Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 42. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek. Karakterek galériája itt.
~ 43. fejezet ~
Éktelen trappolás, dübörgés és kiabálás volt az, ami másnap reggel ébresztette őket.
– Kisasszonyok! Kisasszonyok! – verte az ajtó lapját Gaiden úr odakintről.
– Mi történt? – emelte fel a fejét álmosan Tíra.
Amikor kikukkantottak, a férfi idegesen tördelte a kezét.
– Itt van… a kisasszony!
– Azonnal megyünk! – vágta rá a paplovag, a többiek pedig kipattantak az ágyaikból, és öltözködni kezdtek. – Remélem, megterített neki!
– Nem…! – nyögte a fogadós.
– Akkor gyorsan valamit! – sürgették a lányok.
– Jó… – botorkált le újra a férfi az alsóbb szintek felé.
Páncéljaikban, felfegyverkezve siettek le az étkezőbe, ahol egy ismerős alak, és még jobban ismert szag fogadta őket.
Gáspár, a makacs jószág ezúttal sem kímélte a fogadó tiszta padlóját, és a helyiség közepén könnyített magán, miközben újfent az egyik asztalt rágcsálta. Elinea kisasszony, Jezabel úrnő bakfis leánya a korábbiakhoz hasonlóan undok ábrázattal a képén várta őket. Frissen sült pogácsát majszolt, és lekicsinylően végigmérte őket.
A kalandorok megtorpantak a lépcső aljában, és igyekezték nem túl látványosan kifejezni csalódottságukat.
– Kisasszony… – motyogták tétován.
– Hogy van Ditrok lovagnő? – érdeklődött Éla. – Változott valami az állapotában?
– Koszosak, megjöttek értetek! – vetette oda nekik a lány, mit sem törődve a kérdéssel.
– Örülünk, hogy újra látjuk… – felelte Akia, cseppet sem őszintén.
– Életünk álma teljesült! – tette hozzá Tíra.
– Kövessetek! – intett a lányka az ajtó felé.
Kifelé menet a paplovag is felmarkolt néhány pogácsát, majd követték őt az udvarra. Elinea odakinn felpattant Gáspár hátára, a kalandorok pedig az istálló felé indultak, hogy elővezessék saját hátasaikat.
– Nem gondoljátok, hogy ezt majd megvárom! – vágott savanyú képet a kisasszony.
– Úrnőm, messzire megyünk? Kellenek a lovak? – próbálkozott kedvesebb hangot megütni Éla, hátha az célba talál.
– Nem megyünk messze – felelte az.
– Kellenek a lovak – jegyezte meg egyszerre Tíra és Akia, hiszen jól emlékeztek, hogy megsétáltatta őket Elinea legutóbb, mikor értük küldték őt.
– Akkor csak egy kis türelmét kérjük kisasszonyomnak, mindjárt hozzuk a mi állatainkat is! – folytatta Éla. – Legalább derék jó Gáspárnak is lesz némi társasága.
A gyermek nem felelt, úgy tűnt, jószága neve hallatán valamelyest megenyhült fintorgó ábrázata. Gaiden úr az ajtóból nézte őket, majd keserűen visszapillantott a fogadó belsejébe, és elszontyolodva állapította meg, hogy az állat ismét tönkretette egyik szép asztalát, és hogy mennyi trágyát kell kilapátoltatnia onnan, hogy a hely ismét evésre alkalmas állapotba kerüljön.
– Neki vajon milyen megalázó lehet, hogy elküldték értünk! – súgta oda a paplovag a többieknek. – Lehet, hogy ez valamiféle büntetés számára.
– Van rá esély!
Elinea kisasszony a hercegnő kikötői palotájához vezette őket.
– Megérkeztünk! – mondta a leány, majd fordult egyet Gáspárral, és magukra hagyta őket.
– Akkor ezek szerint ide kellett jönnünk…
– Az idevezető út alapján ez nyilvánvaló volt.
– Még megátkozhatom! – ajánlotta Aria.
Bebocsátás után a lovaikat kikötötték az istállóban, és felvezették őket a hercegnőhöz, aki az idősebb Elineával várta őket. Az úrnő fogadótermében lévő, hatalmas asztalon ezúttal egy pergamen hevert, rajta egy számukra idegen város térképével.
– Ez itt városa Larsel – lépett elő a varázslónő, látva kíváncsi ábrázatukat. – Sikerült kiderítenünk, mi lehet a gond Ditrok lovagnőt illetően, akit azóta sem sikerült felkeltenünk.
A kalandorok aggódó pillantásokat váltottak.
– A sebére való gyógyír itt található. Így az feladat és az úrnő kérése – mutatott a hercegnőre -, hogy menjetek el Larselbe, és szerezzetek meg egy bizonyos növényt.
– Természetesen – bátorkodott némi hallgatás után Aria válaszolni. – Nagyon szívesen segítünk Ditrok lovagnő talpra állításában és Ayshani úrnőnek bármiben is!
– Mit kell tudnunk erről a növényről? – kérdezte Akia.
– Ryn Larsel szigetén nő, és tulajdonképpen egy gomba.
– Átok meleg lesz… – jegyezte meg Tíra, látva a cél elhelyezkedését a kontinensen.
– Ez egy városállam Eriontól nem messze, ami a Larsel-szigetcsoport egyik szigetén található – folytatta Elinea.
– A városnak kettő úrnője van – vette át a szót Ayshani. – Hivatalosan a hercegi pár, a Shiitrak-család uralkodik a szigeten, azonban igencsak jelentős az alvilági jelenlét. Az állapotokról annyit tudunk, hogy az úgynevezett Tűtorony úrnője, Schytmark az, akit másik uralkodónak szoktak nevezni, bár a rossznyelvek inkább a hercegi pár nőtagját emlegetik így. A feladat az, hogy Ryn Larsel egyik bányájából szerezzétek meg ezt a gombát, ami csak ott nő!
– Fenségedék a Shiitrak-családdal tartanak fenn diplomáciai kapcsolatot? – kérdezte Éla, annak reményében, hátha egy jó ajánlólevél megkönnyíti majd a mozgásukat a szigeten.
– Semmilyen kapcsolatot nem tartunk fenn velük – rázta meg a fejét Ayshani. – Elinea talált rá erre a gombára, melyből olyan főzet készíthető, ami meggyógyítaná Ditrok lovagnőt.
– Hogyan bánjunk ezzel a gombával, ha sikerült megszerezni? Ott kell megfőzetni belőle az italt, vagy valahogy konzerválni kell, míg ideérünk vele? – folytatta a kérdezősködést a szőke félelf, segítségül hívva herbalista ismereteit. – Cserépben? Alkoholban?
– Vagy szárítva, őrleményként? – próbálkozott a paplovag is.
– Van róla rajz vagy leírás, hogy néz ki?
– Ez egy kék színű gomba, ami a föld alatti barlangrendszerben növekszik, és foszforeszkál – felelte Elinea.
– Szabad kézzel hozzá lehet érni? Leszakítás után változik valami az állagában?
– Ennél többet sajnos nem tudunk róla. De az biztos, hogy fontos alapanyag, ugyanis a sziget gazdaságának 50 százalékát ennek a kitermelése és feldolgozása adja.
– Ha ennyire elterjedt, lehet, hogy akár a piacon is tudunk majd venni belőle.
A varázslónő arca azonban elkomorodott.
– Az igazi nehézség az, hogy a szigetre csak azok nyerhetnek bebocsátást, akiket a Tűtorony úrnője beenged, hiszen nem-hivatalosan az ő kezében van mindennek a tulajdonjoga.
– Ezek szerint az ő emberei ott állomásoznak a parton, és megtagadhatják a partra lépésünket? Vagy akár meg is támadhatnak? Mire lehet számítani tőlük? – kérdezte Éla.
– Larsel a szóbeszéd szerint az Erionbol kivándorolt nemesek, bűnözők, embercsempészek, rablók és csalók gyűjtőhelye. Egy része legalábbis. A másik része azonban egykor kyrek őrhelye volt… még a háborúk előtt, mikor a sziget egy része víz alá süllyedt. Az ő leszármazottaik élnek még ott.
– A gombából hagyományos módon egy elixírt készítenek, melyet árulnak szerte Erionban, Doranban és Ordanban – folytatta a varázslónő. – Állítólag ez a főzet képes feltölteni az emberi szervezetet manával, és akár túl is tudja tölteni.
Tíra szeme felcsillant.
– Szóval nem adják ki az alapanyagot, csak feldolgozva – töprengett Aria.
– Ismert azonban a mellékhatása is – figyelmeztette Elinea. – Kis százalékban, de előfordul, hogy elzárja a manacsapokat.
A tűzmágus leány megborzongott ennek már a gondolatára is.
– És akkor Fáklya kisasszonyt ez a gomba nem manával, hanem élettel fogja feltölteni – összegezte Éla.
– Ditrok lovagnő testét egy mágikus fertőzés gyötri, és ezzel talán sikerül kezelni.
– Akkor ezek szerint nem is biztos, hogy segít? – kérdezték aggódva a kalandorok.
– Jelenlegi állapotát nézve, minden tudásomat bevetve is legfeljebb egy hónapig tudjuk életben tartani – felelte szomorkásan a varázslónő.
– Egy hónap…!
– Mivel ennyire szűkös az idő, térkapun keresztül Erionba fogtok menni, és onnan hajóztok át Ryn Larsel szigetére. A hajóút nagyjából egy hetet vesz igénybe… oda és vissza is.
– Vagyis van két hetünk megszerezni… – mondta Tíra.
– Csak révkalauzzal juttok be a városba, annyira sekély és kiismerhetetlen a partvonala – pillantott a térképre a hercegnő. – Legalább egy kiló gombára lesz szükségünk.
– Tekintettel arra, hogy a helyiek nem adják ki az alapanyagot, csak annak feldolgozott formáját, kijelenthetjük, hogy ha mi elhozunk onnan 1 kiló ilyen nyers gombát, az lopásnak fog minősülni? – kérdezte Éla.
Ayshani bólintott.
– Vagyis valamilyen alvilági módszerrel kell hozzájutnunk…
– Sajnos nem tudok senkiről, aki Tilemaerből valaha Ryn Larsel szigetén járt volna és több információval tudna szolgálni.
– És nincs Tilemaernek bármilyen olyan különleges terméke, melyet felajánlhatnánk a gombáért cserébe? – kérdezte Aria. – Csak hogy mégse kelljen lopnunk.
– Sajnos nem tudok nektek más megoldást javasolni.
– Hátha Erionban, ahol majd hajóra szállunk, többet tudnak mondani – jegyezte meg Ashata. – Az mégiscsak közelebb van.
– Mindannyian kaptok 20-20 aranyat a költségeitekre – lépett oda az íróasztalához a hercegnő, és előszedte a kis erszényekbe összekészített érméket.
– Tudni arról, van-e bármilyen előítélet a szigeten valamelyik fajjal vagy épp felekezettel szemben? – kérdezte Éla.
– Nem tudnám megmondani – felelte az úrnő. – Van Noir-szentély, pyarita templom, a kyr-panteonnak megfelelő templom, van két nagyobb dzsad közösség is, és dívik a rabszolgatartás is.
Ahogy elfogytak a kérdések, a kalandorok bökdösni kezdték a szőke félelfet, emlékeztetve őt arra, miben állapodtak meg. Éla sóhajtott.
– Vállaltam, hogy megkérdezem, szóval hát legyen…! Tekintettel arra, hogy egyre veszélyesebbek lesznek azok a küldetések, melyekkel úrnőm által vagy a céhben találkozunk, azon gondolkoztunk, jobb lenne a fegyvereinket némileg felfejleszteni és rúnával ellátni. Viszont eddig egyszer jártunk csak egy ilyen helyen, a fellegvár oldalában, és onnan nagyon gyorsan elzavartak minket és foglalkozni se akartak a kérdésünkkel. Úrnőmnek van esetleg bármilyen ajánlása, hogy kihez forduljunk, kikkel érdemes ilyesmit csináltatni…?
– Vagy hogy esetleg a városőrségnek vagy palotának nincs-e véletlenül egy olyan raktára, ahonnan kaphatnánk egy érdemesebb fegyvert, amivel jobban megvédhetjük magunkat? – tette hozzá a paplovag. – Vagy akár valamilyen páncélzatot…
A két kisasszony összenézett.
– Én pár évvel ezelőtt szórakozásból foglalkoztam rúnázással – felelte Elinea. – Ha úgy van, nálam akad néhány kallódó fegyver.
A kalandorok szeme felcsillant.
– A legnagyobb tisztelettel fordulunk akkor kisasszonyomhoz! – lelkendezett a paplovag. – Hogy ha tudja ezeket nélkülözni…!
– Vagy akár el is adni… – tette hozzá Éla.
Amikor azonban társai lehurrogták, hozzátette.
– Ne legyünk szemtelenek!
– Egyszerű, hétköznapi fegyvereim vannak. Kardok, szablyák…
– Esetleg… kétkezes csatabárd? – próbálkozott Aria.
– Az is van!
– Ha úrnőm megengedi, hogy ezekből magunkkal vigyünk egyet-egyet, egy ilyen küldetésre, ami igen veszélyesnek ígérkezik, azért igazán hálásak lennénk! Hátha azzal segíthetünk Fáklya kisasszonynak is – köszönte meg a nő nagylelkűségét Éla.
– A térkapunál találkozunk – biccentett Elinea. – Elkísérlek titeket Erionig.
A kalandorok határozott pillantást váltottak.
– Mentsük meg Fáklya kisasszonyt!
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás