A 2025. harmadik negyedévében látott sorozatok

Az elmúlt néhány hónap a bűnügyi sorozatok jegyében telt. Mi tagadás, ez a kedvenc műfajom, legyen szó keleti vagy nyugati sorozatokról. Többet a hátralévő napokban már szerintem úgysem fogok tudni befejezni, ezért jöjjenek az ajánlók.

Squid Game (3. évad) – 10/6
Dept. Q – 10/9
Taxi Driver (1. évad) – 10/7
Criminal Minds – Evolution (16. évad) – 10/8
Criminal Minds – Evolution (17. évad) – 10/9
Criminal Minds – Evolution (18. évad) – 10/9
KPOP Demon Hunters (2025) – 10/8
The Unlikely Murderer – 10/8
The Good Detective (2. évad) – 10/7
Beyond Evil – 10/8
Wednesday (2. évad) – 10/8
The Snow Girl 2 – The Soul Game (2. évad) – 10/8

Squid Game (3. évad) – 10/6

Valószínűleg most napokig, hetekig minden valamirevaló kattintásvadász oldal, blog vagy filmkritikus a Squid Game 3. évadáról, annak befejezéséről, teóriáitól lesz hangos, nem is beszélve a sok Youtube értékelőről, így már most vakarom a fejem, hogy miként fogom elviselni mindezt. Mondom ezt úgy, hogy már a premier napján ledaráltam én is a 3. évadnak csúfolt 6 részt, mely az előző évad 7 részével együtt sem tesz ki egy tisztességes, koreai sorozatnyi évadot (16 rész), hát még ha figyelembe vesszük azt, hogy a 2. és 3. évad kettévágására se dramaturgiailag, se más szempontból nem volt indok. Szerettem a történetet az első évadtól kezdve, megrázott a drámája, a benne ábrázolt emberi gyarlóság már kevésbé, inkább csak a nyers kegyetlenség, amire az emberek téthelyzetben képesek, volt az, ami igazán arcon csapta belőle a nézőt.

Gyakorlatilag onnan folytatjuk a történetet, ahol abbahagytuk. Giheon (Lee Jeongjae) és hozzá hű bajtársai egy lázadást szerveztek, fegyvereket sikerült szerezniük a játék őreinek hatástalanításával, és ostrom alá vették a vezetőség felé vezető lépcsőházat. Aki tudott, segített, vagy korábbi, katonai ismereteinek vagy elszántságának köszönhetően. A felkelők azonban kifogynak a lőszerből, és a 388-as játékos, Daeho (Kang Haneul) feladata lett volna tartalékot szállítani az össztűz alá vont társaiknak. Daeho azonban sosem érkezik meg az utánpótlással, az őrök felülkerekednek hőseinken, Jeongbae-t (Lee Seohwan) agyonlövik, a transz Hyeonjut (Park Sunghoon) fegyveres kísérettel viszik vissza a szállásra. Giheon karcolásokkal megússza, pszichésen azonban még jobban megviselik a történtek, ezért ideje nagy részét egy ágyrácshoz bilincselve tölti, szótlanul. A 246-os játékos, Gyeongseok (Lee Jinwook) lövést kap az alhasába az őrök közt ténykedő, észak-koreai szökevény Noeultől (Park Gyuyoung), aki felismeri őt korábbi, közös munkahelyükről, és beteg kislánya miatt megesik rajta a szíve. Úgy intézi, mintha az őrségen belül titokban szervkereskedelemmel foglalkozó csapathoz akarná juttatni a testét, ott azonban végez mindenkivel, kivéve az orvossal, aki ellátja Gyeongseokot, és némi vérátömlesztéssel kirántja őt az életveszélyes állapotából. A férfi és Noeul úgy döntenek, elmenekülnek a szigetről, amilyen gyorsan csak lehet, megelégelve a borzalmakat. Eközben a játék folytatódik tovább, és a szavazásokon rendre azok nyernek, akik tovább akarják vívni a küzdelmet. Geumja néni (Kang Aeshim) hiába intéz hozzájuk szívhez szóló könyörgést, senki sem hallgat rá, mindenkit elvakít a folyamatosan emelkedő jutalom összege. Odakint Hwang nyomozó (Wi Hajoon) tovább igyekszik búvárokkal, drónokkal megtalálni a szigetet, hogy kimentsék onnan Giheont és a többi játékost. Vajon sikerül időben érkeznie, és véget vetnie ennek a bűnös szórakozásnak…?

Úgy érzem, a két évad szétválasztása abba a hibába sodort, hogy egyáltalán felmerült bennem annak a gondolata, hogy igen, meg lehet menteni a jó karaktereinket, nem kell mindenkinek meghalnia, végre valamelyest pozitívan zárulhat a cselekmény. És hogy mivel Noeul szándékosan csak megsebesítette, és nem megölte Gyeongseokot, hátha majd ők ketten összefognak, és belülről kezdik bomlasztani az egységet, és ők is segítenek a játékosoknak. Aha, hát persze. Természetesen semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, de be kellett látnom, hogy a cselekmény ellenben pont úgy alakult, ahogy annak alakulnia kellett. A játéknak csak egy győztese lehet, minél tovább tartjuk benn a számunkra kedves, pozitív szereplőket, annál fájdalmasabb lesz tőlük a búcsú (lásd 1. évad), annál kegyetlenebbnek fogjuk érezni az “árulást”, ami ahhoz kell, hogy a jó emberek egymás ellen forduljanak az életben maradásért. Mondhatnánk, hogy a történetvezetés kegyes volt hozzánk, hogy ettől ezúttal megkímélt minket, de amit így teremtett, nagyon kivette a szelet a finálé vitorlájából. Mert teljesen váratlanul (és értelmetlenül) elveszítjük először Hyeonjut, aki sérülten, kimerülve megtalálta a kiutat a csillagtetős játékból, de volt annyira jó lelkű és önfeláldozó, hogy visszamenjen a gyerekét épp megszülő 222-es Junhihez (Jo Yuri) és Geumja nénihez, és a 333-as fiú, Myeonggi (Im Siwan) gond nélkül agyonszúrja őt a két rémült nő szeme láttára. Az ő halála igazi tragédia, amit nem úgy kellett volna megélnünk, hogy a 2. évad pörgősen felvezeti és megszeretteti őt velünk. Sokkal nagyobbat ütött volna, mint így, a 2. részben csak úgy elbúcsúzni tőle. Jelképesen átlépünk felette, ahogy a két rettegő nő is kénytelen, hogy az általa megtalált kijáraton kijussanak, Hyeonjut pedig olyan gyorsan elfelejtjük, mintha soha nem is létezett volna.

Geumja néni egy másik tragédiát is el kell, hogy szenvedjen: a fia, Yongshik (Yang Donggeun) ugyanebben a játékban (Kulcsok és kések) a késes csoportban volt, de még nem tudott megölni senkit, így ha ez nem sikerül neki, ő is meghal. A férfi ezért fenyegetően közelít a kisbabáját szorongató Junhihoz, minket meg átjár a borzalom, hogy milyen ember az, akiben felmerül egyáltalán a gondolat, hogy meggyilkoljon egy kismamát vagy egy csecsemőt, de benne kétségkívül felmerül. Talán ez is ösztönzi az anyját, hogy közbelépjen: Geumja néni a hajtűjével végül maga szúrja le a saját fiát. Yongshik számomra sosem volt egy jó karakter, mindig éreztem benne a gyávaságot, és hogy emiatt akár sokkal nagyobb aljasságra is képes lett volna, mint amiket eddig láttunk tőle, és lám, ez be is bizonyosodott. Nyilván Geumja néni sem tudott együtt élni tettének gondolatával, és másnap reggelre felakasztotta magát, így teljesen érthető módon, de tőle is elbúcsúzunk. Gyakorlatilag nem marad más a játékban Giheonon kívül, csak a 222-es Junhi és a kisbabája, mindenki más vagy ellenséges velük, vagy eleve negatív karakter volt, vagy drogos, és emiatt különösen kiszámíthatatlan. Junhin is érezzük, hogy nem fogja sokáig húzni: ha nem a szülés után valami komplikációban fog meghalni (elvégre a játékosok napok óta mosdatlanul voltak, sérüléseik kezeletlenül lézengnek a szigeten), akkor egyszerűen a lábsérülése nem fogja engedni, hogy tovább jusson, és tessék, így is alakul. Az ugrálóköteles feladatnál egyértelmű, hogy se volt párjára és gyermekének apjára, Myeonggira nem számíthat, se saját erejére, ezért önként veti magát a mélybe, és Giheonra bízza a kisbabát. Innentől kezdve nem is igazán merül fel kérdés, hogy kinek szurkoljon az ember: a baba a legtöbb esetben felmentést kap a teendők (pl. szavazás) alól, így tudjuk, hogy Giheonnak ellene nem kell majd szembefordulnia, ellenben szurkolhatunk neki, hogy a 6-7 ellenséges, megmaradó figura ellen vajon hogyan sikerül talpon maradnia.

Mert a megmaradó ellenfelek gerinctelen, kegyetlen gazemberek, élükön a 100-as játékossal (Song Youngchang), aki egy gyáva szar, de egyben nagyon leleményes is. Látjuk pl. hogy egyszer úgy ússza meg a kivégzést, hogy egy már elesett játékos vérét keni magára, és halottnak tetteti magát. Breivik 2011-es terrortámadásakor és legutóbb az október 7-ei népirtáskor is lehetett hallani hasonló taktikáról, hogy néhány fiatal csak úgy menekült meg a támadók elől, hogy halott társai vérét kente magára, vagy a holttestek alá feküdt, és nem keltett feltűnést. A 100-as játékos viselkedése egy az egyben ezt a taktikát követte. Ő az egyik legnagyobb uszító, hogy kit rekesszenek ki, kit akarjanak először megölni, és ő is arra biztatja a társait, hogy öljék meg Junhi kisbabáját, hogy a nő pénzét megöröklő gyermek részét is ők kaphassák meg a végén. Hogy milyen indíttatásból, nem tudni, de itt már az őrök is közbelépnek, és kijelentik, hogy a játékban mostantól nem tűrik a játékosok egymás elleni agresszióját a pályákon kívül. Vajon ezt az új szabályt “front man” (Lee Byunghun) hozta? Bizonyára nem a beteg VIP vendégei, akik szabályosan élvezték, amikor a gyerek élete veszélybe került…

Az évadban mindössze 3 új játékot kapunk, amiben nyilván az első (kulcsok és kések) és az ugrálóköteles volt az igazán látványos, a befejezés, ahol egyik toronyról kellett átjutni a másikra, teljesen antiklimatikus maradt. Lényegében egyvalakit a játékosoknak mindig le kellett lökni a torony tetejéről, és az megnyitott egy rámpát, amin átkelhettek a következőre. Siwan karaktere, Myeonggi először az ellenséges táborhoz csapódik, és egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy mi van, ha ő akarja belülről rohasztani az összetartásukat és az utolsó pillanatban átállni Giheon oldalára. De nem. Mikor már csak ő és Giheon maradt, és megnyílt a végső oszlop felé vezető út, Myeonggi agya teljesen elborul, mindenféle hülyeséget fantáziál, hogy biztos amiatt félti Giheon a gyereket, mert valójában ő az apja. Látjuk, hogy akármennyire is meg akarta menteni őt Giheon, rájön, hogy felesleges dolog lenne, most már magát és a gyereket kell mentenie, és ha ez Myeonggi halálával kell, hogy végződjön, ám legyen. Összecsapnak és diadalmaskodik is felette, ekkor szembesül a horrorral ő is és a néző is: mielőtt megverekedtek volna Myeonggival, nem nyomták meg a kör kezdőgombját, így Myeonggi halála nem számított. Az utolsó kört el kell kezdeni, és valakinek még így is meg kell halnia, különben nem ér véget a játék. Giheonban tudatosul, hogy vagy a baba hal meg, vagy ő, de végtelen önfeláldozása nem engedné, hogy a gyermeknek baja essen, ezért leveti magát a mélybe, mindannyiunk döbbenetére.

Vártuk, vártam, hogy addigra a közeledő partiőrség, a bázisra akkor már beérő Hwang nyomozó vagy a visszaforduló Noeul esetleg tenni tud valamit, vagy talán a front man egy intésére leáll a játék, és nem kell leugrania, vagy egy háló elkapja… Tudom, egy idealista barom vagyok, de kellett volna a lelkemnek, hogy Giheon túlélje. Látni azonban a halálát, ahogy élettelenül fekszik, és ahogy a front man végül inkább felrobbantja az egész szigetet, semhogy a hatóságok rátaláljanak, teljesen lezárja bennünk az ő történetének ívét. Pedzegeti az epilógus, hogy talán túlélte… nem is igazán maga a történet, inkább megmaradt, korábbi szövetségesei, hiszen a pénze eltűnik a motelből, ahol korábban őrizgette, és állítólag rajta kívül senki sem ismerhette annak pontos helyzetét. De erre is kapunk egyfajta választ: a front man, immár maszk nélkül 6 hónappal később Los Angelesbe látogat, ahol megtalálja Giheon ott élő lányát, és átad neki egy ajándékdobozt. Elég beteg elmére vall, de mit csodálkozunk ezen? A dobozban Giheon levetett, véres melegítője van, és egy bankkártya, rajta vélhetően azzal a pénzzel, amit Giheon a motelben őrizgetett. (mert amúgy milyen más pénz lenne rajta? A front man adott volna egy összeget neki a saját pénzéből? Miért? Bűntudatból? Elismerésből…?) Egyszóval nincsenek kétségeim afelől, hogy Giheon meghalt, talán jobb is ez így.

Belengeti persze a sorozat egy amerikai földön várható spinoff lehetőségét, az egyik sikátorban ugyanis Cate Blanchett épp beszervezni próbál valakit egy ugyanolyan játékkal, amivel annak idején Gong Yoo karaktere is tette. Egy ideje lehet hallani arról, hogy egy amerikai remake készülni fog belőle David Fincher közreműködésével, ami jó is meg nem is, de nyilván ez egy olyan hájp, amit hülyék lennének nem meglovagolni.

Ha valami igazán csalódásra méltó, az Noeul és Gyeongseok történetének íve. Ahogy Gyeongseok lábra tud állni, azonnal megszöknek ahelyett, hogy partizánkodnának, ami nagyon emberi reakció, és teljesen érthető is, de valahol az ember ennél többet várt. Egy Lee Jinwook-kaliberű színésznek sokkal több kijárt volna ebből a sorozatból, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy nála karriert tekintve jelentéktelenebb színészeknek sokkal több műsoridő jutott. A férfi elmenekül, valahonnan (front man? Giheon vagyona?) pénzt kap, amiből sikerül meggyógyíttatni rákos kislányát, fél évvel később pedig mindketten boldogan élnek tovább, mintha mi sem történt volna. Noeul az, aki lehet, hogy később valamilyen formában még visszatér, mert szokatlanul lezáratlan maradt az ő történetszála. A sziget adatraktárában megtalálja a saját aktáját, amin az szerepel, hogy a férje és a kislánya is meghalt az ő disszidálása óta Észak-Koreában. A nő emiatt kis híján maga ellen fordítja a fegyvert, de amikor meglátja Giheon önfeláldozását és hogy a baba így egyedül marad, mégse húzza meg a ravaszt. Azt hinnénk, a gyermekért megy, hogy ő nevelje fel, de nem, a babát végül a front man vette magához és később saját öccsénél hagyja a gyermeket, a neki járó pénzjutalommal, akiről nem tudjuk, mit fog kezdeni az újszülöttel. Noeul kap egy értesítést a korábbi ügynökségtől, akik észak-koreai szökevényeket segítenek délről, hogy lehet, hogy látták a kislányát Kínában, ezért a nő repülőre száll és… nem tudjuk meg, hogy megtalálta-e a gyermeket.

Egyszóval le is van zárva a történet meg nem is. Kíváncsi leszek, hogy ha majd elkészül az amerikai változat, abban fordítva lesznek-e a szerepek, és amerikai játékosok küzdelmét nézik-e pl. ázsiai VIP-k, vagy ott sokkal homogénebb lesz a szereposztás. Nyilván még éveket kell várni arra, hogy az elkészüljön, nekünk pedig koreai oldalról… ennyi jutott.

 

Dept. Q – 10/9

Ez az a sorozat, ami május óta ott figyelt elmentve a Netflix könyvjelzőim közt, mert már az első előzetes nagyon megtetszett. Akkoriban csak bepipáltam magamnak későbbre, hogy “nyomozós… különc rendőrös… brit földön játszódik… igényesnek néz ki… hátha olyan jó lesz, mint az eddigiek“. Nem is nagyon tudtam, milyen fába vágom a fejszémet, ha egyszer elkezdtem. Az a tömény, mégis rendkívül szórakoztató skót akcentus, amivel a készítők leforgatták az évadot, állati szexi, de egyben vicces is, és bár főzésre meg hímzésre kerestem magamnak háttérben duruzsoló történetet, hamar azt kellett észrevennem, hogy igenis kell figyelnem a képernyőre, mert ha csak kicsit is elkalandozok, már nem fogom érteni, mi történik. A standard, iskolában is oktatott angoltól annyira eltérő kiejtés úgy megszínesítette a cselekményt, hogy iszonyatosan hamar beszippantott.

Carl Morck felügyelő (Matthew Goode) és társa, James Hardy felügyelő (Jamie Sives) épp egy helyszíni riasztáshoz érkezik, egy családi házban ugyanis egy holttestre bukkantak. A két férfi szemügyre veszi az elhunytat, a környezetét, majd igyekeznek (nem túl kedvesen, de) megfelelő utasításokkal ellátni a zöldfülű közrendőrt, aki a környéken strázsált a helyszínelők megérkezéséig,hogy nézzen körül, nem talál-e valamit. Alig hogy a fiatal rendőr elindul a lakás belseje felé, egy símaszkos támadó toppan be a helyiségbe és azonnal tüzet nyit rájuk. A közrendőr a helyszínen életét veszti, Hardy súlyos gerincsérülést szenved, egy golyó pedig Morck torkán is átszalad. Hetekkel később a férfi traumatizáltan, de felépül és kész visszatérni az edinburgh-i rendőrség soraiba. Kollégái viszolyogva fogadják, mert modora még kellemetlenebb, mint a történtek előtt volt, a tettest még mindig nem sikerült elfogni, Hardy felügyelő pedig majdnem teljesen lebénul a sérülései következtében. A részleg vezetője, Moira Jacobson főfelügyelő (Kate Dickie) nem hagyja neki, hogy saját ügyében nyomozzon, ezért inkább úgy dönt, eldugja őt egy kormányzati nyomásra frissen létrehozott részlegre, ahol döglött aktákkal, megoldatlan ügyekkel kell majd foglalkoznia, melyekből van elég. Először melléje rendel egy szíriai menekült társat. Akram Salimot (Alexej Manvelov), aki hazájában egykor maga is rendőr volt, Skóciában azonban csak adminisztratív teendőket láthat el Morck mellett. A kettős később kiegészül a nagyszájú, talpraesett, de egy baleset miatt PTSD-vel küszködő nyomozóval, Rose Dicksonnal (Leah Byrne), a csapat pedig ki is választja az első ügyét: a 4 évvel korábban nyomtalanul eltűnt ügyésznő, Merritt Lingard (Chloe Pirrie) megkeresését.

Morck egy nagyon érdekes, összetett figura. Próbál egyensúlyt tartani a nyakába sózott feladatok, a Hardy lebénulása miatt érzett önvád, az egyedül nevelt mostohafiával való állandó konfliktusok, a kötelezően előírt és sehova nem haladó terápiás beszélgetések és elfojtott traumája között, érthető módon kevés sikerrel. Részről részre fokozódik a feszültség, ahogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj, és érezzük, hogy nagyot fog robbanni a dolog, ha egyszer teljesen összeomlik, és valóban. Utána viszont… mindez nagyon jót tesz a cselekménynek. A folyamatos szekálás után egyre komolyabban veszi Akram és Rose munkáját és az irántuk érzett felelősséget, sikerül a mostohafiával is a korábbi sérelmeket és a serdülőkor egyes, ilyenkor felmerülő kérdéseit megbeszélni, egyre nagyobb megnyugvással tölti el, hogy Hardy sikeresen veszi a rehabilitációs akadályokat, és szép lassan fel tud kelni, előbb tolószékbe tud ülni, később pedig már mankóval is tud járni. Azaz minden összeáll, kezdődik az igazi munka, a nyomozás, melyben már nem csak ő villanthatja meg briliáns elméjét és képességeit, hanem Rose és Akram mellett korábbi társa, Hardy is besegít nekik otthonról.

A csapatból kicsit mindenki sérült lelkileg, ezt érzi a néző is. Rose korábban elgázolt egy nyugdíjas házaspárt, ami miatt évek óta terápiára szorulna, és öngyilkosságot is megkísérelt, ezért a főfelügyelő őt sem akarja a “tűz” közelébe, éles ügyekhez engedni, és inkább rábólint, hogy társuljon be Morck mellé. Akram a szíriai borzalmak elől menekült el hazájából, ahol a feleségét el is vesztette, jelenleg két kislányának igyekszik megélhetést biztosítani. Mindenki próbál szembenézni a démonaival, még maga Jacobson is, aki a pókoktól való félelmét igyekszik leküzdeni (még ha az jelentéktelen is a többiek traumáihoz képest, viccesnek azért vicces). Tetszik, ahogy Morck otthon is minden nap csatát vív: a 17 éves nevelt fiát rásózta korábbi felesége a válás után, mert a nő légiutaskísérőként dolgozik, nem tudott volna stabilan mindig mellette lenni. A fiú, Jasper (Aaron McVeigh) folyamatosan üvölteti a saját tini zenéjét, míg Morck lakótársa, Martin (Sanjeev Kohli) a komolyzenét, így Morck gyakran érzi úgy, hogy bolondokházába érkezik haza. De ezt az ellentétet is sikerül feloldani, amit örömteli és humoros is egyben látni.

Ami magát a bűnügyet illeti, kellőképpen szövevényes ahhoz, hogy egy egész évadot felöleljen a megoldása. Eleinte azt hittem, 2-3 részenként jön majd egy új eset, de nem. Sőt, Merritt Lingard felvezetése is olyan volt, mintha az ügyésznőt később potenciálisan a döglött aktákkal foglalkozó Q-részleg egyik tagjaként akarná a történet bevezetni. Aztán később ér minket a meglepetés, hogy minden, amit Merrittből láttunk, évekkel korábban történt.

A sorozat végig pörgős, végig izgalmas, és végtelenül szórakoztató. Mondják sokan legyintve, hogy milyen abszurd a brit humor, vagy értékelhetetlen mások számára, vagy olyan merev az alakításuk, mintha fabábuk mozognának a képernyőn. Na, hát ez itt pont az ellenkezője. Ipari mennyiségű “fock” és “shite” mellett néha már hangosan röhögtem a szarkasztikus, saját magukat sem kímélő ironizálás és humor láttán. Nem tudom, hogy a skótok a való életben is ilyen szabadszájúak, vagy a sorozat kedvéért voltak azok, de nagyon rég szórakoztam már ilyen jól. 10-et nem kaphat rá, mert azt csak nagyon ritkán adok, de 9++-t mindenképp. Évadokon át el tudnám nézni, újabb és újabb bűnügyek felgöngyölítésével. Akinek bejött a BBC Sherlockja, és szeretne egy hasonlóan különc, morálisan megkérdőjelezhető, mogorva, de éles eszű nyomozót és kalandjait végigkövetni, annak bátran ajánlom ezt is.

 

Taxi Driver (1. évad) – 10/7

Nem ismertem különösebben ezt a történetet, se az utóéletét, meglepve tapasztaltam, hogy idén már a 3. évada fog kijönni, ha ezt tudom, lehet, hogy hirtelen bele se kezdtem volna. Megakadt viszont a szemem a férfi főszereplőn, Lee Jehoonon, akivel a Signalban találkoztam először, és ott nagyon elégedett voltam az alakításával. Köztudott, hogy nálam a Signal a koreai bűnügyi sorozatok alfája és omegája, és nem érdekel, hogy éveket kellett rá várnunk, de jövőre végre jön annak a folytatása is. Úgyhogy… felkaptam a fejemet erre a Taxi Driverre, hogy ebben színészünk vajon hogy domborított. A Secret Doorban nagyon nem voltam kibékülve vele, de ott a forgatókönyv és a történet is borzasztó volt. Az eredeti webtoon kimondottan ocsmányul néz ki, szóval lutri volt, hogy itt mi lesz majd.

Jang Seongcheol (Kim Euisung) az ügyészség áldozatsegítő, nonprofit szervezetének, a Barázdabillegetőnek az elnöke. Hasznos társadalmi munkát végez és igyekszik olyanoknak támogatást nyújtani, akiket valamilyen bűncselekmény ért vagy tragédia történt a családjukban, netán hátrányos helyzetben vannak. A férfi szoros barátságot ápol a helyettes kerületi ügyésszel, Jo Jinuval (Yoo Seungmok), aki népszerűsíti és támogatja a munkáját. Jang Seongcheol emellett a Szivárvány Taxitársaság igazgatója is egyben, melynek jellegzetes, narancsszínű járművei járják nap mint nap a város utcáit. Senki sem tudja azonban, hogy a hagyományos kocsikon kívül van egy prémium szolgáltatásuk is: egy különleges taxi, melyet azok hívhatnak fel, akik bosszút szeretnének állni valamilyen őket ért sérelem miatt, és a jogi kiskapuk nem tették lehetővé számukra, hogy törvényesen érvényesíthessék kárigényeiket. A Szivárvány Taxitársaság négy dolgozója az, aki segít Jang Seongcheolnak e különleges feladatban, főként azért, mert mindannyiukat összeköti egy korábbi, családi trauma, melynél cserben hagyta őket az igazságszolgáltatás. A sofőr Kim Dogi (Lee Jehoon), a hekker lány An Goeun (Pyo Yejin), és a két szerelő/mérnök zseni Choi Kyeonggu (Jang Hyukjin) és Park Jieon (Bae Yooram) felel a megbízások felderítéséért és teljesítéséért, az így elkapott bűnözők pedig egy alvilági perszóna, Baek Seongmi (Cha Jiyeon) titkos börtönében végzik.

Bevallom, engem is meglepett, mennyire pörgősen indult és nézette magát a sorozat, nagyjából a 3/4-éig. Érdekes társadalmi problémákat vetett fel, melyekre szeretek, ha a sorozatok rávilágítanak, mert a torz, anyagias hétköznapokban a koreai közéletben is háttérbe szorulnak. Ilyen volt a gyengébb szellemi és/vagy szociális képességekkel rendelkezők kizsákmányolása, kényszermunkára fogása, az iskolai zaklatás és bántalmazás, amiről sosem lehet eleget beszélni, az online bosszúpornó, a telefonos csalások (voice phishing), vagy az uzsorázás és szervkereskedelem. Ezek mind jól felépített és jól meg is valósított epizódok voltak. Aztán… valami történt. Eddig elhitette velünk a sorozat, hogy ha már a törvény, a rendőrség és ügyészség cserbenhagyta az áldozatokat, megérdemlik a bosszút, és de jó, hogy sikerült is legalább így igazságot szolgáltatni. Azonban nemcsak a nézőnek, de a helyi ügyésznőnek, Kang Hannának (Esom) is kezdenek feltűnni a furcsaságok, az el-eltünedező rabok. Kang ügyésznő többször is nyíltan konfrontálódik Kim Dogival, és sejti, hogy a férfi mesterkedik valamiben, és csak idő kérdése, míg összerakja a kirakó darabkáit.

Érdekes a párhuzam, ami végigfut a két szemben álló tábor, a taxisok és az ügyésznő között. A taxisok furfangosak, látszólag minden sikerül különösebb veszteségek nélkül, még ha nem is veszélytelenek a küldetések, így elégedettek lehetnek. Az ügyésznő azonban kategorikusan elzárkózik az önbíráskodásnak még a gondolatától is – egészen addig, míg össze nem ér a két tábor: a taxisok rájönnek, hogy Baek Seongmi nem csupán elszállásolta az általuk elfogott gonosztevőket, hanem konkrétan szervkereskedelmi célokra használta őket, és tudtuk nélkül más, teljesen ártatlan civileket is, és ez már nem fér össze az ő értékrendjükkel. Kang ügyésznő társát pedig meggyilkolják ezen említett szervkereskedő gengszterek, a nő pedig eljut addig a pontig, hogy maga is taxiba üljön, és megbízást akarjon adni nekik a bosszúra, mert azt kell látnia, hogy a gonosztevők kicsúsznak az igazságszolgáltatás markából. Az addigi üldözőkből üldözöttek lesznek, nagyon hirtelen nagyon elszaródik minden, 3-4 rész alatt teljesen megváltozik a cselekmény dinamikája, felépítése. Látni, hogy pont ekkortájt történt író-váltás a sorozatban, így nem véletlen, hogy ennyire gyökeresen eltér a két alkotó munkája. És hogy ez jó-e? Nem tudom.

Egyrészt a sorozat eddig felvezette hőseinket, akik mindent is meg tudtak hekkelni, a katonai múlttal rendelkező Kim Dogi mindent és mindenkit széjjel tud verni puszta kézzel, a két mérnök mindenféle szuper kütyüvel fel tudja szerelni a taxikat, szóval nagyon legyőzhetetlennek tűntek. Aztán hirtelen jön ez a fordulat, előjönnek a traumák, amikkel le-leblokkolnak a karakterek, megsérülnek, fogságba esnek, megkínozzák őket… Azaz megismerjük egy sérülékeny oldalukról is őket. Kang ügyésznő esetében látványos, de teljesen okafogyott a váltás, mert így minden eddigi értékét, elvét szembeköpi, hogy mégis az önbíráskodást választja ő is. A megoldás végül egyfajta arany középútban rejlik: a taxisok készek összejátszani a rendőrséggel és ügyészséggel, hogy lekapcsolják Baek Seongmi szervkereskedő bandáját, cserébe az ügyésznő is hajlandó néha trükközni vagy félrenézni, ha azzal sikeres letartóztatásokat lehet elérni.

Sokan jó alakítást nyújtanak a sorozatban, talán nem véletlen, hogy ennyi díjra jelölték is őket. Lee Jehoon olyan, akár egy kaméleon, ahogy a megbízatásai során be kell épülnie bizonyos szervezetekbe, legyen szó kínai csempész kurafiról, nyeszlett matektanárról vagy lelkes pornóoldal-adminisztrátorról. Az akciójelenetei jól meg lettek koreografálva, hogy aztán mennyit játszott belőlük ő, és mennyit kaszkadőr, azt már nehezen lehetne megállapítani. A gengszternőt alakító Cha Jiyeon is egészen kiváló, talán addig, míg le nem lepleződik, hogy nem valahol egy szürke zónában tevékenykedő üzletasszony, hanem csak egy mezei, pitiáner csaló és maffiavezér. Onnantól kezdve túlságosan ordenáré és könyörtelen, és sokat veszít a karaktere a mélységéből. Érdekes Jang Seongcheol figurája is, akit eredendően a bosszú motivált, így gyűjtötte maga köré a megfelelő embereket, aztán a bűnözők bebörtönzésétől egyfajta rehabilitációt is remélt, de újra és újra csalódnia kellett, mert a rabok semmiféle megbánást nem tanúsítottak. Emberei összetartó kis egységet alkottak, akik önfeláldozó módon segítették egymást, mit sem törődve saját testi épségükkel. Az ügyésznő karaktere eleinte eléggé idegesített, de tetszett a jellemfejlődése a végére, hogy az elkeseredésből visszakanyarodott a törvény útjára.

Különösen tetszettek azok az epilógusszerű kis jelenetek, amik bizonyos epizódok végén voltak láthatók, és rávilágítottak egy-egy tragikus sorsú karakter háttértörténetére, szerintem azok kimondottan jól sikerültek, és érdekesek voltak az összefonódások, hogy az egyes megbízatások szereplői feltűntek a háttérben más megbízók történetekor.

Összességében nem volt rossz a sorozat, de nem is mondanám annyira jónak, ami +2 évadot és ennyi díjat meg jelölést indokolna.

 

Criminal Minds – Evolution (16. évad) – 10/

Az igazat megvallva fogalmam sem volt róla, hogy ennek a rendkívül hosszú sorozatnak volt folytatása. Pár éve néztem meg a befejezést, vagy annak hitt, 15. évadot, a maga könnyes, búcsúzkodós lezárásával, ahogy szétszéled a csapat, mindenki a maga területére, és azt lehetett volna hinni, hogy ez így jól is van. De mindig van az a pénz, amiért elő lehet rángatni a fiókból egy korábban oly sikeres sorozatot, a színészek is felélik pár év alatt a korábbi honoráriumot, így minden adott volt ahhoz, hogy “Evolution” alcímmel folytatódhasson a történet. Kicsit megspékelték aktuálpolitikai dolgokkal, emlegetik a koronavírust és annak hatásait a pszichére vagy épp a sorozatgyilkosokra, és hogy ez mennyiben változtatta meg teljesen a viselkedéskutatók munkáját. Az eddig megismert hősök nagy része vissza is tért, Reed (Matthew Gray Gubler) és Simmons (Daniel Henney) ügynökök kivételével, akikről homályosan elhint néhány morzsát a cselekmény, de nem foglalkozunk a hiányukkal. Reid már amúgy is kezdett elviselhetetlen lenni az utolsó évadokban, így én az okoskodását nem is hiányolom.

2-3 évvel a tervezett lezárás cselekményét követően vagyunk, real-time a pandémia végén. Az FBI viselkedéskutató csapata abban a formában, amiben korábban működött, nem létezik. A terepmunkát JJ (A.J. Cook) és Alvez ügynök (Adam Rodriguez) végzi, Lewis doktornő (Aisha Tyler) jobbára egyedül dolgozik és igyekszik megbirkózni leszbikus kapcsolatával, az igazságügyön dolgozó Rebeccával (Nicole Pacent). Mindhárman igyekeznek minél több feladatot levenni egykori vezetőjük, Rossi ügynök (Joe Mantegna) válláról, aki egy évvel korábban egy halálos betegség következtében elvesztette a feleségét, és azóta sem tud megbirkózni annak elvesztésével. A mogorva, gyakran ok nélkül rájuk förmedő Rossi mellett JJ két tinédzserkorba serdülő fiúcska anyjaként és Will (Josh Stewart) feleségeként is kénytelen helyt állni, és vele együtt mindenki érzi, hogy egyre több a nyomás és elvárás, de egyre kevesebb a segítség, amit a cég nyújt számukra. A részleg vezetője, Prentiss ügynök (Paget Brewster) kardoskodik a csapatért, de az FBI igazgatóhelyettese, az államügyészi aspirációkkal rendelkező Doug Bailey (Nicholas Dagosto) csírájában fojtja el minden próbálkozását. Az állóvizet egy újszerű sorozatgyilkos-hálózat felbukkanása kavarja fel, melyet ha nem sikerül leleplezni és felszámolni, a részleg sorsa megpecsételődhet.

Nem titkolom, nekem szinte végig JJ volt a kedvencem, ő volt az egyetlen igazán normális karakter ebben a beteg környezetben. Neki is megvoltak a maga démonai, főleg a közel-keleti kiküldetésekor, ahonnan súlyos traumával kellett hazatérni. De mindig szerettem nézni a rá, Willre, kettejük kapcsolatára fókuszáló epizódokat, és jó látni, hogy megtartották őket házaspárként. Rossi mindig is atyáskodó volt, ami egy idő után rém idegesítő, hát még ha azzal a világfájdalommal párosul, amivel itt kell viszontlátnunk őt. Emilyt mindig is utáltam, ő túlságosan rátarti volt számomra, de meglepő húzás volt őt pár évadra kivonni a forgalomból (hogy aztán nagy meglepetésként visszahozzák, hogy ő tulajdonképpen nem is halt meg). Reid és az FBI-tól visszavonuló hekker, Penelope (Kirsten Vangsness) mindig is az agyamra ment, bár a magyar fordítása a szófosásának egyszerűen szenzációsra sikerült. Angolul már kevésbé élvezhető. Az első évadokban Elle-t (Lola Gaudini) nagyon bírtam még, kár, hogy őt annyira korán kiírták a sorozatból.

Tény, hogy a kezdeti mondanivaló nagyon érdekes. Hogy a világjárvány, a bezártság és annak hatása új nehézségek és kihívások elé állította a csapatot, mert ezek olyan helyzetet teremtettek, melyről nincsenek ismereteik, szakkönyveik, és tanulmányozást igényelnek. Sorozatgyilkosok egy új generációja alakulhatott ki ezalatt, akikről semmit sem tudnak, így elfogásuk sem lesz egyszerű. Nyilván erre is utal az “Evolúció” a címben. Az évad is egy ilyen újféle sorozatgyilkosra fókuszál, akit az egyik gyilkosság elkövetésének módja után csak Sicariusnak kezdenek el hívni. Sicarius egy dark webes hálózatot tart fenn, ahol potenciális és ténylegesen tevékenykedő gyilkosok csevegnek egymással, osztanak meg tapasztalatokat, tippeket a többiekkel, és kapnak támogatást a hálózat fejétől, magától Sicariustól. A csapat ennek az embernek az elfogására koncentrál a követői által végrehajtott bűncselekmények segítségével, és így bukkannak rá egy Elias Voit (Zach Gilford) nevű hálózattechnikai és profilozózsenire, aki igencsak megizzasztja őket.

Az évad nézeti magát, mert bár szörnyűek a bűncselekmények, de pörgősek az epizódok, és nagyon jót tesz a történetnek, hogy minden rész összefügg, egy nagy, átívelő gonosszal kell szembenéznünk, és nem csak a “heti egy szörnyeteg” jellegű fillerekkel töltötték meg a szezont. Az új karakterek is egész jól beilleszkednek. A tech-zseni ex-katona Tyler Green (Ryan-James Hatanaka) először gyanúsítottként, majd tanácsadói minőségben kerül be az FBI-hoz, ahol érzelmileg összebonyolódik Penelopé-val (annyi ember közül pont vele…). Rebeccal Wilson, mit az igazságügyet képviselő közvetítő is egy összetett, se nem fekete, se nem fehér karakter, és mikor már nagyon utálnánk 1-1 húzása miatt, megint kiáll a csapat mellett. Bailey igazgatóhelyettes láttán ösztönösen viszket az ember tenyere, és legszívesebben pofán vágnánk legtöbbször azt a simára borotvált képét, de az ő karakterének is van egy gyönyörű íve: a spekuláns aktakukacból magasra magát feltornázó okoskodóból félig-meddig terepre is kilépő ügynök lesz, és nagyon érdekes volt látni az arcán azt a semmihez sem hasonlítható érzést, mikor sikerült az első bevetésnél megmentenie valaki életét. Azt hittem, hogy megtartjuk őt és ez szépen fejlődik tovább, főellenségünk, Sicarius azonban agyonlövi őt a fináléban egy újabb, egyelőre még rejtve maradó titok miatt, ami rendesen megdöbbentett azért.

Sicarius… nekem nem tetszik. Nagyon jól ábrázolják a kettős életet (családapa nappal, sorozatgyilkos éjjel), de ő nekem “túl okos” ellenfél, mindent is tud, minden könyvet elolvasott, minden elektronikai kütyühöz ért, és persze szuper hekker is, meg ugye van ez a hálózata az internet sötét oldalán. Kicsit ez már a “too much” kategória, voltak ennek a sorozatnak nagyon erős, nagyon okos és brutálisan kegyetlen ellenfelei, akik személyesen az ügynökökre vadásztak, de azok legtöbbje jóval karizmatikusabb volt Sicariusnál. A színész folyamatos, kétértelmű, fölényes vagy épp gúnyos vigyorgása, az emiatt megrekedő dialógusok és nyomozás felesleges feszültséget kelt a nézőben, és folyton azt hisszük, hogy nincs is mivel fogást találni rajta. Természetesen hogyne lenne, a családja útján eljutnak hozzá, és az évad az ő letartóztatásával zárul. Rossi magánakciójának köszönhető a siker, a férfi ugyanis először egyedül szállt szembe vele, Sicarius be is zárta őt egy föld alá ásott konténerbe, ahol az majdnem megfulladt, de az utolsó pillanatban kimentették. JJ férje, Will is kapott egy lövést, akkor az ütő is megállt bennem, hogy kinyírják, ha már az évad elhintette, hogy lehet, hogy rákos (kiderült aztán, hogy nem, de végig ott motoszkál a nézőben, hogy mi van, ha csak elhallgatja JJ elől a valóságot, és tényleg beteg, de szerencsére nem így alakult a cselekmény).

Összességében jó volt visszarázódni ezzel az évaddal a franchise-ba, nem kellett különösebben emlékezni a korábbi szereplőkre, mert mindenkit, aki visszatért, jól felvezetett, és mindenkinek adott esélyt a kibontakozásra. Talán Luke karaktere nem kapott annyi figyelmet, mint a többiek, a magánéletéről pl. nem nagyon tudunk semmit, de hátha majd később.

E sorozat kapcsán gyakran elgondolkoztam azon, hogy a 3 nagy Helyszínelők-szériában (Los Angeles, Miami, New York) sose értem el azt, mint itt. A tiszta lezárást (a 15. évaddal). Mindegyiket csak néztem, néztem, éveken át, ahogy a tévé elé jutottam (hol volt akkor még a streaming…!), de sosem tudtam meg, mi volt azokban a lezárás. Sokszor bennem motoszkált már a gondolat, hogy jó lenne elővenni őket, és elejétől kezdve megnézni és tisztességgel befejezni, hiszen azok is úttörők voltak a 2000-res években. Meglátjuk.

 

 

Criminal Minds – Evolution (17. évad) – 10/9

Nem is volt nagyon kérdés, hogy a 16. évad után folytatom a 17.-kel, sok kérdés nyitva maradt, amire választ kerestünk. Ha az előző szezonnak jót tett, hogy volt egy nagy főellenség, akinek a története végigívelt az évadon, akkor ez még inkább igaz volt a 17.-re. Itt ugyanis Sicarius (Zach Gilford) immár rács mögött ül, de mindenféle ügyeskedés és vádalku miatt könnyen lehet, hogy megússza néhány évvel és hamarosan szabadulhat. Nyilván a csapat ezt nem akarja, vele együttműködni meg végképp nem, ugyanis nem sikerült egyértelműen Elias Voitra bizonyítani, hogy ő lenne Sicarius, köszönhetően a továbbra is működő hálózatának. És ha mindez még nem lenne elég, az újabb titok, az Aranycsillag fogalma, amire utalás volt az előző fináléban, csak bonyolítja a dolgokat. Kiderül ugyanis, hogy egy titkos, kormány szinten is ismert, orvosi, kísérleti program keretein belül azt próbálták vizsgálni gondosan kiválasztott tesztalanyokkal, hogy megjósolható-e, esetleg visszafordítható-e a pszichopátia, mint állapot zűrös gyermekkort megélő fiataloknál. A program ötlete még Dave Rossitól (Dave Mantegna) és elődjétől Jason Gideontól (Mandy Patinkin) származott, a 90-es évekből, ami tanulmány szintjén megrekedt, és sose publikálták annak veszélyessége miatt, Gideon özvegye azonban igen, de őt is kihagyták végül a programtól, és nem tudta, miféle szörnyeteget teremtettek valójában. A vizsgálat és megfigyelés helyett súlyos testi és lelki bántalmazásnak voltak kitéve a tesztalanyok, akikből felcseperedve hidegvérű, bomlott elméjű gyilkosok lettek, akikkel most az FBI csapatának szembe kell nézni.

A csapat eléggé rottyon van: ha Rossi eddig szét volt esve, akkor ebben az évadban már az őrültet határán van, mert a korábbi elrablása, föld alatti fogva tartása és halálközeli állapota PTSD-t okozott nála, és most már képzelődik is. Luke-ot (Adam Rodriguez) kikészíti Sicarius (és Emily (Paget Brewster), mikor megtudja, hogy a dark weben hardcore AI-pornó van JJ-ről (A.J. Cook), amiről a nő még csak nem is tud, és emészti őt a bűntudat, hogy nem szabad elmondania neki. Aztán amikor mégis ellenszegül Emily parancsának és elmondja neki, JJ is teljesen összeomlik a látványtól. Penelopé (Kirsten Vangsness) és Tyler (Ryan-James Hatanaka) ugyanúgy nem tud mit kezdeni azzal, hogy hivatalosan nem járhatnak (a szabályzat szerint és Emily parancsa értelmében), ahogy Tara (Aisha Tyler) és leszbikus exe, Rebecca (Nicole Pacent) se tudja feloldani a feszültséget, amit munkakapcsolatuk okoz. Az FBI igazgatója (Clark Gregg) kirúgással fenyegeti Emilyt és a teljes viselkedéskutató osztályt, ha nem sikerül bizonyítaniuk Voit bűnösségét és megoldani az Aranycscsillag-program bűncselekményeit. Voit tovább játszadozik a csapattal, ami lassan már idegesítő, és érezni, hogy ez még mindig nem minden.

Az új rejtély vagy bűntény, az Aranycsillag kellőképp érdekes és hátborzongató, és a nyomozás kapcsán visszahozzák vendégszerepre Gideon özvegyét, Jillt (Felicity Huffmann) is. Szép, kerek egészet ír le a történet azzal, hogy az először összeesküvés-elméletnek titulált, titkos programról kiderül, hogy mégis létezett, az áldozatai teljes agymosáson esnek át, és az FBI és a rendvédelmi szervek ellen hangolják őket, hogy később terroristaként bevethetőek legyenek… hogy aztán rájöjjenek, hogy pont azok feleltek a bántalmazásukért, akik az FBI ellen hergelték őket. Az egyik végső főellenség maga Pete (Alex Saxon), a néhai Bailey igazgatóhelyettes (Nicholas D’Agosto) öccse, aki szintén a program egyik áldozata volt.

Sok a merengés, a múltbéli eseményeken, elesett vagy kilépő társak hiányán való nosztalgiázás, egészen vicces, mikor JJ és Emily fél részen keresztül részegen és betépve próbálnak értelmet keresni a létezésükben. Akadnak popkulturális, aktuálpolitikai kérdésekre való utalások is, pl. Epstein állítólagos öngyilkossága, vagy a pizzagate. Sokat töpreng a széria az összeesküvés-elméleteken, azok terjedésén és hatásán a társadalomra; hogy az online befolyásolhatóság milyen szerepet játszhat a mindennapokban, vagy épp újabb sorozatgyilkosok megteremtésében.

Nehezen tudom eldönteni, ez az évad tetszett-e jobban vagy az előző, nagyon az az érzésem, hogy a kettő olyan, mint egy nagyon erős évad két fele (hiszen a maga 10-10 epizódjával feleakkorák, mint a régebbi, 20+ részes évadok).

 

Criminal Minds – Evolution (18. évad) – 10/9

Ha már elkezdtem, feltett szándékom volt ledarálni a maradék évadot, mely meglepetésemre idén tavasszal jött ki, és csak jelen sorok írását megelőzően néhány nappal ért véget – én pedig erről még csak nem is tudtam.

A történet 6 hónappal az előző évadot követően veszi fel a szálat: Tyler Green hivatalosan (RJ Hatanaka) is beadta a jelentkezését az FBI akadémiájára, ügyesen szeli az akadályokat, és a csapat legnagyobb örömére hozzájuk osztják be őt a gyakorlati időszakra, így tovább folyhat a közös munka. Sicariust, azaz Elias Voitot (Zach Gilford) fegyházba viszik, ahol a helyi keményfiúk megtámadják, jól megszurkálják és kis híján agyonverik, amitől a férfi hónapokra kómába kerül, majd amikor felébred, mindenki döbbenetére amnéziás tüneteket produkál. Kezelőorvosa, Ochoa doktornő (Aimie Garcia) próbálja fejleszteni a képességeit, minden vizsgálat azonban arra utal, hogy a férfi nem színlel, sőt, az agya olyan reakciókat mutat, ami – állítólag soha nem látott módon – egy normális emberére hasonlít, nem egy korábbi tömeggyilkos pszichopatáéra. A csapat szkeptikus a fejleményeket illetően, de kénytelenek együtt dolgozni vele, Sicarius régi hálózata ugyanis újra aktivizálta magát, és szörnyűbbnél szörnyűbb bűncselekményekkel próbálják felhívni magukra a figyelmet…

A készítők nem voltak szívbajosak, már az első néhány rész egyikében belecsapnak a szaros lecsóba és kinyírják Willt (Josh Stewart), JJ (A.J. Cook) férjét és gyerekeinek apját, mindezt ráadásul úgy, hogy a karakter már a 17. évadban is furcsa mód hiányzott, és az egészet egy korábban felvett, archív felvétellel oldották meg. JJ haja az előző évadban inkább volt barna, mint a korábbi szőke, itt viszont, mikor még ezt a jelenetet évekkel ezelőtt felvették, szőke volt, így a 18. évadra is vissza kellett őt szőkíteni. Will halála számomra fájó és egyben felesleges is, fentebb írtam, hogy nekem ők voltak a kedvenc párosom, és ők jelképezték azt a normál, nukleáris családmodellt, ami stabil pontot jelentett JJ (és a néző) számára is a sok borzalom közepette, ahova hazatérhetett, megnyugodhatott, kikapcsolódhatott. Kevés karaktert ért annyi trauma, mint JJ-t: a dekoratív FBI szóvivőből ügynökké avanzsáló nőnek szépen ívelt felfelé a karrierje, megtámadták, elrabolták több alkalommal is, bekerült a Pentagonba is, kiküldetést kapott a Közel-Keletre, ahol szintén elrabolták, megkínozták, ezért el is vesztette második gyermekét, most meg ez… Miért volt erre szükség? Nyilván Stewart miatt, a színész ugyanis főszerepet kapott más sorozatokban, érthető módon nem volt ideje vagy kedve többé férjként statisztálni egy ilyen prominens sorozatban. Amit meg is lehet érteni, meg nem is, a nézők szerették őket, és ha már meg kellett halnia, meghalhatott volna bevetés, szolgálatteljesítés közben is, nem “csupán” az aneurizma egy ritka fajtájától… A szívbemarkoló temetésre sikerült Spencert, azaz Matthey Gray Gublert is visszarángatni egy cameo erejéig, illetve in-universe megemlítették Hotchnert (Thomas Gibson) és Morgant (Shemar Moore) is, hogy küldtek koszorút az elhunyt tiszteletére. Gibsont jó pár évvel ezelőtt rúgták ki a sorozatból vállalhatatlan viselkedése miatt, Moore pedig más vizekre evezett, és saját sorozatot is kapott azóta (S.W.A.T.).

Alig ocsúdunk fel ebből, jön az évad második nagy meglepetése, Tara (Aisha Tyler) megtámadása és lelövése, ami egy egész epizódos útkeresés és önértékelés Tara számára, hogy aztán a kómából ő is felébredjen, és első dolga legyen megkérni leszbikus partnerének, Rebeccának (Nicole Pacent) a kezét. Kapunk egy softcore pornónak is beillő szexjelenetet is a két nő között, amire végképp nem volt már szükség, de hát a woke Hollywood nem tudja elengedni a témát. Ízléses volt, nem erről van szó, de én feleslegesnek éreztem.

A bűntények érdekesek és izgalmasak voltak, továbbá maga a tény is, hogy a csapat egyre jobban megkedvelte Eliast, az pedig tényleg őszinte segíteni akarást tanúsított. Érdekes a 3 évadot egymás mellé állítani, és megvizsgálni, hogy a 16.-ban még mind milyen ellenségesen viseltettek ellene, a 17.-ben már kezdtek felengedni, a 18.-ban meg olykor még aggódtak is érte. Jó íve volt a karakternek, és így az egyik legjobban kidolgozott “főellenség” lett a sorozat fennállása óta. Azóta elkezdődött a 19. évad forgatása is, kíváncsi vagyok, hogy hova indul innen tovább a történet, szerintem elengedhetjük Eliast végre, és fókuszálhatnánk valami másra. 1-2 éven belül kiderül, mire jutottak.

 

KPOP Demon Hunters – 10/8

Miután letarolta a közösségi médiát és általános elismerésre tett szert, valamint a csapból is a különböző cover-dalok folynak, engem is elkapott ennek a rajzfilmnek a szele. Bevallom, amikor a Netflixen még csak az előzetese volt fenn, elég butuskának tartottam magát a koncepciót, de végül nem bántam meg, hogy megnéztem.

Rumi, MIra és Zoey Dél-Korea legkedveltebb Kpop triója, a Huntr/x, és világszerte óriási népszerűségnek örvendnek. A három huszonéves lány a sztárok csillogó életét éli, koncertekről fellépésekre, interjúkra és fotózásokra járnak, a rajongók imádják őket, és az érzés részükről is kölcsönös. A közönség azonban nem tudja, hogy a lányok egy évszázados hagyomány jelenkori képviselői. A démonok világának ura, Gwima régóta próbálja leigázni a felszíni világot, hogy magába szippantsa az emberek lelkét, mely folyamatosan táplálja az erejét. Fel-felküldi az ügynökeit a felszínre, de azok újra és újra kudarcot vallanak. Minden történelmi korszakban volt ugyanis három kiváló, különleges képességekkel bíró, női harcos, mely szembeszállt a démonokkal és sikeresen megsemmisítette őket. Jelenleg Rumi, Mira és Zoey harcolnak az éj leple alatt a sötétség erőivel, és eddig ők is mindig diadalmaskodtak. Gwima végül taktikát vált: egy fiú popcsapat formájában felküld 5 démoni entitást, akik bájaikkal és zenéjükkel próbálják magukhoz csábítani a rajongókat, hogy megkaparinthassák azok lelkét. A Saja Boys név alatt hatalmas népszerűségre tesznek szert, és komoly riválist jelentenek a Huntr/x lányai számára is. A nyilvános és színfalak mögötti csatározások közepette azonban egyik fél sem tudja, hogy a Huntr/x frontembere, Rumi egy szörnyű titkot őrizget, mely befolyásolhatja a hosszú küzdelem kimenetelét…

A történet kellemes expozícióval kezdődik, mely bemutatja a két szemben álló fél régóta vívott küzdelmét, és felvezeti a lányokat is, akit az előző harcos-generáció egyik tagja mentorálja. Rumi maga is az előző trió egyik harcosának lánya, amit a többiek viszont nem tudnak, hogy az anyja annak idején beleszeretett egy démonba, és ennek eredményeképp született meg végül a lány. A démonok különleges bőrmintázata rajta is elkezd megjelenni, amit rejteget a többiek elől, mert fél, hogy ellene fordulnának. Abban reménykedik, hogy ha legyőzik Gwimát, ő is megszabadul ettől a stigmától, és úgy élhet, mint az összes többi ember. Furcsa sorsközösség alakul ki közte, és a Saja Boys frontembere, Jinu közt, aki 400 éve kísért már a démonok világában, mert eladta a lelkét, hogy kiemelkedhessen a mélyszegénységből, cserébe viszont sorsára hagyta az anyját és kishúgát, ami miatt sohasem tudott megbocsátani magának. Ő azt reméli Gwima győzelmétől, hogy a démonúr törli az emlékeit, és így elfelejtheti, ami ennyi ideje emészti őt.

Az animáció minőségére nem lehet panasz, a Disney és Pixar 3D animációs stílusát idézi, bár engem zavartak azok a pillanatok, amikor valami cukinak szánt/chibi/eltorzíttott kép/jelenet kedvéért mintha átment volna az egész “lapos”, 2D animációba, és egész manga-szerű lett. Szerintem ezek a részek feleslegesek voltak és megtörték az amúgy gördülékeny animációt. A zene megkapó, legalábbis a lányok dallamai, a fiúk dallamai számomra hallgathatatlanok: ugyanaz a kiherélt, erőtlen, de-maszkulinizált nyekergés, ami a BTS mainstreammé válásával uralkodó stílusjeggyé vált a kpop világában, és már azok is csak ilyen vinnyogós semmilyendalokat énekelnek, akik korábban erősebb ütemekre, merészebb dallamokra táncoltak. A Golden egyértelműen a film legjobb betétdala, kár, hogy kb. minden énekes (legyen az amatőr vagy profi, jelenleg is tevékenykedő kpop előadó) jobban elő tudta adni, mint a filmhez választott énekhangok. A jutuber Dahye-nek, a Mamamoo Solarjaának vagy az IVE Yujinjának előadása sokkal erőteljesebb, a hangjuk képzettebb, mint amit a filmben bármelyik énekesnőtől hallani lehet. Kicsit a normál szinkronhangok is idegesítettek, a Mirát szinkronizáló színésznő hangja bosszantóan mély és öblös volt, nem illett egy huszonegy-két éves lányéhoz. A színésznő (May Hong) (aki egyébként nem színésznő, hanem modell és fotós, de ez már szinte mellékes…) kis híján 40 éves, és természetesen LGTV, mert miért is ne, az egyik legnagyobb mellényúlás volt az egész filmet illetően.

Próbálkozásnak a történet jó volt, a Sony animációs részlege bizonyította, hogy igenis ott van a helye a nyugati animációs filmipar legjobbjai közt, és nyilván jót tesz ez majd a kpop nyugati térhódításának is, bár szinte ma már az is mainstreamnek tekinthető.

 

The Unlikely Murderer – 10/8

Amikor egy jó évtizeddel ezelőtt elkezdtek Magyarországra is begyűrűzni a skandináv/északi sorozatok, nem ültem fel rögtön a hájpvonatra. Az első sorozat, ami kereskedelmi csatornán lement, már az első néhány percben elvesztett, mert valahogy azzal kezdődött, hogy éjszaka van, a nyomozók egy bűntény helyszínére tartanak épp, és mi az első dialógus, amivel a néző szembesül? Hogy a férfi nyomozó arról beszél, hogy elköttette magát. MIÉRT? Kit érdekel? Amikor leülök megnézni egy ilyen történetet, beszéljen magáért a bűncselekmény, a nyomozás, és ha esetleg kiderülnek személyes dolgok a karakterekről, nyilván az se baj, de hogy ezt így, rezzenéstelenül vágja az arcunkba a mű, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne munka közben ilyesmiről beszélni, ami egy tök privát dolog szerintem… És valljuk be, mindegyik történet a Millenium-trilógia (vagy ahogy itthon inkább ismerik: a Tetovált lány-sorozat) hátszelét akarta meglovagolni, amivel ez a műfaj igazán világszerte berobbant és népszerűvé vált. És a legrosszabb az egészben, hogy az eredeti, svéd filmtrilógia még csak nem is volt jó. Mint aki olvastam a könyveket, számomra szenvedés volt végignézni őket. Eleve a második és harmadik kötet töredékét kínálja csak mindannak az izgalomnak, ami az elsőt érdekessé tette, de a szereposztás is annyira vérszegény volt, egy emlékezetes alakítást se tudnék mondani. Noomi Rapace kifejezetten tragikus volt a szerepben, és nem mondom, hogy Rooney Mara jobban játszotta az elmebeteg, antiszociális tetkó- és piercingmániás őrültet, de amúgy tényleg jobban játszotta. Lisbeth Salander volt számomra a történet legantipatikusabb karaktere, sokkal érdekesebb volt Blomkvist történetét végigkövetni benne. És hát a világ szégyene volt, hogy egy ilyen produkcióban, mely joggal számíthatott világhírnévre, nem kapott szerepet korunk egyik, ha nem legismertebb és korosztálya alighanem legtehetségesebb svéd színésze, Stellan Skarsgård. Olyasvalami volt ez, ami miatt nagyon haragudtam a készítőkre, szerencsére aztán jött az amerikai feldolgozás, ami svédebb volt a svéd eredetinél, és sokkal jobban meg tudta fogni annak sötét hangulatát, fenyegető jellegét, és Skarsgård is megmutathatta, mit tud.

Szóval mindezek miatt semmilyen ösztönző erővel nem bírtak számomra az északi sorozatok. Viszont… jött ez a Netflixen, és adott egy csavart a témakörnek. Olof Palme meggyilkolása, illetve annak rejtélyes, máig meg nem oldott története gyerekkorom egyik első, izgalmas bűnügye volt. Nyilván az internet korát megelőzően csak könyvek, újságcikkek, tévés műsorok vagy felnőttek beszélgetése volt az, amiből az ember az első teóriáit begyűjtötte. Maga a Tetovált lány-regények írója, Stieg Larsson is megszállott rajongója volt a bűnténynek, akkoriban maga is újságíróként dolgozott, és haláláig gyűjtötte a különböző bizonyítékokat, elméleteket, melyek egészen biztos, hogy írói munkája során is befolyásolták őt. Szóval a Netflix felkarolt egy ilyen minisorozatot egy másik újságíró, Thomas Pettersson könyve alapján, aki hasonlóan éveken át kutakodott a témában, mely a számos gyanúsított közül az egyik történetére és esetleges bűnösségére fókuszál. Mert Palme gyilkosát máig nem fogták el, és a palesztinoktól, jugoszlávoktól, dél-afrikaiaktól kezdve hárombetűs ügynökségeken át kommunistákig és magányos merénylőkig mindenki szóba jött, és jön azóta is. Pettersson egy olyan személyre, Stig Engströmre koncentrált a kutatásai során, akivel kapcsolatban a legerősebb gyanú felmerült, és aki viszont a lehető legfurcsább, legszokatlanabb gyanúsítottja volt az egész ügynek.

1986.02.28-án, egy hideg, hóeséses, téli éjszakán Stockholm nyugodt, kicsi forgalmú utcáján váratlanul két pisztolylövés dördül el. Egy 59 éves, prémes, nagykabátos férfi a földre hanyatlik és lassan elvérzik, hitvese az első sokkos állapotban fel se fogja mi történt. Néhányan megijednek és elszaladnak, mások odaugranak hozzájuk segíteni, míg egyesek az elfutó gyilkost vélik látni a sikátorban, és utánaerednek. A nagy zűrzavarban először nem is tudatosul a csődületben, mi történt, utólag jönnek csak rá, hogy az áldozat az ország miniszterelnöke, Olof Palme (Peter Viitanen), a második lövés által könnyebben sérülő felesége pedig Lisbeth Palme (Cilla Thorell). A házaspár nem sokkal korábban még moziban járt a fiúkkal és annak kedvesével, és épp gyalogosan hazafelé tartottak, testőrség és titkosszolgálati kíséret nélkül. A gyilkosság megrázza az országot, a rendőrség össze is rántja nyomozói legjobbjait, az ügy irányítását pedig Holmér nyomozó (Mikael Persbrandt) veszi a kezébe, aki nemcsak a felderítésben koordinálja kollégái munkáját, de sajtóreferensként is funkcionál, hiszen hatalmas a sajtóérdeklődés az ügy kapcsán. A 80-as évek végén, az internet és térfigyelő kamerák előtti időszakban mindenki csak találgat, a tanúvallomások egymásnak gyakran ellent mondanak, és mindenki kicsit másképp emlékszik a történtekre. Egyvalaki van, aki látszólag tisztán látja maga előtt a történteket, Stig Engström (Robert Gustaffson), a helyszínen álló Skandia biztosítási intézet grafikusa. Először csak tanúként jelentkezik, majd egyre fontosabb szerepet tulajdonít saját magának, történetével pedig számos sajtóorgánumot megkeres, akik örömmel hajlandóak leközölni az exkluzív sztorit. A viselkedése egyre gyanúsabbá válik a környezete, munkatársa és saját felesége (Eva Melander) számára, a sorozat pedig eljátszik annak gondolatával, mi van, ha tényleg ő volt a tettes, miért és hogyan tette, és hogyan sikerült megúsznia.

Nagyon tetszett a megvalósítás. Elnökök ellen folyamatosan vannak merényletek. De a sikeres elnökgyilkosság nagyon ritka. Hát még az olyan, melynek máig nincs hivatalosan elfogadott megoldása. Ez a sorozat ügyes gondolatkísérlet is egyben, mely bemutat egy nyilvánvalóan kisebbségi komplexusokkal, feltűnési viszketegséggel rendelkező, nem túl attraktív középkorú férfit, Engströmöt, aki próbálja megtalálni a helyét a világban, a társadalomban, a politikai életben, de valahogy mindenhol falakba ütközik. Úgy érzi, kigúnyolják, semmibe veszik, gyávának tartják, ő mégis küzd környezete elismeréséért. Az ok pedig, ami miatt Palme megölésére rászánja magát, egészen prózai: politikai hőzöngéseik során pártbéli ismerősei gyakran utalnak arra, mennyivel jobb helyzetben lenne az ország, ha valaki lenne elég tökös és agyonlőné végre ezt a hülye miniszterelnököt. Engström ebben látja meg karrierjének, társadalmi helyzetének potenciális fellendülését, és meghúzza a ravaszt. A várt eredmény azonban nem jön, viselkedésével, megszállottságával szép lassan mindenkit elidegenít maga mellől, és teljesen mellőzötten, magányosan hal meg.

A színészi alakítás egészen kiváló, és nagyon tetszett, hogy a készítők igyekeztek teljesen autentikusra megalkotni a világot, a divattól kezdve a járműveken át a lakberendezésig mindenből csak úgy áradt a 80-as évek retró életérzése. Ez egy remek történet, és mivel nem is hosszú, szívesen ajánlom olyanoknak, akik barátkozni akarnak a műfajjal, és ennyi még a nyelv miatt sem fogja elijeszteni az embert.

 

 

The Good Detective (2. évad) – 10/

Nem tudni igazán, mennyivel később vesszük fel a fonalat, de néhány tényezőből lehet következtetni arra, hogy nagyjából mennyi idő telhetett el az 1. évad befejezése óta. Kang Eunhi (Baek Eunhye) időközben rendbe rakta az életét és leküzdötte az alkoholizmusát, nyitott egy csirkés éttermet, a fia pedig véglegesen hozzá költözött. A Kang nyomozóhoz (Son Hyunjoo) beköltöző Lee Eunhye (Park Haeun) haja is megnőtt, ő is összeszedte magát, komolyan készül az egyetemi felvételi vizsgájára. Azaz legalább 1 év elteltére saccolok, de különösebb jelentősége nincs a dolognak. Jin újságírónőnek (Lee Elijah), az előző évad női főszereplőjének nyoma sincs, mintha soha nem is létezett volna, Yun Sangmi (Shin Dongmi), a belső ellenőrzés szemi-negatív női figurája is csak egy vendégszerep erejéig kukkant be, így lehetett sejteni, hogy más irányba fog kicsit elkanyarodni a történet. Kicsit meg is téveszt minket a prológus, mert Oh hadnagyot (Jang Seungjo) látjuk immár Szöulban, egy ottani, súlyos bántalmazásos ügy kapcsán, és azt hihetnénk, áthelyezték vagy előléptették őt, de nem, minden, amit ott bemutattak, 2 évvel jelen események előtt történt.

A szöuli rendőrség egy rettegett sorozatgyilkos után nyomoz, aki elrabolja, megkínozza és megöli női áldozatait, és fehér nővérköpenybe, vörös rúzzsal kipingálva hagyja őket hátra. A közvélemény természetesen retteg, a sajtó válaszokat követel, a felelős szerv nyomozócsapatának parancsnoka, Jang Gijin (Lee Joongok) pedig bőszen törölgetheti izzadó homlokát, mert kanyarban sincs még a megoldás. Ezalatt a nyugat-incsoni rendőrőrs 2. számú, bűnügyi nyomozócsoportjának tagjai kisebb-nagyobb bűncselekményekkel vannak elfoglalva. Épp egy ginzengtolvajt próbálnak tetten érni, amikor a helyszínen (és saját közigazgatási területükön belül) felbukkan egy újabb, meggyilkolt, nővérköpenyes fiatal nő holtteste. A szöuliak igyekeznek azonnal átvenni az irányítást a nyomozás felett, ami sorozatos illetékességi vitákhoz és összezördülésekhez vezet. A ginzengtolvaj megfelelő baleknak tűnik számukra ahhoz, hogy az összes, korábbi gyilkosságot rákenhessék, főleg úgy, hogy a férfi menekülés közben halálos balesetet is szenved, így nem is tudja többé megvédeni magát. Amikor azonban az ügy látszólagos lezárását követően egy új, a sorozatgyilkos kézjegyeit viselő holttest ismét felbukkan, már mindenki tudja, hogy félrement a nyomozás, és ideje megkezdeni a tényleges munkát.

Mindezekkel párhuzamosan bepillantást nyerünk  TJ vállalatcsoport kusza, botrányoktól nem mentes mindennapjaiba, ahol a vezérigazgatót épp letöltendő börtönre ítélik, annak két gyereke, a féltestvér Cheon Sangu (Choi Daehoon) és Cheon Nana (Kim Hyojin) egymással viaskodnak az utódlás privilégiumáért. Kettejük között lavírozik a látványosan boldogtalan egykori ügyész, a Nanával házasságot kötő Wu Taeho (Jung Moonsung), aki próbál támasza lenni cukorbeteg feleségének, ugyanakkor nincs abban a helyzetben, hogy Sangu kéréseit, utasításait megtagadja, és kétes ügyeiből kénytelen újra és újra kimenteni őt. Sangu egyik legdurvább ügye egykori szeretőjének (és közös gyerekük anyjának), Kim Minjinek (Baek Sanghee) brutális megerőszakolása (és kis híján agyonverése), melyet Taehónak sikerül ugyan elsimítani, de a bizonyítékokat megőrzi. Taeho és Minji bizalmasa, a TJ jogi osztályán dolgozó Jeong Hiju (Hayoung) az, aki ezekkel megpróbálja megzsarolni a férfit. “Kár érte, kiváló ügynök volt“, ahogy a mém is mondja, mert az azonnal elrendeli a fiatal nő meggyilkolását. A nyugat-incsoni csapat így nemcsak a sorozatgyilkossal, de a TJ vállalatcsoport mocskával is kénytelen szembenézni, és elhatározzák, hogy igazságot szolgáltatnak az áldozatoknak.

Az előző évadnak ugye nagy negatívuma, vagy inkább kritikus pontja volt a női karakterek ábrázolása, az ő történetük íve, miként nyertek feloldozást hiányosságaik, bűneik alól, bár nem tudom, tényleges ez volt-e a cél, vagy csak megláttam az egészben egyfajta mintázatot. Jelen évadban is megfigyelhető egy mintázat, és nem tudom, itt is tudatos volt-e vagy csak én próbálok értelmet látni a sokszor artikulálatlan üvöltésben és vérnyákolásban, amitől néha egyszerűen ki kellett kapcsolnom a sorozatot, hogy “én ezt most nem bírom tovább nézni”. Papolhat bárki bármit arról, hogy “ez a kultúra és jó modor országa“, meg “ha Koreába mész, legyél mindig nagyon csendes és tisztelettudó“. Erre mit látunk? Folyamatosan üvöltöző, a környezetükben senki mással nem foglalkozó embereket éttermekben, kifőzdékben, kávézókban, akik képesek ok nélkül saját kollégáikkal is összeverekedni (még ha nem is egy rendőrőrsön szolgálnak). Tovább gyűrűzik a korrupció, a prostitúció, pénzzel mindent és mindenkit el lehet intézni, a tetteknek látszólag kevés következménye van… és még sorolhatnám. A mintázat, ami talán megfigyelhető, az az, hogy mindenkit kicsit kísérti a múltja. Eunhye hiába próbálja élni békés mindennapjait, lemarad a felvételiről, mert korábbi csöves haverjai újra és újra megtalálják, próbálják visszarántani maguk közé, nehogy már neki jó legyen. Eunhi kisfia, akinek megszerezte a felügyeleti jogát, szorgalmasan tanul és mindenki büszke rá a családban, de a gyermek kicsit túlhajszoltnak érzi magát, mindenből jeles, de nem tud pihenni, és mindenekfelett hiányzik neki az apja, akivel szeretne néha időt eltölteni. Kang nyomozó vállán is ott nehezedik Eunhye apjának halála, hiszen a férfi kivégzését nem tudta megakadályozni, mert nem volt pontos a nyomozásuk. Oh nyomozó már az első évadban is mindig egyfajta szuperfigura volt, aki éles eszével, gyors következtetéseivel mindig hamar rájött az összefüggésekre, a pénze pedig sokszor kihúzta társait a csávából. Egyetlen gyengéje apjának megoldatlan gyilkossági ügye és anyja öngyilkossága, mely traumát azóta sem sikerült feldolgoznia. Ellenfelei pedig pont ezeket a szálakat ragadják meg, ha tudják, hogy el kell lehetetleníteni őt valahogy. Aztán ott a nyomozócsoport legifjabb tagja, Donguk is (Kim Myungjoon), akinek bátyja tolvajlásból él, és emiatt rendőrként szégyenkeznie kell miatta. De még a sorozatgyilkos motivációja mögött is ilyesmi húzódik meg.

Látszik a koncepció, a jól kidolgozott világépítés, a visszautalásokkal kiegészített, teljes kép, ami lassan nyilvánvalóvá válik hőseink számára. Nincs elkapkodva semmi, látszólag logikusak az összefüggések és a megoldások, amikhez a csapat folyamodik. Van ok és okozat, főleg ezzel a “kísért a múlt” dologgal, mindenki sokkal gyengébb és emberibb egy kicsit. Különösen sajnáljuk, vagy legalábbis én sajnálom Eunhyét, amiért az egykori hómlesz haverjai próbálják elhitetni vele, hogy nem érdemli meg a jó életet, a vér nem válik vízzé, és zsarolni próbálják őt, ami miatt a lány megtehetné, hogy összeomlik és ismét rossz útra tér, de nem teszi. Nem kap azonban nagyobb szerepet, mint az előző évadban, és így nagyon hiányzik a pozitív oldal női főszereplője (hiszen a negatív oldalon ott van Cheon Nana, aki maga is számos trauma áldozata abban az elbaszott családban, de ettől nem tekinthető jó karakternek). Ezt a szerepet kétségkívül a stábhoz újonnan csatlakozó, szeleburdi Bokyeonggal (Hong Seoyoung) akarják betölteni, aki a nyugat-incsoni őrs Mun parancsnokának (Son Jonghak) lánya, és a TJ jogi osztályán a meggyilkolt Jeong Hiju megüresedő helyére nyer felvételt.

Nézeti is magát a sorozat, de akaratlanul is elgondolkozunk azon, hogy “jó… de akkor ki fog meghalni?“. Mármint azokon kívül, akik már meghaltak. Minjit egyszer már majdnem agyonverték, egy másik bérgyilkos is betört azóta a házába, de a nő – súlyos traumával persze – ezeket megúszta. Bokyeongot is követi valami sötét alak, és a fiatal nő is érzi, hogy veszélyes játszmát űz, amikor ujjat akar húzni a TJ embereivel. Két incsoni rendőrt is megtámadnak, és viszonylag súlyos sérülést is szenvednek: Mangut (Jung Soonwon) leszúrják, Jiung (Kim Jihoon) pedig koponyaűri vérzést szenved egy verekedést követően, de mindketten felépülnek. Az első nagy meglepetés az évad derekán érkezik, amikor Nana és férje, Taeho autóbalesetet szenved, ami nem is volt igazán baleset, hiszen a nő szándékosan kioldotta férje biztonsági övét, aztán ráhúzta a kormányt a szembejövő sávra, a férfi pedig nyilván szörnyethalt emiatt. Hasonló történt az 1. évadban is Eunhye apjának meglepetésszerű kivégzésével, azaz számítani lehetett rá, hogy az esemény itt is ad majd egy löketet a nyomozásnak. De ki jön még? A koreai sorozatok 3/4-énél, a finálé előtt mindig hullani szoktak a karakterek, akár a legyek.

Akadnak ismét szívbemarkoló alakítások, mint pl. a ginzengtolvaj egyedül maradó édesanyja (Lee Joosil), akinek először meg kell birkóznia a tudattal, hogy a fia egy potenciális sorozatgyilkos volt, és emiatt a társadalom nyilván ellene fordul (és kénytelen addigi otthonából is elköltözni), majd amikor a fiát tisztázzák, megszakad a szíve, amiért így kellett eltemetnie őt. Aztán ott van a meggyilkolt Hiju nagyapja is, aki a lány egyetlen élő családtagja volt, és aki felnevelte őt. A bácsi (Park Geunhyung) tragédiája is megrendítő, ahogy próbál napirendre térni unokája elvesztése felett, ahogy szembenéz azzal, hogy besározzák őt, mintha viszonya lett volna a nős Taehóval. A Taehót alakító színészen sokáig nehezen lehetett kiigazodni, hiszen látszólag a negatív oldalt szolgálta, de megtudjuk, hogy tényleg segíteni akart Minjin, hogy a nő visszakapja a gyermekét, és Hiju meggyilkolása sem hagyta őt nyugodni. Az elvesztése furcsa, ő fontos eleme lehetett volna az egymással szemben álló felek összeugrasztásának.

A szöuli nyomozó, Jang Gijin színésze roppant idegesítő, mert színleli itt a felelősségteljes rendőr képét, közben pedig maga is egy korrupt senki, ráadásul a színész is olyan erős tájszólással és beszédhibával beszél, és olyan rideg, érzéketlen gumiarccal, amitől simán elhinnéd, hogy a való életben is valami hentelős gyilkos. Hasonlóképpen idegesítő a Nana évfolyamtársát és barátját alakító Michael Cha (Cho Taekwan), aki állandóan maníroskodik azzal, hogy kettejük beszélgetése közben hol koreai, hol angol nyelven válaszolgat, tök random. Agyon tudnám ütni.

Összességében nem volt rossz a 2. évad, csak épp pont azzal a 4-5 résszel volt hosszabb, mint amit a cselekmény megkívánt. Nagyon megbonyolították annak ügyét, ahogy Nanát végül be lehetett húzni a csőbe és rá lehetett bizonyítani a történteket, részint hasonló elvvel, ahogy ő csőbe húzta a saját bátyját, de még ez se ütött akkorát különösen, ha nem figyel oda a néző, fel se tűnik, nagyon. Nem volt feloldás a bácsit illetően sem, hogy magához tért-e még a kómából vagy sem, és úgy önmagában befejezetlennek tűnt. Pedig a koncepció alapvetően jó lett volna.

 

Beyond Evil – 10/8

A The Good Detective 2. évadának általános, komikus hangulata és komolytalanságai után vágytam kicsit valami komolyabb hangvételű történetre. Rég láttam “feudális szart”, ahogy Raya barátném a történelmi/kosztümös sorozatokat hívja, de a Netflixen egyszerűen nem tudtam a kínálatból választani, mert az Arthdal Chronicles-ön kívül kb. egyiket se ismerem, max. cím alapján ránézésre, de egyikről se nagyon tudtam, ki szerepel benne. Aztán megláttam ezt, és benne Yeo Jingoo-t, úgyhogy el is köteleződtem. Rég láttam tőle bármit is, a My Absolute Boyfrienddel meg is égettem kicsit magam, mert az egy borzasztóan rossz sorozat volt. Nem is nagyon csinált azóta semmit 1-2 filmen kívül, nem tudom, talán épp katonáskodik vagy mi, de mindenesetre furcsa.

2000 októberében járunk, amikor a visszamaradott kisvárosban, a Manyang melletti Munjuban sokan befektetőktől és nagyberuházásoktól remélik majd a gazdasági fellendülést. Tehetséges fiatalok vágynak ettől egy jobb életre, akárcsak szüleik, a nagy áttörés azonban elmarad, amikor megdöbbentő eltűnések és gyilkosságok rázzák meg a közösséget. A 20 éves Lee Yuyeon (Moon Juyeon) a település egyik üdvöskéje, egyetemi ösztöndíjak várományosa, míg semmirekellő ikertestvére, Lee Dongshik (Shin Hakyun) egész nap csak zenélne és henyélne, ha tehetné. A lány azonban nyom nélkül eltűnik, mindössze kezének levágott ujjpercei kerülnek elő, ami megdöbbenti a családot és barátaikat. Maga Dongshik is gyanúba keveredik egy elejtett gitárpengető miatt, de jó barátja, Park Jeongjae (Choi Daehoon) vallomása kihúzza őt a csávából. Yuyeon holtteste sosem kerül elő, és az évek során több lány és asszony is rejtélyes módon eltűnik. A botrány miatt elmaradnak a beruházások, Lee Changjin vállalkozó (Heo Seungtae) és Jeongjae anyja, Do Haewon képviselőasszony (Gil Haeyeon) bosszússágára. Mindennek a vesztesei természetesen az ott lakók, az áldozatok barátai és hozzátartozói, az élet pedig szép lassan megáll a vidéken. Dongshik és Jeongjae is a rendőri pályát választja a történtek után, és a helyi kapitányságon helyezkednek el, a bűnügyi nyomozócsoport tagjaiként. Dongshik, miután egy rajtaütéskor elveszti a társát, lefokozzák, és járőrként visszakerül egykori szülővároskájába, Munjuba, ahová 2020 októberében, 20 évvel az eredeti tragédiák után egy fiatal, egyetemet végzett, felügyelői rangú rendőrtiszt, Han Juwon (Yeo Jingoo) kéri az áthelyeztetését, mindenki általános döbbenetére. Han felügyelő titokban megszállottan kutatja a 20 évvel korábbi ügyet, melyet tulajdon apja (Choi Jinho) záratott le eredmény hiányában, és meg van győződve róla, hogy mégis Dongshik volt a tettes, és mindenáron be is akarja ezt bizonyítani. Ahogy azonban elérkezik a 20 éves érforduló, újabb holttest kerül elő, és újabb eltűnés történik, a régi barátok és új társak ezért újra felveszik a kesztyűt a rejtélyes tettes ellen.

Ezzel a sorozattal türelmesnek kell lenni. Nagyon. Mert itt mindenki sérült egy kicsit. Vagy testileg, vagy mentálisan. Rendszeresek az elkóborló demens nyugdíjasok, a fiatalok menekülnének, de a helyzetük kilátástalan. A rendőrök vallomást vernek ki ártatlanokból (Nam parancsnok – Lee nyomozó fiatalkorában), Jeongjae-ről (Choi Daehoon) kiderül, hogy amerikai tanulmányai helyett 4 évig elmegyógyintézetben volt, mert hallucinált, és ennek tünetei kezdenek újra eluralkodni rajta. Oh Jihunról (Nam Yoonsoo) kiderül, hogy egy stalker, és titokban követte, figyelte Minjeongot (Kang Minah), mert kedvelte a lányt. Eleve a helyszín, a fővárostól távol eső kistelepülés, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol 2 évtizede akarnak nagyberuházásokat megvalósítani, hogy valamelyest fellendüljön az élet, azt is sugallja, hogy az élet itt megállt, a beteg, szegény lakókat a társadalom akaratlanul is magára hagyta a fizikai és lelki nyomorában. Karaktereink közül mindenkinek van valami mentális problémája, ami miatt külső szemlélő gyanakodhatna rájuk, ők azonban tudják egymásról, hogy nem tennének ilyen szörnyűségeket, és ezen meggyőződésükből senki sem tudja kirántani őket. A néző is egy ilyen külső szemlélő, Han Jiwon segítségével kerül be ebbe a közegbe, és eleinte joggal bizalmatlan, mert itt mindenki furcsa, bizarr, creepy mai divatos szóval. Ők nem is veszik észre ezt magukon, sőt, rá is játszanak, mert ez a fajta védekező mechanizmus eddig is megvédte őket a külvilágtól, az idegenek felettük való ítélkezésétől. Han Jiwon pedig a maga fóbiáival joggal érzi magát kívülállónak, úgy látja, mindenki bűnös egy kicsit, mindenki gyanús, senkivel nem tud közelebbi, bizalmi kapcsolatot kialakítani, és a néző is kicsit ilyen. Látjuk és megértjük mindenki traumáját, ami miatt sajnáljuk egyik vagy másik karaktert, de bizalmatlanságot érzünk, mert a sorozat nem enged be minket az ő belső, bizalmi körükbe, hiába látjuk őket lelkizni közös kajálások közepette. El kell telnie 7-8 résznek, míg Han felügyelő is elnyeri Lee nyomozó bizalmát annyira, hogy képesek legyenek együtt tetten érni a sorozatgyilkost, és előállítani azt. Minjeong meggyötört testének megtalálása, Lee nyomozó emiatti összeomlása igazán szívbemarkoló, ahogy Han felügyelő is, ahogy kétségbeesetten öleli őt, és átéli a tragédiáját.

Valahogy innentől kezdődik Han felügyelő metamorfózisa is. Felhagy addigi fóbiáival, félelmeivel, új ételeket, italokat próbál ki, mit sem törődve korábbi szokásaival, mellyel meglepi addigi környezetét. Továbbra is rideg és számító, de mintha kezdene ő is beleidomulni a kistelepülés világába, őrületébe. Lemond egy komoly előléptetésről, áthelyezés helyett továbbra is Munjuban marad egyszerű járőrként, ami egy hozzá hasonló rangú rendőr számára karrier-öngyilkosság. A prosti bevándorló Lee Geumwha (Cha Chunghwa) meggyilkolása után újabb tragédia kezdi kísérteni őt is, mégpedig Nam parancsnok elrablása és megölése, melyet nem tudott megakadályozni, és nem tudta a férfit időben kihúzni a tengerből. A fináléhoz mindenkinek össze kellett fogni ahhoz, hogy a valódi bűnösöket tetten lehessen érni, mégpedig a saját módszereikkel, ami különösen ötletes húzásnak tűnt.

Vártam, hogy kicsit felenged a történet a végére, eltűnik az a nyomasztó, sötét árny, ami körüllengi a cselekményt és annak hőseit. Jó lett volna egy kellemesebb befejezés, ahol mindenki kicsit vidámabb, boldogabb, pozitívabb, de rá kell jönnünk, hogy itt mindenki ténylegesen sérült volt, a traumát pedig nem lehet egyik pillanatról a másikra levetkőzni. A változás elkezdődött, ez látszik Lee nyomozón, őszintébben mosolyog, derültebb az ábrázata, gondoskodóbb a viselkedése Han felügyelővel szemben, még ha az meg is húzza a határokat, és egy hyeong-szerű megszólításig nem is jutunk el velük. Tetszett, hogy Jeongjae is vállalta a büntetést és nem is vitatta az ítéletet. Nem maradt keserű szájíze az embernek, hacsak nem amiatt a lelki trauma miatt, amit nézőként maga is átélt.

 

 

Wednesday (2. évad) – 10/8

Történetünk szinte ott folytatódik, ahol az előző évad abbahagyta. Wednesday Addams (Jenna Ortega), miután sikerült kimaxolnia a szünetet, visszatér a Nevermore iskolába, ahová a hozzá hasonló, különleges képességekkel megáldott kitaszítottak járnak. Ezúttal elkíséri őt öccse, Pugsley (Isaac Ordonez) is, de anyja, Morticia (Catherine Zeta-Jones) és apja, Gomez (Luis Guzmán) sem megy messzire a búcsú után: az iskola új igazgatója, Barry Dort (Steve Buscemi) mindenáron szeretné, ha az Addams-család, de főként Mortitia lenne az idei jótékonysági bál fő szervezője és szponzora, hogy minél több adományt lehessen szerezni az iskola további fenntartására. A házaspárnak egy közeli, üresen álló vendégházat is felkínál, hogy a tanév ideje alatt ott lakhassanak, és onnan szervezhessék a nagyszabású és fontos ünnepséget. Wednesday visszatér a tetőtéri szobájába, ahol lelkes szobatársa, a vérfarkas Enid (Emma Myers) már alig várja az újabb közös kalandokat. Az iskolában mindenki tudja, mi történt az előző tanév végén, és hatalmas az érdeklődés a lány körül, rajongói rajzok, levelek árasztják el a szobáját, és megszállott, új ifjoncok követik minden lépését, mert nem tudnak betelni vele. Az egyik ilyen rajongója, Agnes (Evie Templeton) különösen idegesítő számára, hiszen a lány különleges képessége, hogy láthatatlanná tud válni, így sokszor kéretlenül is belopózik a szobájukba. Wednesday igyekezett továbbfejleszteni látnoki képességeit a szünidő alatt (mely tulajdonságot anyjától és nagyanyjától örökölte), Morticia szerint azonban túlhajszolta magát, visszaélt a képességgel, ezért elveszi tőle felmenőjük, Goody Addams varázskönyvét. Az egyik utolsó látomásában Wednesday szembesül azzal, hogy ő fogja okozni Enid halálát, de a képessége ezt követően cserben hagyja, így enélkül kell megoldania a rejtélyt, mit is jelenthet ez a jövendölés…

Nem tagadom, döcögősen indult számomra az évad, az első rész felénél ki is kapcsoltam, mert egyszerűen annyira unalmas volt. Nehezen tudott újat mutatni a motyogva hadaró, örökre morcosan néző Wednesday a humorosnak szánt, de sokszor korántsem ütő beszólásokkal. Én vártam, hogy hoz majd valami újat, egy kis életet a karakterbe Jenna Ortega, de nem, ugyanott vagyunk, mint az előző évadban. És ezt már láttuk. Ki van még, akire érdemes odafigyelni? Visszatérnek az előző évadban megismert iskolatársak, a szeleburdi, de végtelenül szerethető Enid a maga unikornis-szívével, a másokat kővé dermeszteni képes Ajax (Georgie Farmer), a bogármániás Eugene (Moosa Mostafa) és a szirén Bianca (Joy Sunday) is. Igen ám, de az évad egyik legnagyobb hibája (szinte megint) az, hogy mindenről szól, csak a gyerekekről nem. Jó, mindenkinek van egy saját kis történetszála: Eugene próbál Pugsley-val összebarátkozni, Enid és Ajax románca véget ér, mikor a lány belehabarodik egy másik vérfarkas növendékbe, Brunóba (Noah B. Taylor) [pedig tudhatná, hogy WE DON’T TALK ABOUT BRUNO NO NO NO!], és ez számos kalamajkát okoz a trió számára. Biancának megint nem sikerül különösebben közel kerülnie a bandához: az első évadban is egy rátarti, szerethetetlen fruska volt, aki nem tud mást, csak ijesztően nézni az idióta kontaktlencséivel. Nos, most megint szeparálja magát a többiektől, ugyanis épp az anyját bujtatja, akivel korábban egy szektából szöktek meg, ahol arra használták őket és szirén-képességeiket, hogy pénzt csaljanak ki a szektatagokból. Bianca természetesen nem kér segítséget, mert minek az, ő szebb, okosabb mindenkinél, természetesen majd ő megoldja magának. Jó, de akkor ne is várd el a nézőktől a jóindulatot.

Visszatérve az alapvető problémára: már megint ott tartunk, hogy egy iskolát, annak diákját és tanévét kellene látnunk, de az évad 8 része alatt szerintem 2 tanórát nem látunk összesen. Kicsit olyan ez, mint a koreai Boys Over Flowers volt, sehol egy tanár, órák nincsenek, csak van az iskola, a diákok meg ki tudja, mit csinálnak. A gyerekek nem a saját kalandjaikat élik meg, saját történeteiket szövögetik, hanem megint a felnőttek évtizedekkel előtti baklövéseit próbálják helyrehozni, vagy épp elszenvedik azok következményeit. Biancáról meg az anyjáról már ugye beszéltem, ők a szökés után ismét patthelyzetbe kerülnek, mert utólag kiderül, hogy a szekta értelmi szerzője az a Barry Dort volt, aki most az iskola igazgatója lett, és ezúttal is sakkban tartja anyát és lányát. Pugsley az iskolába érkezését követően a képességével (elektromos kisülés) reanimál egy holttestet a temetőben, aki zombiként feltámad, ő meg úgy dönt, hogy tök jó ötlet lenne megtartani játékszernek. A zombi persze elszabadul, rejtélyes halálesetek történnek, ahol az áldozatoknak ki van rágva az agya, míg zombink (Owen Painter) odáig nem jut, hogy teljesen visszanyeri testének eredeti formáját és értelmi képességeit. Kiderül róla, hogy nem más ő, mint egy jó 20 éve eltűnt Nevermore-i diák, Isaac, aki történetesen Gomez Addams legjobb barátja és szobatársa volt, és aki most bosszút akar állni. Aztán az is kiderül róla, hogy ő nem más, mint az előző évad legyőzött szörnyetegének, Tylernek (Hunter Doohan) a nagybátyja. Aztán előkerül Tyler anyja (és Isaac nővére), Francoise is, miután ellátogatunk a Willow Hill elmegyógyintézetbe, ahol Tylert is szigorú őrizet alatt tartják (más, szuperképességű kirekesztettel együtt). Egy nagyszabású mentőakció keretein belül az is kiderül, hogy az intézetet régen egy bizonyos Stonehearst professzor arra használta, hogy ezen képességeket megpróbálja átültetni hétköznapi emberekbe, miközben a kirekesztetteken kísérletezett, és ezt a jó szokását vitte tovább a lánya is, aki jelenleg az intézet irányítója. Az is kiderül, hogy Isaac és Francoise (megint) kapcsolódik Morticiához és Gomezhez olyan formában, hogy Isaac halálát (ismét) Morticia okozta, és együtt temették el titokban, hogy senki se tudjon a történtekről. Azaz már megint ott tartunk, hogy több mondat és sor óta szó sem esett a gyerekekről, csak a felnőttek X évvel ezelőtti szarságairól. És ez egy idő után már bosszantó.

Ahogy bosszantó az előző évad igazgatónőjének, Larissa Weemsnek (Gwendoline Christie) az újra szerepeltetése, aki egyfajta szellemként kísérti Wednesday-t és próbál hatni rá, legtöbbször mindhiába. Nem tudjuk elengedni az előző évad másik főgonoszát, a Christina Ricci által alakított Tornhill tanárnőt sem, akinek Willow Hillben szintén fel kell bukkannia. Lady Gaga látomás-szellemként való megjelenése már csak hab a tortán, de aki igazán kihúzta nálam a gyufát, az az új zenetanárnő vérfarkas Isadora Capri (Billie Piper). Gyűlölöm, mikor azért alkalmaznak egy szerepre egy énekes-színésznőt, hogy a szerepében aztán minden adandó alkalommal elkezdjen énekelni, és mindenki ujjongjon meg tapsikoljon, hogy jaj de szépen énekel. Én megértem, hogy Billie Piper énekesnő is (bár a Day and Night c. dalán kívül semmit soha nem hallottam még tőle, és az se ma volt…), és hogy elvileg zenetanár (még ha sosem látunk egy ilyen órát sem). De hogy szinte minden áldott részben énekelnie vagy zongoráznia kell valamit, egyszerűen nevetséges volt. Nem tudom, hogy minden más szerepében ennyire idegesítően okoskodó volt, vagy csak itt, tudom, hogy egy ideig a Doctor Who-ban is szerepelt, ott is ennyire elviselhetetlen volt? Egy az egyben Tornhill másolata, akit ugyanúgy utáltam az előző évadban.

De… nem mondom, hogy nem szórakoztam jól. Nehezen ismerem el, mert látom a sok-sok hibát a cselekményben, de mindezek ellenére sikerült egy jó kis csavaros évadot összehozni. Fester bácsi beépülése és nyomozása a Willow Hillben, valamint románca az igénytelen Lousie-val egyszerre volt undorító és rettentően vicces. Az iskolai programok, mint pl. a táborozás vagy a bál, remekül sikerültek. Igaz, a bál kapcsán a jelmezek láttán inkább el tudtam volna képzelni a karneváli hangulat helyett egy kis elvont Falco-s Rock Me Amadeust, bár azt az európai, korombeli közönségen kívül szerintem a nemzetközi GenZ fullra nem értette volna, így megértem, hogy nem azon a vonalon indultak el. Tetszett az évad fő konfliktusa, Wednesday és Morticia kapcsolata, ahogy anya és lánya a saját makacsságával lassan teljesen elhidegült egymástól, és hogy Larissa hogyan próbálta őket mégis összehozni. Ugyanígy feloldhatatlan ellentét volt Morticia és az ő anyja között, és szép volt az ív, ahogy a három nő végül le tudott ülni egy asztalhoz, és a képességeik segítségével meg tudták oldani a rejtélyt (vagy annak egy részét). Érdekes volt Pugsley útkeresése is, ahogy próbált beilleszkedni és barátkozni, de nem sikerült, és hogy ezért is kötődött annyira a zombijához. Jóval értelmesebbnek tűnik a karakterének felépítése, beállítottsága, mint a rajzfilmekben, ahol ostoba, esetlen kis suhanc csupán. Hiányzott azért pl, a végén egy olyan csattanó Wednesday-től, hogy “az öcsémet csak én kínozhatom“, de nyilván ne legyen az ember telhetetlen. Nagyon jó volt Enid, Ajax és Bruno kapcsolatának ábrázolása, ahogy a lány nem megcsalta Ajaxet, nem kiszeretett belőle, egyszerűen csak megváltoztak az érzései, mert van ilyen, és sajnos megtörténik, és a gyerekek mégis éretten tudták kezelni a dolgot. Bianca mellékszála különösebben nem volt számomra érdekes, de őt ezelőtt se szerettem. Rendkívül tetszett Izé/Thing, a levágott kéz saját történetszála, aki szintén egyfajta identitás-keresésen esik át azon túl, hogy hűségesen szolgálja Wednesday-t, és sírtam a röhögéstől, amikor pl. a levágott testrészek anonim foglalkozására ment megosztani lelki bánatát.

De aki szerintem az évad igazán kiemelkedő alakja és egyértelmű sztárja volt, az nem más, mint Agnes DeMille. Jó isten, ez a 15-16 éves kislány olyat alakított az egész sorozatban, hogy az valami fergeteges. A megszállott Wednesyday-rajongóból egy okos, önálló, ügyes lányka lesz az évad végére, és minden konfliktus után sikerül összebarátkoznia Eniddel és bálványával is, és olyanok lesznek, mint “a három muskétás”, még ha Wednesday ezt nem is akarja elismerni. Kicsit olyan ő, mint Harry Potter-beli Luna Lovegood szebb, értelmesebb, tettre készebb, hasznosabb, sokkal szerethetőbb és kevésbé fogyatékos kistestvére. Világéletemben utáltam Luna Lovegoodot, soha nem tudtam jól írni se a karakterét, de Agnes olyan sokrétű és érdekes, hogy minden pillanata igazi gyöngyszem a képernyőn. Amikor Eniddel és Wednesday-jel is összevesznek, és durva gorombaságot vágnak a fejéhez, gyönyörű, ahogy megtörten zokog, és hogy elmondja, ettől az iskolától azt remélte, itt majd önmaga lehet, de úgy tűnik, itt is azt szeretnék, ha inkább láthatatlan lenne. Baaaaaszki, nagyon deep. Szerencsére magára talál, a tánca Eniddel a bálon pedig mindenképp az évad csúcspontja. Nagyon remélem, hogy állandó tagja lesz innentől kezdve a stábnak, mert őt akárhány évadon át el tudnám nézni.

És ezzel el is jutottunk az értékelő végéhez. Mint olvasható, mindenki szinte érdekesebb volt, mint a címszereplőnk, és ez nem feltétlenül jó. Valamit változtatni kell a karakteren, nyitni, felnőni, nem tudom. Bizakodó, ahogy az évad véget ért (Wednesday Fester bácsival a szünidőt kihasználva Enid nyomába eredt, mert a lány átváltozott vérfarkassá, hogy megmenthesse őt, pedig tudta, hogy ez azzal járhat, hogy nem ölthet többé ember-formát, de meghozta a barátnőjéért ezt az áldozatot, és ezt készül most viszonozni Wednesday is). Nem kétséges, hogy jön a 3. évad is majd, mert a sztár- és giccsparádé láttán nyilvánvaló, hogy a Wednesday egy kulturális jelenség, és mindenki IS akar szerepelni benne. Szerencsére az alakításokkal különösebben probléma nincsen, kérdés az, meg tud-e újulni a sorozat és el tud-e szakadni a múlttól, hogy ténylegesen a gyerekek kalandjairól szóljon.

 

The Snow Girl 2 – The Soul Game (2. évad) – 10/8

Visszatérünk a festői Malagába, a spanyol tengerparti városba. Az első évad végén, a dolgok rendeződése, az eltűnt kislány, Amaya megtalálását és megmentését követően hősnőnk, Miren Rojo (Milena Smit) egy könyvben írta meg a gyermek kalandjait, valamint részletesen taglalta a tinédzserkorában ellene elkövetett nemi erőszakot, annak mentális hatását rá és hogy abból a traumából hogyan tudott valamelyest felépülni, és azzal együtt élni. A könyv hatalmas siker, országos turnéra indul vele, felolvasások, autogramosztások várnak rá, az egész ország megismeri a történetét. A sorozat utolsó állomásának végén valaki egy rejtélyes csomagot hagy ott Miren számára, melyben egy megkötözött, bántalmazott tinilány polaroid fotója szerepel egy felirattal, “Laura Valdivia“. Miren jól emlékszik a névre, újságírói pályafutásának elején, jó 10 évvel korábban maga is írt a tinilány akkori, rejtélyes eltűnéséről. Újságíró-professzor mentora, Eduardo (Jose Coronado) figyelmezteti, hogy ugyanolyan megszállottság kezd rajta mutatkozni, mint annak idején Amaya keresésekor, és akkor is az élete forgott kockán. Miren azonban hajthatatlan, össze is zördül emiatt a professzorral. Munkahelyén, a SUR napilapnál visszatértekor a főszerkesztőtől egy társat is kap Jamie Bernal (Miki Esparbé) személyében, aki Madridból érkezett a szerkesztőséghez. A nő nem fogadja jól a hírt, mert mindig is szeretett inkább egyedül dolgozni, most viszont kénytelen együttműködni a férfival. Első közös megbízásuk egy friss bűneset, Allison Hernandez meggyilkolása. A tinilányt megkínozva, keresztre feszített pózban találták meg egy elhagyatott épületben, a tettes és az indok ismeretlen, az egyetlen nyom a lány vallásos középiskolája, a Los Arcos, ahová történetesen Laura Valdivia is járt. Mirent így máris jobban érdekli a dolog, és azt sejtve, hogy a két tragikus eset összefügg, munkához lát…

Maga az alaptörténet… jó. Sőt, nagyon izgalmas és fordulatos is. A leggyengébb láncszem sajnos (megint) Miren, aki minden figyelmeztetés és jó tanács ellenére megy a saját feje után. A titokzatos levelek küldözgetőjétől tudomást szerez egy “Lélekjáték” nevű, próbatételekből álló, veszélyes játékról, melyet minden józan ész ellenére elkezd játszani, és mely vélhetően az elmúlt években több áldozatot is szedett már. Az érdemi, újságírói munkát ezúttal Jamie végzi, aki jó ellenpólus a nő mellé. Szorgalmas, alapos, empatikus, jó kapcsolatai vannak és tudja, meddig feszíthet egy húrt, mielőtt az elpattanna. Kettejük igyekezetének hála, fény derül a iskola titkaira, az ott megismert diákokkal történtekre, és a vallás okozta fanatizmus veszélyeire. Mellettük Belén nyomozónő (Axia Villagrán) társával, Chaparróval (Marco Cáceres) a törvény oldaláról igyekszik felderíteni a gyilkosságot. Belén maga is egyfajta útkeresési válság előtt áll, bár nem tudjuk teljesen, miért, csak említés szintjén értesülünk róla, hogy valami a fiával kapcsolatos, ami ezt kiváltotta belőle. De nézőként nem is vagyunk meglepve, a vallási túlbuzgóság, a gyilkosságok, eltűnések borzalmai még egy erősebb gyomrú nyomozót is képesek kikezdeni. A megoldás prózai és egyben meglepő is, mindazon csavarok után, amikkel kavargott a cselekmény, de korántsem mondanám rossznak. Miren a végére teljesen elviselhetetlenné válik, így nem is bántam a befejezést.

Hogy lesz-e 3. évad, kérdéses, Jamie nyomozgatását nézném tovább, mert érdekes karakter, és Belén nyomozónő is tetszik a maga talpraesettségével. Van utalás az epilógusban arra, hogy Mirén a Los Arcos-szál lezárását követően visszavonult az újságírástól, sőt, senki sem tudja, hol van, Madridban pedig épp lefülelnek egy darkwebes hálózatot, ahol többek közt a róla készült pornóvideót is megtalálják. Hogy ez előrevetít-e valamit a következő évadra, nem tudni, de érdekesnek érdekes.

 

 

 

 

Zenék:

We don’t talk about Bruno (Encanto OST)

A Mondoconról hazafelé jövet ültették el a bogarat a fülemben a lányok ezzel a dallal. Ők táncolni akarnak rá, én meg csak eldúdolgatom napjában néhányszor a dallamossága miatt. 🙂

 

Duke Dumont feat. RY X – Let me go (Criminal Minds OST)

A 17. évad egyik legmeghatározóbb, legerősebb mozzanata kapcsolódik ehhez a dalhoz, ami igazán szíven ütötte a nézőket, legalábbis engem. Hidegrázós, hátborzongató, megható.

 

 

Afrosound – Mar de Emociones

Ahogy a nyáron oly sokan, én is felültem a seggrázós mémvonatra, és gyakran meghallgattam ezt a számot, néha úgy érezve, hogy az utolsó két megmaradt agysejtem táncol rájuk ebben az általános elmebajban.

 

Alicia & Jasmina – Issues

Egyszerűen beleszerettem ebbe a dalba. Annyira édesek és olyan gyönyörű harmóniában énekelnek. <3

 

Dahye – Golden [cover] (Kpop Demon Hunters OST)

Amikor a feldolgozás jobb, mint az eredeti. 🙂

 

Elley Duhé – Middle of the Night

Jutúb shortok háttérzenéjeként figyeltem fel erre a dalra, így kerestem meg. Megtetszett.

 

Alexia Evellyn – Hold on

Folytatva a sort a totálisan random kedvencekkel, jöjjön egy kicsit boszorkányos nóta!

 

Lady Gaga – The Dead Dance (Wednesday S2 OST)

Az évad alighanem legvagányabb és legcukibb pillanata, Enid fellépése a jótékonysági bálon, ahová betársul Agnes is. Előbb hallottam a dalt és láttam Lady Gaga klipjét, minthogy tudtam volna, hogy a dal (vagy maga az énekesnő) szerepelni fog az évadban, úgyhogy nagy meglepetés volt, de a lányok eszméletlenül édesek voltak.