Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 9. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 9. fejezet ~

– Éla…! – hallatszott Akia tompa hangja, mintha valahonnan messziről vagy víz mélyéről szólongatta volna. – Éla!

– ’Kia…? – nyögte a lány, ahogy reszketve kinyitotta a szemeit.

A Vidám Sírásó egyik étkezőasztalán feküdt, Akia, Ashata, Tíra és Aria aggódva állta körül őt. Az asztal mellett állt egy idegen férfi papi ruhában, aki ismerősnek tűnt számára. Pillanatokkal később eszébe jutott, hogy már látta a férfit korábban a domvik közösségben, a szegénynegyedben, amikor az ételosztásban segédkeztek neki. A pap elégedetten elpakolta a táskájába az eddig szorongatott szimbólumát, és biccentéssel köszöntötte az életbe visszatérő sebesültet. A fogadós sörrel kínálta őt, ezért leült a pulthoz meginni azt és beszélgetni a házigazdával.

– Mi történt? – ült fel kimerülten Éla, ahogy próbált visszaemlékezni.

– Azt hittük, meg fogsz halni! – súgta oda neki Tíra.

– Nagyon csúnya sérülést szereztél a sikátorban, amikor megtámadtak bennünket – kezdte Ashata. – Hatalmas vágást ejtettek a mellkasodon, szinte fordultak ki a belső szerveid…

Éla rémülten a hasához kapott, felhúzva azon az ingét, mellényét, de meglepetésére semmilyen sebet nem talált. A vállára kapott, korábbi vágás még fájt, de be volt kötözve.

– Miután elájultál, mi tovább harcoltunk a csuklyásokkal – ült le mellé Akia.

– Nagy hátrányban voltunk, ezért igyekeztem megkaparintani egy kardot, hogy rendesen visszaüthessünk – vette át a szót Ashata. – Nem értem, mi történt ma este, és hogy hogy lehetett ekkora balszerencséje mindannyiunknak, de azután, hogy téged így elintéztek, össze -vissza dobálták a kardjaikat.

– Hármat is elejtettek! Az egyik képes volt ráverni egyet a másik kezére, és az elejtette a fegyverét!

– Bezzeg akkor nem tudták, mikor még én is magamnál voltam… – bosszankodott Éla.

– Szóval miután kellőképpen szétkaszaboltuk őket, mind menekülőre fogták a dolgot, így zsákmányoltunk 2 rövid és 1 hosszú kardot!

– Utána rögtön visszahoztunk ide – folytatta Ashata. – Nagyon rossz állapotban voltál. A fogadós segített vizet forralni, hozott kötszert is, és az egyik inasát egy ispotályosért is elszalajtotta. De az azt mondta, annyira mélyek a sebeid, hogy azon már csak pap segíthet.

– Bevallom, azt hittem, fel akarja adatni neked az utolsó kenetet… – jegyezte meg Aria.

– A varázserejére gondolt – dorgálta meg Tíra. – Úgyhogy mi hárman ellovagoltunk a domvikitákhoz a papért – intett a fejével a pultnál iszogató férfi felé. – Leóra pedig közben útnak indult a nagytemplomba, hogy ha a mi papunk nem segítene, az ottani biztos összetoldozna, mint ahogy korábban Ashatát is megmentette.

– Mi értünk vissza hamarabb – húzta ki magát Akia büszkén, amikor Leóra is lélekszakadva betoppant a fogadó ajtaján, a másik templom papjával.

A férfi készen állt a segítségre, a lány azonban elnézését kérte, amiért a jelek szerint feleslegesen fáradtak.

– Nagyon látványos volt, ahogy meggyógyított! – jegyezte meg Ashata. – Megáldott, fura inkantációt mormolt, aztán fehér, füstszerű dolog jött ki a tenyeréből, és a sebeid maguktól összeforrtak, de úgy, hogy még sebhely se maradt utána!

– Köszönöm…! – rebegte Éla hálásan, ekkor azonban odalépett hozzájuk a pap.

– Hálásan köszönjük a szolgálatait, atyám! – biccentett Aria.

– Nos, akkor 6 aranyat várok holnap a templomba – mondta a férfi, ahogy összeszedte a holmiját, és közölte tevékenységének árát.

A lányok döbbenten összenéztek a hatalmas összeg hallatán, majd úgy döntöttek, saját erszényeikből mind beleadnak 1-1 aranyat, melyet Éla is kiegészített 1-gyel, így a pap még aznap este megkapta a fizetségét, és saját szekerén távozott.

– Bocsásson meg még egyszer, atyám, hogy ilyen sietősen idekérettük! – szabadkozott továbbra is Leóra. – Nem voltunk biztosak benne, hogy a közelebbi templom domvikita papja meggyógyítaná Élát, ha tudja, hogy milyen a származása.

– Elhiszem, gyermekem – bólogatott megértően a férfi. – De miért nem vigyáztatok jobban magatokra? Hogy sérülhettetek meg ilyen súlyosan?

A lányok gyors pillantást váltottak egymással, mert tudták, hogy Ayshani kisasszony diszkréciót követelt meg tőlük a nyomozás ideje alatt, és nem vallhatták be, hogy szándékosan hagyták hátra a fegyvereiket, és öltöttek álruhát.

– Jaj, atyám! – kezdte Aria. – Tudja, mi mind szegény utazók vagyunk, és a páncélzatunk csak ideig-óráig hatásos, főleg, ha ilyen sokan támadnak ránk egyszerre… – sopánkodott színpadiasan.

– Hát igen, a pénz nagy úr… – értett egyet a pap. – A veszély pedig bármelyik sarok mögött ott leselkedhet.

– Mondja, atyám, mennyivel tartozunk, amiért idefáradt? – kérdezte Leóra.

– Gyermekem, annyival, amennyit adni szeretnétek – felelte az nagylelkűen, ezért Leóra 1, Éla pedig 3 ezüstöt adott át neki köszönetképpen.

– Lányok, köszönök mindent – mondta később a félelf, ahogy a másik pap is hazaindult, ők pedig a fogadó padlójáról igyekezték feltakarítani a vért. – Ígérem, nem maradok hálátlan. Már most vissza tudom nektek adni az aranyakat a saját forrásaimból.

– Hagyd csak! – legyintett Ashata. – Maradjon nálad, ha bármikor ismét nagy kiadásunk lenne, legalább tudjuk, hogy van mihez nyúlni.

– És bármelyikünkért megtettük volna – helyeselt Tíra. – Előtte találtatok bármit a kikötőben?

– Különösebben nem sokat – felelte Akia. – Végignéztük a rabszolgavásárt, de semmi különlegeset vagy kirívót nem találtunk. Jobbára csak felnőtteket láttunk, gyerekeket szinte egyáltalán nem, és megtudtuk, hogy a 11 év alattiakat csak az anyjukkal együtt adhatják el. A turbános dzsadokat jellemzően a saját fajtája vásárolta meg, és meglepő módon azonnal levették róluk a láncokat vagy bilincseket, és úgy vezették el őket.

– Láttunk néhány elfet is – utalt saját származásukra Akia. – De nem volt számottevő mennyiség.

Éla leszegte a fejét. Azon töprengett, apja nem lehetett-e esetleg az áruba bocsájtott elfek vagy félelfek között.

– És voltak olyanok is köztük, melyeket megbillogoztak – emlékezett vissza Ashata.

– De meséljetek, ti mire jutottatok! – kérdezte Aria. – Tíra, mit tudtál meg a könyvtárban?

A csendes lány igyekezte összeszedni a gondolatait.

– A könyvtárban nagyon készségesek voltak. Miután kifizettem a napi belépti díjat, maguktól hordták elém a könyveket és tekercseket – kezdte végül. – Szembetűnő volt, milyen hálásak Ayshani úrnőnek, úgy tűnik, neki köszönhetik, hogy az épület fennmaradt, vagy hogy ilyen szép állapotban állhat ma. A város történetéről érdeklődtem először, hogy puhatolózzak, utána kanyarodtam rá a rabszolga-kereskedelem és a szegénynegyed történetére.

Közben végeztek a vér feltakarításával, így a fogadós egy egyszerű vacsorát is az asztalra varázsolt számukra, mely felett folytatták a beszélgetést.

– A szegénynegyed 3 generáció óta a Megran-család tulajdonában áll, mely egy 5-600 éves família a városban – folytatta Tíra. – A rabszolga-kereskedelem a jelek szerint nem törvénybeütköző, de olyan kitétel van, hogy a város helybéli lakóit tilos ilyen célra eladni vagy elhurcolni más városokba. Ez alól kivételt képeznek az adós-rabszolgák, akik egészen addig kényszerülnek ebbe a szerepbe, míg teljesen ki nem fizetik a tartozásaikat. A városban tehát bárki vásárolhat és tarthat rabszolgát, akinek saját tulajdonú földbirtoka és így adószedési joga van.

– Tehát nem azzal van a baj, ha máshonnan rabszolgákat adnak-vesznek, csak azzal, ha esetleg helybéliek is érintettek – jegyezte meg rosszallóan Éla. – Valahol ez nem igazságos.

– Tényleg nem az, de nem a mi tisztünk megítélni – vonta meg a vállait Ashata.

– Nektek a pap tudott mondani valami okosságot? – kérdezte Akia.

Leóra bólintott.

– Nem véletlenül Kiel, a felhalmozott tudás istenének papja volt, nagyon bölcs és sok érdekességet mesélt nekünk a város nemesi családjairól. Barátságos volt velünk és egyenrangúként bánt velünk. Elmondta, hogy az emberrablásokról még nem hallott ugyan, de messzemenőkig ellenzi azt, akárcsak az eltűntek rabszolgának való eladását. Állítólag békésen eléldegélnek egymás mellett a délről származó domvikitákkal, annak ellenére, hogy teljesen más isten-felfogással rendelkeznek. Nem beszélnek egymással, nincs konfliktus köztük.

– A nemesi családok, de még az uralkodók is a szegényekkel dolgoztatnak a birtokaikon – vette át a szót Aria. – A már említett Megran-család bevételei a szegénynegyed adóiból és az úgynevezett Kisarénából származnak, ahol állatviadalok, kakas- és kutyaharcok szoktak lenni. Talán még egy bordélyházuk is van.

– Szép kis família… – jegyezte meg Tíra.

– A családot állítólag 4 férfi alkotja jelen pillanatban.

– Utána beszélt nekünk az atya Yannick Cornelis Mapuin del Tilemaerről is – folytatta Leóra.

– Ezt még kimondani is sok – fanyalgott Ashata.

– Ő a városi nemesség és nagytanács tagja, a katonaság főparancsnoka. Valamikor tengerész volt, most olyan 50 éves lehet. Komoly hadiflottája van, valamint halászhajói.

– Aztán ott az Arcus-család, melynek felmenői már régen is a városi nemesség tagjai voltak, és sokan csak úgy emlegetik őket, mint az „uralkodó bankárjait”. Gyöngyfarmaik, a hegyekben pedig ezüstbányáik vannak és ebből kifolyólag az ékszercéhnek is ők állnak az élén. Mind politikailag, mind diplomáciailag jól tudnak helyezkedni. 2 bankjuk is van.

– Ayshani kisasszonyról is megtudtunk egy keveset – mondta Leóra. – Ő a városőrség és kikötői őrség vezetője, és több palotája is van a városban. Az apja a nagy háborúk során halt meg, és igazi hős volt. Szegről-végről rokona ennek a Yannick Corneliusnak, és van egy fivére, aki ugyanúgy Uwel-paplovag, mint én.

– Ezzel még akár kezdhetünk is valamit – töprengett Tíra.

– Én is erre gondoltam, de kiderült, hogy ő most nem tartózkodik a városban – felelte a lány. – Az utolsó család, amiről beszélt nekünk, az az Ayer-família volt, ők igazából a jelenlegi uralkodó menyasszonyának rokonsága. Nagy kereskedők, akik Yankar városából származnak, és az egyik legvagyonosabb család egész Tilemaerben.

– Hogy keveredtek egészen onnan északról ide, Tilemaerig?

– Jó kérdés… Az egyik női örökösük az úrfi menyasszonya. Furcsa mód a pap nem találta rokonszenvesnek őket, mert a Kyr-pantheon hívői.

– Nocsak! – pillantott fel a tányérjából Tíra. – Én is az vagyok. Mi baja velük?

– Nos, sokat nem tudott róluk mondani – felelte Aria. – Csak néhány istenségüket ismerte. Igerét, a földművesek patrónusát, Weilát, a mágia istenét…

– Az álnok Morgana istennőt, Sogront, a tűz elemi síkjának istenét…

– Jobbára, azt hiszem, a praktikáikkal volt gondja – mondta végül Aria. – Nem kimondottan tetszett neki a vérmágia, amit gyakorolnak, vagy az emberáldozatok rituáléjai… Ugye te azért nem akarsz kivéreztetni minket?

Tíra azonban lemondóan nézett vissza rá az asztal túloldaláról.

– Kicsit sok nekem ez az információ-mennyiség egy napra – dörzsölte meg a szemeit álmosan Éla. – Mi lenne, ha eltennénk magunkat holnapra?

– Már akartam javasolni én is – felelte Akia.

– Holnap visszamehetnénk együtt, immár felfegyverkezve oda, ahol ma este megtámadtak bennünket – javasolta Ashata. – Hátha hagytak hátra bármit, amit a sötétben nem vettünk észre…

– Vagy a véres lábnyomok talán elvezetnek bennünket valami búvóhelyükre – értett egyet Akia. – Ott pedig talán többet is megtudhatunk róluk.

– Annyi bizonyos, hogy együtt, fegyverben sokkal többre fogunk menni.

****

A hat lány bőséges reggelit követően magára öltötte páncélzatát és fegyverzetét, és gyalogosan útnak indult a szegénynegyed felé, melyben előző este oly véres összecsapásban volt részük. Tekintettel arra, hogy kutakodásaik érdekében nagy részét már bejárták együtt, hamar visszataláltak. Éla számára jeges érzés volt látni az utcaköveken szétkent, mostanra megszáradó vérét, benne a kéz- és lábnyomokat, és inkább keserűen elfordult. A vállának sérülése még mindig tompa sajgással töltötte el a testét, emiatt a közérzete nem volt felhőtlen.

– Ezek a lábnyomok nem a mieink – vizsgálta meg a látottakat Akia. – Arrafelé haladnak! – mutatott előre, társai pedig fegyvereik markolatán tartva a kezeiket, megindultak abba az irányba.

Néhány sarokkal később egy romos, leégett, kormos falú épülethez értek, melyeknél megszűntek a nyomok. Kíváncsian méregették annak mindkét szintjét, a hely azonban teljesen lakatlannak tűnt.

– Legyetek éberek! – figyelmeztette őket Ashata, majd úgy döntöttek, bemennek a házba.

A kosz, bűz és a felborogatott berendezések okozta rendetlenség arra engedett következtetni, hogy az épület jó ideje üresen, kihasználatlanul áll. A vérnyomok az egyik megfeketedett asztalig vezettek, ahol a jelek szerint valakinek ellátták a sérüléseit, onnan azonban nem lehetett látni, merre távozhattak.

– Ez aligha lehet a főhadiszállásuk… – töprengett Éla.

– Ezen a szálon eddig jutottunk – sóhajtotta Leóra. – Szerintem látogassunk el a Gyöngybe, a kurtizánokhoz, hátha ott megtudunk valamit a Vágottképűekről vagy az Árnyakról.

– Én szeretnék keresni egy patikust! – jelentette ki Akia. – Abból, ami tegnap este történt, nem ártana valami gyógyító hatású bájital, ami kihúz minket a kalamajkából.

A lányok kérdő pillantást váltottak egymással.

– Ha kell, elmegyek érte egyedül.

– Akkor váljunk szét, de mostantól senki se mászkáljon egyedül! – mondta végül Ashata. – Tíra, Éla, kísérjétek el Akiát, mi addig elnézünk a kurtizánokhoz!

A két félelf és a tűzmágus leány egyetértően bólintott, majd elköszönt tőlük.

– Merre kezdjük? Fogalmam sincs, merre lehet a közelben herbalista…

– Kérdezzük meg a kikötőben! – javasolta Akia. – Ott biztos tudja valaki. Kell, hogy legyen valami!

Ahogy megérkeztek előző napi megfigyelésük helyszínére, láthatták, hogy a rabszolga-kereskedelem aznap ugyanolyan olajozottan zajlott, mint előzőleg. Hatalmas tömeg hömpölygött, bámészkodott vagy épp licitált az elővezetett foglyokra.

– Én bepróbálkozok a katonáknál – köhintett a városőrség nyolcfős osztaga felé Akia, így megindultak feléjük. – Tiszteletem, uram – köszöntötte a lány. – Engedjék meg, hogy megkérdezzem, merre találok a közelben patikust?

Az osztag vezetője megvetően végigmérte őt és másik félelf társát, majd odavetette:

– Nos, van a közelben egy öregasszony, aki folyton a szekeréről árul mindenféle gyógyírt meg kenőcsöt, de mi még sose vásároltunk tőle – nézett végig magukon. – Folyton meglóg az ember elől, nem értjük, hogy csinálja.

– Talán csak tart az emberektől, mert félig dzsadnak tűnik – tette hozzá az egyik katonája.

– Gyalogosan negyed órára lehet.

A lányok kérdő pillantást váltottak egymással.

– Inkább javasolnánk a herbalistát a városőrök szálláshelyeitől nyugatra – folytatta a parancsnok. – A piactól nem messze. – Nála biztosan találnak olyat, amit keresnek.

– Őt mennyire messzire találjuk? – kérdezte Tíra.

– Gyalogosan majdnem egy óra.

– Köszönjük, uraim! – intett búcsút nekik Akia.

– Mi legyen? – kérdezte Éla.

– A néninél szerintem biztos olcsóbban juthatsz hozzá ahhoz, amit árul – jegyezte meg Tíra. – De nem hinném, hogy egy gyorsan mozgatható, tologatós kocsin olyan különlegességeket találhatnál, mint mondjuk egy bájital… főleg, hogy azok törékeny üvegcsékben vannak…

– A másik bolt viszont elég messze van… – jegyezte meg Éla.

– Mi lenne, ha nem mennénk el odáig, hanem benéznénk a piacra, ahol már korábban is vásároltunk? – javasolta Akia. – Nem tudom, találunk-e náluk bájitalt, de legalább ott már ismerősök vagyunk. És feleannyi idő alatt meg is járnánk.

– Egy próbát megér.

– Akkor menjünk!

A három lány megindult a szegénynegyedből a város központi piaca felé, mely megérkezésük napján is fogadta őket. Hamar megtalálták a forgatagban a korábban már meglátogatott herbalistát, melyhez benyitva kíváncsian bámészkodtak. Feltöltötték alapvető, sebellátáshoz szükséges készleteiket kenőcsökkel, gyolccsal, tűvel és hasonlókkal, Akia figyelme azonban hamar a bájitalokat tartalmazó polcok felé terelődött.

Éla tudta, hogy az előző este történtek sarkallhatták a vásárlásra, és hogy az általa elszenvedett sérülések bizonyosan mindannyiukat megrémiszthették. A gyógyítást elvégző pap fizetsége szintén épp elég visszatartó erővel bírt, így nem csoda, hogy Akia szeretett volna megelőzni egy újabb, ilyen helyzetet, és inkább gyógyító bájitalt meginni, ha azzal olcsóbban járhat.

A herbalista részletesen ismertette vele a különböző italokat, melyek alkalmazhatók kisebb vagy nagyobb sérülésekre, és hogy miként alakul ezek ára. Szomorúan kellett megtapasztalniuk, hogy a gyógyfőzet sem volt éppen olcsóbb a papi tiszteletdíjnál, így Akia valamelyest csalódottan választott végül egy 3 arany értékű bájitalt.

– Abban állapodtunk meg, hogy még naplemente előtt találkozunk a rabszolga-kereskedős kikötőben – emlékeztette őket Tíra. – Nincs még késő, de nem árt, ha indulunk, hátha a többiek hamarabb odaérnek.

– Szinte már hazajárunk oda – sóhajtotta Éla, ahogy újra megindultak a nyomornegyed felé.

Egész nap igyekezte kímélni a vállának sérülését, és érezte, hogy javult valamelyest annak állapota, de még mindig épp elég kellemetlen volt ahhoz, hogy egy esetleges újabb összecsapás során okozzon neki némi fejtörést. Kézben lengethető szúrófegyverekkel, mint a tegnapi tőre vagy ma derekán viselt szablyája, erősen hátrányban lenne, ellenben könnyű íjával úgy érezte, sokkal egyszerűbben boldogulna.

Némi sétát követően megérkeztek a megbeszélt találkozó helyszínére, de a két félelf orrát már messziről megcsapta a vér, a mocsok, a testnedvek és emberi mosdatlanság bűze, ami három társukból áradt.

– Te jó ég, ti meg merre jártatok? – fintorgott Akia.

– Ne is kérdezd… – legyintett Ashata. – Még egy ilyen lerobbant, gusztustalan helyet!

– Megtudtatok azért valamit? – kérdezte Tíra.

– Mindhárman fizettünk egy kört egy-egy kurtizánnal, és sikerült beszélni a bordélyt igazgató vénasszonnyal is…

– Már ha azt beszélgetésnek lehet nevezni… – csóválta meg a fejét Aria. – Mi is hangosan egyezkedtünk ezzel a félkegyelmű Margot-val, de még hozzánk is behallatszott, ahogy a folyosón kiabálsz a nővel.

– Értetlen volt! – magyarázkodott Leóra. – Az én kurtizánom elmondta, hogy a hely egy bizonyos Victor kezében van, viszont őt évek óta nem látták még az épületben sem, szóval a madám felel gyakorlatilag mindenért.

– Gondolom, azért is néz ki így az egész hely… kész lepratelep az egész.

– Nem is értem, hogy hogy van bárkinek gusztusa betenni oda a lábát. Nemes fiatalurakról nem is beszélve…

– Margot igazi jelenség volt – vigyorodott el Aria. – Csodálom, hogy ennyi ésszel képes volt eddig életben maradni. Egy évtizede űzi az ipart, így nemrég jubilált is, de szerencsétlenem nem értette, hogy ez mit jelent… szerintem azt hihette, ez is valami szexuális praktika… – töprengett derülten. – A férje seggtífuszban halt meg 40 éves korában.

– Hogy miben? – kérdezte Éla megrökönyödve.

– Nem akarom tudni, hogy ez mit jelent… – jegyezte meg sötéten Tíra.

– Utána az anya egyedül nevelte tovább a fiúkat, akit maga tanított ki erre a mesterségre.

– Szép kis család…

– Nekem mondod? Én kaptam ki a fiút! – bosszankodott Ashata. – Olyan kanos volt, mint aki életében nem látott még nőt! De legalább tőle megtudtam valami hasznosat is. Nagy nehezen, de kiszedtem belőle némi információt a fekete csuklyásokról. Úgy tudja, a Kisaréna közelében szokták látni őket, ahol gyakoriak az összetűzések, késelések, verekedések.

– Az az a hely, ahol az állatviadalok szoktak lenni, nem? – próbált visszaemlékezni a korábban elhangzottakra Éla.

– Pontosan, úgyhogy ma este oda fogunk menni. A viadalokat esténként szervezik, 8 óra magasságában, ezért van még egy kis időnk. Ehetnénk valamit! – intett Ashata a fejével az egyik közelebb eső, sült halas talponálló felé.

– Jó ötlet!

A kalandorokat felvillanyozta a tény, hogy egy lépéssel talán közelebb kerültek az úrnő által kiszabott feladat megoldásához, ezért lelkesen rendeltek maguknak a finoman illatozó sült halból. Éla, akinek még mindig bűntudata volt egy kicsit, hogy ennyire nem volt hasznára társainak, gondolta, beveti fennen hangoztatott, bár általa kevésre értékelt bájait, mely minden félelfnek veleszületett sajátossága volt.

– Mondja, jó uram! – szólította meg a pultost, annak reményében, hátha az hallott valamit az ellenük elkövetett, előző esti támadásról. – Biztonságos ez a környék hat magamfajta, egyszerű utazó számára?

Tettetett szisszenéssel nyúlt a vacsorához mellékelt sörért, hogy jelezze a sérülését a férfinak, de az nem adta jelét annak, hogy észrevette volna. A pultos végigmérte őt és 5 társát, alaposan megnézve a két paplovag díszes, egész testet beborító páncélzatát.

– Nem hinném, hogy bármi félnivalójuk lenne.

– Az olyanoknak sem, mint nekem? – tette az egyik füle mögé néhány hajtincsét, mely mozdulattal mindig akkor próbálkozott, amikor fel akarta hívni a figyelmet a származására.

Mint eddig oly sok alkalommal, a trükk ezúttal sem vált be, a férfi, ha lehet, még ellenszenvesebben nézett rá.

– Nem igazán – felelte.

– Szoktak errefelé megfordulni olyanok is, mint én? – próbálkozott másfelé terelni a beszélgetést Éla, hátha az elfek, félelfek közösségéről, köztük apjáról is megtudhat valamit.

– A te fajtád nem nagyon mászkál errefelé – vetette oda a férfi. – Ha rabszolgaként hozzák őket a kikötőbe, jellemzően viszik is őket tovább más városokba. Ők nem tanyáznak a környéken.

– Értem… – motyogta a lány csalódottan, mire a férfi szó nélkül odakanyarintott neki még egy szelet kenyeret.

– És mondja csak, ön hallott már a szegénynegyedben burjánzó emberrablásokról? – kérdezte Aria jóval nagyobb magabiztossággal, látva, hogy Éla a szociális képességek teljes hiányában ismételten képtelen volt bármilyen hasznos információt megszerezni.

– Ez a hely nem a magukfajtának való – felelte a férfi némileg udvariasabban, mert egy paplovaggal nem mert gorombán bánni. – Inkább menjenek fel a tóvidék környékére, onnan úgyis szép a kilátás!

– Mi inkább a Kisarénán gondolkoztunk – próbálkozott Aria. – Szeretnénk fogadni egy kicsit! Kit keressünk, ha odaérünk?

– Hát… ha bemennek, a téteket azoknál lehet megtenni, akik a bejárat mellett egy kis emelvényen állnak… Az aznapi program mindig ott áll mögöttük, egy táblára felírva krétával…

– Bárki bemehet oda?

– A kormospofájú dzsadokon kívül bárkit beengednek, bár inkább a szegénynegyedből szoktak feljárni oda. A úri népség csak az állatokat szokta hozni, az ő kakasaik és kutyáik általában mindig nyernek.

– Csak állatviadalok szoktak lenni, vagy lehet mást is játszani?

– Nos… a nap első programja mindig a szerencsekerék szokott lenni. Egy vödör alatt megbújó patkányt igyekeznek kizavarni a helyéről egy kör alakú pályára, melyen összesen 50 lyuk van leásva. Amelyikbe az állat beleesik, az a tét nyer.

– Nem tűnik bonyolultnak.

– Én mindig a 6-ost szoktam megjátszani, ha ott vagyok – felelte a férfi keserűen. – De még sohasem nyertem.

– Tudja mit? Akkor ma este a maga kedvéért én is a 6-ost fogom megtenni! Köszönjük! Gyere, Éla, menjünk! – húzta magával a félelfet Aria.

– Lassan mindenkinek megígérünk valamit… – zsörtölődött Ashata.

– Hogyhogy?

– A bordélyházas fiúnak is megígértem, hogy amiért ilyen készséges volt, és információkat árult el, megbosszulom egy korábbi kakasát, Magocskát, amelyik odaveszett az egyik ilyen viadalon.

A hat leány feszülten sétált az aréna felé, mely a szegénynegyed és az elegánsabb környékek határán helyezkedett el, így valamelyest tisztességesebben öltözött járókelők közt haladhattak. A korábbi megbízásuk helyszínéül szolgáló, nagy városi csarnokhoz képest csalódást keltő volt az új helyszín, mely sem mérete, sem stílusjegyei alapján nem hasonlított semmilyen arénára. Két rosszabb állapotú ház egybenyitása, egymáshoz építése segítségével hoztak létre megalkotói egy nagyobb, egyterű, fedett helyiséget, melyet belül falak helyett pusztán oszlopok tartottak.

– Szerintem váljunk szét több csapatra! – javasolta Ashata. – A csuklyások Tírát, Ariát és Leórát még nem láthatták, így jobb volna, ha ők nélkülünk mutatkoznának.

– Egyetértek. Ha jobban szemügyre akarjuk venni őket, hasznosabb, ha nem jönnek rá, hogy ismerjük egymást.

Velük együtt a többi, szerencsejátékra szomjazó érdeklődő is lassan gyülekezett, és még az első műsorszám előtt sikerült bejutniuk a tömeggel. Az építmény belsejében a viadalok helyszínéül szolgáló játéktéren és egy italos pulton kívül semmilyen más, említésre méltót nem találtak, és Akia és Éla is hiába meresztette félelf szemeit, rendellenességet nem sikerült észrevenniük. A táblára írt krétafelirat szerint az est első fél órájában a patkánnyal űzött szerencsekerék volt várható, azt követően pedig kakasviadal, míg az indulók száma el nem fogy. A küzdőtér körül derékmagasságú korlát húzódott, hogy a látogatók nehogy bezuhanjanak az állatok közé. Próbáltak ezen áthajolva is jobban körülnézni, de nem láttak semmit, ami az 50 lyuk közül csalásra engedett volna következtetni.

– Én szerintem kipróbálom ezt a fogadást – mondta végül Éla, majd megtette az első körben a 42-es lyukat.

Sem ő, sem a 2. körben fogadó Leóra nem nyert semmit, meglepetésükre a 3. körben azonban Tíra sikeresen eltalálta a 50-es lyukat, így 70 rézzel lett gazdagabb.

A kakasviadalok közeledtével egyre inkább gyarapodott a tömeg, a 100-nál is több fős létszámmal pedig az épület lassan teljesen megtelt. Akia volt az, aki mindezek ellenére észrevett egy fekete taláros és csuklyás, felkötött karú férfit, és nyomban jelezte is társainak, hogy tartsák szemmel őt.

Mint gyógyító paplovagnak, Leórának támadt egy ötlete, és úgy tett, mint aki véletlenül nekiütközött a férfinak.

– Jaj, bocsásson meg! – szabadkozott, ösztönösen megtapogatva annak bekötött sebét. – Figyelmetlen voltam! Jól van? Nem esett baja?

A férfi keserűen nyögött egyet, de a díszes öltözékű lány láttán eléggé megszeppentnek tűnt.

– Mi történt a karjával? – kérdezte Leóra.

– Nos… nemrég volt egy kis csetepaté… – fogalmazott a csuklyás. – Abban sérültem meg. De a barátaim már ellátták a sebemet.

– Biztos? Nem tudok tenni valamit, hogy enyhítsem a fájdalmát?

– Nem szükséges – hátrált a férfi, és úgy tűnt, rendkívül feszélyezi őt a paplovag kíváncsiskodása.

Leóra nem vette le róla a szemét, de visszasétált a társai felé, igyekezett azonban nem megállni mellettük.

– Találtam egy sérült csuklyást! A játékok után követnünk kellene! – súgta oda a többieknek.

– Kövesse őt Tíra és Aria, akiknek nem ismerheti az arcát!

– Én majd szorosan követlek benneteket és utánatok lopózok! – ajánlotta Akia, remélve, hogy ezúttal nagyobb hasznát veszi fejvadászi képességeinek.

– Mi hárman pedig kicsit lemaradva követünk mindnyájatokat – biccentett Éla.

– Legyen a kakukk hangja a jel, amivel figyelmeztetjük egymást a veszélyre!

Észrevették, hogy bár az aznap esti viadal még nem ért véget, a csuklyás mégis a kijárat felé furakodott. A megbeszéltek szerint utána iramodtak, és próbálták nem felhívni magukra a figyelmet.

A csuklyás két társával haladt a szegénynegyed mélye felé, majd néhány kanyart követően befordultak egy kis utcába, és egy nagyobb, környezetéhez hasonlóan koszos és romos házba érkeztek meg.

A lányok bevárták egymást, és elrejtőztek a szomszédos épület törmelékei között, ahol Akia beszámolt arról, mit sikerült kihallgatnia a beszélgetésükből.

– A csuklyás azt mondta, hogy „az a melák, páncélos nő” – pillantott Leórára – gyanús számára, és nem akarta elhinni, hogy a rendetekbe nőket is felvesznek.

Leóra bosszúsan abba az irányba nézett, amerre a férfi eltűnt, a jelek szerint nem volt ínyére, hogy kételkedtek rátermettségében.

– Mondtak még ezen kívül bármi mást?

– Azt, hogy egy óra múlva találkoznak a többiekkel a „szokásos helyen”, utána pedig mennek majd „nézelődni”, bármit jelentsen is az…

– Ez lehet az a hely… – mérte újra végig az épületet Tíra. – Ég odabenn valami lámpás, és már előttük és volt benn valaki…

– Bújjunk el! – húzta fedezékbe mindannyiukat Ashata, amikor meghallották, hogy lépések közelednek.