Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 15. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 15. fejezet ~

Reggel a kikötő zajai ébresztették őket: a víz ritmusos hullámzása, a munkások ügyködése, kiabálása, káromkodása, és általános halszag.

Lementek reggelizni, és míg a tányérjaikat pakolták meg, igyekeztek fülelni, hátha megtudnak valami hasznosat. A közelükben egy szürke görény beszélgetett egy kurtizánnal.

– Te, hallottad, hogy járt ez a Simabeszédű Brendon? Kellett neki ennyi nőstényhez hozzádörgölőzni! Már így is két alomnyi kölyök szaladgál belőle a kikötőben! – hahotázta a nő.

Retekszisznek Pénznyelő Patrikról szóló pletykálkodás ütötte meg a fülét.

– Nem tudod, honnan dolgozik mostanában az uzsorás?

– Én úgy tudom, egyenesen a lakónegyedben álló házából!

– Ezt már eddig is tudtuk… – motyogta a repülőmókus csalódottan.

– Mit szólnátok hozzá, ha ma tisztességes munkát néznénk magunknak? – javasolta Tüskefog.

– Néha kell egy ilyen is. Menjünk!

Evés után felkeresték a piacot, ahol a nagy Teremtés Fa is állt, hamar meg is találták a hirdetőtáblát, rajta számos fecnivel.

– „Szponzorálnánk a szépséged! Téged keresünk, te, titokzatos szépségű idegen, hogy lényeddel emeld e térség fényét, és esetlegesen felszolgálj a közelgő eseményeken! Mindent a szemnek és semmit a kéznek! Biztonságodról a Parti Pandúrság egyenruhás tisztjei gondoskodnak. A munka természete könnyű modellmunka. Hivatalos vacsorákon politikai párbeszédek között, kiállításokon és versenyeken kellene kiállni és szépnek lenni!” Ide még én is elmennék…! – töprengett csodálkozva Mocsi. – „A díjazás alkalmanként 5 érme, amennyiben megfelelsz a kívánalmaknak! Jelentkezni az alábbi vendéglátó egységek egyikében lehet: Tavaszi Teaház és Hajlék, Részfaszú Bagoly, Lompos Öröme”.

– Csak nőket keresnek?

– Azt hiszem…

– Hátrányos megkülönböztetés! Szép vagyok, és nem kellek…! – méltatlankodott a herceg, társai nevetése közepette.

– Igazad van… Mert hát mi van, ha egy gazdag úri hölgynek kell egy gavallér kísérő…? – érvelt Mocsi. – Szerintem simán megpróbálhatod!

A sül kelletlenül motyogott az orra alatt, és inkább elolvasta a következő papírost.

– „Búcsúztassuk tisztességgel Simabeszédű Brendon (baknyúl) testvérünket e tavasz hajnalán, az újhold első fényének letüntekor, a korai napsugarak felragyogásának órájában a nyugati temető hátsó parcella részében!”

– „Akció!” – olvasták a következő hirdetményt. – „A Rézfaszú Bagoly e héten féláron tömi tele a bendőjét minden betérőnek, aki alkoholos nedűt fizet legalább 2 korsóval a pultnál.”

– „Felhívás! Ügyes kezű, esztétikát szerető vándormester, figyelem! Kihívunk téged egy versenyre, a festőmesterek vidám diadalára! Aki a megadott minőségű és mennyiségű festékből a legszebb munkát képes kiadni a mancsai vagy tollai közül, elnyeri ezen esztendő legkiválóbb piktora címét, és vele egy ajánlást, mellyel egész Erdőmélyén szavatoljuk tehetségét. Jelentkezni a következő helyek valamelyikén lehet e hét végéig: Részfaszú Bagoly, Késdobáló, Lompos Öröme, Füstölő. A verseny tárgya 30 érme. Nevezési díj 2 érme, belépő 1 érme, ha talán csak nézni szeretnéd!” Ez egy festőverseny… – állapította meg Tüskefog.

– Kósza, nincs kedved indulni rajta? – kérdezte Mocsi.

– Festeni még nem festettem… de van épp pénzem a nevezési díjra. Nem lehet tudni, menne-e!

– Itt is a következő! „Kikötői munka! Nehéz fizikai munkát kínálunk fejenként 2 érméért, ha megemeled a testtömeged könnyű szerrel. Szerény étkezés és szomjoltás biztosított. Gyere és tégy próbát!”

– Én ezt kipróbálnám… – jegyezte meg a sül.

– „Pecások, figyelem! Csali szépségverseny és etetőanyag ízlelési vetélkedő minden este a horgászok kedvenc találkozóhelyén a Késdobálóban!”

– „A Lompos Öröme műintézmény vérpezsdítően tüzes és ledér hölgyeket keres állományfrissítés céljából, díjazás vállalás szerint! Ének és táncos műsor 1 érme, „all inclusive” 2 érmétől.”

– „Vasököl Érc- és Bűnszövetkezet, valamint hölgytársaság-kereső szolgálat! Érc és kristály vásárlása termelői áron a Bánya-hegy lábánál! Hölgytársaság-kiszervezés minden este csapdaürítéskor a régi kereskedelmi útvonal mentén! Illegális és veszélyes megbízásokat jó pénzért vállalunk!”

– Azzal az ürüggyel, hogy jelentkezni akarunk a festőversenyre, bemehetünk a Füstölőbe – vetette fel az ötletet Tüskefog.

– Ez igaz, viszont… – felelte volna Mocsi, ám ekkor megakadt mindkettejük tekintete három megsárgult pergamenre pingált, nem túl előnyös körözési plakáton.

Az egyik két buzogányos varjút ábrázolt, aminek láttán mindannyian nyeltek egyet, hiszen nem is olyan rég, a városba érkezés előtt volt alkalmuk ilyenekkel összefutni. A második plakát egy elegáns öltözéket és egy szerény kis koronát viselő, tarajos sül herceget ábrázolt, míg a harmadik egy ronin páncélt és szalmakalapot, valamint jellegzetes fegyvereket viselő rókalányt.

Mocsi és Tüskefog gyanakodva végigmérte egymást, majd újra a papírosokat, végül úgy tettek, mintha észre se vették volna azokat, és gyorsan letépték a hirdetőtábláról, mielőtt más is észrevette volna azokat.

– Hogy ezek mennyire nem tudnak rajzolni…! – állapította meg Retekszisz.

– Szerintem… inkább menjünk!

Ekkor azonban halk köhintést hallottak maguk mögül. Mocsi óvatosan az arcába húzta a szalmakalapját, és a kardján tartotta a mancsát, ahogy lassan megfordultak. A helyi pandúrság egyenruhájában, kék kis zubbonyban egy farkas állt előttük.

– Köszöntöm a hölgyeket és az urakat – nézett végig rajtuk. – Feltűnt, hogy a Bagolyban szálltak meg, és akaratlanul is fültanúja voltam az iménti beszélgetésüknek – kezdte, noha mind sejtették, hogy abban semmi véletlen nem lehetett. – Volna kedvük meginni velem valamit? Beszélgethetnénk!

Tüskefog érezte, hogy a tarkóján elkezdenek az égnek meredni a tüskéi.

– Vajon ki és miért rendelt el körözést ellenem, és hogy jutott el ide ilyen gyorsan ennek a híre, hogy még rajz is készüljön rólam? – gondolta feszülten. – Vajon ez a pandúr most el akar kapni?

– Nagyon szívesen megyünk! – lépett oda melléje Puszedli elégedett vigyorral, és finom kezeivel megtapogatta az öltözékét. – Milyen szép az egyenruhája!

– Olyan rátermett kalandozócsapatnak tűnnek! – mondta az idegen lelkesen, ahogy az egyik ivóba beterelte őket.

– Azok vagyunk! – színlelt izgatottságot Mocsi.

– Már a Bagolyban is szerettem volna megszólítani önöket!

– Mi tartotta vissza? – kérdezte gyanakodva a herceg. – A fenébe! Már azt is tudja, hol lakunk!

– Eleinte… bíztam a saját képességeimben, de… – kezdte tördelni a mancsait. – Én új vagyok még a pandúrságnál, és jó lenne bizonyítanom a feletteseimnek, de kaptam egy feladatot, amibe… beletölt a bicskám – nézett fel rájuk szégyenkezve.

A társaság kíváncsian várta a folytatást.

– Hajlandó lennék akár ellenszolgáltatásért is cserébe – csapott az erszényére – találni valakit vagy valakiket, akik hajlandóak megoldani helyettem a problémát, amit aztán úgy adhatok elő a főnökeimnek, mintha nekem sikerült volna, hogy jobb színben tűnhessek fel előttük.

– Miről lenne szó?

– Nos… ez egy titkos pandúrsági küldetés.

– Mi nagyon jól tudunk titkot tartani – biztatta a rókalány.

– Itt különösen fontos a diszkréció.

– Arra számíthat. Mesélje el nekünk, miről van szó!

– Meghalt a helyi sírkészítő mester… és úgy tudjuk, benne volt a mancsa egy rablásban. Elő kellene teremteni a kincset, amit megkaparintott.

– Milyen jellegű volt a kincs, amit ellopott? – kérdezte Kósza. – Mert kincs sok minden lehet ám!

– Ékszerek.

– Ó!

– Az ilyesmi nincs ellenünkre! – csillant fel a szemük.

– Ha elfogadja a segítségünket, mi azt szívesen felajánljuk – jegyezte meg Tüskefog.

– És kíváncsiak vagyunk arra az említett ellenszolgáltatásra is – tette hozzá a kiskutya.

– Fejenként 2-2 érmét tudnék adni önöknek. Jártam a mester házában, de ott nem találtam meg a kincset.

– Ha már sírkészítő… én azt mondanám, hogy valahol eláshatta – töprengett Retekszisz.

– Azt én nem tudhatom. De hát… sírokat feltúrni? Az kegyeletsértés lenne…! – ellenkezett a farkas.

– Azt semmiképpen nem szeretnénk. Szívesen szétnéznénk ennek a mesternek a hajlékában, hátha találunk valami nyomot – javasolta Mocsi, majd ahogy a farkas lelkesen felpattant, és már kezdte is volna kalauzolni őket a ház felé, odasúgta a többieknek. – Ne aggódjatok, majd én elterelem a figyelmét!

Egy elhanyagolt kotorékhoz vezette őket, mely egy odúban kezdődött, és úgy vezetett a föld alá.

– Nem látok síkészítő műhelyt – állapította meg a rókalány.

– A temetőben lehetett egy kis hely, ahol dolgozott. Itt már kerestem az ékszert.

– Mit szólnátok, ha mi is szétnéznénk, saját képességeinknek megfelelően? – javasolták a kalandorok.

A helyet szemmel láthatóan korábban már megbolygatták és ki is foszthatták. Elvétve találtak vetőmagot, egy zsák ókrumplit, valamint vésőt, feszítővasat, és smirglipapírt, melyeket Retekszisz óvatosan a karbantartó ládájába süllyesztett. Egy készlet fém ábécét Kósza sajátított ki magának. Körbekémleltek, körbeszaglásztak, Mocsi a padló szerkezetét is megvizsgálta, nem üreges-e a felület a lábaik alatt.

Tüskefog igyekezett olyan tárgyakat keresni, melyeknek nem igazán lett volna helye egy átlagos síkészítő mesternél.

– Szerintem egy feszítővasat ő nem használt volna a mindennapokban, ha tisztességesen dolgozott volna… – állapította meg.

– Ez logikus következtetés, hiszen kiderült róla, hogy tolvaj – bólintott a pandúr.

Kósza a konyhasarokban szimatolt, ételek, receptkönyvek körül forgolódott. Puszedli a falon lógó képek mögé kukkantott be, nem lapul-e mögöttük széf, és a szekrények mögött keresett rejtekajtókat is. Tüskefoggal egyszerre vettek észre egy földön heverő, női masnit.

– Ez valahogy… nem illik ide – forgatta a fejét a herceg.

– Nem nagyon értem, mi áll rajta… – vallotta be a pele. – Valami mondóka, de minden betű egybe van írva, tagolás nélkül.

– Mutasd! – vette át a szalagot a sül.

„Napsugaramhollóelévetülfényedottleledmegnyereményedalegszentebbföldön.”

– Javaslom kezdjük el a végéről visszafejteni az üzenetet! – javasolta lelkesen Tüskefog. – „A legszentebb földön” valószínűleg egy temető lesz, ami kapcsolódik is a mester szakmájához. Az „ott leled meg nyereményed” jelzi, hogy bármit is keresünk, a temetőben fogjuk megtalálni. „Napsugaram, holló elé vetül fényed”… Ez valami hollóval kapcsolatos dolog lehet, amire rávetül a fény… Szerintem a temetőbe kellene kimennünk, és ott egy hollóval kapcsolatos szobrot vagy domborművet keresni!

A pandúr szemei csillogtak a lelkesedéstől. Mohón végigmérte Puszedlit, majd Tüskefogat.

– Sültuppi uram…! Egy ilyen lángelme miért nem a pandúrság sorait erősíti?

– Van felvétel?

– Van, csak születési okmányok és erkölcsi bizonyítvány kell!

– Hát, ilyen dokumentumokat nem hordok magamnál – vonta meg a vállát a sül, hogy a pandúr látszólag nem ismerte fel őt a körözési plakátról. – Messziről jöttem!

– Érthető! Erre! Erre! – kísérte ki őket az a település temetőjéhez.

Fák közt elterülő, lombkoronán szelíden átszűrődő fénnyel megvilágított tisztás volt, mely békességet sugárzott. A kapuja felett egy hollószobor őrködött, az elszórtan álló sírok közt egy póni és egy nagy kereszt szobra állt.

– Ez eléggé leszűkíti a lehetőségeket – pillantottak fel a szoborra.

– Váljunk szét, nézzük meg a sírköveteket! – tanácsolta Mocsi. – Keressünk bármit, nevet, szimbólumot, ami hollóra emlékeztet még!

– Én találtam egy „Odaadó Ulászlót” egy bárddal – mondta először Tüskefog. – „Szeretett hóhér és családapa”.

Barátai hangosan felnevettek.

– A másik „Villámkezű Vilma” – olvasta a következő nevet. – Ő „borbélymester” volt, és van egy olló a sírkövön… Vajon az ollónak lehet köze a hollóhoz…? – morfondírozott.

– „Mágikus Miákus Miléna” – nézte a következő sírkövet Retekszisz. – Ő varázsló lehetett, mert cilinder és varázspálca szerepel rajta. Ez meg itt… „Simabeszédű Brendon, pórul járt hódoló”.

– „Csodatevő Csanád” a következő – lépett oda az egyik felirathoz Kósza is. – Ő „kuruzsló” volt, és csupa gyógynövényt látok belevésve a kőbe. Ez mellette meg „Mocskosszájú Menyét Mátyás, helyi tapló”, egy italos flaskával.

– „Helyi tapló”… – kuncogott a herceg.

– „Elkötelezett Etelka, sírig hű szolgáló” – olvasta Puszedli. – Rajta egy akasztókötéllel…

– Nálam van egy „Ferdeszemű Frédi” egy zacskóval vagy pénzes érmével. „Hidegvérű áruló”… ez mondjuk érdekes – kezdte Mocsi. – „Tisztaszívű Tasziló, lelki vezető”. Kedves pandúr uram! A lelki vezető elnevezés milyen tisztséget takar?

– Sámánt, például – felelte a farkas.

– Akkor ilyen valláshoz köthető… – bólintott Tüskefog.

Mocsi félrehívta őt, míg a többiek szóval tartották a pandúrt.

– Szerintem ez egy jel… – mutatott Tasziló kereszt formájú sírkövére. – Ez valahol egy X-et fog formálni.

– És mindig az X jelöli a helyet – bólintott a herceg.

– Én elviszem ezt a pandúrt, hogy jól körülnézzünk máshol, ti pedig tudjátok a dolgotokat! – kacsintott rá a rókalány, majd a kísérőjükhöz fordult. – Pandúr uram! Az az igazság, hogy itt nagyon konkrét dolgot nem találtunk. De nekem ez az „olló-holló” dolog gyanús! Arra gondoltam, hogy míg a többiek nézelődnek, vizsgáljuk már meg ketten a helyi kápolnát, vagy az irattárat, ahol feljegyzéseket találhatnánk az elhunytakról!

– Hát… – szabadkozott a farkas. – Én még nagyon új vagyok errefelé…

– Ugyan! Mi a legrosszabb, ami történhet?

– A városházán is kell, hogy legyen egy temetői jegyzék – igyekezett segíteni Tüskefog is. – Azt meg lehetne nézni.

– A többiek pedig… megvárják és elbújnak, hátha visszajön egy tettestárs? – nézett végig rajtuk a pandúr izgatottan.

– Csapdát is érdemes állítani, de előbb utána kell nézni, hol állítsuk majd fel!

– Nos… legyen! – adta be a derekát a farkas.

– A többiek pedig, ha majd tetten érik a tettestársat, úgy fogják beállítani a dolgot, mintha önnek sikerült volna! – erősködött Mocsi. – Induljunk! – kacsintott hátra a társaira, ahogy magával húzta őt.

– Munkára! – nézett végig a többieken Tüskefog. – Két dologra kell figyelnünk! A kapu feletti holló, és a kereszt sírkő! Míg mi Kószával a kapu hollós szobra alatt ásunk, ti kövessétek a kereszt árnyékát a sír körül! Ha kell, egy bottal húzzátok be az útját!

Miután ebben megegyeztek, gyorsan kaparni kezdtek a kiskutyával, de egy jókora gödör kiásása után se találtak semmi érdemlegeset.

– Se láda… se annak nyoma, hogy innen bármit már kiástak volna… – csóválta meg a fejét. – Bárki is ásott, ennél mélyebb lyukat nem áshatott. Szerintem ez nem sikerült, temessük vissza!

Kósza bólintott, majd miután talpaikkal letapogatták a földet, homokot szórtak szét rajta, hogy ne tűnjön frissen megmozgatottnak a talaj.

Puszedli és Retekszisz eközben a keresztes sírt figyelte, az árnyék helye azonban nem sokat változott. A herceg és Kósza is csatlakozott hozzájuk, és jobban szemügyre vették a lábainál fekvő sírt, de az sem tűnt úgy, hogy meg lenne bolygatva.

– Nos…? Kaparjuk ki ezt is? – kérdezte a kiskutya.

– Mást nem tehetünk… – csóválta meg a fejét Tüskefog. – Ti addig próbáljatok minket takarni!

Kósza segítségével egy fertályóra alatt elértek a koporsóig. A feszítővassal felnyitották a koporsót, melyben egy régóta oszlásnak indult hullát találtak egy fakereszttel összekulcsolt kezeiben.

– Ezt azért ne vegyük el tőle… – jegezte meg a sül.

Se alatta, se mellette nem látszódott semmi, ezért gyorsan inkább visszatemették ezt is, és álcázzák a sírgyalázást. Tanácstalanul tapogatóztak. Tüskefog leporolta a karmait és a ruháit, nehogy az elárulja, hogy ásott.

– Egyre kevésbé gondolom, hogy itt még fogunk találni valamit…

– Egy dolog lehet még „szent hely”… – gondolkozott a sül. – A Szent Fa. Ott lehet valami holló?

– Jártunk ott, és nem láttunk ilyen szobrot – vetették ellen a többiek.

– Mi az, amit nem veszünk észre…? – ült le Tüskefog, és újra és újra elővette a szalagot a szöveggel.

– Brendon még nincs eltemetve – szólalt meg Kósza. – Csak a koporsó helye van kiásva, és a sírköve kikészítve. – Ha visszaemlékeztek a hirdetőtáblára, azon az állt, pirkadatkor, a nap első sugarainak idején fogják elhantolni…

– Arra gondolsz, hogy lehet, hogy vele együtt akarják eltemetni a kincset? – kérdezte a sül.

– Vagy akkor tér vissza a tettestárs…?

Kedveszegetten sétálgattak a sírok és szobrok mögött, Tüskefog azonban hirtelen megtorpant, és döbbenten felpillantott.

– Nem jól olvastuk a szalagot…! – nyögte, ahogy rátört a felismerés. – Nem „holló”, hanem „hol ló” elé vetül a napsugár…! A póniszobor! – mutatott a temetőben álló szoborra, és mind afelé fordultak.

~ Következő fejezet ~