A 2025. negyedik negyedévében látott sorozatok

Kicsit megcsúsztam ennek a bejegyzésnek az összeszerkesztésével és közzétételével, de jöjjön akkor az év végi 3 hónap termése, vélemények és benyomások róluk.

Little Women – 10/7-8
Hierarchy – 10/9
Cat’s Eye (2025) p.1 – 10/4
Bon Appetit Your Majesty! – 10/8
The Last of Us (1. évad) – 10/8
The Last of Us (2. évad) – 10/6
Star Wars – Visions (2025) (3. évad) – 10/8
The Handmaid’s Tale (6. évad) – 10/7
The Rose of Versailles Movie (2025) – 10/4
10 Dance – 10/8

Little Women – 10/7-8

Régóta kerülgettem ezt a sorozatot. Egyrészt Kim Goeun miatt, akit eddig a Goblinban és az Eternal Monarchban láttam, és egyikben sem győzött meg úgy igazán, még ha utóbbiban sokat javított számomra az általános megítélésén. Nem tetszett, hogy a cím ennyire kiismerhetetlenné tette a dolgot, mert a Little Women, azaz Kisasszonyok ugye egy világirodalmi klasszikus, ráadásul az egyik kedvenc történetem, filmben is kizárólag csak az 1994-es változatot vagyok eltűrni Winona Ryderrel, a csodálatos Gabriel Byrne-nel, Susan Sarandonnal, Kirsten Dunsttal, Claire Danes-sel és persze a szívtipró Christian Bale-lel, az én headcanon-omban a 2019-es förmedvény Emma Watsonékkal nem létezik, soha nem is létezett. Hányok, ha bármiben meglátom ezt a színésznőt, hát még a nőellenes politikai nézeteitől, így eleve rossz konnotációja van számomra a “Kisasszonyok modern feldolgozása” elképzelésnek, ami ezt a koreai sorozatot is körüllengte. Évek óta megjelent már, és emlékszem, mikor még csak a tervezés szintjén volt a sztori, a cím alapján még a fordítása is felmerült bennem (mert akkoriban még ugye fordítottam…), de végül… máshogy alakultak a dolgok. A sok bűnügyi sorozat után azonban vágytam valami másra, és bár nem szeretem a szigorúan munkahelyi drámákat, ennek mégis adtam végül egy esélyt.

Oh Inju (Kim Goeun) egy nagyvállalat könyvelőjeként dolgozik, húga, Inkyeong (Nam Jihyun) az OBN tévécsatorna újságíró-tudósítója, legkisebb húguk, Inhye (Park Johu) pedig épp továbbtanulásra és művészi pályára készül. A három lány egész életében súlyos mélyszegénységben élt, mert a szüleik képtelenek voltak megfelelően gondoskodni róluk, apjuk óriási tartozást hagyott a vállaikon és a Fülöp-szigetekre ment (vagy inkább menekült) a felelősség elől, a család pedig azóta is ezt igyekszik törleszteni. Szeretnének kitörni ebből a helyzetből, hogy ne kelljen nyomorogniuk, fázniuk, ne nézzék ki őket társaságban az egyszerű, viseltes öltözékük miatt. A két felnőtt nővér utolsó garasát is összespórolja húguk születésnapjára, hogy Inhye elmehessen osztálykirándulásra külföldre, de anyjuk (Park Jiyoung) ellopja a pénzt, és az éjszaka leple alatt végleg magukra hagyja őket, és csatlakozik külföldön élő apjukhoz. Inju és Inkyeong teljesen kétségbeesik, és lassan bármit megtennének, hogy a helyzetükön változtassanak. Inkyeong próbál boldogulni a média világában, függetlenül, pártatlanul tudósítani, de a helyzetük oda vezetett, hogy az alkoholizmus rabjává vált, hogy meg tudjon birkózni a mindennapok terheivel. Inju a munkahelyén gyakran a köznevetség tárgya, egyetlen barátnője van, az egy emelettel felette dolgozó Jin Hwayeong (Choo Jahyun), aki a könyvelés mellett a vállalat különleges orchideáiról gondoskodik. A két nő között szoros lelki kapcsolat alakul ki, ezért is olyan megrázó, mikor Hwayeong váratlanul öngyilkosságot követ el. Inju nem tud megbirkózni a történtekkel, főként, mikor kiderül, hogy Hwayeong az évek során óriási pénzösszegeket lopott el a vállalat kenőpénzként fenntartott vagyonából: 70 milliárd wonnyi (kb. 16,5 milliárd forintnyi) összeget tett félre magának, meglepetésükre Inju neve alatt. Egy pénzmosással foglalkozó bróker, Choi Doil (Wi Hajun) ajánlja, hogy segít Injunak megszerezni a pénzt, és ha sikerül, megosztoznak rajta, ami teljesen megváltoztathatná Inju és húgai életét. Hwayeong ezen kívül további 2 milliárd wont (közel 500 millió forint) hagy hátra kimondottan Injunak, amit a lány egy öltözőszekrényben talál meg. A pénz eredeti tulajdonosa, a Won-Park család, élükön a szöuli polgármesteri székre pályázó Park Jaesanggal (Uhm Kijoon) és nejével, Won Sangával (Uhm Jiwon), akik mindenáron vissza akarják kapni a hatalmas összeget, hiszen ezt készítették elő a választási kampányhoz, melynek sikeressége a későbbi, elnökválasztás során is meghatározó lehet számukra…

Annak ellenére, hogy a történet fordulatossága felkeltette az érdeklődésemet, sokszor bosszankodtam is. Nem is azért, mert hülyeség volt, amit láttunk, hanem annak életszerűsége miatt. Sokszor mondják, hogy akinek hirtelen nagyobb összeg hullik az ölébe pl. egy lottónyeremény útján, de előtte nem tudott bánni a pénzzel, jó eséllyel 1-másfél éven belül teljesen eltapsolja azt, mert egyszerűen elveszti a realitásérzékét, mindenféle szarságot megvásárol belőle, amit korábban nem tehetett meg (drága autó, fényűző ház, luxuscikkek, márkák), széthordják a rokonai vagy akiket jóakaróinak vélt, vagy olyan dolgokba fektet bele, amikhez nem ért, esetleg elúszik minden szerencsejátékon, mert azt hitte, ő lesz majd a nagy jampi a kaszinóban, aki előtt mindenki hajbókolni fog, közben meg csak meg akarták kopasztani. És szóról szóra ugyanezt látjuk Injun is, miután megtalálja a 2 milliárd wont az öltözőszekrényben. A pénz láttán egyszerűen nem tud logikusan gondolkozni. Felkapja a hátára a katonai hátizsákot, amibe a pénz bele van tömve, ami nyilván feltűnést kelt bármilyen térfigyelő kamerán, de simán Szöul utcáin is, mert szokatlan látvány, hogy egy 40 kilós, sovány nő egy óriási katonai hátizsákot cipel szoknyában és tűsarkúban. Elhordhatta volna kis adagokban, egy sima női kézi- vagy hátizsákban, ami nem feltűnő. Elhelyezhette volna valamelyik bank széfjében egy rekeszben anélkül, hogy bármilyen pénzügyi felügyeletnek felhívta volna rá a figyelmét, és meghagyhatott volna maguknak annyit, amiből kényelmesen eléldegélnek, kifizetik a tartozásokat, és különösebb feltűnés nélkül előkészíthetnek egy külföldre költözést, név- és életmódváltást húgaival. Nem. Ő hazavisz mindent a putris lakásukba, a boltokban tucatjával veszi a fagyit, a sminkcuccokat, parfümöket, mintha nem lenne holnap, a pénzt pedig kimcsitároló dobozokban tartja, a hűtőben (csoda, hogy nem penészedtek meg a bankjegyek…). És nyilván idegesít, mint nézőt, ez a hülyeség, de be kell vallanunk, hogy teljesen reális a helyzet ábrázolása, mert aki olyan szegénységben nőtt fel, mint Injuék, jó eséllyel ösztönösen ugyanígy reagált volna. Azaz az életszerűségével fokozza a történet a feszültséget.

Aztán persze ott a lebukás Inkyeong előtt, aki megtalálja a hűtőben a rekeszeket, és az igazságérzete nem engedi, hogy a lopott pénzt nővére megtartsa, és azzal fenyegeti, hogy maga fogja feljelenteni őt, ha nem szolgáltatja azt vissza. Ez kicsit megint a másik véglet, mert a pénzt eleve tisztességtelen célokra akarták használni, olyan emberek, akiket Inkyeong maga is elítél (és akik miatt végső soron riporteri állását is elveszítette). Míg Injuban, legidősebb nővérben az anyai ösztönök a családra és annak jövőbeli boldogulására koncentrálnak, Inkyeongból mindez hiányzik. Meg sem fordul a fejében, hogy nem is igazán kettejüknek, hanem húguknak, Inhyének lenne ez igazán megváltás, hiszen a betegeskedő lánynak még az orvosi kivizsgálására se volt eddig különösebben pénzük. Az ő boldogulása kellene, hogy a szemei előtt lebegjen, hogy tanulhasson, külföldi egyetemre mehessen, és megvalósíthassa az álmait. De nem, Inkyeong szerint jobb lenne, ha mind tovább nyomorognának. Inkyeonggal emiatt nem tudok azonosulni, annak ellenére sem, hogy Nam Jihyunt nagyságrendekkel jobb színésznőnek tartom Kim Goeunnél, és sokkal-sokkal jobban szeretem is. De tetszik, hogy el tudok mindettől vonatkoztatni, és objektív kívülállóként karakterének beállítottságát szemlélni.

Inhye maga furcsa csodabogár a történetben. Nagyon tehetséges rajzoló- és festőművész, mégis hajlandó mesterművéről lemondani iskolatársa, Park Hyorin (Jeon Chaeeun) javára, aki történetesen Park Jaesang és Won Sanga lánya, Hyorin pedig a sajátjaként beadott festménnyel nemzetközi díjat is nyer. Hyorin és családja a nagylelkűsége miatt magához is akarja venni Inhyét, hogy a két lány majd együtt mehessen Bostonba tanulni, Hyorin ugyanis súlyos mentális problémákkal küszködik (melynek jórészt pszichopata szülei az oka), nem tud idegen helyen egyedül aludni, ezért mindenképpen kell mellé egy “társ”. Inhye nem bánja ezt, a két lány között a körülmények ellenére őszinte, szoros barátság szövődik, és a felnőttek őrült világában mintha lelkileg bezárkóznának egyfajta burokba, ahol csak ők ketten vannak, és ahogy próbálják megérteni, mi történik körülöttük. Inhye több alkalommal is szégyenkezni kényszerül nővérei, de különösen az ittas Inkyeong viselkedése miatt, ezért el is költözik tőlük, és Hyorinék családja részeként tölti mindennapjait, míg el nem jön a külföldre utazás ideje. Ők fizetik azt az életmentő pacemaker-műtétet is, melyre a lánynak szüksége van, kiderül ugyanis, hogy súlyos szívproblémái vannak. És érdekes, hogy Inkyeong milyen könnyen képes a pálfordulásra, és most már hajlandó lenne Inju 2 milliárdjából fizetni a drága műtétet, hogy húguk élete a tét, de lekésnek erről Hyorinék nagylelkű felajánlása miatt.

Tetszik, hogy a szereplőknek többször is át kell értékelniük saját helyzetüket, nézőpontjukat, felülbírálni addigi elveiket. Ez mindenképp jó történetvezetésre és forgatókönyvre utal, még ha ez a nézőben folyamatosan fenn is tartja a bizonytalanságot, feszültséget. Megbújik mindezen konfliktusok mellett a cselekmény hátterében egy titok, melynek gyökerei a vietnami háborúig nyúlnak vissza, és ami a kapcsolatok összefonódására magyarázattal tud szolgálni. Az egésznek, a lelepleződésnek a kulcsfigurája maga Hwayeong, aki, felismerve az Injuban rejlő potenciált, éveken át készült és igyekezett felkészíteni barátnőjét minderre, minden lépést előre megtervezett neki, hogy segíthessen.

Minden konfliktusnak fontos eleme a titokzatos kék orchidea, a “Vietnam Szelleme”, amiről nem tudjuk, mi a jelentősége, miért fontos, mi a tényleges hatása (drog, méreg, stb.). Gyerekkoromban volt egy olyan városi legenda, hogy sosem szabad olyan szobában aludni, melyben orchidea virágzik (és ehhez azóta is tartom magam), erre erősít rá a cselekmény is, de már-már egyfajta varázserőt tulajdonítunk a virágnak. A háttérzenei anyag is emiatt sokszor álomszerű, andalító, titokzatos, ami különösen varázslatos hangulatot képes teremteni.

A színészi játékra nincs panasz, hacsak Uhm Kijoont meg nem említjük, aki már megint ugyanazt a standard elmebeteget alakítja, mint minden negatív szerepében. Szerintem az I’m not a roboton és a The Viruson kívül egy szerepben sem láttam még őt, ahol pozitív figurát játszott volna. Nyilván neki ez áll jól, ebből tud megélni, de úgy érzem, be van ő is skatulyázva, mint oly sok más, korosztályába tartozó színész. Kim Goeun meglepett, hogy őszinte legyek. A sorozat elején ő és Nam Jihyun se nagyon találta a helyét, sok volt kicsit a csapkodás, fújtatás, hajdobálás, amivel frusztrációt vagy bosszúságot szoktak/próbálnak a koreai színésznők demonstrálni, de nagyon szépen beleértek mindketten a szerepeikbe. Nam Jihyun amúgy is egy gyönyörű, nagyon szerethető színésznő, a készítők mégsem estek abba a hibába, hogy ezt nála vagy épp Kim Goeunnél kihangsúlyozzák. Mindketten, de különösen Kim Goeun nagyon le van fogyva a szerep kedvéért, konkrétan elhiszed róla, hogy éheztek (nem úgy, mint pl. Jennifer Lawrence esetében, amikor a szintén mélyszegénységben élő, éhező Katniss Everdeent kellett alakítania…). És a viseltes, egyszerű ruháikban is csinosak, de nem érzed azt, hogy egyfajta Hamupipőkéket látnánk, akik gyönyörűek, csak koszosak: Inju haja (koreai standardhoz képest) igénytelen, hullámos (nem szép egyenes, kivasalt), olcsó ruhákat, cipőket hord, amiknek kitörik a sarka, az irodában kinézik őt az elegánsabb hölgyek, de még a főnökei is. Szóval ez mind-mind hiteles. Wi Hajoon szereplése és alakítása ugyanolyan harmatgyenge, mint amilyennek a Squid Game-ben is láttam. Van 2-3 arca, ahogy nézni tud, de igazából érzelmeket nehéz leolvasni róla. Kicsit háttérbe szorul az Inkyeongot segítő Jongho (Kang Hoon) is, minden férfi igazából csak asszisztál a nővérek életéhez, tetteihez, nem kimondottan a mozgatórugója annak. Az érzelmek, szerelmi kapcsolatok szinte teljesen hiányoznak a történetből, pedig a sorozat 3/4-énél már várná az ember, hogy valamilyen oldalról elcsattanjon legalább egy csók, mert ami családmodellt és párkapcsolatot eddig láttunk (polgi-jelölt és őrült neje, a lányok anyja és apja) elég elbaszott ahhoz, hogy végre valami normálisat is láthassunk.

És persze, ha már a cím, van NÉMI párhuzam a Kisasszonyok történetével, de nem annyi, ami a címválasztást indokolta volna. Ott a szegénységben élő család, igen, lánytestvérek, pipa, egyikük meghal betegség következtében, igen (igaz, még kisbaba korában, így ez már rögtön eltérés), ott van a legkisebbik, Inhye, aki elégedetlen az orrával, mint Amy, de emellett ugyanúgy művészi hajlamai vannak… Inju is valamilyen szinten hasonlít Megre, akit elit körökben mozgó barátnői próbálnak kicsinosítani, hogy gazdagnak tűnjön, amit élvez is, de Meg sosem vetemedett volna lopásra, nem ment volna férjhez csaló férfihez, mint Inju (hogy aztán elváljon tőle), ő szívből szerette John Brooke-ot. Ott van a lányok gazdag, vállalattulajdonos nagynénje (Kim Misook) is, aki March néni megfelelője, aki ugyanúgy magához édesgeti a korban 2. lányt (Jo, Inkyeong), annak reményében, hogy a társaságáért cserébe majd biztosítja a jövőbeli boldogulását, és halála után a házát is rájuk hagyják… De Jo író akart lenni, nem riporter vagy oknyomozó újságíró… Az igazán komoly különbség a nemtörődöm anya esetében válik nyilvánvalóvá, Marmee sosem lopta volna el lányai pénzét és hagyta volna őket magukra. Szóval mindezen apró, morzsányi utalások miatt kár volt a címválasztás, mert nincs értelme.

Valami aztán a 10. rész környékén megtörik a sorozatban. Ez nagyon jellemző szokott lenni a koreai doramák esetében, mert jellemzően ez az a pont, a történetek 3/4-e, ahol elkezdenek felpörögni az események, sorsfordító események történnek, fontos szereplők sérülnek vagy halnak meg, mely katalizátorként funkcionál a főhős(ök) számára, ad egy löketet az elhatározásuknak, és segít a végső konfrontációban és lezárásban. De ahogy ezt a Little Women megvalósította, annak nem sok értelme volt. Hőseink minden igyekezete, bizonyítéka, sajtómegjelenése ellenére Jang politikus úr népszerűsége folyamatosan emelkedik a közvélemény szemében, és hiába vetítenek le egy de facto gyilkosságot tőle nagykivetítőn a közönség számára, deepfake-nek nyilvánítva még azt is megússza és magasan veri minden ellenfelét a polgármesteri választások során, amivel Inkyeong újságírói hitelességén újra és újra csorba esik. A férfi azonban ezt követően se szó, se beszéd, öngyilkos lesz. A néző meg csak néz, hogy mi a f.sz, az egyik pillanatban még pezsgőzés és ünneplés, a másikban meg már ugrik is le a tetőről. Mert hogy a felesége és az általa (kómában fekvő apja helyett) igazgatott titkos, orchidea-rajongó szervezet úgy látta jónak, hogy most a pali öngyilkos legyen és ő azt gond nélkül megtette. Mit számít az élet, a politikai siker, a vállalat, melynek megléte és működése ezernyi embernek ad munkát és aminek hasznából a család él! Mit számít a családi élet, a saját gyermekének lelki békéje egy ilyen tett után!

Magyarázza a történet ezt azzal, hogy ők mind egy titkos szervezet, a Jeongran tagjai, akik egy olyan 12 fős katonai különítmény örökösei, akik a vietnami háború idején az amerikai csapatokkal együtt megjárták a csatateret, de ott saját feljebbvalóik is lemondtak róluk, így saját erejükből, nagy nehézségek árán tudtak csak hazatérni, és bosszút esküdtek a koreai társadalom ellen. Hogy ha már az így hátat fordított nekik, akkor ők és leszármazottaik mindent meg fognak tenni, hogy az élet minden területére (politika, gazdaság, szórakoztatóipar, sajtó, stb.) beférkőzzenek, kineveljenek újabb és újabb generációkat, akik idővel teljesen átveszik az irányítást. És ez tööööök jó. Maga a bosszú gondolata, és az ebből kialakuló közösség nagyon érdekes háttértörténetet adott az egész sorozatnak, mégis az utolsó részben szentelnek csak neki néhány jelentőségteljes percet, amikorra már szinte elengedtük a történet kezét, mert akkora volt a katyvasz az össze-vissza kavarásokkal. Újabb példája annak, hogy van egy remek alapötlet, aminek a megvalósítása teljesen fogyatékos.

Számos erőssége volt a sorozatnak, Kim Goeun egyértelműen közéjük tartozik, akárcsak a csodálatos zene, az értelmesebb fordulatokért felelős forgatókönyv, de nagyon sok dolgot másképp csináltam volna a helyükben.

 

Hierarchy – 10/9

Rég volt, hogy iskolai történetet néztem, talán a Solomon’s Perjury volt az utolsó ilyen, legalábbis ami emlékezetes maradt, és az egy nagyon jó sorozat volt. Az ilyenektől kicsit mindig tart az ember, mert ugyanúgy, ahogy a munkahelyi sorozatok, ezek is végtelenül idegesítőek tudnak lenni a szokásos klisékkel (iskolai kirekesztés, bántalmazás, klikkesedés, gazdag vs. szegény tanulók és pökhendi szüleik, stb.). És nem mondom, hogy a Hierarchy mentes ezektől, sőőőőt. De nagyon tetszett, hogy már az előzetes elárulta, hogy itt nem fognak fukarkodni a pénzzel, kendőzetlenül fogják tolni a képünkbe a gazdag gyerkőcök minden arroganciáját és devianciáját, és hogy főhősünk ezzel fog majd szembeszállni… Gondoltam, hát legyen!

A Jushin (Felső-)Középiskola a dél-koreai elit magániskolája. A Jushin Vállalatcsoport az elsődleges fenntartója, és természetesen mindenki más, aki hajlandó a gyermekének egy jó ugrókőként szolgáló lehetőségnek adományozni, és meg tudja fizetni annak tandíját. Tanulói szinte kivétel nélkül vállalatok, politikusok, fontos családok gyermekei, mezei halandók csak elvétve kerülhetnek be közéjük ösztöndíjprogramok segítségével, de őket teljesen kívülállóként kezelik a többiek, még az öltözékükben is megkülönböztetik őket. Így sikerül bekerülnie a fiatal Kang Inhannak (Kim Minchul) is, akit társai rendkívüli abúzusnak tesznek ki, folyamatos a kiközösítés, testi és lelki bántalmazás, amit el kell szenvednie, míg végül egy végzetes éjszakán cserbenhagyásos gázolás áldozatává válik. (Kétpetéjű) ikertestvére, Kang Ha (Lee Chaemin) bosszút esküszik, amiért fivére halálát látszólag igyekeznek eltusolni, és ösztöndíjprogram keretében (származását eltitkolva) bekerül egykori testvére helyére, hogy kiderítse, kik is voltak felelősök a történtekért. Négy jelölt máris akad, az iskola királyai és királynői: a Jushin Vállalatcsoport leendő örököse, a baltaarcú sportoló Kim Rian (Kim Jaewon) és az ő (egykori) kedvese, a gyönyörű Jeong Jaeyi (Roh Jungeui), valamint barátaik, a minden lében kanál Yun Hera (Ji Hyewon) és az életművész Lee Ujin (Lee Wonjung). A tanév nemcsak az új, társadalmi “kötöttségekhez” nem alkalmazkodó ösztöndíjas Kang Ha érkezése miatt tartogat meglepetéseket, ugyanis az iskola üdvöskéi, Rian és Jaeyi szakítanak (jobban mondva a lány magyarázat nélkül szakít a fiúval), ami lehetőséget kínál Hera számára, hogy meghódítsa magának Riant, akiért évek óta titkon epekedett…

Kicsit ugyanabba a hibába esik a sorozat, mint annak idején a koreai Boys Over Flowers (aminek megnézése közben szerintem lábon kihordtam 3 agyvérzést…), ugyanis hiába játszódik iskolai környezetben a történet, nem látjuk, hogy ténylegesen tanulás történne. A gyerekek vagy folyosókon sétálgatnak, vagy épp valahol üldögélnek, cseverésznek, mobiloznak, vagy épp kirándulnak, méregdrága luxusautókban utazgatnak, azaz minden csinálnak, csak épp tanórán nincsenek. A kezdő montázs elhint egy csomó érdekes dolgot, vívást, balettet, mindenféle iskola utáni szakkör és hobbi lehetőségét, de ezekből szinte semmit se látunk: jobbára csak az amerikai focit, ahol a férfi karaktereink a tesztoszteron-többletüket kiélhetik, 1-1 vívást és autóversenyzést, de nem tudjuk, mit is tanulnak valójában. A tantermekbe is csak azért megyünk, hogy lássuk, ki hol ül, vagy hova nem szabad leülnie, kivel nem szabad beszélnie, de ennyi.

Ellenben sokkal többet látunk társasági eseményekről, legyenek azok formális vagy informális jellegűek. A gyerekek féktelen bulikat szerveznek, ahol kontrollálatlanul folyik az alkohol, elfogadott a nyilvános cigarettázás és drogfogyasztás, a leplezetlen promiszkuitás, te meg, átlagos k-dorama nézőként csak bámulsz elkerekedett szemekkel, hogy egy koreai sorozat meg mer lépni egy ilyen témát, mert azért valljuk be, ez elég kényes dolog, és le a kalappal, hogy mindezt sikerül ráadásul hitelesen is ábrázolni. A fertő feneketlen mélységeit jelzi például az is, hogy Ujinnak viszonya van az egyik tanárnőjükkel, Han Jisuval (Byeon Seoyun) is, a kettejük közötti, szexuális természetű kapcsolatot nem is próbálják titkolni előlünk. Bepillantást nyerünk a gazdagok és befolyásosok világába, ahol már születéskor elrendeltetik mindenkinek a sorsa és sok esetben későbbi hitvese is, és ilyesmi vár Jeong Jaeyire is, mint a Jeong-család lánygyermekére, hiszen a vállalat jó eséllyel féltestvérére, apjának (Choi Wonyoung) második feleségétől származó arrogáns fiára (Kim Junhyung) fog majd szállni. Jaeyi központi figurája az eseményeknek nem csupán azért, mert Kang Ha hamar belehabarodik a lányba, és egyfajta védelmezői szerepet igyekszik betölteni mellette. A lány az otthonában egy megtűrt személyiség, akinek “hitvány” származású anyjáról beszélni se szabad, az apja egy ijesztő zsarnok, akitől folyamatosan fél, és valaki névtelenül zaklatja és bosszúpornóval zsarolja is őt, olyan titkokkal, melyekről csak ő tudhatna, így állandó rettegésben él, hogy mindez kitudódik az iskolatársai és családja előtt.

Furcsa, de a Boys Over Flowershez hasonló a dinamikája a helyi F4-nek: Rian a csendes, arrogáns faszfej, akit szatellitként körülleng mindenki, igyekeznek a kedvére tenni, külön drogbeszerzője és verőembere van, aki elintézi helyette a dolgokat, de ő maga érzelmileg egyfajta sündisznó, aki otthon saját vállalatigazgató anyja árnyékában él és igényelné a hagyományos értelemben vett törődést, amit nem kap meg. Hera állandóan pofázik (és róla eszembe jutott a The Sound of Music, ami szintén iskolában játszódott, és amiben hasonlóan aljas karaktert alakított), igazi szociális pillangó, akire mindenki irigykedve és csodálattal eltelve néz fel, és amit ő szemtelenül ki is használ. Mindenkiről mindent tud, mindenkit a helyére tesz, aki nem úgy viselkedik, ahogy azt ő elvárja, úgy öltözködik, akár egy páva/díva, de közben fogalma sincs róla, hogy apja vállalata a csőd szélén áll (aminek a vagyoni helyzetüket egyáltalán köszönhetik). Ujin kicsit olyan, mint a BoF Kim Beom alakította Yijeongja, aki playboy az elején, de jóval visszafogottabb összességében, mint a többiek és kicsit művésziebb beállítottságú. A különös az, hogy bár külső szemlélőként azt látjuk, hogy rátarti ribanc és ficsúr mindegyikük, de mindegyiküknek van egy “jó” oldala is: a két lány, Hera és Jaeyi kisgyermek koruk óta egymás legjobb barátnői, és ez a szerelem és fiúkérdés miatt most megszakadni látszik, amit látszólag mindkét lány meggyászol, de főleg Hera, aki konkrétan sír is emiatt. Rian és Jaeyi kapcsolata is teljesen normálisnak, bensőségesnek mondható, szinte már idillinek, ahogy őket ábrázolják: nagyon gyöngéd, figyelmes szerelmespárként látjuk őket, akik körül megszűnik a világ, ha magukra maradnak, mintha csak két hétköznapi tinédzser volnának, nem milliárdos örökösök. Egymással nem maníroskodtak, nem felvágtak, egyszerűen csak megélték a boldogságot. Szóval a sorozat szépen árnyalja ezt számunkra, ami, bevallom, nagyon tetszett.

Tetszenek a betétdalok is, adnak egyfajta baljós, bűnös, érzéki hangulatot az epizódoknak, ami jól tükrözi a sorozat témáit is. Nagyon tetszik viszont a sorozat mondanivalója, üzenete. Szépen építkezik a mocskos kis titkokkal, sokan gyanúba keverednek a néző számára, és csak a fináléban tudjuk meg, ki is vezette azt az autót azon a végzetes éjszakán, a megoldás pedig prózai, mégis meghökkentő. Sok sorozatnál hiányérzetünk van, nem mindig úgy bűnhődik meg a bűnös, ahogy szeretnénk, vagy nem úgy győz a jó, ahogy szívesen láttuk volna… Itt viszont nagyon keveset érzek ebből. Meglepő módon az F4 minden tagjának van gerince, szembe tudnak nézni önmagukkal, saját hiányosságaikkal, képesek bocsánatért esedezni és vállalni a felelősséget a tetteikért, még ha az kivívja szüleik haragját, a közvélemény sárdobálását, ami súlyos vállalati vagy politikai presztízsveszteségeket okoz szüleiknek. Mondhatnánk, hogy a szülők csak vendégszereplők a sorozatban, mert elég keveset látunk belőlük, és bár egyik-másik igencsak kiváló a maga nemében (Hera és Jaeyi apja különösen), ez a történet mégis a gyerekekről szól, és ez így van jól.

Az igazat megvallva megdöbbentett a befejezés, a szereplők jellemfejlődése és a megoldás. Több jelenetet egyenesen megkönnyeztem (a tinédzserterhesség, baba elvesztése és a gyász feldolgozása, a két lány barátsága és kibékülése, Hera apjának csődje és a családi vagyon elúszása, és ahogy ábrázolták azt, hogy a lánynak a sofőr helyett busszal kellett iskolába mennie, és hogy eddig mennyire különc életet élt ahhoz, hogy azt se tudja, mit kelljen csinálni, és most mindenki ellene akart az iskolában fordulni, mert ő is “csóró” lett…). Azt is megértettem, hogy bármennyiszer is kértek bocsánatot Kang Hától, annak fivérét már semmi sem hozhatta vissza a sírból, és a fiúnak minden joga megvolt ahhoz, hogy haragot őrizzen meg a szívében. Ettől ő nem lett rosszabb, gyengébb vagy gonoszabb karakter. Sőt, ő volt az, aki elindított valamit az iskolában: sikerült rábeszélnie a többi csóró ösztöndíjast, hogy ne hagyják magukat, álljanak ki az érdekeikért, és vessenek véget a vegzálásnak és bántalmazásoknak. Az iskolában elindul egy változás, a sorozatos megfélemlítéseknek vége szakad, a légkör is megváltozik, ez volt a cél, és ezt gyönyörű látni. A stáblista utáni jelenet ad persze egy érdekes körítést a dolognak, és az új igazgatónő érkezése is sejteti, hogy lenne potenciál egy 2. évadban, az pedig biztos, hogy én azonnal vevő leszek rá.

 

Cat’s Eye (2025) p.1 – 10/4

Egyszerre éreztem izgatottságot és undort, amikor megláttam, hogy ennek a szeretett, klasszikus, 80-as évekbeli sorozatnak (is) lesz felújított változata (reboot). Gyerekkorom legszebb éveiben ezen és más, hasonló animén nőttem fel, melyeket különböző német csatornákon néztünk, és amikből sokan a nyelvet is megtanultuk. A Cat’s Eye azonban különleges volt. Híres volt arról, hogy a túlzó testarányok és sokat vitatott, nagy gülüszemek helyett az emberi realizmust célozta meg a rajzstílusa, mely szorosan igazodott a mangájához is, amit a City Huntert is jegyző Tsukasa Hojo készített, és nagy népszerűségnek örvendett. Imádtam a soroztat minden percét, a legendás német szinkront, ami készült hozzá, ahogy a szinkronszínészek alkalmasint artikulálatlanul üvöltve élték bele magukat a szerepeikbe, amiken könnyesre röhögtük magunkat. De a humor mellett megvolt benne a dráma, az érdekes háttértörténet három, az édesapját kereső nővérről, egy rendőr és tolvaj szerelméről, melyet mind-mind áthatott a 80-as évek korhű stílusa, legyen szó a ruházatról, lakberendezésről, városi életérzésről, járművekről, technológiáról és nem utolsó sorban a zenéről. A Cat’s Eye egy igazi gyöngyszem, ami sokakban örökké kedves emlék maradt. Mint minden más, igazán népszerű “régi” sorozatot, ezt is utolérte a reboot-láz, amit jelen esetben a Disney és az abba épp most beleolvadó Hulu karolt fel nyugaton, így a reboot sorozatot magyar nézők is szinte a premiertől kezdve követhetik a streamingóriás platformján – igaz, két részletben, felét idén, felét jövőre.

Az eredeti cselekmény szerint Rui, Hitomi és Ai Kisugi Tokióban élő testvérek. Nappal egy Cat’s Eye nevű kávézót üzemeltetnek (az idősebbek legalábbis, Ai ugyanis még középiskolás), éjszakánként azonban ugyanilyen néven hírhedt műkincstolvajként tevékenykednek. Nem véletlenszerűen vagy önkényesen rabolnak azonban: az apjuk, Michael Heinz a második világháborús náci Németországban művész és műkincsgyűjtő volt, a férfi viszont nyomtalanul eltűnt a gyűjteményével együtt. (Japán édesanyától született) lányai úgy sejtik, apjukat ellenségei, rosszakarói tüntethették el, de nem akarják feladni a reményt, hogy egy nap még megtalálják és megmenthetik őt. Azt remélik, hogy a gyűjteményének időről időre felbukkanó darabjai segítségével újabb és újabb információmorzsákhoz juthatnak, ezért lopnak el módszeresen mindent, ami egykor a Heinz-kollekció része volt, és ami tulajdonképpen eredetileg is őket illetné meg. A középső lány, Hitomi mindeközben próbálja megtalálni a helyét a világban vőlegénye, a rendőrnyomozó Toshio Uzumi mellett, aki mindenáron el akarja kapni a három tolvajnőt, ellenkező esetben akár az állása is lehet a tét…

Mikor megláttam az első képeket és előzeteseket, elfogott a hányinger. A korábbi rajzstílusból alig maradt meg valami, helyette torz, gyakran amorf figurákat kaptunk. A karaktereknek a jelenetekben konkrétan sokszor arca sincs, mintha ezzel akarnák jelezni, hogy úgyis távol állnak a nézőtől, nem fontos látnunk pontosan, hogy szemük, szájuk is van. Tsukasa Hojo gyönyörű nőábrázolásának búcsút mondhattunk, az elegáns Rui/Nami egy lóarcú banya, a szépséges középső testvér, Hitomi is egy csúnya nő lett, de aki igazán szerencsétlenül néz ki, az a legkisebb húg, Ai/Love. A hölgyek az egyik jelenetben még bögyösek, a másikban már olyan lapos a mellkasuk, mintha mindegyik valami transznő lenne. 4-5 emelet magasról ugranak le a cselekmény kedvéért, holott ekkora túlzások az eredeti történetben soha nem voltak. A karakterek között nulla a kémia. A terek üresek. A trió hatalmas családi háza kong az ürességtől, egy hatalmas lépcsőházszerű közlekedőnek az egyik sarkában van berendezve Ai számítógépes pultja, de semmi más nincs az egész helyiségben. Az animáció minősége kriminális, az új opening pedig egyszerűen hallgathatatlan dajdajozás, és legszívesebben beleállítanék egy kötőtűt a füleimbe, amikor csak meghallom. Szemmel láthatóan mindent kispóroltak belőle, ami fontos volt, ezért már azon voltam, hogy tiltakozásom jeléül meg se vagyok hajlandó nézni a sorozatot. A józan észt felülírta a nosztalgia iránti vágy és az eredeti történet szeretete, de nagyon mínuszból indult már az első rész is. Totál alkalmatlan, idióta töltelékkarakterekkel dolgozunk, még a folyamatosan üvöltő főnököt is alig látjuk, a leleményes Asatani rendőrnő, Toshio új társa is csak a sorozat negyedénél bukkan fel.

A legrosszabb az egészben, hogy a szereplőket olykor teljesen hülyének állítják be. Különösen igaz ez a legkisebb lányra, Aira. Ai az eredeti sorozatban is neveletlen bakfis volt néha, de csak néha, mert a legtöbb esetben engedelmes volt, sőt, technológiai szempontból ő a csapat esze, aki mindenféle, korát meghaladó találmánnyal segíti az akcióikat, és elkerülni a lebukást. Rebellis jelleme mögött azonban egy olyan kislány traumája húzódik meg, aki idősebb nővéreivel ellentétben semmilyen emléket nem őriz az édesapjukról (és elhunyt édesanyjukból se), hiszen kisbaba volt még, amikor a férfi eltűnt, ami miatt különösen igyekszik segíteni megtalálni őt, hogy végre megismerhessék egymást. Emiatt irigyli is kicsit nővéreit, azok pedig megértik, milyen törést okozott ez benne. Az új sorozat azonban gyakran infantilizálja Ait, ügyetlennek állítja be, aki mintha nem gondolkozna előre, meggondolatlanul beszél, és emiatt képes lenne akár bajt is okozni. Nagyon le van butítva Rui karaktere is: a legidősebb nővér mindig is a csapat intellektuális vezetője volt, aki Nagaishi úrral térképezi fel a terepet, múzeumokat, felbukkanó műkincseket, a férfi pedig mindenben támogatja őket, mert számára is fontos, hogy megtalálják apjukat. Finom, művelt, divatos nő, aki tisztában van az adottságaival és nem fél a bájait is bevetni, ha azzal előrébb jutnak. Nos, Nagaishi úrral egyszer, ha találkoztunk eddig az új sorozatban, Rui pedig teljesen egy szürke kisegér. Nem látni benne a nagyvilági dámát, a kikezdhetetlen elméjű, okos nőt, egyszerűen belefásul a mindennapokba. A fókusz természetesen mindkét sorozatban inkább Hitomin van, illetve az ő kapcsolatán Toshióval, amiről megtudunk ugyan egyet s mást, de azt igazán nem, hogy pontosan hányadán állnak. A sztori szerint középiskolás koruk óta együtt járnak és szerelmesek, és míg a régi sorozatban azért megvan a 80-as évekre (meg amúgy a japánokra általánosságban is) jellemző önmegtartóztatás, a promiszkuitás hiánya, ma már nagyon más világot élünk. De ezek szerintem még csókolózni se csókolóztak, Toshio már egy arcra adott puszitól is zavarba jön. Nyilván ez rajzfilmes túlzás, de ha már felmelegítettük a történetet, és adtunk neki egy modern pofont, az emberi kapcsolatok mibenlétére is rávilágíthattunk volna.

Ugyanígy hiányzik, hogy a lányok által használt technológia bármilyen fejlődést mutatna. Az eredeti sorozatban Ai robotot épít, jeladókat, lehallgatókat bütyköl, a lányok pedig minden kütyü mellett nagyon is sportos alkatúak, ami segít nekik a rablások kivitelezésében: az akrobatika mesterei, úsznak, búvárkodnak, síelnek, amellett, hogy autót, motort és helikoptert is tudnak vezetni. De még így is akadnak nehézségek, nem mindig alakulnak simán az akciók, van, amikor csak hajszálon múlik a lebukás, vagy épp egy súlyosabb sérülés. Jelen sorozatnál nem igazán látunk ebből semmit. De abból sem, hogy azóta a másik oldal, a bankok, múzeumok védelmi rendszere bármit fejlődött volna. Ma már minden utca be van kamerázva, akárcsak a középületek, és míg a 80-as években, ha voltak is biztonsági kamerák, azoknak a felvételi minősége a béka segge alatt volt, ma már ez egyáltalán nincs így. Egy babakamera képes olyan éles képet közvetíteni, hogy azon minden látszik, nemhogy milliárdos értékeket őrző intézmények rendszerei. Szóval a lányok még mindig szabadon hagyott arccal, maszk, sál, satöbbi nélkül hajtják végre a bevetéseiket, ami egyrészt ma már nevetséges, másrészt életszerűtlenül ostoba is. Ha mondjuk a lányok valamilyen spéci maszkot viselnének, Ai valami találmányát például, ami egy kamerán teszem azt kihomályosítja az arcukat, simán elfogadnám. Bármilyen technológiai újdonságot. A modern korból semmit nem adaptáltak és integráltak jól a történetbe, így emiatt… úgy érzem, teljesen felesleges is az egész.

Hogy a sorozat második fele januárban mit alakít, még kérdéses. De az biztos, hogy ez így, jelen formájában nagy csalódás.

 

Bon Appetit Your Majesty! – 10/8

Yeon Jiyeong (Yoona) egy Michelin-csillagos séf, és Franciaországban egy rangos, nemzetközi főzőverseny győztese, melyen óriási pénznyeremény és egy prominens étteremben való elhelyezkedés lehetősége is üti a markát. A győzelem után hazafelé tart a repülőn, táskájában egy antik könyvvel, melyet apjának visz haza Dél-Koreába, amikor a mosdóban hirtelen úgy érzi, hánykolódni kezd vele a gép, a könyv pedig, néhány sornyi szöveg felolvasását követően mintha beszippantaná őt magába. Országának középkori időszakában találja magát, egy (fiktív, de Yeonsangun királyról mintázott) zsarnok király (Lee Chaemin) birodalmában. Őfelsége épp vadászaton vesz részt, amikor a nőbe botlik, de bérgyilkosok megsebesítik, így mindketten a vízbe zuhannak és messzire sodródnak a többiektől, és egy időre egymásra vannak utalva. A király rettegésben tartja udvartartását és népét, kizsákmányolja alattvalóit, elragadja lányaikat, asszonyaikat, hogy azokból később háremhölgy vagy cseléd legyen, így nagy az elégedetlenkedés. Sötét erők már az elmozdításán gondolkoznak, Jiyeongnak pedig egy ilyen bizonytalan légkörben kell megállnia a helyét, mint a királyi konyha új főszakácsa.

Mint az időutazós sorozatok nagy kedvelője, örömmel vetettem bele magam ebbe a sorozatba a Hierarchy után, hát még így, hogy történelmi/kosztümös történetről van szó. Kicsit ugyanaz a baj vele, mint minden, magára valamicskét adó történelmi és időutazós sorozattal: az időutazó hős túl könnyen és gyorsan adaptálódik a környezetváltozáshoz, nem látjuk különösebben a nehézségeket, ami több száz évnyi kulturális, gazdasági vagy épp egészségügyi eltérésből fakadna. Ezért is szerettem pl. a Tang Dynasty Tour c. sorozatomat, mert ott a főhősünk, a régész-kincsvadász nagyon okosan lavírozott a múltban, nemcsak történelmi ismeretei miatt, hanem mert tudta, hogy másképp könnyen az élete lehet a tét. Találmányaival igyekezte korhűen ugyan, de úgy irányítani maga körül a dolgokat, hogy azok kedvező hatással legyenek rá, de ne keltsék fel a korabeliek gyanakvását vagy haragját. Itt, mint oly sok más esetben, ebből semmit nem látunk. Nem látjuk, hogy hősnőnknek pl. fizikai nehézséget okozna a rengeteg gyaloglás (a kocsi vagy tömegközlekedés hiányában), a kényelmetlen cipő, amit ebben a korban viseltek, rég széjjel törte volna a lábát. Nő létére nem látjuk, hogy a higiénia (vagy épp annak hiánya) zavarná. Hogy aki a modern életben a mindennapi fürdéshez van hozzászokva, hogyan birkózik meg a tisztálkodás hiányával napokon keresztül. Hogy pl. miként gondoskodjon magáról menstruáció idején, hogyan járjon vécére ezekben a régi ruhákban. Nem merül fel pl. annak a gondolata, hogy valaki bármilyen okból mondjuk állandó gyógyszerszedésre szorulna, és mi lesz így, ha elfogy, ami nála volt. Ilyenek. Hiányzik belőle a hitelesség, az életszagúság, és úgy vagyok vele, hogy nagyon szívesen megnéznék egyszer egy olyan történetet, melyben ezekre a kérdésekre választ kapunk. Nem csak arra, hogy jaj, más szavakat kell használni az angol töltelékszavak helyett.

Nyilván egy ennyire életszagú történetet nehéz eladni, a történelmi sorozatokkal mindig nehezebb a dolga a készítőknek, mert nem tudnak annyi pénzt behúzni a modern termékelhelyezésekből, így valami mással el kell adni a sztorit, ami jelen esetben nem a dráma, hanem a humor. Ami bevált a Mr. Queennél, az a recept ugyanúgy jól jött ennél a sorozatnál is. Yoona messze a Girls Generation legnagyobb tehetsége, és nagy szerencséje van, amiért ilyen jó sebészei voltak, akarom mondani, ennyire jó génekkel áldotta meg őt a sors, mert simán kinéz huszonévesnek, így bőven van neki még legalább 10 évnyi ilyen és hasonló, vidám, csicsergős, mosolygós, nevetős szerep. Sok érzelmi töltetet a sorozat nem igazán kíván, mert az egésznek a jellege nem más, mint a kajapornó: a finomabbnál finomabb ételek elkészítése a Palota ékköve módjára, aztán nézhetjük az orgazmikus reakciókat mindenkitől, aki csak megkóstolja ezeket a műalkotásokat. Sajnos mindezek miatt minden más, érdemi cselekmény eléggé a háttérbe a szorul, a felsorakoztatott, rengeteg kiváló legacy színészről nem is beszélve, akiket igazándiból elpazarol a sorozat, feleslegesen. Az eunuchoktól (Jang Gwang, Jeong Gyusu) kezdve a minisztereken (Son Jonghak, Kwon Taewon, Jo Seungyeon) át az anyakirálynéig (Seo Yisook) igazából csak díszletei a főzéses kalandoknak, még a női udvartartás asszonyai is csak kommentálják a történteket, de nem aktív részesei azoknak. Egyedül Kang ágyas (Kang Hanna), a király állítólagos kedvence az, aki titokban szervezkedik őfelsége ellen, szövetkezve annak ellenségével, Jesan nagyherceggel (Choi Gwihwa), hogy utóbbit trónra juttathassák. Mindenkinek van egy kicsi, megható háttértörténete, de minden a kajálásról szól, és hogy a király hogyan habarodik szép lassan bele a szépséges szakácsába. A konyhai személyzet aranyos és vicces, Kim Kwangyu mint a rangidős Eom szakács tökéletesen megállja a helyét. Megvan a történelmi sorozatokra mindig jellemző ming/mandzsu hűbéruras kérdés is, most is, mint mindig, számítani kell egy nagykövet érkezésére, és az ezzel járó, puskaporos, politikai hangulatra. Látványos a főzőverseny a kínai szakácsok ellen, és külön pluszpont, hogy a színészek konkrétan kínaiul próbálnak beszélni, és nem mindenki simán csak koreaiul fecseg.

Nem mondom, hogy nem élveztem, de egyik-másik epizód néha már sok volt, főként, hogy mindegyik rendkívül hosszú, 75-80 perces rész volt. Sok a királyunk látszólagos félénksége és szemérmeskedése, mikor számos asszonya, ágyasa van, sok a modoroskodás és marakodás a konyhában, sok Yoona karakterének méltatlankodása és nyivákolása. Aki igazán kiemelkedik, az az elragadó Gilgeum (Yoon Seoa), az első kisasszony, akivel séfünk összebarátkozik, és magával viszi segédként a palotába. Egy bájos, teli szájjal beszélő, egyszerű, de lojális teremtés, egyszerűen imádni való. A másik Kang ágyas, a szarkavaró, ami nem nehéz, egyedül neki kell az udvarban igazán dolgozni, hogy kiemelkedjen a többiek közül, így egy minimális erőkifejtéssel is maradandót tud alkotni, de Kang Hanna nyilván több ennél a standard “szép vagyok és gonoszan nézek, azaz én vagyok a végzet asszonya” sablonnál. Voltak karakterek, akikről eleinte nem tudtam eldönteni, hogy most jó oldalon állnak-e vagy sem (a történelem szerint nyilván nem, ha Yeonsangunt támogatták…). Ilyen volt a szexi udvari bohóc Gonggil (Lee Jooahn), a királyi főtitkár Im Seongjae (Oh Euisik), de azt hittem, nagyobb szerepe lesz majd Hong Eonuknak (Jeon Jaehong) is, aztán mégse.

A befejezés persze tartogat mindent, amit az előd-sorozatokból össze lehetett kukázni: nagy drámai, államellenes összeesküvések (Mr. Queen, Dr. Jin) jelenkori megfelelőjét mindazon jelentős múltbéli karaktereknek, akikkel az időutazó találkozott (Rooftop Prince), a jövőbe kómába visszaérkező hősnőt (Moon Lovers), aki vágyódik a múltban hagyott szerelméért [akiről tudjuk logikus módon, hogy nem “hagyta” őt a múltban, ő mostanra halott, minden kortársával együtt, de mindegy…], és az újjászülető/jelenkori testben valahogy megjelenő hősszerelmes, aki időt és évszázadokat áthágva a szerelem erejétől fűtve mégis követni tudta őt valahogy (újfent Rooftop Prince). A lezárás szerintem így kerek, nem is értem, miért sírtak a nézők folytatásért, amit állítólag berendeltek azóta… mit lehet még ezen tovább mesélni?

Mindegy, összességében nem volt ez olyan rossz.

 

The Last of Us (1. évad) – 10/8

Sokáig csak kerülgettem ezt a történetet (is), mert egyrészt Pedro Pascal, meg Bella Ramsey, meg amúgy sem szeretem a horror történeteket, és a sorozatot anélkül nem akartam megnézni, hogy a játékot, mely alapjául szolgált, ne játszottam volna ki. Ahogy regényadaptációt is nehéz megítélni anélkül, hogy olvastuk volna (pl. Bridgerton), úgy igaz ez játékoknál is. És az elmúlt években nem sok videojáték adaptációja mondhatja el magáról, hogy pénzügyi és szakmai szempontból is sikeresnek vagy nyereségesnek tekinthető, függetlenül az online vitrioltól és népharagtól. A The Last of Us pedig kétségkívül ebbe a kategóriába esik. Ha már mindkét része bekerült a Playstation előfizetésemmel ingyen játszható játékok közé, gondoltam, vágjunk bele, miért is ne. A sorozat első évada a 2013-as megegyező című, első játékon alapszik (meghökkentő, hogy egy 12 éves játékról van szó, mert ahhoz képest objektíven kiváló játékmenettel, grafikával, animációval rendelkezik, és én az ilyesmit illetően mindig kritikus szoktam lenni…).

2003-ban Indonézia fővárosában egy rejtélyes fertőzés üti fel a fejét egy gyárban: harapásnyomot viselő emberek kezdenek el erőszakosan viselkedni, és másokat is megtámadni, az ismeretlen eredetű járvány pedig napokon belül világméretű katasztrófává válik. A kór hátterében egy cordyceps gombafaj mutálódása és elszaporodása áll, amitől gyakorlatilag élőhalottá válik minden emberi szervezet, amit megfertőz. Joel Miller (Pedro Pascal) cserfes, 14 éves kislányával, Sarah-val (Nico Parker) és öccsével, Tommy-val (Gabriel Luna) él Texasban, amikor a szerencsétlenség bekövetkezik. A kezdeti zűrzavart óriási káosz követi az információhiány és fertőzöttek elől pánikszerűen menekülő lakosság és rendvédelmi szervek miatt. Joel és Tommy is menekülni próbál Sarah-val, amíg megtehetik. Mexikó felé veszik az irányt, de az autójukkal hamar karamboloznak, egy túlbuzgó katona pedig tüzet is nyit rájuk, mert a sérüléseik miatt véres ruhájuk alapján azt hiszi róluk, ők is fertőzöttek. Joel csak megsérül, de Sarah halálos sebesüléseket szenved. 20 évvel később, 2023-ban a világ egészséges túlélői nagyvárosok karanténzónáiban élnek. Joel és Tommy Bostonban húzzák meg magukat, és dolgoznak, a fegyveres katonai karhatalom, a FEDRA szigorú felügyelete alatt. A katonai diktatúra ellen titokban évek óta szervezkedik egy szabadságharcos, rebellis csoportosulás, a Tűzbogarak, akik idealista eszmék közepette szeretnék átvenni az irányítást, mindeddig hiába. Amikor azonban a bostoni vezetőjük, Marlene (Merle Dandridge) rábukkan egy 14 éves kislányra, Ellie-re (Bella Ramsey), aki több hetes harapásnyom ellenére sem tűnik betegnek, rájönnek, hogy a gyermek immúnis lehet a kórral szemben, ezért feladatukként tűzik ki, hogy eljuttassák őt “nyugatra”, egy kórházba, ahol tagjaik már kísérleteznek a gyógymóddal, melynek most Ellie kulcsfigurájává válhat. Joelt bízzák meg azzal a feladattal, hogy kicsempéssze Ellie-t a karanténzónából, és elvigye őt szövetségeseikhez. A férfi, aki amúgy is épp kiszökött öccse, Tommy keresésére akart menni, kelletlenül, de vállalja a megbízást, és élettársával, Tess-szel (Anna Torv) nekivágnak a romos városoknak, elhagyatott lakónegyedeknek, hogy azokon átkelve leszállítsák Ellie-t a Tűzbogaraknak.

Oh boy, nem is tudom, hol kezdjem. Egyrészt le kell szögeznem, hogy továbbra sem vagyok a horror- és zombiműfaj kedvelője, és valószínűleg a The Last of Us széria volt az első és utolsó ilyen, amilyennel játszottam, de a történetvezetés és játékmenet nagyon tetszett. Hasonlót vártam tehát a sorozattól is, melynek ugyanaz volt az írója, rendezője és általános showrunnere, mint a játékoknak, az über-woke Neil Druckmann. Ez  jó, mert nem kell attól tartani, hogy az ember dédelgetett “gyermeke” (projektje) idegen kezekbe kerül, akik aztán kiherélik a sztorit (Disney és Lucasfilm, most rátok nézek…). Ugyanakkor előre lehetett számítani, hogy a játékban látott woke témakörök ugyanúgy elő fognak jönni az élőszereplős feldolgozásban is, csak ha lehet, még retardáltabb formában. Kezdődött ez már rögtön azzal, hogy Joel szőke és kék szemű játékbeli kislánya, Sarah itt rögtön néger és afro-hajú, Joel és Tommy a játékban teljesen normális fehér bőrű férfiak, itt mindkettő latin (Pascal ugye chilei, Luna meg gondolom, mexikói felmenőkkel rendelkezik), mert miért ne, ma már büntetés szőkének és kék szeműnek vagy fehér embernek lenni Hollywoodban. Nyilván borítékolható volt, hogy a játékban leszbikus és néger kislányba szerelmes Ellie most is az lesz, ezen már nem volt mit fokozni. Érdekes módon minden, amúgy konvencionálisan szép vagy csinosnak mondható színész úgy néz ki, mint valami koszos alkesz vagy hajléktalan (ami tök karakterhű, tévedés ne essék!), egyedül a Tűzbogarak néger Marlene-je van kipattintva és visel full tiszta és szexi ruhát, mert miért is ne. És nyilván ennek a történetnek nem arról kell szólnia, hogy modellalkatú figurák tiszta, szépen vasalt ruhákban harcolnak a gombazombik ellen, de akkor legyünk már következetesek, na!

Többen visszatértek a játékból (mert hangjukat és/vagy arcukat adták benne a karaktereknek), a főszereplő Ellie esetében azonban szükség volt újrakasztolni a színésznőt, mert a hangja, Ashley Johnson felnőtt nő, mára 42 éves, érthető módon nem játszhatta volna el Ellie-t a sorozatban. Bella Ramsey ugyanúgy kiválóan hozza a kiállhatatlan, rátarti, szerethetetlen tinédzsert, akinek a beszólogatásaiból és bunkózásából már annyira eleged van, hogy te magad vernéd őt agyon (pun intended). Állítólagos inspirációként Ellen/Elliot Page szolgált, ezért Ramsey mell-leszorítót viselt a forgatás alatt, aminek már a gondolatától is felfordul a gyomrom, hogy miért kell ezt, elég legyen már ebből az LGTV őrületből. Ellie a játékban egyértelműen egy soványka, kissé fejletlen kislány, de kislány, ne csináljunk már belőle valami nembináris rémet, csak mert nincsenek hatalmas mellei!

Számos különbség megfigyelhető a játék és a sorozat között, és az egyik leglényegesebb az maga Joel. A játékban egy könyörtelen, ütőképes harcos, a sorozatban viszont keveset látjuk őt közelharcban, inkább az egész bagázs menekül, semhogy kommandózna. És igen, nyilván mindenki máshogy játszik: van, aki ledesszantozza az ellenséget, lopakodik, mesterlövészkedik, füstbombáz és Molotov koktéloz (mint pl. én), más meg inkább elszalad és csak akkor konfrontálódik, ha az elkerülhetetlen. Pedro Pascalról a Mandalorian óta tudjuk, hogy nem az a fajta, aki hajlandó lenne megerőltetni magát, ott is végig más viselte helyette a páncélt, ő csak ült a kényelmes szinkronszobában, és utólag szinkronizálta a karaktert. Itt se lesz belőle Rambó, annak ellenére, hogy ez meghatározó eleme volt a játéknak. Kiváló az orgánuma, nagyon kellemes, mély, dörmögős hangja van (ahhoz képest, hogy a való életben amúgy “milyen”…), és minden közéleti kritikát figyelmen kívül hagyva, objektíven egy nagyon jó színész. Hollywood természetesen megpróbálja úgy eladni őt nekünk, mint korunk új alfa-hímjét, amit nyilván nem fog bekajálni senki, mert… na.

És azt hihetnénk, hogy a történet főként Joel és Ellie menekülésére vagy menetelésére fókuszál, de ahogy a játékban, a sorozatban is melléjük szegődnek olyan karakterek, akik ideig-óráig velük tartanak, vagy kisegítik őket egy szorult helyzetből, kicsit kibővítve azt a világot, amit a játék megteremtett, bemutatva, melyik túlélő hogyan birkózik meg a katasztrófával és annak utóéletével. A filmes formátum lehetőséget nyújt arra, hogy kicsit jobban kibontakozzanak ők is, látva pl. hogy egy egész epizódot szentelünk Bill (Nick Offerman) és Frank (Murray Bartlett) találkozásának, 20 éven át tartó baráti-szerelmi kapcsolatának, és végül halálának – ami egyébként egy nagyon éles különbség a játékhoz képest (ismét). Ott ugyanis a hátrahagyott üzenetekből (amiket Joellel a házak, romok, stb. közt felszedhetünk), az derül ki, hogy a két férfi kapcsolata elmérgesedett, különváltak egy vita miatt, és főszereplőink bizonyosodnak meg végül Frank haláláról. Bill Joel és Ellie érkezésekor még bőven életben volt, kimentette őket egy szorult helyzetből (a kis települést ugyanis rég ellepték a fertőzöttek, nem úgy, mint a sorozatban, ami egy tiszta, jól védett helynek bizonyult), és a kocsiját nekik adva lehetőséget biztosított nekik az elmenekülésre, törlesztve ezzel korábbi adósságát Joelnek. A sorozat kicsit kiszínezte, romantizálta a két férfi viszonyát, számos csókot és egy burkolt szexjelenetet is láttunk köztük, ami a sorozat megjelenésekor igencsak kiverte a biztosítékot a játék rajongóinál. Nyilván nem mindenkinek kellemes két szakállas negyvenes-ötvenes mackós pali szexualitásának kibontakozásával, csókolózásaival szembesülni, nem is gondolom, hogy erre szükség volt, sokkal jelentőségteljesebbek voltak azok a jelenetek, ahol kettejük szoros barátsága, összetartása, hűsége, önfeláldozása jelent meg.

Hasonlóképpen bepillantást nyerünk Kansas városának életébe, amikor hőseink oda megérkeznek: a helyi katonai diktatúrát a nép megdöntötte, a fegyveres rémuralmat most ők gyakorolják, és szinte semmiben nem különböznek a FEDRA-tól, bármennyire is bizonygatják. Rövid időre itt csatlakozik Joelhez és Ellie-hez a kollaboráns Henry (Lamar Johnson) és annak öccse, Sam (Keivonn Montreal Woodard), akik védelemért cserébe segítenek nekik átjutni a városon. Sam esetében a woke Hollywood aztán szinte mindent kipipált a képzeletbeli “hátrányos helyzetű” listán, kezdve a bőrszínével (a játékban is színesbőrűek amúgy), az autizmusával, a siketnémasággal, komolyan mondom, ha a karakter kicsit idősebb lett volna, tuti, hogy még meleget is csináltak volna belőle. Ugyanígy megszaladt a ceruza Tommy későbbi feleségét, Mariát (Rutina Wesley) illetően, aki a Jackson-beli menedék vezetője a történetben, és a játékban egy világos hajú és bőrű nő, itt viszont természetesen ő is néger, mert mi más is lehetne. A leghitelesebben ábrázolt történetszál azonban kétségkívül a vallásos szektás kannibál-közösség volt, ahol egy az egyben a játékmenet köszönt vissza, a vadászattól kezdve az elrabláson és Joel sérülésén át az égő étteremben való összecsapásig.

Ha valamit, akkor a nehézséget hiányoltam Joel és Ellie kalandjaiból. A játékban még “könnyű” módra állítva is bizony nehéz megbirkózni egy-egy szakasszal. A sorozatban alig találkoztak vagy verekedtek meg fertőzöttekkel, holott valójában azok mindenhol ott voltak, akármerre is jártak. Az epizódok fel is vonultatják a játékból ismert szakaszokat, amiken végigmegyünk, egyik-másik láttán el is fog a zsigeri undor és PTSD, ahogy visszagondolok, mennyit megszenvedtem, míg átjutottam rajtuk. Az egyetem egyike volt ennek (de ugyanígy Bill települése az elején is állati nehéz volt, akárcsak a föld alatti alagútrendszer és aluljáró Henry-ékkel, melyből pl. a sorozatból semmit sem látunk). Nem látjuk azt, ami a játéknak meghatározó eleme volt: a folyamatos loot-olás, ahogy bármilyen épületbe is bementünk, első dolgunk volt körülnézni, az összes létező fiókot kihúzogatni, nincs-e benne töltény vagy gyógyszer, vagy fegyverkészítéshez bármilyen alapanyag. Nem látjuk, hogy Joel folyamatosan fejlesztené a tudását, javítgatná a fegyvereit vagy különböző, új támadási módszereket tanulna meg (pl. Molotov koktél, szögesbomba, íjászat). Így a végén, mikor megérkeznek a Szent Mary kórházba, a Tűzbogarakhoz, olyan érzése van a nézőnek, hogy az egész nem volt több egy hosszú, viszontagságos túránál, de a fertőzötteket szinte már el is felejtettük. A befejezés követi a játékét, így borítékolható volt, hogy ez előkészítette a 2. évadot is, amit, ha majd kijátszottam, szintén megnézek.

Minden prekoncepcióm ellenére Bella Ramsey kiváló Ellie, Pedro Pascal pedig ugyanúgy remek Joel, szinte még a hangja is ugyanolyan kellemes, mint az eredeti szinkronszínészé (Troy Baker). Lehetett volna szebb kislányt választani a szerepre vagy legalább Ramsey frizuráját úgy alakítani, hogy jobban hasonlítson az eredeti karakterre? Lehetett volna, de látva, hogy a minimális igyekezet is hiányzik a sorozat készítői részéről a hiteles karakterábrázolást illetően, azt hiszem, ez volt az utolsó, amivel foglalkoztak. Jó volt viszont látni Ashley Johnsont Ellie anyjaként, megtudjuk, hogyan is szerezhette a védettséget (az anyját szülés közben harapta meg egy fertőzött, és a köldökzsinórt a nő későn vágta el). Kansasban az egyik zsoldos szerepében Tommy eredeti szinkronszínésze, Jeffrey Pierce is visszatért. Sok hiányzó dolgot a sorozat meg tudott magyarázni, jobban ki tudott fejteni, ami szintén mindenképpen pozitív.

 

The Last of Us (2. évad) – 10/6

Miután az első játékot kb. 20 óra alatt, a másodikat pedig ipari mennyiségű kurvaanyázás közepette 31 óra alatt kijátszottam, kíváncsi voltam rá, hogy annak narratíváját hogyan is lehet majd átültetni mozgóképes formátumra. Hogy belefér-e tulajdonképpen mindaz a cselekmény egy évadnyi sorozatba, amit az ember a játék közben megismert, kettébontják-e (mert egy cliffhanger az évad végén, a játékbeli események drámai fordulópontjánál elég ütős lett volna…), vagy belesűrítenek mindent, és kapunk egy nagyon pörgős, izgalmaktól szinte túlcsorduló valamit, amit az előzetes is sugallt. Mert alapvetően a játékok lassú égésű története, az órákon át tartó menetelés, néha közbeiktatott harcolással, nem nagyon szól másról, csak hogy a karakterek kettesben egymással beszélgetnek, jobbára teljesen jelentéktelen dolgokról. Még mindig jobb, mintha az élet nagy kérdéseiről, drámai lelkizésről lenne szó, abból az 1. játék is csak annyit adott, amennyi feltétlenül szükséges volt. De itt… volt miért vakarni a fejem tanácstalanságomban.

4-5 évvel az előző játék/évad eseményeit követően járunk. Ellie (Bella Ramsey) és Joel (Pedro Pascal) visszatértek Salt Lake Cityből, a Szent Mary kórházból Jacksonba, ami Tommy (Gabriel Luna) és Maria (Rutina Wesley) vezetése alatt szépen felvirágzott. Egy közeli duzzasztógátnak köszönhetően folyamatos az áramellátás, jól megszervezett az élet minden pillanata, az őrség, a vadászat, a főzés, a cserekereskedelem, mindenki hozzátesz valamit a korábban megszerzett tudásából a közösség életéhez, legyen szó mentális szakemberekről (Catherine O’Hara), kovácsokról, vagy olyan építészekről, műszerészekről, mint amilyen maga Joel is volt. A férfi és a lány között megromlott a kapcsolat, egyre csak nő köztük a szakadék. Egy nap aztán, mikor Joel és Ellie legjobb barátnője (és titkon szerelme), Dina (Isabela Merced) kinn reked egy hóviharban a szokásos őrjáratukon, Jesse (Young Mazino) és Ellie kapja a feladatot, hogy megkeresse őket. Míg ők távol vannak, Jackson városlakóira egy óriási fertőzött zombihorda támad rá, amit azok nagy veszteségek árán, de jól megszervezett ütközetben sikeresen visszavernek. Dina és Joel odakinn maga is szembesül a horda fenyegetésével, egy menekülő fiatal nőt meg is mentenek előlük, aki a barátaival egy közeli, hegyi kunyhóban húzta meg magát. A kunyhóban aztán fordul a kocka, hamar kiderül ugyanis, hogy a nő, Abby (Kaitlyn Dever) a társaival pontosan azért jött, hogy Joelt levadássza, és bosszút álljon rajta a Szent Mary-ben történtekért, mely gyakorlatilag a Tűzbogár mozgalom végét jelentette. Abby volt ugyanis annak az orvosnak a lánya, aki meg akarta műteni Ellie-t, és miután Joel olyan kegyetlenül végzett vele, nem nyugodott, míg ugyanezt a fájdalmat viszonozni nem tudta neki. Ellie megtalálja a kunyhót, de hamar hatástalanítják őt, kénytelen végignézni, ahogy Abby egy golfütővel szó szerint agyonveri Joelt, majd mindkettejüket magára hagyják. Amikor a megrázkódtatást követően visszatérnek Jacksonba, és mindenki szembesül Joel halálhírével, többen is felszólalnak a város tanácsa előtt, hogy harcosokat kellene a gyilkosok után küldeni, de a közösség eléggé megosztott: alig élték túl a zombik hatalmas támadását, a város helyreállítása még mindig (hónapokkal később is!) folyamatban van, ami miatt továbbra is védtelenek; valamint megértik Ellie és Tommy veszteségét, de sokan mások is elvesztették a szeretteiket, és felelőtlenség volna most több harcképes emberrel megrövidíteni Jackson védelmét. A tanács végül leszavazza Ellie kérését, ezért a lány és Dina titokban egyedül indul útnak Seattle felé, hogy bevégezzék, amit terveztek.

Nehéz lenne meghatározni, mi a 2. játék/évad cselekményének fő vezérfonala, mert mindenkinek biztos mást mond, mindannyiunkat másképp szólít meg. Én végig úgy éreztem, hogy az egyfajta identitáskeresés az, ami meghatározó elemű. Joel a lánya halála után öngyilkosságot is megkísérelt (sikertelenül), és 2 évtizeden át tengődött mocskos munkák és csempészet között, és konkrétan a fivére vágja a fejéhez, hogy “csak azért, mert számodra 20 éve megállt az élet, másnál ez nem így van“, ami nagyon jól összefoglalja azt a 20 évet, amit Joel egyedül töltött. Nem tudott nagyon felmelegedni Tesshez, és próbál közeledni Ellie-hez, akiben egyfajta második esélyt lát az életre, családra, egy kislányra, de kettejük között az őszinte kommunikáció hiánya megöli a kapcsolatot. Joel sosem tudja elmondani neki, hogy “lehet, hogy az elején nem így volt, és csak munkaként tekintettem rád, de megszerettelek, bassza meg, és olyanná lettél számomra, mintha a kislányom lennél, ezért nem bírtam végignézni, hogy megölnek egy orvosi kísérlet érdekében, és inkább tettem, amit tennem kellett, hogy megmentselek, sajnálom, de próbáljuk ezt közösen feldolgozni“. Ellie 19-20 éves fiatal nőként (és erre még visszatérünk…!) ugyanolyan bunkó és kiállhatatlan, mint amilyen kezelhetetlen 14 évesen volt: felelőtlenül kiszökött a laktanyából, hogy az akkori barátnőjével rajoskodjanak egy kicsit egy fertőzöttek miatt lezárt plázában, hogy aztán rájuk támadjanak a zombik, és mindkettejüket megharapják. Ahelyett, hogy ez a tragédia alázatra tanította volna, esetleg hálára, hogy nem kellett néhány napon belül meghalnia, ugyanolyan rátarti és kezelhetetlen maradt felnőttkorára is, mert fogalma sincs, mit kezdjen magával, képtelen a normális emberi kapcsolatokra, az érzések kifejezésére, mások nézőpontjának megértésére. Bele se tud gondolni, hogy bárki őt igazán, önmagáért apaként szeresse (Joel), vagy hogy bárki őt vonzónak találja (Dina, vagy “mindegyik férfi a tánctéren“, aki kettejüket figyelte), ő csak Ellie, neki ne pofázzon senki semmit. Megérdemel minden fájdalmat és megvetést, amit elszenved, mert semmiből sem tanul, és ő is képes ugyanennyi fájdalmat okozni másoknak. A legnagyobb probléma pedig az, hogy míg az apró termetű, gyerekképű Bella Ramsey el tudott játszani egy 14 éves Ellie-t, addig hiteltelen egy 20 éves, felnőtt Ellie formájában. Az arcában semmi változás, a haját is csak leengedték, húha, ettől még nem néz ki 4-5 évvel idősebbnek, sőt. Gyakorlatilag föléje tornyosul minden más karakter, amitől nemhogy komikus, de már konkrétan nevetséges a karaktere: olyan, mint egy 12 éves, aki megtalálta apuci puskáját a sufniban, és most azzal keménykedik. Nem tudod róla elhinni, hogy fél Seattle-t át fogja kommandózni, nap mint nap megbirkózva a zombikkal, a FEDRA és a szerafita őrökkel, és közben még majd méltó ellenfele lesz a kigyúrt, maszkulin állat Abby-nek (és erről is beszélünk majd). Lehet, hogy Ellie egy sovány, nem túl nőies, kismellű felnőtt nővé érett, de szép (arcú) nő volt, normál testalkatú, izmos, harcképes, elhatározott a játékban. A sorozatbeli Ellie a színésznő miatt olyan, mint az ő temus vagy aliexpresszes hamisítványa. És lehet szépíteni a dolgot, hogy “jaj Brigi, mi ez a testszégyenítés, mindenki szép a maga módján, bla bla“. Én se vagyok matyóhímzés, tudom jól, de ne mondja már nekem senki, hogy a jobb oldali megfelelő reprezentációja a bal oldalinak.

[Ellie (játék, Ashley Johnson vonásai alapján) kontra Ellie (sorozat, Bella Ramsey)]

És míg Hollywood mindent elnéz az elfogadás meg sokszínűség jegyében (mert Bella Ramsey természetesen a szivárvány közösség tagja), addig beleáll Abby színésznőjének kiválasztásába, mert ő “túl szép és csinos” ahhoz, hogy a benga állat, nőietlen Abby játékkarakterét a filmvásznon reprezentálja.

[Kaitlyn Dever (sorozat) kontra Abby (játék, arc: Jocelyn Mettler, test: Colleen Fotsch]

Hasonlóan keresi a helyét amúgy a világban a fiatal Abby is, aki szintén csak egy tizenéves lány volt még, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy idealista apja, aki egy jobb világot akart teremteni és konkrétan megmenteni az emberiséget, szörnyű gyilkosság áldozatává vált, és az a szervezet, melynek addig az életüket szentelték (Tűzbogarak), nincs többé. Egy maroknyi barátja szegődött csak melléje, és éveken át csak a bosszú hajtotta őt, majd ahogy az bevégeztetett, üresség keletkezett az életében. Seattle-ben komoly katonai elismerésnek örvend, az egész közösség ismeri és becsüli őt, ő azonban (Ellie-hez hasonlóan) nem nagyon tud közel engedni magához senkit. Tinédzserként éveken át szerelmes volt Owenbe (Spencer Lord), de sikerült a férfit úgy elhidegítenie magától, hogy az inkább az egyik orvossal, Mellel (Ariela Barer) kezdett kapcsolatot és készül családalapításra, amivel Abby pszichésen nem tud megbirkózni.

Mindezen dráma közepette megismerjük ugye a Seattle-i körülményeket, és megtudjuk, hogy nemcsak a Tűzbogarak alakultak meg egyfajta párhuzamos szervezetként a FEDRA általános, katonai hatalma mellett. Kisebb-nagyobb közösségekben az emberek magukhoz ragadták a hatalmat (ahogy láttuk azt korábban pl. Kansasben is), Kaliforniában bűnbandák tartják rettegésben és szolgasorban a szerény túlélőket, akik csak boldogulni szeretnének. És megalakult egy szektaszerű csoportosulás, a Szerafiták közössége is, akiket a FEDRA-sok csak úgy hívnak, “sebhelyesek”, ugyanis egyfajta természetközeli életmódot folytatnak, úgy vélik, az egész járvány a technológiai túlburzjánzás és az emberiség bűnbeesésének következménye volt. Egyszerű szerszámokkal, íjakkal, fakunyhókban élnek, és újra és újra összecsapnak a FERDA katonáival Seattle életteréért. Sajnos az ő történetük kibontása, eredetük (és pusztulásuk) a 3. évadra fog maradni, mert a 2. évad szinte teljes egészében Ellie (és Dina) kalandjaira fókuszál. Érdekes módon a játékban jóval több tartalmat nyújtott Abby és a szerafiták történetszála, sokkal közelebb hozta hozzánk ezt az amúgy ellenszenves karaktert, emberibbé téve őt, míg Ellie bármennyire is akarta, a vak bosszúvágy és kegyetlenség, ami mindent felülírt, engem speciel kissé elidegenített.

Furcsa mód elég sok különbség van a játék és a sorozat között.

(1.) Abby-ék támadása idején Joel nem Dinával, hanem Tommy-val járőrözött, Dina ugyanis Ellie-vel hetyegett az akkor még csak utalás szintjén lézengő, titokban drogot termesztő Eugene bunkerében, és miután befüveznek, szexelnek egyet. Jesse talál rájuk, hogy Joelék eltűntek, lehet, hogy baj van, és tudjuk, ott is mivel végződik a dolog. Az ember várná, hogy Ellie-ben ez egyfajta bűntudatot okozzon, nemcsak amiatt, ahogy élőben, szóban Joellel viselkedett, hanem azzal is, hogy míg a férfi a haláltusáját vívta, ő járőri feladatát teljesen félredobva drogmámorban kefélt. De nem, mint minden, Ellie-ben ez (sem) kelt semmilyen érzést, de annyit legalább megmagyaráz, miért hajlandó Dina egyáltalán útnak indulni vele: kettejük közt éveken át barátság, és most már szerelem élt, emiatt Dina nem nézhette tétlenül, hogy Ellie egyedül elinduljon, vele tartott.

(2.) Tommy itt magától sosem indult útnak Seattle-be. A játékban nem volt tanács, nem volt gyereke, fogta magát, és ő esküdött bosszút, Ellie és Dina pedig utána mentek (Maria tudtával és engedélyével), hogy épségben visszahozzák őt. A sorozatban Tommy és Jesse az, akinek a két felelőtlen bakfis után kell mennie, hogy észt verjenek beléjük és hazahozzák őket.

(3.) Ha már Dina: érezhető volt, hogy Joel meggyilkolása hatalmas űrt fog hagyni a történetben, ami hajtóerőt, dinamikát, határozottságot szimbolizál majd a filmvásznon. Dina szerepe így a sorozatban felértékelődik, megsokszorozódik. Már nem csak az alkalmankénti, szerelmes bókokat suttogó érzelmi támasz, aki a harc és tervezés oroszlánrészét Ellie-re bízza. Dina konkrétan átveszi Joel helyét és funkcióját azzal, hogy magához ragadja a taktikai irányítást: útvonalat tervez, katonai adásokat figyel, azok alapján behatárolja az ellenség helyzetét, megtervezi a behatolást és menekülést, vészhelyzetben legtöbbször ő az, aki megtalálja a kiutat. Ellie ezzel szemben sokszor csak áll és bámul ostobán, annyi válasszal, hogy “oké“, és indul is az akció. Egészen infantilizálja őt ez a felállás, és Dina színésznője nemcsak a szépségével, hanem eszével és rátermettségével is magasan dominál kettejük kapcsolatában, felborítva azt a szexuális dinamikát, ami amúgy kettejük között van. Míg a játékban két felnőtt, fiatal nő szexjelenetét látjuk, a sorozatban egyszerűen kínos nézni őket, mert az egyértelműen idősebb Isabela Merced olyan, mintha egy tizenéves kislánnyal hemperegne. Ami nagyon gáz. Ha valami, akkor viszont Dina legalább kiemelkedő pozitívuma volt az évadnak, és nagyon sok múlott rajta, hogy egyben tartsa azt.

(4.) A játéknak nagyjából a feléig nem tudjuk, mi állt Joel megölése mögött, mi vezetett el odáig, és Abby-t végig egy szörnyetegnek érezzük. A játék második fele, az ő 3 Seattle-i napjának kalandja az, ami ezt felépíti, és a karakterét emberivé teszi. Itt erre nem kell várnunk a 3. évadig, mert már rögtön az elején, a kórházbeli áldozatok eltemetésével megtudjuk, hogy ő volt az orvos lánya, és a csapat egyöntetűen dönt arról, hogy levadásszák Joelt, ami az ő szemszögükből nézve teljesen logikus és elfogadható reakció. Joel kegyetlenül legyilkolt mindenkit, még azt is, aki fegyvertelen volt, Abby apja is csak egy szikével próbálta ügyetlenül távol tartani őt, Joel azonban gondolkodás nélkül kiloccsantotta az agyát. A néző így rögtön tud azonosulni Abby-vel, és a színésznő “emberi” külseje, hogy nem egy monstrum szörny, mint a játékban, sokat hozzátesz ehhez. Nehéz elképzelni, hogy miként lesz ő majd képes (Bella Ramsey-hez hasonlóan) a kézitusára, küzdelmekre, és úgy érzem, ő inkább majd vezető és taktikai lángelme lesz (ahogy azt ez az évad is sugallja), semmint könyörtelen gladiátor harcostípus.

(5.) Az 1. évadhoz hasonlóan a nagy zombis tömegjeleneten, támadáson kívül keveset látunk abból, hogy hőseinknek igazán meg kellene küzdenie a fertőzöttekkel. De még ezek a jelenetek is nevetségesnek tűnnek, mert a két kis termetű színésznő miatt Ellie és Dina olyan, mintha két tinédzser akarna szembeszállni velük, vagy kényszerülne az első összecsapás után elmenekülni előlük. Teljesen hiteltelen.

(6.) Az a rohadt “üzenet”. Amikor a játék készült (2014 és 2020 között), felfutóban volt az LGTV és minden ehhez kapcsolódó mozgalom. Nyilván ezért lett Ellie is leszbikus és Abby karaktere egyértelműen nonbináris, nőietlen figura. De most, hogy sorozat készült mindebből, még jobban felerősödött a dolog, hiszen a 2020-as évek Amerikájában, vagy a filmgyártásban úgy összességében tombolt az erőltetett elfogadás és diverzitás meg sokszínűség. Maria egyrészt konkrétan kommunizmusnak nevezi Jackson közösségét, mert hát ők “egy kommuna, szó szerint kommunizmus“, ahogy élnek, Tommy és Joel színésze meg egymásra néz, és mindenki tudja, hogy “bazdmeg, ez nem az a kommunizmus, amire te gondolsz“. Az újévi táncmulatságon, mikor Dina megcsókolja Ellie-t, egy idősebb férfi, Seth (Robert John Burke) rájuk szól, hogy ezt ne csinálják, “ez egy családi rendezvény, gyerekekkel“, utalva arra, hogy viselkedjenek. Dina és Ellie ezzel szemben negatívan reagál a rendreutasításra, és úgy elmérgesedik a helyzet (egy leszbikusokat illető gúnyos kifejezés miatt), hogy még Joel is védelmezőn lép fel, kiérdemelve egy újabb bunkó beszólást Ellie-től. Dináról aztán a kalandok során Seattle-ben kiderül, hogy terhes, mert Ellie előtt Jesse volt a párja, és az ő gyermekét várja. Számomra ez volt az egyik legbosszantóbb momentuma az egész évadnak. A játékban Ellie megdöbben, de azonnal rájön, hogy Dina mekkora hátráltató erő lesz számára innentől kezdve, hiszen a gyermek miatt nem lehet őt többé veszélynek vagy sérülésnek kitenni. A sorozatban meg a két karakter ül egymás mellett, Ellie néz ostobán maga elé, és jön az azóta nemzetközi mémmé vált mondat: “Akkor ez azt jelenti, hogy apa leszek!“.

Fel sem merül a helyzet súlyossága, nem látjuk, hogy a terhesség mennyire megviseli Dina szervezetét (mint a játékban), minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Hasonlóképp számítani kell ennek a szemléletnek a folytatására a 3. évadban is, a játék ugyanis behozza a transz ideológiát a képbe a szerafita Lily/Lev kapcsán, aki majd Abby mellé fog szegődni, akit a törzsük férjhez akart kényszeríteni egy idősebb palihoz, mert “az a szokás“, de ő inkább leborotválta a fejét, hogy elcsúfítsa magát, meg amúgy is kisgyermek kora óta úgy érezte, ő inkább fiú, mint kislány.

Nyilvánvaló, hogy bármennyit változott is a politikai légkör a jobboldali, konzervatív párt hatalomra kerülésével Amerikában, az über-woke rendező és író, Neil Druckmann semmit sem fog ezen változtatni, így kíváncsi leszek, mivel akar még majd rákontrázni minderre, és mit akar még lenyomni a torkunkon.

(7.) Számomra az egyik legsarkalatosabb momentum a játékban az volt, ahogy végre rájöttünk, mi okozta a szakadékot Ellie és Joel között. A sorozat részeit nézve csak kínlódunk, mert a lineáris narratívában már csak a megromlott kapcsolatot látjuk, de mint a játékban, úgy itt is kapunk visszatekintéseket (olykor túl hosszúakat is, szerintem). A játékban Ellie az egyik őrjárata során visszalovagol Salt Lake City-be, a kórházba, és ott az egyik volt katona diktafonját megtalálja, amire az egy monológot rábeszél, és amiből kiderül számára, mit tett Joel. Ezzel visszatér és konfrontálódik vele, és onnantól kezdve nem tud többé úgy nézni rá, mint régen. A sorozatban viszont Ellie egészen a 19. születésnapjáig viszonylag jól elvan vele, majd egy közös őrjáratuk során egy másik őr-párost támadás éri: Eugene (Joe Pantoliano) elveszti a társát, őt megharapják, és ilyenkor Jackson szabályai szerint végezni kell a sérültekkel, nehogy fenyegetést vigyenek vissza a városba. Eugene azonban könyörög, hadd mehessen legalább a kapuig, hadd búcsúzhasson el a feleségétől, Gailtől, és Joel egy ideig elhiteti vele, hogy jó, legyen, el is küldi a lovakért Ellie-t, hogy a lány ne lássa, hogy amúgy lelőni készül a férfit. Visszaérve Jacksonba, kitalál egy megható történetet, hogy az özvegyének könnyebb legyen feldolgozni a történteket (ahogy ezt egy normális felnőtt ember tenné), de Ellie elárulja őt, és hogy mit tett, és a sorozat szerint így veszti el a férfi a lány bizalmát véglegesen. Nyilván ez is egy alternatíva, a férfi hazuggá válik a szemében, és emiatt sejti, hogy a Szent Mary-ről is hazudott neki, de sosem szerez tőle függetlenül, önállóan bizonyítékot rá, csak kikényszeríti a vallomást Joelből.

Mindezek ellenére (amik azért elég lényeges eltérések), rengeteg jelenetet és dialógust sikerült egy az egyben, a játékkal megegyező formában visszaadni, ami számomra szívmelengető volt, mert nagyon sokat hozzátettek a drámához, az érzelmekhez. Azzal, hogy az évadot rövid, 7 részesre csinálták, és kettévágták a játék eseményeit, szerintem nagy hibát követtek el, mert mire a 3. évad másfél-2 év múlva adásba kerül, túl sok idő fog eltelni az előzőhöz képest, még távolabbinak fog tűnni az eredeti főhős, Joel és az őt ért kegyetlenség, Abby-t pedig most még alig ismertük meg, és egyedül nem fog tudni elvinni a hátán egy egész évadot a többi szereplő nélkül. Inkább kellett volna kitolni, és mondjuk 12-15 részesre megcsinálni az évadot, hogy minden beleférjen. Ha lehet hinni a szóbeszédnek, úgyis készül a 3. játék, aminek szintén kell 5-6 év a befejezéséhez, az HBO addig is tudott volna várni további évadokkal. Mindezek miatt ez így nagyon befejezetlennek tűnik, és a cliffhanger nem éri el azt a hatást, amit vártak tőle.

 

Star Wars – Visions (2025) (3. évad) – 10/8

Ha valami, akkor a Visions-sorozat, illetve a Lucasfilm animációs termékei bizonyították, hogy a Star Warst, annak kánonhű vagy legendákká minősített történeteit, regényeit, képregényeit már rég oda kellett volna adni Japánnak, hogy ontsák nekünk belőlük a rajzfilmsorozatokat. A Star Wars animációs formában önállóan lélegez és még egy olyan toxikus környezetben is, ami az élőszereplős filmeket és a sorozatokat a Disney-felvásárlás óta körüllengi, képes talpon maradni, és gyakran osztatlan sikert elkönyvelni. Vitathatják ugyan, de felesleges: egyszerűen beleégett a kultúránkba és velünk együtt él, és a Visions-sorozat is jól demonstrálja ezt. Az első évad japán stúdiók interpretációival dolgozott, míg a második átadta a terepet nemzetközi rajzfilmes stúdióknak, és mindenki igyekezett saját elképzelései mentén a Star Wars világába valahogy illeszkedő történettel, stílussal, világteremtéssel előállni. A harmadik évad ismét visszatért Japánba, és a legnevesebb animációs cégek mutathatták meg ismét, milyen történeteket tudnának elképzelni. Nagyon érdekes volt ez a 9 epizódnyi csokorba gyűjtött, 20-20 perces cselekmény is, melyek közül több a nagy sikerű, első évadban megismert történeteknek folytatása volt. Egyvalami felett azonban nem tudok szemet hunyni: HOL A JAPÁN SZINKRON?! Animét angol szinkronnal nézni büntetés, és jelen esetben is az volt, de a Disney+ menüjében egyszerűen nem szerepelt a japán választható hangsávként.

Általánosságban elmondható, hogy a történetek egy része ezúttal is kicsit hasonló sémát követett, és főként gyermek (vagy gyermeki formára megrajzolt) karakterek voltak a főhősei. Néhány inkább tinédzserkorú hősökkel operált, és akadt 1-2, ahol kimondottan felnőtt szereplők, felnőtt témák uralkodtak. A befejező epizód, a David Production dialógus nélküli, 13 perces tömény, elvont projektje olyan volt, akár egy kemény acid trip, kicsit görcsölt is az agyam utána, pedig az ilyen szimulátor-betegség annyira nem szokott problémát okozni számomra. Érezni lehetett belőle, hogy a stúdió nagyon művészi irányba akart elmenni, kissé dekadensnek is tűnt a megvalósítás (de hát mit is várnánk a Jojo’s Bizarre Adventure stúdiójától…), de kétségkívül volt benne munka rendesen. Nekem az első rész tetszett a legjobban, ami a “The Duel” c. történet folytatása volt, és jellegzetes, fekete-fehér formában, egy manga életre kelő lapjaiként tárult elénk, ahol csak bizonyos fényforrások, mint pl. a fénykardok vagy lézerlövedékek fénycsóvái kaptak színt. Rendkívül hangulatos, nagyon ötletes elgondolás, nem véletlenül volt ez az első évadban is az egyik legnépszerűbb epizód. Nyilván voltak benne túlzások (mint pl. amikor a levágott kezű Sith harcosnőnek a robotkeze szétnyílik sok külön fénykardra és azokkal vív egyszerre, ahogy tette ezt pl. Grevious tábornok is a 3. epizódban), de mindegyik epizódban akadtak ilyenek.

Az utolsó előtti rész, a “The Bird of Paradise” nagyon érdekesen kezdődött, kiváló rajzstílussal, aztán valahogy átalakult olyan 3D animációvá, amit az elmúlt években a japán videojátékokból (pl. Genshin) megszokhattunk és nagyon természetellenesnek tűnt. Nyilván mindegyik stúdió dolgozik 3D elemekkel, programokkal, de a legtöbb megfelelően integrálja azt a projektbe, és nem annyira szembetűnő, itt viszont engem ez nagyon zavart. Pedig jól kezdődött, nagyon dinamikusan, utána viszont csak szenvedtem, és a gyötrődő, kényeskedő angol szinkronhang se sokat segített.

Érdekes történet volt a “The Lost Ones“, ami rajzstílus tekintetében hasonlóképpen nem tetszett, jóval gyengébbnek és olcsóbbnak tűnt a többinél (még ha ténylegesen nem is volt az…). Rajzolás tekintetében a “The Smuggler” tetszett a legjobban, kicsit ötvözte a 80-as, 90-es és 2000-es évek stílusait, gyönyörű volt a hősnőnk és a herceg, akit csempésznie kellett, és Emma Myers hangja legalább nem idegesített benne. Az egy nagyon jól eltalált, jól összerakott epizód lett.

Megható volt a “The Ninth Jedi” folytatása is, e két utóbbi tűnt igazán anime-jellegűnek mind közül.

Összességében elmondható, hogy igyekezett mindegyik rész saját világot megteremteni vagy ábrázolni, nem volt az az érzésünk, hogy bármelyik ismétlődne, vagy ugyanazokat a korábban már látott bolygókat járjuk be velük újra és újra. És ez teljesen jó. Mindegyikben kiélhették a készítők a kreativitásukat, és látszik most is (és a 2. évad idején is), hogy bárhová is megyünk, bármilyen stúdió tárja is elénk a munkáját, ott él és lüktet bennük a Star Wars, és hogy mit tudnának kihozni belőle, ha szabaddá engedhetnék a fantáziájukat. Olyasvalami ez, amiből a Disney és Lucasfilm tanulhatna, mert kiaknázható lehetőségek tárháza lapul így világszerte az animátorok tarsolyában.

 

The Handmaid’s Tale (6. évad) – 10/7

Néhány erősebb, de több gyengébb évad után végre lezárul ez az évtizedes szenvedés, és végre megtudjuk, hogyan végződik a szolgálólány meséje. Azaz… megtudjuk valójában…?

Az 5. évad után vesszük fel rögtön a fonalat. Emlékeztetőül: a javarészt Kanadában letelepedő, gileádi (egykori amerikai) menekültek ellen egyre inkább fokozódik a közhangulat, sorozatosak a tüntetések, Gileád csúcsra járatja a PR-gépezetet, amivel sikerül a tudatlan átlagemberekben elhinteni azt a hamis képzetet, hogy itt minden rendben van, nincs itt semmi látnivaló, ja, és ezek a koszos szökevény migránsok csak bajt fognak hozni rátok, jobb lenne, ha… nem is tudom, visszatoloncolnátok őket vagy rávennétek mindet, hogy maguktól jöjjenek vissza, hiszen Gileádban élni jó! June (Elizabeth Moss), aki férjével, Luke-kal (O-T Fagbenle) és barátnőjével és sorstársával, Moirával (Samira Wiley), no meg persze a Gileádban fogant gyermekével Nicole-lal/Holly-val együtt kezdi érezni, hogy egyre inkább szorul a hurok, és jobb lenne azelőtt megpattanni, mielőtt a kanadai lakosok konkrétan meglincselik őket. Nem sikerül a dolog, egy nap konkrétan a házuk előtt támadja meg June-t egy gileádi provokátor, aki a kocsijával a nő egyik karján is áthajt, amitől az súlyos sérüléseket szenved. Luke igyekszik a segítségére sietni, ám úgy helyben hagyja a támadót, hogy az belehal a sérüléseibe. Felismerik a helyzetet, hogy menekülniük kell, Tuello ügynök (Sam Jaeger) pedig elintézi nekik, hogy felkerülhessenek egy Alaszkába induló menekültvonatra. Luke azonban feladja magát a hatóságoknak, hogy időt adjon June és a gyermek számára és elmenekülhessenek, a vonat pedig elindul. June meglepve tapasztalja, hogy a vonatra valahogy feljutott Serena (Yvonne Strahovsky) is, aki korábban fogva tartója és parancsolója volt a Waterford-házban. Serena a kisfiával menekül, ugyancsak Tuello ügynök jóvoltából, ám természetesen nem bír magával, nem tud csendben megülni, a beszédével hamar lelepleződik, így csak June lélekjelenlétének köszönhető, hogy nem lincselik meg őt a menekültek, és sikerül kiugrania a vonatból. A szerelvény végül megérkezik Alaszkába, ahol June, legnagyobb meglepetésére, találkozik orvos édesanyjával, akiről már nem is hitte, hogy életben lehet. Ez erőt ad neki, hogy elhatározza, csatlakozik a Mayday-hez, a Gileád felszabadításáért harcoló ellenálló szervezethez, segítsen végleg megdönteni a rémuralmat, és visszaadni Amerikát annak egykori állampolgárainak…

Őszinte leszek, nem olvastam a könyvet. Azaz nem olvastam el, de elkezdtem (angolul). Rettenetesen tetszett az írónő stílusa, ahogy átlengi a sorait egyfajta álmatag érzés, ahogy történik valami teljesen apró és/vagy jelentéktelen mozzanat vagy esemény, és abba sikerül beleszőni egy fél oldalas leírást valami teljesen másról, ami hirtelen az adott karakternek ezzel kapcsolatban eszébe jut (E/1-ben mesél), és te csak csodálod annak élethű és részletes ábrázolásmódját, majd visszakanyarodunk az eredeti gondolatmenethez, te meg csak nézel, hogy ja, tényleg, amúgy mindez csak egy emlékkép volt, megyünk tovább, és megint következik egy hasonló, hurokszerű kitérő. És a legjobb, hogy ez egyáltalán nem bosszantó. Csak pontosan amiatt, hogy ennyire különleges, elolvasok belőle 10 oldalt, és egyszerűen elálmosodok. Nem azért, mert ennyire untat, hanem mert annyi infó áramlik át az elmémbe a soraiból, hogy konkrétan elfárad az agyam. Nem állítom, hogy a sorozat első évada nem segít elképzelni mindazt, amit az írónő megfogalmaz, mert nagyon más volt a sorozat a kezdetekben, a befejező évadok nyomokban is alig hasonlítanak rá. De amilyen toporgás és szerencsétlenkedés ment a cselekménnyel az elmúlt néhány évben, egyszerűen kíváncsi lettem, hogy a könyv vajon hogyan valósította meg mindezt, vannak-e különbségek, és ha igen, milyenek.

Mert amilyen ez az évad is volt… Hát attól néha konkrétan a hajamat téptem. Egyrészt szinte már nevetséges, hogy látszólag mennyire egyszerűnek tűnik behatolni Gileád területére és kijutni onnan (némi segítséggel, persze, Tuello ügynök és a másik oldalon Nick (Max Minghella) részéről), holott az első 1-2 évadban elképzelni nem lehetett ezt, egy annyira zárt közösségként mutatta be nekünk a történet Gileád területét, illetve főként Bostont, ahol a cselekmény oroszlánrésze játszódik. Most azonban Luke és Moira, de külön June is simán átpartizánkodik a határon, a Mayday segítségével álruhában és hamis papírokkal is simán bejutnak, hogy bombákat és fegyvereket csempésszenek a már Gileád területén tevékenykedő ügynöktársaiknak. Amikor szarban vannak, természetesen megint mindig vagy Nicknek vagy Josephnek (Bradley Whitford) kell közbelépnie, ami egy idő után eléggé repetitívvé válik, főként azért, mert a segítség mindig egyoldalú, és úgy érezzük, June akarva-akaratlanul is visszaél ezzel. És nem, az, hogy bűntudatkeltéssel (Joseph) vagy az érzésekkel való játékkal (Nick) manipulálja őket (mert keményen manipulálja őket), hogy segítsenek, nem helyes.

Hasonlóképpen nevetséges, hogy Serena hányszor vált térfelet. Először megszöktek ugye a férjével Kanadába, ott megözvegyült és gyereket szült, és a helyi gileádi közösségnek alapított termékenységi központ beröffentésében vállal fontos szerepet, távol addigi hazájától, ahol nem nézik jó szemmel, hogy egyre nagyobb a nemzetközi érdeklődés körülötte. A férjét eltemeti a világ szeme láttára, és mind ő, mind Gileád igazi parádét csinál az eseményből, aminek következtében áttér ismét hozzájuk, de rájön, hogy még mindig a férfiak kezében van a hatalom, és a család, mely látszólag szívélyesen befogadta őt, csak a kisfiát akarja elvenni tőle. Ezért Tuello ügynökkel ismét kimenteti magát Gileádból, és felkerül a korábban már említett vonatra. Félúton persze ki kell ugornia, egy vallási közösség tagjává válik, ahol felismerik, és Joseph hamar meg is találja őt, és egy meggyőző előadással megnyeri őt magának: Joseph és néhány hozzá hű parancsnok egy békésebb, nyitottabb, liberálisabb gileádi projekten munkálkodik ugyanis, melynek az “Új Betlehem” nevet adták, ami Bostontól távolabb, tengerparti környezetben, jóval kevesebb kötöttséggel kínálna letelepedési lehetőséget azon gileádiaknak, akik az Úr szavát követik. Serenának értelemszerűen tetszik az ötlet, és változást is remél emiatt Gileád életében, itt ismerkedik meg a projekt másik nagy támogatójával, Wharton (Josh Charles) parancsnokkal, akivel egymásba bolondulnak, a férfi pedig meg is kéri a kezét. De a nászéjszakát meglepetésükre nem együtt kellene eltölteniük, hanem egy jó termékenynek mondott szolgálólánnyal kellene a korábbi rituálét elhálniuk. Serenában ekkor ISMÉT tudatosul, hogy nem, ebben a kurva országban még mindig nem változott semmi, ez a férfi is ugyanolyan, mint az összes többi, és persze, már MEGINT menekülni akar. És ez egyszerűen már röhejes.

Az is különös, hogy az előző évadokban összezördülő és hatalmát a parancsnokok közt látszólag elvesztő Nick és Joseph ismét újra az elit között parádézhat: Nick Whatron parancsnok lányát, Edent (Sydney Sweeney) veszi feleségül és várja közös gyermekük születését, míg Joseph a megözvegyült Naomi Putnamet (Ever Carradine) vette el, hogy fenntartsa a látszatot. Ez a két férfi, komolyan mondom, viszi a hátán az egész történetet, mert sikerül faarccal megvezetniük az összes többi parancsnokot, és közben ugrani és segíteni mindig, amikor ugraniuk és segíteniük kell, mert hőseink ennyire életképtelenek. Épp ezért fájdalmas a búcsú mindkettejüktől, de különösen Josephtől, nekem ő valahogy jobban a szívemhez nőtt. Nick a végére teljesen megkeseredett, mert saját feleségét és születendő fiát folyton a háttérbe helyezte, hogy June-t megmentse, aki csak hitegette, de tudnia kellett volna, hogy sosem fogja érte elhagyni a férjét, főleg úgy, hogy ők ketten még mindig nem tudták kiszabadítani közös lányukat, az időközben tinédzserré serdülő Hannah-t. Épp ezért Nick végső elkeseredésében leleplezi a Mayday egyik nagy akcióját, a Jezabelek toronyházában az ott kurvázó parancsnokok ellen készülő merényletet, ami nagy törést okoz June-ban. Ez nyilván nem volt egy szép húzás, de a nézőnek pont elég, hogy el tudja engedni Nick kezét a végső jelenetekben, és ezért fáj Joseph elvesztése még jobban.

Mivel a toronyházas próbálkozásnak így keresztbe tettek, a Mayday más módszerhez folyamodik: Wharton parancsnok és Serena világraszóló esküvőjén, a megmaradt szolgálólányok közé vegyülve kezdenék el végrehajtani az akciót, Tuello ügynök beépített embereinek segítségével. A marthák, a visszatérő Rita (Amanda Brugel) segítségével altatót kevernek a tortába, amitől a buli után minden résztvevő mély álomra szenderül, June és Moira pedig késeket osztanak ki titokban a szolgálólányoknak, akik hazatérve gazdáikkal otthon mindenkit kegyetlenül agyonszurkálnak, konkrétan majdnem lefejezve ezzel a bostoni parancsnoki elitet. Csak néhányan maradtak meg, Nick, Joseph, Whatron, és pár társuk, akik az összehangolt merénylet veszélyét felismerve Washingtonba készülnek egy tanácskozásra a vezetéssel. Joseph bombát akar felcsempészni a magángépükre, de nem sikerül kimentenie magát az út alól, fel kell szállnia a többiekkel, June pedig végig kell, hogy nézze mindezt. Gyönyörű, ahogy Joseph felismeri a megváltoztathatatlant, és ebbe beletörődve még egy utolsó búcsúpillantást vet June-ra, aki bármennyire is szeretné, nem tudja megakadályozni az események alakulását. A néző várja, mikor lép elő, mikor látja meg őt valaki, amivel kudarcba fullad ez az akció is, csak mert képtelen az eszére hallgatni a szíve helyett, de ezúttal ez nem történik meg, a hangárból nézi megrendülten a bombával együtt felrobbanó gépet, ami megpecsételi a sorsukat. Nyilván Joseph is sejtette, hogy Gileád bukásával hosszú évek börtöne várt volna rá mindazért, amit tett, így inkább megtette azt, amit a jó érdekében kellett, és hőssé vált.

Ha valamire, akkor az operatőri munkára ebben az évadban igazán nem lehet panasz: az elnyújtott, felesleges dialógusok, visszatekintések, “mi lett volna, ha“-jelenetek ellenére csodálatos felvételeknek lehetünk tanúi (az előzetes ezekből nagyon sokat be is mutat), mely mind-mind a kezdeti évadokat idézi, és ez sokat számított, mikor megadtam rá az értékelést. Mert az évad nagy része sajnos kellemetlen időhúzás, 2 ember elmélkedése kettejük kapcsolatán vagy annak alakulásán (June és az anyja, June és Luke, June és Nick, June és Moira, stb.), ami semmivel nem viszi előrébb a cselekményt, vagy nem úgy viszi, ahogy azt kellene. Ezek miatt teljesen befejezetlennek érezni az egész történetet. June és Luke kapcsolata megromlik, vagy legalábbis eltávolodnak egymástól, egyrészt mert Luke fellelkesül, hogy végre aktívan részt vehet a felkelés szervezésében és lebonyolításában, másrészt meg éket ver közéjük June Nick iránt érzett szerelme. Így amikor Bostont visszafoglalják, és megindulnak Washington és a többi, egykori amerikai állam felé, az útjaik elválnak, és abban reménykednek, hogy amikor Hannah kiszabadításáért kell küzdeniük, újra találkoznak. Hannah időközben valahova Washingtonba került, így ez így lenne logikus, mégse látunk ebből semmit. Se azt, hogy a kislánnyal mi lett, előkészítették-e már arra, hogy őt is férjhez adják, vagy még nem, ő maga lázadt-e a fogva tartói ellen (hiszen az 5. évadban láttuk, hogy még emlékezett a valódi szüleire és tudott/megtanult írni, olvasni, ami Gileádban tilos a nők számára, ami sejtetett valamiféle passzív ellenállást az ő részéről is), de nem, semmi. Az epilógus, vagy legalábbis az utolsó rész is közel 10 percet szentel annak, hogy June visszatér első fogva tartóinak, Waterfordéknak lerombolt, kiégett házába, és elmereng a vele történteken. A néző meg folyamatosan nézi az óráját, hogy oké, haladjunk már, tudjuk már meg végre, mi lett a kislánnyal, megvan-e Hannah vagy sem, de nem. A rész, az évad és a sorozat egy monológgal zárul, mely konkrétan a regény első fejezeteinek mondataiból áll, melyeket June egy diktafonra diktál, ugyanis többek unszolására regényben akarja megírni a vele történteket. És ennyi. Kapunk egy aprócska jelenetet, ahol kinyújtja a kezét valami felé, és egy lila ruhás tinédzser kislány megfogja azt, aki nyilván utalás Hannah-ra, de nem tudjuk, hogy csak vágyakozik-e érte, vagy tényleg megtalálta és visszakapta őt, mert az ég világon semmi konkrétumot nem tudunk meg ebből.

Hasonlóképpen nem tudjuk meg, sikerül-e Gileádot végleg legyőzni, Amerika újra azzá válik-e, ami volt, hogy például a “kolóniákra” kényszermunkára száműzött lakosság tagjaival mi lett, őket ki- illetve felszabadították-e. Nem kapunk képet arról sem, geopolitikai szempontból Amerika felszabaduló államainak és Gileádnak harca milyen helyzetet teremt nemzetközi szinten. Azt látjuk, hogy Tuello ügynökből előbb százados, majd végül parancsnok lesz a sikeres hadműveleteket követően, és szerettem volna látni, hogy például újra létrejön az a hatalmi struktúra, ami Gileád előtt volt, tartanak mondjuk elnökválasztást, és Tuello megérdemelten valami magas tisztséget kap a kabinetben. Örültem neki, hogy egyre fontosabb szereplővé vált, megérdemelte a karakter.

És hát ha valaki megérdemelt még egy jó befejezést, az Janine (Madeleine Brewer). Szerencsétlen nő végigjárt 5 parancsnokot, az egyiknek gyereket is kellett szülnie, a kezdetbeli engedetlensége miatt az egyik szemét kivájták, utána olyan kezelést kapott, hogy azt lehetett hinni, teljesen megbomlott az elméje. Elszakították tőle a kislányát, majd a Jezalebelek közé száműzték, ahol gyakorlatilag kurtizánként kellett a kéjenc parancsnokokat kielégítenie nap mint nap. Én szurkoltam neki, nehogy elszúrják legalább az ő történetét, és azt kell mondjam, legalább ő megkapta a boldog befejezést. Lydia néni (Ann Dowd) és Naomi Putnam közbenjárásával kiszabadult, visszakapta a kislányát is, és nem kellett többé kurválkodnia sem. Megszerettem őt, és nagyon megkedveltem Ava ügynököt (D’Arcy Carden) is, aki egy néninek álcázva magát koordinálta a szolgálólányok akcióját.

Visszatért egy cameo erejéig Alexis Biedel, azaz Emily is (de minek…?), akiről már azt hittük, végleg ki lett írva a sorozatból, de természetesen bele lett magyarázva, hogy nem, ő végig a Mayday soraiban harcolt valahol a háttérben. Hát persze.

Volt még egy kínos része az évadnak, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül: amikor a furfangosan megtervezett és kivitelezett támadásra készülnek a szolgálólányok az esküvőt követően, ahelyett, hogy valami harcias, drámai háttérzene csendülne fel, mit kell hallanunk? Taylor Swift dalát, a Look what you made me do-t. Én szabályosan cringe-eltem. Annyira nem illett oda a dal, hogy az fizikai fájdalmat okozott. A dalszöveg talán, de egyszerűen nevetségessé tett egy egészen grandiózus pillanatot.

Nem tudom, mi volt a döntés az évad ezen felépítése mögött, hogy szerepet játszott-e, hogy a forgatás alatt Elizabeth Moss végig terhes volt, és ez meg is látszott rajta, hiába akarták ruhákkal, színekkel, kameraállásokkal azt eltitkolni, egyszerűen nem lehetett. Nyilván ez így kellemetlen, mert ha a stúdió követeli a munkát, azt nem lehet évekre elhalasztani, a színésznő is már negyven felett van és ez az első gyereke, érthető, hogy meg akarta tartani és ragaszkodott hozzá, és emiatt egy csomó akciójelenetben már nem is tudott szerintem részt venni. Kíváncsi vagyok, hogy a könyvbéli June története hogy ért véget valójában, mennyiben másabb, jobb-e vagy tragikusabb, úgyhogy most már biztos, hogy el akarom olvasni a regényt.

 

The Rose of Versailles Movie (2025) – 10/4

Talán idén év elején látott napvilágot az első előzetes, ami alapján egyáltalán értesültem arról, hogy ennek az abszolút klasszikus anime és manga sorozatnak egy netflixes feldolgozása fog érkezni. Értelemszerűen akkor ez rendkívüli izgatottsággal töltött el, mert a Cat’s Eye reboottal ellentétben itt egyértelműen látni lehetett, hogy a készítők igyekeztek ragaszkodni az eredeti történet rajzstílusához. A mai, felnőtt rajongói generációnak ez alapvető és meghatározó erejű története volt, mely sikeresen ötvözte a történelmi események, a pazar kosztümök és helyszínek, a romantika és dráma stílusjegyeit. Érthető volt tehát, hogy különösen nagy volt az elvárás az érkező mozifilmmel kapcsolatban, hogy egy közel 2 órás feldolgozás vajon képes lesz-e 14 kötetnyi manga és 40 tévéepizód cselekményét megfelelően visszaadni.

1770-ben járunk, amikor a két nagy birodalom szövetségének reményében Mária Terézia útnak indítja legkisebb lányát, a 14 éves Mária Antóniát, vagy nemzetközileg jobban ismert nevén Marie Antoinette-et, hogy férjhez adja a francia trónörököshöz, XV. Lajos unokájához, a még szintén tinédzserkorú Lajoshoz. A határtól saját testőrség kíséri a hercegnő hintaját, melynek élére a nemesi Jarjayes-család Oscar nevű gyermekét választották. Oscar azonban neve és neveltetése ellenére nem férfi, hanem nő, apjának ugyanis egyedüli gyermekeként meg kellett örökölnie a rangjával járó kötelezettségeket és e tisztséget. Marie Antoinette és Oscar jó barátságot köt, egyfajta bizalmi kapcsolat alakul ki közöttük, Oscar pedig igyekszik a tanácsaival egyengetni az udvari intrikákban tapasztalatlan hercegnőt. A fiatal pár az első évei gondtalan társasági eseményekkel, bálokkal telnek, a király halálát követően azonban minden megváltozik: Lajos trónra kerülésével Marie Antoinette királyné lesz, ami nagyobb felelősséget jelent, és legalább ekkora terhet ró Oscar vállaira is. Vajon sikerül megbirkózniuk a nehézségekkel…?

Nyilván nem kell olvasnunk a mangát vagy ismernünk az animét, hogy tudjuk, a kérdésre a válasz nem. Mégis, ezeknek sikerül jól árnyalni azokat a tényezőket, melyek sorozata végül mindkét hősnő (illetve számos, hozzájuk köthető személy) tragédiájához vezetett. A történelem jól dokumentálta, az anime és manga pedig ügyesen adaptálta ezeket: az unatkozó hercegnő és királyné, Marie Antoinette szerelmi és szexuális természetű viszonyát von Fersen svéd gróffal, az éles ellentétét az előző király szeretőjével, Madame du Barry-val, szoros barátságát Polignac hercegnével, aminek következtében teljesen elveszti a realitásérzékét és féktelen költekezésbe kezd, aminek hallatán az éhezéstől sújtott francia nép egyre inkább ellene fordul, és a végén, megbuktatásakor a fejét követeli. Na most itt ebből szinte semmit sem látunk. Fersen grófot nyilván nem lehetett mellőzni a történetből, mert valamiről szólnia kellett a sztorinak, már csak azért is, mert a sors különös, kegyetlen fintora révén nemcsak Marie Antoinette szeretett bele a csinos fiatalemberbe, hanem Oscar szívében is szerelem lobban iránta, ami még tragikusabbá teszi az életét, hiszen tudja, hogy nem élhet nőként, a férfi nem szereti őt, a szeretet érzése is bűnös, hiszen királynője is szereti a férfit, mindeközben nem is sejti, hogy hű segédje és gyerekkori jó barátja, André titokban mindvégig őt szerette. Nem látjuk se a nagy francia gondolkodók felvilágosult műveinek térhódítását, Saint-Just vagy Robespierre színre lépését, a kísérleteket arra, hogy a királynét ellenségei tőrbe csalják és kompromittáló helyzetbe hozzák, melyek mind-mind kardinális pillanatok voltak az eredeti történetben. Szó sem esik Rosalie-ról, Polignac hercegné eltitkolt, első lányáról, se tragikus sorsú, második lányáról, akik fontos szereplői voltak az eredeti eseményeknek, Rosalie például legalább olyan közel állt Oscarhoz, mint a királyné, a mozifilm pedig említést se tesz róla. Egy tömegjelenetben látjuk őt csak mindössze, de ott se az ő személye a lényeg.

A film egész koncepciója… bizarr. Olyan, mintha egy musicalnek tervezték volna, mind amilyen pl. az Elizabeth musical volt, ami a császárné életének különböző szakaszaiba dalokat iktatott be. Na ezt láttuk itt is. Kezdünk egy rettenetesen gyenge opening dallal, gondoltam, hátha az ending majd visszakanyarodik a legendás Bara wa utsukushiku chiru-hoz, hogy felidézze ezt az ikonikus, gyönyörű dalt, de nem… Évek telnek el a dialógus nélkül, egyfajta gyorsnézetben, ahogy az akkor még fiatal bakfis Marie Antoinette hol boldog, hol szomorkodik, hol bálon táncol, hol nem tudom mit csinál, a dal pedig az idő múlását kívánja elősegíteni. Már ekkor fennakadt a szemem, gondoltam, hátha csak ez az egy fast forward volt a sztoriban, hogy az érdekesebb részekhez ugorjunk és nem lesz még egy ilyen… de tévedtem. Szinte 5-10 percenként jött egy újabb betétdal, bennem meg egyre jobban növekedett az iszonyat, hogy úristen, mi ez a förmedvény.

Ráadásul ahogy a film megközelíti a szexualitás kérdését, az is rendkívül furcsa. Fersen és Antoinette, valamint Oscar és André között az eredeti sorozat is utalt testi kapcsolatra, de az kb. annyiban kimerült, hogy meztelen felsőtesttel egymásnak ölelkezve láttuk a karaktereket, semmi nyílt vagy zavaró jelenet nem volt. Itt meg… konkrétan görög/római tógában a csillagok közt táncoltatta a film a szerelmeskedő karaktereket, te meg csak nézel, hogy mi a franc történik itt. Nem tudom, hogy ez a mangában is így volt-e, én speciel ezt azért kétlem, mert annyira idegen volt ez a sorozat teljes képi világától, hogy el nem tudom képzelni, mi indokolhatta.

A történet teljes vonalából 3, maximum 4 fontos pillanat van kiragadva és kifejtve (1. Marie Antoinette megérkezése és kezdeti évei, 2. megismerkedés Fersennel, szerelmi három-négyszög, 3. a forradalom előtt a nép zúgolódása, André sérülése, vallomása, Oscar távozása a testőrségtől, 4. Oscar és a városőrség a nép mellé áll és segít nekik a Bastille ostromában, melynek során ő és André is életét veszti). Minden más lényeges eseményről a stáblista alatti feliratokból értesülünk (jakobinus diktatúra, királyi pár trónfosztása és kivégzése, Fersen sikertelen szöktetési kísérlete, stb.). Annak, aki nem ismeri az eredeti feldolgozást, és bizonyára sok ilyen van, nyilván ennyi is elég, de eleve a történet 50. évfordulója volt az, ami miatt egyáltalán a mozifilm elkészült. Gondolhattak volna arra, hogy hűek maradjanak a forrásműhöz, hiszen bőven vagyunk még, akik élnek abból a korosztályból, akik ezen nőttek fel, az eredetit ismerve. Szóval ez így összességében kevés, és nagy csalódás, minden pontot a film a rajzstílusra és az animáció minőségére kap, de a MAPPA stúdiótól ennél kevesebbet nem is várhatunk.

 

10Dance – 10/8

Az év végére futott be ez a mozifilm is, amiről sokan valamiért azt hitték, hittük, hogy majd sorozat lesz, aztán amikor a Netflixen bemutatkozott, szembesültünk a ténnyel, hogy nem, ez bizony “csak” egy mozifilm. Vagy mozi híján “csak” film. Sokak szerint nagyobb volt a füstje, mint a lángja, túlságosan azzal igyekezték eladni, hogy ez majd egy komoly BL lesz, a BL-nek minden konnotációjával (ami, valljuk be, a kendőzetlen thai BL sorozatok nyomán jobbára a túlfűtött erotikával, csók- és szexjelenetekkel telepakolt valami szokott lenni), aztán ugyanezek számára pont emiatt vált csalódássá is maga a mű, mert nemhogy szex, de még csók vagy párkapcsolat is csak nyomokban volt fellelhető benne. Mivel a japán (és koreai) BL sosem igazán arról volt híres, mint a thai, én nem is nagyon vártam majd itt explicit szexjeleneteket, és művészfilmként igyekeztem megközelíteni a dolgot, úgy pedig tökéletesen hozta, amit elvártam tőle.

Suzuki Shinya (Ryoma Takeuchi) és Sugiki Shinya (Keita Machida) japán társastárnc bajnokok partnernőikkel, igaz, különböző szakágakban. Suzuki (kihasználva félvér, kubai származását és az így megörökölt, heves vérmérsékletet) latin táncokban jeleskedik, míg Sugiki a sztenderdtánc elismert kiválósága, világbajnoki ezüstérmese. Sugiki javaslatára közös munkába kezdenek, hogy átadják szakmai tudásukat a másik párosnak, ezáltal felkészítve magukat egy 10 Tánc bajnokságra, melyen 5 latin és 5 sztenderdtánc bemutatása szükséges. A két férfi szeretné ott összemérni erejét egymás ellen, akárcsak a világgal szemben is, remélve, hogy egy nap a dobogó legfelsőbb fokára állhatnak majd fel. Ám nemcsak az ázsiai táncosokkal szembeni kedvezőtlen sportdiplomáciai viszonyokkal kell megküzdeniük, hanem egymás temperamentumával is: a vad és zabolátlan, és emiatt sokszor fegyelmezetlen Suzuki nehéz tanítványnak bizonyul a komoly, határozott és precíz Sugiki számára. A közös munka azonban egyre közelebb hozza őket egymáshoz, mígnem a két férfi végül vonzódni kezd egymáshoz…

Nincs ezen mit szépíteni, ez egy takarékon parázsló, lassú égésű film. Gyönyörűen fényképezett és vágott, igazi mestermunka. Nemcsak az egymáshoz simuló testek és a táncok jellege miatt intim, hanem mert nagyon sok a hatalmas, tátongó, sötét üres térben magányosan táncoló, két férfi, akire ráközelítünk, akiknek szinte a vállán ülünk vagy a nyakában lihegünk, és mintha velük együtt mozognánk, annyira bevonz bennünket a kameramunka. Szakmai szemmel nem tudom megítélni, hogy a két színész mennyire jól vagy épp milyen hiányosságokkal táncolt, laikusként nagyon szép tartással, beleéléssel csinálták, és velem teljesen elhitették, hogy ez az ő világuk és közegük, ebben élnek nap mint nap. Tetszett, hogy nemcsak rájuk fókuszáltunk, hanem a hölgypartnerek révén kicsit a tánc és versenyzés pszichológiájába is bepillantást nyerhettünk, hogy ők hogy élik meg mindezt. Korcsolyasportot sok évig követtem, amiben a jégtánc nagyon hasonló a társas tánc világához (vagy legalábbis akkor az volt, azóta sokat változhatott), és évről évre újabb és újabb táncokat kellett a pároknak elsajátítaniuk, és azokkal megmérettetniük. Ott mindig jól megfigyelhető volt, hogy csak nagyon ritka volt, amikor a páros mindkét tagja egyformán erős volt (technikailag), és a közönség egyformán tudott kapcsolódni hozzájuk: mindig egyértelműen kitűnt, hogy a páros egyik tagja technikailag vagy prezentációban jóval társa felett áll, és a másik csúnya szóval kiszolgálta őt. Sokszor az ilyen társastáncok során azt hisszük, hogy a látványos ruhákban felvonuló hölgyek azok, akik ellopják a showt, de itt most két olyan párost láthattunk, ahol egyértelműen a két férfi táncos volt technikailag az erősebb.

Nagyon tetszettek a táncjelenetek (a ruhák, női jelmezek már nem mindig, de ez legyen a legkevesebb), egymás oktatása. Hihetetlenül szexi volt, amikor Suzuki kibontotta magán az inget, és (gyönyörűen megmunkált) meztelen felsőtesttel próbálta a helyes mozdulatokra tanítani Sugikit; az, és a metrós jelenet volt az, ami a legközelebb állt a szexualitáshoz. A metrós jelenet különösen tetszett a maga szimbolikájával, hogy beléptek az üres kocsiba, Sugiki végre el tudta magát engedni, átadta magát a szenvedélynek, és ölelte, csókolta Suzukit, de mindez csak a következő megállóig tarthatott, mert ott már szálltak be többen, és a japán visszafogottság, társadalmi berendezkedés már nem engedte volna, hogy továbbra is egymás ajkain csüngjenek. Egy rövid ideig tartott, de az varázslatos volt mindkettejük számára, utána vissza kellett térni a rideg valóságba. És azt hinnék, ezzel mindennek vége, kettejük bimbódzó kapcsolata is, de nem, Sugiki a film fináléjában, egy ismét elvesztett verseny után tiszteletbeli meghívottként egy különleges, 10 táncos gálaműsort kell, hogy bemutasson, de azt nem női partnerrel teszi, hanem nyilvánosan felkéri Suzukit. És azt várná a néző, hogy ez majd megbotránkoztatja a közönséget és versenytársakat, de nem, a két férfi élete legkellemesebb, legjókedvűbb performanszát mutatja be, melyet állva tapsol a szakmai közönség is. Nekem ennyi elég volt, idilli, kicsit lezáratlan, de teljesen nyitva hagyja az ajtót a továbbgondolásra, folytatásra, és nálam mindig ez egy jó mű ismérve.

 

Zenék:

Na Sangjin – Your Apartment (Little Women OST)

Több háttérdalt ki lehetett volna ragadni ebből a sorozatból, mert kiváló anyaggal rendelkezik, legyen hát itt ez, mint az egyik fő zenei motívum.

 

ATEEZ – Yeosang (Legacy)

Hosszú idő óta az első ATEEZ szám, ami tetszik, ami nem ezt a kiherélt, jellegtelen, kommersz vonalat követi, amit kb. minden fiúcsapat erőltet, hanem kicsit mer elvontabb lenni.

 

Wandinho Nonato – Interstellar Experience

Mint az instrumentális zenei darabok nagy kedvelője, első hallásra beleszerettem ebbe a gyönyörű muzsikába.

 

Riccardo Drigo – The Talisman (Female Version)

Mostanában sok balettet nézek a Youtube-on, és a rengeteg klasszikus darab mellett beleszerettem ebbe.

 

Wild Wild – Boiler Room

Nem tudom, hogy a koreai rejtőzködő meleg-szcéna vagy a nyugati, női shipper-rajongók voltak-e eredetileg ennek a klipnek a célközönsége, de igazából… teljesen mindegy is. 🙂

 

Sevdaliza – Alibi (feat. Pabblo Vittar & Yseult)

Nehezen érthető, hogyan tud egy ennyire disszonáns hangzásvilágú dal mégis ilyen jó lenni. Egy transznak vélt, amúgy kellemes hangú énekesnőnek, egy kappanhangú travinak és egy se magas, se mély hangokat kiénekelni nem tudó, túlsúlyos néger dalszövegírónak valahogy mégis sikerül.

 

Suzuki Hiroko – Bara wa utsukushiku chiru (The Rose of Versailles opening)

Csakazértis.

 

Emilio Piano feat. Lucie – Maison

Ugyanúgy beleszerettem, mint Emma Kok korábbi, francia dalába (Voila). Nem mindig bírom elviselni a francia nyelvet, de mindkét dalnak van valami megmagyarázhatatlan fájdalom és dráma a soraiban és dallamában, ami egyszerűen magával ragad.

 

Yuwha – Crimson Spell

Ez egy AI-dal, le kell szögeznem. De meglepően több kpop jelleg van benne, mint sok mai normál kpop dalban. Azt a hangzásvilágot idézi bennem, amit a 2010-es évek eleji együttesek és dalaik.

 

Kato feat. Jon – Turn the lights off

December kétségkívül legviccesebb és legjobb mémje Jon Hamm átszellemült tánca egy évtizeddel ezelőtti, elektronikus nótára, melynek sikere még annak saját zeneszerzőjét is meglepte. Van benne egyfajta fura, milleniál-életérzés, ami úrrá lesz rajtunk, amikor csak meghalljuk ezt a dalt.

 

Beokbyeol – My Life

Egy újabb AI-dal, amit több, koreai jellegű videó alatt hallottam, és mint az eurodance nagy kedvelője, rögtön beleszerettem ebbe. Valahogy ez is a gyerekkoromat idézi fel bennem.