Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 42. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek. Karakterek galériája itt.
~ 42. fejezet ~
Amennyire a kicsi kunyhó ablakai engedték, aggódva figyelték a fenyegető köd közelségét, a kisasszonyok azonban különös mód nem tűntek megszeppentnek. Még lejátszották az éppen aktuális kártyapartit, melyet újfent a hercegnő nyert meg, noha nem voltak biztosak abban, hogy másik három társa nem hagyta-e őt a rangja miatt újra és újra nyerni.
Odakintről kaparásszerű hang szűrődött be hozzájuk, ami a létezés másik síkján tapasztalt veszedelemre és a fehér ember közeledésére emlékeztette őket, Éla pedig érezte, hogy ismét hideg borzongás járja át az egész testét. Fáklya kisasszony nem tétovázott, kilépett a házikóból, és kivezényelte a katonáit is. Ayshani hercegnő elszántan követni akarta, de az őt testőreként védelmező Jezabel visszatartotta.
– De hát én vagyok az úrnőd! – panaszkodott a kisasszony a heves szóváltás közepette, a szinte komornaként fölé tornyosuló harcos azonban nem tágított.
Ayshani egy durcás leányra jellemző módon az ablakhoz nyomta az arcát, hogy láthassa, mi történik odakinn. Egy csonthadsereg kezdett szórványosan közeledni a település felé, kezeikben szekercékkel, szedett-vedett fegyverekkel, egyszerű bőrpáncélokban.
– Ez ugyanaz a sereg, amit elégettünk a tűzsárkánnyal… – állapították meg a lányok.
Fáklya kisasszony elszántan várta, hogy közelebb érjenek, katonái közül azonban akadtak olyanok, akik szemmel láthatóan megrettentek a különös ellenség láttán. Ennek ellenére, amikor összecsapásra került a sor, bátran hadakoztak velük, különösen akkor, amikor a legsápadtabbakat maga a kisasszony lökte előre, bele a küzdelembe: Fáklya haragja a jelek szerint még ijesztőbb lehetett számukra.
A vörös hajú parancsnok maga csodálatra méltó harcművészetről tett tanúbizonyságot, melyet a lányok ámulattal eltelve bámultak odabentről. Egy fertályórányi küzdelem után a támadó sereg halmokban hevert a lábaiknál, és néhány szerényebb sérülést kivéve mindenki épp bőrrel megúszta az ütközetet. Ekkor azonban a ködben újabb csontvázak bukkantak fel, mögöttük pedig lassan kirajzolódott a fehér ember összetéveszthetetlen sziluettje. Méltóságteljes, kimért léptekkel közeledett feléjük.
– Nézzétek…! – suttogta Tíra, ahogy a figyelmük Jeez kisasszony ikerhúgára, Elineára terelődött.
A tudós kisasszony szemei világoskék, halvány derengéssel világítottak, ahogy bőszen jegyzetelte az este eseményeit. Csodálkozva követte a történéseket.
Odakinn a fehér ember kezében materializálódott hófehéren tündöklő pallosa, és halandó szemével gyakorlatilag felmérhetetlen sebességgel cikázott a városőrök között, 1-2 vágással pedig szinte mindegyiküket harcképtelenné tette. Utolsó kiszemelt célpontja Fáklya kisasszony volt, amikor pedig a Des Arionhoz hasonló módon mellkason szúrta a nőt, a kalandorok ereiben szinte megfagyott a vér a rémülettől.
A lovagnő a földre hanyatlott, vérző sebét szorongatva, szinte önkívületi állapotban hörögve üvöltött.
Ayshani kisasszony nem teketóriázott tovább, olyan lendülettel lökte fel Jezabelt, hogy az a földre esett. Előrántotta a kardját, és rárontott a titokzatos entitásra. A kalandorok összenéztek, és tudták, hogy felesleges volt minden további rejtőzködés, megmarkolták fegyvereiket, és rettegve követték a hercegnőt.
– Szarban vagyunk… – motyogta Éla, ahogy körbenézett.
A lélegzetük apró felhőt vetett a hidegben.
Jezabel is kilépett a házikóból, fegyvert rántva, várva az összecsapást. Míg az úrnő lendületesen vívott a fehér emberrel, ő és a kalandorok az újonnan érkező csontvázakkal szálltak szembe és tartották azokat távol a kisasszonytól. Tíra lángkardot varázsolt fegyveréből, azzal várta ellenfelét, míg Elinea egy láncvillámlással csapott szét újra és újra a hordán.
A csontkatonák nem bizonyultak különösebben erős, veszedelmes vagy furfangos ellenfélnek, kezdeti támadásaikat mind könnyűszerrel hárították. Aria volt az, aki először végzett saját ellenlábasával, két félelmetes erejű csapással széjjelhasította azt, olyan lendülettel, hogy azzal még az Éla előtt álló katona fegyverét is kettévágta. Az első komolyabb sérülést Akia szenvedte el, egy kard sebesítette meg az oldalán, de ez sem tántorította el a további küzdelemtől. Tíra is felordított, amikor őt eltalálták, de képes volt megidézni egy tűzgolyót, amivel visszavághatott. A paplovag lelkesen sietett barátai segítségére, hatalmas csatabárdjával aprítva a csontvázakat jobbra és balra.
Ahogy a küzdelem heve engedte, félre-félrepillantottak a hercegnőre, aki rendíthetetlenül küzdött a fehér ember ellen, majd egy látványos, körkörös mozdulattal a feje felett meglendítette a kardját, és beledöfte a pengéjét a rideg harcos testébe. A mozdulattól a lény a földre kényszerült, fegyvere melléje hullott, a teste pedig füstszerűen beleszippantódott a hercegnő kardjába. Ayshani vigyorogva szemlélte diadalát.
A vezéralak elestével a csonthadsereg még ép tagjai összecsuklottak, és halmokba estek össze körülöttük. A küzdelem a jelek szerint véget ért.
A kalandorok megkövülten nézték a félelmetes ellenfél pusztulását, Elinea közben odasietett a sérült lovagnő mellé, és nővérével elkezdték kibújtatni őt addigi páncélzatából.
– Gyorsan! – sürgette a varázslónő.
Hangjára feleszméltek, akárcsak a megmaradt néhány katona, aki túlélte az összecsapást, és körbeállták az azóta eszméletét elvesztő, földön fekvő kisasszonyt.
– Segítünk! – ajánlkozott Aria is, és ahogy odafértek, igyekeztek asszisztálni a feladathoz.
Éla is odatérdelt a lovagnőhöz, és látta, hogy a kard borzasztó méretű sebet ejtett annak testén. Aggódva figyelte Elinea ügyködését, aki egy hatalmas üvegnyi gyógyfőzetet próbált leparancsolni társuk torkán, hogy meggyógyíthassa őt. Feszülten várták, hogy lesz-e ennek eredménye, és megkönnyebbülten felsóhajtottak, ahogy a nő sebe összehúzódott, mintha soha nem is létezett volna. A helyén mindössze egy lapos, fekete heg maradt hátra, a lovagnő azonban nem tért magához.
Míg húga a sérült életéért küzdött, Jezabel kisasszony szigorú fejmosásban részesítette a hercegnőt, amiért az ilyen meggondolatlanul kilépett a biztonságot nyújtó épületből, de Ayshani türelmesen mosolyogva hallgatta védelmezőjét.
– De hát Jeez! – unszolta. – Végre harcolhattam! – lelkendezett ragyogó arccal.
– Vigyük be a kapitányt a házba! – kérte Elinea, a kalandorok pedig örömmel segítettek ebben a feladatban.
Egy tiszta ágyba fektették, a varázslónő azonban számos próbálkozás ellenére sem tudta felébreszteni a lovagnőt, pedig különböző mágikus praktikákat is bevetett.
– Milyen sápadt…! – jegyezte meg Éla szánakozva.
– A szája egészen elkékült… mint aki fázik…
– És nézzétek, hogy remeg! – érintették meg néha apró rángásokat mutató karját.
Látva a kialakult helyzetet, a hercegnő is levedlette gondtalan énjét, és barátnője mellé telepedett, de hamar be kellett vallania, hogy ő maga tehetetlen. Éjszakára Jeez aludni kísérte őt a tiszta szobába, akit szemmel láthatóan nem izgatott különösebben, hogy a városőrség egyik kapitánya ilyen állapotba került.
Az éjszakát követően reggel arra ébredtek, hogy a legyőzött csontvázsereg maradványai eltűntek.
– Milyen különös…!
– Vajon a boszorkány kunyhóján történt valami változás? – pillantott Éla a kiásott és magától később felbukkanó házikó felé, de azon semmi különöset nem vettek észre.
A katonák elkezdték felpakolni a szekerekre elhunyt bajtársaikat.
– Mi itt végeztünk – jelentette ki Jezabel kisasszony.
– De… a rejtély többi része nem érdekli úrnőméket? – kérdezte Aria.
– És a hercegnőt? – tette hozzá a szőke félelf. – A kunyhó… vagy hogy mi van fenn a várban…?
– És persze a sír! – erősködött a paplovag. – Hiszen a kisasszony egy sírban elhelyezett bross miatt bízott meg minket ezzel a feladattal!
– Az ikrek itt fognak maradni – lépett ki a házból Ayshani. – Ők majd tovább görgetik az ügyet. A városból küldök majd nekik segítséget. Most az a feladatunk, hogy Ditrok lovagnőt visszavigyük Tilemaerbe.
– Tőlünk mit kíván, fenség? – kérdezte Aria. – Maradjunk és segítsünk itt?
– Jeez és Elinea elboldogul majd. Kísérjetek vissza a városba, és közben kitaláljuk, mi legyen!
A kalandorok összepillantottak, majd engedelmesen bólintottak. Összeszedték felszerelésüket, mindazt, amit első útjuk során a pajtában hagytak, vagy elvettek tőlük. Saját lovaikat visszaszerezték, a falubeliek földművelésre befogott jószágait pedig a szekerek mögé kötötték, mert tudták, hogy ha itt hagynák, a jószágok bizonyosan éhen pusztulnának egyedül. Egyikük-másikuk néhány csirkét is bezsákolt, melyeket a terveik szerint a Vidám Sírásóban készültek odaadni szállásadójuknak.
– Jobb, ha éberek leszünk – emlékeztette őket Éla. – Most nem lesz itt Jeez kisasszony, hogy vigyázzon őfenségére, nekünk kell őrködnünk, nehogy baja essen!
– Evidens – bólintott Ashata.
Csendben kísérték Ayshanit, aki gondolataiba merülve üldögélt az alvó Fáklya kisasszony mellett a hintójában. A címeres kocsi láttán tiszteletteljesen szétvált az úton a forgalom, úgy tűnt, senki sem akarta akadályozni a szépséges hercegnő útját.
– Miféle hely lehet ez? – pillantottak fel egy impozáns épületegyüttesre, ahová a városba megérkezvén az útjuk vezette őket.
Magasba törő tornyaival, tiszta, elegáns megjelenésével palotára vagy valamilyen akadémiára emlékeztető hely fogadta őket, ahol az ajtót legnagyobb meglepetésükre a faluban hagyott Elinea varázslónő nyitotta ki nekik.
– Mi a…? – szaladt fel a kalandorok szemöldöke.
– Ez meg… hogy lehetséges?
– Lehet, hogy… tud teleportálni…! – suttogta Éla ámuldozva, a varázslónő hamiskás mosolya pedig elárulta, hogy a válasz igen.
– Hát ez hihetetlen…! – motyogta Akia.
– Úrnőm itt dolgozik? – kérdezte a szőke félelf.
– Nem, én csak… megfordulok itt néha – felelte a nő titokzatosan.
Köpenyes alakok siettek ki hordággyal, amire óvatosan ráfektették Ditrok lovagnőt, és bevitték az épületbe.
– Ha valamit megtudunk, majd keresni fogunk benneteket! – mondta a hercegnő.
– Úrnőm, csak még egy szóra! – lépett elő Aria. – Nekünk még van egy másik feladatunk.
– Igen, a katakombákban.
– Ha az még megvárt bennünket, kipihennénk ezen út fáradalmait, és annak is utánanéznénk.
Ayshani bólintott, bár nem igazán volt tisztában a részletekkel.
– Fenséged tudja, hol talál meg bennünket – intett búcsút Akia.
A kalandorok visszaindultak a Vidám Sírásóba, útközben a piacon pedig megszabadultak a magukkal hozott állatoktól. A sérültek gyógykészítményekkel kúrálták ki a sérüléseiket, Aria Dartonhoz imádkozott, Éla pedig megetette a varjúcsibéket. Gaiden úr hálásan fogadta az ingyen kapott szárnyasokat, beengedte őket saját állatai közé.
– Beszéljük már át ezt a katakombás dolgot! – dőlt hátra az ágyán Ashata. – Annyi kalandban volt részünk, hogy alig emlékszek annak a küldetésnek a részleteire!
– Igaz, Ayshani úrnő megbízása prioritást élvezett! – bólintott a paplovag.
– Valami fura hangokat lehetett hallani a föld alatti alagúthálózatból – felelte Éla. – És ezt kellene valahogy kideríteni, mi okozhatta.
Csendben emésztgették a hallottakat.
– Az eddig történteket figyelembe véve… úgy érzem, erősen alulmaradnak a képességeink és a fegyvereink ahhoz képest, mint amire egy-egy ilyen küldetéshez szükséges lenne.
– Elhoztuk Des Arion mágikus rapírját, de egyikünk se tudja használni – nézegette a pompás kardot Akia. – Nekünk vajon mikor lesz ilyen mágikus fegyverünk?
– Vagy mint az a csodakard a hercegnőnek!
– Vajon még mindig túl ágrólszakadtak vagyunk ahhoz, hogy rúnáztassuk a fegyvereinket? – kérdezte Éla.
– Korábban, a hegymélyi kovácsműhelyből láthattad, milyen udvariatlanul elzavartak bennünket…!
– Szerintetek – gondolkozott a szőke félelf -, ha mondjuk Ayshani kisasszonytól kérnénk egy ajánlást, akkor is így bánnának velünk, vagy akkor hajlandóak lennének fogadni minket?
– Ez egy nagyon jó ötlet! – bólintott a paplovag. – Szerintem kérdezzük meg tőle a legközelebbi alkalommal!
– Sajnos ez a legutóbbi kaland nem úgy sült el, ahogy számítottuk… Csoda, ha bármilyen fizetséget kapunk érte.
– Na igen, nem sok hasznosat csináltunk… – mondta elszontyolodva Éla.
– Dehogynem! Majdnem ott hagytuk a fogunkat! – ellenkezett Akia.
– Én mondjuk kíváncsi vagyok rá, hogy ha fütyülnénk a hercegnő kardja mellett, mi történne… – töprengett vidáman a paplovag.
– Ne! – rázta meg a fejét a szőke félelf.
– Lehet, hogy felderengne a kard!
– Befognám a szádat! – figyelmeztette a másik, társaik azonban már csak nevettek.
– Szerintem kapnál egy taslit – tette hozzá Ashata.
– Tegyük el magunkat holnapra! – ásítoztak végül, ezért a gyertyát elfújva álomra hajtották a fejüket.
0 hozzászólás