Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 12. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 12. fejezet ~

Az erdei rejtély felderítésének előestéje mozgalmasan telt. Leóra hosszú levelet írt rendje tagjainak, melyben részletesen beszámolt a Tilemaerbe érkezése óta történtekről, az előző küldetés sikeres teljesítéséről, és újdonsült kalandortársairól. A többiek fegyverzetük tisztításával és útravalójuk rendszerezésével foglalatoskodtak, kivéve Ariát, aki rendje szokásai szerint áldozni kívánt a fogadó házi oltárán. Ehhez egy palack borra is szüksége volt, szállásadójuk pedig elővarázsolt egy porosodó üveggel a pincéből, melyet felajánlott erre az alkalomra. A paplovag a szertartás közben hosszasan szavalt egy megindító imát, melyet nemcsak társai, de a fogadó többi vendége is érdeklődve hallgatott. A fogadós arcán szinte földöntúli áhítat ült, hogy rövid időn belül immár másodszor részesülhet ilyen kegyben.

– Hát erre még a pók is előjött a sarokból… – jegyezte meg Tíra, miután az ima véget ért.

– Nem csak a pók… – bökött viszolyogva Ashata a férfi ülepe felé, mely félreérthetetlen módon dudorodni kezdett az előadás közben.

A lányok undorodva megborzongtak, és inkább visszavonultak a szobájukba. A paplovag tovább maradt, és kíváncsian faggatta házigazdájukat.

– Mondja, uram, miféle vadakra kell majd számítanunk ebben az erdőben?

– Jobbára farkasokra, vadkutyákra, azt hiszem – felelte a férfi. – Vaddisznóval és kevésbé barátságos szarvasokkal is összefuthat az ember. Mára, azt hiszem, már csak ezek maradtak. A Dúlás idején, mikor szörnyek vonultak át e vidéken, sok, fura bestia kószált errefelé, de ma már aligha találkoznánk ilyenekkel.

– Ha megéheznénk, kilőhetünk ezekből egyet-kettőt?

– Jaj, csak azt ne! Az erdő vadjai a nagyúr tulajdonát képezik! Tilos vadászni rájuk! Növényeket azonban szabadon szedhetnek.

Ismerve társai gyógyításhoz és herbalizmushoz kapcsolódó affinitását, Aria úgy gondolta, elraktározza a hallottakat. Maga is lefeküdni indult volna, ezért körbenézett, Leóra csatlakozik-e hozzá, ekkor azonban észrevette, hogy a paplovag ugyancsak átszellemülten imádkozik, bár korántsem olyan látványosan és színpadiasan, ahogy ő tette. A lány hálát adott Uwelnek, amiért sikerült igazságot szolgáltatnia az elesetteknek. Dolga végeztével ő is kész volt nyugovóra térni, és megmagyarázhatatlan módon még az ágy is kényelmesebbnek tűnt mindannyiuk számára, de nem tudták, ez az áldások számlájára írható-e, vagy csak képzelődtek.

Másnap a fogadós a szokásos reggelivel, kásával és tojással fogadta őket, ám Aria tányérjára még egy tojást és egy szép szál kolbászt is odacsúsztatott, hálája jeléül.

– Már csak egy dolgunk van az indulás előtt – jegyezte meg Ashata. – Elhozni Jillabelltől a méreggel bevont fegyveremet.

– Jó! Alig várom, hogy útra keljünk! – lelkesedett Aria. – Az utunk, ha jól sejtem, pont amellett a temető mellett fog elvezetni, ahol rendtársaim is szolgálnak. Ha teljesítettük a küldetést, hazafelé jövet így megállhatok náluk, és beszélhetek velük.

– Mi ez a szokatlan vonzalom a temetők iránt? – súgta oda Éla Tírának, de az csupán megvonta a vállát.

A sírkert később valóban ott állt, ahol az elbeszélések alapján lennie kellett. A várostól északra, 4-5 órányi járásnyira találták, takaros, derékig érő kerítéssel körülvéve. Fejfák és sírkövek, mauzóleumok álltak mögötte, egy nagyobb épülettel, mely vélhetően a ravatalozó lehetett.

Az erdő terebélyes fái kellemesen hűvös árnyékot vetettek, mely némileg azért megkönnyítette a gyaloglást. Az út mentén közönséges gyógyfüveket sikerült gyűjteniük, melyek egyszerű sebkezelésre, fertőtlenítésre alkalmasnak bizonyulhattak számukra.

Késő délután értek oda a faluba, így kellőképpen elfáradtak. Néha, amikor egy-egy szekér vagy lovas elhaladt mellettük, vágyakozva néztek utánuk, de a szállított takarmánytól vagy állatoktól úgysem fértek volna fel rájuk.

– Kellemes kis hely – nézett körbe Éla, akinek kedvére való volt az erdőben elterülő település látványa.

Otthonát juttatta eszébe, és azokat a kellemes pillanatokat, amikor a vadont járva magára maradhatott a gondolataival. A helybéliek persze kicsit másképp értelmezték a természetközeli életmód fogalmát: fájó volt számára látni a kivágott, gyönyörű fákat, melyeket aztán felaprítva, megmunkálva szállítottak tova. Míg a férfiak a kitermeléssel foglalatoskodtak, asszonyaik a kicsiny házakat igyekezték rendben tartani. A kéményekből füst, az ablakokon frissen főtt és sült finomságok illata szállt fel, barátságos hangulatot teremtve az érkezők számára. A veteményeskertekben a mindennapokban használatos növények burjánzottak, a délutáni csendet háziállatok ugatása, rikácsolása törte meg.

– Adjon Isten jó napot! – köszönt rá az első, szembejövő parasztra Aria derűsen.

A férfi összerezzent a hirtelen üdvözlés hallatán, és gyanakodva pödörte méretes bajszát, ahogy az idegeneket méregette.

– A tartomány urának megbízásából jöttünk, hogy felgöngyölítsük az elhunyt favágók ügyét.

– Felgö-… mi?

– Szerintem nem érti… – súgta Leóra. – Fogalmazzunk érthetőbben!

– Hallottuk, hogy meghalt két favágó – egyszerűsítette le a dolgot Ashata. – Jöttünk kinyomozni, hogy ki tette!

– Ó, hogy az! Csúnya ügy volt, csúnya ügy! – csóválta meg a fejét a férfi.

– A falu elöljáróját keressük, vele szeretnénk beszélni!

– A legjobb emberhez fordultak! – húzta ki magát a paraszt büszkén. – Ő az én unokabátyám!

– Nagyszerű! – lelkendezett Aria. – És hogy szólíthatjuk őt?

– A szájukkal! – röhögött gúnyosan a férfi, majd a vezető háza felé kalauzolta őket.

Egy csinos, tornácos épülethez értek, melynek udvarán a gazda egy hintaszékben pipázgatott. A lábánál egy kotorékeb pihent, és nem túl barátságosan nézett fel az érkezőkre.

– Miféle társaság keveredett mán’ ide? – kérdezte mindenféle üdvözlés nélkül.

– Ő itt Rogum Alex – mutatta be őt bajszos rokona. – Ezek itt a bestia miatt jöttek! – kiáltott be neki a kerítés felett.

– Jó napot, uram! – köszöntötték a kalandorok. – A tartomány urának megbízásából jöttünk, hogy segítsünk kideríteni, mi történt az elesett favágókkal.

– Szörnyű… szörnyű! – csóválta meg a fejét az elöljáró. – Az egyik unokaöcsém volt az egyik áldozat!

– Isten nyugosztalja…!

– Az hát! Olyan szörnyű volt, hogy arccal lefelé kellett eltemetni! – magyarázta Rogum. – Mindkettő szét volt marcangolva, a bensőségeiket szanaszét cibálták! A szívüket, beleiket…

A lányok gyanakodva egymásra néztek.

– Merre történt mindez?

– Messzebb innen! – intett lendületesen a karjával. – A fiúkat egy távolabbi terület felé küldtük, ahol már vagy 30 éve nem jártunk és nem vágtunk ki fát.

– Hogyhogy épp arra?

– Há’ mer már mindenhol máshol kivágtuk a fát – felelte a férfi, ahogy megvonta a vállát. – Könnyű megtalálni, mert áll ott egy tisztáson egy nagy tölgyfa.

– Mi történt pontosan?

– Elmentek körülnézni, de estére egyikük sem jött haza. Másnap a falubeliek keresni kezdték őket.

– És nem hallottak semmit aznap vagy éjjel? Kiáltást? Segélykérést?

– Semmit! Először azt hittük, csak begombáztak, és ezért nem jöttek haza, mert az unokaöcsém gombászfiú volt…

– Szóval gombász… javasasszonnyal együtt járta esetleg a vidéket?

Rogum azonban megcsóválta a fejét.

– A feleségem az volt, de ő már meghalt.

– Van bármilyen legenda, melyre a falubeliek emlékezhetnek, és aminek köze lehet a történtekhez?

– Nem tudok róla.

– Akik megtalálták a holttesteket, el tudnának kísérni minket a helyszínre? – kérdezte Tíra.

– Persze!

Füttyentett egyet az utca túloldalán álló ház felé, ahonnan egy középkorú, bajszos férfi dugta ki a fejét.

– Gyere csak ide! – intette közelebb, mialatt feltápászkodott addigi hintaszékéből, és a tornácon álló asztalkához lépett.  – Jó kis gabonaszeszt? – kínálta vendégeinek. – Senki? Maguk tudják!

– Jó napot, uram! – köszöntötték a lányok az újonnan érkezőt. – Köszönjük, hogy segít nekünk az elhunyt favágók ügyében!

A férfi szemmel láthatóan megborzongott.

– Nem szívesen emlékszik vissza a történtekre – jegyezte meg Rogum. – Nem volt szép látvány, ahogy megtalálták őket…

– A végtagjaik ki voltak csavarodva! Természetellenesen álltak mindenfelé! – suttogta a bajszos rémülten.

– Látták esetleg a támadó nyomát, közeledő vagy távolodó lépteket? Állatok nyomát, mint tollat vagy szőrt?

– Semmit. Egyedül az egyikük baltája került elő némileg arrébb. Mire odaértünk, a dögevők már rá is kaptak a holttestekre… – csóválta meg a fejét. – A szemeiket kicsipkedték a madarak. Jöjjenek, mutatom az utat, bár… – nézett végig a lányokon – … nem értem, kiskegyecskék miért akarnának egy ilyen szörnyű ügyben vizsgálódni!

Csendben haladtak, távolodva a falu elszórtan álló házikóitól, míg nem teljesen magukra maradtak az erdőben. A leáldozó nap sugarai erőtlenül szűrődtek át a fák sűrű ágai közt, megvilágítva előttük az utat.

– Ön hallott esetleg bármilyen helyi legendát, ami fontos lehet? – kérdezte tőle Tíra. – Az elöljáró úr nem tudott ebben különösebben segíteni…

– Az öregek azt beszélték, hogy élt régen errefelé egy faszellem… De nem tudom, mégis miből gondolták ezt – felelte a férfi.

– Hogyhogy erre a környékre küldték a társaikat, ha előtte évtizedekig nem jártak errefelé?

– Idő kell, míg megnőnek a korábban ültetett facsemeték – jegyezte meg vezetőjük, nyugtázva, hogy a kalandorok vajmi keveset érthetnek a fakitermeléshez.

Látta, hogy meg-megálltak útközben a fák-bokrok közt, bogyókat, közönséges növényeket és gyógyfüveket csipkedni a táskáikba.

– Ez az a tölgyfa! – mutatott előre kis idő után, ahogy a hatalmas tisztásra megérkeztek.

– Milyen gyönyörű…! – rebegték ámulattal eltelve.

A fák egy tágas, sík területet öleltek körül, melynek közepén egy pompázatos tölgy állt. Vastag törzse egészséges, erős ágakban végződött koronájában, húsos levelei buján nőttek rajtuk. A fa közvetlen környezete egy viszonylag nagy sugarú körben szinte lüktetett az élettől: a lábai alatt elterülő pázsit dús fűcsomóknak és megszámlálhatatlan, apró, színes kis virágnak adott otthon, leveleikről, virágszirmaikról apró rovarok szökkentek tova. Kisállatok legelésztek békésen vagy játszadoztak a hosszú fűszálak közt, látszólag senki által sem zavartatva.

– Milyen különös…! – jegyezte meg Ashata. – Ez az egész emlékeztet egy régi történetre, még otthonról… Hogy a legendák szerint vannak olyan lények, melyek védik az erdőt, a fák épségét, és azoknak a fáknak a környéke, melyekben megbújnak, mindig festői szépségűek. Békések, de ha ártani merészelünk a fáknak, akkor képesek ránk támadni és végezni velünk… Ez a hatalmas tölgy… olyan, mintha ebben is élne egy ilyen…

– Én is érzem valamilyen felsőbbrendű lény jelenlétét – tette hozzá Tíra.

– Úgy tűnik, az áldozatok nem vágtak itt ki egy fát sem – nézett körbe Leóra. – Mindegyik a helyén van.

– Igen, de némelyikbe bele-belevágtak a fejszéikkel – tette hozzá Akia az ékszerű bemetszések láttán.

– Ez bevett szokás arra, hogy megjelöljük a kivágásra szánt fákat – mondta vezetőjük.

Elhaladtak a gyönyörű tölgy mellett, és ahogy távolodtak tőle, annál ijesztőbbé vált körülöttük a táj. A szél messzire hordta a vérszagot, annak ellenére, hogy a holttesteket begyűjtő falubeliek homokkal leszórták a vértócsákat, hogy azok ne vonzzanak oda további vadállatokat. A fák koronája is sűrűbb lett, hűvössé varázsolva körülöttük a levegőt.

– Szóval itt történt… – nézett körbe Éla viszolyogva, és rossz érzés fogta el.

A többiek is feszülten nézelődtek, Leóra azonban észrevette, hogy a férfi szokatlanul méregeti őt.

– Kegyecskéd most akkor… egy lovag? – kérdezte.

– Paplovag vagyok – felelte a lány, mire a férfi sietősen félrehívta őt.

– Úgy tudom, a magafajtákat meg lehet kérni bizonyos dolgokra… – kezdte a kezeit tördelve.

– Igen, többek közt jogos bosszúra – bólintott Leóra. – De ha kiderül, hogy nem volt jogos, akkor itt helyben ketté kell hasítanom magát.

A férfi szemlátomást megrettent ennek gondolatától, de nem tántorított.

– Az a vén majom…! Az elöljáró! Elvette a lányomat, mert tartoztam neki, és azóta bezárva tartja őt! – ragadta meg a kezét. – Kérem, segítsen kiszabadítani őt!

Leóra csendben hallgatta őt, majd letérdelt, és imádkozni kezdett.

– Mit csinál? – kérdezte Éla másik paplovagukat.

– Azt hiszem, megkérdezi az istenét – felelte Aria.

A lány átszellemülten meredt maga elé, majd az arca fenyegetővé vált. Akia próbált közelebb araszolni hozzájuk, hogy meghallja, miről beszélhettek.

– Uwel megerősítette, hogy ön igazat mondott – jelentette ki határozottan. – Hajlandó vagyok bosszút állni az ön lánya érdekében.

– De akkor… ki lesz ezek után a falu elöljárója és mi lesz házának népével?

– A bosszú csakis a bűnösre korlátozódik, javaira, állataira nem száll át, így azoknak semmi okuk az aggodalomra.

– Köszönöm! Köszönöm! – hálálkodott a férfi meghatódva.

Bizakodva tovább vezette a kis társaságot, és egy jó 100 métert követően egy hatalmas, friss hasadékhoz értek. Az erők mintha csak felszakították volna a föld testét, olyannak tűnt, mélynek és rémisztőnek. A fák törzsei bele voltak dőlve, és olyan sötét volt, hogy lehetetlen lett volna megállapítani, milyen mélyre húzódott.

– Ez vajon mi? – kérdezte Aria.

– Nem tudom, de mágia nyomait látom körülötte – markolta meg a fegyverét Tíra.

– Úgy érzem, ez veszélyes – erősítette meg Akia is, így Éla felhúzta az íját.

A két paplovag letérdelt, és imádságba kezdett, míg Akia felmászott egy magasan húzódó faágra, hátha onnan jobban belátja a hasadékot és annak környékét.

Éla az egyik fa törzséhez lépett, és a tenyerét óvatosan annak kérgéhez érintette. Tudta, hogy ő nem rendelkezik olyasféle varázserővel, mint néhány társa, és a tudata nem is igazán volt képes annak mibenlétét megmagyarázni neki. Hiába nőtt azonban fel az emberek világában, valahogy mindig érezte, hogy a természet próbálta megszólítani őt. Eleinte azt hitte, képzelődik csupán, később azonban mindinkább az volt a benyomása, hogy elf apja vérének öröksége az, mely közelebb hozta hozzá a táj élőlényeit, annak mélyén lakozó lelkeket és szellemeket. Úgy döntött, tesz egy próbát, hátha ki tud alakítani egyfajta láthatatlan kapcsot saját lénye és ezen teremtmények között, és segítségül tudja hívni őket.

Mindannyian megremegtek, amikor meghallottak egy békés, meleg hangot.

– Itt vagyok.

~ Következő fejezet ~