Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 14. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 14. fejezet ~

Az ébredés finoman illatozó reggelivel várta őket, melyre Viktória nagyasszony is visszatért, és lelkesen ecsetelte szerelmi légyottjának eredményességét.

– A legjobb pedig az volt, amit utána álmodtam! – csapott az asztal lapjára, ahogy mindannyian a reggeli tojásaikat, kolbászaikat fogyasztották, finoman gőzölgő, még langyos kenyér kíséretében. – Fejetlen tehenek gyűltek körém, mintha csak bálványoztak volna, és megdicsértek, amiért a véres-táncos műsorszám közben nem vesztettem el a fejemet!

– Mint ők? – kérdezte Sige szarkasztikusan.

– Az egyik pedig – köhintett a boszorkány – azt mondta, szívesen megnyalt volna!

– Vajon mivel? – töprengett Lowri, mert már ott elvesztette a fonalat, hogyan tudtak fej nélküli tehenek egyáltalán beszélni vagy bárkit dicsérgetni, nyalakodásról nem is beszélve.

– Egy szó mint száz, nagyon kiegyensúlyozottan ébredtem! Tegnap volt vér, zsákmány és szex! Igazi szentháromság! Úgy érzem, ez jó előjel!

– Vagy mind meghalunk – motyogta az orra alatt Lowri, és örömmel konstatálta, hogy az örökké rettegő Kessix rémülten körbenézett.

– Ő itt Mackósajt! – mutatta be közben az állatot Sige kedvesének.

Szirén furcsán méregette a békésen rá néző állatot és lelkes udvarlóját, majd óvatosan megsimogatta a kis szerzeményt. Mackósajt felszaladt a nő karján, és a nyaka köré telepedett, annak új, steppelt kabátjába.

– Ez szerelem első látásra – nevetett Godir.

Ekkor lépteket hallottak az emelet felől, Kárin anya és gyík szeretőinek szobájából, azonban néhány jóképű, vállas lovászfiún kívül senkit sem láttak lejönni a nő társaságában, aki rosszallóan végignézett rajtuk, amiért újra az engedélye nélkül mertek ételt rendelni. Úgy tűnt azonban, ennél fontosabb dolgok foglalkoztatták, mert az arca gondterhelt volt.

– Mi történt? – kérdezte Mira.

– Valamikor, míg odavoltatok… eltűntek a gyíkjaink! – felelte Kárin, és a gyomrát tapogatva leült, de hiába kínálgatták reggelivel, hasmenéses tünetei miatt inkább udvariasan visszautasított mindent.

– Hogyhogy eltűntek? – futottak ráncok Sige homlokára.

– Egyszerűen összepakoltak és elmentek – felelte a nő. – Nagyon meglepett a dolog, számítottam rájuk az előttünk álló úton.

– Mint a gyíkok nagy barátja, egyetértek! – bólogatott Viktória. – Nagyon sok az előítéletesség és tévképzet a gyíkokkal kapcsolatban! Ők egy hányatott sorsú, hátrányos helyzetben lévő népség, és igenis szükség van a tehetségükre és a képességeikre!

– És ez még nem minden – tette hozzá Kárin. – Olimot sem találom sehol.

– Lehet, hogy az egész csupán a véletlen műve – felelte Lowri, és elfanyalodott, ahogy a jó kiállású kereskedő neve felmerült. – A fogadós szerint ma van Szekérvár alapításnak ünnepe, hatalmas odakinn a nyüzsgés. Talán csak körül akarnak nézni…

– Na jó, de a holmijukkal együtt?

– Ismereteim szerint ők sose hagynak hátra semmit – jelentette ki Viktória. – Még ha nem is örökre mennek el valahonnan.

– Javaslom, azért nézzünk körül, és próbáljunk érdeklődni, a személyzet nem látott vagy hallott-e valamit! – mondta végül Sige.

– Nekem Heztep annyit említett – kapcsolódott be a beszélgetésbe Godir -, hogy szeretne gyógyfüveket gyűjteni a település határában, amiből aztán Viktóriával gyógyító főzeteket tudnak majd készíteni.

– Ez jó kiindulási pont – bólintott a nagyasszony, és aggódva a távolba révedt, ki az ablakon, ahogy újdonsült védence eszébe jutott. – Lowri, gyere velem, te könnyen kiismered magad a természetben, hátha megtaláljuk őt!

– Hozom Pitypangot és Lóherét – bólintott a kocsis.

– Mi addig átvizsgáljuk a fogadó környékét! Találkozó itt, ha megtudtunk valamit!

Szikrázó napsütéses, gyönyörű idő fogadta őket odakinn, így kellemesen telt az a rövid út, melyet lóháton megtettek.

– Szerintem ezeket a gyógyfüveket kereshette – mutatott előre a boszorkány. – Arrafelé! Nézd csak!

– Menjünk! – irányította arra a lovakat Lowri.

Lehuppantak a nyergeikből és közelebbről szemlélték a kis tisztást, ahová jutottak.

– Olyan, mintha ebből már lecsipkedtek volna… – jegyezte meg a lány. – És itt-ott le is van taposva.

– Igen, ezek gyík lábnyomok – bólintott egyetértően Viktória. – Kövessük!

A nyomok egy elhagyatottan álló, romos kis épülethez vezettek, melynek se teteje, se különösebben falai nem voltak már. Az erdei növényzet lassan teljesen beborította, a feléje vezető kis ösvényen is elburjánzottak a vadvirágok. A házikó tövében macskagyökér és galagonya virágzott.

– Várj! – ragadta meg a lány kezét a boszorkány, és gyorsan leguggolt, magával rántva Lowrit. – Nézd!

Előremutatott, és ekkorra már a kocsis is észrevette, hogy fura, természetellenes, vörös fénycsóva árad az épület romjai közül.

– Mi lehet ez? – suttogta a kocsis.

Mindketten feszülten füleltek, és végül elhaló, állati és női sírdogálást véltek felfedezni. Közelebb araszoltak, és észrevették, hogy a házikó alapzata is beomlott, és egy sötét üreg nyílt annak egykori földszintjén, mely vélhetően a pincébe vezetett.

– Ne menjünk közel, nehogy beszakadjon alattunk is! – javasolta Viktória. – Hahó! Van odalenn valaki? – kiáltott le a mélységbe.

A vörös fénycsóva hirtelen eltűnt, ami mindkettejüket meglepte, majd halk szipogás és szuszogás hallatszott fel hozzájuk.

– Tudunk segíteni valamiben?

– Jaj…! – nyögte egy panaszos hang. – Viktória!

– Ez Heztep…! – eszmélt fel a nagyasszony. – Heztep! – kiáltott le hozzá. – Mi történt veled?

– Leestünk…! – zokogta a gyíklány. – Eltört a lábunk!

– A lábatok? – furcsállta Lowri. – Van odalenn valaki veled?

– Egy… őzike…!

A boszorkány akaratlanul is összemosolygott a kocsissal.

– Ne félj, máris segítünk rajtatok! – kiáltott le végül hozzá.

– Van nálam kötél – javasolta Lowri. – Azzal fel tudjuk húzni őket.

Lóherére erősítette a kötél egyik végét, ledobta a másikat a lyukba, és óvatosan lemászott a síró gyíklányhoz. Heztep szomorkásan nézett fel rájuk, mellette pedig egy keservesen reszkető, sérült lábú, pettyes hátú őzike feküdt. A lény szemeiben riadalom tükröződött, de Lowri óvatosan odatérdelt hozzá, és megsimogatta, hátha így meg tudja nyugtatni. Óvatosan bekötözte a sérült lábát, majd abba a hámba kötözte az állatot, melyben biztonságban a magasba lehetett húzni. Odafenn Viktória élelemmel kínálta, így az állat végül békésen tűrte a segítségüket. Odalenn addig Lowri sínbe tette a gyíklány lábát annak saját botjával, és őt is útnak indította felfelé. Még egyszer utoljára körülnézett, nem hagynak-e odalenn valami fontosat, majd a felszabaduló kötélen ő is felmászott.

– Mondd csak, Heztep, nem tudsz valamit a többiekről? – kérdezte Viktória.

– A többiekről?

– A többi gyíkról – tette hozzá Lowri. – Zoritaszról, Perecről, Magról… Mind eltűntek a fogadóból.

– Hogyhogy eltűntek? – kérdezte a lány kétségbeesetten. – Én erről nem tudok semmit!

A kocsis és a boszorkány összenézett.

– Lehet, hogy semmi az egész… csak furcsa, hogy hirtelen mindenkinek nyoma veszett – felelte végül Lowri. – Az őzikével viszont mit szeretnél kezdeni? – simogatta meg az állat fejét. – Megtartani és meggyógyítani vagy meg szeretnéd enni?

Heztep arcára őszinte borzalom ült ki.

– Megenni? Hogy kérdezhetsz ilyet?

– Amennyi furcsasággal ebben a társaságban már találkoztam, aligha lepődnék meg, bármit is válaszoltál volna – sóhajtotta a lány. – Azért kérdezem, mert ha meggyógyítod és elengeded… nem biztos, hogy egy ilyen sérülés után egyedül még életben maradna a vadonban…

– Szeretném magam mellett tartani! – erősködött a gyík.

– A fogadóban majd eldöntjük – legyintett Viktória. – Viszont egy kis galagonyát meg macskagyökeret vihetnénk vissza, ha már itt vagyunk… Csinálhatnánk belőle egy kis tavaszi zöld salátát Kárin anyának…

– Hogy miután a lelkét is kifosta, teljesen le legyen szedálva? – nézett rá jelentőségteljesen Lowri.

– Látom, érted a lényeget – vigyorgott Viktória, ahogy begyűjtötte a gyógyfüveket.

Felültette maga mögé a sérült Heztepet, Lowri pedig maga elé kötözte az időközben megszelídülő őzikét.

– A nevén gondolkoztál már? – kérdezte. – Ha már lassan kész állatkerttel vonulunk északra…

– Mi, gyíkok, nem szoktunk nevet adni az állat barátainknak – felelte Heztep. – Azon a néven szólítjuk őket, ahogy ők is egymást…

– A névadás abból a szempontból is hasznos lenne, hogy jobban kötődnének hozzá a többiek is. Enélkül könnyen az asztalon végezné…

Heztep kétségbeesetten meredt maga elé.

– Legyen akkor… Galagonya!

– Találó név – vigyorgott Viktória.

Kellemes ütemben értek vissza a településre, és állapodtak meg a fogadó udvarán. Kárin éjszakai hálótársai, a csinos lovászfiúk lesegítették őket a nyeregből és leemelték a megszeppent őzikét is.

– Viktória! – sietett ki a hátsó ajtón Olim megkönnyebbülten. – Köszönöm, hogy megtaláltátok Heztepet! – nyújtotta a kezét a gyíklánynak.

Lowri némán nézte őket, majd keserűen elfordult.

Odabenn a kompánia többi tagja is örömmel fogadta az eltűnt Heztep előkerülését.

– Ti jutottatok valamire? – kérdezte Viktória.

– Annyit megtudtunk, hogy a jelek szerint Zoritasz egy „Fényestekintetű” ékszerészt szeretett volna megkeresni, mielőtt eltűnt…

– Egy ékszerészt? Minek?

– Jó kérdés… de talán odakinn – intett Sige a kinti forgatag felé – megtudhatunk valamit. A fogadós szerint egy szekérről árul…

– Mint szinte mindenki Szekérváron…? – jegyezte meg Lowri.

A pillantása Evelynre és Mirára siklott, akik a démonűző szappan kipróbálásán foglalatoskodtak.

– Hidd el, nagyon jó! Olyan hatékonynak tűnik, hogy Alminának is akarok küldeni belőle egy termékmintát!

Evelyn vonakodott kipróbálni.

– Ingyen nem fürdök – jelentette ki.

Azonban nem Evelyn volt az egyedüli, akivel Mira egyezkedni akart. Félrehívta a fogadó egyik sarkába Olimot, és a vele utazó Tamiaten számára szeretett volna hamis úti okmányokat szerezni. Lowri furcsállta ezt, bár a velük utazó férfi eddig is inkább volt csak kolonc, semmit hasznos tagja a társaságnak, és ideje nagy részét a közös hálószobájukba zárva töltötte. Olim azonban egy helyi kereskedőlányhoz irányította Mirát, aki egy rövid időre magára hagyta őket emiatt.

Ekkor azonban meglepő látogató nyitott be a fogadóba.

– Darius… – motyogta Evelyn, és akaratlanul a varázsgömbre siklott a keze, melyet tőle loptak el, az ő megbízásából.

– Hölgyeim, uraim… – biccentett az egybegyűltek felé a kereskedő.

– Minek köszönhetjük a látogatását? – kérdezte Sige.

– Csupán szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy a mi kis üzletünk… eredményesen zárult.

– A tűzmágusok miatt már nem szükséges aggódnia – jelentette ki Viktória. – Jártunk a főhadiszállásukon és a jelek szerint fejvesztve menekültek onnan.

– Vagyis egyiküket sem sikerült megölniük?

– A megbízásunkban szó sem volt a megölésükről – fonta keresztbe maga előtt a karjait Sige szigorúan. – Gondoskodtunk róla, hogy se magát, se a települést ne zaklassák többé.

– Nos… azt majd meglátjuk, így lesz-e. A biztonság kedvéért elküldtem egy inasomat, hogy meggyőződjön ennek valóságtartalmáról… Ha mindez igaz, és egy héten keresztül senki sem próbál közülük zaklatni engem, felajánlom a varázsgömb teljes, pénzbeli értékét önöknek. Vagy átadom itt, vagy maguk után küldöm, akármerre járnak is addigra.

A kalandorok csodálkozva összenéztek.

– Ez egy igazán nagylelkű ajánlat – bólintott Olim.

Ahogy a hangulat kicsit oldottabbá vált, Lowrinak eszébe jutott, hogy a kereskedő elsősorban tűzijátékok forgalmazásával foglalkozott. Az előző napi összecsapás emléke még mindig élénken élt az elméjében, és továbbra is elég haszontalannak érezte magát. Úgy vélte, vehetne valamit Dariustól, amit esetleg vadak elriasztására vagy segítség hívására tudna a későbbiekben használni. Próbált alkudni egy keveset, és végül 5 ezüstért 5 kisebb pukkancsot sikerült beszereznie tőle.

Alig várta, hogy Viktória, ígéretéhez hűen, beajánlja őt helybéli ismeretségéhez, akitől talán alkalma nyílna az íjászat és a számszeríj használatának jobb elsajátítására.

Balszerencséjükre Addrian, Viktória szeretője, akihez úgy sietett előző este is, már az aznapi, ünnepi viadalra készült Szekérvár arénájában. Az egész csarnok megcsodálhatta a helyi városőrség induló versenyzőinek kisportolt testét, izmos karjait és formás lábait. Addrian magabiztosnak tűnt, de a kedvesétől kapott, biztató csókoknak, kávétartalmú bájitaloknak és az Evelyn által rábocsátott Szerencsecsillag-bűbájnak köszönhetően jelentős előnnyel indult. E tény egyben a társaság többi tagjában a szerencsejáték és fogadás iránti vágyat is felkeltette, így hamar megtették Addrian mérkőzéseit a helyi fogadóirodában.

A küzdelem első három helyezettje igazán különleges ereklyével gazdagodhatott. A bajnokra egy sárkánypikkely-vért vár, a második helyezettre egy patkányok által készített, erős ismétlő fegyver, a harmadikra pedig egy tüzes kard.

– Elfogadnám bármelyiket… – gondolta Lowri, saját szegényes fegyverzete és páncélzata láttán.

Az első fordulón, mely akadályfutásból állt, Addrian könnyű szerrel továbbjutott. A második fordulóban három körön keresztüli birkózás várt rá. Az első ellenfele egy Merax nevű, megtermett gyík volt, a második pedig egy varázsló, akinek látványos szurkolótábora volt az arénában.

– Ezt nem hagyhatjuk annyiban! – csapott a térdére Viktória, és a társaság hölgytagjaival hangos sivalkodásba kezdett, hogy túlkiabálja a mágus rajongóit.

A lelkesedése erőt adhatott Addriannak, ugyanis a varázsló és az azt követő amazon legyőzésével továbbjutott az utolsó fordulóba, ahol lándzsás lovagi torna formájában mérhették össze az erejüket az indulók. Az ellenfele egy újabb gyík volt, akin Evelyn erős, mágikus kisugárzást vélt felfedezni, ami nyugtalanította Viktóriát. A balsejtelme valósnak bizonyult, a hosszú karú gyík ugyanis döntő csapást mért Addrianra.

A férfi szomorkásan várta a bronzmeccset, hátha legalább a tüzes kardot sikerül megkaparintania. Amikor azonban megpillantotta az ellenfelét, felszaladt a szemöldöke.

Egy megtermett ork állt vele szemben a pálya túlsó végén, a ló pedig, melynek hátán ült, kínlódva feszengett.

– Ez meg mi? – nyögte Mira megrökönyödve. – Mióta ülnek orkok lóháton?

– Mióta tűr meg egy ló a hátán egy orkot? – kérdezte inkább Lowri. – Szegény pára!

– Úgy hallottam, egész Szekérváron nem találták más lovat, mely elviselné őt a nyeregben – hajolt oda hozzájuk egy szurkoló a szomszédos székek felől.

A mérkőzést felkonferáló városőr ismét bemutatta az indulókat, Addrian neve után pedig „Vagdash”-t kiáltott.

– Micsoda? – pattant talpra Godir. – „Vagdash”? Jól hallottam?

– A „Mocskos az égbolt” szerzője? – kérdezte csodálkozva Sige.

Úgy tűnt azonban, nem csak ők ismerték a népszerű kocsmadalt, mert az aréna hamar a „Mocskos az égbolt” refrénjétől volt hangos, a közönség egy emberként kántálta a szórakoztató nótát. Addrian először attól tartott, ez majd felbátorítja az orkot, de végül sikerült diadalmaskodnia felette.

~ Következő fejezet ~