azonban zűrös alakok, akik többet képzelnek magukról, mint kellene. Cassie (Cush Jumbo) a bár egyik sztriptíztáncosnője, és együtt jár a kezdő fényképésszel, Ray Levine-nel (Richard Armitage). A fiatal nőt azonban folyamatosan zaklatja és szerelmével ostromolja egy levakarhatatlan alak, Stewart Greene, aki egyébként a hétköznapokban tisztes férj és családapa. A férfi egy nap különösen erőszakosan lép fel a táncosnővel szemben, ami miatt Cassie már-már a menekülést tervezi. Amikor azonban az éjszakában az agyonszurkált Greene testére bukkan, megrémül, hogy valaki esetleg rá akarja majd kenni a gyilkosságot, ezért megszakítja a kapcsolatot minden barátjával és kollégájával, és párjától se búcsúzik el, egyszerűen felszívódik. 17 évvel később már 3 gyerekes családanyaként, esküvő előtt állva, Megan Pierce név alatt éli mindennapjait. A múlt azonban kísérteni látszik, mert nemcsak a bár tulajdonosa és egykori jó barátnője, Lorraine (Sarah Parrish) bukkan fel az életében, hanem a jelek szerint Stewart is, akit mindenki halottnak hitt…
James Nesbitt karaktere érdekes figurát játszik: egy korosodó, modern technikai vívmányoktól vagy rendőrségi felszerelésektől idegenkedő és magának való Michael Broome őrmestert, aki volt feleségével, Erinnel (Jo Joyner) egy nyomozópárost alkotva végzi a munkáját. Megszállottan keresi a 17 évvel korábban eltűnt Stewartot, aki “az egyetlen ügyet jelenti számára, ami valaha is kifogott rajta”. Ő mit sem sejt abból, hogy a férfi hogyan viselkedett annak idején, annak családjával is rendszeresen tartja a kapcsolatot, mintha csak a jó környéken lakó férj hazatértét várná mindenki. Több érdekes karakter van a történetben, ő kétségkívül az egyik fénypontja a sorozatnak, de a titokzatos Lorraine, a megfejthetetlen Ray, a Cassie/Megan számára eltűnésben segítő ügyvéd, Harry (Eddie Izzard) is ide sorolható. Amolyan Cobenesen lassan mindenki gyanúba keveredik, köztük Cassie/Megan leendő férje Dave (Daniel Francis) és legidősebb lánya, Kayleigh (Bethany Antonia), akivel szinte megismétlődni látszanak az események, mint amiken anyja korábban keresztül ment. Az üggyel és annak háttértörténetével párhuzamosan a jelenben ismét eltűnik egy fiatal férfi a Viperák klub környékéről, ami miatt Broome őrmester sorozatgyilkosra gyanakszik. Az eltűnt fiú apja azonban felbérel két… nem is tudom, magánnyomozót? Hogy majd ők megkeresik a fiát, ha már a rendőrség ennyire töketlen és képtelen a feladatra. A két “magánnyomozóról” persze aztán kiderül, hogy pszichopata gyilkosok, akik civilben musicalszínészek, és amikor mennek ölni… táncra kelnek, mint Barbie (Poppy Gilbert) és Ken (Hyoie O’Grady). Te meg csak nézel, hogy jó isten, mi folyik itt.
Nagyon hamar megszaporodnak a karakterek, akiknek látszólag valami jelentősége van, aztán kiderül, hogy amúgy mégse, te meg próbálod összekötni a szálakat, hogy ki kihez és hova kapcsolódhat, mi értelme lesz egyáltalán a felbukkanásuknak, és aztán a fináléból kell megtudnunk, hogy ja, amúgy (szinte) semmi. Kayleigh elrablása legalább annyira felesleges szál volt, mint a fiatal főfelügyelő, Goldberg (Jack Shallooi) “árulása”, csak hogy pénzhez juthasson és a lányát további zongoraoktatásban részesíthesse (… most komolyan…?), de úgy istenigazából Harry szerepeltetése is teljesen kár volt, mert semmivel nem vitte előrébb a cselekményt. Eddie Izzardot a katasztrofálisan rossz Dan Brown-regény alapján készült The Lost Symbol óta nem láttam, és nem is nagyon bánom, mert nagyon szükségem nincs rá. Azt nem tudom, hogy gyerekkoromból vagy fiatal felnőttkoromból honnan, milyen szerepből emlékszem egyáltalán a nevére, mert valahonnan emlékszem, de hogy mi lehetett… máig nem tudom.
Szóval mindent összevetve nagyon hamar orbitális katyvasz keletkezett az amúgy érdekes alapfeltevésből, aminek keserédes a lezárása, kicsit meglepő is meg nem is, spoiler, tényleg sorozatgyilkos volt és spoiler, Lorraine volt az. Kapunk egy érzelmes tetőpontot vele és Broome őrmesterrel (aki közben belehabarodott az amúgy végstádiumú méhrákos nőbe), Lorraine pedig színt vall: sok éve kezdődött minden, mikor még férjnél volt, aki állandóan bántalmazta és erőszakot vett rajta, egy alkalommal a gyereket is kiverte belőle, ami miatt utána soha többé nem eshetett teherbe (és könnyen lehet, hogy mostani állapota is arra vezethető vissza). A nőben akkor valami eltörött, megölte a férjét, majd Stewartot, akinek a viselkedésében férje abúzusa sejlett fel előtte, ezért megölte őt, majd később sok más hasonló férfi vendéget is, akik a Viperákban így, erőszakosan viselkedtek. Broome meg csak döbbenten hallgatja, zokog, de sikerül a nőt az öngyilkosságról lebeszélnie (nem akarta a hátralevő napjait börtönben tölteni), megígéri neki, hogy vele marad, nem hagyja egyedül. Az alakításokra nem lehet panasz, egyedül Barbie és Ken táncikálása volt über-cringe. Megan megkapja a maga boldog befejezését, még ha az nem is felhőtlen, a nézőben viszont marad egy hiányérzet, a sok felesleges kör sok szelet kivett a cselekmény vitorlájából.
Safe – 10/8-9
Haladva tovább a “Harlan Coben Collection”-nel, erre az ugyancsak brit bűnügyi sorozatra esett a választásom. Nem is kimondottan a színészek miatt, mert a stábból csak Amanda Abbingtont ismertem még a Sherlock-időszakából, a főhőst, Michael C. Hallt pedig egyáltalán nem, mert se a Dextert nem néztem tőle, se a Sírhant Műveket. Más viszont nagyon már nem maradt a “gyűjteményből”.
Tom Delaney (Michael C. Hall) sebész, egy kertvárosi, kellemes környéken él családjával, feleségével és két tinédzserkorú lányával. Az asszonyt azonban rák következtében elveszítik, a nő halála pedig nagy törést okoz a család életében: Tom innentől kezdve nehezen találja meg a hangot gyermekeivel, főként az idősebbik Jennyvel (Amy James-Kelly), és az sem segít, hogy titokban viszonya van az egyik szomszédasszonyával, Sophie-val (Amanda Abbington), ami csak fokozza a feszültséget a férfi és lánya közt. Sophie a helyi rendőrség nyomozója, és egy nap a nagyvárosból leköltöző Emma Castle (Hannah Arterton) személyében új társat kap. Jenny egy nap házibuliba indul barátjával, a nála valamivel idősebb Chris-szel (Freddie Thorp), onnan azonban már nem érkezik haza. Tom kétségbeesetten keresi 16 éves lányát, közben pedig olyan titkokra bukkan, melyekről álmodni se mert volna…
Na ez már egy sokkal-sokkal jobb történet lett, mint amilyen az előző volt. Sok karaktert vonultatott fel, de mindenkinek volt kisebb vagy nagyobb célja, amit amolyan Harlan Coben-es módon a fináléban vagy az előtt ismertünk meg, és még a végkifejlet is tartogat egy óriási csavart, amint nem is láttam előre. Pedig már a 8. résznek úgy mentünk neki, hogy tudjuk, mi a tényállás, mi történt és annak mi lesz a következménye, de még így is sikerült meglepnie. Az íróra jellemző módon mindig van egy múltbéli titok, ami évekkel, évtizedekkel később felszínre tör, kísérti azokat, akik részesei voltak, és kihat a jelen eseményeire, tragikumára. Itt is: 5 középiskolás suhanc titokban bosszút akar állni egy utálatos tanárukon azzal, hogy felforgatják az irodáját majd tüzet gyújtanak, igen ám, de ezzel számos iskolatársuk halálát okozzák. A saját nyomaikat és felelősségüket elkendőzik, évtizedekkel később azonban lehull a lepel, ami miatt kényszerhelyzetbe kerülnek.
Főhősünk, a lányát kereső apa nem volt épp a kedvencem, a színész nagyon egysíkú játékra képes, az arca szobormerev, mintha egyféle kifejezésre lenne csak képes és másra nem. Nagyon jó volt viszont Sophie karaktere, azaz Amanda Abbington, akit utáltam a Sherlockban, de itt egészen más színészi munkát látunk tőle. Nagy kedvencem volt még a Pete-et alakító Mark Warren, főhősünk orvoskollégája, akivel a seregben is együtt szolgált. Kettejük nyomozgatása nagyon tetszett. Megint jellemző az íróra, hogy mindig van 1-2 karakter, akik a rendőrség mellett párhuzamosan nyomoznak, és akiknek hiába rimánkodnak a rendvédelmi szervek, hogy bízzák rájuk a terepmunkát, azok nem hallgatnak rájuk, és emiatt olykor veszélybe is kerülhetnek. Pete és Tom kiválóan akciózik, következtet, lopakodik és megfigyel, még ha Pete súlyos sérüléseket is szerez az egyik ilyen “bevetés” során. A melegsége teljesen hihető, egyáltalán nem tolakodó, nem kioktató, egyszerűen tökéletesen belesimul a történésekbe. Emma, az új rendőrnő először nagyon ellenszenvesként jelenik meg a néző számára, mint akinek valamilyen személyes vendettája van Pete-tel szemben, rá kell jönnünk azonban, hogy Emma valójában Pete lánya, ráadásul terhes, és azért költözött a nagyvárosból vidékre, mert volt társát és leendő gyermekének apját szolgálatteljesítés közben megölték, és nem tudta feldolgozni ezt a veszteséget egyedül. Szóval ez nagyon emberivé tette őt, és igazán megkedveltem, ahogy kiderült minden.
Több családot is megismerünk, akik hol tragédiával, hogy bizarr módon humorral járulnak hozzá a szórakozásunkhoz. Ott vannak a fura család-dinamikával rendelkező Chahallék, akik közül az apa egy rideg, érzelemmentes figura, az anyáról először csak felröppen a hír, hogy pedofil, majd konkrétan ki is derül róla, mikor már azt hittük volna, ártatlan, és mindezek közepette még fiúk elvesztésével is szembesülniük kell. Aztán ott vannak a Marshallék, akik igazán színt visznek a sötét epizódokba. Először az apával (Nigel Lindsay) és anyával (Layla Rouass) találkozunk, ahogy azok szoftpornóba beillő módon kefélnek egy hotelben (és ezt az operatőri munka nem is próbálja palástolni…). Aztán megismerkedünk a lányukkal, Siával (Amy-Leigh Hickmann), aki a tragédiával és Jenny eltűnésével végződő házibulit szervezi, és aki drogot árul és vesz, kiskorú alkoholfogyasztást és ittas vezetést propagál a buli által, és amúgy egy igencsak tenyérbemászó, rátarti, aljas, hazug fruska. Ahogy a család rájön, mi történt, próbálják elrejteni a holttestet, majd megszabadulni tőle, ami néha már-már Benny Hill-szerűen komikus, mégis valahogy belefér a cselekménybe. Nyilván nem marad el a lelepleződés sem, az pedig kellőképpen drámai, azaz nagyon sok oldalukat sikerült megcsillantaniuk.
A forgatási helyszín gyönyörű, nagyon szívesen laknék egy ilyen biztonságos, kellemes, kertvárosi, ligetes környezetben. A befejezés nekem tetszik, még ha meglepő is volt, jót tett az ember igazságérzetének.
Hold Tight – 10/7-8
Mégis beleugrottam az egyik lengyel Harlan Coben-feldolgozásba, és meglepődtem. Egyrészt a produkción nagyon érezni a kelet-európai filmgyártás stílusjegyeit, ugyanakkor látszik az is, hogy a költségvetés nem lehetett kicsi: semmit sem éreztet abból, hogy lengyel, ugyanúgy megállja a helyét bármilyen nyugat-európai mű mellett. Angol szinkron is volt hozzá, így nem kellett kötőtűt döfni a fülembe a lengyel eredeti hang miatt.
Adam Barczyk (Krzysztof Oleksyn) egy 18 éves varsói középiskolás, aki nehezen találja a helyét a világban, főleg azután, hogy legjobb barátja drogtúladagolás miatt életét vesztette. Az egész közösséget megrázza a tragédia. A gyászoló anya nem hisz az öngyilkosságban, gyereke barátainak felelősségét hangoztatja, Adam pedig látszólag titkol valamit, ami miatt felelősnek érzi magát barátja haláláért. Anyja, a sportorvos Anna Barczyk (Magdalena Boczarska) és apja, a mérnök Michal (Leszek Lichota) igyekszik megvédeni és mindenben támogatni őt, a fiú azonban hosszú ideje problémás tinédzser: gyakran eltűnik napokra, és később szó nélkül felbukkan, mintha mi sem történt volna. Barátja halála után is nyoma vész, a múltja és életkora miatt pedig a rendőrség először nem is nagyon akar körözést kiadni, hiszen jogában áll önszántából elhagyni otthonát, a kapcsolatfelvétel sikertelensége pedig lehet szándékos is. Anna azonban aggódik, szerinte fia belekeveredett valamibe, és nem nyugszik, míg meg nem találja őt…
Olyan igazi harlancobenes történetet kapunk már megint, melynek a középpontjában ezúttal is a család áll, egy családi tragédia vagy rejtély, egy eltűnés, melynek kapcsán a rendőrség töketlenkedik, húzza az időt, a lengyel zsaruk pedig különösen: áthatja a jard működését, szemléletét egy jókora adag szocialista életérzés, trágárság és szexizmus, amitől még kevésbé nyerik el a néző jóindulatát, mint nyugati kollégáik. Így nem is csoda, hogy a kétségbeesett szülő (itt is) önálló nyomozgatásba kezd, még ha azzal a saját életét és testi épségét is veszélybe sodorja. Annát is kétes környékre sodorja a nyomozása, ahol csak annak köszönheti az életben-maradását, hogy évek óta harcművészeteket gyakorol, és valamennyire meg tudja védeni magát. Érdekes, jól felépített a cselekmény, a finálé pedig le is rántja a leplet arról, mi történt valójában, és jól demonstrálja azt is, hogy gátlástalan személyek milyen könnyedén képesek visszaélni a fiatalok jóindulatával és mentális gyengeségeivel, alantas céljaik érdekében.
Az alap probléma mellett párhuzamosan fut több érdekes szál is, ezek egyike Adam húgának, Olának (Dominika Krzemińska) kis barátnőjéhez, Jasminához (Klementyna Karnkowska) kapcsolódik. A gyermeket az iskolában kigúnyolta és emiatt köznevetség tárgyává tette az egyik férfi tanáruk, ami miatt Jasminát teljesen kiközösítette a társaság, Olán kívül senki sem maradt mellette. Már-már veszélyes irányba elkanyarodik nála a sztori: mikor megtalálja katonai múlttal rendelkező apja, Janusz (Tomasz Drabek) elrejtett fegyverét otthon, azt hinnénk, a lelkileg megnyomorított kislány iskolai lövöldözést vagy valamiféle leszámolást tervez, de szerencsére ez nem így történt. Jasmina egy sokkal gonoszabb módját választja a visszavágónak: bosszúpornóval zaklatja a tanárt, aki lassan már eszét veszti az újabb és újabb szexvideó láttán, ami őt ábrázolja. A pisztoly persze később elsül majd a lány kezében, de nem úgy és ott, ahogy és ahol azt a néző várta volna.
A másik párhuzamos szál az említett tanárhoz, annak szexuális kicsapongásaihoz kapcsolódik, és megint kapunk az írótól már egy megszokott gyilkos párost, mely eltakarító emberként könyörtelenül végez mindenkivel, akivel csak szükséges. Mondhatnánk, hogy lassan kiismerhetőek a fordulatok a történetekben, és ez részben igaz is, de nekem tetszett, hogy nem jöttem rá azonnal, mi is volt a cselekmény legfőbb mozgatórugója. Emiatt lehet, hogy esélyt adok a többi, lengyel feldolgozásnak is.
Finding Her Edge – 10/5
Az olimpia közeledtével nem meglepő, hogy bekerült a Netflix véráramába egy új, műkorcsolyával foglalkozó sorozat. Meglepetésemre kanadai, ami szokatlan, nem tudni, mennyi politika van mögötte, tekintettel arra, hogy Kanada vezető jégtáncpárosa, Piper Gilles & Paul Poirier konkrétan vendégszerepet is kapott a sorozatban, a kedvező publicitás pedig mindig jól jön, főleg a franciák és amerikaiak ellen, de… Valóban kedvező volt?
A Russo korcsolya-akadémia a szezon kezdetével megnyitja a kapuit leendő növendékei felé. A birtok és a jégcsarnok tulajdonosa, az egykori, többszörös világ- és olimpiai bajnok Will Russo (Harmon Walsh), aki edzőtársával, Camille-lal próbálja életben tartani a családi hagyományokat. Russónak három lánya született egykori feleségétől és korcsolyázó partnerétől, Sarah-tól, akiket szintén versenyzőknek neveltek már kicsi koruk óta. A legidősebbik lány, Elise (Alexandra Beaton) egyéniben verseny, a középső lány, történetünk főhőse, Adriana (Madelyn Keys) jégtáncosként, míg a legkisebb, Mimi (Alice Malakhov) párosban. A család azonban betegség miatt elveszíti Sarah-t, ami következtében az akadémia egyre inkább lejjebb csúszik a lejtőn. A folyamatos anyagi gondok miatt Adrianának abba is kell hagynia a korcsolyázást, átveszi anyja helyét, és adminisztratív teendőket lát el nővére és húga, valamint a többi, fizető versenyző körül, az ő karrierje így teljesen a háttérbe szorul. Amikor a szezon kezdetével egykori táncos partnere és nagy szerelme, Freddie (Olly Atkins) egy új lány, Riley (Millie Davies) párjaként érkezik és költözik be hozzájuk az akadémiára, felforrósodnak az indulatok. Mikor a botrányhős jégtáncos, Brayden Elliot (Cale Ambrozic) partnert keresve felajánlkozik Adrianának, a lány úgy dönt, él a lehetőséggel, annak reményében, hogy a világbajnoki dobogóra tud kerülni, ami publicitást, támogatókat és fontos bevételt jelenthet apja akadémiája számára, különösen úgy, hogy nővére, Elise világbajnoki éremesélyei egy sérülés következtében elszálltak az idényben.
Kicsit úgy érzem, mintha valami direct-2-tv Hallmark mozifilmet néztem volna a 90-es évekből, vagy nem tudom, de a sorozatnak az ég világon semmi köze nem volt a valósághoz. Tele volt olyan túlzásokkal, amik láttán még egy laikus is szerintem csak vakarná a fejét, pedig valószínű pont azért lettek elmismásolva meg leegyszerűsítve a dolgok, hogy az könnyen befogadhatóvá tegye a művet, ne kelljen nagyon gondolkozni rajta. Mint valami elcsépelt Hamupipőke-történet. Adriana kénytelen feladni az “álmait”, a varázslatot, amit korcsolyázás közben érez, hogy segíthesse testvéreit és apját, de közben vágyakozik is a jég után. Tele van a sorozat korcsolyás klisékkel: megjelenik a rátarti díva/kurva, Elise, aki mindenkit kb. a csicskájának tekint; a sztereotipikus akcentusos ruszki ellenfél Katya, a már kötelező, maníroskodó és divatmániás melegek, a rivalizálás a hokis csapat férfitagjaival, akik igazából mind biodíszletek Adriana és Brayden, Freddie és Elise körül, mert nagyon senkinek sincsen kifejtve a háttértörténete. Mindenki csak 1-1 programot korcsolyázik, holott a versenyeken 2 versenyprogram van (sőt, egy soron következő szabálymódosítás felveti, hogy a következő szezontól kezdve akár 3 program bemutatása is szükséges lehet majd!). Ezek a kűrök sok technikát nem mutatnak be, csak látványos érzelmeskedés vagy szenvedés mindegyik a jégen. A közönség a pálya mellett már egy dupla axelt vagy dupla-dupla kombinációt olyan lelkesedéssel tapsol meg, mintha kb. négyfordulatosokat hánynának előttük a versenyzők. [nyilván nem elvárható, hogy a testdublőrként szolgáló, junior korú kanadai korcsolyázók és jégtáncosok élvonalbeli trükköket mutassanak be, de azért a nézői reakciók erősen túlzóak.]
Mindegyik epizódnak valamilyen műkorcsolyához kapcsolódó szakkifejezés a címe, ami nem is lehetne ennél kínosabb. Ráadásul a zeneválasztások is vérlázítóan borzalmasak: az összes elcsépelt balladán végigmegyünk, James Blunttól az Alkonyat-zenén át nem is tudom még miig. Nem látjuk, hogy a versenyzők végigmennének a szokásos területi, megyei/tartományi versenyeken, ami kvalifikálja őket az országos bajnokságra, egyszerűen csak elindulnak rajta. [nem tudom, Kanadában mennyire nagy a versenyző-állomány, de gondolom, mivel korcsolyázó nagyhatalomnak számítanak, nem esnek be csak úgy az utcáról az indulók, és ugyanúgy szűrik őket a kisebb, területi versenyek, mint Amerikában.] Elképzelhetetlen, hogy egy frissen összerakott páros (Adriana és Brayden) egyáltalán azt hiheti, hogy bármilyen esélyük van az országos bajnokságon [amire folyamatosan válogató versenyként hivatkoznak, de valószínű jogi okokból, mert tuti, hogy a “Nationals” ugyanúgy bejegyzett védjegy, mint Amerikában, amihez minden évben csillió dolláros szponzorok kapcsolódnak, és így nem használhatták…]. Ahogy az is, hogy egyáltalán felmerül bennük, hogy világbajnoki éremesélyesek. Ugyanígy cringe, hogy képesek a megnyert országos és közelgő világbajnokság előtt új kűrt összerakni, “mert az jobban kifejezi kettejüket”, anélkül, hogy azt szakképzett edző, koreográfus tenné meg helyettük. Ilyen nincs! Nem látod a pontszámolgatást, a nehezítéseket, melyekkel a versenyzők igyekeznek a programjaikat a többiekénél jobbra megcsinálni. Se a kvótákat, hogy mi alapján delegál egy ország versenyzőket világversenyekre. Semmit.
Mintha minden szakmaiságot kidobtak volna az ablakon a tinidráma érdekében, ami ráadásul még csak nem is jó. A fókuszban az Adriana–Brayden–Freddie(-Riley) szerelmi háromszög-négyszög áll. Freddie-t gyakorlatilag kidobták a lány mellől évekkel korábban, mert nem volt elég magas hozzá (nem nőtt elég gyorsan), így hátráltatta volna a lányt a versenyzésben, ami nyilván örök törést okozott benne. Adriana nem így élte meg a dolgot, ő a szakításukat anyja halálának és a helyzetükben bekövetkező változásnak tulajdonítja, és azóta is szeretettel emlékszik vissza az együtt töltött időkre, és első szerelmeként tekint Freddie-re. Baydennel munkakapcsolatként indul a közös munkájuk, ami aztán átcsap valamilyen szinten szerelembe is, hiszen megtalálják a közös hangot, ölelkeznek, csókolóznak, Brayden emiatt még Elise-t is félreteszi, pedig azzal a lánnyal is kavart. Adriana azonban ide-oda csapódik a két fiú között, hol egyikkel, hol a másikkal romantikázik, amit egyik sem néz jó szemmel. Elise is megéri a pénzét, mert miközben egy helyi hokissal jár, összefekszik Braydennel, megcsókolja Freddie-t is, és nem is lát ebben különösebben problémát. A tomboló hormonok nem kímélik Riley-t sem, aki elvileg Adriana barátnője, mégis epekedik Freddie-ért, akit nyilván nem kaphat meg.
De mielőtt azt hinnénk, hogy csak a gyerekek érzelmi világa zűrös, nézzünk körbe a felnőttek között is! Will még mindig a feleségét gyászolja, ám mivel továbbra is egy jó kiállású, csinos, középkorú férfi, minden szponzor és újságíró kb. bele akar mászni a gatyájába, Camille nagy bánatára, aki titokban mindig is szerette őt, és megígérte barátnőjének, a néhai Sarah-nak, hogy segít Willnek és a lányoknak megőrizni a családi koris hagyományokat. Will azonban észre sem veszi Camille odaadását vagy közeledését, ellenben szívesen romantikázik a helyi sheriff kisasszonnyal, Elise hokis pasijának anyjával.
Végigkövetjük a versenyszezont, bár a karakterek elbeszélése nélkül nehezen érzékeljük az idő múlását, mert az akadémia az örökké havas kanadai vidéken terül el, így még az évszakok múlása sem segít. Az, hogy Will zaciba vágja saját és felesége egykori, olimpiai aranyérmét, csak hogy pénzhez jusson, már csak hab a tortán [szerintem ilyet nem is lehet, de mindegy…].
Ha valamit, egy dolgot jól csinál a sorozat: bemutatja, hogy mennyire más világban élnek ezek a versenyzők, hogy a realitásérzékük mennyire torzult, nincsenek tisztában azokkal a privilégiumokkal, amelyek mentén élik az életüket. Kevés dolgot lehet igazán felhozni, ami pozitívum. Camille keserű sorsa talán ide sorolható, talán még Mimi is, aki belekényszerül a korcsolyázó karrierbe, de amúgy teljesen másra vágyik helyette, és emiatt boldogtalan. De úgy nagyon… semmi más nem tetszett belőle. A befejezés kimondottan borzalmas lett, Adriana és Brayden természetes, hogy megnyeri a világbajnokságot, mert miért is ne, de rögtön szét is mennek, mert a lány Freddie-t választja párjának. Camille ezért összerakja őket a jégen, Braydent pedig… Riley-val! Ez nyilván sugallja, hogy ha terveznének második évadot, ez lenne a fő konfliktusforrás, de remélem, sose készítik el…
Bridgerton (4. évad) – 10/9
Minden ellenérzésemet félretéve, ezúttal is bedöglöttem a kanapéra a premierre, pedig nem tetszik nekem az a szabadosság, amivel a sorozat a kort és a társadalmi körülményeket ábrázolja. El kellene olvasnom inkább a könyveket, ha már ezek az évadok így eltávolodnak az abban megismert cselekményektől, bosszantó módon, helyrehozhatatlanul tönkretéve azzal egyik vagy másik karakter történetének ívét.
A 4. évad is ugyanúgy kezdődik, mint az összes többi: a báli szezon kezdete közeleg, ezt megünneplendő azonban ezúttal nem Lady Danbury (Adjoa Andoh) adja az első bált, hanem Violet Bridgerton (Ruth Gemmel), annak reményében, hogy régóta eladósorban rekedt, makrancos lányát, Eloise-t (Claudia Jessie) végre kiházasíthassa, valamint feleséget találjon kicsapongó, második fiának, Benedictnek (Luke Thompson). A férfi átmenetileg megörökölte fivére, Anthony pozícióját, míg az a vicomtesse-szel Indiába utazott születendő gyermekük miatt, de nem találja a helyét a világban bokros teendői közepette. Bordélyházakba jár, ahol férfiak és nők egyaránt keresik a társaságát és bújnak ágyba vele. Immár házas testvérei látszólag boldogok: Colin (Luke Newton) és Penelopé (Nicola Couchlan) máris szerető szülei egy kisgyermeknek, Francesca (Hannah Dodd) és John (Victor Ali) egyelőre friss párként bontogatják a szárnyaikat, noha a fiatal nő már nagyon szeretne maga is teherbe esni. Az álarcosbálon Benedict megismerkedik egy rejtélyes, ifjú hölggyel, Sophie-val (Yerin Ha), aki rabul ejti őt szépségével és intellektusával, de mielőtt levehetné róla a maszkot, Sophie sietősen távozik a bálról, Benedict pedig nem nyugszik, míg meg nem találja a kisasszonyt.
A Netflix sokadik sikersorozatával ismétli meg azt az elmebetegséget, hogy az évadot megfelezi, és 1 (vagy több) hónap különbséggel mutatja csak be őket. Aminek logikai szempontból értelme nincs, csak az előfizetési díj halmozása a cél, hiszen jelen esetben 1 hónap alatt már nem voltak újraforgatások, a sorozat kész volt, egyben le kellett volna csak adni. Az egésznek egyetlen hátulütője lett volna csak, a tény, hogy ezúttal borzalmasan hosszú, olykor 70-80 perces epizódokat kellett volna végigülni, így egy jó nap kanapén döglésbe beletelt volna végignézni az évadot, míg jelen 4+4-es bontásban elég volt fél nap tétlenség. A sorozat minőségére viszont szerintem nagyon rányomta a bélyegét. Az első négy epizód nagyon töredezett volt azzal, hogy Benedict és Sophie hosszan el voltak szeparálva a stáb többi tagjától, és látszólag unalmas lábadozást meg bohémkodást figyelhettünk meg kettejük közt, míg a dráma Londonban várt volna minket. Nagyon gyengének éreztem, az egyik leggyengébbnek minden évad közül. Aztán jött a folytatás, és olyan erővel rúgta be az ajtót, hogy csak néztem.
Eleve a cliffhanger láttán, amivel a 4. epizód végződött, leesett az állam: ahogy heves csókolózás közepette Benedict lassan megkéri Sophie-t, hogy “Légy… a…” és az ember várná, hogy mondja a varázsszót, hogy “feleségem“, de nem, hanem kinyögi: szeretőm. Az igazat megvallva, első megrökönyödés után felröhögtem, mert az a régi türhő Jerry O’Connel-film jutott eszembe, melyben a főhős hasonlóképp épp egy ajánlatot készül tenni szíve választottjának, aki azt a “3 bizonyos szócskát” várja, és talán az esik ki a pali száján, hogy “szop-jál-le“. Kicsit hasonló volt ennek a kérésnek is az esése, és tök jó, hogy Sohie-ban volt annyi tartás, hogy nem vállalta ezt el. Tényleg el kellene már olvasnom a könyveket, bár igaz, hogy akkor az sok meglepetést lelőne számomra, lehet, hogy majd inkább csak akkor, ha már sorozatként a Netflix a történet végére ért.
Szóval egy ilyen jelenettel hagyta félbe a dolgot az évad, és tért vissza, mintha mi sem történt volna. Nem is történt semmi, nem ugrunk az időben, csak akkora érzelmi drámát önt a nyakunkba a történet, hogy azt feldolgozni is nehéz. Egyrészt folytatjuk Francesca és John történetét, ami az előző évadban kezdődött, és akiknek a nem túl felhőtlenül boldog mindennapjaiba befurakodik John rátarti kuzinja, Michaela Sterling (Masali Baduza), aki mindenki meglepetésére nő, és nem férfi, Michael, a könyv szerinti Francesca második kedvese. És ez már az előző évadban kiverte a biztosítékot, mert Francesca karakterének fontos része a gyermekáldás iránti vágyakozás, amit Johntól nem kap meg, a férfi ugyanis tragikus hirtelenséggel elhunyt, és Michael lesz az, aki mellett végül megleli a boldogságot. Igen ám, de ha Michael nem férfi, hanem egy nő, akkor abból hogy lesz terhesség? Ha csak nem húznak egy váratlant az évad végén szó nélkül távozó Michaelával, hogy mondjuk van egy ikertestvére, Michael, akibe majd végül Francesca beleszeret, nem tudom, hogy fog az ő története befejeződni. Maga John halála rettentő megrázó, a színésznő (és szinkronszínésznő) sikolya velőt rázó, és bár nem látod a halottat, tudod, hogy baj van. Az ember érzi a zsigereiben az iszonyatot, ahogy látjuk a homályos, mozdulatlanul fekvő alakot, akiről Francesca először nem is sejti, hogy mi történt, és csak később eszmél rá. Valami hihetetlenül katartikus volt, akárcsak a temetés, egyszerűen többször megkönnyeztem azokat a jeleneteket.
Az érzelmileg felfokozott állapot jól átragadt a Bridgerton-család többi tagjára is, Luke Thompson valami egészen szenzációsan alakította a haláleset és a temetés miatti zaklatott Benedictet, aki teljesen félre tudta tenni magában a tényt, hogy Sophie-val milyen hibát vétett (mert ezt is fel kellett végül fognia). És Anthony folyamatos távolmaradásával minden hivatalos teendő IS az ő nyakába hullott, és neki kellett egyben tartania a családot is (és amikor Anthony egy fél rész erejéig visszatér, akkor is csak a kioktatást kell tőle hallani, holott ha valakinek, akkor neki egy szava se lehet a Kate előtti rengeteg kurvázás meg kitartott énekesnő miatt…). A többi színésznek is sikerült tökéletesen bemutatni a gyászt, ahogy a fájdalom szinte megszólalt mindegyikük arcán, valami egészen csodálatos volt. Ahogy a kisebbek, Gregory és Hyacinth is hogyan dolgozták fel a veszteséget… Nagyon találó volt. A történtek közelebb hozták egymáshoz őket, Hyachinthot és Eloise-t például, akik között a női társadalmi szerepvállalás miatt amúgy is volt az évadban egy csörte… Igazán tetszett.
Nagyon tetszett úgy önmagában Sophie történetének, eredetének bemutatása, Araminta (Katie Leung) és lányai, Rosamund (Michelle Mao) és Posy (Isabella Wei) ábrázolása. Araminta, mint a keserű és szívtelen özvegy, aki elsikkasztja Sophie jogos örökségét, képes lenne a lányt akár bíróság elé is citálni koholt vádakkal. Rosamund tipikusan az elsőszülött, gőgös kisasszony mintapéldája, míg Posy egy elnyomott, de jószívű, és sok esetben ártatlan, tudatlan teremtés. Az egyik kedvencem volt az évadban.
Nagyon tetszett a cselédség bemutatása, ami ugye szintén fontos része volt az eseményeknek: a cselédháborúban ugyanis össze-vissza vándoroltak a szolgálók és inasok a londoni nemesi házak közt annak függvényében, ki tudott jobb ajánlatot tenni a másiknál. Az Araminta házában Sophie-val együtt dolgozó szolgálók, Irma (Fiona Marr) és Alfie (David Moorst) nagyon szimpatikusak voltak, és szinte Hamupipőke-történetet teremtettek a lánynak, és mindenki összefogására szükség volt, hogy elmehessen a bálba. Ugyanígy Bridgertonék cseréldei is nagyon szerethetőek és segítőkészek voltak, köztük például a testi fogyatékossággal élő Hazel (Gracie McGonigal), akit maga Sophie mentett meg. És hát Mrs. Wilson (Geraldine Alexander), a Featherington-ház sokat látott és sokat elszenvedő házvezetőnője is megannyi humoros pillanat okozója. Egyszerűen tetszett, hogy mindegyikük lojális, jó erkölcsű, alapvetően jó lelkű teremtés, nem látsz nagyon negatív karaktert. Amarinta így nemcsak állandó fekete öltözékével jelzi a színpompás udvar és a néző számára, hogy ő az évad fő antagonistája, hanem viselkedésével is.
Megható volt a királyné (Golda Rusheuvel) és Lady Danbury barátságának bemutatása, az elszakadástól való félelem, és végül a megértés, hogy Agatha egy hosszú, tartalmas életet követően, öregkorára szeretné talán még egyszer, utoljára szülőotthonát is látni, nem csak az udvarban ténykedni. A nő igyekszik találni maga helyett egy méltó utódot, Alice Mondrichot (Emma Naomi), aki próbált helyt állni, de szemmel láthatóan még sok tanulnivalója van. A két idős nő elválása, búcsúja is szép volt, az érzés, hogy a királyné (férje állapota miatt) Agatha hiányában teljesen magára marad, és Whistledown visszavonulásával elszigetelődik a társaságtól és annak pletykáitól is. Egy asszony rettegése bújik meg minden makacskodás mögött, amit a büszkesége nem enged kimondatni vele, de a néző mégis megérti és elfogadja.
Ahogy az várható volt, minden fordulat és csapás ellenére Sophie és Benedict története, szerelme is folytatódik, kivirágzik, meg is történik köztük, aminek kell, ám kicsit illúzióromboló, hogy a nagy érzelmi fellángolás után mindkét fél mennyire racionalizálja a történteket. Eltávolodnak egymástól, hibának érzik, ami történt, Sophie attól tart, teherbe esett, így velük együtt a néző is izgulva számolgatja a napokat, míg a nő ismét menstruálni nem kezd. Valahogy hiába sikerül mindegyik évadnak és összehozott párnak viszonylag szenvedélyes ágyjelenettel összehozni a két érintett szereplőt (mínusz talán Penelopé és Colin…), utána mindig történik egy törés, ami miatt nem folytatódik a felhőtlen boldogság azonnal, csak hosszas csűrés-csavarás után. Ezt itt is ki kell várnunk, egészen a végéig, amikor a megoldás a megfelelő pillanatban prezentálja magát.
Ha volt valaki, akinek szurkoltam, aztán úgy voltam vele, hogy megérdemelte, amit kapott, az viszont Violet Bridgerton volt. Végre akadt egy férfi, aki úriemberként udvarolt neki, végtelen tisztelettel viseltetett iránta, a nő pedig sokáig csak húzta-halasztotta a dolgot, hogy szembenézzel saját érzéseivel. Majd végül engedett, félretette a bűntudatot, amit emiatt néhai férje iránt érzett, és a néző örült neki, hogy megtalálta őt a szerelem. És aztán mit csinál? Ő úgy érzi, hogy az együttlét a szeretett férfival felvillanyozta őt, hihetetlen szabadságérzettel töltötte el, és ő emiatt most inkább mégse akarná nyilvánosan elkötelezni magát, annak ellenére, hogy korábban már igent mondott a férfi házassági ajánlatára. Violet Bridgerton az egyik legrosszabb, legidegesítőtt karakter az egész sorozatban (Eloise mellett…), aki saját érzelmi korlátoltsága miatt egyik gyermekét sem volt képes igazán felkészíteni arra, ami a házasság vagy nászéjszaka után/során rá vár, de közben elvárta a társadalmi szabályoknak való megfelelést. Ez a fajta kapuzárási pánik, hogy ő még most élni akar (kivel? hol? mikor?), mikor egy férfi szereti és hajlandó lenne a ország-világ előtt felvállalni az érzéseit iránta, borzasztó, és a karakter megérdemel minden szomorúságot, amit csak át kell emiatt élnie, mert a férfi, Agatha előző évadban megismert fivére tovább fog emiatt állni.
Két furcsa hiba is volt az évadban, az egyik Sophie tárgyalása során, amikor Benedict és Violet berontanak a bíróság elé, és Violet azt mondja, Benedict Hastings grófjának fivére, holott nem az, hanem sógora. A másik már érdekesebb, ez egy konfrontáció során hangzik el Sophie és Benedict között. Ekkor Benedict még mindig nem tudja, hogy Sophie volt a titokzatos kisasszony, akivel az álarcosbálban megismerkedett. Sophie azonban a fejéhez vág több dolgot is, köztük azt, hogy például táncolt vele és meg is csókolta, holott szerintem a férfi soha nem beszélt arról, hogy egy csók elcsattant közöttük. Bennem ez a pillanat olyan Leonardo di Capriós Volt egyszer egy Hollywoodos pillanat volt, mikor a mém szerint füttyögve mutogatunk a tévé felé, hogy hahó, ez itt egy elszólás volt ám! De Benedict nem vette észre, pedig mekkora csavar lett volna élni ezzel a magas labdával!
Mindent összevetve, elképesztő érzelmi hullámvasút volt ez az évad, a végére az eddigi legjobb lett szerintem, és furcsa mód felébresztette bennem a vágyat, hogy az elejétől újranézzem a sorozatot, ami ritka, mert nem szoktam ilyet csinálni, csak olyasmivel, ami igazán jó (lásd Büszkeség és balítélet például). Valószínű azért, mert a következő évad majd Eloise-ra fog fókuszálni, és már előre érzem, hogy fizikai fájdalmat fog okozni, hogy végignézzem…
Zero Chill – 10/7
A fentebb értékelt Finding Her Edge után megfogadtam, hogy több koris sorozatot most egy ideig nem fogok nézni. Az olimpia közeledtével a Netflix sorra dobálta fel ezeket, dokusorozatoktól kezdve régebben készült adaptációkig, így bukkant fel ez is. A szerencsétlen címválasztáson túllépve ez egy jóval modernebb, élethűbb sorozatnak tűnt, még ha ebben is ugyanaz a kiölhetetlen toposz szőtte át a cselekményt, mint oly sok más koris film és sorozat esetében: a műkorcsolya és a jégkorong szembenállása.
A kanadai MacBentley-család (… igen…) életét áthatja a jég imádata. Az apa, Luke (Doug Rao) egykor sikeres hokis volt, de átütő, nemzetközi sikerre nem tett szert. Ikergyermekei is örökölték tőle a korcsolya-szenvedélyt: tinédzser lánya, Kayla (Grace Beedie) páros műkorcsolyában találta meg önmagát, míg fia, “Mac” (Dakota Taylor) annyira tehetséges hokisnak bizonyul, hogy már nemzetközi játékosfigyelők figyelmét is felkelti. A fiú számára ajánlat érkezik Nagy Britanniából, hogy csatlakozzon az egykori svéd szupersztár, most már csak edzőként dolgozó Anton Hammarström (Oscar Skagerberg) ifjúsági csapatához. Anton és Luke korábban egy csapatban dolgozott, így a helyzet Luke számára is segédedzői lehetőséggel kecsegtet. A fiú jövője érdekében az apa és anya, Jenny (Sarah-Jane Potts) komoly döntést hoz, és az áttelepülést választják. Ez egyben azzal is jár, hogy Kaylának le kell mondania arról, hogy tovább korcsolyázhasson addigi párjával, Jacobbal (Kenneth Tynan). A lány keserűen törődik bele a megváltoztathatatlanba, és próbál az új országban beilleszkedni. Fivére jégcsarnokába jár edzeni, itt ismerkedik meg és barátkozik össze a műkorcsolyát maga mögött hagyó Sky-jal (Jade Ma), és eldönti, legyenek bármilyen mostohák is a körülmények, ő megpróbálja megvalósítani az álmait, akár támogatják a szülei, akár nem…
Annak ellenére, hogy rengeteg a probléma a sorozattal, meg tudtam látni benne az értéket. Meglepőek a fordulatok ahhoz képest, hogy annyira nem hosszú történetről van szó, bejár egy szép, kerek ívet a cselekmény, amitől teljesnek érzed, és nem is nagyon van szükség elgondolkozni azon, vajon hogyan alakult volna tovább. Több család életébe, dinamikájába is bepillantást nyerhetünk, a történeteik pedig szépen összefonódnak:
1.) a MacBentley-éken van az elsődleges fókusz, ahol a család látszólag mindent, de tényleg mindent alárendel a fiú, Mac karrierjének. Lesöprik az asztalról a kislány, Kayla tiltakozását, hogy az ő karrierjével így mi lesz, és elintézik pusztán annyival, hogy “benned úgyse volt igazán különösebb ambíció“. A gyerekek a műsor szerint 14 évesek. Oké, hogy a való életben ebben a korban már szórják a triplákat, sokan már a négyfordulatos ugrásokat is, de azért ne tegyünk már úgy, mintha ekkorra a lánynak már világversenyeket kellett volna nyernie, és már épp kifelé jönne a műkorcsolyasportból! Amikor csak Kayla valami butaságot csinál, mindig a fejéhez vágják, hogy “ne akard már, hogy minden mindig csak rólad szóljon!“, de még csak nem is egyszer, és a családtagok észre sem veszik magukat, hogy mit beszélnek. Minden épphogy NEM Kayláról szól, minden Macről szól, a gyerek az ostoba szülők és dölyfös fiútesó mellett eljesen elkallódik. Nem lát egészséges viselkedési mintát senkitől, és sem a sportban, sem érzelmileg nem támaszkodhat senkire, csak barátnőjére, Sky-ra, mert mindenki magára hagyja. A sorozat utolsó harmadában már annyira eltávolodik még a saját anyjától is, hogy inkább Hammarström volt feleségéhez kerül közelebb, Elinához (Tanja Ribic), aki műkorcsolya-edzőként addig saját lányát, Ava-t (Anastasia Chocolatá) tanította, de addigra növendék nélkül maradt. Ő látja meg a lehetőséget Kaylában, korcsolyát vesz neki, jelmezt ad rá, és képes felkészíteni őt egy versenyre is, mindenki más meg csak rácsodálkozik, hogy “nahát“. Még Jenny van megsértődve, amiért nem ő vehetett a lányának korcsolyát! Ezek után…!
2.) A Hammarström-család legalább ugyanennyire diszfunkcionális. Elina és Anton rég elváltak, a nő egyedül neveli Ava-t, akit szigorúan fog és igyekszik minden lehetőséget megteremteni neki, de a lányt nem érdekli a műkorcsolya. Súlyos apakomplexusa van, amiért a férfi semmibe veszi mindkettejüket és soha nem törődik velük, a hoki látszólag mindennél fontosabb számára. Ava hiába próbálkozik, képtelen felkelteni a figyelmét, hogy szeretne bekerülni a csapatába (és erről később még lesz szó!). Amikor megcsillantja kapusi képességeit, kap egy esélyt Antontól, hogy megmutassa, mire képes, és sikerül is bizonyítania. Beárnyékolja a kapcsolatuk fejlődését viszont egy tény, hogy a lány, még korábban, egy elkeseredett pillanatban a csapat taktikáját tartalmazó füzetet titokban odaadta az ellenfél csapatának, hogy így álljon bosszút az apján, ami nyilván megint csak egy tinédzserkori segélykiáltás, és látjuk, hogy hamar meg is bánja a tettét. A befejezésre aztán, amikor mindhárom fél kiteregeti a lapjait, sérelmeit, elkezdenek egymáshoz közelebb kerülni, és talán újra egy családdá válni.
3. Sky és anyja, Holly (Christina Tam). Sky azért hagyott fel a szeretett sportággal még a kanadaiak érkezése előtt, mert leukémiát diagnosztizáltak nála, és amióta legyőzte azt, anyja féltőn óvja mindentől, ami veszélyes lehet rá, vagy visszaesést eredményezhet nála. Anya és lánya a koripálya büféjét üzemeltetik, a lány pincérnőként dolgozik, így jó rálátása van a dolgok alakulására. Egy ponton azt hinnék, a betegség kiújul a lányban, de csak az ereje hagyta el, anyjával meghitt egységet képeznek, ők talán a legkiegyensúlyozottabbak az egész történetben.
4. Stelzerék. Hammarström csapatában játszik egy színesbőrű testvérpár, a csapatkapitány Bear (Jeremias Amoore), aki hamar összehaverkodik Mac-kel, és az öccse, Sam (Leonardo Fontes), aki a csapat elsőszámú kapusa. A két fiú apja évek óta eltűnt, mint szürke szamár a ködben, aztán pont a döntő versenyek előtt bukkan fel újra az életükben, annak ígéretével, hogy most már tényleg egy család lesznek, vesz maguknak egy szupi kis házat, ahol együtt ellakhatnak – cserébe csak annyi kellene, hogy veszítsenek el egy fontos meccset, hogy az apa a fogadáson egy csomó pénzt nyerjen. Bear először hallani sem akar erről, de látva Sam lelkesedését a közös élet kapcsán, szorult helyzetben találja magát. Mac az, aki rájön, mi folyik a háttérben, és vállalja, hogy majd ő elveszti a meccset, ám kiderül, hogy ezzel saját karrierje is veszélybe kerül. Szerencsére a fiúk a helyes úton maradnak, még ha ez azzal is jár, hogy Stelzer apa nem nyer pénzt tuti lakásra. A férfi bocsánatot kér a viselkedéséért, Sam is megbékél, és rájönnek, hogy fontosabb, hogy együtt maradjanak, mint hogy a becstelenség útjára lépjenek, ami megint egy nagyon szép üzenet.
A legtöbb problémám a sorozattal egyértelműen az egyik hősnő, Kayla súlyos elhanyagolása volt, ahogy a családja vele bánt (és azt észre sem vette), egyszerűen kriminális. A másik, hogy Kayla és Sky végül olyan kebelbarátnők lettek, hogy Sky képes volt újra korcsolyát a lábára húzni és a jégre lépni, és szép összhang alakult ki közöttük. A két lány elhatározta, hogy együtt akarnak korizni (mindenféle szexuális felhang nélkül, mert Sky közben Mac-be habarodott bele), csak úgy. Na, ilyen ma még nincs a műkorcsolya világában, showműsorokban is egyelőre csak kísérleteznek ezzel néhányan, de az se nyeri el teljesen a világéletében konzervatív közönséggel bíró sportág jóindulatát. 1-2 ország tervez olyan szabálymódosítást, hogy a kétnemű párosok helyett egyneműeket is enged versenyezni, ha más módja nincs a párosok felállításának, de hol vagyunk még attól, hogy az teljesen elfogadott és hétköznapi legyen, mint amire a két lány készül! Az is butaság, hogy az addig műkoris Ava gond nélkül helyt áll kapusként egy jégkorong-csapatban, ilyen nincs, ehhez ugyanúgy évek munkája és teljesen más testfelépítés kell. Hasonlóképpen nevetséges elképzelés egy nemzetközi versenyekre készülő, komoly férfi csapatban egy tinédzser kislány kapus, még ha alacsonyabb szinteken és kisebb korosztályokban előfordul, hogy a gyerekek közösen edzenek, játszanak.
Mindezek ellenére, ez nem volt egy annyira rossz sorozat. Az üzenete, a családokban valamelyest megtalált béke sokat nyomott a latban.
The Night Agent (3. évad) – 10/8
Egy kellően pörgős, üdítően frissítő első és egy csalódást keltő második évad után joggal aggódhatott az ember, hogy egy harmadik évad vajon mit tartogat majd számunkra. Az előzetes nagyon keveset árul el mindabból a szövevényes cselekményből, ami ránk várt, ami ügyes húzás, mert így legalább van miért izgulnunk.
A hárombetűs szervezetek közt is titkos “night action” fedőnevű kémtevékenység folytatódik. Hónapok teltek el (az előző évad és) az ENSZ elleni támadás és adatszivárogtatás óta. Kormányváltás is történt, a legfőbb esélyes pont a történtek miatt szállt ki a kampányból. A Fehér Házba így a Hagan-család került, az elnök Richard (Ward Horton) egy megnyerő modorú családapa és bájos felesége, Jenny (Jennifer Morrison), valamint kislányaik. A védelmükért felelős titkosszolgálati csapatban ezúttal is prominens helyet foglal el Chelsea Arrington ügynök (Fola Evans-Akingbola), aki egy ponton a first lady életét is megmenti, az ügy azonban nem várt bonyodalmakat szül számára. Mindezzel párhuzamosan történetünk főhőse, Peter Sutherland ügynök (Gabriel Basso) élete romokban hever. Az ENSZ-es ügy kapcsán megismerkedett a Brókerrel (Louis Herthum), akinek a kérésére súlyos adatlopást hajtott végre, a férfi pedig sakkban tartja őt a szeretteivel, vagy legalábbis Rose (Luciane Buchanan) életével, így a pár nem lehet együtt. Peter bujkálni kényszerül, az FBI igazgatója és annak helyettese tud csak arról, hogy tulajdonképpen kettős ügynökként dolgozik, és csak elhitette a Brókerrel, hogy az ő embere, minden igyekezetükkel lebuktatni akarják ezt a veszélyes entitást. Valami azonban készülődik. A pénzügyi felügyelet gyanús tranzakciókra lesz figyelmes, mely amerikai földről külföldi számlák irányába indul, vélhetően terroristáknak, akik nem sokkal később egy civil repülőgépet le is lőnek az égről. A terrortámadás megrázza az országot, Peter pedig úgy sejti, a Bróker keze is benne lehet a dologban. Egy pénzügyi elemző, Jay (Suraj Sharma) élete veszélybe kerül, miután rájönnek, hogy ő tulajdonképpen megjósolta, hogy a tranzakciókból baj lesz. A férfi először egy pénzügyi szaklap oknyomozó újságírónőjének, Isabel de Leonnak (Genesis Rodriguez) ad át fontos aktákat, majd Peter segítségére szorul, hogy üldözői elől elmenekülhessen. Amikor azonban Jay-nek nyoma vész, Peter és Isabel összefog, hogy leleplezze az összeesküvést.
A történet eddig egy véres kezű mészárosnak mutatta be a Brókert, akinek végre a nevét is megtudjuk, Jacob Monroe. Az évad azonban nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az ő eredetét is bemutassa: ügyvédként a 90-es években beszervezte őt a CIA egy akcióba, hogy egy fegyverekkel (is) kereskedő terroristát leleplezzenek, az akció azonban nem sült el jól. A férfi beleszeretett a célpont egyik könyvelőjébe és bizalmasába, Sofiába, akivel már a közös életet tervezték és első gyermeküket várták, mikor a terrorista, Zapata lefülelte az ellene készülő merényletet. Monroe-nak úgy kellett visszatérnie az Egyesült Államokba, hogy halottnak hitte mind a szeretett nőt, mind meg nem született gyermeküket, és csak évekkel később tudta meg, hogy a nő a börtönben megszülte kislányát, és rács mögött kellett meghalnia. Monroe ezt nem bocsájtotta meg az ügynökségnek, ez az ő gonoszságának eredettörténete, és ha belegondolunk, talán érthető is, még ha a cél sosem szentesíti az eszközt. Voltak igencsak kiváló párhuzamok, visszacsatolások ebben a mellékszálban: amikor a CIA ügynök beszervezte őt Mexikóvárosban, egy csipogót adott neki, hogy legyen elérhető, amikor viszont sok évvel később Monroe szorongatja meg ugyanazt az azóta visszavonult ügynököt, ő egy eldobható telefont ad neki, hasonló mozdulattal, mondván, “ha csörög, vegye fel“, jelezve, hogy mennyire megváltoztak az erőviszonyok. Nagyon tetszett.
Rose-ból szerencsére semmit sem látunk az évadban, aminek nagyon örültem, mert amíg az első évadban ütős karakter volt, a másodikra elviselhetetlenné vált, nem bírtam a girlboss viselkedését, hogy mindent IS meg tud egyedül oldani, és természetesen mindenért Peter a hibás. Isabel nagyon jó helyette, kellően összetett, nem fekete vagy fehér karakter. A kapcsolata Peterrel pusztán szakmai, így szerencsére a szerelmi szálat is hanyagoljuk.
Az elnökékkel már ránézésre, rögtön érezzük, hogy valami nincs rendjén. A férfi olyan, mint valami embermaszkot viselő űrlény, szinte gumiszerűek a színész manírjai, van valami uncanny valley vele kapcsolatban, amit nem tudtam megmagyarázni magamnak. A House és az Egyszer volt, hol nem volt után jó újra viszontlátni Jennifer Morrisont is, mindketten kellően sejtelmesen alakítanak ahhoz, hogy tudjuk, hogy ők nem az a csupaszív és szerető elnökpár, de hát amúgy semmelyik sem az, úgyhogy mindegy is. Arrington ügynök az előző évadban kisebb szerepet kapott, na, most ő ismét előtérbe került. Egyrészt a sajtóreferens Theo (Zach Appleman) eljegyzi őt, másrészről pedig ő az első, aki megsejti, hogy valami az elnökékkel, de főképp a first lady-vel nincs rendben, és egyetlen bizalmasaként Peterhez fordul, aki igyekszik segíteni neki amellett, hogy saját ügyes-bajos dolgaival foglalkozik.
Ezúttal is kapunk egy titokzatos bérgyilkost (Stephen Moyer), akiről (meg úgy megint sok karakterről) visszatekintésekből tudunk meg igen sok mindent: egy nap egy házaspár megmérgezése után észreveszi, hogy azoknak maradt egy csecsemője a házban, így nem tud mit csinálni, magához veszi és felneveli a gyermeket. 7-8 évvel később a kisfiú, Markus (Callum Vinson) egy nagyon okos, értelmes gyerekké fejlődik, köszönhetően annak a folyamatos elme-tréningnek, aminek az apaszerepben tetszelgő bérgyilkos őt aláveti. Markus sokáig nem is gyanakszik, mivel foglalkozik “az apja”, a lelepleződés azonban elkerülhetetlen.
A képbe kerül egy másik megoldóember is, az elnök egyik volt katonatársa, a CIA-s szálakkal rendelkező Adam Coriggan (David Lyons), aki először Peter társaként szegődik el és többször kihúzza őt a csávából, majd az elnök bábjává válik, és nemcsak Monroe-val végez a kérésére, de majdnem Peter és Chelsea is az áldozatává válik. Tetszik a karakter ambivalens jellege, hogy először a barátságukra való tekintettel vakon megbízik az elnökben, a későbbi parancsok során azonban már látni rajta a kételkedést, tudja, hogy helytelen, amit csinál és érzi, hogy az elnök immár nem barátjaként, hanem parancsolójaként utasítja.
Az évad befejezése azt mondanám, ideális, mert az elnök és felesége, valamint gaztetteik lelepleződnek, Monroe zsarolása a férfi halálával megszűnik, noha az ügynökségnél sejtik, hogy ez nem a vég, bármikor a helyükre léphet bárki, aki hasonlóakra lesz képes. Peter és Chelsea visszahelyeztetik eredeti pozíciójára, az életük és karrierjük folytatódhat. Azaz ha a sorozatban nincs több évad, ez egy tökélekes lezárás, de egyben teljesen nyitott arra is, hogy X évvel később egy új fenyegetéssel lehessen folytatni.
Cat’s Eye (2025) pt. 2 – 10/5
2026 meghozta ennek a förmedvénynek is a folytatását. Nem mondom, hogy befejezését, mert a stáblistás jelenet sugall még cselekményt, ami kibontható, de őszintén, minek? Ez a fél évad minőségben még ocsmányabb volt, mint az előző, a karakterek csúnyák, az általuk viselt ruhák se a mostani, se az eredeti időszak stílusát nem tükrözik, igénytelen vackok, melyekben a szereplők alaktalan pacának tűnnek. Az animáció minősége is szánalmas, látszik, hogy autós üldözéses jelenetekre ment el a legtöbb pénz, míg a figurák úgy mozognak, futnak, mint valami botsáska. A legrosszabb, hogy a sorozat a nézőt is teljesen hülyének nézi. Elég egy épület tetejére odahuppannia a lányoknak, és a tetőről lefelé vezető ajtón már be is jutnak a “szigorúan őrzött” galériákba, széfekbe, raktárakba, ahonnal el kell lopni valamit. Semmi nehézség, semmi trükkös megoldás, mint az eredeti sorozatban, ahol részről részre kreatív megoldásokkal örvendeztettek meg bennünket.
Meglepő módon igyekszik valamelyest a manga végét követni, a lányok a történet szerint egy bizonyos Cranaff gyűjteményeit és festményeit követik és lopkodják, akiről/amiről kiderül, hogy valójában egy műkincskereskedő szindikátus mögött rejtőzködő művész álneve. Eredetileg a mangában ez ennél több is: maga Michael Heinz fiatalabb testvére, egészen pontosan ikertestvére, aki megirigyelte fivére tehetségét, gyűjteményét és ezáltal vagyonát, és sötét bűndandájának segítségével “félreállította” őt. Azaz bevallja a végső konfrontációnál a lányoknak, hogy ő tulajdonképpen az ő nagybátyjuk. A három lány érthető módon csalódott és dühös, de Rui hívja fel a figyelmüket arra távozáskor, hogy “jól nézzétek meg az arcát, lányok, meg ő az egyik utolsó, élő rokonunk“. Na, idáig azért a sorozat nem jut el, Cranaff szinte csak a műkincsgyűjtés és alvilági machinációk terén jelenik meg az animében, nincs kimondva, hogy a szervezet feje, aki konkrétan végül ott ül a lányok társaságában, felfedné előttük saját személyazonosságát. A fináléra állítólagosan elpusztul a teljes szindikátus, a lányok pedig megszerzik apjuk maradék, addig náluk őrzött kincseit, így kimondatlanul ugyan, de nincs többé szükség tolvajlásra. Nagaishi úr, valamint apjuk egy másik, korábbi támogatója szintén úgy sejti, hogy Michael Heinz azonban még életben lehet. Egy rejtélyes idegen egy bizonyos bárban 20 éve mindig asztalt foglal Rui számára, ami a finálé idején jár le, majd közlik, hogy nem, valaki telefonált nemzetközi számról, és 5 évre újra meghosszabbíttatta a foglalást. Rui ebből ismét úgy érzi, bizonyosságot szereztek apjukat illetően.
Igazából az egész sorozat olyan “nesze semmi, fogd meg jól“. Semmit nem tett hozzá a korábbi sorozathoz, nem tudja azt, annak tartalmasságát, esztétikai vonalát, minőségét se reprodukálni, főleg nem túlszárnyalni. Mindkét sorozat nagy hiányossága a végleges lezárás, de ha ilyen a folytatás, arra inkább semmi szükség.
Trigger – 10/7
Elveszni látszok a netflixes koreai tartalmak között. Mivel beiratkoztam a helyi Sejong Intézet nyelvi képzésére, gondoltam, jó lenne ezt hétről hétre valahogy kamatoztatni is, megnézni, mennyivel figyelem így másképp a sorozatokat, a koreai élőbeszédet, mint korábban, amikor csak magamtól tanultam a nyelvet. Sokkal többet nem értek meg, és a legnehezebb a dologban még mindig a számok kérdése, de valahol mindig el kell kezdeni. Fura, hogy olyan rég használtam a német nyelvet, hogy beszédben ma már szerintem csak makognék, de számokat bármikor tudnék mondani… Na mindegy, szóval kiválasztottam ezt, rövid is, rendőrős is, látványosnak is ígérkezett, nagyon nem nyúlhatunk mellé az ilyenekkel.
Lee Do (Kim Namgil) különleges erőknél töltött szolgálati idejét követően a koreai rendőrség soraiban helyezkedik el. Járőrként éli mindennapjait, kollégái és vezetői kimondottan elégedettek a munkájával. Zűrzavaros múlt áll mögötte: gyermek volt, amikor egy betörő meggyilkolta a szüleit és a fivérét, akkor az ügyében eljáró nyomozó, Jo Hyeonsik (Kim Wonhae) vette őt a szárnyai alá, követte végig pályafutását, és most parancsnokaként irányítja tevékenységét. Lee Do alázattal és kedvességgel végzi a munkáját, ódzkodik az erőszaktól, különösen a fegyverhasználattól, a katonai szolgálata során ugyanis számos olyan helyzetbe került, ahol emberéleteket kellett kioltania. Ennek ellenére a fegyverek szakértőjének mondható, és mesterlövész. Épp egy újonc társat kap maga mellé, amikor a rend éber őrei furcsa jelenségre lesznek figyelmesek: a koreai lakosság körében valahogy, érthetetlen módon megjelennek drága, modern marok- és sorozatlövő fegyverek, amire nincs magyarázat, és ami többszörs tömegmészárláshoz vezet. A hatóságok és titkosszolgálati szervek közös nyomozás keretében próbálják feltárni, hogy juthatott be az országba és a hétköznapi emberek otthonába ez a sok fegyver és lőszer, ami végül odáig vezet, hogy szinte szükségállapotot kell elrendelni az országban. Lee Do maga is kiveszi a részét a nyomozásból, szokatlan társául pedig egy végstádiumú rákban szenvedő, fiatal férfi, Mun Baek (Kim Youngkwan) szegődik, aki állítása szerint maga is kapott a névtelen feladótól érkező lőszerből…
Maga a sorozat érdekes gondolatkísérlet, de megint nem a jó oldalról közelíti meg a tanulságot, vagy mondanivalót, amivel edukálni próbál. Több karakter szájából is elhangzik, hogy “ez itt nem Amerika“, “itt ilyesmi nem történhet meg“, utalva az amerikai lövöldözésekre. Igen ám, de arról nem beszélünk, hogy nem a lőfegyverek jelenléte vagy a fegyvertartási körülmények engedékenysége okozza Amerikában sem azt a számos tömegmészárlást, hanem a mentális problémák. Mert sok más ország van, ahogy szintén legális a fegyvertartás, mégsincsenek olyan sok áldozattal járó lövöldözések, mint Amerikában. Ellenben nyilvánvaló, hogy Amerikában, és a nyugat számos más országában komoly mentális krízis van jelen, ha az utóbbi időszakban legtöbb áldozattal járó, legkegyetlenebb támadásokat figyelembe vesszük (melyek zömét a szélsőséges vallási [muszlim] fanatizmus és a transz ideológia okozta). Amerikában az egészségügyi közellátás, prevenció hiánya vagy a kialakult kórképek anyagi okok miatt lehetetlen kezelése okozza sokkal inkább azt, hogy mentálisan teljesen zavarodott, instabil, szélsőséges nézeteket valló őrültek rontanak be iskolákba, óvodákba, templomokba, vagy nyitnak tüzet a nyílt utcán, mert nem volt senki, aki korábban felismerte volna, hogy baj van. És ez halmozottan igaz Dél-Koreára is, ahol az emberek közötti, vélt vagy valós társadalmi, munkahelyi hierarchia olyan viselkedési normákat vált ki, ami miatt állandósult az iskolai bully-ing, a csicskáztatás, a munkahelyi megszégyenítés, kizsákmányolás, bántalmazás, ami ellen nem mer fellépni az sértett, mert félti az állását, iskolai helyzetét, anyagi stabilitását – és ami még rosszabb, így elkerüli azt a stigmát, ami a mentális betegségek kezelésével kapcsolatosan él a koreaiak elméjében. A társadalom többi tagja pedig elfordítja a fejét, befogja a fülét és lehunyja a szemét, és örül, hogy épp nem vele történik mindez. Igen ám, de ez súlyos, kezeletlen mentális probléma, nemcsak az elkövetők részéről, hanem az áldozatok részéről is, mert normális ember ilyet nem csinál.
A sorozat pedig számos mellékszállal rávilágít ezekre a társadalmi igazságtalanságokra, de pont azt nem mondja ki, amit kellene: a fegyver csak egy eszköz, ami hatalmat ad ezen sérült emberek kezébe, de ami a lövöldözéseket, a gyilkolás vágyát kiváltja, az a hosszan tartó, elszenvedett bántalmazás, amire semmilyen formában nem érkezett jogorvoslat. Vagy azért, mert a jog tehetetlen, vagy azért, mert a társadalmi berendezkedés ezt a viselkedést normalizálta. De nem a fegyver az, ami az erőszakhullámot kiváltja. A húr, amit eddig feszítettek a kizsákmányolással, elpattan a sorozatban látható emberekben, akik ettől remélnek megtorlást, igazuk bizonyítását, a “jó” győzedelmeskedését. És ez különösen fájdalmas, mert lehetett volna ez a sorozat egyfajta önreflexió, hogy “igen, tudjuk, hogy ezt társadalmi szinten rosszul csináljuk és nagyon káros, hogy hagytuk, hogy ez mára idáig fajuljon, de tegyünk érte közösen!“. Nem. Mert fegyverek. Szóval ez a része nagyon nem tetszett, még ha az üzenete, Lee Do karakterének jóság melletti kiállása, az emberi jóság védelmezése egy pozitív kezdeményezés.
Kim Namgilhez egyszerűen nem tudok felmelegedni, kevés nála faarcúbb színész van jelenleg a korosztályában. De hogy egy érzelmes jelenetet nem tud előadni, nem tud sírni, már a sokadik sorozatban, amit tőle látok, az kriminális. Tetszik a kiállása, az orgánuma, valami borzasztóan szexi, amikor felkanyarintja magára a golyóálló mellényt [nincs annál szexisebb, mikor egy-egy ilyen sorozatban felcsattint valaki egy viperát…!], vagy amikor elkezdi szétszedni vagy épp összerakni a hatalmas puskákat, de azon túl… Én nem is tudom, mit szeretnek rajta az emberek.
A példaként bemutatott, kizsákmányolt karakterek és történetszálaik egytől egyik fantasztikusak voltak. Mindegyikbe csak úgy belecsöppenünk: nem látjuk, mi váltotta ki eredetileg a bántalmazást, csak azt, hogy az az epizódok idejére normalizálódott, mindennapossá vált: az iskolásfiúk folyamatos megszégyenítése és bántalmazása, a goshiwonban lakó elmebeteg pali idegeinek piszkálása (folytonos zajongás, szabályszegés körülötte, kaja ellopása, beszólogatás, stb.), a munkahelyén folyamatosan hátrányos megkülönböztetéstől szenvedő ápoló… Sejtjük mindben a katasztrófát, mert látni, hogy csak idő kérdése, és el fog pattani valami, mert az elme csak egy bizonyos pontig bírja ezt, utána vége van. Nyilván rendkívül szomorú ilyet látni, főleg, hogy mások tragédiáját hogyan próbálja meg meglovagolni a történetben Wang riporter (Kim Joonghee) egy jó sztori és egy szép kilátással bíró iroda kedvéért. Kicsit viszont sajnálom, hogy nem látjuk, “mit érdemel az a bűnös“, mi az utóélete az elkövetett vérengzéseknek. Mi lesz a fiúkkal az iskolai mészárlás után? Mit kapott a goshiwonos lövöldöző? Mi lett a néni sorsa a felépülése után? Elvégre megölte azt a cégvezetőt, akitől megszállottan bocsánatot követelt a fia haláláért. Ezek mind nyitottak maradnak.
A történet egyik nagy hőse maga az ápoló a szememben, aki – látva Lee Do önfeláldozását, az ártatlanság és jóság védelmezését – inkább meggondolja magát, és mégsem viszi véghez azt a szörnyű tervet, ami megérett benne, és önként visszaszolgáltatja a pisztolyát. Felismeri, hogy amit tenni készül, az rossz, hogy a problémát máshogy kell megoldani (neki is, mentálisan, és a munkahelyen is, pl. más kollégák, munkaügy, HR, stb. bevonásával). És végig ezt kellett volna csinálni.
Behoztak a történetbe egy kis alvilági csörtét is, ahogy a bűnszervezetek különböző szintjein álló egyének hogyan próbálnak feljebb jutni a képzeletbeli ranglétrán, pénzre, nagyobb befolyásra szert tenni, hogy jobb életük legyen (mondjuk… elmehettek volna dolgozni is ennyi erővel…), és érdekes, valamint igencsak látványos volt, ahogy ezek a különböző érdekcsoportok végül egymásnak ugrottak, és szinte kiirtották egymást, kevés fejtörést okozva végül a rendőrségnek.
És aztán ott van Mun Baek és az ő csapata. Nyilván X rész után megismerjük az ő történetét is: egy árván hagyott, ember- és szervkereskedők markába csöppenő kisfiúét, aki felcseperedvén elfoglalja a helyét egy saját bűnbanda élén, aztán jön a pénz, meg a befolyás és a külföldi kapcsolatok, és amikor visszatér Koreába, ő úgy gondolja, “ha már velem kibaszott az élet, fegyvert adok a kezébe mindenkinek, hogy velük ne baszhassanak ki mások“. Ez aztán az életfilozófia. Pedig amúgy a karakter nagyon érdekes lett volna, eleinte nagyon jó dialógusai voltak Lee Dóval, az egészből végül nem lett az ég világon semmi különös. Megálmodott egy világot magának, ahol törvénytelenség és önbíráskodás uralja az utcákat, helyette az emberek, még ha nem is mindenki, de az ápolóhoz hasonlóan inkább elkezdték visszaszolgáltatni a fegyvereket. Mikor a hírszerzés bemutatta róla az iraki keffijehes sivatagos fotót, azt hittem, lesz valami kapcsolat közte és Lee Do katonai szolgálata közt, de semmi sem lett abból (se) megmagyarázva. Lee Do pedig, miután saját apafigurája az életét adta azért, hogy megmentse őt (valami borzasztó volt az ő tragédiája is…! megkönnyeztem!), ő maga is felkarolni látszik azt a kisfiút, akit a végén megmentett. A kör bezárult, tanultunk is a történtekből meg nem is, lehetett volna ebből a sorozatból valami sokkal több és hasznosabb is.
Zenék:
Zoe Saldana – The Songcord/Waytelem Neytiriya (Avatar OST 2-3)
Kb. az egyetlen dolog, ami az Avatar-trilógiából emlékezetes maradt számomra.
Ao Qiye & Xiao Tian Music Club – Bedtime Fairy Tales
Valamilyen kézműves videó alatt hallottam meg ezt a dalt, és annak varázslatossága miatt rögtön megtetszett.
Stromae – Papaoutai (Epic Gospel Version)
Felkapott tiktok és egyéb short videó háttérzene lett mostanában, és nekem is valamilyen hasonló videóból tetszett meg a zene.
1HXSX,wnorg17 – Revenge (super slowed)
Folytatva a trailer-, phunk- és hasonló stílusú zenék sorát, amiket kedvelek, itt egy újabb ütős darab.
Filip Lackovic – Forest Kingdom
Nem tudom, ez a pali hogy csinálja, hogy szinte mindegyik munkája tetszik. A legjobb történeteimet az ő zenéjére írom.
Libelante – L’amore si muove
Kedves körmösömnél hallottam, és szerintem az ázsiai zenei inspirációim 90%-át az ő háttérben futó lejátszási listáiról szoktam nyerni. Ismét csodaszép komolyzenei darab, koreai előadóktól.
Lim Sejun – Pray for God
Kicsit Jeff Satur videóira, zenei stílusára emlékeztet.
ATEEZ – Adrenaline
Az elmúlt évek vérszegény és disszonáns dalai után végre valami hallgatható. De a dal felépítése rossz, majdnem másfél perc eltelik még a klip eleji bohóckodással is, míg eljutunk a refrénig, ami talán az egyetlen igazán értékelhető dolog benne.
Chaser – Invincible
Fogalmam sincs kik ezek, de végre valami, ami zeneileg visszatekint a 2010-es évek hőskorába.
AI – Rain after storm
Lehet utálni engem és az AI zenét is, de egyszerűen ha ennek sikerül reprodukálnia annak a 2010-2016 közötti időszaknak a zenei hangzásvilágát, ami mára a kpop mainstream-mé válásával gyakorlatilag ütemtelen hígfossá vált, akkor én nyugodtan elleszek ezzekel a zenékkel is, köszönöm szépen.
0 hozzászólás