Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 23. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.

~ 23. fejezet ~

 

– Ne! – pisszegett a nappali ajtajából Tycho, mielőtt kedvese odahajolhatott volna a kényelmes kanapén elszenderedő kistestvéreihez.

Az ajtó melletti, beléptető panelen csökkentette a helyiség világítását, de nem kapcsolta le teljesen, hogy a gyerekek ne féljenek a sötétben. Egy-egy kisebb, alderáni népi mintákkal díszített, kötött takarót szorongatott a karjaiban, és óvatosan rájuk terítette őket. Csendben nézte az egyik babáját ölelgető Zosiát, és a hanyag pózban fetrengő Skolocot.

– Biztos nem akarsz elköszönni tőlük? – suttogta Nyiestra.

A fiatalember megrázta a fejét.

– Hagyd, hadd aludjanak! – intett az ajtó felé.

Mielőtt kiléptek volna a szobából, még egyszer gyöngéden visszapillantott testvéreire, majd magukra hagyta őket.

– Biztos, hogy minden rendben? – tördelte a kezeit odakinn a folyosón édesanyja. – Olyan furcsa ez nekem, hogy csak így változott az indulás időpontja…

– Nem tudom, mi történhetett – felelte Tycho. – A közlekedési vállalat egyszerűen értesítőt küldött, mert tudják, hogy előre megváltott jegyem van. Jelezték, hogy pár órával hamarabb indul a hajó. Lehet, hogy kimarad valahol egy csatlakozásuk…

– Gyere! Elkísérünk – terelt Leos Celchu mindenkit a személyes liftjük felé, amellyel lejuthattak a család saját gépparkjához.

Fia a vállára kapta a táskáját, másik kezével átölelte jegyesét, és kissé szomorkásan meredt maga elé.

– Olyan hihetetlen, hogy máris elmész… – jegyezte meg a lány. – Mikor jöhetsz haza legközelebb? Ez a fél év nélküled elviselhetetlenül hosszúnak tűnt!

– Nem tudom… – vallotta be Tycho. – Legalább két hónapig biztos nem, amíg a képzés következő szakasza tart. Elég fontos dolgokat fogunk tanulni…

– Remélem, azért arra jut majd néha időd, hogy bejelentkezz a holoneten keresztül – jegyezte meg apja, ahogy jelentőségteljesen ránézett.

Tycho elvigyorodott. Mostanáig rettegett attól, hogy akár csak egyszer is hazaszóljon, mert nem tudta, hogy szerettei hogyan reagálnának rá, annak tükrében, milyen csúnyán váltak el egymástól a toborzáskor. Most azonban, hogy a vitás kérdéseik rendeződtek, úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről, és már nem kell többé konfrontációtól tartania. Beleegyezően bólintott.

A késő éjszakai időpont miatt rajtuk kívül senki sem tartózkodott a hangárban. A hajót droid személyzet készítette elő az utazásra, és miután az utasok elfoglalták a helyeiket a bendőjében, egy droid pilóta volt az, aki életre keltette a hajtóműveket és kiröppent vele a hangárkapun. A családtagok csendben, kicsit álmatag hangon beszélgettek, egyikük-másikuk arcán már a fáradtság jelei mutatkoztak. Mia hatalmasat ásított és nyújtózott, kiérdemelve ezzel egy rosszalló pillantást anyjuktól.

– Bocsi! – húzta be a nyakát bűnbánóan.

– Maradhattatok volna pihenni – jegyezte meg Tycho. – Mindegy, hogy otthon köszönünk el egymástól vagy a kikötőben.

– Egyáltalán nem mindegy! – paskolta meg a kezét Nyiestra. – Így helyes! – pillantott ki a hatalmas panoráma-ablakon, melyen Aldera gyönyörű, éjszakai látképe tárult eléjük.

Ezernyi, apró fényével úgy tűnt, a főváros most sem aludt. Épületeinek ablakai, valamint az egyenletesen hömpölygő, szabályos rendezettségben haladó forgalma örök éberségről árulkodtak. Akármilyen csodálatos látványt is nyújtottak, Tycho úgy érezte, valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis a Prefsbelt IV után vágyakozott. Nem értette, miért, hiszen annak se élővilága, se kultúrája vagy látképe nem vetekedhetett az Alderaanéval. Egyszerűen csak hívogatóan nyújtotta feléje láthatatlan kezeit, melynek úgy érezte, képtelen ellenállni.

A privát komp egy befolyásos utazók számára fenntartott, speciális leszállóhelyre parkolt be, melyből különleges átjáró nyílt a terminál felé. Tycho melankolikusan meredt maga elé, ahogy kedvese kezét szorongatva haladt az utasfelvevő pult felé, mely előtt jóval kevesebben sorakoztak csomagjaikat szorongatva, mint ahányan napokkal korábban kiszálltak. Nem tudta megállapítani, hogy ez az estének vagy az indulás időpontjának megváltoztatása miatt alakult így, de megkönnyebbült, hogy legalább nem kell majd sokat várakoznia.

– Ez… miért jutott most eszembe? – gondolta, hisz az lett volna a természetes, ha minél több időt tölthet szeretteivel, míg a galaxisjáró indulására várnak.

A pult mögött ülő droid beolvasta a digitális utazókártyáját, majd a hajó beszállórámpáihoz vezető folyosóra mutatott. Tycho szomorkás arccal fordult a családja felé.

– Nos… azt hiszem, ideje indulnom… – mondta, és látta, hogy édesanyja ajkai lefelé görbülnek a visszatartott sírás miatt. – Jaj, anya! – ölelte őt magához. – Minden rendben lesz… – próbálta nyugtatgatni.

– Én csak úgy félek, hogy valami bajod esik! – motyogta a nő a szorításában.

Tycho nem felelt, igyekezett elhallgatni minden kellemetlen emléket, amit az Akadémián eddig szerzett, a balesetektől kezdve az ámokfutón át a szigorú, birodalmi különítmény érkezéséig. Úgy érezte, felesleges még több aggodalmat okoznia velük.

– Semmilyen veszély nem fog leselkedni ránk – engedte végül el a nőt, ahogy nővérét is átkarolta. – Ebben a szakaszban még gépbe se fogunk ülni, maximum csak szimulátorozni.

Kezet rázott leendő apósával, majd apjával is.

– Az egyetlen, ami egyáltalán az Akadémia épületén kívülre visz minket, az az ejtőernyős ugrás, és az is teljesen biztonságos – tette hozzá, látva a nő rettegő arcát.

– Azért nagyon vigyázz magadra! – karolta át a derekát Nyiestra.

– Nagyon fogtok hiányozni! – motyogta Tycho, ahogy utoljára körbenézett rajtuk. – Ahogy lehetőségem lesz rá, üzenek a Holoneten keresztül.

A körülményekhez képest szerető csókot lehelt kedvese ajkaira, de igyekezte nem zavarba hozni a lányt, vagy szüleiket. Apja megveregette a vállát, miután felsegítette rá egyik csomagját, majd biztatóan bólintott. Lassú lépésekkel indult meg a beszálló utazók felé, hátra-hátrapillantva. Nyiestra megfogta édesanyja kezét, hogy lelket öntsön az asszonyba, a többiek pedig szomorkásan integettek neki. Tycho igyekezte mélyen bevésni az arcaikat a szívébe, mielőtt eltűntek volna a szemei elől, majd folytatja az útját a csillaghajó gyomra felé, ahol megkereste a számára kijelölt kabint. A szerény, egyszemélyes fülke felszereltsége hagyott némi kívánnivalót maga után, de tiszta volt, saját ággyal és hűtőrekesszel is rendelkezett, ezért leheveredett, előkotorta egyik adattábláját, és egy hideg sört kortyolgatva elkezdte böngészni olvasmányait.

A gép lassan elemelkedett a kikötő talajától, hajtóműveinek kongó, kattogó hangja, folyamatos, tompa zümmögése jelezte, hogy megkezdődött az utazás. Elmosolyodott, hogy rögtön tanulmányai és az Icol-bázison tapasztaltak jutottak eszébe, a navigációs alapok, amik szerint a gép a gyakorlatban a légiirányítással és környezetével kommunikált, míg el nem hagyta a bolygó légkörét. Utasai vajmi keveset éreztek abból, ahogy kilépett a csillagközi térbe, a hajón uralkodó mesterséges gravitációnak köszönhetően semmit sem vettek észre abból, hogy felszálltak.

Tycho mellkasát szomorú sóhaj hagyta el, ahogy az Alderaan gyönyörű, kék, kristályként ragyogó alakja egyre jobban távolodott tőle. Túlságosan rövidnek tűnt az a kis idő, amit szeretteivel tölthetett, annak ellenére, hogy az Akadémia néhány extra nappal meghosszabbította az eltávozásukat. Igaz, hogy az út a Prefsbelt IV-re ezúttal jóval rövidebb volt, mint a jelentkezésekor, mert a toborzóhajó akkoriban bejárta a legfontosabb, galaktikus csomópontokat, ahonnan összeszedte a kalandvágyó fiatalokat. De még így is legalább egy nap állt előtte, az utazás idejét pedig bele kellett kalkulálnia a szabadságként kapott időtartamba.

Ahogy a gép fénysebességre kapcsolt, a tér fényes, lilás hömpölygéssel ölelte körül a hajót, ezért inkább lehúzta az ablak árnyékolóját. Lepillantott az adattáblájára, és ráncok szaladtak a homlokára.

– Mi ütött belém…? – kérdezte magától.

Szerette volna félretenni, hiszen még el sem kezdődött képzésük következő szakasza, egyetlen órát sem tartottak még számukra. Élveznie kellett volna a szabadságot, az eltávozás okozta lehetőséget a kikapcsolódásra.

– Mégis…

Még saját otthonában is mintha szinte viszketett volna a tenyere, úgy vágyakozott az adattábláért. Amikor csak kisebb testvéreivel játszottak, a gyerekek meséi közben a figyelme rendre el-elkalandozott táskája, holmija felé, mintha sokkal inkább foglalkozott volna ezzel, minthogy családja körében pihenjen. Megdöbbentette, mennyire beitta magát a bőre alá a birodalmi, katonai életmód a maga összes szabályával, Akadémián megszokott ritmusával. Korábban kínkeserves időpazarlásként tekintett a testedzésre, hazalátogatásának minden napja azonban erőnléti edzéssel és a parkokban való kocogással kezdődött. Akármerre ment, vagy ha épp csak leült, azt fegyelmezett, egyenes tartással tette, ahogy az iskolai keretek közt azt megszokta.

– Milyen furcsa… – töprengett, analitikus elméje azonban ezúttal nem találta meg a választ.

Az égre emelte a tekintetét, majd inkább befordult a kabin fala felé, és úgy döntött, alszik egyet.

***

Miután az intergalaktikus csillaghajó leszállt a Prefsbelt IV polgári légikikötőjében, mely a legközelebb esett a Katonai Akadémiához, Tycho az ellenőrzés során azonosította magát a nyakában függő medállal, mely egyben lehetővé is tette számára, hogy a bolygón belül ingyen utazzon. A csomagjainak átvizsgálása után a terminált az iskolával összekötő transzferjárat megállójában várakozott, míg a hosszú, kígyószerű jármű meg nem érkezett.

Nem számított rá, hogy sokan lesznek, hiszen az Akadémián különböző időpontokban indultak az osztályok, melyek szünetei, eltávozásai egymástól függetlenül alakultak, és jelen pillanatban is csak az ő évfolyamuk kapott némi kimenőt. Az épületegyüttes üzemeltetésének személyzete, szakácsok, takarítók, karbantartók, különböző asszisztensek és operátorok azonban nap mint nap ingáztak az Akadémia és a város között, ahol laktak, így velük szép lassan megtelt a fülke. Ki egyszerű aktatáskával, ki nagyobb csomagokkal megpakolva furakodott be, míg egy középkorú, egészségesen barnult arcú férfi egy R2-es szériájú droid által húzott kisebb lebegőszánnal egy jókora sarkot volt kénytelen elfoglalni: a droid az ő csomagjait húzta maga után. Gazdája kissé idegesen igazgatta állig érő, ébenfekete haját, mintha zavarban lenne, hogy ennyi helyet elvett a többiektől.

Tycho ledobta magát az első szabad helyre és a fejét az üvegablaknak döntve bámészkodott. Első érkezésükkor nem sokat látott a bolygóból, a kikötő köré települő, pulzáló városból, mely színeiben, építészeti jellegében is magán hordozta az Akadémia közelségét, katonai szigorát, fegyelmezettségét. Az utcák szabályosan szelték egymást, impozáns terek, lobogókkal és megsárgult levelű fákkal szegélyezett sugárutak, személyes járművek és egységes festésű tömegközeledés jellemezte a földfelszíni forgalmat, az alacsony épületek között pedig itt-ott magas toronyházak emelkedtek, melyek oldalán holografikus kivetítőn birodalmi hírek, körözési információk és toborzóreklámok villództak éjjel-nappal.

– Mennyire más minden… szürke, fekete és fehér… – gondolta. – Nagyon különbözik Alderától…

A táskájában a komlinkje és adattárolói halkan pittyentek egyet, jelezve, hogy a bolygóra való megérkezést követően újra csatlakoztak a helyi holonet hálózathoz. Előkotorta a szerkezeteket, és látta, hogy barátaitól már várta egy üzenet.

– Helló, hősszerelmes! – írta Hobbie. – A megállóban fogunk várni!

Tycho elmosolyodott. Mindössze néhány napig volt távol, máris hiányoztak neki.

Megnézte a tananyagot tartalmazó adattáblát is, azon frissült tantárgyaik listája, az előadások időpontjai, az új oktatók neve, nyilvántartási fotója és elérhetősége is feltüntetésre került az adatbázisban.

– „Lubo Narek”… – olvasta a légjogi ismereteket oktató férfi nevét, és amikor meglátta az arcképét, felszaladt a szemöldöke.

A droiddal utazó idegenre pillantott, és felismerte benne későbbi professzorukat.

– Csak… kevésbé jól fésült… – mosolyodott el, a férfi hivatalos képén azonban katonásan hátra volt fésülve lazán lengedező haja.

Halk, búgó hang jelezte a következő állomás közeledtét, a legtöbb utas pedig szedelőzködni kezdett. Tycho is a vállára kapta az egyik táskáját, és az ablakhoz hajolt. Az állomáson kevesen várakoztak, így hamar észrevette a lelassuló járműből a katonai edzőfelszerelést viselő Biggset és Hobbie-t, ahogy pedig találkozott a tekintetük, a két fiatalember vigyorogva integetni kezdett neki. Amikor kiszállt, a tatuini barátian megpaskolta a vállát.

– Jól telt a szabadság? – kérdezte.

– Fogjuk rá.

– Na, mi van, lúzer? – ugratta Hobbie, és megvakarta a nyakát.

A rózsaszínes körömnyomok alapján Tycho azt hitte, szenvedélyes éjszakát töltött el valakivel, de ahogy látta, hogy a teste több pontja is hasonló színt öltött, gyanakodva végigmérte.

– Milyen lúzer, te? – bökött feléje az állával az alderáni. – Hogy nézel ki?

– Ne is beszéljünk róla…! – csóválta meg a fejét Biggs.

– Akarok tudni róla?

– Nem, nem akarsz.

– Ne szemérmeskedjetek! Ez is egy olyan kaland, amit ki kell próbálni! – vágta rá Hobbie.

– Bármiről is legyen szó, megvagyok szexuális úton terjedő betegségek nélkül is – jelentette ki Tycho.

– Ugyan! Semmi ilyesmi nem történt! Ez csak… szőrallergia.

Az alderáni az égre emelte a tekintetét.

– Az egyik kikötői bárban összefeküdt egy wukival – kommentálta Biggs.

– Egy mivel? – szörnyülködött Tycho, de nem bírta visszatartani a röhögést. – Te nem vagy normális…

– Technikailag nem feküdtünk, mert az egyik vécéfülkében csináltuk – legyintett Klivian. – De mindig is ki akartam próbálni!

– Az egész csehó a bömbölésüktől meg üvöltésüktől volt hangos – csóválta meg a fejét tatuini barátjuk. – Az emberek nem mertek bemenni a klotyóra. Nagyon gáz volt. Azt is letagadtam, hogy ismerem…

– Jó volt neki? Jó volt neki! – vonta meg a vállát Hobbie. – Bár tényleg sajnálom a fickót, akinek utána rendet kellett csinálni a mosdóban…

Tycho a könnyeit törölgette.

– Ha nem hordanak ruhát, honnan tudod, melyik a nőstény és melyik a hím?

– Ne légy rasszista, Tycho! – intette játékosan kéjelgő barátjuk. – Elég csak széthajtogatni kicsit a szőrt, és…

Biggs és az alderáni azonban fájdalmasan felnyögött.

– Nem akarom tudni a részleteket! – fogta be a fülét Tycho. – Inkább meséljetek valami másról! Történt bármi említésre méltó, míg odavoltam?

– Tankék nyertek! – újságolta büszkén a tatuini.

– Tényleg! Tank!

– A holoneten keresztül lehetett nézni a mérkőzést. Széjjelverték a Corulagot.

– Még interjút is készítettek vele! – újságolta Hobbie.

– Visszajött már? Megünnepelhetnénk, mielőtt elkezdődik az új ciklus…

– Csak késő éjszaka érkezik a járatuk… – rázta meg a fejét Biggs. – De mivel a csapat dicsőséget hozott az Akadémiának, holnap mindegyikük kap egy szabad pihenőnapot, és az órákon is csak akkor kell részt venniük, ha bírják.

– Hiányoztatok… – vallotta be Tycho némi hallgatás után.

– Egy ilyen menyecske mellett? – kuncogott Hobbie. – Mesélj csak, mi volt otthon!

– Az apád hogy fogadta a látogatást? – öltött komolyabb arcot a tatuini.

– Az elején döcögősen… de sikerült megbeszélni a dolgot.

– Örülök, barátom – veregette meg a vállát büszkén Biggs. – Egyszer én is hazaszóltam Anchorheadbe… – vallotta be. – Jó volt látni a srácokat.

Lassan el-elmaradoztak mellőlük azok, akik ugyancsak az Akadémia felé tartottak, és más bejáratok felé vették az irányt. Hármójukat egyedül az R2-ssel érkező férfi kísérte csupán, aki hátra-hátranézett a kis droidra, hogy az bírja-e még a terhet.

– Ez meg ki? – súgta oda Hobbie, ahogy észrevette, és attól tartott, néha kicsit túl hangosan viháncoltak, és talán ő is hallott valamennyit rosszfiús viccelődéseikből.

– Az egyik új tanárunk – felelte Tycho.

Biggs kíváncsian méregette az idegent, de nem tudta sokáig fürkészni, mert ahogy megérkeztek a szállásaik folyosójára, rohamosztagosok masíroztak az egyik szoba felé.

– Mi történt? – kérdezte Tycho csodálkozva.

– Rikki két szobatársa lelépett – felelte komor hangon Darklighter. – Az egész szobájukat feltúrták, hogy nem maradt-e valami nyom, hova mehettek, mert a szülőbolygójukon nem jelentkeztek.

– Rikki? Rikki Palchetti?

Biggs bólintott.

– Ismertük őket?

– Nem kimondottan – felelte Hobbie. – Inkább a fővárosiakkal lógtak. Rikkit is soron kívül visszarendelték a történtek miatt.

– Mondtak bármit, ami korábban arra utalt volna, hogy szökni akarnak?

– Nem tudni, de Tatham hadnagy nem örült a hírnek.

– El tudom képzelni – sóhajtotta az alderáni. – Ezzel is csak azoknak fogják megszigorítani a dolgot, akik itt maradtak – dobta le a táskáit a szobájuk előtt, ahogy megérkeztek. – Ez már nagyon hiányzott! – hajolt a folyosói ivókút fölé, hogy oltsa tomboló szomját.

 

~ Következő fejezet ~