Captain Tsubasa – SAMURAI BLUE – 1. fejezet

Ebben a bejegyzésben a Captain Tsubasa – SAMURAI BLUE című, anime témájú írásom 1. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Általános információk.

Kellemes szombat délelőtti nap köszöntött a japán fővárosra. Az őszi hónap ellenére még mindig igazán szép idő volt, a járókelők, fiatal párok, iskolások vagy a bámészkodást hétvégére hagyók számára elég volt egy egyszerű kis kabát, a nap még így is gyöngéd meleggel csábította őket az örökké pezsgő, soha nem alvó világváros utcáira.

Wakashimazu Ken épp az egyik sportfelszerelést árusító boltban nézelődött, ideje volt új pár kesztyűt vásárolnia, mert a kemény, felső-középiskolai edzések bizony nyomot hagytak korábban használt együttesén. Többet is felpróbált, és akadt is köztük olyan, amit kényelmesnek talált, de a színe nem volt különösebben bizalomgerjesztő. Két pár sötétzöld kesztyűre esett végül a választása, és egy hasonló színű siltes sapkát is vett hozzájuk. Az eladó egy szatyorba csomagolta a megvásárolt termékeket, és néhány termékmintát, sportkatalógust és magazint is hozzácsapott ajándékként.

A fiatalember kilépett a bolt ajtaján, és kicsit összébb húzta magán a kabátot. A metrólejáró felé indult, ahol az egyik üdítőautomatából vett magának egy dobozos frissítőt, és csendben álldogált a tiszta, nyugodt peronon a többi utazóval. Felcsapott a szél az alagútban, ami jelezte, hogy közeledik a szerelvény, de a sínekre eséstől utasokat védő fal a kellemetlen fuvallat nagy részét felfogta. Amint a kocsik megálltak, a biztonsági ajtók is kinyíltak a le- és felszállók előtt, Ken pedig türelmesen várta, míg kiáramlott az embertömeg. Meglepetésére az előtte álló ajtóban egy fiatal iskoláspár bukkant fel, egy nagyobb, gurulós bőrönd kíséretében. Csodálkozva bámulta az ismerős arcot, és az annak jobbján álló, meglepett teremtést.

– M-Morisaki? – kérdezte.

A Nankatsu kapusa, válogatottbeli csapattársa azonban inkább kíváncsian méregette őt.

– Wakashimazu – biccentett felé barátságosan.

– Te mit keresel itt? – kérdezte Ken, és a tekintete gyorsan végigfutott társa kezét fogó lányon.

A kisasszony iskolai egyenruha helyett kényelmes, civil öltözéket viselt, őszi ruházata karcsú, sportos alkatot sugallt. A haja szűk, balett-táncosokra jellemző kontyba volt feltűzve, rövidke, kilógó hajszálait hajzselé és hajtűk tucatjai igyekezték a helyükön tartani. A vállán egy rózsaszín karikavédő tokot viselt, a kezében pedig egy cipzáros ruhahordót, melynek kényes kelmék gyűrődésmentes szállítása lehetett a célja. A lány bájos volt, természetesnek ható, de jól észrevehető sminket viselt.

– Én csak… elkísérem Chikát a versenyére – felelte végül Morisaki, ahogy a fejével a lány felé intett. – Chika, róla már sokat meséltem, ő itt a Nankatsu nagy riválisának, a Toho Akadémia focicsapatának a kapusa, Wakashimazu Ken.

– Ó! – pislogott a lány meglepetten. – Fogok tőletek érkező lányok ellen is versenyezni! Chika vagyok, Koyama Chika. Nagyon örvendek!

Ken, még mindig kissé bizonytalanul nézte őket, a pár mögött a metrószerelvény pedig már rég tovarobogott.

– Igen, együtt járunk – vigyorodott el Morisaki a zavarán.

– Ó… izé… szóval… én is örvendek, Koyama – nyögte ki végül meglepetten az akadémista.

– Ma kezdődik a felső-középiskolások országos, ritmikus sportgimnasztikai bajnoksága – folytatta a Nankatsu kapusa. – Egész hétvégén versenyeznek majd egymással, erre jöttünk fel – paskolta meg a nagy, gurulós bőröndöt. – Hát te?

– Nos… én csak… vásárolni voltam… – mutatta fel Ken a szatyrot szerzeményeivel.

Csend telepedett rájuk, ahogy cserélődtek az utasok.

– Van esetleg… valami programod? Vagy… lenne kedved elkísérni minket? – kérdezte végül Morisaki.

Wakashimazu csak egy röpke pillanatig bután meredt maga elé, majd megvonta a vállát.

– Végül is semmi dolgom – vallotta be. – Elmehetek.

– Remek! – derült fel Chika arca. – Azért szurkolj majd nekem is egy kicsit!

– Merre megyünk?

– A Muszasinó csarnokba!

– Az itt van nem messze… – eszmélt fel Ken, hogy miért is szállhattak le épp ennél a megállónál.

– Milyen jó is lett volna inkább Szendagajában versenyezni! – csacsogott tovább a lány, ahogy megindultak. – Egyszer kvalifikálom magam az országosra, és akkor is „csak” Muszasinóba kell mennem…!

A két fiú összenézett, és akaratlanul is elvigyorodtak a lelkesedésén.

– Azért nem rossz hely az a Muszasinó – jegyezte meg Ken, akinek a fővárosban töltött évei során volt alkalma jobban megismerni Tokió sportéletét, annak arénáit, rendezvényközpontjait.

– Ó, valóban szép, meg minden, csak…! Én szeretem a történelmet és a hagyományokat! Anyával a nagy szovjet és román tornászokat elnézve nőttem fel, miattuk kezdtem el én is ezt a sportágat. A nagy szaltókhoz meg korlátokhoz túlságosan félős vagyok, inkább eltáncolgatok a vackaimmal! – nevetett, ahogy megtapogatta a vállán cipelt karikát.

A gyönyörű, új építésű, üvegpanelekkel és szürke-fehér háromszögű tetőelemekkel díszített, ívelt formájú épület előtt már nagy volt a sürgés-forgás. Önkéntesek koordinálták a versenyzők, edzők és érdeklődők érkezését, információs szórólapokat és térképeket osztogattak az aréna belsejéről, hogy mindenki megtalálja a helyét. A bejáratok felett hatalmas, színes ponyvák és molinók hirdették az éppen aktuális versenyt, valamint a soron következő koncerteket.

A beléptetés után Chika magához vette a bőröndöt, és minden felszerelést, amit addig kedvese hozott helyette. A fiú a maga módján igyekezte bátorítani, bár Chika nem tűnt különösebben gondterheltnek. Egy csókkal búcsúztak el egymástól, Ken pedig zavarában elkapta a tekintetét.

– Mehetünk? – intett pár pillanattal később Morisaki a lépcső felé, hogy felüljenek a lelátóra.

Wakashimazu bólintott, és követte.

– Ez amúgy… mikor történt? – bukott ki belőle a kérdés, ahogy letelepedtek a nem túl kényelmes, színes, műanyag ülésekre, ahonnan jól belátták a teljes, későbbi versenyteret.

– Ő és én? – vigyorgott társa, ahogy kibújt a kabátjából. – Nos… Azt hiszem, én valamilyen szinten láthatatlan vagyok ilyen téren – mondta, bár nem érződött ki keserűség a hangjából. – Nem sokakat foglalkoztat, hogy mi történik velem.

– Ne mondd ezt! – nézett rá szigorúan Ken. – A világbajnok csapat tagja voltál.

– Sokkal nem járultam hozzá – nyújtózott egyet a Nankatsu kapusa.

Úgy tűnt, korán indulhattak, hogy időben a fővárosba érjenek, és még fáradt volt emiatt.

– Ne érezd emiatt rosszul magad! – nézett fel az akadémistára. – Tudom, hogy a képességeimmel messze lemaradok mögöttetek, és azt is, hogy emiatt hol a helyem.

Ken keserűen meredt maga elé. Igen, ő maga is tudta, hol a helye. Örök másodikként, örök tartalékként Wakabayashi Genzo mögött, akiről mindenki csak szuperlatívuszokban tudott beszélni, és aki kellett mindenki másnak nehéz volt érvényesülnie vagy szakmai elismerést kivívnia. Morisaki türelmesen várt, mit válaszol, a tekintetében azonban volt egyfajta megértés és elfogadás, amit eddig egy ellenfelétől se tapasztalt.

– Nem lehetnénk inkább… barátok? – kérdezte bizakodva. – Az iskoláink és csapataink folyton egymás ellen játszanak, de sokan közülük mégis jó barátságokat kötöttek a válogatottban eltöltött időnek köszönhetően. Mi viszont mindig…

– Igen, tudom… – siklott a csarnok belseje, a versenytér felé Ken tekintete. – A mi helyzetünk mindig is túl furcsa volt ahhoz, hogy őszintén tudjunk beszélni erről…

– Kapusnak lenni… hálátlan feladat – dőlt hátra a székében Morisaki. – Egy csatár elvéthet három-négy rúgást is, míg gólhoz nem jut, de kapusként elég, ha egy labdáért nem érsz oda időben, és az egész csapatod munkáját teheted tönkre vele.

Társa jól ismerte az érzést. A legjobban a közös világbajnokságuk során mardosta őt a lelkiismeret-furdalás, amiért nem sikerült számos, tehetséges külföldi ellenfelük gólját megállítania. Feszélyezte őt, hogy Genzo, bár egészséges volt, végig a lelátóról vagy a kispadról nézte őt és a teljesítményét, és biztos volt benne, hogy hibái láttán kimondatlanul is ítélkezett felette. Emberfeletti igyekezetbe és sokáig tartó gyógyulásba került, míg lelkileg és fizikailag is talpra tudott állni. Különös sorsközösséget érzett a csapat örök harmadikként számon tartott kapusával, aki mindezek ellenére sosem tett egyiküknek sem szemrehányást, és úgy tűnt, már attól boldog volt, ha a pályán állhatott, és nem vágták a hiányosságait állandóan a fejéhez. A maga módján Morisaki magas, jó kiállású fiatalember volt, sokkal inkább kapus-alkat, mint a náluk alacsonyabb, zömökebb Wakabayashi, mégis…

Egy félmosoly kíséretében ismét feléje fordult.

– Legyünk barátok, Yuzo! – mondta, Morisaki pedig tudta, hogy a gyakorta szótlan, harcművész múltja miatt komoly és fegyelmezett Wakashimazutól ennél nagyobb kegyre nem is számíthatott volna.

Kevés férfi érkezett az egész hétvégén át tartó eseményre, inkább női látogatók, hozzátartozók és érdeklődők jöttek-mentek a lelátók sorai közt. Éppen nem versenyző, vagy saját programjaikat már bemutató indulók szaladgáltak a folyosókon strasszköves fellépőruháikban és csillámló sminkben, edzőik pedig hol őket hajkurászták, hol a bemelegítésre és nyújtásra igyekezték rávenni az izguló növendékeket. A két kapus így viszonylagos nyugalommal beszélgethetett mindenről, amiről eddig nem tudtak megnyílni egymásnak. Wakashimazu megmutatta frissen vásárolt, új kesztyűit, melyeket Morisaki is felpróbált, és szemmel láthatóan kényelmesnek talált. A fiú igyekezte közben elmagyarázni neki a gimnasztika szabályait, különleges kikötéseit, melyeket kedvesétől tanult meg.

– Ezért biztos levonást fog kapni – mutatott az egyik nagaszakibeli indulóra, akinek különösen mélyen bevágott a fenekébe a szűk tornadressz. – Nem lehet ízléstelen a jelmezük.

Ennek ellenére a két fiú azért alaposan szemügyre vette a versenyző csábos idomait, majd amikor cinkos pillantást váltottak, akaratlanul is elnevették magukat. Rendszeresen kiszaladtak a büfébe valamilyen forró italt vagy ételt hozni egymásnak, a folyamatos rágcsálástól és egész napos tespedéstől azonban hamar kellemetlenül érezték magukat. Ken idővel a nadrágjának övét is kénytelen volt meglazítani.

– Rég zabáltam már ennyit egyszerre – mondta a szatyorba gyűjtött és felhalmozott palackok, zacskók, leveses tálak és pálcikák láttán.

Chika aznap szalaggal és karikával versenyzett, vasárnapra maradt a buzogány és a labda. A frizurája nem változott ugyan, a sminkjén azonban finomított valamelyest, ha egy kissé könnyedebb vagy líraibb előadásmód azt megkövetelte. Csinos kék és púderrózsaszín dresszeket viselt, és határozottan lépett a pálya szélére.

– Nem izgul?

– Csak egy kicsit – vonta meg a vállát Morisaki. – De ezeket jobban szereti. A buzogányt utálja, jobb szerette volna, ha azon hamar túl lehet. A labda a kedvence. Nagyon szép zenét választott hozzá. Ha valamelyikkel, azzal talán még esélye is van a továbbjutásra.

– Akkor ezek szerint maradtok holnapra is?

– Aha, egy diákszállón foglaltunk magunknak szobát éjszakára.

Morisaki lelkesen tapsolt és fütyült, amint a zene elhallgatott, a lány pedig észrevette őt a lelátón, és amint a pontjait megkapta, vidáman integetett a két fiúnak.

– Helyes lány – vallotta be Wakashimazu.

– Valóban az… – nézte meghitten azt a pontot Morisaki, ahol a lány az edzőivel és csapattársaival várakozott. – Neki… sosem kellett, hogy a legjobb legyek. Nem kellett törnöm magam vagy gyötrődnöm azon, mit gondol rólam, amiért… csak ennyire vagyok képes. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok – pillantott fel újdonsült barátjára.

– A többiek tudják?

– A csapatban? Persze… – vörösödött el Yuzo. – Állandó, éretlen szekálásnak vagyok kitéve emiatt.

Wakashimazu azonban jóízűen felnevetett.

Hosszasan beszélgettek, míg a versenynap véget nem ért, amikor pedig elérkezett a búcsúzkodás pillanata, furcsa melankóliával eltelve nézte őket. Chika fáradtnak tűnt, és valamelyest csalódottnak is, amiért nem ért el jobb helyezést. Részletesen ecsetelte kedvesének, szerinte miért kapott és miért nem kellett volna levonásokat kapnia, de úgy tűnt, végül megbékélt az eredménnyel. Morisaki eközben előzékenyen masszírozgatta a vállát, hogy enyhítse valamelyest a lány testében uralkodó feszültséget.

– Köszönöm, hogy eljöttél és szurkoltál! – jegyezte meg Chika hálásan, álmatag ábrázattal, ahogy elköszönni készültek.

– Örültem, Koyama – biccentett Wakashimazu. – Sok sikert a holnapi naphoz! Yuzo… mi pedig nemsokára találkozunk – nyújtotta ki a kezét a kapus felé, aki örömmel viszonozta a gesztust.

Már sötétedett, mire visszaért a Toho Akadémia kollégiumához, bejelentkezés után azonban nem a kapitányával közös szobája felé indult, hanem a gyengélkedőre. Útközben felmarkolt néhány szórólapot és programfüzetet, majd bekopogott az egyik szobába.

– Gyere! – hallatszott odabentről.

Miután benyitott, Hyugát az ágyon fekve találta. A fiú épp mobilozott, amikor megérkezett, körülötte pedig a pultokon és éjjeliszekrényeken megbontott ételes dobozok hevertek.

– Merre jártál? – kérdezte a fiú, ahogy felpillantott. – Azt hittem, vásárlás után jössz is vissza… Helyette egész nap itt unatkoztam egyedül…

– Összefutottam egy ismerőssel a belvárosban – felelte sejtelmesen a kapus, ahogy leült az ágy melletti székre.

– Kivel? – kérdezte Hyuga. – Kérsz? – kínálta őt az egyik ételes dobozból, amiből épp falatozott.

– Ah, dehogy! – fordította el a fejét Ken szinte undorodva. – Egész nap mást se csináltunk, csak zabáltunk. Már mozdulni alig bírok.

– Nekem se volt különösebben semmi szórakozásom – vallotta be kapitánya. – Csak ültem itt és szarásig ettem magam…

– Akamine még mindig minden nap hoz neked valami harapnivalót?

– Hoz, de minek…? – felelte az bosszúsan, ahogy bekötözött homlokát piszkálta, mert csiklandozták az alá szorult hajszálai.

– Bűntudata van – felelte Ken. – Elvégre az ő szoftball-labdája volt, ami fejen talált téged – nyúlt a mobiljáért, mely épp akkor pittyent egyet.

– Az egész el van túlozva – legyintett Hyuga. – Az orvos is megmondta, hogy semmi bajom. Itt se kellene lennem.

– Elvesztetted az eszméletedet. Mentő vitt kórházba – emlékeztette őt barátja. – Szerencséd volt, lehetett volna ez ennél sokkal súlyosabb is.

Hyuga nem tűnt meggyőzöttnek.

– Mi az?

– Misugi írt… – olvasta meglepetten a kapus. – Holnap el akar jönni meglátogatni.

– Engem? – kérdezte a csatár csodálkozva. – Minek? Honnan tudja egyáltalán, hogy itt vagyok? Csak nem mondtad el neki… vagy a többieknek?

– Dehogy mondtam! – forgatta meg a szemeit Wakashimazu. – De még az iskolaújság is megírta, mi történt! – lobogtatta meg a folyosón összeszedett füzetkét, majd felcsapta a kérdéses oldalnál. – „Szerencsétlen baleset az iskolaudvaron – Az ifjúsági, korosztályos világbajnok csatárt mentő vitte kórházba” – olvasta, tettetett színpadiassággal. – „Egy magasan szálló szoftball-labda okozta sérülés miatt a Toho Akadémia büszkeségét, a korosztályos futball válogatott csapatának oszlopos tagját, Hyuga Kojirót kórházba szállították, ahol különböző vizsgálatoknak, köztük koponya CT-nek segítségével vizsgálták, nem szenvedett-e súlyos…”

– Elég, elég! – legyintett bosszúsan barátja.

– A lényeg, hogy a kemény kobakod egyelőre megóvott attól, hogy bármi bajod legyen. De jobb, ha mostantól óvatosabb leszel.

– Szerinted én örülök ennek? Jobb lett volna, ha hazamehetek a hétvégére… – fordult keserűen az ablak felé, melyen bevilágított az égre azóta felkúszó hold sarlója.

Ken nem felelt. Tudta jól, hogy kapitánya még így, hogy évek óta egy fővárosi iskola ösztöndíjasaként tanult, rendszeresen hazajárt családjához, özvegyen maradt anyjához és három kisebb testvéréhez. A tanítás nélküli hétvégéket alkalmi munkákkal töltötte, hogy az abból befolyó pénzből is támogatni tudja őket. Anyja továbbra sem nézte jó szemmel, hogy a gyerekkora és apja halála óta szorgosan dolgozó fiú erre áldozta minden szabad idejét ahelyett, hogy a tanulásra vagy pihenésre szánná, és gyakran vonakodott elfogadni az így megkeresett pénzt. Hyuga ilyenkor rendszerint elrejtette valahol a bankjegyeket, vagy a nő pénztárcájában, vagy odaadta testvéreinek, hogy ők gondoskodjanak abból a bevásárlásról.

– Tudom, mit érzel, és tudom, miért akartál volna hazamenni… – mondta végül Wakashimazu. – De Kojiro… – pillantott fel rá elszántan. – Te is tudod, hogy ezt a terhet nem volna szabad egyedül viselned.

– Nem tehetek mást… – felelte az keserűen, ahogy a tekintete az ölébe siklott, máskor dolgos, most viszont haszontalan kezeire. – Jön a tél, és Masarunak új kabát kell, és szerintem anya se vett már magának újat vagy 10 éve. A fűtéshez is be kellene vásárolni… Nem akarom, hogy fázzanak vagy hogy éhezzenek…

– Sehogy nem tudnék segíteni?

– Egyedül az segítene, ha elvinne valami neves, nemzetközi klub… – sóhajtotta Hyuga, ahogy hátradőlt a párnáján. – Ha rendesen pénzt kereshetnék ezzel az egésszel. Nem akarok gazdag, elkényeztetett fasz lenni. Csak szeretném, ha egyenesbe jönnénk, és hogy nekik ne kelljen többé nélkülözniük… – felelte szomorkásan.

– Jó ember vagy, Hyuga Kojiro… – mondta némi hallgatás után Ken. – Örülök, hogy a barátod lehetek.

A csatár álmosan felpillantott, és félmosolyra húzódott az ajka. Egy ökölpacsival elköszöntek egymástól, a kapus pedig visszatért közös szobájukba, hogy lepihenhessen.

 

~ Következő fejezet ~