Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 15. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 15. fejezet ~

Darton paplovag társuk másnap, a hosszú, nyugalmas pihenést követően magához tért, és ivott is rögtön saját, gyógyító bájitalából, mely sérüléseinek nagy részét egy csapásra rendbehozta. Felbátorodva az előző napi, viszonylagos sikereken, úgy döntöttek, ismét összemérik az erejüket a falusiakat rémületben tartó szörnyekkel.

– Szinte menetkészek vagyunk – nézett végig magukon Leóra. – De hová lett Astalion?

– Az esti vigadalom óta nem láttam – vallotta be Éla. – Továbbállt volna?

– Meglehet… – töprengett Akia.

– Pff! Férfi…! – sziszegte keserűen Ashata.

– Sebaj, ha Tíra ezúttal velünk jön, nélküle is boldogulunk – javasolta Aria.

– Hová készülnek a kisasszonyok? – kérdezte az egyik favágó, amikor látta, hogy lassan indulnak.

– Visszamegyünk a tisztásra, ahol tegnap legyőztük a szörnyeket – magyarázta a tervet neki Leóra. – Ne aggódjanak, segítünk megóvni a falut a többitől!

A lakosok hálálkodva búcsúztatták őket, a kalandorok pedig megindultak az előző napi csata helyszínére. Az alvadt vér bűze már messziről megcsapta a félelfek orrát, akik fanyalogva közeledtek, felvont íjaikkal a kezeikben.

Ahogy megérkeztek a tisztásra, meglepve tapasztalták, hogy a lefejezett tetemeknek már csak hűlt helye volt.

– Fura… – guggolt le Akia a halomhoz, ahol előzőleg a dögök feküdtek. – Állati lábnyomokat látok mindenfelé…

– Begyűjtötték volna a saját halottaikat? – töprengett Éla.

– Ez némi szervezettségre, akár intelligenciára is utalhat…

– Az mindenesetre biztos, hogy jelenleg ártó szándékot nem érzékelek a közelünkből – jegyezte meg Tíra, ahogy egyfajta varázslattal, átszellemülten megvizsgálta a környéket.

– A tegnapi taktika bevált – mondta Aria. – Megint szükségünk lenne egy frissen leölt állatra, vagy annak vérére, ami idecsalja őket.

Miután viszonylag könnyen kilőttek egy felröppenő fácánt, igyekeztek úgy elhelyezkedni, ahogy előző nap, azonban a területre hagyományos, erdei vadak se tévedtek, nemhogy a torzszülöttek.

– Lehet, hogy emlékeznek erre a helyre, és szándékosan nem jönnek közelebb a saját vérük miatt…

– Meglehet… Mi lenne, ha távolabb mennénk, és keresnénk egy másik tisztást? Ott kiakaszthatjuk a fácánt…

– Vagy akár meg is süthetjük – jegyezte meg Tíra némileg éhesen. – Már az étel szaga is elég, hogy felfigyeljenek ránk.

A paplovagok gondolkodóba estek.

– Ne aggódjatok, megyünk lőni valamit! – ajánlotta Éla.

– Ezúttal hozzatok is vissza valami hasznosat! – kiáltott utánuk Ashata, amiért kiérdemelt tőlük egy undok pillantást.

A két, vadászó félelf hangtalanul lopózott, míg az orrukat meg nem csapta egy közelben tovavonuló rudli szaga. Bokrok tövében araszoltak, míg észre nem vették az őzek egy kisebb csapatát. Összehangolták a lövéseiket, hogy minél kisebb esélyt hagyjanak az állatoknak az elmenekülésre. Mindketten célba találtak, de csak az Akia által kiszemelt példány esett össze, Éla célpontja bicegve tovaszaladt.

– Szerencsétlen… – álltak meg a szenvedő állat felett szomorkásan.

– Nem baj, jó célt szolgál a halálod – tette hozzá Akia, aki elvágta az őz nyakát, hogy véget vessen a haláltusájának.

Felkapta a vállára és megindult vele vissza a leendő csatatér felé. Messziről érezték, hogy társaik azóta tüzet gyújtottak, előkészítették a fácánt, és sütögetni kezdték. Örömmel fogadták, hogy egy csinos őzgidával sikerült visszatérniük, melyet késeikkel hamar megnyúztak, és kivéreztettek.

– Ennek a szaga már elég messzire elszáll majd – állapította meg Ashata. – Szerintem hamar idecsalja őket.

– Túl hamar – rezzent meg Éla füle, és előkapta a szablyáját, ahogy a magas fűből matatás, mászás hangját hallotta meg.

– Többen vannak, egészen közel! – próbálta megszámolni őket Akia, majd kilőtte a nyilát az egyik felé.

Éla rávetette magát a másikra, a szablya pedig olyan erős csapást mért rá, hogy az állat menthetetlenül összecsuklott. Aria a biztonság kedvéért áldást bocsátott magára és a mellette álló Tírára, amikor azonban a lények ezt észrevették, rémülten megfutamodtak.

– Lőjetek! – kiáltotta Leóra. – Ne hagyjátok elszökni őket!

Éla felkapta az íját és kirántott egy nyílvesszőt a tegezéből, mellyel leterített még egyet, a másik viszont még idejében tovaszökkent a lövedék elől, így Akiára maradt a feladat, hogy szablyájával lesújtson rá.

– Ez az! – ujjongott Ashata, ahogy a szörnyeket a rövid összecsapást követően közelebb húzták a tisztás közepére.

– Ez már zsákmány!

– Nem bánnám, ha a többit is ilyen könnyen le tudnánk szedni… – sóhajtotta Éla.

– Jobb nem elbíznunk magunkat – figyelmeztette őket Akia is.

– Bárhogy is alakul a nap hátralevő része, legalább a mai ebédünk finom lesz – kezdte el sütni az őzet Aria.

Vidáman eszegettek belőle, fegyvereiket folyamatosan maguk mellett tartva, a leölt szörnyeket pedig karóba húzták a tisztás közepén.

– Jobb lenne változtatni kicsit a stratégián – javasolta Aria. – Érdemes volna a két íjászunkat a tisztás két átellenes pontján felállítanunk, hogy minél nagyobb teret lefedjünk velük – biccentett a félelfek felé. – Mindkét helyre jó lenne egy varázslatra képes paplovagot is odaállítani – mutatott magára és Leórára. – Tíra, te megidézhetnéd azt a tűzgyűrűt, ami miatt oly régóta viszket a tenyered – mosolygott rá a tűzmágus leányra, aki izgatottan meredt maga elé. – Azzal, még ha meg is indulnak feléd, meggyújthatod őket.

– Igaz, de akár titeket is, így nektek is biztonságos távolságra kell lennetek tőlem – emlékeztette őket Tíra.

A megbeszéltek alapján Leóra és Akia a tisztás nyugati részén, míg Éla és Ashata velük szemben, a keleti oldalon húzta meg magát, köztük pedig nagyjából félúton Tíra és tőle tisztes távolságban Aria helyezkedett el. Nem kellett sokat várniuk arra, hogy a sült hús és vérző vadak szaga odacsalja ellenfeleiket.

– Több irányból, nagy létszámban jönnek! – suttogta Éla. – Több, mint tíz példány…!

– Szerintem van az 11 is – morogta Ashata, és intett Ariának és Tírának, ám a tűzmágus leány biccentéssel jelezte, hogy ők is észrevették a bestiákat.

Tíra képességeinek segítségével néma üzenetet küldött Leóra felé, hogy gondolatai által őket is tájékoztassa a mindannyiukra leselkedő veszélyről.

– Ezek vadásznak ránk…! – motyogta Éla. – Nem jó, hogy így szétszórtan vagyunk!

– Igen, húzódjunk Tíra közelébe…! – helyeselt az amazon, így a félelf leugrott a fáról, addigi rejtekhelyéről.

Aria újabb áldást bocsátott Tírára, melynek láttán a lények egy pillanatra megtorpantak, a varázslat ezúttal azonban nem riasztotta el őket. A két legközelebbi támadásba lendült és Ashatának rontott, de csak az egyikük tudta eltalálni őt, a másikra pedig az amazonnak sikerült erőteljeset suhintania.

– Leóra! – hallották a túloldalról Akia kiáltását, miután halálos sebet ejtett az egyik lényen.

Mellette a paplovag ájultan feküdt a fűben, és erősen vérzett.

– Mi történt?

– Nem tudom, olyan erővel támadtak rá, hogy nem bírta ki!

Nem volt azonban idejük sokat tanakodni, mert három szörny egy másik irányból azonnal Tíra felé rohant. Aria azonban egy csapás-varázslattal megakasztotta a rohamukat.

– Egyet tudok még lőni, utána el kell hajítanom! – húzta meg a húrt Éla, és rálőtt az Ashatára korábban rátámadó állatra.

Az felmordult a találattól, és szemmel láthatóan lelassította, de nem állította meg. A félelfek eldobták az íjaikat, és szablyát rántva igyekeztek védekezni, és közben a tisztás közepe felé araszolni. Mindeközben Tíra megidézte a tűzgyűrűt, ami vakító fényességgel ölelte körül őt minden irányból. A feléje rohanó 3 állat nekivetette magát a lángoknak, a szőrzetük pedig azonnal lángra kapott. Bundájuk, égő bőrük bűze töltötte be a teret, és fájdalmasan vonyítottak, de Tíra meglepetésére még így sem álltak meg. Nekirontottak a tűzmágus leánynak, aki ájultan rogyott össze az ütközést követően.

– Egyesével leszednek minket…! – dadogta Éla.

– Arra számítottunk, hogy Tíra tűzvarázslatai majd hatásosak lesznek ellenük! – motyogta döbbenten Ashata. – Hogy ő is az elsők közt kiessen a harcból…!

– Mi lesz, ha elkezdik megenni azokat, akik már a földön fekszenek?

– Nem tudom, de nem maradhatunk itt! – húzta magával a félelf lányt. – Gyere! Amíg egy kupacba nem érünk, védekezünk! Megértetted?

– Rendben!

Éla igyekezte minden fürgeségét, mozgékonyságát bevetni az ellenük irányuló támadások során, aminek köszönhetően viszonylag sértetlen maradt. A túloldalon immár egyedül maradó Akia próbálta tartani magát, de a teste egyre több zúzódást szenvedett. Aria szerette volna megidézni Leóra előző napi varázslatát, de a „Pusztulj!”-felszólítás valamilyen oknál fogva ezúttal hatástalan volt támadóikra.

– Akia! – kiáltotta a paplovag rémülten, ahogy a félelf is eszméletlenül terült el a fűben.

– Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! – hadarta magában Éla. – Nem fogunk itt meghalni! Nem fogunk itt meghalni!

– Középre, gyerünk! – adta ki a parancsot Ashata, ahogy ők és Aria egymás felé igyekeztek.

Az amazont azonban egy váratlan, de pontos ütés leterítette, így immár csak ketten maradtak.

– Szarul nézünk ki – jegyezte meg Aria, aki erősen kába volt már a szörnyek folyamatos ostromától.

– Ne is mondd! A félig süket, félig vak félelftől várjátok, hogy majd legyőzi ezeket itt mind? – kérdezte némi szarkazmussal a hangjában Éla.

– Védekezzünk, ameddig csak lehet! – kiáltotta a paplovag, ahogy bárdját beleállította az egyik állatba, ami végül élettelenül dőlt el mellettük.

A két lány vállvetve igyekezett talpon maradni, de annyi ellenféllel voltak körülvéve, hogy esélyük nem volt ájult társaik épségéért aggódni, hogy nem kezdték-e szétcincálni őket a vadak. Azok folyamatosan támadtak, hol kisebb, hol erősebb ütésekkel, karmolásokkal, melyek egy részét a kalandorok páncélja fel tudta fogni.

– Mekkorát kell még ütnöm rájuk, hogy kidőljenek? – méltatlankodott Éla egy szokatlanul szívósnak bizonyuló példány láttán, melyen több sebet is ejtett már.

– Nem tudom, de… – kezdte volna Aria, ekkor azonban hatalmas erejű csapást mértek rá, aminek hatása alatt már ő is összeroskadt.

– A francba! A francba! – sziszegte a félelf, ahogy teljesen magára maradt.

Érezte, hogy nincs reális esélye a győzelemre. Elbuktak, mert túlságosan elbízták magukat az előző napi sikerek láttán. Azzal nem számoltak, hogy a lények a történtekért bizonyosan bosszút akarnak majd állni. Eszébe jutott a falu, és hogy vajon velük mi lesz most így, ha ő is elesik. Vajon a lények megindulnak a település felé, és szétmarcangolnak mindenkit?

Nem így tervezett meghalni. Más körülmények közt az erdő, annak zajai, neszei, a körülötte élő, buja világ megnyugvással töltötte el. Ezúttal azonban minden pillanat maga volt a rettegés. Édesanyja búskomor arca rémlett fel előtte, mikor még egészséges volt. Ő hitt egyfajta halál utáni létben, vagy újjászületésben. Szeretett volna ő is hinni benne, elf öröksége azonban mást súgott.

Rémülten körbenézett, annak reményében, hátha megpillant valakit vagy valamit, ami az utolsó pillanatban a segítségükre siethet. Egy Archus-katonát, akit támogatásukra küldtek… egy erdei lényt, mint amilyen a tölgyfa szelleme is volt…

– Bárkit…! Segítsetek…! – nyögte, ahogy az utolsó ütés az ő fájdalomküszöbét is áttörte, és eszméletét vesztve elterült a földön.

***

Egy jéghideg, homlokára csöppenő vízcsepp ébresztette újra fel, ami olyan volt, akár egy váratlan tűszúrás. Hevesen lihegett a rémülettől, az érzékei azonban szinte teljesen cserben hagyták. A szemeit szoros kötés fedte, a szaglását teljesen elnyomta az a förtelmes bűz, ami körülvette, így igyekezett az egyetlen épen maradó érzékére támaszkodni. Halk jajgatás, sírás, könyörgés neszeire ébredt, a szíve pedig hevesen zakatolni kezdett, ahogy felismerte kalandortársai hangját.

– Valaki meghalt! – zokogta keservesen Leóra, ahogy a többiek nyugtatgatni próbálták.

– Én itt vagyok! – erősködött Ashata.

– Én is! – felelte szinte egyszerre Tíra és Aria.

– Én is itt vagyok – morogta Akia, és fészkelődés hallatszott az irányából.

– Hát éltek…! – sóhajtotta Éla.

– Éla, te is itt vagy?

– Eddig miért nem szólaltál meg?

– Azt hittük, meghaltál…!

– Most tértem magamhoz… – motyogta a lány. – Hol vagyunk? Mi ez?

– Nem tudom… – felelte Ashata. – De nincs rajtunk ruha… csak valami zsák vagy pongyola, és ez nekem nagyon nem tetszik…!

– Érzem, hogy valami bilincsszerű nyakörv szorítja a nyakamat – nyögte Tíra. – Nektek is be van kötve a szemetek?

– Be… Mióta lehetünk itt?

– Nem tudom… nem érzékeltem az idő múlását, amióta magamhoz tértem – sopánkodott Aria.

Éla megpróbált megmozdulni, de fájdalom kelt életre a végtagjaiban. Még mindig érezte az összecsapásban elszenvedett sérülései nyomát, de korántsem olyan hevesen, mint a tisztáson. Egyfajta bőrszíj azonban szorosan odaszegezte valamihez, amin feküdt.

– Szúr a kezem… – fészkelődött továbbra is Akia. – Nektek is?

– Igen… mintha tű lenne beleszúrva…

– Gyógynövényeket, kenőcsöket érzek magunkon – jegyezte meg Éla. – Lehetséges volna, hogy valaki ellátta a sebeinket?

– Ha így lenne, miért vagyunk lekötözve?

Mielőtt azonban bármelyikük válaszolhatott volna, egy titokzatos férfihang kedélyesen hümmögni és dudorászni kezdett a közelükben.

– Mi a f-…? – kezdte volna Ashata, de társai rémült szűkölése és mindannyiuk kiszolgáltatott helyzete láttán inkább elharapta a mondat végét.

Az idegen megindult feléjük, léptei pedig szinte visszhangoztak a helyiségben.

– Olyan, mint valami barlang… vagy pince… – töprengett Akia. – Vajon hol vagyunk? Hé! – kiáltotta hirtelen, ahogy a férfi elkezdte megnyomogatni a végtagjait, izmait. – Ki az? Mit csinált velünk?

– Ne merjen hozzánk érni!

– Nocsak, de megeredt a nyelvetek így, 3 nap némaság után! – nevetett az idegen gúnyosan.

– Hol vannak a ruháink és a fegyvereink? – követelte Leóra.

A férfi azonban elégedetten vigyorgott.

– Láttam ám azt a szép uwelita páncélt, ami rajtad volt… Van már néhány a szekrényemben… jó helyre került a tiéd is.

– Na és a csatabárdom? – kérdezte a lány egyre növekvő aggodalommal a hangjában.

– Az én kis kedvenceim a tisztáson hagyták.

A paplovag keservesen zokogni kezdett, úgy siratta a fegyverét és szent ereklyéjét.

– Nem kell aggódnotok, nem sokáig lesztek már itt – folytatta a férfi. – Holnap indulunk!

– Hova?

– Egy messzi, messzi városba, ahol egy hatalmas piac vár majd ránk.

– Piac?

– Hogyhogy piac?

– Csak nem akar eladni minket? – rettegett Éla.

– Ne…! – nyögte Leóra, ahogy megérezte a férfi kezét a hajában. – Ne simogasson!

– Nyugalom! – búgta fogva tartójuk.

– Imádkozni fogok Uwelhez, hogy bosszulja meg mindannyiunk szenvedését!

– Egész nyugodtan, kedveském… – suttogta a fülébe a férfi hátborzongató hangon, és a lehelete legalább olyan bűzös és undorító volt, mint amilyen állapotok a helyiségben uralkodtak.

Mind érezték, hogy megnézi, megnyomkodja őket, és a kezeikbe szúrt tűt is megigazgatta.

– Valami folyik belém…! – nyögte ijedten Tíra, és próbálta elhúzni a kezét, de a szíjak őt is erősen tartották. – Mi ez?

– Nem tudom, de… olyan álmos lettem… – motyogta Ashata, és kisvártatva nemcsak neki, de a társainak is lecsukódtak a szemei.

***

Amikor újra magukhoz tértek, a madarak csicsergése alapján már a szabad ég alatt lehettek. Egy szekér ütemes ringására ébredtek, mely nyekeregve haladt előre velük, ők pedig megkötözve, láncra verve feküdtek rajta, egymásra dobálva.

– Hol a pokolban vagyunk? És miért vagyunk még mindig ilyen büdösek? – nyögte Akia.

– Az a vén gazember azt mondta, 3 napig eszméletlenül feküdtünk – próbálta összefoglalni Ashata, amit eddig tudtak. – Valószínűleg levittek minket valahova a csata után.

– Na jó, de kik? – fészkelődött Éla, és hátrakötött kezein átbújt, hogy azok a teste előtt lehessenek és ne akadályozzák túlságosan a mozgásban.

– Azt mondta, a „kis kedvencei” – töprengett Tíra. – Szerintetek a szörnyekre gondolhatott, akik ellen harcoltunk?

– Talán beidomította őket valahogy? És nem ettek meg minket, hanem elvittek valahova?

– Lehet, hogy a hasadékba, ahonnan előjöttek! – eszmélt fel Leóra.

– Ott lettünk volna lent…? De akkor ki volt ez a szemétláda?

– Nem tudom, de úgy érzem, hamarosan megtudjuk – tolta fel a homlokára Éla a szemét addig fedő kötést.

A fényesség, mely fogadta, egy pillanatra mintha megvakította volna. A tenger sós illata és a sirályok rikácsolása azt a napot juttatta eszébe, amikor a hatalmas hajón sok-sok nappal korábban mind megérkeztek

– Lányok! – dadogta. – Ez Tilemaer!

– Hogy?

– Vegyétek le a szemfedőt! – segített a többieknek. – Nézzétek!

Egy rabszolga-kereskedő kordéján ültek, több más, eladásra váró fogollyal, akik látszólag nem ismerték úgy egymást, mint ők hatan. Sorsukba beletörődve hevertek és nagyon oda se figyeltek a lányok mocorgására.

– A szegénynegyed felé tartunk…! – nyögte Ashata. – Csak nem arról a piacról beszélt?

– Rabszolgának akarnak eladni bennünket! – érte a felismerés Ariát. – Pedig én már azt hittem…!

– Mit?

– Tudjátok… – kezdte kedveszegetten –, a csata után én tényleg azt hittem, hogy meghaltam. Éteri fény vett körül, és láttam, ahogy egy lépcsőn lefelé jön egy pár láb… egy gyönyörű csatacsizmában… Darton volt az! – mondta fellelkesülve. – Hangosan nevetett rajtam, hogy „Ezt így megcsinálni, lányom…!” Aztán visszafordult, a kapu pedig, ami előtt álltam, bezárult előttem. Azt hiszem, visszaküldött az élők sorába.

– De mi lesz így velünk? – nézett rá nyomorúságos arcot vágva Leóra. – Se páncélunk, se fegyverünk, se szent ereklyénk nem maradt. Mindent, ami paplovaggá tett minket, elvettek tőlünk!

– Ki fogunk találni valamit, lányok! Csak maradjunk valahogy együtt…! – súgta oda nekik Ashata, ahogy megérkeztek és lerángatták őket a kordéról.

Lánccal összekötötték a lábaikat, és sorban felvezették őket arra az emelvényre, melyen korábban más árverésnek ők maguk is szemtanúi lehettek. Éla alig észrevehetően a nyakában hordott lánca felé kapott, és próbálta kitapintani azt a zsákszerű ruha alatt, amit ráaggattak, hogy vajon megvan-e még vagy elvették tőle. Szerencséjére a lánc és rajta apja medálja még mindig ott csüngött a nyakában.

– Hatot egy áráért! – rikkantotta az árverést vezető férfi, ahogy a kalandorokra mutatott.

A jelek szerint egyben akarták eladni őket. Odalent a tömeg soraiban több, vagyonosabb licitáló is érdeklődést tanúsított a lányok iránt.

– Egyik undorítóbb, mint a másik – morogta Ashata. – Ki tudja, mit akarnának csinálni velünk…!

Ekkor azonban elnémult a tömeg, az árverezők és bámészkodók hada egyaránt, az emberek pedig lassan kettéváltak egy középen érkező személy és kísérete láttán. Három városőr kísért egy roppant elegáns öltözéket viselő fiatalembert, akinek dús, barna hajfürtjei láttán a legtöbben félve sütötték le a szemeiket, és fel se mertek pillantani, míg el nem haladt előttük.

– De hiszen ez…!

– Astalion! – kiáltottak fel a lányok a döbbenettől.

A férfi egy nagyobb erszényt hajított az emelvényre.

– 65 arany! – mondta fennhangon, melyből érezni lehetett, hogy nem tűri, hogy bárki rálicitáljon.

– 65 aranyért elkelt a hat rabszolga!

Halk pusmogás kelt életre, ahogy az őrök levezették hozzá a kalandorokat.

– Astalion! Te hogyhogy itt…?

– Csendet, leány! – rivallt rá az egyik testőre. – Ő itt Ulisses hercege, Tilemaer helytartója! Tanúsíts nagyobb alázatot őfensége iránt!

– Mi? – nyögte Éla.

– De hogy lehet ez…?

A két paplovag azonban kínjában felnevetett.

Gyalogszerrel vezették őket a városőrök palotája felé, és amerre csak haladtak, csodálkozva nézték őket, és nem kevés undorral húzódtak hátrébb, ahogy a testükből és ruháikból áradó bűzt megérezték.

– Lányok, rettenetesen szégyellem magam… – motyogta Aria. – Ha ő tényleg a herceg, és mi olyan udvariatlanul beszéltünk vele… Kész csoda lesz, ha nem csapatja le azonnal a fejünket.

– Én… nem is tudom, mit mondjak… – meredt maga elé döbbenten Ashata.

Astalion hátra-hátrapillantott néha, ahogy sikerült elkapnia egy-egy mondatfoszlányt a lányok pusmogásából, de nem kapcsolódott be a beszélgetésükbe.

A katonák a városőrség épületében egy nagyobb várócsarnokba vezették őket, majd öklendezve kihátráltak a helyiségből.

– A cellán belüli ajtón túl meg tudtok tisztálkodni – fordult meg végül a herceg, és végigmérte őket. – Utána várlak benneteket az emeleten! Lesz némi… meglepetés is… – pillantott az embereire, akik különféle fegyvereket cipeltek felfelé a lépcsőn.

– A csatabárdom! – sikoltotta szinte önkívületi állapotban Leóra, és hálálkodva rohant oda a katonákhoz, akik ijedten ugrottak el a koszos és büdös paplovag elől.

– Menjünk! – mondta Éla, és az ajtó felé intett.

Odabenn hat dézsányi, kellemesen meleg víz várta őket, szappan, és tiszta, világos színű lenruhák.

– Dartonnak hála…! – sóhajtotta Aria.

– Neki és mindenkinek… – értett egyet Akia, ahogy ledobálta magáról a koszos zsákruhát, és belemászott az egyik dézsába.

Éla úgy érezte, újjászületett. Soha életében nem volt még annyira mocskos, mint most, és jól esett felfrissülni és tiszta ruhát húzni. Ahogy mind végeztek, bizakodva mentek fel az emeleti tárgyalóba, ahol íróasztala mögött megpillantották Astaliont, aki szemmel láthatóan rettenetesen unatkozott. Ahogy azonban beléptek, felderült az arca.

– Gyertek közelebb!

– I-igenis, fenség…!

Éla kíváncsian figyelte megmentőjüket. Barátságos, igazságosnak tűnő tekintete közöttük cikázott, mintha csak azt igyekezte volna felmérni, mind jól vannak-e.

– Örülök, hogy épségben megúsztátok! – mondta végül a fiatalember.

– Fenség, kérem, bocsásson meg, amiért olykor olyan udvariatlanok voltunk önnel! – szabadkozott Leóra.

– Nekem is elnézést kell kérnem, amiért szó nélkül csak úgy eljöttem. De köszönöm, hogy elvittetek a faluba, és ott körbevezettetek! Még nem volt alkalmam hivatalosan is bemutatkozni nektek. Ulisses del Tilemaer vagyok, a város hercege – biccentett feléjük, a lányok pedig illedelmesen fejet hajtottak előtte.

Éla esetlenül igyekezte utánozni a mozdulataikat.

– A katonáim jelenleg épp a hasadékot igyekeznek kipucolni, ahol fogva tartottak benneteket.

– Fenség, ha szabad… – kért szót Aria. – Ha esetleg megtalálnák a paplovagi szent ereklyémet, kérem, juttassák vissza hozzám! Az mindennél becsesebb számomra!

A herceg bólintott.

– Jóval komolyabb ügybe tenyereltetek, mint amilyenre szerintem számítottatok. Nem a ti hibátok, hogy nem sikerült teljesítenetek az Archus-család és a céhmester megbízását. Az embereim már értesítették őket arról, milyen fontos szerepetek volt abban, hogy az ügyet felgöngyölítsük. Úgy sejtem, már vár is titeket a jutalmatok. Amint a katonák mindent elhoztak a hasadékból, elküldetek értetek, hogy ami a tiétek volt, azt visszakapjátok.

– Köszönjük, fenség! – rebegte Akia.

– Hogy hálálhatnánk meg a jóságát? – kérdezte Éla.

– Erről ráérünk később is beszélni – legyintett a herceg. – Meg kell valljam, a kimenekítéseteknek némi önös érdekei is voltak…

– Akkor… mi most a rabszolgái leszünk? – kíváncsiskodott a félelf.

– Nem szívlelem a rabszolgaság intézményét, de… attól tartok, igen – felelte Astalion. – Le fogjátok dolgozni azt az összeget, amit értetek fizettem.

– Ez… így igazságos… – bólintott Leóra, ahogy a többieken végignézett, és mindannyiuk arcán egyetértés tükröződött, kivéve Ashatáén, aki továbbra is szótlanul meredt csak maga elé.

– Látjuk, hogy unatkozik, fenség – jegyezte meg hamiskás mosollyal az ajkain Aria. – Ha bármikor ismét kedve támadna egy kevésbé veszélyes kalandhoz, szívesen látjuk! Csatlakozzon hozzánk nyugodtan!

A herceg fáradtan elmosolyodott.

– Örömmel tenném… de a kedvesem már így se örült annak, hogy néhány napja csak úgy eltűntem.

– Sebaj! Hozza őt is magával! – vágta rá a paplovag derülten.

Astalion arcára kiült a döbbenet.

– Azt azért inkább mégse… – mondta végül halkan.

– Még egyszer kérem, bocsássa meg, ha bármivel megsértettük! – hajolt meg újra Leóra. – Nagyon szégyelljük magunkat, és az isteneink most most biztos rettenetesen kacagnak rajtunk odafenn. De igyekezni fogunk jóvá tenni mindent.

A herceg mosolyogva bólintott, majd intett, hogy távozhatnak.

– Jaj, lányok! Láttátok, micsoda gyönyörű, fekete csatacsizma volt rajta? – áradozott Aria. – Azt hittem, menten a lábai elé vetem magam! Darton ugyanilyet viselt, úgy éljek!

Társai nevetve megcsóválták a fejüket, és megindultak a kijárat felé.

~ Következő fejezet ~