Sziasztok!

Az év első harmada azt hiszem, a restancia behozásáról szólt, ami jól jellemzi a jelenlegi állapotomat is, ugyanis az az érzésem, hogy még jelen pillanatban is le vagyok maradva mindennel. Hogy ez indokolta-e tudatalatt több félbehagyott, korábban elkezdett sorozat befejezését vagy folytatását, nem tudom, de mindenesetre azért érdekes. Ebben a három hónapban főként japán anime sorozatokkal és egy maroknyi nyugati tartalommal készültem nektek, a hajtás után spoileres ismertetőkkel, kritikákkal.

Spy x Family (2. évad) (2023) – 10/4
Oshi no Ko (1. évad) (2023) – 10/5
Star Wars – Skeleton Crew – 10/8
Missing You – 10/7
Blue Box (2024) (pt. 1) – 10/8
The Night Agent (1. évad) – 10/9
Oshi no Ko (2. évad) (2024) – 10/3
The Night Agent (2. évad) – 10/7
What if…? (3. évad) (2024) – 10/7
The Handmaid’s Tale (5. évad) – 10/5
The Rising of the Shield Hero (1. évad) (2019) – 10/9

Spy x Family (2. évad) (2023) – 10/4

Több olyan anime sorozatom van félretéve, amit jó lenne befejezni, már csak a rend kedvéért is, talán esetleg kötelességből, hogy legyen egyfajta lezárás, ami nélkül persze kétségkívül el tudnék éppen élni. Néha jó ezekből előhúzni egyet, mert a napjainkbeli, rövidszezonos animéket nagyon rövid idő alatt le tudja darálni az ember. Ott figyel pl. még a Tiger & Bunny 2. évada is, de két Tsubasa-szorozat is, amiket szégyenszemre még mindig nem fejeztem be. De pont emiatt nagyon jellegtelenek is lettek, hiszen régen hónapokig vagy évekig néztünk egy-egy sorozatot (és most itt nem az ilyen Naruto meg One Piece-szerű végtelen förmedvényekre gondolok…). Nem az volt, hogy egy délután alatt megvolt egy egész évad, az ingerek nagyon rövid idő alatt széles skálával bombáztak minket, és aztán a fináléval le is tettük a sorozatot. [belegondolni is döbbenetes, hogy pl. egy Fushigi Yuugit vagy egy Escaflownét bárki le akart volna anno 1-2 nap alatt maratonozni mindazon mélység és dráma mellett, amik azokat megtöltötték…]

Nem tudom, annak idején miért kezdtem el egyáltalán a Spy x Familyt. Nem tudom, mit láttam benne, amit annyira sztároltak, nem is emlékszem az élményeimre az 1. évadot illetően. Az azonban biztos, hogy tartalmasabb volt, mint a második. És ebben a hosszúság is biztos, hogy szerepet játszik, hiszen a 2. évad csak feleannyi epizóddal rendelkezik, mint az első. És míg néhány sorozatnál ennyi tökéletesen elég, hogy -tól -ig eljusson egy történet, ez az évad nem halad sehova. Kicsit úgy érzem, hogy mindenhova “beköszön” egy kicsit, hogy “helló, ezeket a karaktereket ismerted meg az előző évadban, még élnek“. Kapunk 1-1 részt az akadémista gyerekek kalandjairól egyfajta kiscserkészes kirándulás alatt (de minek?), a család Bond nevű kutyájának melléksztoriját, ahogy attól retteg, hogy nem szeretik eléggé és meg akarnak szabadulni tőle… Franky továbbra is nőket próbál becserkészni (mindhiába), Fiona még mindig rajongásig szerelmes Loidba, akárcsak Anya kis barátnője, Becky… Yuri még mindig gestápóskodik, Anya pedig még mindig egy elviselhetetlen, infantilis kölyök, akinek az egész évadban egyetlen újabb csillagot sem sikerült megszereznie az iskolában. A helyzetkomikum csak ideig-óráig tudja fenntartani az érdeklődést, 30+ rész után már várná az ember, hogy történik is érdemben valami, akár Loid küldetését illetően, akár Yor jellemfejlődéséhez kapcsolódóan.

Utóbbi az egyetlen, ami talán megmenti az évadot, eleve a seggbelövős rész fenomenális, befosol a röhögésről, hogy a hiperszuper tiptop bérgyilkost kijátssza egy ellenfele és fenékbe lövi, de ő nyilván nem beszélhet erről otthon, Loid meg nem tudja kitalálni, hogy mi a baja. Yor aztán kap egy több epizódos cselekményszálat, ami már nagyon kellett, mert teljesen töredezett az egész sorozat, epizódokra korlátozott mini történetekre. Yornak testőrként kell elszegődnie egy volt maffiacsalád utolsó, életben maradó női tagja és annak kisbabája mellé, akit menekíteni kell az országból, mindezt egy hatalmas óceánjáró hajón, melyre beszivárog több, megbízásos bérgyilkos is egy szaftos kis vérdíj reményében. Yor az, aki egy látvány(osan túlzó) akciójelenet keretein belül nullára redukálja a népes asszasszin bandát, de közben el is gondolkozik azon, miért csinálja ezt az egészet. Eleve azért került ebbe a szakmába, mert csak így tudta eltartani gyerekként Yurit. De az öccse már felnőtt, megbecsült állása van, így nem szorul többé a segítségére. Yor rájön, hogy a családja, még ha “hamis” is, az, ami igazán fontos lett számára, és hogy az immár Loidból és Anyából meg a kutyából áll.

Őszintén szólva én már vártam a lelepleződést egymás előtt. Vagy legalább a gyanakvás felébredését. Mert nem reális, hogy mindkettejüket szakterületük legjobbjának mutatják be, és lövésük sincs, hogy a másik csak egy szerepet játszik. Az egymással sehova se haladó kapcsolatuk az, ami kioltja és semmissé teszi a vélt vagy valós profizmusukat. Az opening hallgathatatlan, ending mintha nem is lett volna, a háttérzene jellegtelen. Az animáció borzalmas, látszik, hogy a büdzsé nagy része elment Yor és a bérgyilkosok harcára meg a szép hátterek megfestésére, de maga a tényleges animáció végtelenül puritán és a rajzolás gyakran egészen torz, ami 2023-ban szerintem szégyen. Ősszel jön a 3. évad, aminek nagyon villantania kellene már valamit, mert ha megint kapunk egy ilyen semmitmondó 12 részt, végérvényesen el fogom engedni ezt a sorozatot.

 

Oshi no Ko (1. évad) (2023) – 10/5

Az előzetese alapján nem igazán lehetne megmondani, mi a fenéről is szól ez a sorozat. Én magam se tudtam, csak annyit, hogy a csapból is ez folyt, minden, de minden rajzos jutúber ezt a csillagszemű csajszit rajzolta, nekem meg már a Mila Superstarnál is herótom volt az ilyen csillagosan csillogós szemekből, szóval ahogy az lenni szokott, taszított a hájp, nem is akartam vele foglalkozni. Aztán egy nap, mikor épp a futópadon kínoztam magam, és befejeztem a Spy x Family 2. évadát, gyorsan keresni akartam valamit a Netflixen, amit tudtam tovább nézni az edzés alatt. Ott már kicsit más volt a beharangozó klip, annyit le lehetett szűrni, hogy éneklésről, színészetről, vagy úgy összességében a szórakoztatóiparról fog szólni, ami mindig is érdekelt. A filmben film, sorozatban sorozat koncepció érdekes, főleg, ha hiteles, és szakmai titkokat is megtudhat a néző belőle. Az éneklős történetek mindig is közel álltak a szívemhez (Macross, most rád nézek…), és a hosszú, kékeslilás hajú énekeslányban is Lynn Minmay sziluettje sejlett fel bennem, így már könnyebben vágtam bele. Tingli-tangli animére számítottam, mint amilyen a 2022-es Ya Boy Kongmin volt, aminek hatalmasat ment a magyar mulatósból készített openingje, és oh boy, már a maratoni hosszúságú, majdnem másfél órás első epizód úgy megtaposott lelkileg, hogy baszki.

Napjainkbeli Tokióban járunk, az Ichigo menedzsment egy népszerű idolegyüttest futtat B-Komachi név alatt, melynek frontembere a szupertehetséges, gyönyörű Hoshino Ai. A 16 éves lányka az érdeklődés középpontja, egy igazi földöntúli jelenség, mindenki csakis szuperlatívuszokban tud róla beszélni. A közvélemény meglepetésére a cég azonban egy nap bejelenti, hogy Ai bizonytalan ideig visszalép a fellépésektől, az együttes többi tagja pedig addig nélküle promótál majd. A menedzser és Ai vidékre utazik, egy kisvárosi klinikára, kiderül ugyanis, hogy a lány terhes, és így, a világ figyelő szemétől távol akarják vele kihordatni a gyerekeket – Ai ugyanis ikreket vár. A klinika szülész-nőgyógyásza, Amamiya Gorou maga is nagy rajongója a tinilánynak. A kórház egy korábbi nagybeteg, daganatos páciense, Sarina ismertette meg vele az együttest, a kislány ugyanis nagyon szerette Ait, a példaképe és tényleges bálványa volt. Szeretett volna maga is énekelni meg táncolni, de a betegsége ezt nem tette lehetővé, és nem sokkal később meg is halt. Sarina emlékével Gorou egyedül rajongott tovább, és mikor Ai megjelent terhesen a rendelőjében, eldöntötte, hogy segít neki egészséges babákat a világra hozni. A szülés napján azonban egy zaklató megszállott rajongó megtámadja Gorou doktort, lelöki egy szikláról, a férfi pedig összetöri magát és halálos sérüléseket szerez. Meglepetésére tudatát megőrizve újjászületik Ai kisfiaként, vele együtt pedig a kis Sarina is, aki ikerhúgaként reinkarnálódik. Ainak és menedzsmentjének sikerül mindent teljesen titokban tartani, a szülés után megerősödve simán vissza is tud térni az együttesbe, a fellépésekhez. A színészetben, modellkedésben is kipróbálja magát, a karrierje pedig egyre magasabbra ível. A gyerekek szép lassan cseperednek, már 4 évesek, Ai meg már 20-21, amikor egy nap, a legendás Tokyo Dome-ban tartandó szuperkoncertjük előtt a Gorou doktort is megölő megszállott rajongó megtalálja Ai lakását. Amikor a fiatal nő ajtót nyit neki, féltékenységében hasba szúrja őt. Ai a kisfiát, Aquát a karjaiban tartva elvérzik, a szobában pedig a kislánya, Ruby kétségbeesetten sír, míg rájuk nem találnak. A gyerekeket az Ichigo igazgatójának felesége, Miyako veszi magához és sajátjaként neveli fel őket. Míg Ruby arról álmodik, hogy egy nap anyja nyomdokaiba léphet, és maga is idol-énekesnő lehet, Aqua minden erejével azon fáradozik, hogy kiderítse, ki árulhatta el annak idején anyjuk címét a gyilkosnak, ki lehet az apjuk, és milyen sötét titkok lappanghatnak még Ai rövidke életének múltjában…

Az igazat megvallva, döcögősen indult számomra a dolog. Egyrészt a rákos kislánynál volt bennem egy keserű érzés, hogy “ne már… itt is” csak ez jön szembe velem, főleg, hogy a gyermek aztán bele is halt, ilyet a legrosszabb nézni, de tényleg. Aztán hallod, hogy felnőtt férfi karakterek azon fantáziálnak, hogy milyen jó lenne egy idol énekesnő gyermekeként újjászületniük, amiben van egy jókora adag perverzitás is (ha a születés folyamatára gondolunk, és hogy erre vágynak…), és Gorou doktor újjászületése Ai kisfiaként szintén problémás, nemcsak etetéskor/szoptatáskor, de fürdetéskor, tisztába tevéskor is, hiszen tulajdonképpen egy felnőtt férfi tudatával rendelkező kisbabáról beszélünk, akit saját bálványa szoptat, mosdat… fúj na, érted. Aztán amikor derült égből villámcsapásként a sztalker megöli Ait, és rájössz, hogy nem is ő a sorozat főszereplője, hanem a két gyerek, akikkel utána ugrunk 10 évet előre az időben… azért ez odaver rendesen. Nem tudom, a kánon szerint kit kell ténylegesen főhősnek tekintenünk, Aqua egyértelműen sokkal jobban ki van dolgozva, mint Ruby. Betudható ez kicsit annak, hogy ő kezdettől fogva felnőtt mentalitással állt neki az újjászületésnek és a küldetésének, hogy megtalálja a felelősöket, míg Ruby egy csacska kislány Sarina lelkével, aki nem érzi és érti tettei súlyát vagy következményeit.

Ai halála felér egy gyomorszájon rúgással a néző számára. Nem is a hirtelensége, kegyetlensége miatt. Hanem mert az utolsó pillanatokban Ai számára is egyfajta megvilágosodás történik: beismeri, hogy egész addigi élete a színlelésből állt, a rajongóknak, bandatagoknak is csak megjátszotta, hogy fontosak vagy hogy szereti őket, mert soha, senkinek nem tudta egészen addig kimondani, hogy őszintén szereti. Még az ikreinek sem. Ahogy viszont lepereg a szemei előtt az addigi élete, rájön, hogy a gyerekek azok, akiket elsőként igazán, szívből, őszintén szeret, és egyfajta megbánás is úrrá lesz rajta, amiért tudja, hogy nem fogja látni őket felnőni, nem lehet ott életük fontos pillanataiban, de reméli, hogy boldogok lesznek nélküle is. Te meg csak ülsz és nézel ki a fejedből, hogy baszki, simán elnéznék egy filmet vagy sorozatot, ami konkrétan csak Ai-ra fókuszál, hogy ki volt ez a lány, honnan jött, kik és mit tettek vele, hogy ilyen élete volt… Mert hiába ügyes, ahogy Aqua nyomozgat, az ő szárnypróbálgatásai különféle filmes produkciókban, valamint Ruby idétlen nyafogásai vajmi kevéssé érdekesek. A néző nyilván szeretné tudni az igazságot, megismerni a tettest, látni, ahogy megbűnhődik, és a gyerekek és Ai ezáltal egyfajta feloldozásban részesülnek és lelkileg is tovább tudnak lépni… Mert ebben a történetben Ai az, aki igazán érdekes volt.

Az animáció minősége hullámzó, sajnos meglátszik rajta, hogy különböző animációs stúdióknak voltak kiszervezve a feladatok, többek közt Dél-Koreába is, ami sose jó. Az arcok, a mimika, a haj és szemek játéka káprázatos, ez a sorozat egyik fő erőssége; a teljes alkatos ábrázolás és a figurák mozgása viszont már erősen darabos, kivéve, amikor Ai és együttese fellépéseiről, táncjeleneteiről volt szó (bár azt meg lehet, hogy rotoszkópikus eljárással készítették). Az opening jó, rögtön el is mentettem magamnak, az ending már kevésbé. Éneklős sorozathoz képest nagyon nincsenek benne virtuális betétdalok, ami furcsa, talán a későbbi évadokra tartogatják ezeket (nem olvastam a mangát, nem tudom, hogy halad előre a cselekmény).

A feldolgozott témák érdekesnek mondhatók. Tetszik a szórakoztatóipar bemutatása, a haknizás, a színészek, énekesek érzelmi és fizikai kizsákmányolása, a névtelen internetes zaklatás, amiben az Akane nevű lányka részesül, és ami szinte öngyilkosságba hajszolja őt (tökéletes tükör ez jelenkori társadalmunk elé). Sejtünk egyfajta titkot, mocskot, ami Ai múltjában meghúzódhat, Aqua maga is úgy érzi, hogy egy felnőtt (rendező, producer, vagy más, befolyásos ember) lehetett az, aki visszaélt a helyzettel és teherbe ejtette a tinédzserkorú énekesnőt, és szeretnénk látni, hogy ez kiderül. Hiányzik azonban a negatív oldal, egy igazán rossz karakter a sorozatból. Szép lassan mindenkiről kiderül, hogy amúgy tök rendes (Kana, vagy Aqua 5 színésztársa a valóságshow-ból), segítik egymást, szurkolnak a másiknak, aggódnak egymásért. Nincs ellenpólus, ami fura bizonytalanságérzetet és egyfajta hamis idillt teremt a néző számára, mert tudjuk, hogy ez nem igazán a valóság. Az emberek hiúk, becsvágyóak, törtetőek, főleg egy ilyen közegben, mint a szórakoztatóipar.

Annak ellenére, hogy pszichológiailag milyen mélység van a sorozatban, a befejezéssel elégedetlen vagyok. Nagyon elmegy az idő felesleges dolgokra (több részen át szenvedünk Aqua reality-jével pl.). Nem látjuk az idol-szerepre való felkészülés áldozatos, sokszor több éven át tartó munkáját (táncoktatás, énektanárok, médiaszereplés-tréning, stb.) Ruby, Mem és Kana számára, ahogy nem halad Aqua sem a maga nyomozásával (az egész évad alatt egy, azaz EGY embert tud csak kizárni, mint feltételezett apát). Vannak nyomok, amiknek nem jár utána, mint pl. a Lalalai Színház, ahol állítólag a tettes lapulhat, holott elhatározta, hogy ennek érdekében fog Akane közelébe férkőzni, hisz a lány is a Lalalai társulatának tagja. Ugyanakkor Akane is tesz egy olyan kijelentést, aminek végül semmilyen folytatása nincs: a lány analitikus elméje kielemezte Hoshino Ai személyiségét, hogy rájöjjön népszerűségének titkára, és többek közt kisakkozta, hogy a lány már tinédzserkorában szexuális életet élhetett és gyereket is szült, aminek hallatán Aquának mindössze döbbenten villan egyet a szeme… és azt hinnéd, majd magyarázatot vár erre a következtetésre, vagy hogy hátha lapul még más is Akane tarsolyában, de… nem.

Eleve a nevekkel is hadilábon állok: a Ruby még csak-csak elmegy, de az Aqua nem is értem, hogy fordulhatott meg bárki fejében, mint normális név. Ugyanígy Mem neve is idétlen, de a Frill és Melt színészek nevei is teljesen értelmetlenek. Az instrumentális zenei album nagyon tetszik, már-már andalítóan szép.

Összességében többet vártam a befejezéstől, bár sejtem, hogy már elkészültekor be lehetett lengetve egy folytatás a 2. évad formájában, nem is csodálkozok rajta: a manga rajzolója 4-5 év alatt kipréselt magából 14 kötetnyi anyagot, van mit filmre vinni, de azért na… Apropó film: készült belőle élőszereplős adaptáció is, ami az előzetes alapján elég jónak tűnik, szóval lehet, hogy abba is belenézek majd.

 

Star Wars – Skeleton Crew – 10/8

Az Acolyte tavalyi szégyenmenete után a rajongók nehezen barátkoztak meg a gondolattal, hogy decemberben egy új Star Wars sorozat érkezik. Nem segített ezen a tény sem, hogy bár az előzetesek alapján egy igényes, anyagi forrásokat nem sajnáló, minőségi munka volt várható, a mezei közönség se térben, se időben nem tudta elhelyezni a Skeleton Crew történetét, mert nem volt egy kapcsolódási pont sem az eddigi filmekkel vagy sorozatokkal, nem láttunk olyan karaktert, akit azonnal felismernénk. Én is teljesen vakon álltam neki, azt remélve, hogy a cselekmény majd csak leleplezi magát.

Wim (Ravi Cabot-Conyers), Neel (Robert Timothy Smith), Fern (Ryan Kiera Armstrong) és KB (Kyriana Kratter) kisiskolás gyermekek az At-Attin nevű bolygón. Tanulmányaik következő szakaszához közelednek, ahol szükséges eldönteniük, hogy milyen hivatást is szeretnének felnőttként választani. Wim képtelen dönteni, és folyton csak régi, jedi legendákkal és mesékkel teli adattábláját bújja, Fern pedig igyekszik maga mögött hagyni azt a szigort és megfelelési kényszert, mely magas, miniszterhelyettesi pozíciót betöltő anyja miatt nehezedik rá. Neel egyszerű, önzetlen, szeretetre méltó lélek, KB pedig egy kibernetikus implantátumokkal rendelkező kislány, amiket egy korábbi balesete miatt visel. A gyerekek egy nap az erdőben egy furcsa, jedi szimbólummal ellátott bunkerajtót találnak, melyet felnyitnak, belépve viszont döbbenten kell megállapítaniuk, hogy egy csillaghajóban vannak. Miután a szerkezetet aktiválják, a hajó egy automatikus szekvenciával kiemelkedik a földből és azonnal elhagyja a bolygó légkörét – ami szigorúan tilos az elzártan, védelmező határvonallal körbevett At-Attinen. A hajón életre kel egy régóta szunnyadó robot, SM33, mely segíti a gyerekeket, ahogy azok különböző megpróbáltatásokon mennek keresztül. Mikor egy kalózok és csempészek lakta kikötőbe érnek, és fogságba esnek, a cellájukban megismerkednek egy rejtélyes idegennel, Jod Na Nawooddal (Jude Law), aki képes használni az Erőt. A férfi kimenti a tömlöcből a gyerekeket, és megígéri, hogy segít nekik hazatérni, kiderül azonban, hogy egy közismert szélhámosról van szó, akit számos néven köröznek a galaxisban, és aki az egykori galaktikus pénzverde,At-Attin legendás kreditjeiért bármire hajlandó lenne…

Nagyon tetszett a sorozat bemutatkozása, hogy távol az eddig megismert világoktól egy új bolygón kezdünk, ahol nem jedi harcosok, politikusok, hercegek, királynők a főszereplők, hanem egyszerű kisemberek, akik élik a hétköznapi életüket, a modern, külvárosi lakókörnyezetükben, iskolába járnak, jövőbeli terveiket szövögetik. Wim az, aki úgy érzi, hogy nem való oda, idealizálja a régi jedi meséket. Egyik gyermek sem tudja, hogy a bolygójukon kívül milyen galaktikus léptékű változások mentek végbe, mert az At-Attin állítólag több száz éve elszigeteltségben él. Nem hallottak a Klónháborúkról, a Birodalom felemelkedéséről, az azt követő Galaktikus Polgárháborúról a Lázadókkal… csak élik a maguk tudatlan, egyszerű életét. A néző sejti, hogy a felnőttek valamelyest már tájékozottabbak lehetnek, és a tény, hogy a bolygó rendfenntartói folyamatosan járőröző, szigorú droidok, szintén sejteti, hogy valami nagyobb összeesküvés van a háttérben… A sorozat azonban csak csepegteti ezeket az információkat a borzasztóan rövidke epizódjai során, de sosem annyit, amiből teljes képet kaphatnánk.

Hasonlóképpen homályos Jod Na Nawood karaktere. Nem tudjuk, ki ő valójában, melyik neve valódi, vagy az igazit még talán nem is hallottuk, se azt, hogy honnan és miért ismeri az Erőt, az azt körüllengő misztikumot, miért használ olyan szófordulatokat, amiket egykor a jediktől hallottunk, és hogy hogy keveredett ő ilyen söpredék társaságba. Megvannak persze a teóriák, hogy talán ő is egy klónháborús túlélő, aki menekülni kényszerült a jedik kiirtásakor, és csak így tudott boldogulni. De akkor hol vannak a tanulmányai során magába szívott ismeretek, a jó oldal szolgálata, az ártatlanok védelme? Kicsit olyan érzése van az embernek, mikor őt nézi, mint a Kincses sziget c. történetben Long John Silver esetében: eleinte érdekes, vicces társa volt a hősöknek, aztán kiderült róla, miféle alak, lehull az álca, és kiderül, hogy egy alávaló gazember, akit hőseinknek le kell győznie megmenekülésük érdekében. A gyerekek összekovácsolódnak a kalandok során, felismerik saját és társaik korlátait, önzetlenségét, és jóbarátok lesznek. Mindenkit megismerünk, csak Jodot nem, aki kétségkívül a sorozat legösszetettebb és legérdekesebb figurája. És egy ponton az, hogy csak húzzák az agyunkat, és a fináléra hagynak mindent, nekem sok. Főként azért, mert aztán nem nagyon kapunk belőle ott se semmit.

Jod az lett, akinek Rey Palpatine is indult: egy jelentéktelen senki. A klónháborúk végén egy meg nem nevezett, menekülő jedi figyelt fel rá, vette magához és tanította egy kis ideig, míg a mestert el nem kapták és ki nem végezték. Ennek valamelyest ellent mondanak azok a jedi frázisok, melyeket Jod olykor el-elejt, az Erő használatáról és a fénykard forgatásáról nem is beszélve. Odáig eljutni csak több éves képzés után szoktak a növendékek.

És bár a sorozat és a finálé is a gyerekekről szól (vagy kellene, hogy szóljon), nekem továbbra is hiányérzetem maradt. Megérkezik a felmentősereg az At-Attinra a befejezéskor, egy Tantive 4-re hasonlító diplomatahajó ereszkedik alá a városba, ami azt sejteti, hogy a Lázadók (vagy azok politikai utódjai) követeket küldtek a bolygóra, de nem tudjuk meg, hogy kit, hogy van-e köztük pl. jedi (Luke, Leia), vagy bárki ismerős, akit az eredeti történetekben láthattunk. Remek utalások, easter eggek lehettek volna, így viszont kellően sejtelmes homály borítja azt, hogy hol vagyunk, és mikor, és hogy egy ennyire elszigetelten élő bolygó népe vajon hogyan tud megbirkózni a galaxist azóta felforgató háborúkkal, történésekkel. Ez az aspektus nagyon érdekes lehetett volna, de – mint oly sok minden másra – erre se jutott idő.

Mindezen túl azonban ez egy rendkívül erős, igényes, kiváló üzenetekkel teli, kedves sorozat volt, ami nagyon élesen elkülönült szinte mindegyik eddigi Star Wars sorozattól. Egyetlen pillanatig sem érezted, hogy a helyszínek, jelmezek, számítógépes grafika és effektek kisköltségvetésű produkcióra utalnának (ahogy láttuk azt a többinél… az Andort kivéve… de az Andor egy szar). Fantasztikus vizuális élményt nyújtott, ami önmagában is megállja a helyét, de nagyon jó lett volna elhelyezni a Star Wars eddig ismert univerzumában. Kétlem, hogy lenne folytatása, mert így volt kerek a cselekmény, de ha lesz, gondolkodás nélkül meg fogom nézni.

 

Missing You – 10/7

Mikor a szokásos napi edzésemhez ismét valami új néznivalót kerestem, megakadt a szemem ennek a sorozatnak a címén. Rögtön a Yoochun-Kim Sohyun-Yeo Jingoo-Yoo Seungho-Yoon Eunhye neve fémjelezte koreai krimisorozat jutott eszembe (baszki, azért micsoda stáb volt ez anno…!). Reflexszerűen berúgta az ajtót a PTSD is, amit az a sorozat sokunkban szerintem hátrahagyott, így rögtön két dologra voltam kíváncsi: (1) csak nem felvette a Netflix a kínálatába, és (2) ha nem, ez valami remake-je lehet-e annak, vagy sem. Az előzetes alapján rájöttem, hogy egyik sem, ez egy teljesen új történet, a neves krimiíró Harlan Coben tollából, ami garantálja, hogy fordulatokból nem lesz hiány, Richard Armitage is lassan állandó szereplője lesz a Coben munkáiból készülő adaptációknak (akiről mindig az a benyomásom, hogy valami alacsony növésű fickó a Hobbit-filmekben eljátszott törpszerep miatt, közben meg egy nagy colos o.O…), csak 5 részes, vágjunk is bele.

Kat Donovan (Rosaling Eleazar) egy fiatal rendőrnő, aki apja, Clint Donovan (Lenny Henry) nyomdokaiba lépve egy kisvárosi rendőrőrsnél helyezkedik el. Apja régi és saját korosztályába tartozó kollégái kedvelik és támogatják őt, valamint előmenetelét, Kat közben egy szerető partnerre is szert tesz Josh (Ashley Walters) személyében, akivel már az esküvőt tervezgetik. Egy nap azonban váratlanul egy bérgyilkos megöli az idősebb Donovant, akit elkapnak ugyan, de a család és a kis közösség sosem heveri ki igazán a borzalmas történteket. Kat ráadásul egy nap arra tér haza a munkából, hogy a vőlegénye, Josh szőrén-szálán eltűnt, minden holmiját magával vitte közös lakásukból, töröltette a számát, eltűnt az internetről is. Kat értetlenül áll a történtek előtt, csak barátai (a magánnyomozó Stacey (Jessica Plummer) és a transz nő Aqua (Mary Malone) tartják benne a lelket. Eltelik 11 év, Kat azóta felügyelői minőségben nyomoz a rendőrség soraiban, és az eltűnt személyek felkutatása a szakterülete. Barátai mindenáron össze akarják végre boronálni valakivel, ezért regisztrálják egy online társkeresőre, ahol egy nap döbbenetükre az eltűntnek hitt Josh-sal hozza őt össze a rendszer. Ha ez nem lenne elég a bonyodalmakhoz, egy nap egy fiatal srác, Brendan (Oscar Kennedy) keresi fel Kat csapatát, mert arra gyanakszik, hogy az anyját elrabolták, mégpedig nem más, mint maga Josh. Kat feje felett összecsapnak a hullámok, amikor apja gyilkosa a halálos ágyán bevallja, hogy nem is ő ölte meg Clint Donovant, és hogy látszólag a környezetében mindenki titkol előle valamit. Mégis elhatározza, hogy segít Brendannak felderíteni az ügyet, mellyel talán Josh eltűnése és apja halála is ügyében is választ kaphat temérdek kérdésére…

Apalvetően ez nem egy rossz sorozat. A fenti bonyodalom egy teljesen jó kis cselekményt tesz ki, pedig ezzel párhuzamosan egy bűnszervezet tevékenységét is megismerjük, ahol egy neves kutyatenyésztő raboltat el/csal el a birtokára random állampolgárokat, fogva tartja őket, míg pénzt zsarol ki belőlük, utána meg elégetik a a holttesteket és rejtélyes módon senkinek sem tűnik fel a dolog. Kicsit “sokat akar a szarka“-érzése támad az embernek, túlságosan szövevényesnek akarhatta az író a cselekményt, amiből aztán egy fura katyvasz lett. A korszellem is fájóan rányomja a bélyegét a műre, hősnőnk a magabiztos, színesbőrű, “én egy erős nő vagyok” színésznő némi testi fogyatékossággal, a két legjobb barátnő közül az egyik egy kétes magánnyomozó, aki a munka eredményességéért cserébe akár szexepiljét is képes bevetni (és ki tudja, milyen szolgáltatásokat is nyújt a szükséges információkért cserébe…), a másik meg természetesen egy transzgender nő, mert miért is ne, mi más hiányozhat egy ilyen történetből… De megkapjuk a “defund the police“-feliratú pólóban ülő, piercinges, színeshajú aktivista-lányt is, aki “saját fajtáját eláruló“-nak bélyegzi Kat-et, mert egy szabálykövető színesbőrű rendőrnő csakis áruló lehet… Szinte minden részben felszaladt valamin a szemöldököm, ami vagy megbotránkoztató, vagy csak egyszerűen unalmas és fárasztó, mint pl. amikor Kat anyjának (női) baráti társasága azon viccelődik, kell-e borotválnia egy nőnek a nemi szervét. Én nem tudom, vagy én forgolódok túl keveset női társaságban, vagy egyszerűen csak nem a pina-borotválás az, amiről ilyenkor beszélgetni szoktunk…

A csavar a cselekmény végén igazából akkor jön, mikor az eltűnéses, emberrablásos, kutyatenyésztős dolgon már túl vagyunk, hősnőnk és Josh is újra egymásra talál. Komolyan mondom, rég nevettem ekkorát. Szekunder szégyenérzet fogott el, hogy egy ennyire agyondicsért krimiíró munkája ma, 2025-ben ebben csúcsosodik ki, és egy ilyen történet válik a Netflix sikersorozatává. Kiderül ugyanis, hogy Kat meggyilkolt apja valójában az ír maffiának dolgozott. A maffiafőnök el is cseverészik Kattel egy keveset (néha azon gondolkoztam, hogy ez a pali volt az egyik legérdekesebb figura a cselekményben, a maga ambivalens személyiségével), Kat pedig az ő segítségével tudja szép lassan összerakni a kirakó darabkáit. Az apja nemcsak hogy korrupt zsaru volt és az ír maffiának dolgozott, de kiderül, hogy 14 éven át egy szeretőt is tartott. De nem ám nőt, nem, nem. Egy vele egykorú, színesbőrű férfi volt a szeretője! Kat felkeresi a szeretőt, neki is elkerekedik a szeme, mikor nem nő, hanem férfi nyit ajtót, aztán ketten szépen elmerengenek azon, milyen szép emlékeik voltak Clintről. De ez még mind semmi! Azt is megtudjuk, hogy az apát tényleg nem a bérgyilkos ölte meg, azt csak megrendezték, a bérgyilkossal vitették el a balhét. Ebben benne volt Kat főnöke (Richard Armitage karaktere), Josh és Kat transzi barátnője, Aqua is. Hogy miért? Aqua épp vonult hazafelé az utcán és szemtanúja volt Clint és a szerető félreérthetetlen vitatkozásának. Clint hazáig kergette Aquát, otthon pedig (egy “woke” szósalátákkal teletűzdelt veszekedést követően, melyben egy transz és egy identitását titkoló meleg vitatkozott azon, melyiküknek van nehezebb helyzete a társadalomban…!) Clint erőszakossá válik Aquával szemben. Te meg csak nézel, hogy a korrupt, házasságtörő, titkon meleg, néger zsaru elkezdi püfölni a transzgender Aquát, amire beront egy szintén néger Josh és a dulakodás közepette beleállítja a kést Clint mellkasába… Ennél nagyobb öngólt én nem is tudom, hogy tud lőni egy sorozat, ennyi negatív sztereotípiát felsorakoztatni…! XD

De volt azért egy jó szál is a történetben: a kutyatenyésztős sztorinál a Brendan fiú anyja, Dana nagyon kemény karakter volt. Nemcsak hogy sikerült kiszabadulnia és megszöknie, ki tudta szabadítani a többi foglyot és kimentette őket, végül még a kutyatenyésztős főgonosszal is hajlandó volt farkasszemet nézni, csak hogy a fiát megmenthesse tőle. Egy igazi anyatigris volt, bravó, nagyon szurkoltam neki, hogy ne haljon meg.

 

Blue Box (2024) (pt. 1) – 10/8

A tollaslabda vagy a kosárlabda nem tartozik kimondottan a kedvenc sportágaim közé. Sőt. Világéletemben utáltam kosarazni, én röpis csaj voltam. Így először vonakodtam belevágni ebbe a történetbe, de a képek és előzetesek alapján egy olyan kedves, földhözragadt, az élet egy szeletét bemutató sorozatnak tűnt, hogy adtam neki egy esélyt. A sorozat két részletben került adásba, illetve fel a Netflixre, amit furcsálltam, főleg úgy, hogy nem is igazán tudni, hol a történet közepe, már megkapjuk a 2. openinget és endinget is, és nincs különösebben szakadás a történetvezetésben, ami indokolna egy szünetet. Na mindegy.

Történetünk főhőse Inomata Taiki, egy 15 éves fiú, aki elsőévesként folytatja tanulmányait az Eimei magángimnáziumban, mely egy kimondottan versenysportra szakosodott vidéki intézmény. A fiú barátaival és sporttársaival nap mint nap szorgalmasan edz a tanulás mellett, és az iskolai tollaslabda-csapat tagja. Titokban szerelmes a tőle másfél évvel idősebb Kano Chinatsuba, aki az iskola és a női kosárlabda csapat sztárja, és akire az országos bajnokság során is nagyon számítanak. Egy nap azonban kiderül, hogy Chinatsu szülei a munkájuk miatt külföldre költöznek, így félő, hogy a lány kénytelen feladni az álmait, hogy egy nap országos bajnokságot nyerhessen a csapatával, vagy hogy egyáltalán tovább kosárlabdázhasson. Taiki azonban meggyőzi, hogy ne adja fel, és ez részben ösztönzi is arra, hogy Japánban maradjon, és ne menjen a szüleivel. Kiderül ugyanis, hogy Chinatsu és Taiki anyja ismerték egymást iskoláskorukban, így Taiki anyja felajánlja, hogy elszállásolja a lányt a hátralévő gimnáziumi éveire. Taiki először megrökönyödve szembesül a ténnyel, hogy egy fal fogja csak elválasztani őt a bálványától, de az együttlakás inspirációként hat végül mindkettejükre, és megfogadják, hogy mindent megtesznek azért, hogy álmaikat valóra váltsák, és eljussanak saját szakágaikban az országosra…

Full cuki, nem kell több. Egy kedves, ártatlan, inspiráló iskolai történet fiatal lelkekkel, romlatlan álmokkal, vágyakkal, kitartással, egymás támogatásával. Teljes mellszélességgel be tudok állni az üzenete mögé. Nincs benne ordenáré viselkedés, erőszak, áskálódás, intrika, nagyon dráma se. Csak finom humor, mélyreható gondolatok, egymásnak (és a világnak) nehezen megnyíló tinédzserek, akik keresik a helyüket és jövőbeli céljaikat. Az első opening aranyos, a második annyira nem jött be, az endinget különösebben nem hallgattam végig. Az animáció csak részben nyerte el a tetszésemet, mert a sport terén egészen jó (nem annyira, mint más, mostanában kiadott sportaniménél), az arcok, fejek csodaszépek, de az egész testes ábrázolások gyakran rettentő torzak, különösen a kezek-lábak nagyon vékonyak és deformáltak. A karakterek legtöbbször nagy, már-már túlméretezett, trottyos ruhákat hordanak, ami főként a lányoknál tűnik furcsának. A kosárlabda-mezek kapcsán ez még nem is volna furcsa, de az iskolai egyenruha is olyan előnytelen rajtuk (bár pont, hogy ebben a sorozatban nem a szexisség az, ami a lényeg).

Nagyon jók a karakterek, mellékszereplők. Kiváló a szerelmi háromszög harmadik tagja, a Taikibe szerelmes szertornász Chono Hina, de kiváló háttértörténetet kapnak Taiki társai és riválisai is, akikkel a tollasklubban megismerkedünk. Nagyon komoly a szinkronszínész-felhozatal is, mind Chinatsut, mind Hinát ismert és sokat foglalkoztatott színésznők keltik életre, akik kétségkívül a napjainkbeli sorozatok Hayashibara Megumijai és Inoue Kikokujai. Kíváncsi leszek a folytatásra.

 

The Night Agent (1. évad) – 10/9

Van egyfajta perverz vonzódásom az egyenruhások irányában, és mindig is tetszettek a testőrös, elnökvédős, összeesküvés-elméletes történetek. Ezért is akadt meg ezen a sorozaton a szemem, ami nagyon erre a tematikára hajaz.

Peter Sutherland (Gabriel  Basso) FBI ügynök, és a Fehér Házban szolgál éjszakai műszakban. Feladata egy zárt szobában ülni, jelentéseket elemezni, és közben figyelni a helyiségben elhelyezett telefonra, melyen világszerte tevékenykedő, amerikai fedett ügynökök jelentkezhetnek, ha veszélyben vannak és segítséget kell kérniük. Peter munkája javarészt eseménytelenül telik, egészen addig, míg egyik éjszaka meg nem csörren a telefon. Egy zaklatott nő, Rose Larkin (Luciane Buchanan) van a vonal túlsó végén, aki nagynénje és nagybátyja vidéki házából telefonál: éjszaka ismeretlen fegyveresek támadták meg a házukat, a nagynénje bízta meg azzal, hogy ezt a titkos számot felhívja és onnan segítséget kérjen. Rose nem ért semmit, épp új életet készült kezdeni, miután a Szilícium-völgyben befuccsolt egy start-up cége és tönkrement. Peter segítségével sikerül úgy elrejtőznie, hogy a támadók ne találhassanak rá, az FBI és a rendőrség pedig nagy erőkkel száll ki a helyszínre. Maga Peter is később megérkezik, a nő pedig végre személyesen is találkozhat megmentőjével. Rose rájön, hogy a nagynénjéék nem azok voltak, akiknek mondták magukat, és titokban az amerikai kémelhárításnak dolgoztak. Peter és Rose azonban hamar ismét veszélybe kerül, Rose ugyanis látta az egyik támadó arcát, ami miatt üldözőbe veszik őket. A jelek szerint valaki szivárogtat a Fehér Házon belül is, ráadásul mindez csak a kezdet: a hatalmasok játékában egy államcsíny van készülőben, mely hatalmas káoszhoz vezet, ha Peter és Rose a birtokukba jutott információkkal nem tesz valamit…

Ez egy meglepően jó sorozat volt. Izgalmas, pörgős, fordulatos, de nem túl bonyolult. Akadtak meglepetések, melyek egy része valamelyest kiszámítható volt, de ez semmit nem rontott az élvezhetőségen. Kicsit zavartak az “X évvel ezelőtt”-jellegű visszatekintések, melyek tökéletesen árnyalták ugyan a karaktereket és azok motivációit, és sok dologra magyarázatot adtak, de úgy éreztem, sok igazából nem is kellett volna. Nem tudnék igazából egy rossz karaktert se mondani, aki idegesített, az is azért idegesített, mert a szerep ilyenre volt írva, és a színész vagy színésznő remekül hozta a figurát. Kellően antipatikus volt a két bérgyilkos, Ellen (Eve Harlow) és Dale (Phoenix Raei), Ellen különösen őrült volt, akár egy Harley Quinn, de egyben vérprofi is. Nem szerettem, de nagyon jó karakter volt Chelsea Arrington (Fola Evans-Akingbola), Redfield alelnök (Christopher Shyer) lányának, Maddie-nek (Sarah Desjardins) a személyes testőre. akárcsak Diane Farr (Hong Chau), a Fehér Ház kabinettfőnöke. Meglepő volt női elnököt látni Michelle Travers (Kari Matchett) személyében, aki erősnek, karizmatikusnak ránézésre nem mondható (a haját sosem sikerült igazán jól megcsinálni), de egy nagyon korrekt, határozott, egyenes gerincű figura volt. Mindig, amikor láttuk, az volt az érzésem, hogy kicsit olyan volt ő, mint egy néző, aki szeretné átlátni a dolgokat, meghallgatja a neki jelentő emberek mondókáját, és abból igyekszik leszűri, hogy melyik hazudik, ki akarja átverni, és kiben bízhat.

Maga a női főszereplő is abszolút dicséretet érdemel, mert bátor és talpraesett, okos és összetett gondolkodású, de nem az a tipikus “én egy erős nő vagyok, aki nem szorul rá a férfiak segítségére” femináci. Igenis rászorul, hogy Peter újra és újra kihúzza a csávából, de van annyi lélekjelenlét benne, hogy kritikus pillanatokban ő is oda merjen csapni, ha azzal megmentheti a társát. Peter az egyedüli, gyenge láncszem számomra, de ez mindössze jelképes, egyszerűen fizikailag nem találom vonzónak a férfit. De tökéletesen hozza a karaktert. Nem is kell tovább dicsérnem, ez egy kiváló szórakozást nyújtó történet, ajánlott a téma kedvelőinek.

 

Oshi no Ko (2. évad) (2024) – 10/3

Oshi no ko, avagy egy társulat lélektana. Amilyen semmitmondó a plakát, olyan nulla az előzetes is.

A cselekmény 4 hónappal az első évad után veszi fel a fonalat, amikor már javában folynak a Tokyo Blade nevű színdarab előkészületei, melynek egyik szerepét Aqua alakítja majd. A fiú azért vállalta el ezt a lehetőséget, mert így bekerülhetett a Lalalai társulatába, ahol információkat remél megtudni tragikus hirtelenséggel elhunyt édesanyjukról, Airól. Egy kosztümös karakterekkel, fantasy-jellegű cselekménnyel operáló művet visznek majd színpadra, mely egyben egy manga-adaptáció is, így elkerülhetetlenek a súrlódások, konfliktusok. Mindeközben húga, Ruby tovább egyengeti idol-énekesnői karrierjét együttesével, a hamvaiból feltámadó B-Komachival…

Haragszok a sorozatra és a cselekményre. Ez a nyomozás, Ai titkai után való kutakodás sokkal érdekesebb is lehetne, helyette jelentéktelen mellékszereplők drámájával kell foglalkoznunk ismét, egy “történet a történetben” jellegű felállásban. Az évad nagy részében a Tokyo Blade premierjét látjuk, különböző színészek perspektívájából, hosszú, elnyújtott, belső monológokkal, melyekben a színészethez való hozzáállásukról, a tehetségükről vagy azok hiányáról beszélnek, magukat hasonlítják színésztársaikhoz. Vívódnak, ha azok tehetségesebbek, jobban megélik, átélik a szerepeiket, és keresik a motivációjukat. Ami… jó, de abszolút csak egy vékony réteg számára fogyasztható, főleg ilyen ömlesztett mennyiségben. Eltelik jó 10 rész, mire BÁRMI érdemlegeset megtudunk Aqua nyomozásából, mert titokban szépen gyűjtögette a DNS-mintákat a társulat férfitagjaitól, és kiderül, hogy van egy féltestvérük, a főszereplő Blade-et alakító fiatalember személyében, aki néhány évvel idősebb náluk. A felfedezés nem várt depresszióba sodorja Aquát, mert kiderül, hogy Blade apja évekkel korábban öngyilkos lett akkori feleségével, így elillan a bosszú lehetősége, melyet gyerekkora és Ai meggyilkolása óta magában hordozott. A fiú egész életét erre tette fel, a boldogság, a színészmesterség élvezete ismeretlen fogalom volt számára, és tudatosította magában, hogy nem is érdemli meg ezeket, mert annak idején képtelen volt megvédeni vagy megmenteni Ai-t. Mennyivel érdekesebb, lélektani téma ez, mint a hülye társulat jelentéktelen tagjaival foglalkozni!

Az utolsó 2-3 részben a B-Komachival is foglalkozunk egy kicsit, a lányoknak elkészül az első, önálló dala, és ehhez egy videoklipet is forgatni készülnek, mégpedig nem máshol, mint vidéken, Miyazakiban, ahol anno Ai is megszülte az ikreket, és ahol Aqua és Ruby is reinkarnálódott. A sors különös fintora, hogy épp ide mennek, Aqua próbál is érdeklődni a kórházban, hallottak-e bármit a doktorról, aki előző életében volt. Megtudjuk, hogy azért akart orvos lenni, mert annak idején a saját anyja szégyellte a terhességét, és félt orvoshoz menni, inkább otthon, egyedül szülte meg őt, de elvérzett és belehalt, és ez ösztönözte arra, hogy később orvosi pályára léphessen és életeket mentsen. Ruby is egyfajta melankóliába süpped, hogy visszatér előző, rövidke élete helyszínére, és döbbenetes módon ő az, aki Akanéval az erdőben megtalálja a doki oszladozó holttestét. Megtudjuk, hogy előző életében imádta a férfit, szerette volna, hogy idősebb lányként egy nap szerelmet vallhat neki, mert egyedül ő volt az, aki valaha érdemben foglalkozott vele, míg beteg volt. MIÉRT NEM EZEKET A CSELEKMÉNYEKET LÁTTUK EDDIG? FRANCNAK KELLETT A HÜLYE SZÍNDARABRA ANNYI IDŐT ELPOCSÉKOLNI!

Van azért némi csavar a történetben. Ruby megtudja, hogy a doki halálakor nemcsak 1, hanem 2 idegent láttak a kórház körül ólálkodni: az egyik volt a doki és Ai gyilkosa, viszont a másikról Ruby úgy sejti, hogy az apjuk lehetett. Reméli, hogy Aquának sikerül megtalálnia a férfit. A temetőben pedig találkozunk egy másik idegennel, egy szőkés hajú, felnőtt férfival, aki ugyanez az alak lehet, mert a belső monológjából megtudjuk, hogy ismeri a gyerekeket és tudja, hogy ő az apjuk. Így a 3. évad bizonyosan arra fog reflektálni, hogy vele hogyan fognak összetalálkozni. A férfi gyilkosnak tűnik, az epilógusban ugyanis egy haldokló, fiatal lány teste felett áll, látszólag pedig a szeme sem rebben, így vélhetően egy veszélyes pszichopatával van dolgunk. Hogy hozta össze a sors Ai-t egy ilyen alakkal? Nem tudjuk, mert 10 RÉSZT ELPAZAROLTUNK A HÜLYE SZÍNDARABRA!

Nem tudom, miért nézem egyáltalán ezt a sorozatot. Egy apró morzsája csak, ami igazán érdekel, a többi részét szenvedés végigülni. Az életkedvem is elmegy. Az animáció abszolút low-cost, látszik, hogy a düdzsé 3/4-e a B-Komachi videoklipjére ment el (mert tudták, hogy a sorozatot túlélve az jó lesz promóciós anyagnak, és az is valószínűleg rotoszkópikus eljárással készült, vagy ahogy azt manapság hívják…), meg a közeli szemeket, hajakat ábrázoló pillanatképekre. Gyakorlatilag állóképeket látunk hosszú másodpercekig, aztán egyszer-egyszer pislog egyet egy karakter. Gyakran még az ajkaik is ki vannak vágva a képből, csak hogy annak mozgását se kelljen megrajzolni. Ez NEM animáció, és 2024-ben ilyesmi szégyen.

 

The Night Agent (2. évad) – 10/7

Az első évad után izgatottan vágtam bele a másodikba. Annak tökéletes volt a lezárása, kerek egész a története, de egyben egy új fejezetet is nyitott Peter számára, kíváncsi voltam, hogy így, hogy ezúttal ő kerül a vonal túlsó végére, mi kerekedik ki a cselekményből.

9 hónappal az előző évadban történteket követően Peter (Gabriel Basso) Thaiföldön teljesít szolgálatot “éjjeli ügynök”-ként. A társával, Alice-szel (Brittany Snow) egy CIA-szivárogtató után nyomoznak, aki államtitkokkal kereskedik. A megbízatás azonban balul sül el, valaki leleplezi a két ügynököt, ezért menekülniük kell. Alice-t lelövik a támadóik, és egyelőre Petert is halottnak hiszik, aki eltűnik a térképről, és az FBI-t vagy a tartótisztjét, Catherine Weavert (Amanda Warren) sem értesíti arról, mi történt vele. Nem bízik a vezetésben, úgy sejti, ismét árulók lehetnek az ügynökségek vagy a Fehér Ház soraiban, ezért maga akarja felgöngyölíteni az ügyet. Rose (Luciane Buchanan) eközben visszatért Kaliforniába, ahol egy marketinges tech-cégnél dolgozik informatikai fejlesztőként. Peterrel régóta nem beszéltek már, mert a férfinek a munkája nem tette lehetővé kettejük közt a kapcsolatot, ami nagyon rányomja a bélyegét a nő lelki világára, és terapeutája sem tudja kigyógyítani a poszt-traumás stresszből, amiben szenved. Egy nap egy rejtélyes telefonáló Peter felől érdeklődik nála, a nő pedig úgy sejti ebből, hogy korábbi kedvese bajban lehet. Az általa fejlesztett szoftver segítségével Peter nyomába szegődik, és sikerül is megtalálnia. Ismét összefognak, hogy kiderítsék, mi is állhat az események hátterében, és ezúttal nem csak az Egyesült Államok elnökének élete foroghat veszélyben, hanem egész New Yorkra pusztulás várhat, ha nem járnak sikerrel.

Megmondom őszintén, felnevettem, mikor megláttam Catherine Weaver karakterét, akit az előző évad keménykezű, határozott Diane Farr helyére hoztak be. A színésznő egy az egyben olyan frizurával rendelkezik, mint a demokrata elnökjelölt Kamala Harris. Mintha csak arra számítottak volna a készítők, hogy mire adásba kerül a sorozat, addigra Harris ül majd az elnöki székben (szerencsére nem így történt). Hasonlóan tenyérbemászó a viselkedése, de a határozottsága kell is egy ilyen pozícióhoz, mint amivel ő rendelkezik. Apropó pozíció: az előző évadban még csak-csak felszaladt az ember szemöldöke a színészstáb demográfiai összeállításán, de a 2. évadban már különösen idegesítő. Gyakorlatilag fehér nőt és férfit alig látsz a Fehér Házban, ellenben tele van néger és ázsiai színésszel, az ellenség körében ott a borotvált fejű, nonbinárisnak kinéző orrkarikás “nőci”… Nagyon elszaladt a DIE-kvóta.

Tetszik a fő szál mellett párhuzamosan futó iráni cselekmény is, miszerint az iráni nagykövetségen dolgozó titkárnő, Noor (Arianne Mandi) titokban a CIA-nak igyekszik használható információkat továbbítani annak reményében, hogy kimentik őt és Iránban maradt családtagjait a rezsim markából, és menedékjogot, védelmet kapnak tőlük. A színésznő gyönyörű, a tragédiája teljesen átérezhető, a bátorsága pedig lehengerlő, ahogy kémek közt kémkedni próbál, és nem tudsz nem szurkolni neki. És nagyon életszerű, hogy minden igyekezete ellenére pont az szúrja el a dolgot, akit megmenteni próbál: az öccse. A fiatalember ugyanis gőgös, nem hajlandó menekülni, a megmentőjükről csak azt hiszi, hogy valami nyugati propagandista, aki el akarja rabolni őket. Teljesen át van mosva az agya a helyi, muszlim eszmékkel, még ha nem is olyan mértékben radikális, mint a környezetében mindenki más.

Petert ezúttal kicsit jobban megszorongatják ellenfelei, több alkalommal is sérülten vagy vesztesként kell kihátrálnia egy-egy verekedésből, összecsapásból, és a legjobban talán az iráni küldött, Abbas Mansuri (Navid Negahban) testőre, a Noort megkörnyékező Javad (Keon Alexander) pörköl oda neki. Már-már azt hinnénk, hogy Javad olyan hatalommal bír, amivel még az általa védett Abbast is rendre utasítja, aztán a követ egy huszárvágással szépen keresztbe tesz neki, és a saját módszerével ejti csapdába őt.

A harmadik, terrortámadásos szál párhuzamosan futott az eddigiekkel, aminek látszólag sok köze nem is volt a fentiekhez. Egy bukott, háborús bűnökért börtönben rohadó diktátor fia belekeveredik apja terrorszervezetébe, akik amerikai földön akarnak egy levegőben terjedő, halálos méreg segítségével az ENSZ székházban példát statuálni – akármiért. Tetszett viszont a francia szál, hogy nemcsak az amerikaiaknak vannak titkos “éjjeli ügynökei”, hanem a francia hírszerzőknek is, és hogy látszólag mindenkinek van mindenhol kapcsolata.

Meg kell mondjam, ez az évad szerintem nagyobbat akart szólni, de jóval unalmasabb lett. Sokkal több üresjáratot éreztem benne, mint az elsőben. Nyilván nem éghet ugyanakkora hevességgel a cselekmény, mert abba szinte beleszédült az első évadban a néző. De túl sok a lassú közeli felvétel, ahol a karakterek vagy csak azért lassulnak le, mert sunyiskodni kell, és így kisebb az esély a lebukásra, vagy állnak egy helyen és beszélgetnek egymással, de azon túl nem történik az ég világon semmi. Főhősünk, Peter itt még kevésbé tetszik, a döntései még irracionálisabbak, mint korábban. Eddig is hozott morálisan megkérdőjelezhető döntéseket, de azok az ország érdekében történtek. Most azonban az évadnak minimum egyharmada konkrétan azért történik, hogy Rose-t megmentse, nem törődve a kötelességével, vagy az állam érdekeivel. Rose viszont épphogy eltávolodni látszik tőle a döntései miatt (a végső löketet valószínű Noor fivére megölésének elhallgatása jelentette számára…), nincs kommunikáció kettejük közt, ami hangsúlyozná a nő számára, hogy tetteivel érte próbál cselekedni. Nem vallja be az érzéseit, a nő pedig emiatt teljes apátiát, ridegséget feltételez Peter irányából. Elbúcsúzni is úgy búcsúzunk az évadtól, hogy Noor és Rose együtt beszélget és kajál, és hogy Rose bevallja, hogy már nem tartják a kapcsolatot Peterrel, és ez talán jobb is így számára. Holott Peter az életét és szabadságát kockáztatta, konkrétan börtönbe került a döntései miatt.

A lezárás egyben felvezet egy potenciális 3. évadot, ahol a jelenlegi, fő szarkavaró a háttérből, Jabob Monroe (Louis Herthum) háttérben zajló machinációival kapcsolatban kell majd Peternek kémkednie. Monroe-t lassan mutatja be ez az évad, mint egy gazdag, befolyásos, ámde pártatlan információ-dílert, akinek nem számít, ki milyen okból vásárol tőle, csak fizessen. Semmilyen morális iránytű nem hajtja, még ha azt is érezteti egyik-másik epizód, hogy ő az állam ellen dolgozó kisember, aki Peter érdekeit segíti. Peter feladata lesz majd azt színlelni, hogy engedelmeskedik neki, hátha ez elvezeti majd őket ahhoz a feltételezett CIA-s vagy Fehér Házbeli szivárogtatóhoz, akitől Monroe az információit kapja. Úgy érzem, a következő elnök, akit felvezet a cselekmény (aki itt még csak kampányolt a következő elnökválasztásra), hasonlóképpen prominens szerepet fog kapni, és valószínűleg kevésbé lesz olyan szerethető, mint amilyen eddig Travers (Kari Matchett) volt.

Ami nagy elszalasztott lehetőség történetvezetés szempontjából, az szerintem egyértelműen Rose NEM alkalmazása valamelyik hárombetűs ügynökségnél. A nő informatikai specialista, bármelyiknél megállná a helyét, de nyilván az lehetne az ideális, ha Peterrel együtt dolgozhatna, mert munka közben igenis megvan köztük az összhang, ezt már az 1. évad is jól demonstrálta. Az általa kifejlesztett algoritmus is simán elképzelhető az NSA-nél is, még Weaver is csak kamillázott, amikor meghallotta, akkora technológiai újítás lenne. De mivel ő “civil”, eszükbe sem jut felajánlani neki ezt a tisztséget. Pedig látszik, hogy a nő csak szenved a civil szektorban: saját cége befuccsolt, egy marketinges szoftverből pedig a kód módosításával sikerült rövid idő alatt katonai kémprogramot csinálnia. Nincs értelme a civil szektorban dolgoznia, főleg annyi államtitok után, amennyit megismert. Könnyen hazudik, alkalmazkodik minden körülményhez, és ha tettlegességre kerül sor, akkor sem retten meg, és abszolút nem a megmentésre váró kisasszony. Aztán lehet, hogy a történet végső lezárása pont ez lesz, hogy mégis beemelik őt valamelyik ügynökségbe. Ki tudja.

 

What if…? (3. évad) (2024) – 10/7

Az előző két évadnál rövidebb, de hasonlóképpen őrült és elborult szezonnal tért vissza a Marvel animációs részlege is. Sokan idegenkednek a nyugati animációtól és annak emberszerű stílusától (szemben az animék jellegzetes rajzstílusával), de mondhat bárki bármit, a What if…? magasan veri a legtöbb, mostanában bemutatott anime-sorozatot ilyen tekintetben. A finom, gördülékeny animáció, pazar, látványos színvilág és élethű emberábrázolás mellett sikerül megőriznie azt a képregényes jelleget is, ami az anyastúdió sajátja, azaz tökéletes adaptációja annak a sok évtizednyi történetnek, melyből született. Az előzményekkel ellentétben itt is csak egy szerény szál figyelhető meg, ami összefűzi az epizódokat: 1-2 részes, különálló, 20-30 perces cselekményekkel van dolgunk, melyekben sikerül szépen felvezetni és kibontani a mondanivalót anélkül, hogy különösebben hiányérzetünk maradna. Ez a What if…? minden franchise-ban is igazából egy rétegtörténet volt, elvont “mi lenne, ha…?” jellegű továbbírások, továbbgondolások (képregények esetében továbbrajzolások) a fő csapásiránytól leágazva, sokszor olyan D-listás vagy annál is kevésbé ismert hősökkel, akiket már tényleg csak a hardcore rajongók ismernek vagy szeretnek.

Ezúttal is voltak persze a Marvel filmes (és sorozatos) univerzumából ismert szereplők, akiknek eredeti megformálóik kölcsönözték a hangjukat, ami ilyen nagy kaliberű színészeknél nem mindig szokott összejönni (sokan Hollywoodban aljamunkaként tekintenek a szinkronszínészetre). Nehezen tudnám megmondani, melyik epizód tetszett a legjobban, de kétségkívül Darcy és Howard, a kacsa közös “tojás-gyermekének” kalandjai voltak a legelvetemültebbek. Az évad sokszor tisztelgett korábbi filmek, sorozatok, de még animációs sorozatok előtt is: rögtön az első rész a harci robotokban (mecha) küzdő bosszúállókkal egyértelmű utalás volt a Gundam és a Macross világhírű és popkultúrában oly prominens helyet elfoglaló sorozataira, míg az agathás részekben egy az egyben azt a táncos koreográfiát animálták meg, ami a híres bollywoodi filmben, a Bádzsiráó és Masztániban, a “Malhari” c. klipben volt látható. Ennek az epizódnak különösen szemkápráztató volt az animációja, ahogy Agatha istennőként kiemelkedett a Földből, nagyon hasonlított azokra a jelenetekre és koncepciós ábrázolásokra, amiket pl. a Neon Genesis Evangelionban lehetett látni az Angyalok vagy Ayanami Rei részéről. Egyedül talán a a Riri Williams-rész nem tetszett, kár ezt a karaktert erőltetni és azt megpróbálni lenyomni a néző torkán, hogy egy tizenéves néger kislány megörökli a zseniális Tony Stark helyét, mert intelligenciában és rátermettségben magasan fölötte áll (sic!), és Ironheart néven ő is egy saját fejlesztésű páncélban küzd a Föld megmentéséért. Nem fog megtörténni. Hiteltelen, értelmetlen, senkit nem érdekel.

 

The Handmaid’s Tale (5. évad) – 10/5

Jó kis “blast from the past” ez a sorozat, emlékszem, hogy az első évadokat milyen lelkesedéssel vártam, aztán pedig hogy belefásultam az egészbe, ahogy szerintem a készítők is. Már a 4. évad is borzalmasan vontatott volt, másról sem szólt, csak a főszereplőnk, June (Elisabeth Moss) minél dicsőségesebb, minél több pátosszal bemutatott felmagasztalásáról. Igazából emiatt aligha kell csodálkoznunk, hiszen a színésznő több epizód erejéig a rendezői székbe is beleült, és nincs ez másként ebben az évadban sem.

Gyakorlatilag ott vesszük fel a fonalat, ahol abbahagytuk: egy nem publikus fogolycsere megállapodásának köszönhetően Fred Waterford parancsnokért (Joseph Fiennes) cserébe Kanada kialkuszik 20 munkatáborba szánt asszonyt (korábbi szolgálólányokat). A cserét kanadai-amerikai oldalról Tuello ügynök (Sam Jaeger), Gilead részéről Waterford egykori sofőrje és jobbkeze, a frissen parancsnoki rangot kapó Nick Blaine (Max Minghella) intézi, a két férfi azonban összejátszik: June is velük tart, a kiszabadított, korábban súlyos kizsákmányolásnak kitett 20 asszony pedig vele együtt önbíráskodást gyakorol Waterofordon, és agyonverik a férfit. Nick és Tuello nagylelkűen félrenéz, egyik náció sem mutogathat a másikra, mert a fogolycsere és a gyilkosság helyszíne a két ország közötti senkiföldjén történt, ahol egyiküknek sincs ítélkezési jogköre. June így hiába tér haza megkönnyebbülten és full véresen kanadai otthonába férjéhez, Luke-hoz (O-T Fanbengle), valamint volt szolgálólány-társához, Moirához (Samira Wiley), senki sem vonja érte felelősségre. Fred hitvese, a csodával határos módon teherbe eső Serena Joy Waterford (Yvonne Strahovsky) természetesen mélyen megrendül férje halálának hírére és annak kegyetlen módjára, és mindenáron Gileádban akarja örök nyugalomra helyeztetni őt, ha már az alapító atyák egyike volt. Ezt egyik fél sem nézi igazán jó szemmel: Gileádban a kanadai “fogságban” őrzött Waterfordékra sokan árulóként tekintenek, a kanadai és megmaradt amerikai területek és ügynökök számára pedig értelemszerűen felesleges kockázatot jelent hazakísérni Serenát a koporsóval. A nő azonban világméretű látványosságot akar csinálni a temetésből, ami egyfajta PR-film is lehet majd Gileád számára, és nem mulasztja el June (és Luke) orra alá dörgölni, hogy időközben a fogságban felcseperedő kislányuk, Hannah sorsa nagyon is az ő jóindulatától függ. A házaspár így végső elkeseredésében újra fegyvert ragad, hogy bármibe is kerüljön, kiszabadíthassák gyermeküket…

Őszintén szólva lassan már sajnálni sem tudom June-t. Az első két évadban abszolút együtt éreztünk vele, átjárt minket a düh, a bosszúvágy, a katarzis mindazon igazságtalanságok miatt, amiket ellene elkövettek. Szurkoltál neki, hogy kijuthasson, kimenthesse a gyerekeit, a többi szolgálólányt, marthát, és hogy visszaálljon végre az alkotmányos rend Gileád diktatúrája helyett. De most… Nem érzek iránta mást, csak teljes apátiát. Egy bunkó, fölényeskedő, senkivel sem törődő pszichopata lett belőle, aki minden józan észt és szerettei tiltakozását figyelmen kívül hagyva hazamegy Fred megölését követően, még mindig véresen kiveszi a kiságyból a Nicktől született gyermekét, babusgatja, a gyerek már konkrétan üvölt, mert úgy fél a borzasztó látványtól, de June-nak el se jut a tudatáig. Utána kocsiba vágja magát, elhajt egy félreeső büféhez, ahol a többi tettestársával bőségesen megreggeliznek, mintha mi sem történt volna, mindenki kurva elégedett magával, és már a következő parancsnok megölését tervezgetik. De nem, June hátradől, hogy ő itt befejezte, és mosolyogva körbenéz. A többi nő döbbenten áll előtte, mi az, hogy nem segít, ők mindent kockára tettek, hogy Fredet, az ő egykori gazdáját megöljék, és ez a hála? June továbbra sem érti, mi a probléma, a nők így mind magára hagyják, nem marad mellette senki. Elmegy korábbi közeli barátnője, Emily (Alexis Biedel) kanadai házához, ahol a szolgálólány a szökése óta élt, ott megtudja, hogy Emily visszament harcolni Gileádba. Hazatérvén utolsó mentsvára, Moira is úgy néz rá, mintha rá se ismerne egykori sorstársára. June kezd rájönni, hogy milyen helyzetbe hozta magát, de mielőtt azt hinnénk, hogy tudatos a jellemfejlődés céljából ez az ábrázolás/viselkedés, máris visszavedlik a pszichopata énjéhez, és alig várja, hogy Serena orra alá dörgölje, hogy ő ölte meg a férjét.

Te meg csak ülsz és nézel, hogy ilyen van? Ez lesz a főszereplőnk jelleme mostantól? Hogy még ezt a nőt kellene sajnálnunk, főleg, mikor meglátja a világszerte sugárzott temetésen, hogy a szépen felcseperedő Hannah is a díszmenet része, és ezzel jelzi Serena, hogy a markában van? Fucked around and found out tipikus esete. Van még innen visszatérési lehetőség…?

Nem igazán. June egész végig egy utálatos figura marad. Egyetlen igazán emberi pillanata van: Serena menedékre lel egy Gileád-hű parancsnoknál Kanadában, de érzi, hogy valami nem kóser, az az érzése, hogy alig várják, hogy megszüljön és elvehessék tőle a gyermekét. Ezért megszökik tőlük, és Kanada jeges pusztaságában egyedül June az, aki a közelében van, és segíteni tud neki levezetni a szülést. A két nő között kialakul egyfajta érzelmi kapcsolat az anyaság egy gyermekszülés folyamata során, de ez is hamar elillan, mert June nem tud megbocsátani Serenának – nem is kell. A nő szörnyű dolgokat tett vele, és ad némi elégtételt látni, hogy hogyan birkózik meg ő azzal, ha kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Mégis, nézőként… ez nem jó érzés. Nem jó érzés egy nőt kétségbeesett, veszélyes, reményvesztett helyzetben látni, ahogy nem volt jó látni a kezdeti évadokban June-t és a többi szolgálólányt sem. Ez adta a történet tragédiáját, most viszont ezzel a húzással Serena könnyen átveszi a cselekményben azt a szerepet, amit az általa kizsákmányoltak élveztek. Apropó szolgálólányok, az előző évadban felvezetett Esther (McKenna Grace), akiről azt sugallta a történet, hogy valami fontos szerepe lesz, hamar lekerül a porondról, miután Janine (Madeleine Brewer) korábbi tulajdonosa, Putnam parancsnok (Stephen Kunken) megerőszakolja (és teherbe ejti) őt Waterford temetésén. A parancsnokok tanácsa Lawrence parancsnokkal (Bradley Whitford) az élén hamar kiveti őt maguk közül, Nick az, aki a nyílt utcán agyonlövi rögtön ítélő bírósági intézkedés keretein belül. És ha nézőként ennyi még nem lenne elég, hogy rosszul érezd magad (amiből a sorozat javarészt az elismertséget vagy hírhedtséget nyerte), June-ék meg úgy összességében a Gileádból kimentett vagy kimenekülő (eredetileg amerikai) állampolgárok egyre nehezebb helyzetbe kerülnek. Sorozatosak a tüntetések, atrocitások ellenük, de Gileád sem nézi jó szemmel a létezésüket, és egy férfi például el is gázolja June-t, és a kezén is átmegy a kocsi kerekével, ahogy a nő sérülten az úttesten fekszik. Luke az, aki egyáltalán meg tudja menteni az életét azzal, hogy kirángatja a támadót a kocsiból, de úgy összeveri, hogy a férfi belehal a sérüléseibe. June és Luke rájön, hogy egyre jobban hasonlít a helyzet azokra a körülményekre, amikor Amerika területén Gileád megalakulófélben volt, és mielőtt eljönnének értük, menekülni próbálnak a kis Nicole-lal. Tuello ügynök, amolyan utolsó segítségként fel tudja tenni őket egy vonatra, hogy a kontinens nyugati partjára meneküljenek a többi gileádi szökevénnyel. Luke azonban tudja, hogy körözik, inkább feladja magát, hogy June-nak és a gyereknek esélyt adjon a szökésre.

A befejezés már-már kétségbeejtő, de kétségkívül jól felvezeti a jelenleg forgatott 6., egyben befejező évad bizonytalanságát.
1. June és a gyerek feljut a vonatra, nem tudva, láthatja-e még valaha a férjét és első kislányát, Hannah-t.
2. Luke-ot lecsukják.
3. A Gileád elől szökésben lévő Serena is feljut a vonatra Tuello ügynöknek hála (én kettejük csókja alapján még mindig úgy érzem, ő az apja a gyerekének és nem Fred…).
4. Tuello ügynök és az amerikaiak állítólag háborúra készülnek Gileád ellen, ennek egyik első fázisa lett volna Hannah kimenekítése, de Gileád súlyosan megtorolta a próbálkozást és lelőtte a felderítő gépeiket, megölve minden katonájukat, így kétséges, lesz-e a háborúból valami.
5. Gileádban Estherrel nem tudjuk mi van, Janine pedig szintén elkülönítőben van, amiért megsértette és fenyegetni próbálta egykori parancsnokfeleségét, Naomi Putnamet (Ever Carradine).
6. Lawrence parancsnok torka körül szorul a hurok, egyre több parancsnoktársa emlegette fel számára, hogy se felesége, se szolgálólánya nincs, hogy lehet, hogy Gileád eszmei atyja ennyire semmibe veszi az erkölcsi elveiket. Lawrence így feleségül veszi Putnam özvegyét a látszat kedvéért, így a kecske is jól lakik, a káposzta is megmarad.
7. Nick megtudja, hogy merényletet hajtottak végre June ellen, és nyilvánosan felpofozza érte Lawrence-et, ami miatt őt is lecsukják. A terhes parancsnokfelesége is hátat fordít neki emiatt, azaz a jelek szerint elveszített ezzel mindent.

Azaz ott tartunk, hogy mindenki, aki tehetne valamit, vagy menekül (June, Serena), vagy le van csukva (Luke, Janine, Nick), vagy szorongatják a tökét és tehetetlen (Tuello, Lawrence). 2 dolog miatt mégis érdemes lesz talán megnézni a lezárást. Egyrészt Lydia néni (Ann Dowd) is lassan öntudatra ébred, látva a sok kegyetlenséget, amivel ő és a “lányai” szembesültek értelmetlenül, így lehet, hogy az ellenállás egyik fő arca ő lesz. Másrészről pedig néhány pillanat erejéig látjuk Hannah-t is abban az exkluzív lányneveldében, ahol a hozzá hasonló tinilányokat tartják és oktatják (hogy később parancsnokfeleségeket csináljanak belőlük). A lány, akit “Agnes” néven neveltek addig, nemcsak hogy tudja, mi a valódi neve, de írni és olvasni is tud (ami Gileádban ugye tilos egy nőnek). Azaz emlékszik a valódi szüleire, hogy honnan jött, és lehet, hogy ő is lázadni fog majd az elnyomás ellen.

Összességében véve ez egy elég nyomorult évad volt, még rosszabb, mint az előző, és abszolút megérett a lezárásra. Nincs értelme ezt tovább húzni. Tuti, hogy lesz olyan karakter, akitől el kell majd búcsúznunk, én a pénzemet Lawrence-re és Nickre tenném, de meglátjuk, hogy alakul majd.

 

The Rising of the Shield Hero (1. évad) (2019) – 10/9

Lassan 2-3 éve szerepjátékozok, és megértem, hogy ez még nem sok, még most is a tanulófázisban vagyunk a többiekkel, de elkezdtek érdekelni az erre hajazó animék. Persze nem minden, a sok idióta című és rajzolású, őrült isekai már ránézésre taszít, de ennek nagyon megtetszett a grafikája. A Baldur’s Gate 3-mal is érdemes lenne játszani, de a világ összes ideje nem lenne elég az ember minden hobbijára. A játékostársaim a Solo Levelinget nézik épp, viszont miután megnéztem az első két részét, instant undor és hányinger fogott el az indokolatlan brutalitás láttán, így hagytam a fenébe. A pajzsos hős történetét viszont megtaláltam a Netflixen, és bele is vágtam.

Kalandunk főhőse a 21 éves egyetemista Iwatani Naofumi, aki viszonylag könnyű, lusta életet él, szabadidejében számítógépes játékokkal játszik. Egy nap a könyvtárban levesz egy standard fantasy regénynek tűnő könyvet a polcról, ahogy azonban halad vele, ragyogó fény öleli körül őt és egy titokzatos erő beszippantja őt a történetbe (Fushigi Yuugi csatlakozott a chathez o.O). Egy középkorias, európai jellegű fantázia-világban, Melromarc birodalmában tér magához. A király udvarába idéztek 4 legendás hőst: a kardos Rent, az íjász Istukit, a lándzsás Motoyasut és a pajzsos hőst, Naofumit, akik a hiedelmek szerint megmentik majd az országot a hullámokban érkező, apokaliptikus csapásoktól. A négy, közel egykorú fiatalember nem kimondottan jön ki jól egymással, Naofumi eleve kirekesztettnek érzi magát, mert ő az egyedüli, akinek nem támadófegyvere van, hanem csak egy pajzsa. A király busás jutalmat ígér nekik, ha segítenek megvédeni a birodalmát, és kalandozók egész sorát állítja a rendelkezésükre, hogy hozzájuk csapódva támogathassák őket. A jelek szerint Naofumit senki sem akarja elvállalni, csak egy csinos bögyös hölgyike, aki a Myne Sophia névre hallgat (és eredetileg a lándzsás Motoyasut akarta választani). A hősök kapnak egy kis kiinduló tőkét, amiből felvértezhetik magukat, így Naofumi is elviszi a fegyverkovácshoz Myne-t, és el is kezdik gyakorolni a harcot, hogy tapasztalat-pontokat szerezzenek és fejlődhessenek. Alig telik ez azonban egy nap, Naofumit kifosztják a fogadóban, minden megmaradt pénzét és páncélját elvitte valaki, a király katonái pedig pedig az udvarba rángatják a kirabolt hőst. Ott Myne előadja, hogy Naofumi berúgott és megerőszakolta őt, holott semmi ilyesmi nem történt. Naofumi rájön, hogy vélhetően a lándzsással közösen akarták őt tőrbe csalni és így megvádolni, Myne ugyanis azonnal visszamegy Motoyasu kompániájához. A közelgő csapások miatti jelentősége miatt ki nem végezhetik, haza nem küldhetik, de Naofumi azonnal kegyvesztetté válik, az egész ország előtt bemocskolják a nevét, így teljesen magára marad. Egyedül a fegyverkovács az, aki legalább egy köpenyt ad neki, de onnantól kezdve magától kell boldogulnia, tanulnia, fejlődnie. Egy kereskedőtől vásárol egy olcsó rabszolgát, az ember-mókus félszerzet Raphtaliát, valamint később hátasállatként Filót, akikkel összeállva kalandozik az országban, és próbálja megvédeni a népet.

Meg kell mondjam, nagyon hamar magunkra ismertem Naofumi vagy az anime történetvezetése alapján. Ahogy nulláról indulva, tapasztalatlan hősként próbál pénzt keresni, tudásra szert tenni, nem éhen halni, számolgatja az ezüstöket és rezeket, mi mire lesz elég, ahogy fejleszti a herbalizmusát gyógynövények megismerésével… Nagyon inspiráló volt. Az a része már kevésbé, mennyire ellenséges vele mindenki, mert nagyon kiegyenlítetlenek az erőviszonyok: Myne (akiről kiderül, hogy a király idősebbik lánya) szinte mindent büntetlenül meg tud úszni, akárcsak a pökhendi Motoyasu. A kardos és íjász hős eleinte nagyon magának való, de idővel kezd nyilvánvalóvá válni számukra is, hogy itt nagy disznóság zajlik a háttérben, és mindinkább Naofumi mellett foglalnak állást.

Nyilván kell egy hősnek egyfajta motiváció, hogy hátrányból indulva tudjon fordítani a sorsán, de nem tetszik, hogy ENNYIRE minden és mindenki ellene van. Myne és Motoyasu sorozatosan áskálódik ellene, párbajt bundáznak meg, úgy állítják be, mintha Naofumi és társai elrabolták volna Myne kishúgát, Meltet, holott a kislányra épphogy Myne katonái támadtak rá, és Naofumiék voltak azok, akik megvédték. Az egész birodalmon keresztül üldözik, mindenhol elfogatóparancs van érvényben ellenük, nem tudnak szintet lépni karakterként, hogy erősödjenek, mert egyszerűen a templom, ahol ezt megtehetnék, nem hajlandó kiszolgálni őket, még pénzért sem. És mikor már túl vagy a sorozat felén, kétharmadán, és Myne újabb és újabb hülyeségekkel tudja megetetni az udvart és a népet… kicsit kezd unalmassá és irritálóvá válni az egész. Úgy érzed, a sorozat egy helyben toporog, és tanúskodhat bárki bármit Naofumiék jó szándékáról vagy hőstetteiről, Myne kitalálja, hogy “csak megbűvölte őket a pajzsával” és hopp, mindenki el is hiszi. Ennyire azért nem kell már megtaposni a hősünket, ez nem az Izaura meg Esmeralda, enélkül is egy nagyon szerethető, szimpatikus karakter. Hasonlóan kellemetlen szájíze van Motoyasu nem is leplezett, pedofil érdeklődésének, amivel eleinte Raphtalia, később a gyermeki Filo iránt epekedik, rendesen nézni is rossz, ahogy csöpögő nyállal és kéjenc fejjel közeledik Filóhoz, mintha ott helyben rá akarná vetni magát. Az ilyesmi csak egy ideig poén, vagy inkább semeddig, és nem tetszik, hogy elbatagellizáljuk.

De maga az animáció szép, a grafika nagyon tetszik, a zenét még egyelőre keresem. Az első opening elég fülbemászó, a második sajnos már első pillanattól kezdve hallgathatatlan. A cselekmény jól, ütemesen halad, nem ül le, és tartogat meglepő fordulatokat is. Kiderül, hogy a Melromarc vallási vezetője, a pápa az egyik főgonosza a történetnek, aki magához ragadja a hatalmat és el akarja pusztítani a négy hőst, és főként ő állt a pajzsos hős befeketítése mögött, kihasználva Motoyasu hülyeségét, Myne álságosságát, Ren és Itsuki töketlenkedéseit. A nap hőse Melromarc királynője lesz, akinek segítségével Naofuminak sikerül legyőznie a pápát, tisztázódik a neve az udvar és a nép előtt, és megkapja méltó büntetését Myne és a királyi hitves is. A hősök is cserélnek némi tapasztalatot egymással, aminek köszönhetően Naofumi és csapata is fejlődni tud (megtanulják pl. a “gyorsutazás”, azaz teleportálás képességét, ami értelemszerűen nagyon hasznos lesz számukra a későbbiekben).

Úgy tűnik, hogy a cselekmény tetőpontján túl vagyunk, a főbb konfliktusok megoldódtak, mégis van hátra 3-4 rész, és nem igazán értjük, miként megyünk innen tovább. A királynő elküldi hőseinket egy üdülőszigetre, hogy ott fejlesszék a képességeiket, de Naofumi és társai rájönnek, hogy 2 napon belül itt is hamarosan lecsap a következő Hullám. Megismerkedünk két újabb karakterrel, Therese-zel és L’arc-kal (akinek még a nevét is úgy kell kiejteni, hogy Laruku, akárcsak a legendás jrock együttes L’arc en Cielnek) ami nagyon a semmiből jön, vakarhatja is a néző a fejét. Árulkodó az is, hogy ők is egyfajta HUD-ot, azaz játékost segítő interfészt látnak, ami a statisztikáikat, képességeiket jelzi számukra (akárcsak a 4 hősnek), azaz sugallja a történet, hogy valami nem kóser velük, Naofumiék mégis jól összebarátkoznak velük. Utólag jön a feketeleves, mikor kiderül, hogy a Hullámmal érkező, kimonós gonoszlánynak tulajdonképpen a társai, akik egy másik világból érkeznek Melromarcba, és azért küzdenek, hogy ezáltal saját világukat megmentsék. Az összecsapás látványos, a befejezés viszont kissé antiklimatikus: L’arc, Therese és a kimonós visszavonul a saját világába, azaz nincs egyértelmű győzelem. A befejezés megható és kedves: Naofumi jutalomként megkapja Raphtalia lerombolt falvának vidékét egyfajta birtokként, melynek onnantól kezdve ő lesz a gazdája, és itt készül kialakítani a bázisát a későbbi harcok, illetve toborzott társak képzése érdekében. Ő és Raphtalia egy csókot is váltanak, ami előreutal egy esetleges kapcsolatra kettejük közt a folytatásban.

Alapvetően sok bajom nincs a sorozattal, hozta, amit vártam tőle, és azt nagyon jól csinálta. Tetszik az üzenete, az őszinte barátság, összetartás és segíteni akarás ereje, amivel hősünk szép lassan elnyeri más karakterek bizalmát. Szeretek ilyen történeteket nézni, sokkal jobban esik, mint az esztelen, öncélú vérontás és brutalitás pl. a Solo Levelingben. Gondolom, nem véletlen, hogy két további évaddal is folytatták azóta, és a 4. éppen most készül. Lehet, hogy hagyok neki egy kis időt, hogy leülepedjen, mert igazából önállóan is megállja a helyét, és nem akarom, hogy egy esetlegesen csalódást keltő folytatás elrontsa az emlékét.

 

 

Zene:

YOASOBI – Idol (Oshi no Ko opening)

Fülbemászó sláger, ami nemzetközileg is nagyot ment a hallgatottsági listákon. Nekem is nagyon tetszik.

 

Iga Takuro – Doom (Oshi no Ko OST)

 

Iga Takuro – Mother and Children (Oshi no Ko OST)

A sorozat tele van érdekes, drámai és gyönyörű, instrumentális darabokkal, amikbe olykor belefacsarodik az ember szíve. A Doom második fele, illetve a Mother and Children messze kiemelkedik közülük, mert teljesen átérezni azt a tragédiát, amit az alaptörténet magában hordoz (és még keserűbb az érzés, hogy a cselekménynek alig sikerül vele foglalkozni).

 

Madkid – Rise (The Rising of the Shield Hero 1. opening)

 

Aleksey Chistilin – Catalonia

Teljesen véletlenül figyeltem fel ennek a zeneszerzőnek a munkáira. Mindegyiket áthatja egyfajta különös melankólia, ami aztán átcsap bizakodásba, felemeli a lelket és pozitívan fejeződik be. A Catalonia c. munkája tetszik a legjobban, de többet is berakhatnék, ha akarnék.

 

??? – Victory Song

A belgrádi tüntetéssorozatokról szóló tudósítások, drónfelvételek egyike alatt hallottam meg ezt a különleges, vallási éneket, kórusdalt. Tudom, elég random, de nem tehetek róla, ilyen korcs az ízlésem. 🙂