Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 34. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.
~ 34. fejezet ~
Kellemes félhomály honolt az akadémiai könyvtár hatalmas helyiségében, a mesterséges világítás szinte minimálisra volt kapcsolva. A digitalizált tankönyvek, lehívható videós és képanyagok polcról polcra sorakoztak, világoskék derengést adva az egész csarnoknak, mely hatékonyabbnak bizonyult a hagyományos fali vagy mennyezeti lámpáknál. Szűnni nem akaró, szinte alig hallható zümmögés uralkodott a folyamatosan munkálkodó rendszerek miatt, mely hosszabb ott tartózkodás után bosszantónak tűnt, akárcsak valami apró, repkedő bogár.
A polcok, sorok között kadétok sétálgattak, hogy tanulmányaikhoz a szükséges olvasnivalót kikereshessék, de akadtak, akik a holografikus termináloknál archív felvételeket néztek és hallgattak meg, légi csatákról, kisebb-nagyobb ütközetekről, melyek mind-mind segíthették őket a későbbi pilótaszakma elsajátításában. Csendben suhant el köztük néha egy-egy könyvtárdroid, hogy a lemerülő vagy meghibásodó energiatelepeket feltöltsék és karbantartsák, az esetlegesen hátrahagyott szemetet összegyűjtsék, fegyelmezniük azonban nem sűrűn kellett: a kadétok már enélkül is javarészt csendben, félrevonulva tanultak, és nem volt különösebben példa rendbontásra.
Akadtak persze ráccsal lezárt részlegek és pirosan világító tankönyvek is, melyek megtekintéséhez oktatói engedély volt szükséges. A csüggedő tatuini azonban megkapta nevelőtanárától a felhatalmazást, hogy belépjen a zárolt részlegre is, melyet elég volt a felügyelő droidnak egyszer ellenőriznie, és onnantól kezdve szabad bejárást biztosított neki.
Biggs az egyik félreeső asztalnál üldögélt, napok óta sokadjára, és egyre fokozódó fejfájását próbálta csillapítani. Keserűen masszírozta orrnyergét és homlokát, de az mintha nem akart volna segíteni. Egy holonet terminál volt előtte megnyitva, melyre a látszat kedvéért néhány tankönyvet már letöltött, mintha csak azokat böngészgetné, szeretett volna azonban az adatbázisban zavartalanul kutakodni, ezért gyakran fel-felpillantott, nem figyeli-e a tevékenységét valaki.
– Átkozott, áttetsző hologramok! – gondolta magában, és ezúttal nem volt különösebben elragadtatva a technológiai fejlettség letisztult eleganciájától. – Miért kell mindenkinek látnia, mit olvasok épp?
Jobban örült volna, ha valami zárt hátlappal rendelkező kijelzőn dolgozhat, és a megjelenő információt csak ő olvashatja.
– Csak áltatod magad… – gondolta aztán. – Úgyis biztos minden hozzáférést, minden keresési előzményt ellenőriznek, ha akarnak… hiszen újra háború lesz…
Szerette volna, ha nem kompromittálja magát kutatásaival, mert nem akarta felkelteni sem társai, sem oktatói gyanakvását. Rá kellett azonban jönnie, hogy a holonet adatbázisaiban vagy zárt rendszerekben való böngészés szélesebb körű tapasztalatok hiányában nem volt az erőssége. Elveszettnek érezte magát az információáradatban.
– Ehhez Tycho agya kellene… de őt nem keverhetem bele ebbe.
Amióta csak az elsősegélynyújtó oktatáson észrevette azt a szokatlan jelenséget Aren Yu-Sien, a fővárosi kadéttárs testén, egyszerűen különös borzongás járta át őt, amikor csak egy légtérben tartózkodott vele. A fiatalember bőrének pikkelyszerűvé, színessé való pillanatnyi átváltozása akaratlanul is iszonyattal töltötte el. Soha nem tapasztalt még hasonlót, és az ismeretlentől való félelem beférkőzött a lelkébe.
– Miféle… szerzet csinál ilyet? – kérdezte döbbenten magától sokadszorra, és nem tudta a választ.
Ha a Tatooine félreeső párologtatófarmjain vagy a Tosche Állomáson nem is, Anchorheadben sokféle, nem emberi lénnyel összehozta már a sors, és amikor néha az apját Mos Eisley-be elkísérte, szembesült csak igazán azzal, milyen változatos fajok alkotják a bolygó lakosságát, vendégeit, rejtőzködő csibészeit. Családja belenevelte az óvatosságot az idegenekkel szemben, ezért mindig viszolyogva figyelte csak őket, ám egyikük részéről sem tapasztalt olyasmit, amit kadéttársa produkált.
– Hogy lehet valakinek emberi bőre, és aztán hirtelen… hüllőszerű pikkelye? Egyáltalán… hogy keressek rá ilyesmire? Még a végén valaki felfigyel a fura témakörre…
Noha nem kedvelte se Arent, se annak közeli jó barátját, Maylit, egyikük sem tett vagy mondott az irányában semmit, ami különösebben sértő vagy ártó szándékú lett volna. Nem igyekezték elgáncsolni őt a foglalkozásokon, nem akadályozták a különböző feladatok eredményes megoldásában.
– Egyszerűen csak… bunkók. De hát láttunk már ennél rosszabbat is.
Otthon, saját baráti társaságából jól tudta, hogy az emberek nem mindig viseltetnek hasonló kedvességgel egymás iránt, de ez még nem kellett, hogy veszélyt hozzon a másik fejére.
– Márpedig ha kiderül, hogy Aren valamit rejteget… – sóhajtotta. – Abból nagy baj lehet.
Valami titkot sejtett társa reakciója mögött, és a tény, hogy az soha még csak nem is beszélt egy ilyen szokatlan képességről, azt a látszatot keltette, hogy nem szabad másoknak tudomást szereznie róla.
– Ismerve, hogy egyre jobban megromlani látszanak a viszonyok az emberek, emberközeli fajok és más fiziológiai adottságokkal rendelkező népek között…
Aztán felcsillant a szeme.
– Lamascolo! – ütötte be gyorsan a keresőmezőbe. – „Az intelligens élet galaktikus katalógusa”!
Az ellenszenves professzor propagandamunkája meghatározó szereppel bírt a galaktikus fajok közötti viszonyok elmérgesedésében. Intelligens világok lázadtak fel annak rasszista eszméi ellen, míg mások, retorziótól félve inkább hallgatásba burkolóztak.
– „Átváltozás”… „elváltozás”… Hogy keressem? – töprengett bosszúsan a címszavak között. – „Alakváltók”! – bukkant végre a keresett fejezetre. – „Hogy elrejtsék visszataszító, eredeti formájukat, egyes fajok biológiailag eddig meg nem magyarázható módon kifejlesztették az alakváltás gyalázatos képességét. Ennek segítségével bármikor magukra ölthetik egy hétköznapi ember külsejét, megtévesztve ezzel környezetüket” – olvasta a professzor írását. – „Mozgásukban, beszédjükben teljesen utánozni tudják az emberi viselkedési normákat, a galaktikus közös nyelv elsajátítására is alkalmassá válnak, ha fiziológiailag egyébként eredeti formájukban azzal nehézségeik támadnának. Tudatosan képesek fenntartani ezt az álcát, melyből félelem vagy sérülés kibillentheti őket: ilyenkor akaratlanul is megmutatkozhat részleges vagy teljes átalakulás. Ha a halál bekövetkezte emberi formában érné őket, az életfunkciók leállásával újra az eredeti alakjukat ölti fel a testük…”
Biggs hátradőlt a székében.
A körülmények igencsak hasonlítottak a tankönyvben szereplőekre.
– Aren szemmel láthatóan viszolygott az órai gyakorlat során, a félelem valóban kiválthatta nála a részleges átalakulást… – gondolta. – De akkor ez azt jelentené…?
– „Egy alakváltó a galaxis ismert, értelemmel bíró lényeinek legalávalóbbika” – folytatta a leírás, és ahogy a fiatalember a kezét a holografikus kijelzőhöz érintette, több videó is megjelent illusztrációként, mely 1-1 ilyen faj metamorfózisát mutatta be, ijesztő pontossággal. – „Mivel képesek így becsapni embertársaikat, gyakran látnak el alvilági szerepeket és dolgoznak bérgyilkosként vagy kémként, kihasználva ezen adottságukat.”
Darklighter egyelőre nem mert feltételezésekbe bocsátkozni. A tény azonban, hogy hónapok óta egy olyan személlyel együtt teltek mindennapjaik, aki az emberi külső látszata mögé rejtőzve férkőzött be közéjük, aggodalommal töltötte el.
– Különösen most, „tekintettel a háborús helyzetre”... – gondolta. – Vajon lehet mögötte valamilyen hátsó szándék? Talán… a merénylők kémje, aki könnyen beférkőzött ide, és csak az alkalomra vár, hogy ártson nekünk…?
Nem tudta levetkőzni balsejtelmét. Némán nézte a kijelzőt, annak halvány derengése elálmosította. Rezignáltan nyúlt volna az azonosító csipjéért, hogy kilépjen a terminálból, de a keze megállt a levegőben.
– „Skywalker-manőver”… – emlékezett vissza legutóbbi fónia-oktatásukra.
A név hallatán szinte még nagyobb döbbenet lett úrrá rajta, mint Aren lelepleződésekor. A név, amit ezer közül is megismert volna, hiszen gazdája, tatuini jó barátja az egyetlen, aki valaha ezt a nevet viselte. A fiút otthon kevesen tartották bármire, a nála valamicskét idősebb, naplopó társaság nem szívesen időzött vele, mert az kora ellenére sorra legyőzte mindannyiukat, ha a dűnék felett vagy a kietlen kanyonokban versenyeztek. Az „égen járó” inkább lett gúnyos kifejezés emiatt, semmint dicséret.
– Egészen mostanáig – nyelt egyet, és bátorkodott beírni a különleges nevet.
A felület azonban szinte azonnal piros figyelmeztetéssel jelezte, hogy zárolt információhoz próbál hozzáférni. Biggs lepillantott az akadémiai csipjére, ami még mindig a leolvasóban volt, kicsit megigazgatta, amitől a képernyő frissült egyet.
– „Hozzáférés”… – írta ki a töltőfelület. – „Hozzáférés engedélyezve. Rouvin, Lee M.”
– Így már mindjárt más.
Egy fiatal férfi arca és katonai adatlapja jelent meg előtte. A jobb szeme felett egy forradásnyom húzódott, hamukék, szigorú tekintete szinte a lelkéig hatolt. Egészséges, napbarnította bőre volt, és vállig érő, itt-ott hullámokkal tarkított, világosbarna haja. Egészen sötét, szinte már feketébe hajló, durva szövésű anyagból készült ruhákat viselt.
– Ez nem egy fűszercsempész hajó navigátorának fotója – gondolta, ahogy hátradőlt a székében.
Barátja, Luke, noha nagybátyja és nagynénje gondjaira volt bízva, jobbára magányosan tengette mindennapjait a Lars-birtokon. Gyermekként még élt benne a vágy, hogy megtudja, kik is voltak a szülei, és mi okozta pusztulásukat, Owen Lars azonban mindig csak gorombán és kurtán fogalmazott, ha erre terelődött a szó. A fiú emiatt szinte semmit sem tudott a családjáról, és felcseperedvén lassan beletörődni látszott a megváltoztathatatlanba. Biggs nem egyszer kapta azon, hogy némán üldögél a homokban, egy rejtélyes nagymama sírja előtt, és a fejfán álló „Shmi Skywalker” név jelentette számára az egyetlen kapcsolódási pontot felmenőivel.
Az adatlap szerint a férfi, akit Anakin Skywalkernek hívtak, fiatalon meghalt, még a Klónháborúk idején. Nem szerepelt rajta információ arról, hogy valaha megházasodott volna, szinte végeláthatatlan volt azonban katonai érdemeinek listája.
– „Tábornok”… „Jedi lovag”… „a Jedi Főtanács tagja”… „Származásának helye: Tatooine”... – olvasta döbbenten Biggs, az információt pedig még megértenie is nehéz volt. – Nem… ez egyszerűen lehetetlen…! – rázta meg a fejét sápadtan. – Luke, mibe keveredtél…?
Történelmi és közéleti oktatásai alapján tudta jól, hogy mivel vádolták az összes, úgynevezett jedi tábornokot, és mivel járt az esetleges szökevények éveken át tartó üldöztetése. Tisztában volt vele, hogy a névegyezés nem lehet véletlen.
– Senki sem tudhatja meg, hogy van valaki a környezetemben, akit így hívnak… – gondolta. – Soha többé nem említhetem Luke nevét senki előtt! – igyekezte fegyelmezni magát. – Jobb, ha haza se szólok a szüleimnek Anchorheadbe, nehogy véletlenül épp ott legyen náluk látogatóban! Ha meglátnák… ha az arca csak egy pillanatra is a hologram felvevőjének látószögébe kerülne… Luke, halálos veszély fenyegetne téged! Bárki is volt az apád… te sosem tudtad, mit csinált és nem vagy felelős érte!
Egy droid gurult el mellette, és futólag feléje fordította a fejét, mintha azt leste volna, kell-e körülötte valami szemetet összeszednie. A kadét azonban mégis összerezzent, és gyorsan kikapcsolta a kivetítést. Remegő ujjakkal nyúlt a csipjéért, mint akit valami csíny közben tetten értek, és zavartan kiviharzott a könyvtárból.
– Mibe keveredtél…?
***
A GBI17/1. évfolyamának tagjai az aznapi foglalkozásokat követően az edzőteremben erősítettek. Körülöttük az akadálypályán az utánuk következő osztályok igyekezték begyakorolni a majdani, szükséges mozdulatokat. Tavers egy ideig próbálta fröcsögő kiabálással koordinálni a feladatokat, majd miután azok sorozatosan félresikerültek, legyintve magára hagyta a reményvesztett kadétokat.
– Ezek még a szokásosnál is gyengébbek – mérte őket végig Jazz.
– Mi is bénák voltunk – érvelt Tycho diplomatikusan, aki a kezében a véletlenség-generáló algoritmussal Tatham főhadnagy kódolt üzeneteinek megfejtését gyakorolta.
– A magad nevében beszélj! – ugratta Hobbie, miközben látványos, közelharci fogásokat gyakorolt Lonnie-val, aki saját népének vadászmozdulataival igyekezett kivédeni azokat.
A két fiatalember élvezte a rájuk irányuló figyelmet, ahogy ugrásaik, pörgéseik ámulatot keltettek mindenkiben, aki csak látta őket.
Maik eközben az egyik padon üldögélt, és végzett két masszív, fehér csizmájának becsatolásával. A két eszköz oldalán lenyomott 1-1 gombot, és a szerkezet halk zümmögéssel életre kelt bennük. Talpai lassan elemelkedtek a talajtól, és a levegőbe lendültek. A kadét gyakorlottan kapaszkodott a padba, nehogy kibillenjen az egyensúlyából, majd elegánsan megállapodott fejjel lefelé, mintha csak kézen állt volna, de végül nem volt szüksége támaszkodásra. Békésen levitált a levegőben, majd tarkóján összekulcsolta az ujjait, és ritmusos felülésekbe kezdett. Trae Zoccor, az egyik mandalóri iker is hasonlóval próbálkozott, de ő szédelegve kalimpált, ahogy a lábai a levegőben megállapodtak, úgy kellett őt két társuknak a talajra visszatámogatni.
– Elmentek ti a picsába… – szemlélte a látványos és bizonyosan kíméletlenül megterhelő gyakorlatokat Rasha kétkedve, csípőre tett kézzel, majd inkább legyintve az egyik sarokba telepedett nyújtani.
– Unatkozom – jegyezte meg Race.
– Hát akkor tanulj! – emlékeztette az alderáni.
– Úgy értem, kezdődhetne már Tankék mérkőzése – nézett rá megrovó pillantással a férfi, amiért az állandóan a tananyagaikat bújta.
– Kész csoda, hogy az általános takarodó ellenére megengedik, hogy az éjszakába nyúlóan ébren maradjunk a közvetítésre – mondta Liridon. – Coruscant-on helyi idő szerint nappal lesz a meccs, de az nekünk bőven az alvóidőbe esik…
– Olyanok leszünk holnap, mint a falhoz vert szar – sóhajtotta Rook. – Remélem, legalább megéri fennmaradni!
– Tankért mindig megéri – biztatta őket Biggs egy szelíd félmosollyal, ahogy visszatette a rekeszekre a súlyzókat, amikkel eddig erősített. – Én hiszek bennük.
Lonnie eközben egy magas, fejet célzó rúgásra lendítette a lábát, Klivian azonban szemfülesebb volt: szélsebesen a földre kuporodott és egy körző mozdulattal kirúgta alóla a támasztólábát.
– Wai’ffa ne houni! – szitkozódott társa népének nyelvén, ahogy fájdalmasan elterült a földön, Hobbie pedig diadalittasan vigyorogva megállt felette.
– Szép mozdulat volt, Klivian kadét – szólalt meg mögülük Tatham főhadnagy, akinek a hangjára mindenki talpra szökkent és tiszteletteljesen kihúzta magát.
Maik is abbahagyta a felüléseket, és volt egyfajta komikus jellege annak, ahogy a levegőben lógva fejjel lefelé szalutált.
– Uram! – tisztelgett Hobbie felderült arccal, amiért megdicsérték.
A tanár mögött korban hozzájuk hasonló, civil ruhás idegenek nyomultak be a hatalmas helyiségbe, de akadtak közöttük idősebbnek tűnő, bajuszt és szakállat viselő férfiak is. Arcaikon vegyes érzelmek ültek: kíváncsiság, csodálkozás, de sokak szemében egyenesen rettegés.
Tatham büszkén nézett végig osztálya jelen lévő tagjain.
– Két újabb csoportnyi jelentkező érkezett ma az Akadémiára, és néhány oktatóval körbevezetjük őket a főbb helyiségeken – mondta végül. – Ez itt egyike a gyakorlóteremnek – emelte fel a hangját, hogy mindenki hallhassa, mit mond, és előremutatott -, melyekben tanóráik során és után a testedzésnek hódolhatnak, és ez az akadálypálya, mely az első periódusban vizsgáikat zárni fogja.
Tycho melankolikusan elmosolyodott. Jól emlékezett még arra, milyen érzés volt annak idején nekik először végigjárni az Akadémia épületeit és tantermeit, hogy milyen félelemmel töltötte el őket a pálya szigora és milyen kínzó felkészülés volt az, ami végül elvezette őket a sikerhez.
– Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta – gondolta.
– Ezek a kadétok itt a főhadnagy jelenlegi osztályába járnak – zökkentette ki elmélkedéséből Gry Fensell hangja, aki jéghideg, szürkéskék tekintetével végigpásztázott rajtuk.
A friss jelentkezők kíváncsian méregették őket, a GBI17/1. tagjai pedig büszkén össze-összepillantottak.
– Miért ne mutathatnák be az újoncok számára, hogyan kell teljesíteni az akadálypályát? – kérdezte alattomos vigyorral az ajkain Lubo Narek, aki szintén a kíséret tagja volt.
Tatham hadnagynak felszaladt a szemöldöke, és kihívóan végigmérte növendékeit.
– Szeretne valaki önként jelentkezni? – kérdezte, és úgy tűnt, egy csepp kétsége sem volt afelől, hogy még mindig időre végig tudnának menni a pályán.
– Igen, uram! – emelte mindegyikük egyszerre a karját a levegőbe, még Rasha is, és kihívóan a magát koréliainak hazudó oktató szemébe nézett, akinek a jelenet láttán azonnal lefagyott az arcáról a mosoly.
A kíséret tanárai visszafogottan, de felnevettek.
– Menjen, fiam! – intette végül közelebb Darklightert a főhadnagy, Biggs pedig a startmezőre lépett.
Hobbie a terem belseje felé fordult, és hatalmasat füttyentett.
– Le a pályáról! – kiáltotta azoknak, akik jelenleg annak valamelyik szakaszán tartottak, a kadétok pedig, mikor észrevették a küldöttséget, szó nélkül engedelmeskedtek.
– Gyerünk, Biggs! – biztatta az énekes barátjukat.
– Hajrá, Biggs! – tapsolt neki Liridon is, és ahogy a fiatalember megkezdte a feladat bemutatást, barátai folyamatos, mégis fegyelmezett szurkolással éltették őt.
Amint Darklighter lehuppant az utolsó eszközről is, Tatham felnézett a kezében szorongatott kronométerről, melyen addig az idő pörgött, és elégedettség tükröződött a tekintetében. Visszafordult a friss jelentkezők felé, akik halkan motyogtak egymás közt a döbbenettől.
– Mint mi annak idején… – gondolta Tycho, és megveregette pihegő barátjuk vállát.
– Ez a feladat vár majd önökre is – mondta a főhadnagy. – Köszönöm, uraim! – biccentett büszkén búcsúzóul az osztálya felé, majd intett a küldöttségnek, hogy haladjanak tovább a következő helyszín felé.
0 hozzászólás