Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 15. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 15. fejezet ~

A számszeríj lövésének jellegzetes, ismétlő kattanása töltötte be azt a hátsó, kis udvart, ahol Lowri gyakorolni próbált. Órák óta igyekezte fejleszteni a képességeit, miután Viktória rögtönzött kedvese, Add segítségével beajánlotta őt a városőrség katonáihoz, akik készségesen foglalkoztak vele. Mikor látták, hogy már egyedül is boldogul, magára hagyták, a lány így senki által nem zavartatva lövöldözhetett, miközben a gondolatok egymást kergették a fejében.

– 5 napja vesztegelünk itt…! – gondolta dühösen. – 5 napja! A többiek bezzeg napra kapják a bérüket attól a bolond Kárintól! Én viszont megtett kilométerek után…! Mikor indulunk végre tovább? Csak vesztegetjük itt az időt! – füstölgött magában, és a céltáblákra hol egyik, hol másik bosszantó útitársa fejét képzelte oda.

A megélt tétlenség azonban még így is kecsegtetett némi haszonnal, még ha keserű is volt ezt beismernie magának. Szirén és Sige szerelmes andalgása, valamint Viktória nagyasszony Addal és annak legyőzött, amazon ellenfelével édeskettesben, édeshármasban töltött pásztorórái mellett sikerült végre megismernie Mira titkát.

A nő a jelek szerint azért élt rejtőzködő életet, mert évekkel korábban, a nagy háborúk idején hősiesen vezette a csapatait, a küzdelem közepette azonban a hátsó védvonal mögé szorult, és minden egykori katonatársa úgy hitte, elesett a harctéren. Az Észak démoni seregei sárkányokkal vadásztak minden túlélőre, így meg kellett őriznie az álcáját. Amikor hazája felé tartva a wendigók területére keveredett, ő is irtotta a fajtájukat.

– Wendigók… – gondolta Lowri, és rögtön Evelyn jutott eszébe.

A csendes, magának való, de alapvetően kedves lányról még mindig nehezen tudta elképzelni, hogy ilyen örökséggel rendelkezik.

Újratöltötte a fegyverét, és folytatta a gyakorlást.

A történtekről akkor sikerült tudomást szereznie, amikor az arénában a viadal véget ért, és a győztes gyíklány elhaladva mellettük megpillantotta Mirát, és úgy elsápadt, mint aki szellemet lát. A bajnok elájult, és beletelt némi időbe, míg magához tért.

A jelek szerint Mira, vagy ahogy vélt halála előtt hívták, Mia és a gyíklány katonatársak voltak a háború idején. A fogadóban igyekezték magához téríteni az ájult teremtést, aki boldogan elegyedett beszélgetésbe rég látott bajtársával. A lovagkisasszony a történetük szerint hosszú küzdelmek árán hazajutott, ahol megrökönyödve tapasztalta, hogy mindenki halottnak vélte őt, és a legtöbb településen még szobrot is állítottak az emlékére. Elméláztak a történteken, az elvesztett katonákon, az őket azóta kísértő rémálmokon és látomásokon, és maga a gyíklány is bevallotta, hogy lélekdoktor segítségére volt emiatt szüksége. A túlélők bűntudatával emlékeztek meg elesett barátaikról, és szomorkodva azon töprengtek, érezte-e már a másik úgy, hogy egy-egy küzdelmet nem lett volna szabad túlélniük. Úgy tűnt, a gyíklány dicsőségesen tért vissza Északról, nemesi címet és földbirtokot is kapott az uralkodótól, így ma már mindenki úgy szólítja csak, hogy Amaril úrnő, ami csak nehezítette számára a gyógyulást.

– Ne aggódj! – mondta akkor a bajnok Miának. – Gyönyörű temetésed volt!

Lowri együtt érzett velük valamelyest, hiszen a jó érdekében, a démoni seregek legyőzésén fáradoztak. Mégsem tudta megérteni, mi vezérelhette végül Miát, hogy egy emberi testben egy démont idézzen meg kedvesének. Tamiaten, a haszontalan útitársuk azóta is viszolygással töltötte el őt.

Amaril úrnőt viszont szimpatikusnak találta. Mikor Mia megkérte, hogy csatlakozzon kompániájukhoz Észak felé tartó útjukon, szinte még meg is örült az ötletnek. A gyíklány azonban el kellett, hogy utasítsa az ajánlatot, mert jelenleg Yrymyr Bennetthez fűzték kötelezettségei. Lowri jól emlékezett a kereskedő nevére, akit a festménylopásos rendezvényen ismerhettek meg, és aki az Ametiszt Kereskedelmi Társaság feje volt. Nem szívesen gondolt vissza arra az eseményre, mely ugyanúgy időpocsékolásnak tűnt, mint jelenlegi, tétlenül töltött mindennapjaik.

– És akkor el akarta adni nekem a tüzes kardot 4 aranyért! – jegyezte meg Sige a fogadó egyik asztalánál összegyűlt társaságnak. – Szavamra, ha lenne ennyi pénzem, meg is vettem volna Vagdashtól! Pedig még kártyázni is elmentünk, hátha összeszedjük rá a pénzt, nem igaz, Szirén?

A nő bólintott, és a körülötte ülők elismerően méltatták hamiskártyás képességeit.

Lowri abbahagyta a gyakorlást, és éberen fülelt, hátha odahallatszik hozzá valami fontos az italozóktól. A szeme sarkából azonban motoszkálást vett észre az istállóknál. Rögtön megismerte Evelyn köpenyét annak színéről, ezért megtörölte a homlokát, és odaballagott hozzá.

– Te is gyakorolsz? – kérdezte tőle, amikor meglátta a kezében a varázsgömböt.

– Igen… – felelte a tűzmágus leány. – Bár még rá kell hangolódnom Mogyoróra…

– Csak nem ennek keresztelted el a gömböt? – ült ki a döbbenet Lowri arcára.

– Miért? Nem jó?

– Amilyen kalandjaink vannak, lassan nem csodálkozok semmin… – kacagta el magát a kocsis.

– Végül kifizettem a gömb árát Dariusnak – folytatta Evelyn. – Addig nem éreztem úgy, hogy megérdemeltem volna. Így viszont már nyugodt szívvel tudom használni.

– Helyesen tetted – paskolta meg a vállát Lowri.

– Bevizsgáltattam, miféle szerkezet lehet. Igaz, 3 ezüstömbe került, de megérte. A Desi Varázslóiskolában készítették.

– Remélem, hasznunkra válik majd.

***

Később, újabb gyakorlás és készletek feltöltése érdekében tett egy sétát a kereskedőszekerek közt. Ahogy szálláshelyük felé ballagott visszafelé, a katonai barakk mellett elhaladva 3 kalodába zárt fogolyra lett figyelmes, az egyikük pedig kétségbeesetten pisszegett feléje. Hunyorogva vizsgálta, ki lehet az, meglepetésére pedig a keresett Zoritasz nézett vissza rá. A gyík egyik oldalán egy testes férfi ember volt kikötve, a másikon pedig egy feltűnő fülbevalót viselő patkány.

– Zoritasz? – kérdezte csodálkozva Lowri. – Te meg hogy kerülsz ide? Mi történt, mit műveltél? – nézett körbe a katonai szállásokon. – És hol vannak a többiek?

A gyík lesütötte a szemeit, és szégyenkezve, halkan válaszolt.

– Előfordulhat, hogy… bűnsegéd voltam valamiben…

A lánynak elkerekedtek a szemei.

– Hogy mi?

– Nem tudtam, hogy amit csinálok, az bűn! – mentegetőzött Zoritasz. – Én csak…! Én csak szerettem volna venni egy szép ametisztet.

– Mégis lecsuktak lopásért, barátom – vetette oda a patkány.

– Nem loptam el semmit! – rivallt rá a gyík idegesen. – Kereskedőtől vettem! Kettőnél is voltam – fordult vissza Lowri felé, hogy megpróbálja meggyőzni. – Az első túl drágán adta, így hát megvettem a másodiknál! Miért baj ez?

A kocsis úgy érezte, szinte lüktet a feje az idegességtől. Legyintett és magára hagyta a rabokat. Az egyik rájuk vigyázó városőrhöz fordult, hátha attól hamarabb sikerül megtudnia, mi is történt valójában.

– A fogoly a jelek szerint tolvajoktól vagy orgazdáktól vásárolhatta a kövét – felelte a katona. – Amikor igazoltattuk és átkutattuk a zsebeit, nem tudott egyértelmű választ adni a kő eredetét illetően, ezért inkább bilincsbe vertük. Bizonygatja az ártatlanságát, de egyelőre nem tudja mivel alátámasztani. Bár… ez még mindig kisebb bűn, mint amit az a hordó mellette követett el! – intett a fejével a férfi fogoly felé.

– Hogyhogy?

– Valaha köztünk szolgált – köpött egyet a városőr undorodva. – Most meg ételt zsarolt ki a szekérvári szegényektől… Micsoda mocskos alak az ilyen!

– Mi vár rájuk, ha nem sikerül bizonyítani az ártatlanságukat?

– Némi kényszermunka. De helybéli, nemesi származásúak, akik ítélkezési joggal rendelkeznek, óvadék ellenében kiválthatják bármelyiküket. Ha senki sem húzza ki őket a csávából, elárverezik őket, ott pedig bárkinek a birtokába kerülhetnek rabszolgaként… Az ilyen vásárokra még tehetős démon urak is el szoktak látogatni.

– Démonok? – kérdezte Lowri döbbenten.

– Ha segíteni akar a barátján, jobb, ha siet, kisasszony! – figyelmeztette az őr, a kocsis pedig biccentéssel megköszönte a segítségét.

A gyík szörnyen megrémült a rabszolgasors gondolatától, ezért reszketve kérlelte őt, hogy segítsen neki.

– Visszamegyek a fogadóba, a többiekkel pedig kitalálunk valamit… De ha tényleg bűnös vagy, nem biztos, hogy érdemes vagy a jóindulatunkra.

– Kérlek! Ártatlan vagyok!

– Maradj itt, és addig viselkedj rendesen! Meg ne tudjam, hogy panasz érkezett rád!

Zoritasz keserűen leszegte a fejét, és beletörődött a megváltoztathatatlanba.

A lány sietve indult meg a fogadó felé, ahol hírt adhatott az eltűntnek hitt gyíkról. Társai csodálkozva hallgatták a furcsa történetet.

– Én is hibás vagyok – jegyezte meg Olim, Lowri pedig úgy érezte, már nem is csodálkozik semmin a férfivel kapcsolatban. – Én irányítottam őt a kereskedőkhöz. Vállalom, hogy biztosítom az óvadékhoz szükséges pénzösszeget!

– Ez szép és jó, de hogyan fogjuk kiváltani őt? – töprengett Viktória. – Egyikünk sem nemes, nincs jogunk ilyesmiben eljárni.

Mia arca azonban felderült.

– Amaril úrnő! – mondta gyorsan. – A volt katonatársam! A viadal győztese! Ő mondta, hogy nemesi rangra emelték a háború után!

– Gondolod, hogy segítene nekünk? – kérdezte Sige.

Mia bólintott, és már magára is öltötte a köpenyét, hogy megkeresse Amarilt.

– Kétlem, hogy a dolog jogi oldalát el tudjuk intézni így, hogy lassan beesteledik – nézett ki az ablakon a viharmágus.

– Akkor az egyetlen esélyünk az árverés marad – jegyezte meg Ragan. – Vajon mennyiért kelhet el manapság egy ilyen gyík?

– Nem tudom, de talán segíthetünk azon, hogy ne tűnjön különösebben kívánatosnak – jegyezte meg Viktória, és elővett egy kis fiolát, melyhez hasonlókból Kárin anya ételeit is meglocsolta már.

– Mire gondolsz? – kérdezte Evelyn, aki felismerte a kis üveget. – Őt is meg akarod mérgezni? – tette hozzá halkabban.

– Dehogyis! – legyintett a nagyasszony. – Csak gondoskodunk róla, hogy reggelre, mikor az árverés lesz, össze-vissza hányja meg szarja magát tőle. Kinek kellene egy ilyen rab?

Undorral vegyülő csodálkozás telepedett az utazók arcára, többen pedig felnevettek az ötlet hallatán.

– Te és az ötleteid… – csóválta meg a fejét Sige derülten.

– Itasd meg ezt vele! – nyomta Viktória a fiolát Lowri kezébe.

– Hogy én? – kérdezte a lány meglepetten.

– Te voltál az, aki rátalált – bólintott a boszorkány. – Mondd azt neki, hogy én küldöm, és nyugtató van benne! Hogy ez majd ellazítja.

– Maximum a záróizmait – röhögött Godir.

A kocsis megcsóválta a fejét, de magára öltötte a köpenyét, és ő is útnak indult. Elképzelni sem tudta, miért akarna bárki is meginni egy olyan főzetet, melynek nem ismeri az eredetét, Zoritasz azonban lelkesen kiitta a fiolát, ahogy meghallotta, hogy azt Viktória küldte neki. Úgy tűnt, a nagyasszony neve garancia lehetett a sikerre.

***

– Szinte mindenki felkelt – nézett körbe az árverés helyszínéül szolgáló piactér felé ballagó társaságon Lowri.

– Viccelsz? Ki nem hagynánk egy ilyen látványosságot! – kuncogott Evelyn. – Kíváncsi vagyok, hatott-e Viktória főzete, és ha igen, mennyire.

– Ezt meg se hallottam! – színlelt sértődöttséget a boszorkány.

Olim is visszatért időközben, és egy erszényben hozta azt a pénzt, mely a becslése szerint elegendő volt Zoritasz kiváltásához vagy megvásárlásához. Mia meg tudott állapodni egykori katonatársával is, Amaril úrnő pedig már várta őket a piactéren, mire odaértek.

Az őrök öklendezve, legyeket hessegetve terelték a három foglyot az emelvény felé. A jelek szerint a másik kettő is nehezen viselte Zoritasz egész éjjel tartó, hányásos-hasmenéses tüneteit: az ő ruhájukat is hányás nyoma borította, így egyikük sem nyújtott különösebben bizalomgerjesztő látványt, ahogy elhaladtak a reggeli tömegben.

– Ez undorító – fordult el Lowri, és némileg bűntudat gyötörte, amiért rávette a gyíkot, hogy megigya a bájitalt.

Tudta azonban, hogy Zoritasz nem szívlelte őt addig korábban, így csak remélni tudta, hogy a gyík a közbenjárását baráti gesztusként fogja majd értelmezni.

– Hát így fel nem ül a kocsimra, az biztos – jegyezte meg viszolyogva Heztep, aki egy mankóra támaszkodva szörnyülködött a látványban.

– Kötve hiszem, hogy lóra bírna ülni egy egész éjszakányi fosás után – töprengett Sige, amivel kiérdemelt egy derült, mégis megrovó pillantást Sziréntől.

Az árverésre különös vendégek is érkeztek, Lowri pedig megremegett, mikor a városőr által említett démon nemes urak is felbukkantak. Jeges viszolygás költözött a gyomrába, és szerette volna, ha mihamarabb végeznek, és visszaérnek a szállásukra. Az egyikük megvette az emberi és patkány rabot, Amaril úrnő viszont ügyesen licitált Zoritaszra, majd az Olimtól kapott erszényből ki is fizette a gyík árát.

A tömeg szétnyílt előttük, de nem a tisztelet vagy a csodálat, hanem a bűz és látvány okozta undor miatt. Amaril is hamar tisztes távolságra húzódott, a gyík pedig meghunyászkodva várta kalandortársai fejmosását.

– Nesze, a pukkancsaid! – nyomta óvatosan a markába a neki vásárolt tűzijátékot Mia.

– Csak ennyi…? – kérdezte Zoritasz csalódottan.

– Ne légy szemtelen! – figyelmeztette Evelyn. – Örülhetnél, hogy megmentettük a szaros seggedet!

– Szó szerint… – vigyorgott össze Godir és Ragan.

– Most pedig halljam érte cserébe, amiben megállapodtunk! – jelentette ki határozottan a lovagkisasszony.

– Amikor nemrég… a fogadóban… amikor azt hittük, egy elefánt tart felénk… – kezdte a gyík a kezeit tördelve –, felriadtam álmomból, és észrevettem, hogy Perec is felébredt. Nem mozdultam, mert nem akartam elárulni magam, de láttam, hogy odalopózott Heztep ágyához, és elkezdte szopogatni a varázsbotját.

– Hogy mit csinált? – kérdezte megrökönyödve Lowri. – Tudjátok mit? Hagyjuk! Nem is akarom tudni!

Társai azonban kuncogtak. A gyíklány gyorsan előkapta a botját, és megvizsgálta, majd megtörölgette ruhái redőiben, pedig már nem is volt nyálas.

– Kessix! – fordult Mia a másik gyíkjukhoz. – Van a fajtátoknak valamiféle perverziója botszopogatás terén?

– Aligha – felelte az, és némileg ijedelem tükröződött a vonásain. – Ellenben sárkányokra igenis jellemző, hogy varázstárgyakból így szívják el a mágiát.

– Azt akarjátok mondani, hogy Perec akkor félig sárkány? – hitetlenkedett a kocsis.

– Nem hinném… – felelte Evelyn. – De mintha halványabb lenne a fénye, mint korábban – vizsgálta meg a botot a képességei segítségével.

– Szerintem is – helyeselt Mia. – Érdemes lenne utánajárnunk ennek.

– Nehéz lesz így, hogy Perec és Mag szőrén-szálán eltűnt – jegyezte meg Sige, ahogy lassan visszaértek a fogadóhoz.

– Azt hiszem, nem tudjuk megvárni, míg hajlandóak visszajönni – állt meg előttük Kárin anya karba tett kézzel. – Nélkülük kell útnak indulni! Majd meghagyjuk a fogadósnak, merre tartunk, és ha visszajönnének ide, majd útba igazítják őket.

– Ezek szerint tényleg továbbmegyünk? – csillant fel Lowri szeme.

– Így van! – jelentette ki a boszorkány. – Úgyhogy mindenki csomagoljon!

– Jaj, nekem! Akkor el kell búcsúznom Addtól… – sóhajtotta Viktória.

– Ne tartson sokáig! Amint lehet, indulni akarok!

A társaság tagjai felszaladtak szobáikba, hogy ingóságaikat összepakolják, Lowri pedig lelkesen elővezette pónijait az istállóból, hogy a kocsija elé foghassa őket. Mivel Heztep még mindig túl gyenge volt az ilyesmihez, segített előkészíteni a makrancos Dínárt és Datolyát is, annak reményében, hátha így jobban össze tud barátkozni a két teremtménnyel, de azok dölyfösen fújtattak, amint a közelükbe ment.

– Nem baj – sóhajtotta végül, elégedetten. – Nekem itt vagytok ti, kedveseim – simogatta meg Pitypangot és Lóherét, majd ő is elkezdte összepakolni a felszerelését.

~ Következő fejezet ~