Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 20. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 20. fejezet ~
A sajgószegi erődítmény-kolostorban töltött éjszaka az utazók számára nem kimondottan telt kényelmesen. Az elmúlt napok hűvös, nedves, esős időjárása többüknek rányomta a bélyegét a hangulatára és egészségére: Sige, Szirén és Kessix általános levertségre panaszkodott, és maga Viktória is gyengélkedett, így mindannyiukat gyógyteával igyekezte kikúrálni. Lowri is úgy érezte, teljesen áthűltek a végtagjai, mert a huzatos istálló emeletén aludt, a szénabálák közt. Amikor meglátta, hogy a patkányok cellaszerű, alig fűtött helyiségeket használnak hálószobának, már érezte, hogy nem lesz túl kellemes a vendéglátás, de amikor megtudta, hogy Tamrával egy közös szobába osztották be, úgy, hogy annak kedvese, a lovagkisasszony Mia is osztozott volna velük, igyekezett udvariasan kihátrálni a lehetőség elől, mondván, a „szerelmeseknek jót tesz majd, ha kettesben maradnak”, noha a valódi oka a távolmaradásra az volt, hogy nem akart egy embertestbe megidézett minótaurusz-démonnal egy szobában tartózkodni. Az állatokat nem zavarta különösebben a jelenléte, de kétségkívül hiányzott számára egy kályha melege.
Szipogva, kialvatlanul nyergelte fel Lóherét, miután megetette a jószágokat, és indult meg a nagykapu felé, ahogy előző este a vadászat többi résztvevőjével megegyeztek. A zsoldosok, valamint Olim és Kessix is elővezette a lovát, házigazdáik azonban viszolyogva nézték őket. Maga Ede apát is megjelent, hogy kiadja a parancsot a kapu kinyitására, és szemmel láthatóan észrevette a kocsis rosszalló pillantásait. Odaoldalazott mellé, míg a gyülekezőkre vártak.
– Meg kell valljam, jómagam se értem teljesen, miért, de a rendünkben egy ideje az a félelmetes szóbeszéd járja, hogy a pónik ártó szándékot hordoznak magukban… – súgta oda a lánynak.
– Hogy micsoda? – kérdezte Lowri döbbenten. – Mármint az én pónijaim?
– Attól tartok, igen…
– Teljességgel kizárt – rázta meg a fejét a kocsis. – Ezek a pónik délről jöttek, és jólelkű, szeretetre méltó teremtmények. Semmilyen átkot vagy rontást nem hordoznak, sőt, ők maguk is megérzik és kerülik a gonosz jelenlétét.
Ede apát idegesen tördelte a kezeit.
– Ha úgy érzik, 1-1 fürt répa bármikor kiengeszteli őket.
– Hány darab legyen egy fürtben?
– Nem a darabszám számít, hanem a szándék – mosolyodott el Lowri.
A patkány bizonytalanul emésztgette a hallottakat.
– Rendben. De kérem, legyen türelmes a rendtársaimmal, ha esetleg félelemmel vegyes pillantásokkal kísérik őket!
– Nem gond.
Az apát intett az őröknek, hogy nyissák ki a kaput, a vadászok pedig lóra pattanva kivágtattak az erdőbe. Kessix felállította a csapdáit, Lowri pedig madarakra igyekezett lőni, több-kevesebb sikerrel. A fákról felröppenő állatok nyomát követve ügyesen felkapaszkodott az ágak közé, hogy kifoszthassa azok fészkeit, tojásaikat pedig egy kosárba gyűjtötte. Az elejtett vadakat Godir és Ragan cipelte vissza rögtönzött táborhelyükig, de még az ő segítségükkel is szinte naplemente volt, mire vissza tudtak térni a zsákmánnyal a kolostorba. Útközben Lowri szárított húst rágcsált a nyeregtáskájából, de már alig várta, hogy valami táplálót ehessenek.
Ahogy megérkeztek és beengedték őket, látták, hogy az erődben mágia nyomát kereső társaik egy viharvert, sápadt Viktóriát támogatnak a refektórium felé.
– Veletek meg mi történt? – kérdezte Godir, ahogy összeértek, és látták, hogy Ede apát is eléggé zaklatott.
– Viktória szerint megtaláltuk azt az ártó szándékú entitást, ami a baleseteket okozta – felelte Sige.
– Bejártuk az egész épületet, minden szárnyat – sorolta Mia. – Voltak helyek, ahova szentelt vízben történő kézmosás nélkül be se léphettünk!
– Ne feledd azt a helyet, ahol Viktórián kívül mindannyiunknak először meg kellett fürdenie, hogy bemehessünk! – emlékeztette Evelyn.
– Mindent, de mindent megvizsgáltunk – folytatta Sige. – Szenes raktáraktól kezdve a szobákon át a kriptáig mindent, ahol a „feltámadásra váró gépek” sorakoztak.
– Feltámadásra? – csodálkozott Lowri.
– Így hívjuk, ha megjavítunk és újra működőképessé teszünk egy elromlott szerkezetet – felelte Ede apát.
– Úgy sejtettük, ha valami nemrég kezdte az ámokfutást, az mostanában kerülhetett csak be ide – vette át a szót Viktória. – Először egy órára gyanakodtunk, mert az apát szerint azt vitték le oda utoljára, de aztán az egyik gőzgépben találtunk egy mágiával átitatott kúphengert.
– Szóval akkor nem itt készült az az ártó tárgy, hanem valaki mégis behurcolta… – töprengett Godir.
– Ede apát biztosított róla, hogy megvannak ugyan a gyártási feljegyzések, de azokat hét lakat alatt őrzik, így nem volt lehetőségünk ellenőrizni. De most, hogy a kúphenger megvan, már nem is szükséges.
– És hogy jöttetek rá, hogy a henger a ludas?
– Megfogtam – felelte Viktória. – És azonnal újra megjelentek azok a tehenek, amiket az álmaimban vagy látomásaimban szoktam látni.
– Elég ijesztő volt… – jegyezte meg Mia. – Úgy kellett felráznunk őt, hogy magához térjen.
– És akkor… mihez fogtok kezdeni a hengerrel?
– Nincs más megoldás, el kell pusztítani! – jelentette ki Viktória. – Nincs értelme megpróbálni kiűzni belőle az ártó szellemet vagy megtisztítani a mágiától, mert átszállhat másba. Még egyszerű érintéssel, egy ronggyal való törölgetéssel is átkerülhet máshova, és még nagyobb kárt okozhat. Ede apát, nagyon fontos, hogy hozzáértő személy kezelje csak a hengert!
– A kohótorony alkalmas lehet arra, hogy ott beolvasszuk – felelte a patkány.
– Biztos, hogy az képes lesz erre a feladatra? – kételkedett az ötlet sikerességében a nagyasszony.
– Régen, a háborúk idején is, és azt követően is bevált.
– Ám legyen! – felelte a boszorkány, bár érezhetően bosszús volt. – De javaslom, nézzük meg újra, csak hogy mindenről megbizonyosodjunk! Töröljük meg valamivel, hogy a gépzsírt is eltávolítsuk róla!
A „zsír” szó hallatán Evelynnek felcsillant a szeme, Lowri pedig elvigyorodott.
– Vajon milyen lehet a gépzsíros kenyér…? – töprengett a tűzmágus leány.
– Bármilyen ostobán hangzik, ez egy egész jó ötlet – jegyezte meg Viktória. – Még ha a zsírral a kenyérre át is kerülne belőle bármi, a te wendigó gyomrod mindent kibír, így ha megeszed, se lenne belőle bajod.
– Alig várom, hogy megkóstoljam! – bólogatott lelkesen Evelyn.
Míg a nagyasszony egy nagy szelet kenyérrel visszaballagott a kúphengerhez, nyomában az apáttal és Evelynnel, a többiek segítettek behordani a konyhára a vadászat és gyűjtögetés közben szerzett zsákmányt, ahol az előző napinál finomabb, sajtos, sörös vacsorával kedveskedtek nekik. Fáradtan tértek nyugovóra.
***
Akárcsak megérkezésükkor, Ede apát bevonulását a reggelihez ugyancsak lelkes kántálás fogadta. Úgy tűnt, a patkány jobb hangulatban volt, és a reggeli imádságukat követően hálás köszönetet mondott Olimnak az ő bőkezű adományáért.
– Mit adományozott ez nekik? – kérdezte rosszallóan Lowri a mellette ülő Evelyntől.
– Fogalmam sincs – felelte az, és ahogy a kereskedőre sandítottak, az csak sejtelmesen belemosolygott az italába.
Gombócszerű étellel készültek mindenki számára, ahogy azonban villáikkal belekóstoltak, sajtos-spenótos töltelék folyt ki belőlük a tényárra.
– Hús nincs? – kérdezte a tűzmágus leány, ezúttal ingerülten.
A patkány házigazdák felpillantottak tányérjaikból, majd némán folytatták tovább az evést. Az utazók saját táskáik rejtekéből szárított húsdarabkákat dugdostak oda Evelyn tányérja mellé, hogy csillapítani tudják őt, ekkor azonban a patkányok nagy étkezőasztala váratlanul megbillent, és Ede apát irányába borulni kezdtek róla az étellel megpakolt tányérok. Evelyn szélsebesen ott termett mellette, hogy az ételből valamennyit fel tudjon fogni, és minél kevesebb vesszen kárba, az esemény mégis nagy riadalmat keltett. Azok a kalandorok, akik valamilyen fegyvert is viseltek, talpra szökkentek és feszülten figyeltek. Azt hitték, házigazdáik valamiféle merénylet áldozatai lettek, a patkányok azonban jajveszékelve próbálták felsegíteni és az ételmaradék alól kimenteni Ede apátot, azt szajkózva, hogy ez is az őket sújtó sorscsapások egyike.
– Mi történhetett? – kérdezte Mia.
– Valaki megbabrálhatta az asztalt – jegyezte meg Sige.
– Jobb, ha megnézzük! – javasolta Viktória, és bemásztak, bekukkantottak az összecsukló asztal alá.
A boszorkány megtapogatta annak fém vasalatait.
– Semmi… – állapította meg. – Még csak nem is langyos. Egyszerűen… maguktól elhajlottak.
A körülötte álló patkányok félve összenéztek.
– Barátaim! Barátaim! Ne csüggedjetek! A tiszteletreméltó Viktória nagyasszony meg fog szabadítani bennünket ettől az átoktól, ami minket sújt! – harsogta Ede.
Ováció fogadta az apát szavait, ekkor azonban az őrök egyike sietve rontott be a helyiségbe.
– Ede apát! Ede apát! Ezt látnia kell!
Ahogy mindenki az udvarra szaladt, az őrök az ajtó kitekintő résére mutattak.
– Ede apát! Nézze! Újabb utazók érkeztek és szeretnének menedékre lelni a kolostorban!
– Menedékre?
– Igen! Azt állítják, valamiféle kultisták portyáznak a környéken, és kifosztották őket!
– Kultisták? – pillantottak egymásra kíváncsian a kalandozók.
– Engedjék be őket! – rendelkezett az apát.
A hatalmas ajtószárnyak alig nyíltak ki, a menekültek máris elkezdtek befelé áramlani. Reszketve mondtak köszönetet a patkány szerzeteseknek, megtépázott szekereik, kocsijaik feldúlt állapotban gurultak utánuk.
– Köszönjük! Köszönjük! – törölgette könnyes szemeit az egyik kereskedő.
– Mi történt magukkal? – kérdezte Ede apát.
– Isnamain felől jöttünk az úton, amikor rajtunk ütöttek – felelte szomorkásan a turbános, minótaurusz férfi.
– Sokan voltak?
– Legalább 50-en lehettek… Nagyon megrémültünk! Azt hittünk, mindnyájunkat kardélre hánynak!
– Használtak varázslatokat? Vagy csak kézifegyverekkel támadtak? – kérdezte Mia.
– Mágiához elég szedett-vedett társaság voltak… – felelte a kereskedő. – Elég rossz szerszámokkal támadtak ránk… Vasvillákkal, kaszákkal, sarlókkal… de persze voltak köztük kardosok, íjászok is.
– Emberek voltak, vagy más fajhoz tartoztak?
– Mindenfélék. Emberek, gyíkok, még patkányemberek is – felelte a turbános, aminek hallatán a szerzetesek megborzongtak.
– Miből gondolta, hogy valamiféle kultusz követői? – kérdezte Sige.
– A ruháikon vagy pajzsaikon viselt címer alapján, mind egyforma volt. Egy szürkés-feketés-pirosas árnyalatú címer egy kocsikerék szimbólumával.
– Kedvesem, neked nem ismerős? – kérdezte Mia Tamrától, de az gorombán válaszolt csupán.
– Nem ismerhetem az elmúlt 50 év összes, jöttment, csótány szimbólumát!
– Én olvastam róluk – köhintett Evelyn unottan, akit szabályosan ki kellett tessékelni a refektóriumból, mert az ételmaradékot takarító, egyik gyíkkal úgy összeszólalkozott, hogy mérgében felgyújtotta annak cirokseprűjét. – Ez a címer egy profánt kultuszához kapcsolódik.
– „Profánt”? Mi az a profánt? – csodálkozott Lowri.
– Más néven elefánt – felelte Viktória, és összepillantott Miával, ahogy a szó hallatán Tamra kezei akaratlanul is ökölbe szorultak, jelezvén, hogy lehetett már kapcsolata ilyen lényekkel korábban.
– Mit raboltak el pontosan?
– Én a teljes szekeremet kénytelen voltam hátrahagyni, amikor menekülésre került a sor – kesergett a kereskedő. – Bútorokat, ládákat, míves tárgyakat, díszdobozokat szállítottam, de a legjobban a családi örökségként hátrahagyott sakk-készletet sajnálom!
– Érdemes lenne utánanéznünk ennek – intette közelebb a kompánia tagjait Sige.
– Igen – helyeselt Viktória. – Intézzük el a kúphenger ügyét, és akkor minden erőnkkel a kultistákra koncentrálhatunk! Kell, hogy legyen valamiféle táboruk vagy barlangjuk, ahová a zsákmányukat visszahordják. Emellett mindenkinek viszket már a tenyere egy jó kis balhéért, és Evelyn se nagyon bír már magával.
– Ne akarjatok rájuk támadni! Létszámfölényben vannak! – figyelmeztetett Tamra.
– Állíthatnánk nekik valamiféle csapdát – jegyezte meg Mia.
– Ekkora csapattal csak így lenne esélyünk ellenük. Akkor ezt megbeszéltük. Ede apát! – intette közelebb Viktória a patkányt. – Járjunk a végére a kúphengernek! Szabadítsuk meg Sajgószeget az önöket sújtó balszerencsétől! Izzítsák be a kohótornyot, és egy szertartás keretében meg fogjuk semmisíteni azt a kúphengert! Utána pedig segíteni fogunk a károsultaknak, és elűzzük innen a kultistákat!
Szavait mind a patkányok, mind a menekültek éljenezve fogadták.
***
Lowri, miután segített a menekültek közül a sérültek ellátásában, visszavonult az istállóba, és a kocsijáról előkotorta fegyvereit és páncélzatát. Bőven elég nyílvesszővel rendelkezett a várható ütközethez, ezért megtömött egy zsákot szalmával és egy oszlopra tűzte, mintha valami bábú lett volna, hogy gyakorolhassa rajta a célba lövést. A lovakat kitakarította és megetette, így azok új erőre kapva kíváncsian figyelték ügyködését.
– Jó lenne ezúttal villantani is valamit… – gondolta. – Nem úgy, mint a warg-vadászaton…
Ugyanakkor nehezen tudta elképzelni, milyen küzdelemre kell majd számítaniuk. Sosem találkozott még kultistákkal, így nem tudta, hogy valamilyen mágia vagy sötét erő vezényli-e őket, vagy csak a meggyőződésük, és hogy mennyiben tudatos is ez a részükről, vagy teljesen más irányítja őket. Nem töltötte el jó érzéssel, hogy esetleg olyan lényeket kell bántania, akik nem tehetnek arról, amit művelnek, de igyekezte elhessegetni ezeket a zavaros gondolatokat.
A szekérvári tanulásnak és az azóta egyedül végzett gyakorlatoknak azóta meglett az eredménye, és úgy érezte, egyre ügyesebben bánik a számszeríjjal. Mégis az volt a benyomása, hogy ha közelharcra kerülne a sor, egyetlen tőrével súlyosan alulmaradna bármilyen ellenféllel szemben.
– Vennem kellett volna valami kardot… vagy lándzsát… – morfondírozott, és eldöntötte, hogy a következő vásárban szétnéz a fegyverkovácsoknál.
A kúphenger megsemmisítésében résztvevő társaság tagjai időközben életre keltették a kohótorony katlanját, melynek melegéhez Evelyn tűzvarázslata is hozzátett egy keveset. Viktória a legszebb ruháját öltötte magára a szertartáshoz, úgy vonult benne végig a pázsiton a torony felé, mint valami hercegnő. A kohón kívül patkányok várakoztak idegesen, és még hozzájuk is kihallatszott a nagyasszony kántálása és éneklése, amivel a műveletet elkezdték.
Az eget félelmetes villám hasította ketté, Lowri pedig összerezzent ijedtében.
– Ezek már megint mit csinálnak…? – kérdezte, ahogy a kohó tornya felé nézett.
Nem kellett sokat várnia társaira, azok ováció kíséretében diadalittasan vonultak elő a kohóból. Ede apát a társaival hálája jeléül imát mormolt, majd újra és újra megköszönte a segítséget.
– Na? Mi volt? – kérdezte Lowri, ahogy odasompolygott hozzájuk.
– Beledobta a kohóba – felelte Evelyn. – Simán elmerült és megsemmisült. Bár a szertartást látnod kellett volna! – kuncogott.
– Képzelem…
– Ede apát! – fordult a nagyasszony a patkány felé. – Megtettük, amit lehetett. Még legalább 2 napig mindenképp igénybe vesszük a vendégszeretetüket, csak hogy biztosak lehessünk abban, hogy megszűnt a fenyegetés.
– Köszönjük, Viktória nagyasszony! Köszönjük! – rebegte hálásan Ede.
– Most pedig ideje a kultisták ügyével foglalkoznunk – jegyezte meg Sige.
– Mondja csak, Ede apát! Ha sikerülne rábukkannunk ezekre a támadókra, és patkányemberek is lennének közöttük, velük mit csináljunk? Hozzuk őket ide, hogy önök ítélkezhessenek felettük?
– Az ilyenekbe a sörét is kár – legyintett a férfi. – Tegyenek belátásuk szerint!
– Ha már a sörét így szóba jött… – jegyezte meg Viktória. – Ede apát! Van egy számomra igen kedves pisztolyom, melyet régóta használok már… de úgy érzem, nem túl hatékony. Nagyon sokáig tart újratölteni. Volna rá lehetőség, hogy az önök tudásával és szakértelmével javítsunk, fejlesszünk rajta valamicskét?
Az apát a kezébe vette a fegyvert, és jó alaposan megnézte, majd megrázta a fejét.
– Attól tartok, sajnos nincs rá mód. Ha a kultistákkal való összecsapáshoz szerette volna használni, átmenetileg tudunk adni egy másikat, mely talán hatékonyabb lenne.
A boszorkány csalódottan vette vissza a pisztolyt, de az új fegyver ígérete valamelyest kíváncsivá is tette. A társaság bevonult a refektóriumba, és az egyik asztal mellé telepedett.
– A nagy létszámra való tekintettel hatékony stratégiát kell kialakítanunk – javasolta Mia.
– Az én időmben a követőimmel földmágia és mágnesezés segítségével összerántottuk a támadókat a fegyvereiknél fogva egy pontba, és felgyújtottunk mindenkit – jegyezte meg Tamra.
– Miért nem vagyok ezen meglepve…? – gondolta Lowri, látta azonban, hogy a felgyújtás gondolata lelkesedést varázsolt Evelyn vonásaira.
– Tegyünk meg minden óvintézkedést! – jelentette ki Viktória. – A gyengébb harcosoknál legyen gyógyító erejű bájital! – nézett körbe, a kocsis pedig értette a célzást.
Keserűen elfintorodott.
– Akik nyílvesszőkkel harcolnak, méregbe is belemárthatják a vesszők hegyét, van nálam bőven – folytatta a nagyasszony, Mia és Kessix pedig határozottan bólintott.
– Még jó, hogy gyógyító boszorkány vagy – vigyorgott Sige. – Érdemes lenne olyan csapdát állítanunk számukra, ami csábító erővel bír. Mint mondjuk egy látszólag felborult vagy kerekét vesztett szekér, megrakva valamilyen szállítmánnyal. Elhelyeznénk egy jól belátható tisztás közepén, az út mentén, mintha ott érte volna a balszerencse, körbeszórnánk puskaporral vagy körbeöntenénk olajjal, és a stratégiailag fontos pillanatban távolról égő nyílvesszővel vagy tűzgolyóval meggyújtanánk. Ez a meglepetés erejével hatna rájuk, és viszonylag nagy létszámú katonát egyszerre ki tudnánk vonni az ütközetből, még ha sokan is jönnek.
– Mint mindig, most is kiváló a stratégiád, kedvesem – dicsérte meg Szirén.
– Én vállalom akár a csali szerepét is – jelentkezett Evelyn. – Míg a borult szekér takarásában vagyok, sütögethetek békacombot. Onnan könnyen és nagyobb pontossággal tudok tüzet gyújtani magam körül.
– Akikkel pedig a tűz nem végez, fojtókupola alá tudom szorítani – fejezte be a gondolatmenetet Sige.
– Mindenki mást meg lelövünk fedezékből, vagy ha közelharcra kerül a sor, hát megvívunk velük – ropogtatta meg az öklét Ragan elégedetten.
Tamra is bizarr izgatottsággal hallgatta a terv részleteit.
– Ede apát! – fordult a patkányhoz Viktória. – Szívesen elfogadom az ön által felkínált pisztolyt! Nagyon a szívemhez nőtt a sajátom, de ekkora túlerővel nagyobb, gyorsabb tűzerőre lesz szükségem! Nem cserélhetnénk el az enyémre?
– Attól tartok nem… – sopánkodott az apát. – De ha nagyobb tűzerőre van szükség, egy ágyút annak személyzetével együtt kölcsön adhatunk önöknek az ütközet idejére.
A kalandorok arca felderült a hír hallatán. Ede a követőivel hozatta is a beígért pisztolyt a nagyasszonynak, akinek szinte könnybe lábadt a szeme a dupla csövű muskéta láttán.
– Ezzel akár 45 méterre is megfelelő pontossággal el tud lőni – jegyezte meg a patkány büszkeséggel a hangjában.
– Én is kaphatnék egy sörétes puskát? – érdeklődött Mia.
– Amennyiben megígéri, hogy vigyáz rá és visszahozza nekünk, természetesen – felelte Ede apát. – Viktória nagyasszony barátainak mindent.
– Apát uram…! – szólalt fel Lowri is. – Nekem… nincsen közelharci fegyverem, és védtelennek érezném magam, ha így támadnának rám… Volna esetleg valami rövid kardja, amit egy magamfajta lány elbírna?
– Hogyne, kedvesem! – biccentett a patkány, és a fegyverraktárból máris hozatott egyet neki.
– Ha nem csal a megérzésem, és az az időjárást illetően sosem szokott, akkor holnap remek, napsütéses, száraz időnk lesz! – nézett fel az égre Sige. – Javaslom, holnap ejtsük meg az ütközetet!
– Megegyeztünk! – biccentett Viktória, és elégedetten nézett végig a lelkes társaságon. – Munkára!
0 hozzászólás