Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 14. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 14. fejezet ~

Ashata bosszúsan megmasszírozta a halántékát.

– Csak a rend kedvéért, hogy jól értem-e…! – morogta. – Mindketten félelfek vagytok – mutatott Akiára és Élára. – Te fejvadász és nyomkövető – mutatott az előbbire –, te pedig gyerekkorod óta az erdőt jártad, és ott érezted otthon magad – bökött az utóbbi felé. – És egyikőtöknek sem sikerült egyetlen, nyomorult vadat elejtenie? Még egy szerencsétlen fácánt se?

A két lány hasonlóan haragosan meredt maga elé.

– Nem a mi hibánk, hogy a falubeliek már levadásztak a környéken mindent! – vágta rá Éla.

– „Pi-pi-pi”-zéssel hamarabb befogtunk volna valami madarat, mint amíg rátok vártunk! – méltatlankodott továbbra is az amazon.

– Ez az erdő kihalt – jelentette ki Akia, aki nehezen tűrte, hogy a képességeit becsmérlik. – És miért csak mi kapunk fejmosást? Ariának talán jobban ment a patkányvadászat a disznóólban? – mutatott paplovag társukra, aki még most is úgy vakarózott, mint aki megkoszosodott.

Az öltözékébe beette magát az állatok semmivel össze nem téveszthető bűze. Astalion, aki eddig egy padon üldögélve iszogatott kulacsából, és a falu szépségében gyönyörködött, jókedvűen elvigyorodott.

– Nincs mit tenni – sóhajtotta Leóra. – Megkérem a helyi vadászokat, hogy ejtsenek el nekünk valamit gyorsan!

A lány intézkedett, és fél órán belül egy hosszú fülű vadnyulat mutatott fel diadalittasan, ahogy feléjük futott.

– Nagyszerű! Akkor indulhatunk is!

– Sok sikert! – intett búcsút nekik Tíra, aki aggódva figyelte a távolodó társaságot.

A terveik szerint igyekeztek egy olyan tisztást keresni, mely épp elég messze helyezkedett el a falutól ahhoz, hogy a kóbor állatok ne tévedjenek be a házak közé, de ne is tegyék ki magukat a szükségesnél nagyobb veszélynek. Egy ovális alakú, füves-cserjés területet sikerült is találniuk, Aria pedig felvázolta számukra a taktikát.

– A két íjász félelfünk rejtőzzön el a cserjésben, ahonnan viszonylagos takarásban lesznek, mi pedig addig kivéreztetjük itt a tisztás közepén a nyulat!

A göcsörtös ágú, kicsi fák felé tartva Éla halkan megszámolta a nyílvesszőit a tegezben.

– Vajon mennyi kell ahhoz, hogy egy olyan szörnyet leterítsünk? – kérdezte halkan.

– Jó kérdés… – vonta meg a vállát Akia, ahogy féltérdre ereszkedtek és felvonták fegyvereiket. – De remélem, hamar kiderül.

Éla mélyet szippantott a levegőből, és ahogy meglibbent a haja a szellőtől, úgy érezte, a környék hangjai és illatai mind az elméjébe áramlottak.

– Folyamatosan változik a szél játéka – gondolta. – Ezt biztos ő is érzi – pillantott fejvadász társára. – Nem tudom, ez elviszi-e a vér szagát a dögök hasadékáig…

Hiába vártak azonban, másfél órán keresztül sem történt semmi.

– Lehet, hogy mindannyiunknak el kellene rejtőznie – javasolta végül Astalion. – Talán ezért nem mernek közelebb jönni.

– Próbáljuk meg! – bólintott Aria, majd intett mindenkinek, hogy másszanak fel a közelükben álló fák ágai közé.

– Valami közeledik! – csapta meg egy idegen szag Akia orrát.

– Ott!

Egy róka szökkent ki a magas fű közül, dús szőrű farka pedig vidáman lengedezett mögötte. Úgy tűnt, a vérző vadnyúl csalhatta oda.

– Hess innen! – rázta meg a páncélját Leóra, melynek csörrenésére az állat megtorpant és lelapult. – Nem téged akartunk ide csalni!

Ekkor azonban fülsiketítő vonyítás kelt életre az erdőszéli fák felől, melynek hallatán a róka félelmében szélsebesen elfutott.

– Itt vannak…! – suttogta Éla.

A velük szemben álló, kisebb csoport a hangok felé araszolt, mely egy titokzatosan rezgő bokor irányából érkezett. Astalion feszülten figyelt, és megmarkolta a kardját és pajzsát. Aria magára és a körülötte állókra elsuttogott egy áldást, és Darton támogatását kérte az ütközetre.

– Arról is jönnek! – mutatott az ellenkező irányba Aria, ahonnan 3 további szörnyet látott közeledni.

– A fenébe…! – szitkozódott Éla. – Nem lenne jó, ha bekerítenék őket!

Leóra megindult a bokrok felől eredetileg közeledő lények felé, a szőke félelf pedig megfeszítette az íját, és három lövés segítségével sikerült leszednie az egyik másik csoporttal érkező szörnyet. Az állat torkát átszakította a nyílvessző, ezért hörögve terült el társai mellett. Akia mindhárom lövése célba talált, de az állat, még ha sántán is, továbbra is közeledett feléjük.

– Összesen hatan jöttek eddig… – számolta meg őket Ashata. – Két kis, háromfős falka…

Majd két marokra fogta fegyverét, és kiszemelte magának a második csoport még ép tagját.

– Pusztulj! – kiáltotta rá az egyik feléje közeledő szörnyre Leóra a parancsot.

A lény úgy összecsuklott, mintha minden csontja eltűnt vagy összetört volna, és képtelen lett volna megtartani testének súlyát.

Aria úgy döntött, megrohamozza az ötödiket, és hatalmas erejű csapást mért rá, de a lény visszatámadt, és olyan ütéssel lendült feléje, mely komoly zúzódást okozott a paplovag testén, és a páncélja is megsérült tőle.

– Ezért még megfizetsz! – sziszegte a lány, és egy elmés lépéssel úgy fordította a bárdját, hogy a lény belerohant, és messzire lehetett hallani a csontok törését és puha belsőségek undorító szürcsögését.

– Ashata! – kiáltotta Éla, amikor észrevette, hogy a hatodik rávetette magát.

Az amazon feljajdult a fájdalomtól, de sikerült talpon maradnia.

A félelf felhúzta az íját, és belelőtt támadója oldalába, mely szemmel látható fájdalmat okozott annak, de nem esett ki a küzdelemből.

– Miért nem akar ez megdögleni? – morogta Akia, ahogy ismét eltalálta az egyik, mező felől érkezőt, melynek testéből így már 4 nyílvessző állt ki.

– Sajnálom, Uwel…! – zokogta Leóra, ahogy saját, kiszemelt ellenfele felé rohant, annak reményében, hogy le tudja csapni a fejét.

A szörny nagy ütést kapott a nyakára, de a feje a helyén maradt.

– Úgy tűnik, nem kellettél Uwelnek… – sóhajtotta a paplovag.

Ashata továbbra is a támadás kereszttüzében találta magát, egyszerre ketten is célba vették őt, de a páncélja felfogta a csapások, karmolások nagy részét. Aria már nem volt ilyen szerencsés, a rá mért ütés akkora erejű volt, hogy a fájdalomtól elvesztette az eszméletét.

– Aria!

Éla gyors nyílzáporral próbálkozott, de nem sikerült találatot bevinnie.

– Majd én! – lőtt feléjük Akia, és szemen találta az egyiket, valamint elég sérülést okozott a másiknak is, így abból az irányból mindegyik szörny kidőlt.

Próbálták tehermentesíteni Ashatát, hogy elég legyen számára a saját testi épségére ügyelnie, és amiatt kelljen aggódnia, hogy valamelyik szétmarcangolja ájult társukat.

– Nem hiszem el, hogy ez még mindig bírja! – lőtt egy újabbat Éla a hatos számú szörnybe, mely a sok nyílvesszőtől szinte úgy nézett ki, mint egy túlméretezett sündisznó.

Már csak egyetlen támadójuk maradt életben, melyet Éla talált el egy sikeres lövéssel, Ashata pedig kegyelemdöfésként beleállította a fegyverét a földön döglődő állatba. Astalion a harc közben hősien perdült és fordult, mesterfokú tudásról téve tanúbizonyságot, és igyekezett védeni a közelében álló vagy már ájult kalandorokat. A küzdelem végeztével megtörölte a kardját és visszacsúsztatta annak hüvelyébe.

Ashata kimerülten a földre rogyott, és igyekezte előkotorni gyógyító bájitalát.

– Gyere, nézzük meg a sebeidet! – guggoltak oda hozzá a többiek.

Nagy hasznát vették az eddig gyűjtött gyógyfüveknek és magukkal hozott kenőcsöknek, melyekkel lefertőtlenítették és bekötözték a vágásait.

– Aria nincs jó állapotban – csóválta meg a fejét Leóra. – Nincsenek nagy vagy mély sebei, egyszerűen csak nem bírta a hirtelen jövő fájdalmat. Vissza kell vinnünk a faluba, hogy ott kipihenhesse magát! – nézett férfi kísérőjükre, aki örömmel segített felkarolni az ájult paplovagot.

Míg ők megindultak a település felé, a harctéren maradó, három kalandor levágta a szörnyek fejét bizonyítékként, néhányuknak pedig kifeszegették a szemfogát ereklyeként vagy eladható zsákmányként. Vászonzsákokba csomagoltak mindent, és követték társaikat az erdei ösvényen.

***

Tíra a falu határában üldögélt egy padon, amikor észrevette közeledő társait. Aggódva futott feléjük, ahogy meglátta véres páncéljaikat, az ájult Ariát támogató Astaliont és Leórát, és a nagy, átvérző zsákokat maguk után húzó többieket.

– Mi történt? Sokáig odavoltatok… Már azt hittem, én magam ölöm meg az öreget – pillantott hátra az elöljáróra, aki kurjantva rohant oda hozzájuk. – És vele együtt magamat is…

– Zaklatott valamivel?

– A hülyeségével – felelte a máguslány unottan.

Kisvártatva több házból is kikukucskáltak a lakók, és bátortalanul előmerészkedtek. A viharvert kalandorok láttán óvatosan kérdezgették, mi történt, és miféle ellenféllel találták szembe magukat.

– Szükségünk lenne szabad szobára a sérülteknek – fordult az elöljáró felé Éla.

– Én nem tudok szobát adni – határolódott el az elöljáró rejtélyes módon az ajánlattól. – De az unokatestvérem majd kisegíti magukat!

Füttyentett egyet, mire rokona vigyorogva megindult feléjük, kivillantva három, megmaradó fogát sötét szájában.

Éla viszolyogva nézte a koros férfit, és undor töltötte el a látványától. Az felajánlott egy tiszta szobát a még mindig ájult Ariának, a többieket pedig, akik egészségesek maradtak, a pajtájában készült elszállásolni.

A falu többi lakója jóval vendégszeretőbbnek bizonyult, mert frissen főtt levessel és még gőzölgő kenyérrel kínálták megmentőiket.

– Nekünk még van egy rendezetlen ügyünk – húzta ki magát Leóra, ahogy az elöljáróra és annak házára nézett.

Tíra bólintott, és melléje szegődött, Ashata pedig addig hagyta, hogy Éla átkösse a sebeit.

– Mi-mire készülnek? – dadogta a falu vezetője.

A paplovag azonban 3-4 erős sújtással bejutott a házba a varázslólánnyal, nyomában a méltatlankodó elöljáróval. Nem hallatszott ki, mi történt odabenn, társaik ezért aggódva várták újbóli felbukkanásukat. Amikor Tíra köpenyébe csavarva egy 14-16 éves forma, rossz állapotban lévő, hálásan zokogó lányka botladozott ki az épületből, harag kelt életre a szívükben.

– Ki ez…? – kérdezgették a mit sem sejtő szomszédok, egyikük-másikuk viszont mintha felismerte volna.

– Mire véljem ezt? – követelte az elöljáró.

– Maga erőszakkal elraboltatta, bezáratta és fogva tartotta ezt a gyermeket! – emelte fel a hangját Leóra, az arca pedig elsápadt a dühtől. – Egy konyha alatti, szőnyeg alá rejtett csapóajtó mögött rejtegette őt, hogy még véletlenül se találjon rá senki!

– Az apja tartozott nekem! – ellenkezett a férfi. – Őt adta cserébe, hogy azt rendezze!

– Ez hazugság! – kiáltotta a lány apja, ahogy féltőn a karjaiba zárta gyermekét. – Elrabolta tőlem Claudy-t!

– Beengedtünk titeket a falunkba! – rikácsolta az elöljáró. – Tolvajok vagytok! Haramiák! – rázta meg feléjük fenyegetően a kezét.

Leóra előre szegezte csatabárdját, Tíra pedig megidézett egy tűzgömböt, mely baljósan lebegett feléje.

– Na de kegyelmes asszonyom! – fordult újra a paplovag felé, immár udvariasabb hangot megütve. – Mi történik itt? A lányt feleségül akartam venni!

– És a leendő aráját talán így kell tartani?

– Az már az én dolgom, hogy bánok vele!

– Uwel szerint maga hazudik! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Leóra.

A férfi térdre borult, és a kezeit imára kulcsolva könyörögni kezdett.

– Kérem, ne öljön meg! Én nem akartam, hogy ez legyen…! Én nem vagyok rossz ember…!

Úgy tűnt, a paplovag gondolkodóba esett.

– A gyilkosság nem mindig megoldás… – mondta végül. – Az alapján fogom eldönteni, Uwel nevében mit csináljak magával, hogy milyen válaszokat kapok a kérdéseimre!

– Igen! Igen! – helyeselt az elöljáró.

– Van hivatalosan bármilyen köze a lányhoz? Törvényesen feleségül vette már?

– N-nem, még nem…! Csak szóban egyeztünk meg…!

– Akkor az apja adóssága teljesítettnek tekintetik, a lány szabad, maga pedig most azonnal összepakol és elhagyja a falut! – utasította Leóra. – Azt is elfelejti, hogy valaha itt járt!

– De…! De…!- dadogta a bűnös. – Itt éltem le az egész életemet! – mutatott a házára. – Ebben van életem munkája! Miért menjek el? Ez csak egy asszony…!

– Én is az vagyok! – mennydörögte a paplovag.

– Maga más! Maga Uwel kegyeltje!

– Azt akarja talán, hogy lecsapjam a fejét?

A férfi, látva, hogy minden ellenkezés hiábavaló, és a falubeliek közül se kelt senki a védelmére, lehajtotta a fejét, és kelletlenül pakolni kezdett. Előhozatta inasával a szekerét, befogatta elé a lovát, és alig másfél órás rakodás után továbbállt. Miután eltűnt a fák között kanyargó úton, Leóra megszólította a tömeget.

– Aki erőt és elhatározást érez magában, hogy átvegye a falu irányításának teendőit, lépjen elő, és vállalja el! Segítsen jobban kormányozni ezt a kis közösséget!

Úgy tűnt, a lakosok másnapra hagyták a döntést, és hálájuk jeléül hatalmas lakomát készítettek elő. A házak közötti utcán egymás mellé tologattak asztalokat, melyeken megterítettek és felszolgálták az általuk főzött finomságokat. Minden házból hoztak valamit, és egy, nagy családként ült le köré mindenki, beleértve vendégeiket is, a hangulatról pedig kellemes sör és élő zene gondoskodott.

A kalandorok az állatok levágott fejeit meg-megmutatták egy-egy kíváncsi falubelinek, aztán látva szörnyülködésüket, inkább elzárták azokat vödrökbe helyezve az egyik pincében.

~ Következő fejezet ~