Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 18. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 18. fejezet ~
Lowri számára nem volt épp szokatlan, hogy egy bálába süppedve kell aludnia, de ezúttal szokatlanul kényelmetlenül telt az éjszakája. A friss, kemény széna össze-vissza szurkálta a derekát, és az istálló sem volt épp a legtisztább, de minótauruszoktól nem is igazán remélt mást. Amikor egy sötét árny vetült föléje, összerezzent és kinyitotta a szemeit, de látta, hogy csak Pitypang az, ahogy oldalt kinyújtotta a fejét a karámból, és lenézett rá. A lány elmosolyodott a póni barátságos ábrázatán, a jószág azonban aprókat bólogatott, mintha jelezni akart volna neki valamit. Lowrinak felszaladt a szemöldöke, de mozdulatlanná dermedt, amikor észrevette, hogy valaki a szekereik körül ólálkodik.
– Mi a…?
A szemeit gyorsan lecsukta, és igyekezett alvást színlelni. Hunyorogva próbálta kivenni, ki lehet az illető, meglepetésére pedig nem más volt az, mint a kalodából kimentett gyík utazótársuk, Zoritasz.
– Ez meg mit művel? – kérdezte magától, és feszülten figyelt.
A gyík többször is körbenézett, nem látja-e valaki, majd az egyik kocsihoz lépett.
– El akar lopni valamit? – töprengett Lowri, és hirtelen parázsló harag kelt életre a mellkasában.
Tudta jól, hogy a szállított bájitalokért és főzetekért ő tartozik felelősséggel, és ha kiderül, hogy bármiből hiány van, akkor az ő bére fogja bánni, rosszabb esetben akár le is cserélhetik más kocsisra. Szíve szerint kedve lett volna felpattanni, és tőrt szegezni az áruló gyík torkának, de a józan esze türelemre intette, hogy lássa, mit emelt az el a szállítmányból. Meglepetésére azonban a gyíknak mindkét keze üres volt, ahogy elfordult a kocsitól és visszavonult a fogadóba.
– Ezek szerint… nem ellopott, hanem berakott valamit? – gondolta a lány, ezért amint elhalt Zoritasz lépteinek zaja, lerúgta magáról a takarót, és odaszaladt a kocsihoz. Kinyitotta az összes ládát, melyben szalma közé csomagolva különféle, kisebb-nagyobb fiolák sorakoztak, de mindent katonás rendben talált, ahogy azt eredetileg is felrakták a szekerekre, nem hiányzott egyikből se semmi, és nem is tűnt úgy, hogy valamiből több lenne a kelleténél.
Megetette a pónikat, köztük Heztep jószágait is, mert azokhoz látszólag este óta senki sem jött ki, hogy gondoskodjon róluk, majd idegesen belépett a fogadó étkezőjébe. A kompánia tagjai már szinte indulásra kész létszámban várakoztak, bár szemmel láthatóan nyűgösek voltak. Kárin anya, okulva a szekérvári tartózkodásuk során tudta nélkül elfogyasztott ételmennyiség költségeiből, megtiltotta nekik és mindenkori szállásadóiknak is, hogy az ő kifejezett engedélye nélkül az utazók ételt rendelhessenek, ezért Evelyn különösen feszülten meredt az üres tányérjára és poharára. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgettek különböző asztaloknál, Lowri pedig úgy látta jónak, ha általa jobban ismert kalandorokhoz ül le inkább.
– Kárin anya nem jött még le? – kérdezte, ahogy elhelyezkedett a tűzmágus leány és Viktória között.
– Nem – sóhajtotta a boszorkány. – Még mindig odafent múlatja az időt… Mia felment hallgatózni, hátha kiderül, mi tart ilyen sokáig, de azt hiszem… most jöhetett meg a kedve némi hancúrozásra, mert kéjes nyögéseket hallani már a folyosón is.
– Vicces, hogy épp Mia hallgatózik, mikor este meg mi lapultunk ott az ő ajtajuknál – jegyezte meg Evelyn egy huncut vigyorral az ajkain.
– Úgy tűnt, közte és Tamra közt nem sikerült olyan tartalmasra az éjszaka, mint Kárinnál… – nevetett Viktória is.
Lowri már nem találta ennyire humorosnak az egymás hálószobatitkaiban való kutakodást, és unottan meredt maga elé. Az egyik szomszédos asztalnál Tamra ült, hasonlóképp kedveszegetten. A mágikus kalapács valamiféle furcsa lánccal volt hozzá erősítve, hogy ne kelljen folyamatosan fognia, vagy attól tartania, hogy az ő markából is kirepül. A jelek szerint ő sem értékelte különösebben a karaván vezető boszorkányának szobája körüli leskelődést és hallgatózást, és szeretett volna már útnak indulni.
– Mondd, Viktória…! – fordult végül Lowri a nagyasszony felé. – Bele tudnál nézni Zoritasz fejébe?
– Minek? – kérdezte a nő csodálkozva.
– Valamire kíváncsi vagyok… a ma reggellel kapcsolatban.
– Történt valami? – pislogott Evelyn.
Lowri megrázta a fejét, de határozottan a boszorkányra pillantott, aki végül engedett. Erősen koncentrált a gyíkra, majd újra a lányokhoz fordult.
– Semmi különösre nem gondol, csak annyit ismételgetett, hogy „nem hiányozhat semmi”. Jelent ez bármit?
A kocsis fejében lázasan kergették egymást a gondolatok. Némi várakozást követően megjelent Olim az emeleti lépcsőfordulóban, és önelégülten mosolyogva ballagott lefelé. Ahogy a hölgyeket észrevette, megindult feléjük, Lowri pedig megforgatta a szemeit.
– Jó reggelt! – köszönt rájuk bájolgó hangon.
– Üdv, Olim! – biccentett Viktória. – Sikerült már gazdát találni a Szekérváron megszerzett holminak?
– Természetesen – felelte a férfi, mintha mi sem lett volna ennél egyszerűbb számára.
– Nagyszerű! – helyeselt a boszorkány. – Mert lenne néhány újabb apróság, amitől szeretnék megszabadulni – invitálta egy külön asztalhoz, ahol zsákjából előkotorta mindazt, amit az éjjel a kriptában sikerült találnia.
– Áh, én nem bírom! – csattant fel Evelyn. – Éhen pusztulok!
Majd megindult Kárin anya szobája felé, és még az étkezőben is hallani lehetett az ajtaján való dörömbölést. Úgy tűnt, a nyaggatás már hatásos volt, a boszorkány ugyanis nem sokkal később némileg kócosan és nyúzott arccal, de letámolygott az étkezőbe, és gondoskodott arról, hogy a kompánia tagjai elkölthessék reggelijüket, egy nem túl bizalomgerjesztő krumplilángost.
– Kárin anya – állt meg Lowri a nő asztala mellett, ahogy az épp a száját törölgette az evés végeztével.
Leült vele szemben és határozottan a szemébe nézett.
– Jó ideje jövünk már Conwynból, és… azon gondolkoztam, nem kellene-e leltárt tartani, valamint feltölteni a készleteinket.
– Leltárt? – kérdezte a nő csodálkozva, amire különös mód a szomszéd asztalnál ülő Viktória, Mia és Sige is felkapta a fejét.
– Nos… igen – felelte a lány. – Hogy nem hiányzik-e semmi a szállítmányból… hogy nem tört-e például össze valami. Meg hogy a készleteink a szabadban táborozáshoz elegendőek lesznek-e. A térképeim és jegyzeteim szerint mindig arra haladunk, amerre iható vizű kút is lesz, de az élelem már más kérdés, főleg egy ekkora létszámú karaván számára. Az állatokról nem is beszélve.
A jószágok hallatán Kárin anya jóval készségesebbnek tűnt, és azt ígérte, hogy számba veszi majd a lehetőségeiket a következő állomásnál, és bevásárolnak, amint lehet. Amint végeztek az evéssel, felpakoltak a kocsikra és teherhordó lovakra, majd útnak indultak Bátorszállás felé. Ragan, Olim és Zoritasz hatalmas zsákokat tuszkoltak fel főként Heztep kocsijára, és felfektették az elnyűtt Godirt is, aki úgy nézett ki, mint akibe már csak hálni jár a lélek, de intett, hogy ha békén hagyják, hamar újra erőre kap.
Lowri, ahogy a karaván élén haladt, észrevette, hogy Viktória mellettük lépdel a lovával, és gyakorta feléje pillant, a tekintete pedig többször találkozott Evelynével is. Némi hallgatás után végül megkérdezte:
– Miért javasoltad Kárin anyának a leltárt?
– Mert azt hiszem, Zoritasz megpiszkálta a szállítmányt – felelte a lány.
– Zoritasz? – kérdezte Evelyn döbbenten. – Azok után, amit Szekérváron érte tettünk?
– Engem is ez idegesít!
– Akkor ezért kérted, hogy nézzek bele a fejébe? Mi történt pontosan?
Lowri beszámolt nekik a reggel látottakról, társai pedig gondolkodóba estek.
– Nos, ez kétségkívül gyanús. Főleg, hogy látszólag nem hiányzott semmi.
– Valószínűleg azért, mert bármi is hiányzott, reggel pótolta – felelte a kocsis. – De mivel én laikusként nem értek hozzá, könnyen átverhet valami hamis, bájitalos flaskával, és mire Északra érünk, lehet, hogy a fél szállítmányt meglovasítja. Akkor pedig Kárin az én seggemet fogja elverni érte.
– Kötve hiszem, hogy ez lenne a célja – töprengett Viktória. – A leltárt mégsem tartom jó ötletnek…
– Igen? Na és miért?
– Mert mi is rájárunk a készletekre – felelte a boszorkány.
– Hogy micsoda?
– Ne aggódj, mindig pótoljuk, amit kiveszünk!
– Viktória!
A nő azonban pisszegve leintette, és biztosította arról, hogy se neki, se pónijainak nem eshet emiatt bántódása.
– Mindenki úgy próbál ügyeskedni, ahogy tud – mondta végül. – Érdeklődtem legutóbb a fogadósnál, hogy nincs-e a környéken valami feladat vagy megbízás… hasonlóan a wargokhoz… Hogy mondjuk valami rablóbandától nem kell-e megszabadulni, vagy ilyesmi. De semmi érdemlegessel nem kecsegtetett. Olim vállalta, hogy a némadombi kacatokat elszórja a következő vásárban valami kereskedőnek, de abból se fogunk meggazdagodni.
Csalódottan haladtak tovább a kis halásztelepülés felé, mely a Csorda-tó mellé épült, Kárin anya pedig napközéptájt előreküldte néhány lovasát, hogy kezdjék el felderíteni annak környékét, és ha lehet, ejtsenek el néhány vadat csapdák és vadászat segítségével, mire a kocsik odaértek. Az ökrök miatt nem tudtak nagyobb távot megtenni, ezért a tó mellett, a szabad ég alatt készültek táborozni.
Viktória, Mia, Kessix és Tamra is előrement, így mire a szekereikkel a többiek odaértek, messziről érezték a frissen sült hal és kondérban rotyogó halragu illatát. Meglepetésükre a két nő némileg önállósította magát, és helyi pásztoroknak is kínált jelképes összegért a megfőtt-megsült ételből, Viktória pedig gyógyítói praktikáinak köszönhetően pihentető iszappakolást is biztosított a kimerült munkásembereknek, melynek köszönhetően 75-75 rézzel gazdagodtak mindketten.
– Elég nyomorúságos kulimunka ez két ilyen híres, hősies harcosnak… – jegyezte meg Lowri később, evés után, ahogy a tó sekély részén Pitypang és Lóhere lábait mosogatta, Evelyn pedig mezítláb sétált a vízben.
– Szerintem is – felelte a tűzmágus leány. – Nézd csak meg őket! Egész nap ezzel foglalatoskodtak, és mostanra teljesen kimerültek. 75 rézért ennyit gürcölni…!
– Nagyon méltatlan hozzájuk.
Miután a boszorkány az utolsó, hátfájásra panaszkodó pásztort is ellátta, és megkapta tőle a maga 25 rezét, kimerülten roskadt le az egyik fatönkre, hogy számba vegye a szerzeményeit, és korántsem tűnt boldognak. Kikötötték a lovakat és az ökröket, felverték a sátraikat, és a szabad ég alatt töltötték az éjszakát.
***
Másnap sátorbontás után a karaván útnak indult Isnamain városkája felé, melytől már valamelyest jobb eredményeket reméltek. Az időjárás nem volt épp kedvező, a felhős ég némi aggodalomra adott okot, viharmágusuk, Sige azonban kijelentette, hogy nem kell zivatarra számítaniuk. Már az ebédjüket is elköltötték, amikor váratlanul pisztolylövések hangjára lettek figyelmesek. A kocsik megálltak, a kalandorok pedig feszült pillantásokat váltottak egymással.
– Tereljük be a kocsikat a fák közé! – javasolta Lowri a többi hajtónak, majd miután megbizonyosodtak róla, hogy ügyesen elrejtőztek, intett a fejével Evelynnek. – Gyere, nézzük meg, mi az! – majd felmarkolta a számszeríját, és gyalogosan a hang irányába eredt a tűzmágus leánnyal, aki lelkesen követte, némi rég várt izgalom reményében.
Csendben osontak a domboldal irányába, amerről a hangokat hallották, és ahogy közeledtek, újabb lövések dördültek. Négykézláb kúsztak a domboldal széléhez, nehogy a túloldalon esetleg észrevegyék őket, majd lehasaltak a magas fűben, és kipillantottak annak takarásából.
– Ez minden…? – kérdezte Lowri csalódottan, ahogy egy tisztáson két fiatal patkányembert pillantottak meg, akik egy szalmából épített, madárijesztőszerű céltáblára gyakorolták a célba lövést.
– Pedig már azt hittem, tüzeskedhetek egy kicsit – sóhajtotta Evelyn, ahogy visszakúsztak, és megindultak társaik felé.
Barátaik megkönnyebbülten, néhányan kicsit elcsigázottan fogadták a hírt, hogy nem leselkedik veszély rájuk, úgy tűnik, ők maguk is szomjaztak már egy kis csörtére.
Isnamain csendesen köszöntötte őket, ahogy megérkeztek, a település utcái pedig szinte teljesen kihaltak voltak. A patkányemberek által lakott vidéken egy lélek sem kóborolt a házak közt, Evelyn ezért leszállt a bakról és bekopogott az egyik ház ajtaján. Annak lakója óvatosan nyitott csak ajtót, és félénken kikukucskált a résen. Hevesen mutogatott a végtagjaival, hogy igyekezett útba igazítani az utazókat.
– Azt mondta, először jobbra forduljunk, majd balra, és az 5. ház lesz a hely egyedüli fogadója, ahol ennyien megszállhatunk – adta át a tudnivalókat Lowrinak, aki máris irányba fordította Pitypangot és Lóherét.
Alig értek azonban egy utcányival arrébb, szokatlan jelenség tárult a szemeik elé. Hatalmas temetési felvonulás tartott a városka köztemetője felé, melyen szinte a teljes lakosság részt vett. Viktória leszállt a lováról, és megszólította az egyik szélen haladó patkányt.
– Jó napot, patkány uram! Mondja kérem, mi történt itt?
– Jaj! – tördelte a kezeit a hím aggodalmaskodva. – Ez a szeretett Kálmán…! Ez a jótét lélek…! Immár nincs többé! – mutatott a koporsóvivők felé.
– Ki volt ez a Kálmán és mi történt vele?
– Szerzetesként szolgált Sajgószeg várában, de nemrég önkezével vetett véget az életének. Szörnyű tragédia! Szörnyű tragédia!
Az utazók csodálkozva összepillantottak.
– Mi is Sajgószeg felé tartunk. Ott tudnak már a történtekről?
– Ott ne tudnának..! – sóhajtotta a patkány. – Mostanában sorra éri őket mindenféle sorscsapás!
– Miféle sorscsapások? – lépett közelebb Mia is.
– Az anyag cserben hagyta őket!
– „Az anyag”? – sandított Lowri Evelynre.
– A patkányok a tudomány, a technológia és a gépezetek megszállottjai… – felelte a tűzmágus lány. – Legalábbis ezt olvastam róluk.
– Az ő hitviláguk szerint a tárgyaknak lelke van – kapcsolódott be a beszélgetésükbe Sige. – És ha egy tárggyal nem megfelelően bánnak, az képes megharagudni rájuk, és „cserben hagyni” őket.
A patkány nem sokkal később elbúcsúzott tőlük, hogy társaival tarthasson a temető felé, így az utazók követték az útmutatást és megkeresték a fogadót. Lowri az istállóba vezette és megetette a pónijait, majd ahogy kifelé jött, egy tócsába lépve érezte, hogy a csizmáján keresztül beszivárog a víz a talpához.
– A fenébe…! – sziszegte bosszúsan. – Hiszen csak nemrég vettem Szekérváron…!
Úgy sejtette, a némadombi vizes kaland nem tett jót a felszerelésének. Megszámolta a megtett útért Kárin anyától kapott pénzét, és 12 ezüstöt és 25 rezet tett zsebre. Megbízta a nőt a tartalékaik feltöltésével, majd úgy döntött, megjavíttatja a csizmáját és vesz egy új garnitúra utazóruhát is. A patkány kereskedő olcsón megszámította neki, mindössze 1 ezüstjébe került. A nap végére így valamivel több, mint 1 arany és 30 ezüst lapult az erszényében, aminek különösen örült. Vett a póniknak is néhány apróságot, finomságot, bár az ő felszerelésük egyelőre nem kívánt pótlást vagy cserét.
A napjuk hátralevő része eseménytelenül telt, bár másnap, ahogy kiléptek az épületből, hogy folytassák az utat, keserűen szembesültek a ténnyel, hogy egész éjjel esett az eső, az utak pedig mocskosak, sárosak lettek a víztől. A süppedős, egyenetlen talajon nehezen haladtak, így majdnem egy teljes napjukba került, míg elérték útvonaluk következő állomását, a patkány szerzetesek lakta Sajgószeget.
0 hozzászólás