Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 11. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 11. fejezet ~

Az előző napi, sikeres rajtaütés és a foglyok kiszabadítása keltette izgalmak nehezen hoztak álmot a lányok szemére. Még az ágyukban fekve is csak az összecsapásról beszélgettek, és hogy milyen következményei lesznek a történteknek mindannyiuk számára. Az Ayshani kisasszony által említett, fejenkénti 20 aranyból álló jutalom végre elérhető közelségbe került, ugyanakkor tartottak is attól, hogy talán az úrnőnek több bizonyítékra lesz majd szüksége, és visszatartja a nekik ígért bért.

Bárhogy is volt, másnap reggel lendületesen pattantak ki ágyaikból, majd miután felfegyverkeztek, maguk mentek a megmentett rabokért, akiknek az arcán továbbra is félelem és bizonytalanság ült.

– Gyertek! – invitálta őket az alsó szintre Tíra, Éla pedig ezalatt gondoskodott arról, hogy a fogadós mindannyiuk számára biztosítsa a reggelit.

Ízletes kása és sült tojás illata keveredett frissen sült cipő mámorító aromájával, így mindannyian lelkesen ültek le a leghosszabb asztalhoz.

– Egyetek csak! – biztatta őket Akia is.

– Tudjuk, hogy egyik pillanatról a másikra megfordult veletek a világ, de most már biztonságban vagytok – próbálta tudatosítani bennük Ashata.

– Este nem sok lehetőségünk volt beszélni veletek, mert sietnünk kellett, hogy elhozhassunk titeket onnan – helyeselt Éla. – De most már elült a veszély. Meséljetek magatokról! Mi történt veletek egészen pontosan?

A rabok aggódva összenéztek, majd a legidősebb asszony bátortalanul megszólalt.

– Néhány napja lehetett, amikor az otthonunkban ránk törtek… – emlékezett vissza. – Mivel be voltunk zárva, nehezen tudtuk követni az idő múlását… 2-3 napja lehetett.

– Innen, a városból raboltak el titeket?

A nő biccentett, amennyire sérülései engedték.

– Megkötöztek bennünket, bekötötték a szemeinket, néha a szánkat is, ha túl hangosan kiáltoztunk… – sütötte le a szemét szégyenében, Tíra ezért biztatóan a vállára tette a kezét. – Nem kérdeztek tőlünk semmit… Nem is mondtak semmit… Egyszerűen csak… élvezték, hogy halálra rémítettek és kínozhattak bennünket… – morzsolt el egy könnycseppet a szeme sarkában.

– Elvették mindenünket… – vette át a szót a férfiak közül a fiatalabbik, és keserűen a tányérjára siklott a tekintete. – Eddig is szegények voltunk… de ha tényleg felgyújtották a házunkat, ahogy hittük, gyakorlatilag földönfutók lettünk…

– Nem hallottatok bármit, miközben… bántottak titeket? – kérdezte Éla. – Hogy kik ők és miért tették ezt? Nem beszéltek egymás közt valamiről, amire felfigyeltetek? Egy név, egy helyiség, vagy szervezet… bárki?

A foglyok azonban csak a fejüket rázták.

– Mi fog most történni velünk? – kérdezte az egyik fiatalabbik nő.

– Elviszünk benneteket a Kisasszonyhoz – felelte Leóra, aminek hallatán azonban felélénkült mindannyiuk arca.

Lelkesen szorongatták egymás kezeit, és úgy tűnt, az úrnő nevének említése máris bizakodásra adott okot számukra.

Miután az evéssel végeztek, a kalandorok megegyeztek abban, hogy Leóra és Aria, a két paplovag fogja vezetni őket, míg megbízójuk palotája felé tartanak. Őket követik majd a foglyok, akiket Tíra és Éla fedez hátulról. Ashata és Akia pedig azt a megkötözött és sérült csuklyást vonszolják majd utánuk, aki egyedül életben maradt az előző esti összecsapást követően. A gazembert a fogadós egy félreeső raktárba zárta be, melyben nem túl tisztára sikált éjjeliedények tornyosultak egymásba pakolva, penetráns bűzt árasztva, a lányok azonban kéjes örömmel nézték a foglyot, ahogy az öklendezve fulladozott, mikor rázárták az ajtót.

A város utcáján vonuló kis társaság nem kis feltűnést keltett. Az állig felfegyverzett, ifjú hölgyek, a szakadt ruházatú, sebekkel borított foglyok és a szinte ájult csuklyást durván cibáló, amazonszerű Ashata minden arra járó tekintetét magára vonta. Érkezésükre már a palota ajtajában várakozó városőr-osztag is felfigyelt: egy tucatnyi katona köszöntötte őket.

– Már vártuk önöket – mondta a parancsnok. – A szemtanúkat és a foglyot bízzák csak ránk! – intett az embereinek, akik határozott mozdulatokkal beljebb tessékelték a kiszabadított rabokat, a csuklyást pedig kellő keménységgel taszigálták a tömlöcök felé. – A Kisasszony már várja önöket.

– Köszönjük! – biccentett Leóra, majd intett társainak, hogy kövessék.

Afelé a dolgozószoba felé kalauzolta őket, melyben napokkal korábban ő maga is járt. Ayshani ezúttal az íróasztala mögött ült, látványos végű lúdtolla bőszen sercegett a pergamenen, ahogy szorgalmasan írt valamit. Felpillantott az érkezőkre, majd a mellette álló Jezabelre, és félmosolyra húzódtak az ajkai.

Tíra hunyorogva nézte a két nőt, a többiek pedig koncentrációja láttán sejtették, hogy a képességei segítségével mágia nyomait keresheti éppen.

– A sérült szeme és a keze varázslat auráját bocsátja ki – súgta oda nekik Jezabelt nézve.

Ayshani közelebb intette őket, így bezárták maguk mögött az ajtót.

– Jó reggelt kívánunk, úrnőm! – búgta engedelmesen Leóra, majd Jezabel felé is fejet hajtott. – Kérem, bocsássa meg, hogy késő éjszaka így megzavartuk! – kezdte, remélve, hogy a két nő nem neheztel rájuk.

Ayshani lusta mozdulattal legyintett egyet, jelezve, hogy nem haragszik különösebben.

– Jezabel kisasszony már biztos beavatta a részletekbe – folytatta a paplovag. – Sikerült kiszabadítanunk 5 helybéli lakost, akiket a saját házukból raboltak el a csuklyások, és napokon át kínozták őket. Egy támadót életben hagytunk, mindannyiukat elvezették a városőrök, akik a kapunál vártak bennünket.

– Már meg is kezdődhetett a kihallgatásuk – jegyezte meg kurtán Jezabel.

– Gratulálok, hölgyeim! – pillantott fel derülten Ayshani. – Sikerült teljesítenetek a küldetést! Városunk polgárainak nevében hálásan köszönöm!

A kalandorok arca felderült.

– Az az igazság, hogy épp most fejeztem be azokat a leveleket, melyek segítségével átvehetitek a titeket megillető jutalmat a kincstárban – folytatta a a kisasszony. – És most? Hogyan tovább? Maradtok a városban?

– Igen, úrnőm – felelte Aria.

– Éppen ezért, ha bármiben ismét a segítségére lehetünk, csak küldessen értünk! – tette hozzá Leóra.

– Úgy legyen! – állt fel elégedetten Ayshani, majd miután átnyújtotta az írásokat, összenézett Jezabellel, a lányok pedig a jelet úgy értelmezték, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést.

Visszaballagtak az alsó szintre, ahol az egyik városőr útba igazította őket a kincstár felé. Egy bajszos férfi fogadta őket, aki, miután átnézte mindannyiuk papírosát, méltatlankodás nélkül megtöltött 6 erszényt 20-20 arannyal.

– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem égeti a zsebemet ez a sok pénz! – jegyezte meg Akia izgatottan. – Volna mire elkölteni!

– Ne szaladjunk annyira előre! – javasolta Ashata pragmatikusan. – Nem ártana pénzzé tenni a zsákmányunkat is. Rengeteg rövid és hosszú kard vár arra, hogy eladjuk. Javaslom, kezdjük azzal! Úgy máris könnyebb lesz vásárolgatnunk. Indulhatunk? Hol van a másik elfünk? – nézett körbe, ahogy hirtelen nem találta Élát.

A szőke lány morfondírozva meredt maga elé, miután egy rövid pillanatig az egyik városőrrel beszélgetett.

– Éla? – kérdezte Tíra. – Mi a gond?

– Megkérdeztem azt a katonát, tud-e esetleg valakit, aki varázserejű amulettekkel foglalkozik a városban – felelte Éla. – De sajnos nem lettem okosabb. Azt mondta, a nemesek városrészében, „a lyukban a hegyben” van egy ékszerbolt, ahol szétnézhetünk… de nem tudom, hogy az hol van.

– „Lyukban a hegyben”? – kérdezte csodálkozva Aria.

– Ezt mondta…

– Majd csak találunk valakit – vonta meg a vállát Akia. – Gyere, induljunk!

Ahogy sikerült a fogadóban felnyalábolniuk a zsákmányként magukkal vitt fegyvereket, kerestek a szállás közelében egy kovácsműhelyt, hogy megkísérelhessék eladni a kardokat.

– Köszöntelek titeket Bronn mester kovácsműhelyében! Miben segíthetek? – üdvözölte őket egy inasszerű fiatalember, aki a pulthoz lépett.

– Ezektől a kardoktól szeretnénk megszabadulni – mutatott Ashata végig magukon, a 18 kardot cipelő társaságon.

Az inas gyanakodva felvonta a szemöldökét.

– Milyen mesterek munkáiról van szó?

– Azt… nem tudjuk – ismerte el Aria.

– A kardok markolatába vésve mindig megtalálható, ki készítette – avatta be őket az inas a részletekbe.

Felpakoltatta a kardokat a pultra, és hümmögve megvizsgálta mindegyiket.

– Úgy tűnik, ezek 3 különböző mester keze alól kerültek ki – állapította meg végül némi hallgatást követően. – Az egyikük ráadásul valaha nálunk dolgozott – tette hozzá kevésbé lelkesen, aminek láttán a lányok aggódva összenéztek.

– Mi történt vele?

– Túl sokat ivott, a mester pedig kitette a szűrét.

Összefonta maga előtt a karjait, és úgy tűnt, megpróbálja megbecsülni a fegyverek értékét.

– Sokra ezekkel nem lehet menni… – vallotta be. – Túlságosan kopottak és használtak ahhoz, hogy másnak eladhassuk. De beolvasztani még jók. Mérjük le, mennyi anyag lehet bennünk!

Szakszerűen mérlegelt, majd közölte, hogy 22-23 kilogramm anyag árában tudja beszámítani a fegyvereket, és 5 ezüstöt tud adni értük összességében. A kalandorok elfogadták az ajánlatot.

Éla szerette volna a tegezét feltölteni nyílvesszőkkel, de a fiatalember olyan bonyolultan magyarázta el az ezzel foglalkozó árus boltjához vezető utat, hogy a félelf lány szinte semmit sem tudott megjegyezni belőle.

– Kezdem úgy érezni, valami súlyos baj van az észlelési vagy értelmi képességeimmel – jegyezte meg később egy sóhaj kíséretében.

– Ugyan! – legyintett Aria. – A harmadik kanyar után már mi se tudtuk követni, mit akar mondani.

– A lényeg, hogy találtunk egy kovácsot, ahol nem úgy néznek ránk, mint egy halom szarkupacra – tette hozzá Ashata. – És azt mondta, éjjel-nappal van itt valaki, így bármikor jöhetünk ide, ha szeretnénk.

– Ha már itt vagyunk, ugorjunk be az öreghez! – intett a fejével Tíra a kereskedők és kalandorok céhe felé. – Hátha van valami munkája a számunkra!

Ahogy benyitottak az épület ajtaján, a céhvezető mestert a megszokott pult mögött találták. A férfi épp bort töltött magának, amikor azonban megpillantotta őket, felszaladt a szemöldöke, és inkább töltött még a poharába.

– Megint maguk azok?

– Darton áldásával ismét munkát keresünk – köszöntötte őt Aria derűsen.

Az öreg fellapozta a jegyzékét, benézett a pult alá, ahonnan több tekercset is előkotort.

– Maguk ilyen verekedősek?

A lányok csodálkozva egymásra néztek.

– Előfordul – jegyezte meg Ashata, és megfeszítette karjának formás izmait.

– Az egyik elérhető feladat a várostól északra szólítaná magukat, egy közeli erdőbe, ahol valamilyen vadállat széttépett két favágót. A tartomány ura juttatta el hozzánk a kérést, és igencsak jutányos fizetséggel járna, ha sikerülne teljesíteni.

– Mit jelent ez egészen pontosan?

– Összesen 2 aranyat. Furcsa mód erre még senki sem jelentkezett…

– És milyen ajánlatok vannak még?

A férfi széttekerte a másik tekercset.

– A nagyúr megbízásából egy kísértethistóriának kellene utánanézni – kezdte az öreg. – A régi malom körül a parasztok elbeszélése alapján szellemet láttak. Valami természetellenes ólálkodik arrafelé…

– Mennyi lenne a fizetség ezért a küldetésért?

– Ugyanannyi. Ide viszont már két csapat útnak is indult…

– Ez fontos tényező… – jegyezte meg Leóra. – Mit gondoltok?

– Szerintem menjünk az erdőbe! Ott nem kellene versengenünk senkivel – javasolta Akia.

– De felkészülten kell érkeznünk! – emlékeztette őket Ashata. – Bármi is ölte meg a favágókat, nem fog megkímélni bennünket, ha nem vagyunk óvatosak.

– Rendben, akkor az elsőt választjuk – közölte a tényállást Tíra a céhmesterrel.

– Kérhetnénk még további részleteket erről a megbízásról?

– Az északi városkapun kell majd útnak indulniuk, onnan félnapi járásra fogják találni a Zöld Völgy falut. A város jobbágyai élnek és dolgoznak ott, fakitermeléssel foglalkoznak. Javaslom, ha odaértek, keressék meg a falu elöljáróját!

Ahogy a kalandorok hivatalossá tették a megbízás elfogadását, jobbnak látták, ha nem húzzák tovább az időt, nehogy az öreg ismét gorombán kezdjen el viselkedni velük.

– Nem is tartjuk fel tovább!

– Hát ne is!

– Az Úr áldása kísérje önt! – búcsúzott el Aria mindannyiuk nevében.

– Töltsük fel a készleteinket, és kezdjünk valamit ezzel a sok pénzzel! – ajánlotta Ashata, immár odakinn, az utcán.

– Imádkozni sem ártana… – emlékeztette paplovag társát Leóra.

– Igaz! És valahogy… temetőbe is vágyom…

– Ó! – eszmélt fel Éla. – A temető…!

– Milyen temető?

– A temető a nemesnegyedben! Ahol az a szép kapu állt a hegyoldalban! A „lyuk a hegyben”!

– Arra gondolsz, hogy ott lehet az amulettes…? – csillant fel Akia szeme.

– Tegyünk egy próbát! – helyeselt Aria. – Indulás!

***

A város közepén emelkedő fellegvár lábánál fekvő temetőben sétáltak, a hegyoldalban húzódó fal és díszes kapu felé, melyet ezúttal is zárva találtak. Az elegáns páncélzatot viselő őr most is határozottan megállásra szólította fel őket, ahogy közelebb értek.

– Kik vagytok és mi járatban vagytok?

– Derűs napot, jó uram! – viszonozta a köszöntést Aria. – Egyszerű kalandorok vagyunk, akik mindössze varázstárgyakat és védelmező amuletteket szeretnének vásárolni, melyek talán vigyázhatnak ránk későbbi utazásaink során! Úgy tudjuk, itt megtalálhatjuk, amit keresünk.

Az őr szigorú pillantással végigmérte a hat leányt.

– Hegymélye Feltalálói bármilyen varázstárgyat képesek előállítani, ez való igaz – pillantott le a fal mögé, ahol vélhetően a mesterek műhelye vagy további épületek állhattak. – De a termékeik ára a maguk számára megfizethetetlen. Jobbára vagyonosabb vásárlókkal szoktak üzletelni, szegényebbeket be sem engedünk, nehogy megzavarjuk vele a mesterek munkáját.

A lányok csalódottan összepillantottak.

– Pontosan milyen összeg az, amire számíthatunk?

– A mesterek rúna- és drágakőmágiával foglalkoznak. Ha egy fegyvert szeretnének felrúnáztatni, az több hétig is eltarthat, és legalább 50 aranytól kezdődik!

A kalandorok döbbenten meredtek maguk elé.

– 50 arany… – motyogta Akia.

– Az rengeteg! – suttogta Éla.

– Kisebb varázstárgyakkal, esetleg amulettekkel nem foglalkoznak ezek a mesterek? – kérdezte Leóra.

– Ilyen haszontalan szemetet itt ne is keressenek! – hessegette el őket a férfi. – Ilyesmit nem készítenek!

– És nem tudja esetleg, ki foglalkozik hasonlóval a városban?

– Nem én!

– Rendben… – felelte Aria kedveszegetten. – Köszönjük az idejét! Ég önnel!

– Kezdünk kifutni az ötletekből… – jegyezte meg Éla. – Azt hittem, néhány ilyen aprósággal javíthatunk kicsit a hatékonyságunkon, de így…

– Egyetértek… – tette hozzá félelf társa. – A legjobb lesz, ha rendezzük a jelenlegi felszerelésünket, feltöltjük a készleteinket, veszünk gyógyító bájitalokat, és reménykedünk abban, hogy ha megint ki kell fosztani valami hullát, annak lapul majd a zsebében valami használható.

– Megkereshetnénk azt a kétes hírű javasasszonyt a kikötőben, akinél állítólag olcsóbban találhatunk főzeteket és mérgeket – javasolta Ashata. – Ha már különleges varázstárgyakat nem tudunk szerezni, talán a jelenlegi fegyvereinket fel tudjuk fejleszteni egy kicsit. Nem is tudom, mondjuk egy méregbevonatot el tudnék képzelni a kardomon.

– Nem hangzik rosszul – ismerte el Akia. – Kérdés az, hogy megtaláljuk-e majd azt az asszonyt. Azt hallottuk a katonáktól, hogy gyakran kereket old.

– Menjünk, amíg még világos van! – mondta Leóra. – Így talán könnyebben rábukkanunk.

***

A kikötői forgatagban mind a hatan feszülten keresték a mozgó kordéról kereskedő javasasszonyt. Egyikük sem tudta, hogy nézhet ki, ezért inkább magát a szekerét próbálták megtalálni. Megpillantottak egy rozoga, sötétbarna, zárt terű kocsit, mely nagyobb volt, mint amire számítottak, de úgy vélték, érdemes lenne körülnézniük odabenn.

– Jó napot…! – nyitott be bizonytalanul Aria, ahogy mind benyomultak, a kocsi belseje azonban hamar szűkössé vált számukra.

A falakat mindkét oldalon polcok borították, melyeken bájitalos flaskák, porok, gyógyfüvek és egyéb, azonosíthatatlan csecsebecsék sorakoztak. A teret bódító tömjénszag töltötte be, és haldokló fényű gyertyák biztosítottak némi világítást. Gyanútlanul bámészkodtak, amikor váratlanul valaki félrerántott egy virágmintás térelválasztó függönyt a kocsi túlsó végében, mely mögül előlépett egy mézbarna bőrű, vastag, csókos ajkú, fél-dzsad nő. Hosszú, sötét haja nagy, hullámos loknikban omlott a vállaira.

– Köszöntelek titeket Jillabell mozgó kordéján! – búgta sejtelmes hangon. – Mivel szolgálhatok?

– Bájitalokat, varázstárgyakat keresünk… – felelte Tíra.

– Azt hiszem, megtaláltátok – tárta szét a karjait, ahogy a sok-sok flaskára mutatott.

– Gyógyító bájitalra lenne szükségünk. Milyen árban kínálja ezeket?

– Az áruk attól függ, milyen mértékű sérülést kell meggyógyítaniuk – felelte Jillabell.

– Akárcsak a többi herbalistánál… – súgta oda nekik Aria.

A nő közben benyúlt a pultja alatti, egyik fiókba, és kitett eléjük egy áttetsző köves amulettet. A lányok kíváncsian közelebb hajoltak, már amennyire a kis tér és fegyvereik, páncéljaik sokasága engedte.

– Ez egy rendkívüli erejű védelmező amulett, melyet 15 évvel ezelőtt egy közeli hozzátartozóm készített – mutatta be nekik a varázstárgyat.

– Ha ilyen jó, miért lapul azóta is egy fiók mélyén? – kérdezte Éla némileg kételkedve.

– Mert aki szerette volna megvenni, annak nem volt rá elég pénze.

– Miért, mennyibe kerül?

– 50 aranyba.

A kalandorok igyekezték leplezni elégedetlenségüket.

– Van bármi más, ami hasonló hatású?

– Tartok nyúllábat is, de ti nem ezt keresitek – kacarászott a nő.

– Engem mérgek érdekelnének – jelentette ki határozottan Ashata. – A fegyverem pengéjét szeretném bevonatni vele!

– Ó, azzal tudok szolgálni! – csillant fel Jillabell szeme. – Holnap reggelre el is tudnám készíteni. Mindössze 2 arany lenne, és ennél jobbat nem is találsz majd! Közepes erősségű, kábító hatása lesz.

– Megegyeztünk! – bólintott az amazon.

A többiek nem vásároltak a nőnél semmit, Éla azonban 1 ezüstért megtöltötte máshol a tegezét nyílvesszőkkel, egy megbízhatóbb herbalistánál pedig fejenként 2 aranyat rááldoztak egy olyan főzetre, mely nagy erejű sérülést képes volt gyógyítani rajtuk. Eldöntötték, hogy a bájital közös zsákmány lesz, és amelyikük olyan helyzetbe kerül, hogy szüksége lenne rá, az issza majd meg.

– Mihez kezdjünk a maradék pénzünkkel? – kérdezte Tíra. – Elég veszélyes lenne ennyit folyton magunkkal hordani.

– Egyetértek – helyeselt Aria. – Kereshetnénk valami bankházat a városban, ahol elhelyezhetnénk.

– Jó ötlet!

– Egy számlán helyezzünk el mindent, vagy mindenki saját magának külön-külön?

– Szerintem ez attól függ, milyen költségekkel fog az járni… – javasolta Aria. – Gyertek, megkérdezem, merre találjuk!

Miután a városbeliek útba igazították őket, némi sétát követően megtalálták az egyik postahivatal mellett a helyi bankfiók épületét. 8-10 őr strázsált előtte, a homlokzatán pedig egy nemesi család címere hintázott kifüggesztve: egy háttérben húzódó hegy előtt aranytömbök és gyöngyök sorakoztak rajta. Rácsos ablakain lehetetlen volt kívülről bepillantani, ezért a lányok benyitottak.

Egy hatalmas tér fogadta őket, egy faltól falig húzódó pulttal, melyen mennyezetig érő rácsozat védte a mögötte dolgozókat és a tárolt pénztartalékokat. A rézvörösen csillogó rácsok a valósnál nagyobb eleganciát kölcsönöztek a helyiségnek, a pénztárosok pedig csak egy aprócska, kézméretű nyíláson adták-vették az érméket.

A kalandorok odaléptek az egyik tétlen ügyintézőhöz.

– Jó napot! – köszöntötte az őket, alaposan végigmérve a páncélzatukat, és a két paplovag jellegzetes öltözékét.

– Jó napot kívánunk! Szeretnénk pénzt elhelyezni a fiókban!

– Rendelkeznek már számlával?

– Még nem… – vallotta be Aria. – Nem ismerjük a feltételeket. Gondolkoztunk közös kazettán, de egyedi számlán is. Melyiket tudná ajánlani?

– Árban különösebben nincs különbség – felelte a férfi. – Évi 3%-os kamatot számítunk fel az elhelyezett összegért, melyet ugyanúgy megfizet az egyéni számlás, és mindazok, akik közös számlát tartanak fenn.

– Akkor… nem is érné meg egyben berakni a pénzünket – töprengett Ashata. – És talán jobb is, ha mindenki a saját vagyonával gazdálkodik… már meg ne haragudjatok!

– Nem, nem, igazad van! – értett egyet Leóra. – Nyissunk akkor mind külön számlákat!

A pénztáros bólintott, és előkészítette a tekercseket a szerződésekhez.

Éla megtapogatta az erszényét, már ami az aznapi bevételek és kiadások után még benne lapult.

– Lányok… – kérte egy kis időre a figyelmüket. – Szeretném megadni mindnyájatoknak azt az 1-1 aranyat, amivel segítettetek megmenteni az életemet, és amiből a papot kifizettük!

Társai csodálkozva feléje pillantottak.

– Nem szükséges!

– Legyen nálad nyugodtan! Ha másnál hasonló helyzet állna elő, legalább tudjuk, hogy van mihez nyúlni!

– Én… mégis úgy érzem, így lenne tisztességes – felelte a félelf. – Fogadjátok el! Nektek is könnyebb így megtervezni a későbbi kiadásokat!

Némi tanakodás után elfogadták az érvelését. Ezt követően úgy döntött, 15 aranyat elhelyez a számláján, melynek díját, 450 rezet le is vontak belőle. 6 aranyat, némi ezüstöt és apró rézpénzt megőrzött magának, de így máris nyugodtabb volt.

A szerződéseiket mind ellátták saját aláírásaikkal, valamint véres ujjlenyomataikkal, mely mágikus módon beleivódott a papírba, majd eltűnt.

– Ennek az iratnak a birtokában tudnak felvenni pénzt a számláikról – magyarázta a pénztáros. – Hat Város Szövetségének bármelyik bankhivatalában elfogadják majd.

– Köszönjük! – búcsúztak el tőle a lányok, majd tevékeny napjukat követően elégedetten indultak meg szállásuk felé.

~ Következő fejezet ~