Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 33. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.
~ 33. fejezet ~
Késő este volt már, amikor Tycho és Hobbie fáradtan a ballagtak az Akadémia folyosóin. Elkísérték Tankot a csapatszállító komphoz, mellyel a zónalabda-különítmény útnak indult a galaktikus főváros felé. Biggs a búcsúzkodás után különös mód kimentette magát, és elkanyarodott a könyvtár felé, barátai meglepetésére, így magukra maradva indultak vissza a szállásuk felé.
Ahogy befordultak az egyik folyosón, koréliai barátjukat pillantották meg.
– Derűs napot, Leed ügynök! – köszönt rá vigyorogva Hobbie, de az énekes komoran leintette.
– Ne viccelődj ilyesmivel! Még a végén komolyan veszik! – figyelmeztette, és lopva körülnézett, nem hallotta-e valaki a megjegyzést.
– Ugyan! – legyintett Klivian, elhessegetve ennek még a gondolatát is. – Mégis ki hallaná, hogy egymás közt viccelődünk?
Rasha arca azonban szigorú maradt, és előhúzta mindannyiuk kommunikátorát, és jelentőségteljesen meglebegtette a nyakukban lógó, azonosító csipet is. Úgy tűnt, ralltiiri barátjának kellett némi idő, hogy rájöjjön, mire is akart utalni ezzel, Tycho azonban gondolkodóba esett.
– Jaj, csak nem gondolod, hogy…? – kezdte Hobbie hitetlenkedve, az énekes azonban a szájára tapasztotta a kezét, mielőtt az meggondolatlan kijelentést tehetett volna.
Mindketten alderáni barátjukra pillantottak, akinek egymást kergették a fejében a gondolatok.
– Megjött a szemlencsénk a Corelliáról – mondta végül Rasha, hogy ne tűnjön túlságosan gyanúsnak a hallgatásuk. – Azt hoztam el épp Tatham főhadnagynak. A doktornő laborjában megvizsgálják, van-e értelme foglalkozni vele.
– É-értem – nyögte végül a szőke bizonytalanul.
– Voltatok már fürdeni? – húzta őket magával barátjuk, és különösnek tűnt, hogy folyton témát váltott. – Ha nem, betársulnék hozzátok – nézett jelentőségteljesen a szemeikbe, utalva arra, hogy ne ellenkezzenek.
Összeszedték hát a legszükségesebb holmijaikat a mosakodáshoz, és a közös, nyitott légterű, most is barlangszerűen visszhangzó fürdőhelyiségbe mentek. A bent tisztálkodó kadétok miatt hatalmas volt a pára, de úgy tűnt, még időben érkeztek, mert találtak szabad szekrényt, ahová egyenruhájukat behajtogathatták. Rasha megbökte őket, látványosan a szekrénybe helyezte a komlinket és a nyakában addig viselt csipet, majd bezárta azt, és a fejével a zuhanyfülkék felé intett. Hobbie arca egyre gyanakvóbb lett, de követték példáját, és három egymás melletti zuhanyzót el is foglaltak.
– Mi ez az egész? – motyogta, ahogy megengedték a vizet. – Rendesen furcsa vagy…
– Az évfolyam legeszesebb hallgatói közé tartoztok – sóhajtotta Rasha, és leöblítette a haját. – Hogyhogy szinte kommandózni kell, hogy iderángassalak titeket, mikor jó eséllyel ez az egyetlen hely, ahol anélkül tudunk beszélgetni, hogy lehallgatnának minket? Ennél talpraesettebbnek gondoltalak titeket.
– Már ha az nem tűnik fel valakinek, hogy pucéran sutyorgunk a zuhany alatt… – jegyezte meg epésen Klivian.
– Ugyan! – forgatta meg unottan a szemeit a koréliai. – Itt az ilyen bizalmas pásztorórák szinte mindennaposak – vonta meg a vállát, barátai azonban meglepetten körbenéztek, mint akik számára ez új információ volt.
– Tényleg azt hiszed, hogy le tudnak hallgatni minket a komlinkekkel? Vagy azokkal a nyomorult kis csipekkel? – kérdezte végül Hobbie.
Rasha azonban csak felvonta a szemöldökét, és a töprengő alderánira nézett.
– Nos… nem elképzelhetetlen… – vallotta be az, szobatársa döbbenetére. – Ha visszagondoltok, az ámokfutó idején… annak segítségével tudtuk megtalálni a túszul ejtett osztályt és a doktornőt… sőt, belehallgatni a beszélgetésükbe…
– És szerinted komolyan felhasználnák ellenünk?
– Egy polgárháború küszöbén állunk – felelte helyette Rasha. – Azok után, amit a főhadnagy mondott… hogy összehangolt támadásokat hajtottak végre katonai létesítmények ellen… Szerintem monitoroznak minden tevékenységet…
– Hamarabb is szólhattatok volna… akkor nem nézegettem volna korábban pucér képeket rajta… – sóhajtotta Hobbie.
Barátai azonban megengedtek maguknak egy fáradt mosolyt.
– Vajon ki lehet kapcsolni ezt a funkciót a kommunikátorokban?
– Az rögtön gyanússá válna – rázta meg a fejét Tycho. – Látnom kellene belülről, hogy néznek ki ezek a komlinkek, és hogy anélkül is alkalmasak lehallgatásra, hogy meghekkelik, ahogy én is tettem az irányítóteremben.
– Azon csodálkozok, hogy még nem szedtél szét egyet sem – vigyorgott Rasha.
– Várj, mi van, ha nem tudod összerakni? – ellenkezett Hobbie.
Tycho arcán azonban magabiztos fintor jelent meg, mintha még a feltételezés is sértené.
– Ha van benne bármilyen mechanizmus, ami riaszt, ha szétnyitom, majd legfeljebb azt mondom, összetört vagy elázott, és kérek egy újat – felelte. – A csip viszont érdekes kérdés… Mert azt mindig magunknál kell hordani, sosem kell tölteni, mint a kommunikátorokat – pillantott a távolba, a szekrények felé. – Hogy abban van-e bármilyen apró, lehallgatásra alkalmas elektronika… bevallom, most kíváncsivá tett.
– Azt már kicsit nehezebb pótolni, ha nem tudnád újra összerakni… – figyelmeztette az énekes.
– Mondhatjuk, hogy testedzés közben… például birkózáskor beleakadt valaki kezébe és kitépte a nyakamból.
– Nem tetszik, hogy ilyen könnyen megtanultál hazudni – mérte őt végig Hobbie tettetett gyanakvással.
– Valahogy engem jobban érdekel ez a titokzatoskodás – vallotta be Tycho. – És hogy mik ezek a furcsa partizánkodások Narek óráin… – fordult inkább az énekes felé. – Hiszen láthattátok már az első alkalommal, hogy letorkolt, mert engedély nélkül szólni mertem… Ti meg csak úgy kérdés nélkül közbeszóltok Liridonnal, mintha nem is tudnátok, milyen…
– Liridon mentségére szóljon, hogy az ejtőernyős kaland során elszenvedett sérülése miatt eddig fogalma sem volt róla, milyen ennek az idiótának az órája – vetette ellen Klivian. – Bevallom, azt hittem, ott helyben agyonlövi, amilyen utálattal nézte őt… De te miért húzod fel újra és újra? – pillantott ő is kérdőn az énekesre.
Rasha vonásai megkeményedtek.
– Egy ideje sejtettem valamit, amiről nemrég sikerült megbizonyosodnom – felelte végül barátjuk. – Először csak apró elszólások… intonációs különbségek tűntek fel. Azt hittem, csak valami sajátos tájszólása van valami nagyon félreeső vidékről… De nem… mielőtt még lezártak volna minket a holonetről, láttam a nyilvános aktáját, és aszerint Coronetből származik.
Két kadéttársa kissé értetlenül bámulta őt, várva a folytatást, ezért megcsóválta a fejét.
– Azon túl, hogy Corellia fővárosában, Coronetben alig van olyan lélek, aki ne ismerné az arcomat vagy hogy honnan származok… senki se beszél úgy, ahogy Lubo Narek. Ez a férfi nem koréliai.
***
Beköszöntött a tél a Prefsbelt IV azon féltekéjén, melyen a katonai akadémia épülete elterült. A kadétok tantermeik óriási ablakaiban bámészkodtak, és a sűrű pelyhekben hulló havat nézték, mely vastag takaróval borította be kopár hegyvidékeit és haldokló, levéltelen erdeit.
– Bármennyire is várom már a repülési gyakorlatot, nem irigylem azokat az osztályokat, amelyeknek most kell odakinn repülnie – bökött a kinti világ felé Race, ahogy visszasétált majdani helyére, előkészülve következő órájukra.
– „Heves hóesés”, ahogy a főhadnagy kódjaiban állna – nevetett Jazz. – Képzelem, hogy milyen limitáltak lehetnek a látási viszonyok a pilótafülkében…!
– Állítólag Tankék még szerencsések voltak, hogy fel tudtak szállni – kapcsolódott be a beszélgetésbe a mandalori Trae Zoccor. – A fővárosban lassan megbénul a közösségi közlekedés… Ha nem indulnak el időben, lekésték volna a coruscanti mérkőzést.
– Nálunk sosincs tél… – vizsgálta a tájat Lonnie Tidd. – Vagy legalábbis ilyen… hóesés – mutatott ki a nagy fehérségre.
– Hogyhogy?
– Azt hiszem, ti úgy mondanátok, hogy az éghajlat miatt – felelte a fiatalember. – Nálunk azonban az a hit él az emberekben, hogy az isteneink állandó meleget teremtettek a bolygónkra, mert nem akarták, hogy az alattvalóik fázzanak – tette hozzá vigyorogva.
Az alderáni feszülten hallgatta a beszélgetést, de egyelőre nem szólt. A hóesés otthonának szépségére, Aldera fővárosának gyönyörű, télies vidékeire emlékeztette, amitől újra felsejlett benne a honvágy. Sokkal inkább foglalkoztatta azonban az a titok, amit énekes társuk korábban megosztott vele. Nyugtalansággal töltötte el a tudat, hogy a magát koréliainak mondó Lubo Narek szerinte nem származhatott az érintett planétáról. Nem akart kételkedni Rasha megfigyeléseinek eredményében, mégis nehezére esett elhinni.
– Hogyhogy egyik kollégájának sem tűnt fel a beszéde úgy, mint Rashának? – kérdezte magától. – Rouvinnak is jó a füle az ilyesmihez… Hogyhogy ő sem vette észre?
Az elméje azonban szinte azonnal ellenérveket sorakoztatott fel.
– A professzorok nagy része jó eséllyel sohasem járt még a Corellián – gondolta. – Ha hallomásból lehet is fogalmuk a kiejtésbeli különbségeket illetően, az mégsem lehet olyan nyilvánvaló, mint egy született koréliai számára.
Azóta, hogy e felfedezéssel szembesültek, viszolyogva gondolt csak a különc tanárra, és amikor csak észrevette a folyosókon vagy az étkezőben, azon töprengett, vajon milyen alantas szándék vezérelheti.
– Biggs, nálatok sincs hó, mi? – kérdezte Liridon, ahogy felült az egyik pad tetejére. – Nálunk otthon, Coruscanton mesterségesen generált éghajlatot tartanak fent, amolyan mérsékelt, sosem túl meleg, sosem túl hideg időjárást. Kicsit unalmas… – vallotta be.
Darklighter az utóbbi napokban a szokottnál is hallgatagabb volt, és meglepetésként érte a kérdés. Kurtán bólintott.
– Néha… a bolygó legészakibb és legdélebbi pontjai körül kialakul vékony hótakaró, de mi még sohasem láttunk ilyet – felelte. – Nagyon különös jelenség, ahogy a sárga homok felett leheletvékony rétegnyi hó terül el… Nem sokáig tart, hamar elolvad, még ivóvizet se nagyon tudunk belőle nyerni.
Elmerült nyakig begombolt kabátjának takarásában, társai pedig vigyorogva legyintettek. Jól emlékeztek az aznap reggeli edzésükre, amikor Tavers a hóesésbe vezényelte ki az évfolyamot egy futásra. Biggs arca szinte elborzadt, ahogy kiléptek az épületből és megcsapta őt a hideg, majd pillanatokon belül úgy elkékültek reszkető ajkai, hogy a kiképzőtiszt kénytelen volt visszaterelni az egész társaságot az épületek falai közé, mert attól tartott, más is rosszul lesz. A tatuini szervezete nehezen viselte a szélsőséges, számára rendkívül hideg időjárást, és gyakrabban betegeskedett, mint a többiek, bár igyekezte azt nem mutatni társai felé, nehogy gyengeségnek tekintsék.
– Jó napot, jó napot! – érkezett meg kicsit sietősen Rouvin professzor a tanterembe, és betessékelte a még folyosón időző kadétokat, hogy elkezdhessék a következő órát.
A helyiségben lévők gyorsan elfoglalták ülőhelyeiket, hogy kezdődhessen is a következő, kommunikációs órájuk. A férfi fáradt, meleg, barna tekintete végigfutott a sorokon, majd feljegyezte a hiányzókat. Rövid összefoglalóval kezdték, hogy átismételhessék az eddig tanultakat, majd rákanyarodtak az aznapi teendőkre.
Tychónak el kellett ismernie, hogy bár eredetileg némi ellenérzéssel fogadták a fővárosi oktatót, az órái különösen élvezetesnek tűntek számára. Minden meghallgatott, rádióforgalmazási felvétel, amit mutatóba hozott nekik, hordozott magában valamit, amiből tanulhattak, melynek hibáit később nem illett majd elkövetniük. A férfi szemmel láthatóan a szakma nagy ismerője és lelkes megszállottja volt, és oktató jellegű anekdotáival legalább olyan érdekesek voltak az órái, mint Tatham hadnagyé.
– Biztos mind hallották már, hogy milyen felsőbb rendelkezés született – nézett végig később rajtuk a férfi, és volt az arcán egyfajta szánakozás, mintha előre sajnálta volna a fiatal növendékeket, amiért azok esetleg háborús környezetbe kell, hogy kilépjenek az akadémiai képzést követően. – Tudom, hogy sokan gondolni se szeretnének ilyesmire – tette hozzá együttérzően, ahogy egyik-másik kadét arca elkomorodott -, de szerintem úgy fognak tudni a leginkább felkészülni az előttünk álló, nehéz hónapokra, hogy olyan felvételeket hallgatunk meg, melyek hasonlóan puskaporos hangulatú időkből származnak. Generációnk utolsó, ismert, ilyen jellegű konfrontációi a Klónháborúk voltak. Bizonyos szemszögből nézve… a galaxis harcképes tagjai akkoriban ugyanolyan helyzetben voltak, mint amilyenben önök. Úgy kellett első küzdelmeiket megvívniuk a talajon és az égben is, hogy arra még nem volt precedens: nem tudták, mi fog majd rájuk várni, számíthatnak-e saját tudásukra, társaik hidegvérére vagy épp vezetőik és irányítóik támogatására. Érthető módon ez kezdetben számos kudarccal járt, mert mindent a harctéren kellett megtapasztalni, kitaposni egy utat, és megalkotni a galaktikus léptékű harcászat tanítható módszertanát. Önök – mutatott rájuk – és az önök előtti osztályok azonban ezúttal lépéselőnyben lesznek. Lehetőségük van tanulni a múlt sikereiből és hibáiból, melyekkel felkészültebben ülhetnek majd későbbi vadászgépeikbe, és vethetnek véget egy-egy ütközetnek. Ezért tanulmányaik hátralevő részében több ilyen, klónháborús felvételt fogunk meghallgatni, ami fennmaradt az utókor számára. Ezek nagy része – sóhajtotta – gyakran zárolt adatnak számít, mert olyan személyek hangja is hallható rajtuk, akiket azóta… nos… – vékonyodott el az ajka, mintha kínos lenne számára, amit mond – árulónak nyilvánítottak.
A kadétok csodálkozva össze-összesúgtak.
– A legtöbb hasznos lesz, de akad majd köztük elrettentő példa is, mint amilyen a Skywalker-manőver is volt, hogy soha ne ismételjék meg – folytatta Rouvin.
Biggs felkapta a fejét, és úgy összerezzent, mint akit valami éles tárggyal böktek meg.
– Bocsásson meg, professzor…! – emelte akadozva a kezét a magasba, az arca pedig egészen sápadtnak tűnt. – Jól értettem…? „Skywalker”-t mondott?
– Igen, fiam – bólintott a férfi. – Nem helyes beszélnem róla, hiszen… Skywalker tábornok a köztársasági klónhadsereg elismert katonája volt, aki számos, sorsfordító küzdelemben demonstrálta a tudását. Épp ezért szerencsétlen… mi lett belőle… De hozzá kapcsolódik az egyik leghírhedtebb manőver, mely Coruscant egén, a háború utolsó szakaszában zajlott. Őfelsége, Palpatine császár, aki akkoriban még csak Főkancellár volt, fogságba esett az egyik szeparatista hajón, de sikerült kiszabadítani őt. A csataható menthetetlenül a földfelszín felé zuhant, Skywalker tábornok pedig a köztársasági és droid hadsereg megannyi, egymással viaskodó gépe között próbált kényszerleszállást végrehajtani. Ez még a legtehetségesebb pilótáknak is szinte lehetetlen küldetés lett volna, és Coruscant légiforgalmi irányítói számára is teljes káoszt okozott a kialakult blokád. Ezért a tábornok minden irányítói közlést figyelmen kívül hagyva kormányozta a sérült, légkörben szép lassan lemorzsolódó gépet. Melyek is ezek a közlési formák, Nivix kadét? – kérdezte a professzor.
– Engedély, utasítás és információ – felelte Jazz.
– Pontosan. A tábornok egy ponton még a kommunikációs berendezést is kikapcsolta, mert saját bevallása szerint zavarta a koncentrációban a rengeteg zaj. Megszakította az információáramlást saját maga és a tornyok közt, és vizuális vonatkoztatási pontok szerint repült tovább. Ez a légtér minden résztvevője számára még békeidőben is életveszélyes állapotokat idézhetett volna elő… hát még egy háborús összecsapásban! Ahogy olvasmányaikban már biztos megismerkedtek a történettel, végül sikeres volt a landolás, de a manővert azóta is csak jeges borzongással emlegetik, akik annak idején szem- és fültanúi voltak.
Biggs tekintete üresen meredt maga elé.
– Professzor… – motyogta. – Az akadémiai könyvtárban… utána lehet olvasni bővebben a történteknek?
– Szívesen adok önnek hozzáférést a zárolt anyagokhoz – bólintott Rouvin, és felderült az arca, hogy kadétja tanulmányozni kívánja az esetet.
Lenyomott pár virtuális gombot holografikus adattábláján.
– Az akadémiai csipjével így már le tudja majd kérni a szükséges olvasnivalót a terminálokon – tette hozzá, Biggs pedig megtapogatta a ruhán keresztül a nyakában függő láncot.
– Köszönöm, uram – felelte rekedten.
– Nos, akkor lássunk is munkához! Szeretném látni, mennyire sikerült begyakorolni az eddig tanultakat! Rendeződjenek párokba… igen, a mellettük ülővel jó lesz! Egyikük a torony, a másik a pilóta! Mindannyian kapnak egy-egy személyre szabott szituációt, amit el kell játszaniuk, utána cserélnek! A termináljaik mikrofonjai majd rögzítik a hanganyagot, hogy kiértékelhessem!
A kadétok sorról sorra adták egymásnak a kis adathordozókat, melyeken a véletlenszerű feladatok lapultak.
– Mindenkinek jutott? Nagyszerű! Akkor lássuk!
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás