Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 14. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~14. fejezet ~

Oktondi Ottó házát célozták meg következőnek, a társaság pedig hasonló óvatossággal igyekezte megközelíteni az építményt. Már az utcán állva hallották azonban, hogy odabentről hangos hahotázás hallatszott ki.

– Vajon ez rokona lehet Oktondi Oktáviának, akinek nálam van a búcsúlevele…? – töprengett Tüskefog. – Többen vannak! – suttogta, ahogy az ajtó melletti ablakhoz lopakodott. – Négy farkas!

Társai megcsóválták a fejüket.

– Fegyvereik vannak – folytatta a herceg. – Késes játékkal heccelik egymást!

– Itt fegyveres ellenállásra számíthatunk…

Mocsi jelentőségteljes pillantást váltott a süllel.

– Kiindulva a legutóbbi összecsapásból, én még egyszer nem vagyok hajlandó vásárra vinni a bundámat olyanokért, akik inkább elbújnak harc helyett! – jelentette ki.

– Én kölcsönadom az enyémet! – mutatta fel friss szerzeményét vigyorogva Puszedli.

– Szóval akkor… ketten leszünk megint négy ellen? – kérdezte a rókalány.

– Remélem, hogy nem… – csóválta meg a fejét Tüskefog.

– Vagy dobjuk be Puszedlit és majd ő összekurválkodja nekünk a 10 érmét – javasolta Retekszisz.

– Még ha csak kiskésetek és parittyátok van is, ha nem segítetek és mi kipurcanunk, onnantól kezdve ti is meghalhattok – nézett körbe rajtuk a sül.

– Vagy nem muszáj kiverni belőlük a pénzt, hanem elég, ha kicsaljuk… például kártyán kifosztjuk őket, vagy valami – mondta Mocsi.

Próbálta hangos hőzöngéssel felhívni magukra a figyelmet, hátha a farkasok kijönnek a házból, de azok rájuk se hederítettek.

– Mi lenne, ha később visszajönnénk? Hátha addigra egyedül marad ez az Ottó, vagy úgy lerészegednek, hogy könnyebb lesz elbánni velük – ajánlotta Kósza.

– Ez egy jó ötlet… Akkor addig megnézhetjük ezt a harmadikat, a Szerénát.

Némi sétát követően egy jóval elegánsabb, tisztességesebb, emeletes lakóházhoz érkeztek meg. Egy kis csengettyű lógott a bejárati ajtó mellett, melynek csörrenésére egy idősebb, sün nő csoszogott elő, és nyitott ajtót nekik.

– Jó napot, asszonyság! – köszöntötte őt Tüskefog.

– Jó napot a szép uramnak!

– Érdeklődni szeretnék, hogy ha szobát szeretnénk itt önnél kivenni, azt milyen áron tehetjük meg!

– Alkalmi bérbeadással nem foglalkozok, csak hosszú távra – felelte a sün. – Csak egy helybéli ajánlása alapján, legalább negyedéves időtartamra.

– Értem… – felelte a herceg. – És ha szerzünk ilyen ajánlást, milyen árat tudna mondani?

– Majd ha megvan az ajánlás, beszélhetünk az anyagiakról – tért ki a konkrét válasz elől az asszony.

Mocsi mindeközben körülnézett, felmérve az épület jellegét, annak lépcsőit, ablakait, erkélyeit, hogy megmászható-e, ha a nő nem engedné be őket.

– Kedves asszonyom, még egy kérdést engedjen meg…! Egy helybélit keresek, aki ebben a házban szállt meg. Nem tudom, kedves Szerénát itthon találjuk-e vagy elment valahova…

– Itt van Szeréna.

– Le tudja esetleg hívni őt, vagy szabad felmennünk hozzá?

– Felkísérem önöket!

– Igazán kedves – biccentett előzékenyen Tüskefog.

Az asszony felvezette őket az emeletre, ahol bekopogott az egyik ajtón.

– Kedvesem! Magácskához jöttek! – kiabált be neki.

– Mindjárt nyitom! – cincogott ki az ajtón egy fiatal pocok lány.

Egy vidám, színes ruhácskában nyitott nekik ajtót, majd beinvitálta őket. A házigazda azonban kinn maradt.

Tüskefog körbenézett.

– Kedves Szeréna! Gondolom tudja, milyen nap van ma – fordult az adós felé. – És hogy milyen határidő az, ami ma lejár.

A pocok azonban felmarkolta az asztalra már előre kikészített erszényét, benne a 10 érmével, és készségesen átadta nekik.

– Köszönjék meg a nevemben Patrik úrnak, amiért kisegített!

– Köszönjük, és átadjuk neki! Szerintem… akkor mi megyünk is. Köszönjük az idejét, és a legjobbakat kívánjuk!

Szeréna az udvarig kísérte őket.

– Nos… akkor szerintem menjünk vissza a farkasokhoz – javasolta Mocsi.

Visszalopakodtak az utolsó adós házához. Óvatosan ismét bekukucskáltak az ablakon, és kellemetlenül állapították meg, hogy immár hatan voltak.

Mocsi bosszúsan körbenézett.

– Vajon innen az udvarról mennyi értéket tudnánk összeszedni? – kérdezte, ahogy a különböző, elhanyagolt kovácsszerszámokat méregette. – 10 érmét biztosan.

– Ha pedig sikerül, a megbízólevéllel visszajöhetünk még egyszer, immár ténylegesen elkérni tőlük a pénzt – vettette fel az ötletet Puszedli. – Akár le is másolhatnánk a levelet, kihagyva az adós nevét, hogy ha kell, bárkiét ráhamisíthassuk. Retekszisz úgyis ért hozzá!

Társai, amennyire a helyzet engedte, nevettek, de igyekezték nem felhívni magukra a figyelmet.

– Úristen, milyen zseniális ötlet! – kapott a fejéhez Mocsi. – Ez nagyon tetszik! Keressünk akkor talicskát, zsákot, bármit, amiben elvihetjük a szajrét!

Körbenéztek, de csak egy vízzel teli hordót találtak.

– Borítsuk ki belőle a vizet! – javasolta Tüskefog. – Abban elvihetjük, amit bírunk anélkül, hogy látványosan lopásnak tűnne.

Igyekezték hangtalanul belepakolni a szerszámokat, nyers kardokat, buzogányt, üllőt és satut, majd két oldalt megfogták és kisiettek vele a kertből. A piacon Tüskefog kiterített egy használt vásznat a készleteikből, és igyekezett bájosan vigyorogni a vásárlókra, hogy megnyerje magának őket és el tudja adni az árut. Az engedély 1 érméjébe került, amit kelletlenül kifizetett, de szerencséjére szép lassan sikerült mindentől megszabadulnia. Társai közben nyugodtan bámészkodtak, Puszedli volt az, aki vásárlás helyett inkább a zsebmetszés lehetőségét tartotta a szemei előtt. Ki is szemelt magának egy gyanútlan nyulat, aki sajtot készült vásárolni. Egy sikeres húzással 11 érmét tudott a hátizsákjából elemelni. Retekszisz robbanószer készítéséhez vásárolt alapanyagokat.

Tüskefog a vásárlók és eladók között, Mocsi pedig a vevők soraiban igyekezett fülelni, hátha megtudnak valamit, ami segít küldetésük megoldásában. Hallottak egy bizonyos Hosszadalmas Dalma páncélfutárjairól, de Pénznyelő Patrik mohóságáról is, mely állítólag nem csak pénzben volt mérhető.

– Szereti a „puszedlit”… – jegyezte meg vigyorogva Retekszisz.

– Vigyázz az utazókereskedőkkel! – ütötte meg Tüskefog fülét két vásárló intelme. – Úgy hallottam, többen is lopott vagy hamis áruval kereskednek!

A herceg mélyen az arcába húzta kalapját és köpenyét, nehogy kiderüljön, hogy ő is pont egy ilyen eladó. Szerencséjére nem sokáig kellett már ott ücsörögnie, amint mindent eladtak, a kis csapat újra összeállt.

– Mielőtt valami baj nem történik, szerintem adjuk le a pénzt ennek a Pénznyelőnek – állapodtak meg. – Utána pedig… elhozhatnánk a 10 érmét is ezektől a farkasoktól – vigyorogtak a nem túl tisztességes megoldáson. – Vagy amit még tudunk.

Az uzsorás házát nem volt nehéz megtalálniuk, messze a legdíszesebb kúria volt a lakónegyedben. Patrik az udvaron uzsonnázott egy hölgy társaságában, akit hitveseként mutatott be, miután fogdmegjei a megbízólevelek láttán bevezették a kalandorokat hozzájuk.

Puszedli huncut pillantásokkal, bájologva méregette őt a nő háta mögül, a pocok pedig néha idegesen megtörölgette a homlokát, és hamiskásan mosolygott.

– Szép munka! Bevallom, nem voltam biztos benne, hogy Oktondi Ottótól is sikerül majd elhoznotok a pénzt. Az előző különítmény bizony igencsak pórul járt…

A kalandorok gyanakodva összenéztek.

– Nos, bármikor szívesen állunk ismét a szolgálatára – jelentette ki Mocsi határozottan.

– Helyes! Amint új megbízásom lesz számotokra, keresni foglak benneteket! Most pedig… elmehettek!

A csapat maga mögött hagyta a szép házat, és határozott pillantást váltottak egymással, hiszen az elhangzottak alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a farkasok nem lesznek veszélytelenek. Visszasompolyogtak harmadjára is a piros falú, zöld kerítéses kis házikóhoz, de lekonyult az ajkuk, amikor bekukucskálva azt kellett megállapítaniuk, hogy nemhogy kevesebb, hanem még több farkas időzött odabenn.

– Igaz, három már részegen az asztalra borulva fekszik…

– De néggyel még mindig lehet, hogy össze kell csapnunk… És ha felébresztik a többieket, máris túlerőben lesznek.

– Viszont nem tudjuk, milyen állapotban vannak. Ha nagyon lerészegedtek, harcban sem lehetnek túlságosan veszélyesek.

Retekszisz vállalta, hogy becsapdázza a ház környékét, hogy ha menekülnének, abba rögtön belefussanak.

– Akkor… mindenki fegyverbe! – nézett végig szigorúan a csapaton Tüskefog, és mint legmagasabb, legerősebb harcos közülük, az ajtóhoz lépett, és az öklével dörömbölni kezdett rajta.

– Jöttem a pénzért!

Először senki sem válaszolt, majd második alkalommal goromba üvöltés hallatszott ki a farkasok közül.

– Menj anyádba!

– A tiedtől jöttem! – vágott vissza a sül, amire odabentről harsány kacagás serkent.

– Nyomuljunk be az ajtón! – javasolta Mocsi, majd együtt nekiveselkedtek és felfeszítették.

A farkasok csodálkozva álltak fel az asztaluktól, meg-megbökve alvó társaikat, akik szédelegve keresték fegyvereiket.

– Jöttünk a 10 érméért, amivel tartoztok. Lejárt a határidő! – igyekezett meggyőző hangon beszélni a herceg, és felborzolta tüskéit, hogy azoktól félelmetesebbnek tűnjék.

Kivont kardját megmarkolta, maga előtt a padlóba szegezte, és méltóságteljesen, határozottan végignézett ellenfeleiken.

A farkasok eközben megmarkolták kardjaikat, buzogányaikat, az egyikük pedig, aki vezetőjüknek tűnt, határozottan előlépett.

– Megmondhatjátok Patriknak, hogy tőlem pénzt ugyan nem kap! Látom, nem volt elég, hogy a korábbi behajtóit a másvilágra küldtük… Elküldött egy újabb csapat balekot, ugye, fiúk? – nézett végig társain, és gúnyosan vihogni kezdtek. – Úgy tűnik, ideje titeket is móresre tanítani…!

– Ez nem néz ki valami jól… – gondolta Tüskefog.

Mocsi azonban előlépett.

– Felszólítalak arra, hogy személyesen vívj meg velem, dőljön el így az adósság kérdése! A társaid nem siethetnek a segítségedre! Harcoljunk csak mi, ketten! De ha én nyerek, nem 10, hanem 20 érmét vagy köteles átadni!

– Ha viszont én nyerek… ma este nemcsak karddal vívunk meg, hanem a hálószobámban is! – szaladt fel a farkas szemöldöke.

A rókalány nyelt egyet, de nem úgy tűnt, mintha vissza akarna lépni a különleges kihívás elől. A farkas intett az embereinek, hogy ne avatkozzanak közbe, tiszteletben tartva a háborús összecsapás szabályait.

– Gyerünk, Mocsi! – szurkolt neki idegesen Tüskefog, és hátrább lépett a falhoz, nehogy társát a küzdelem során bármiben akadályozza.

Az ajtóból Retekszisz és Kósza is feszülten figyelte a dolgok alakulását, a huncut kis pele, Puszedli azonban csábos pillantásokkal igyekezte magához édesgetni az ittas farkasokat, hogy addig is elcsalja őket az összecsapás közeléből. Kéjes csípőringatás közepette kettőt is a hálószoba felé hívott. Tüskefog viszolyogva megrázta a fejét a közjáték láttán, majd inkább visszaterelte a figyelmét a párbajra.

Mocsi igyekezte latba vetni csavargó tudását, hátha valami meglepő húzással kibillentheti az egyensúlyából a hím farkast. Eddig kardját szorongatta, majd egy furfangos húzással előrántott egy dobótőrt, és ellenfele felé hajította. A farkas csak az utolsó pillanatban tudott ellépni a feléje repülő fegyver elől, majd egy akrobatikus mozdulattal megragadta Mocsi köpenyét, és a földre rántotta őt. A lány megpróbálta kirúgni a lábat alóla, de nem járt sikerrel. A farkas feléje suhintott a kardjával, mely Mocsi lábai közt a padlóba szúródott. Kihívóan közel hajolt hozzá, mint aki már szinte érzi a diadal ízét a szájában. A rókalány igyekezett fogást találni rajta, vagy esetleg megragadni egy ruhája alatt lapuló fegyverét, amivel visszatámadhat. Végigsimított a belső combján, mintha elcsábítani akarta volna, viszont sikerült onnan előrántania egy tőrt, amivel meglepte a farkast. Az hátraugrott, elengedve őt, Mocsi így gyorsan felpattanhatott a földről.

– Cuni vagy… Ez tetszik! – kiáltott fel a farkas, és a kabátja belső zsebeiből előhúzott 2 másik tőrt.

– Látom, nem maradtál fegyver nélkül – intett Mocsi a padlóba szúrt kard felé. – De nem kell félned, vagyok olyan becsületes, hogy legalább a tőrt visszadobtam volna neked, fegyvertelen ellen nem harcolok!

Szélsebesen egymásnak rontottak, az ezüstösen csillogó fegyverek szinte szikráztak az összecsapástól. Pörögtek, forogtak, testük hol egymásnak feszült, hol szétrebbentek, és közben lihegve figyelték a másikat. A farkas próbált lábtechnikájával előnyre szert tenni, de Mocsi különleges hajlékonyságról tett tanúbizonyságot, és könnyen el tudott előle ugrani.

– Különösen mozgékony vagy…!

– Látnád, a gésa nővérem miket nem tanított nekem! Otthon ő szórakoztatja a férfiakat! – vágott vissza a rókalány.

– Nekem is van egy plusz kard a lábaim között, azzal én is el tudnálak szórakoztatni! – felelte pimaszul a farkas.

– Hát az előbb majdnem azt fogtam meg…

– Hogy keveredtetek ide egyáltalán?

– Mi csak amolyan átutazók vagyunk, munkát kerestünk – vonta meg a vállát Mocsi, a legnagyobb lelki nyugalommal. – Mondták, hogy tőletek nagyon kell félni, de minket nem olyan fából faragtak, hogy egy kihívástól csak úgy megrettenjünk!

A farkas szeme felcsillant.

– Vannak itt a városban nagyobb zsiványságok is… – kezdte. – Ha a csapatod többi tagja is olyan bevállalós, mint te… Azt hiszem, akad itt számotokra még lehetőség.

Retekszisz közben, mint aki nem is fogta volna fel, mi történik, odalépett az egyik félrészeg farkas félretámasztott kardjához, és elkezdte azt élesíteni.

– Te… ezt tanítsd már meg nekem is! – bökdöste meg az kótyagosan.

– Majd ha kijózanodtál!

Kósza a konyha felé kullogott, ahol illatozó sültet talált, leült hát, és lelkesen megvacsorázott belőle, a végén elégedetten cuppogtatva az ujjait. Kíváncsian figyelte a mérkőzés alakulását.

– Agyrém… – gondolta Tüskefog, és a hálószoba ajtaja elé lépett, és próbált a tüskéi takarásában inteni Puszedlinek, hogy a kéjelgés közepette szétnézhetne áldozatai zsebeiben vagy úgy az egész szobában, nincs-e bármi hasznos, amit el tudna emelni.

– Vevők vagyunk a munkára! – mondta hamiskás vigyorral Mocsi.

– Ha nem féltek a hegyes fegyverektől…

– Korántsem!

– Van itt nekem is egy a nadrágomban…

– Tudsz te ennél jobbat is! – suhintott egy nagyot Mocsi, majd leteperte és föléje kerekedett.

A farkas a mancsával végigsimított a nyakán, a rókalány pedig nem ellenkezett.

– Beszélgessünk!

Ellenfele azonban taszított egyet rajta, és két vállra fektette őt. Végignyalta a nyakát.

– Te nyertél – mondta.

Majd megragadta a kezeit, és segített neki felállni.

– Ez egy kiváló küzdelem volt – vallotta be Mocsi. – Hogy szólíthatlak? Van egy olyan sejtésem, hogy az „Oktondi Ottó” nem a valódi neved.

– Enyveskezű Eduárd vagyok, mestertolvaj és falkavezér.

– Örvendek. Szóval… nyertem.

A farkas 10 érmét nyújtott át neki egy kis erszényben.

– Van egy kis borocskánk, ha van kedvetek, csatlakozhattok hozzánk.

– Én közben kérem a ti fegyvereiteket is! – nyúlt a kardjaikért Retekszisz, hogy azokat is rendbe szedje.

– Köszönöm, uram! – biccentett Eduárd.

– „Hölgyem” – köhintette élezés közben Retekszisz, melynek hallatán társai mind döbbenten feléje pillantottak.

Elégedetten meredt maga elé, és zöld színben pompázott.

– Lehet, hogy uramnak nem kellene többet innia – javasolta Eduárd.

– Nála ez nem attól van – legyintett Mocsi. – A hangulata alapján változik a színe.

Puszedli közben a ruhácskáját igazgatva visszatért a csata helyszínére, két kába farkas pedig követte őt a hálószobából.

– Ti helybéliek vagyok, vagy csak összeverődtetek?

– Igen, régóta munkálkodunk a környéken… – felelte Eduárd. – Lopásból, ajtószerekkel való kereskedelemből, bérgyilkosságból tartjuk el magunkat. A prostitúciót még nem próbáltuk, férfiak lévén, nekünk az nem fekszik… de a szolgáltatásaikat vastagon igénybe szoktuk venni.

Tüskefognak fenyegetően villant egyet a szeme, ahogy találkozott a tekintete Mocsiéval.

– A munkát ti magatok válogatjátok meg, vagy van valaki, aki megbíz titeket ezzel? – kérdezte.

– Remek kérdés! – csapott az asztalra a falkavezér. – Van egy megbízónk. Mennyire érdekel ez benneteket? Mennyire szeretnétek beépülni a Lókötő Kikötő alvilági köreibe? Mert ha túl sokat árulok el, még a végén meg kell halnotok…

– Nem fogok hazudni nektek. Mi már eddig is igencsak kétes üzletekbe keveredtünk bele, hisz láthatjátok, most is behajtani jöttünk egy tartozást – mondta végül Mocsi.

– Az egy tisztességes munka!

– Tisztességes munka – értett egyet vele Mocsi. – Majd rájöttök… na mindegy… – tette hozzá vigyorogva. – De keveredtünk már olyan ügyletekbe, ahol igencsak sokan haltak meg… Meg hát van a csapatunkban olyan, aki nem csak a lába széttárásában, hanem zárak kinyitásában is tehetséges – pillantott Puszedlire. – Mint látod, van ezermesterünk, harcosunk és cuki kiskutyánk is. Azaz mi már most is az alvilági szférában mozgunk, talán csak kicsit amatőr módon. Az viszont biztos, hogy akadnak olyanok a csapatban, köztük én is, akiknél lesznek olyan erkölcsi korlátok, amiket nem fogunk átlépni.

Eduárd csendben emésztgette a hallottakat.

– Ebben a világban, melyben mi forgolódunk, mindenki bűnös valamiben. De mocskos emberek közt is van tiszteletre méltó.

– És a tiszteletre méltók közt is van mocskos – bólintott a rókalány.

A falkavezér végignézett rajtuk.

– Végül is… beajánlhatlak benneteket a vezetőnknek. Nekünk ez a főhadiszállásunk – mutatott körbe. – Számunkra a kikötő egy kapu, ami kinn tartja a macskákat. Nyúztam már meg néhányat… – dicsekedett.

– Nálunk is van olyan, akinek ez az egyik kedvtelése… – jegyezte meg Tüskefog, és kacagva Puszedlire pillantottak.

– Akkor megértjük egymást. Szóval mi egyfajta kapuőrök vagyunk. A helyi alvilág nem egymás ellen küzd, hanem a betolakodók ellen. Szeretnénk, ha Erdőmélye egy élhető világ lenne. A dologtalan lelkeket nem szívleljük, az már biztos. Nekik a létezése is bűn.

Csendben borozgattak, és meséltek egymásnak korábbi kalandjaikról.

– Hát ezeket én még meg is nyúztam volna! – csattant fel a történetek izgalmai hallatán Eduárd.

– Meg fogsz lepődni, megtettük – nevetett Mocsi.

A farkas előhúzta a nyúzókését, és kitette az asztalra, hogy büszkélkedjen vele, a rókalány rögtön össze is hasonlította azt sajátjával.

– Barátom, a te vonásaidon viszont azt látom, hogy nemesebbek a többiekénél – pillantott Tüskefogra. – Úgy sejtem, hogy te nem ilyen körökben nevelkedhettél.

– Meglehet, de most ilyen körökben forgolódok.

– A szerencse forgandó – bólintott Eduárd.

– Ezért is van szükség jó barátokra, hűséges társakra – felelte a herceg,

– Így van! Erre igyunk! – koccintottak a farkasok.

– Na és ez a kiskutya? Vele hogy találkoztatok? Valami közelharci fegyverforgatásra őt is megtaníthatnátok!

– Úgy lesz.

– A főnökötöknek van esetleg neve is? – kérdezte Tüskefog. – Ismerhetjük talán?

– Előbb megkérdezem őt erről… – tért ki a válasz elől Eduárd. – Úgyis közeledik egy fontos esemény, melyre hamarosan sor kerül.

– Hallottunk valami ilyenről, hogy egy szokatlan természeti jelenségre lehet számítani a héten – próbálkozott Mocsi. – Hogy valami fekete rémség közeledik a föld alól.

– Ó, igen…! – csillant fel Eduárd szeme.

– Szóval ez izgi?

– Bizony, hogy az! – győzködte őket a farkas. – Tisztító jelleggel érkezik!

– Jól van hát! Állapodjunk meg, mikor találkozzunk legközelebb! – javasolta a rókalány.

– Holnap beszélek a főnökkel – felelte Eduárd. – Utána, vagy másnap tudnánk veletek találkozni, a déli órákban. De ha a főnök mégis azt mondja, hogy nem, akkor se legyen harag köztünk!

Elbúcsúztak vendéglátóiktól, majd megindultak a fogadójuk felé. Puszedli megtapogatta a zsebeit, az egyikben egy olcsó cserépgyöngy nyaklánc, a másikban egy darabka használt szappan lapult.

– Remélem, a főnöknek is megmutatják, milyen szépen rendbe hoztam a kardjaikat… – töprengett Retekszisz.

– Mivel gyakorlatilag mindent elloptunk, amivel maguknak megjavíthatnák a felszerelésüket, könnyen elszegődhetsz hozzájuk karbantartónak – jegyezte meg Tüskefog.

Derülten szelték az utcákat, és már a bőséges vacsora gondolata lebegett a szemeik előtt. Megérkezésükkor szomorúan kellett megállapítaniuk, hogy a legfinomabb falatokat a többi vendég már kisajátította magának, de némi hús, kása és gyümölcs még nekik is maradt. A nyúlhölgy, aki előző este elszállásolta őket, érdeklődött, jól érzik-e magukat és jóllaktak-e. Ideje volt rendezniük a következő nap és éjszaka költségeit. Mocsi előzékenyen kifizette a herceg szállásának díját, amit Tüskefog hálásan meg is köszönt.

– A fáradozásaidért a piacon – kacsintott a rókalány.

– Azért is szerettem volna veletek beszélni ma este, mert mint bizonyára tudjátok, közeledik egy természeti jelenség… egy bizonyos átok.

A kalandorok feszült pillantásokat váltottak egymással.

– Ez az átok 3 évente rettegésben tartja a kikötőt… több éjszakán keresztül eljön a Fekete Vész, ami megtizedeli az idegeneket – folytatta a nyúl. – Ilyenkor mindenki bezárja a házát, mi is a fogadót, és felajánlást teszünk a nagy Teremtő Fának. Ezekre az éjszakákra sajnos nem tudunk vendégül látni benneteket, hacsak… – köszörülte meg a torkát és zavarában elkapta a tekintetét – nem elég vastag az erszényetek.

– Szóval erről van szó – szűrte le a dolog tanulságát Tüskefog. – Az egész egy nagy átverés.

– És mennyire legyen vastag?

– 8 érme éjszakánként.

A csapat tagjai szinte felhördültek.

– És pontosan mikor jön ez a Fekete Vész? – kérdezte Mocsi.

– Csak hogy tudjunk mi is tervezni vele – tette hozzá a sül.

– Azt nem tudnám megmondani, de a közeledtét érezni lehet majd – fogalmazott sejtelmesen a nyúl. – Számítsak rátok azokon a napokon, mint fizető vendégekre?

– Maradjunk annyiban, hogy szólsz nekünk, amikor ez bekövetkezik, és akkor mi is megszámoljuk, mennyi pénzünk lesz erre – alkudozott a rókalány.

Amikor a nyúl asszony távozott, Tüskefog zsörtölődve morogni kezdett.

– Ennyi pénzért inkább kinn éjszakázok, aztán jöjjön, amilyen átok csak akar, mind kardélre hányom!

Fáradtan ballagtak fel az emeleti szobájukba. Retekszisz előrerohant, hogy ellenőrizze, nem lopták-e el az utazótáskáikat, vagy nem akadt-e fenn valaki a titkos csapdáin. Ahogy azonban körbeszimatoltak, meg kellett állapítaniuk, hogy alaposan kiszellőztették a szobát, friss ágyneműt húztak nekik, és az ágytálaikat is tisztára mosták. Elégedetten bújtak be a takaró alá, és hamar álomra szenderültek.

~ Következő fejezet ~