Ebben a bejegyzésben az “Aayla – Egy twi’lek lány vallomásai” című, Star Wars témájú történetem 17. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Aayla – Bevezető és információk.

~17. fejezet ~

A Vento-02 enyhén megrázkódott, ahogy Mon Gazza fővárosának légikikötőjében a mágneses platformra leereszkedett. A talpai megállapodtak az ovális felületen, fékezőmotorjaiból hosszú sziszegéssel eresztette ki a forró levegőt.

Aayla magához tért a gép remegésére és a kabinjaikhoz közel eső gépházból származó hangokra, és kábán körbenézett. Ugyanott ült, ahol órákkal korábban elszenderedett. Mestere az ágyon feküdt, de a teste időről időre összerezzent, mintha csak rémálom gyötörné. A homlokán verejték gyöngyözött.

– Mester…? – suttogta tanítványa, ahogy óvatosan közelebb hajolt.

Megérintette az arcát, de megrémítette, milyen forró volt a bőre.

– Valami nincs rendben… – motyogta aggódva.

Óvatosan bedugta a kezét a felöltője alá, hogy megtapogassa a mellkasát, és az is ugyanolyan melegnek tűnt, a szíve pedig hevesen vert ahelyett, hogy lelassult volna.

– Jaj, mester! – simított végig az arcán. – Nem vagy jól…!

Felállt mellőle, és tanácstalanul körbenézett. A kabin olyan szegényesen volt felszerelve, hogy semmilyen elsősegélynyújtó ládát vagy berendezést nem talált benne. Se saját mosdójuk nem volt, de még élelem hidegen tartására vagy melegítésére alkalmas szerkezet sem járt hozzá.

– Tudom, hogy megígértem, de… nem hagyhatlak ilyen állapotban! – gondolta.

Kilépett az ajtón és lezárta azt az utaskártyájukkal. A folyosókon félhomály honolt, úgy tűnt, aki már ki akart szállni megtette. Esti, pihenőidőt jelző világítás pislákolt csak, hogy az utazók bioritmusa számára megkönnyítse a hosszú út alatti alvást. Aayla nem látott személyzetet, csak néhány kósza droidot, így nem tudta, kihez fordulhatna segítségért. Próbálta megjegyezni, merről jött, mikor az egyik elágazásnál befordulva egy információs terminált pillantott meg a falon. Odasietett hozzá, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a galaktikus, közös nyelven is működött. Átfutotta a státuszjelentéseket, melyek arról tájékoztatták az érdeklődőt, hol vannak épp, meddig maradnak és mikor indulnak tovább, milyen későbbi állomások várnak rájuk. Csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy még több mint 6 standard nap várt rájuk Coruscantig.

– Az túl sok… – gondolta. – Addig sokat fog romlani az állapota…

Megnyitotta a hajó alaprajzát, mely bemutatta, melyik szinten milyen egységek találhatók.

– Kabinok… kantin… bár… Gyengélkedő! – eszmélt fel, és megjegyezve az útvonalat már futott is az orvosi részleg felé.

Annak ajtaja nyitva állt, a kinti állapotokhoz képest odabenn meglepő fehérség és tisztaság fogadta, ami egy pillanatra el is vakította őt, ahogy belépett. Egy lelket sem látott odabenn, az egyik sarokban egy 2-1B medikai droid sertepertélt csupán.

– Segítségre van szükségem! – mondta azonnal.

A droid feléje fordult, és kifejezéstelen arccal végigmérte őt.

– Milyen segítségre?

– A mesterem… súlyosan megsérült! El van törve a lába!

– A hajón történt a baleset? A vállalat orvosi protokollja szerint csak az utazás közben bekövetkezett eseteket vagyunk kötelesek ellátni.

– De…! – erősködött volna Aayla, de a robot hátat fordított neki.

– A mesterem egy jedi lovag! Mi a Köztársaságot szolgáljuk, és most segítségre van szükségünk!

– Az öltözékedből ítélve… az adatbázisom alapján ez aligha lehetséges.

– Az adatbázisod alapján téged arra terveztek, hogy a beteg vagy sérült élőlényekről gondoskodj! Ez fontosabb, mint bármilyen vállalati irányelvhez ragaszkodni! – győzködte a lány, majd előhalászta saját, b’omarr köpenye rejtekéből a fénykardjának markolatát, és határozottan felmutatta. – Ha velem jössz és segítesz ide hozni a mesteremet, hogy ellátásban részesülhessen, be fogom tudni bizonyítani neked, hogy nem hazudok, és valóban mindketten jedik vagyunk, akik a főváros felé, a Templomba tartanak!

A droid néhány végtelennek tűnő pillanatig rezzenéstelenül nézte őt, majd újra a fali berendezések felé fordult. Végül kampószerű ujjaival lenyomott az egyik panelen néhány gombot, mire a raktár felől egy antigravitációs hordágy lebegett elő.

Aayla határozottan bólintott, majd intett neki, hogy kövesse. A droid vékony, kúpban végződő lábaival nem járt olyan magabiztosan, mint protokolldroid-jellegű társai, térdének illesztékei meg-megremegtek minden lépésénél. Az ágy követte őket egészen addig a kabinig, melyben Vos feküdt.

Aayla beengedte magukat, majd csinált egy kis fényt, a férfi azonban nem ébredt fel rá. Lehúzta róla a takarót.

– Ez a lába sérült meg – mutatott a jobb végtagra.

– Hogyan történt a baleset? – kérdezte monoton hangon a droid. – A jelentésbe fel kell jegyeznem.

– Elesett – füllentette a lány.

A droid végigmérte a férfit.

– Felnőtt, középkorú, kiffar fajú, férfi, emlős – kezdte, mintha csak diktálná valakinek az adatokat, Aayla azonban rájött, hogy valószínűleg saját memóriájában írja épp a jelentést. – Normál testalkatú, magasságú, utastársa elmondása szerint coruscanti lakos. Ápolatlan, koszos test és ruházat.

– Nincs fürdőnk… – motyogta Aayla, bár tudta, hogy a robotnak igaza van.

Saját teste is szinte viszketett már a homoktól, kosztól, a ruháikból pedig förtelmes bűz áradt.

– Rá kell fektetni őt az ágyra, hogy a gyengélkedőre vihessük – nyúlt a droid a férfi karja felé.

– Várj! – szólt közbe Aayla. – Majd én!

Intett a robotnak, hogy álljon arrébb, a hordágyat pedig egész közel lebegtette a priccshez. Kihúzta magát, lehunyta a szemeit, és kinyújtotta a jobb kezét Quinlan felé. A férfi teste megremegett, lassan felemelkedett és átlevitált a hordágyra.

A droid a követte a szemeivel a műveletet.

– A jelek szerint tényleg jedi vagy.

– Nem hazudtam. Most pedig segíts rajta!

Senki által nem zavartatva jutottak vissza az orvosi részlegre, ahol aztán a droid közelebbről is szemügyre vehette a páciensét. Egy szikével precízen szétvágta a sérült lábon a nadrágot, hogy hozzáférjen a combjához. Aayla illedelmesen félrenézett, mert bár közös úszások során látta már fedetlen lábait vagy mellkasát, nem akarta, hogy a férfi méltóságán ebben a kiszolgáltatott helyzetben csorba essen.

A droid egy testet átvilágító szkennerrel szemügyre vette a sérült testrészt, fémes ujjaival pedig meg-megbökte a lábat.

– Felső lábszárcsont törés. Nyílt seb nem látható. Duzzanat és bőr alatti elszíneződés…

– Ez mit jelent?

– Súlyos az állapota – felelte a droid. – A sérülés csakis műtéti beavatkozással orvosolható, a hajón viszont nincs meg a felszerelésünk ilyen műveletekhez, csak elsősegélynyújtásban tudunk segíteni.

– Na de…!

– Ideiglenesen rögzítem a láb helyzetét – bontogatta ki a kezdetleges sínt, mely eddig a combot körülölelte.

Aktivált egy lebegő kis droidot, mely addig az egyik fali polcon pihent. A kis, gömbszerű szerkezet a comb fölé repült, és fehér, nyúlós nyalábokat lövellt ki rá, melyek pillanaton belül megszilárdultak, nyomban professzionálisabb tartást biztosítva a lábnak.

– Fájdalmai vannak… – mondta Aayla. – Nem tudnál adni neki valamit?

– Bakta-tapaszt lehet vásárolni a gyengélkedőn.

– A Tatooine-on minden pénzünket ellopták… – rázta meg a fejét lány csalódottan. – Csak pár száz wupiupink maradt. Nem tudnál ki-…?

– Nem. Ennyiben segíthettem. A hajón pedig csakis köztársasági kredittel lehet fizetni.

Némán kísérte vissza a lányt és a lebegő hordágyat a szobába, ahol Aayla visszafektette a mesterét az ágyra.

– A körülményein sokat nem javítana, de nem is rontana, ha megtisztálkodna – mondta végül a 2-1B.

– Csak ilyen kabint tudtunk bérelni…

– Van egy koedukált fürdő a 3-as szinten.

Aayla aggódva nézte a férfit, a droid pedig némi várakozást követően megfordult és elindult kifelé.

– Köszönöm – mondta végül a lány.

Ahogy ismét magukra maradtak, hatalmasat kordult a gyomra. Idejét nem tudta, mikor ettek utoljára. Lenézett az alvó férfira, és felrémlett előtte az ígéret, miszerint nem fog elmászkálni a kabinból, de úgy érezte, kénytelen utánajárni, hogyan is tudnának valami ennivalóra szert tenni. Azonban a tény, hogy még egy egyszerű droid is koszosnak, büdösnek titulálta őket, szégyenérzettel töltötte el. A b’omarr köpeny már önmagában förtelmes szagot árasztott, de a több napos mosdatlanság mindkettejükön éreztetni kezdte a hatását. Óvatosan lopózott hát a folyosón, és igyekezett elkerülni mindenkit, aki a kései óra ellenére még esetleg szembejött vele, nehogy undort keltsen bennünk.

A 4-es szinten egy nagyobb légterű étkezőt talált több kisebb, kör alakú asztallal és támla nélküli székkel, melyhez leülhettek táplálkozni az utasok. Úgy tűnt, éjjel-nappal nyitva áll, de ezúttal csak elvétve látott egy-két vacsorázót, mindenki más már nyugovóra térhetett a hajón. Végignézett magán, a markában szorongatott, haszontalan wupiupikon és keserűen kifordult a helyiségből.

Nem akart beszállni a turboliftbe, ezért inkább lépcsőn közelítette meg a 3. szintet, ahol a droid szerint a mosdó volt.

A falakon elhelyezett, információs táblákat követve meg is találta, meglepetésére a hely funkciójával ellentétesen tárva-nyitva állt az ajtaja. Belesett rajta, és látta, hogy az idegen fajú takarítószemélyzet szerény létszámú tagjai bosszankodva állják körbe az erre a célra rendszeresített droidokat, melyek füstölve-szikrázva hevertek a földön.

– Nem hiszem el, hogy ezek már megint elromlottak! – dörmögte az egyik.

– Most ránk marad a munka nagy része!

– Ez a sok ócskavas…!

Aayla kíváncsian figyelte őket, és azon töprengett, mihez kezdhetne ezzel az információval. Talán ajánlja fel a szolgálatait és próbálja megjavítani a droidokat? Vagy…

– Elnézést! – kiáltotta végül, és odakullogott hozzájuk. – Esetleg… nem keresnek munkaerőt? – kérdezte bátortalanul.

A személyzet furcsállva végigmérte őt, és a külseje alapján viszolyogva néztek le rá.

– Amíg ilyen koszos vagy, kontraproduktív lenne bármilyen takarítási kísérlet a részedről – felelte megtermett vezetőjük. – De ha rendbe szednéd magad… talán hasznodat látnánk.

– Nem kérnék érte sokat, csak… hogy a kantinban egy kis ételt vehessek belőle – szabadkozott a lány, és megszorongatta köpenye ujját.

A férfi megvonta a vállát, és látszólag nem volt ellenére az ajánlat.

– Ha megtisztálkodtál, vedd fel ezt! – hajított oda számára egy előrecsomagolt, bontatlan munkásruhát. – Standard óránként 50 kreditet kapsz, abból megkajálhatsz a kantinban.

– Köszönöm! – ölelte magához a lány a becsomagolt ruhát.

Hátrálni kezdett, és keresett magának tisztának tűnő zuhanykabint, melyet magára zárhatott. Ledobálta magáról az eddig viselt köpenyt és a rabszolgák táncosruháját, de még a fejét és kúpszerű füleit védő fejdíszből is kibújt, hogy mindenhol alaposan megmoshassa magát. Törölközőre szerencsére nem volt szüksége, mert a kabin fúvókáiból a víz elzárása után automatikusan meleg levegő tört elő, megszárítva az utazók testét.

– Jaj, ez milyen jól esett! – gondolta hálásan, ahogy belebújt a munkásruhába.

Végignézett a levetett holmiján, majd felnyalábolt mindent és kilépett vele a fülkéből.

– Ezeket… kimoshatom valahol? – kérdezte a takarítóktól, akik időközben nekiláttak a helyiség és fülkék kipucolásához.

– Maximum kézzel – felelte az egyik. – A mosoda gépei is bekrepáltak.

– A raktárban megtalálod a tisztítószereket – intett egy másik. – Láss munkához!

Aayla az egyik sarokba lepakolta a koszos ruháit, és igyekezett ellesni a takarítás módszertanát a hajó takarítószemélyzetétől. Azok meg-megmutatták neki, mit hol talál vagy mely szerkezetet hogyan tudja használni, de különösebben nem erőltették meg magukat: elegendő volt számukra, ha ránézésre tisztának tűnt a helyiség és annak fülkéi, semhogy az higiéniailag is megfelelő legyen. A lány a Jedi Templom szinte klinikai tisztasága mellett nem ilyen hanyagsághoz volt szokva, és viszolyogva nézte a nem túl gondosan végzett munkát. Igyekezte legjobb tudása szerint elvégezni, ami feladatot rábíztak, így közel 3 óra suvickolást követően végre mindannyian megpihenhettek egy kicsit. A helyiség használhatónak tűnt, a személyzetnek pedig ennyi elegendő volt. Leszámolták a lánynak a 150 kreditet, bár gúnyos arckifejezésük azt sugallta, hogy ők jóval többet kereshettek ugyanennyi idő alatt.

– Jöhetek még? – kérdezte Aayla bizakodva.

A vezetőjük megvonta a vállát.

– A helyiséget folyamatosan takarítani kell, ahogy jönnek-mennek az alacsonyabb kategóriás szállásokon utazók – felelte. – Így munka akad bőven… Főleg, ha a wukik megint felkelnek… Tegnap is össze-vissza szarták a fülkéiket – tette hozzá undorodva.

– Köszönöm! – biccentett Aayla, és zsebre tette a pénzt. – A ruhát megtarthatom? Hisz úgyis jövök még… Kimosom addig a sajátomat!

Nem volt ellenvetésük, így szaladt is a félreeső kupachoz, ahová a ruháit hajította. A feladat azonban nehezebbnek tűnt, mint hitte volna. Hiába álltak a rendelkezésére különböző tisztítószerek, nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Tanácstalanul álldogált a mosdókagylók előtt, míg észre nem vette, hogy időközben egy fiatal nő is megjelent a helyiségben. Embernek vagy valamilyen emberközeli fajúnak tűnt, és különös hámban tartotta a kisgyermekét a hátára erősítve. Itt-ott kormos volt az arca és csapzott a frizurája, a ruhái pedig erősen viseltesek, és az ujjait kikezdte a hideg és meleg víz, valamint a ruhák tisztítása, de Aayla igyekezte kifigyelni a módszereit, mellyel az saját ruháit öblögette. Átkozta magát, amiért a női teendők vagy háztartás dolgai sosem foglalkoztatták különösebben, mivel azonban a templomban mindenben kiszolgálták őket, nem is voltak különösebben rákényszerülve a kétkezi munkára.

Kitartóan csavargatta, nyomogatta először a terebélyes, b’omarr köpenyt, mely alig fért el a mosdókagylóban, majd saját kis ruházatát is sikeresen kimosta. Szinte sötétszürke volt a víz, amit az anyagokból kipréselt, és aggodalommal töltötte el, hogy eddig ilyen mocsokban teltek a napjaik. A munkásruhája szinte teljesen elázott a művelet közben, de sikerült úgy-ahogy kicsavarnia mindent, és kölcsön vett egy fémes, lapos, tálszerű edényt, amiben visszavitt mindent a szobájukba. Kiteregetett mindent a székekre, asztalra és egyéb kiszögellésekre, majd aggódva pillantott le még mindig szunnyadó mesterére.

– A te ruhádat is ki kellene mosni… – töprengett. – Nem jó, hogy ilyen koszos vagy… – jutottak eszébe a medikai droid szavai.

Tétován a takaróért nyúlt, de megállt a keze a levegőben. Pajzán álmaiban és képzelgéseiben számtalanszor levetkőztette már mesterét, hogy szerelmesen egymáséi lehessenek, a valóság azonban most egészen más volt: látta már ugyan öltözni, gyakorlás vagy úszás közben, de sosem érintette még őt ennyire bizalmasan. Elvörösödött, de a férfi erőtlen pihegése végül legyőzte zavarát. Amilyen gyöngéden csak lehetett, lefejtette róla a felöltőjét és a félig már szétvágott nadrágot, majd alsónadrágra vetkőztetve újra betakarta.

Elszaladt a ruháival a fürdőhelyiségbe, ahol gyorsan azokat is kiöblítette. A korábban talált tálban tiszta vizet vitt a kabinba, és bár olykor-olykor kilöttyintette azt a folyosón, remélte azért, hogy a többi utas nem fog elcsúszni rajta.

Leült az alacsony ágy mellé egy tiszta kendővel a kezében, és nagyot sóhajtott. Kitakarta a mesterét, és hevesen dobogó szívvel végigmérte őt.

– Gyönyörű tested van… – gondolta epekedve, ahogy a férfi formás, izmos mellkasát, karját és lábait figyelte.

Tudta azonban, hogy nincs ideje késlekedni, ezért belemártotta a kendőt a vízbe, és óvatos mozdulatokkal törölgetni kezdte Vos végtagjait, mintha attól félne, hogy egy-egy durvább érintésre felébredne.

– Tudod, ezt sose így képzeltem… – mondta magában, mert hiába volt mestere az Erőn keresztül mély álomba merülve, kiejteni a szavakat még így sem volt bátorsága. – Megérinteni téged… – tette hozzá, ahogy a férfias, hosszú ujjait törölgette. – Te is megfürdettél engem – gondolt vissza tatuini kalandjaikra. – Lemostad rólam a fűszert…

Nem tudta, mennyire csinálhatja helyesen, mert sose volt még hasonló helyzetben, és igyekezte kerülni azt is, hogy bizalmas helyeken hozzáérjen.

Vos teste egészségesebb színt öltött, népére jellemző, barnult bőre immár viszonylagos tisztasággal feküdt a szemmel láthatóan kényelmetlen ágyon.

– Úgy szeretnélek megcsókolni…! – nézett rá Aayla vágyakozva.

Óvatosan megcirógatta az arcát, majd keserűen inkább újra betakarta őt, és kivitte a vizes tálat.