Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 8. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 8. fejezet ~

– Ez ám az aréna… – nézett fel csodálkozva Éla a hatalmas csarnokra, mely magasan kiemelkedett a város környező lakóházai közül.

Az általában 2-3 szintes, polgári otthonok fölé legalább ugyanennyivel magasodott Tilemaer Nagyarénája, a város hivatalos küzdelmeinek helyszíne. Emberi és emberközeli fajú harcosok mérkőztek meg itt egymással vagy félelmetes bestiákkal, a közönség pedig lelkesen éltette vagy épp bírálta őket annak függvényében, hogyan alakultak az összecsapások, és ehhez kapcsolódóan a megtett fogadásaik.

Az építmény főkapujánál a városőrség teljesített szolgálatot, melynek tagjai elkérték az érkező kalandorok menlevelét, ami alapján beengedték őket.

– Jobbra, bal ajtó! – vetették oda nekik, a lányok ezért megindultak a vastag kőfalakkal szegélyezett, hűvös folyosón.

– Kopogok – jelezte Tíra, ahogy látta, hogy mind készen állnak, megigazgatva a ruházatukat.

Két marcona, tagbaszakadt férfi nyitott ajtót az érkezőknek, rajtuk kívül még 3 hasonló alak húzódott meg a háttérben. Arcukon, öltözékük alól kilátszó testrészeiken igencsak súlyos sérülések nyomait viselték, harapások, karmolások után maradó forradások szabdalták bőrüket.

– Kérem a megbízóleveleteket! – kérte az egyikük, majd miután elolvasta a céhmester által kiállított dokumentumot, bólintott.

– A saját fegyvereitekre itt nem lesz szükségetek – mutatott a helyiség belseje felé, ahol rekeszekbe, ládákba lepakolhatták az eddig magukkal cipelt fegyverzetüket.

– Kövessetek! – intett a másik, aki már vezette is ki őket leendő munkájuk helyszínére.

Az aréna árkádsoros, körkörös folyosójáról jól belátták a leendő küzdőteret, melyen jelenleg hozzájuk hasonló munkaerő szorgoskodott.

– A mai küzdelmek során használni kívánt bestiákat fogjátok a küzdőtér különböző pontjaira mozgatni, ahonnan majd beengedik őket a viadalra – kezdte a feladatsor bemutatását a férfi. – Nem kell tartanotok tőlük, teljesen zárt faládákban fogjátok találni őket. De azért a lyukakhoz, melyeket a levegő számára vágtunk nekik, nem javaslom, hogy közel menjetek. A skorpió a múltkor is átdöfte az egyiken a fullánkját, és eltalálta az egyik munkást… nem volt szép történet…

A lányok megborzongtak a gondolatra.

– Lesz köztük 2 nagyobb medve, valamilyen nagymacska, amit nemrég hoztak, meg a már említett skorpió. Ha ezzel végeztetek, a küzdőtéren látható homokot kell egy kicsit rendbe rakni. Tüntessétek el róla a vért, gereblyézzétek egyenletesre, hogy a mai harcok során könnyen használható legyen! A fal menti cellákban – mutatott körbe az arénán – fogtok még több állattal is találkozni, de amit nem kell átszállítani egyik cellából a másikba, azzal nem kell foglalkoznotok! Lesznek köztük ilyen korcs, kutyaszerű wargok is… Olyanokkal találkoztatok már?

– Igen, ismerjük a fajtájukat – bólintott Aria vigyorogva.

– Milyenek szoktak lenni a mérkőzések? – kérdezte Éla.

– Ilyenek is, meg olyanok is… A versenyzők tudnak egymás ellen is harcolni, vagy dönthetnek úgy, hogy valamelyik lény ellen lépnek pályára. Sorsolás dönti el, ki melyik állattal fog megküzdeni, ha viszont egymás ellen harcolnak, akkor a Nagyfőnök.

– És milyen fizetség szokott érte járni általánosságban? A céhben nem tudták megmondani pontosan…

– Jellemzően 2-3 ezüst jár egy viadalért.

– Az nem is rossz – töprengett Ashata.

– A tapasztaltabb, neves indulók természetesen jóval többet kapnak, mindenki más célja igazából az, hogy feltüzelje a lelátót a nagyobb küzdelmek idejére. Nos… akkor lássatok hozzá!

Azzal magára hagyta a kalandorokat, akik megkezdték az óriási ládák mozgatását. A bennük őrzött lények vadul dörömböltek odabentről, melytől szinte recsegtek-ropogtak a ládák, és már-már félő volt, hogy egyik-másik felborul vagy darabjaira szakad, de szerencsésen sikerült mindegyiket célba juttatniuk. Késő délután, mikor a többi munkás is visszavonult ebédelni, Aria szerény, kásás ennivalót varázsolt számukra, így tudták valamelyest pihentetni a kemény munkától sajgó végtagjaikat. A délután hátralevő részére már csak homokgereblyézés maradt számukra, ami jóval könnyebb, elviselhetőbb feladatnak bizonyult.

– Kezdenek érkezni a nézők – porolta le magát Leóra, majd kimerülten megtörölte a homlokát. – Tírával odafentről fogunk szurkolni nektek!

– Megteszel nekem 10 rezet az egyik mérkőzésre? – kérdezte Éla.

– Persze, de melyikre?

– Bármelyikre – vigyorodott el a félelf.

– Aztán meg ne haljatok! – kacsintott a paplovag, ahogy megindultak a lelátó felé.

– Kíváncsi vagyok, kik lesznek az ellenfeleink – meresztgette a nyakát Akia, hátha észreveszi, milyen indulókra lehet még számítani aznap.

– Én biztos nem akarok állat ellen harcolni – jelentette ki Aria, és ebben társai is egyetértettek.

Bárki is volt a reggeli körbevezetés során megemlített „Nagyfőnök”, az általa készített beosztás alapján Ashata volt az első közülük, aki pályára léphetett. Az ellenfele egy megtermett, széles vállú férfi volt, akit a tömeg Nes néven ismerhetett meg. Sodronyinget viselt, és egy kétkezes kardot szorongatott.

– Mutasd meg neki, mit tudsz! – biztatta társukat Akia.

– Ezt nem kell kétszer mondanod – felelte a lány magabiztosan. – Kutya legyek, ha hagyom, hogy egy férfi legyőzzön!

A párbajt Ashata kezdte eredményesebben, ugyanis eleinte sikerült elhajolnia Nes támadásai elől, és amikor volt lehetősége visszacsapni, több kisebb, vérző sebet is ejtett az ellenfelén. Nes összeszorította a fogát, és vicsorogva nézett vissza rá, látszott rajta, hogy fájdalmai vannak, úgy tűnt azonban, nem akarja feladni. Csak tüzelte a dühét, hogy a tömeg lelkesen éltette az amazontestű Ashatát, aki magabiztosan nézett farkasszemet vele. A következő támadása már célba is talált emiatt, súlyosan vérző, mély sérülést okozva a lányon, de az egy pisszenést se volt hajlandó ejteni.

– Jaj, ez nem néz ki jól…! – aggódtak érte társai az árkádsor árnyékában.

– Gyerünk, ne hagyd magad! – kiáltotta oda neki Akia.

A sérüléseik újra és újra megakadályozták, hogy eredményes találatot vigyenek be és újabb sebet ejtsenek a másikon. Ashata egyre sápadtabb volt a vérveszteségtől, Nes viszont inkább a sorozatos, sikertelen találatai miatt, melyek láttán egyre többen kezdtek el nevetni rajta a lelátón. Úgy tűnt, ez hatással lett a teljesítményére, mert néhány környi újabb, eredménytelen kaszabolás után Ashata még egy kisebb csapással is le tudta lassítani a mozgását, majd egy durva, nyakszirtre mért ütéstől a férfi végleg összecsuklott.

Ashata a kardjára támaszkodva lihegett, és szédelegve próbált lesétálni, megőrizve a méltóságát, ahogy azonban az árkádsor alá ért, összerogyott a kimerültségtől. Az aréna felcsere nyomban kezelésbe vette a sérüléseit, de jelezte neki, hogy ehhez az ő tudása kevés lesz. A lányok nem tanakodhattak azonban tovább, mert Akiát szólították a következő összecsapásra.

Ellenfele egy Raz nevű férfi volt, aki bőrpáncélt viselt, és szemmel láthatóan nem tűnt számára túlontúl veszélyesnek. Az összecsapásuk emiatt nem is tartott kimondottan sokáig: Akia szenvedte ugyan el az első, kisebb sérülést, de hatalmas ütést mért a férfira, aki fájdalmasan nyöszörögve nyomban elterült, és jelezte is a bíráknak, hogy feladja a küzdelmet.

– Ez könnyű volt – gratulált Éla társuknak, aki odatérdelt Ashata mellé, és együtt kezdték el nézni Aria küzdelmét a bőrvértet és szablyát viselő Otisszal.

A férfi vadállatok módjára vicsorgott, mintha ezzel akart volna félelmet kelteni a lányban, a fogazata azonban erősen hiányos volt, így inkább tűnt nevetségesnek a próbálkozása, semmit rémisztőnek. Igyekezte lerohanni a paplovagot, de annak sikerült félreugrania a csapása elől, és akkora ütést rámérnie, hogy Otis kulcscsonttól ágyékig kettészakadt annak erejétől. A mostanra közel 1000 fősre duzzadt közönség döbbenten kiáltott fel a brutális végeredmény láttán, majd hatalmas üdvrivalgásban részesítette a paplovagot.

– Már csak te vagy hátra – nyögte Ashata, ahogy Élára pillantott, akit bátorítottak is némileg társai győzelmei, de aggódott is, képes lesz-e tudásban lépést tartani velük.

Íjjal és nyílvesszővel a kezében jobban érezte volna magát, a lőfegyvert sokkal inkább magáénak hitte, mint szablyáját, mely idegennek hatott számára.

Ellenfelének egy Turion nevű, helybéli ficsúrt választottak, aki csinos, elegáns öltözékben és egy jobb fajta láncingben lépett a pályára. Hosszú kardot tartott a markában, majd színpadiasan meghajolt, és várta ellenfele kezdeményezését.

Éla, tanulva a korábbiakból, próbált már a küzdelem elején nagy ütést mérni rá, ezért igyekezte lerohanni a férfit, akin sikerült is sebet ejtenie, de korántsem akkorát, amekkorát remélt. Visszacsapása fájdalmasan törte át a lány láncingét, mely a következő alkalommal ismét cserben hagyta a félelfet. Turion páncélzata ennél jóval ellenállóbbnak bizonyult, és rendre felfogta Éla támadásait. Hallani lehetett azért alatta csontjainak roppanását, melyek jelezték, hogy azért az ő teste is zúzódásokat szenvedett, de ez kevésbé akadályozta őt a mozgásban.

Éla megtörölte a szemeit, érezte, hogy a fájdalom miatti kábulat egyre jobban elhatalmasodik rajta. Meg-megbicsaklott a térde, a lépései is bizonytalanná váltak.

– Adja fel, kisasszony! – mondta végül a férfi. – Még egy csapás, és bizonyosan végzek magával. Kár lenne egy ilyen szép teremtést vérbe fagyva itt hagyni az aréna homokjában…

Éla érezte, hogy eluralkodik rajta a düh és a kétségbeesés. A veszteség gondolata csalódással töltötte el, nem akart elmaradni társai mellett, ugyanakkor félelmetes volt Ashata sérülése, és tudta, hogy könnyen ő is úgy végezheti.

– Megtehette volna, hogy nem szól… – gondolta elkeseredetten. – Hogy egyszerűen csak szétcsap, mint Aria a saját ellenfelét… De figyelmeztetett, pedig biztos, hogy látja rajtam, miféle vagyok…

Némi töprengés után bólintott, és jelezte, hogy kész feladni a küzdelmet.

Ahogy ők is távoztak a küzdőtérről, kezdetét vette az állatok elleni viadal. Kimerülten és koszosan nézték a folyosók biztonságából a megmérettetéseket.

– Nézzétek, a skorpió ellenfele lila kitűzőt visel! – mutatott előre Akia.

– Vajon ő is a kereskedők és kalandorok céhében kapta ezt a megbízást? – morfondírozott Aria.

Nem volt azonban sok idejük ezen gondolkozni, mert az állat egy váratlan mozdulattal lesújtott és utána egyszerűen csak felfalta az indulót.

– Ezt nézni is rossz… – pihegett Éla döbbenten.

Közben az aréna gyógyítója az ő sérüléseit is megnézte, balzsamokkal bekente és bekötözte, majd azt tanácsolta mindannyiuknak, akik sérüléssel küszködtek, hogy látogassanak el a pyaroni nagytemplomba, ahol némi ezüstért cserébe a helyi papok képesek meggyógyítani őket.

– Nézzétek, nyertem 50 rezet! – lobogtatta meg az erszényét Leóra, miután mindegyik küzdelem véget ért.

– Melyikre fogadtál?

– A skorpiósra!

– Jó döntés volt.

– De ti nem néztek ki valami jól… – mondta aggódva. – Menjünk el a nagytemplomba, ott majd rendbe szednek titeket!

A felcser tanácsa hatásosnak bizonyult, mert először áldást mondtak mindegyik sérültre, majd valóban maradéktalanul eltüntették a testükről a sebeket. Éla 2 ezüstöt és 50 rezet dobott a templom adománygyűjtő dobozkájába hálaként, és társai is hasonlóképpen tettek.

– Pihenjétek ki magatokat mára! – javasolta Aria. – Holnap majd elmegyünk a fizetségünkért az öreghez.

Már rájuk sötétedett, mire visszaértek a Vidám Sírásóba, ahol vacsora után megtisztálkodtak, és mind nyugovóra tértek.

***

– De rég ettem zsíros kenyeret… – morfondírozott Éla. – Otthon anya gyakran csinált… de…

– Akkor gondolom, különösen jól esik – felelte Tíra.

– Lassan 8 óra, szerintem indulhatunk majd a vénemberhez – igazgatta meg a ruháit Ashata, akin nyoma sem volt az előző napi, súlyos sérüléseknek.

Evés után magukhoz vették fegyvereiket, páncéljaikat, és felkeresték a kereskedők és kalandorok céhét, ahol az öreg úr elégedetten üldögélt a pult mögött, pipáján pöfékelve. A helyiségben kellemes kávéillat terjengett.

– Jó reggelt, uram! – ment előre ezúttal is Tíra. – Sikeresen teljesítettük a tegnapi megbízást a Nagyarénában.

– Csodálom, hogy épségben megúszták… – mérte őket végig fitymálva. – 1 ezüstöt ígértem az állatok mozgatásáért, a harcért pedig fejenként 2 ezüstöt kapnak.

– Én is…? – kérdezte aggódva Éla. – Én nem nyertem…

– Az nem volt feltétel – jegyezte meg az öreg, és neki is leszámolta a 3 ezüstöt.

– Mikor fogunk tudni szintet lépni? – kérdezte Aria, ahogy felpillantott a falra, az oda kifüggesztett szabályrendszerre, melynek nyelvét nem értették.

– Azt majd én eldöntöm – felelte a mester gúnyosan.

– Nekünk van fehér kitűzőnk… – nézegette az ábrákat Akia. – Felettünk vannak a sárgák, a zöldek, kékek, lilák, barnák, feketék, rubintosak és gyémántosak. Azt hiszem, hosszú út áll előttünk…

– Mára nincs feladatom számotokra! – hessegette el őket a férfi, így csalódottan léptek ki az utcára.

– Lányok, mit szólnátok hozzá, ha ma folytatnánk Ayshani kisasszony megbízását? – kérdezte Leóra.

– Benne vagyok – biccentett Ashata.

– Mi lenne, ha ma szétválnánk, és külön szálakon folytatnánk a nyomozást? – javasolta Tíra. – Tegnap a templom mellett, ahol meggyógyultatok, láttam egy csillagvizsgálós épületet, az biztos, hogy egy könyvtár lesz. Hátha ott többet megtudhatok a helybéliekről, a nemesi házakról, vagy a rabszolgatörvényekről. Szívesen vállalom, hogy szétnézek.

– Nekem gyanúsak voltak ezek domvikiták – jegyezte meg Aria. – Leórával kifaggathatnánk egy kicsit a nagytemplom papjait, hátha nekünk többet elárulnak, mint más, mezei halandónak.

– Jó ötlet – bólintott Ashata. – Mi hárman meg álruhában szétnézhetnénk a szegénynegyed kikötőjében – fordult a két félelfhez. – Szeretném megnézni, hogy is zajlik egy-egy ilyen rabszolgavásár! Hátha abból is sikerül megtudnunk valamit!

– Rendben, akkor tegyük le a fegyvereinket odahaza, és húzzunk magunkra szakadt, koszos ruhákat, mintha mi is a szegénynegyedben élnénk.

– Nem veszélyes fegyvertelenül odamennünk? – kérdezte Éla.

– Kilátszana a köpenyünk alól, ha csatabárddal vagy szablyával mennénk…

– Ez igaz, de…

– Egy-egy tőr szerintem még elfér a csizmánkban – mondta végül Ashata. – Az is valami.

– Rendben.

A kalandorok átmenetileg búcsút intettek egymásnak, a kikötőbe tartó lányok pedig útközben beugrottak a Vidám Sírásóba, ahol levethették fegyvereiket és a mosókonyhában talált rongyokból sikerült maguknak álruhát varázsolniuk.

Mire leértek a szegénynegyedben álló kikötőbe, az szinte zsúfolásig megtelt tengerészekkel, bámészkodókkal, és az árverésre érkezőkkel.

– Annyi itt a rosszarcú egyén, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni ezeket a gazfickókat a normális helybéliektől… – bosszankodott Ashata.

Behúzódtak az egyik épület előtti, törmelékkel borított kertféleségbe, és elvegyülve a többi kéregető közt órákon át figyelték a különböző fajú és származású érkezőket. Ebédre elmajszolták az egyik talponállóban vett sült halat, ami kellőképpen undorító volt ahhoz, hogy még nyomorultabbul érezzék magukat. Sikerült felmérniük az árverés dinamikáját és módszereit, de azon túl, hogy bántotta az igazságérzetüket, semmi szokatlant vagy rendellenességet nem figyeltek meg. A körülöttük járó-kelő matrózok a tengeri kalandjaikról hencegtek egymásnak, és ügyet sem vetettek rájuk.

– Lányok, úgy érzem, vagy nem veszünk észre valamit, ami itt van a szemünk előtt, vagy rossz helyen tapogatózunk… – jegyezte meg Ashata, ahogy a nap lassan leáldozóban volt, és az utolsó kereskedőhajók is lassan végeztek a berakodással.

– Minden teljesen olajozottan megy, és látszólag senkit nem zavar, hogy tulajdonképpen emberi életekkel és sorsokkal kereskednek… – töprengett Éla.

– Nincs senki, aki ki akarna szabadulni, vagy aki ki akarna szabadítani bárkit a foglyok közül – tette hozzá Akia. – Nem tiltakozik senki, hogy itt van, nem utal semmi arra, hogy bárkit törvénytelenül akarnának eladni rabszolgának, a városőrség pedig a rend fenntartásán túl nem is foglalkozik az egésszel…

– Nem is csodálom, hogy Ayshani kisasszony kívülállókat bízott meg azzal, hogy ezt az egészet feltérképezze… – töprengett amazon társuk. – Itt rajtunk kívül gyakorlatilag senkit sem zavart, amit láttunk. Ki tudja, milyen mélyen benne van mindenki ebben az egészben…!

– Együnk valamit, mielőtt visszaindulunk! – javasolta Akia az egyik falatozó felé intve. – Ha már az érzékeink cserben hagytak minket, talán szóban megtudhatunk valamit.

Mielőtt az utolsó árus is bezárt volna, sikerült venniük egy kevés húsos lepényt, majd az egyik továbbra is nyitva álló ivóban rendeltek maguknak egy-egy kupa mézsört 2 rézért. Rengeteg ittas férfi dülöngélt az utcákon, egyik kocsmából átbotladozva a másikba. Egyik-másik elszenderedett a stégeken vagy padokon, míg mások a pultra borulva szunyókáltak. A korábbi városőrség katonáinak nyoma sem volt, ennek ellenére nem tapasztaltak rendbontást.

– Van értelme bevetni a kocsmároson a képességeinket? – pillantott Éla fáradtan félelf társára, aki megvonta a vállát.

– Egy próbát megér – biztatta Ashata.

A lány sóhajtva a pulthoz sétált, kicsit rendbe szedte útközben hosszú, hullámos, szőke haját, és kérdőn felpillantott a férfira, miközben rendelt magának egy újabb mézsört. A kocsmáros bizonytalanul méregette őt, és nem adta jelét annak, hogy az elf vagy félelf báj bármilyen hatással lenne rá.

– Mondja, jó uram! – kezdte a lány. – Mindig ilyen forgalmas a nap itt, a kikötőben? Mozdulni alig lehetett, olyan sokan jártak ma erre…

– Jellemzően… igen…

– Mennyiféle népség megfordult itt! Az ember csak kapkodja a fejét…

– Az ember… igen…

– Mondja… szokott hozzám hasonlókat is látni? – tette óvatosan a füle mögé a hajszálait Éla, mellyel felfedte előtte származását.

– Nem többet, mint amennyi ma megfordult errefelé.

– Tulajdonképpen… keresek valakit a fajtámból – vallotta be a lány, és próbálta sérülékeny, törékeny kisasszony látszatát kelteni. – Merre szoktak ők időzni Tilemaerben? Van esetleg… saját negyed, ahol meghúzták magukat?

– Az ilyeneknek? Dehogyis – rázta meg a fejét a férfi hűvösen.

Éla előkotorta a ruhái alól azt a láncot, melyet anyja még apjától kapott.

– Ez nem ismerős esetleg magának? Nem látott bárkit ilyet viselni?

– Értéktelen szarnak tűnik… – felelte a kocsmáros gúnyos hangon. – Egy rezet sem adna érte szerintem senki.

– Ezt jó tudni – vetette oda a lány, majd felmarkolta az italát és visszasétált vele addigi asztalukhoz.

– Na? – kérdezte Ashata.

– Semmi. Mondtam, hogy a bájcsevej inkább rátok váró feladat lesz…

– Vesd be magad te is! – javasolta társuk Akiának, aki kelletlenül odaballagott a pulthoz, és megpróbált maga is némi információt kicsikarni a férfiból, mindhiába.

***

A viszonylagos sikertelenség valamelyest elkedvetlenítette a lányokat, és némán indultak vissza a Vidám Sírásó felé. A szegénynegyed főutcáját már jól ismerték, itt az elkövetőkre utaló nyomokkal nem találkoztak, Ashata tanácsára ezért bekanyarodtak egy kisebb mellékutcába, hátha ott valami többet megláthatnak vagy meghallhatnak.

Éla felnézett az égre. Tiszta, csillagos éjszaka volt már, a vörös hold fénye pedig lassan leáldozott, így az egész környék egyre inkább sötétségbe burkolózott. A romos, katapultok által lerombolt, tüzektől megfeketedő épületekből itt-ott kiszűrődött egy-egy gyertya fénye, de a beálló csendben szinte lakatlannak tűnt a környék.

– Túlságosan lakatlannak… – gondolta a lány, noha a környéken terjedő, penetráns szagok szinte megbolondították az érzékeit.

Ashata és Akia azonban összenézett, és néma pillantással jelezte egymásnak, hogy furcsa lépteket hallani a tetők felől. Megmarkolták a szakadt álruháik alatt viselt tőreiket, bár jobb szerették volna, ha rendes fegyvereik, szablyáik csüngnek inkább az öveiken. Lassabbra fogták lépteiket, hátha fény kiderül követőik szándékaira, ekkor azonban az egyik keresztező utcából, a sarkon 6 csuklyás alak lépett eléjük. A lányok megálltak, és észrevették, hogy mögöttük is megjelent további két alak.

– Séta a holdfényben, hölgyeim? – kérdezte az egyikük gúnyos hangon.

– Épp hazafelé tartunk – próbált megütni semleges hangot Ashata, ahogy alkatukat és fegyverzetüket igyekezte felmérni.

– Nem tudnának kisegíteni bennünket néhány érmével? – folytatta a férfi, és nem úgy tűnt, hogy tovább akarnák engedni őket.

– Ej, uram, hisz a ruhánk alapján láthatja, hogy nekünk se sok jutott – felelte Éla, és remélte, hogy elég barátságosnak hangzik ahhoz, hogy kimagyarázza magukat a helyzetből.

Sosem érezte magát jól társaságban, emberek közt, mert azok a származása miatt mindig is lenézték és nem tartották egyenrangú beszélgetőpartnernek.

– Akkor melyikük fog velünk jönni? – kérdezte a férfi.

– Szívesen elkísérjük önöket az elegánsabb városnegyedek felé, ahol nagyobb eséllyel találhatnak mélyebb erszényű támogatókat – tette hozzá Éla, bár érezte, hogy nincs igazán értelme tovább próbálkozni.

A csuklyások vezéralakja intett az embereinek, hogy támadjanak, a két, mögöttük álló azonban egyelőre tisztes távolságból figyelte az eseményeket. A lányok előrántották a tőreiket, készen arra, hogy az idegenek rövid és hosszú kardjaikkal bármelyiküknek nekironthatnak. A lányok rongyos öltözéke alatt viselt láncingek és bőrvértezetek az összecsapás elején igencsak hasznosnak bizonyultak, és a csuklyások legtöbb támadását sikeresen felfogták vagy hárították. Elsőként Éla szenvedett egy kisebb karcolást, de az nem akadályozta meg őt az ellentámadásban. Nem örült a rövidke tőrnek, sokkal inkább magáénak érezte íját, de se azt, se a hozzá való tegezét nem hozhatta aznapi kalandjukhoz magával, hiszen a megfigyelés közben nem akart kitűnni a szegények közül. Így teljesen védtelennek és ügyetlennek érezte magát, és ezt mintha ellenfelei is megérezték volna.

Mivel a kis utca szűk volt és két ember alig fért el egymás mellett, egyelőre ő és Akia hárították az idegenek támadásait. Akia is ejtett egy kisebb sebet az egyik hosszú kardot viselőn, de nem ez tántorította el a további csapásoktól. Ashata ekkor azonban megmarkolta Éla karját, maga mögé rántotta őt, annak reményében, hogy saját, nagyobb termetével és testi erejével talán hatékonyabban tud fellépni a 4 ellenfelük ellen. Éla ezért úgy döntött, inkább a hátuk mögött eddig várakozó, 2 köpenyest fogja szemmel tartani, nehogy ők is hirtelen rájuk támadjanak.

Ashata is érezte, hogy tényleges, kétkezes fegyvereik nélkül komoly hátrányban vannak, ezért a következő támadásával megpróbálta lefegyverezni ellenfelét, és sikerült rajta ejteni egy kisebb vágást, de a kardot nem tudta kiverni a kezéből. Az idegen helyet cserélt egy hosszú kardossal, és némileg a háttérbe vonult.

– Lányok, jönnek a rövid kardosok mögöttünk…! – figyelmeztette a többieket Éla a két közeledő harcosról.

Egy újabb támadási hullám mind Akiát, mind Ashatát megsebezte, aki felnyögött a sérülés láttán. Éla a helyére ugrott, de a csuklyás még nagyobb ütést mért rá, mint előtte társára, és a vállán mély, vérző sebet ejtett. Akia támadásait sorra visszaverték annak ellenére, hogy azok jól irányzott ütések voltak. Az egyik ellenfele kihátrált a küzdelemből, ezért sikeresen utánacsapott.

Ezen felbátorodva Éla is előre tört, de a csuklyás hárított és visszaütött, egész testes vágást ejtve a mellkasán. A félelf lány felordított a fájdalomtól, és ájultan omlott a földre.

~ Következő fejezet ~