Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 21. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 21. fejezet ~
Denisz és Retekszisz haladt a szökevények élén, Tüskefog pedig csendben bandukolt mögöttük a szintén szótlan vidrával. A repülőmókus volt az, aki hirtelen megtorpant, és mozdulatlanná dermedt.
– Két sast látok! – suttogta. – A gát felé vezető utat figyelik!
– Ha megfizetjük az útdíjat, figyelhetik, nincs okunk az aggodalomra – jegyezte meg a herceg.
– Azért nem üres kézzel érkezünk… – emlékeztette őket Retekszisz, és megtapogatta az ellopott pénzt tartalmazó erszényét, valamint a ruhái alá tömött dinamitrudakat.
– Lövésre készen figyelnek – mutatott előre Denisz, ahogy jobban szemügyre vette az íjat és idegre helyezett nyílvesszőt szorongató szárnyasokat.
– Hallok valamit! – kuporodott le egy bokor takarásába Vidrovszki.
Ahogy melléje telepedtek, és lépteik nesze elhalt, tompa, távoli kiabálásra, szitkozódásra lettek figyelmesek, valamint röppenő nyílvesszők összetéveszthetetlen hangjára.
– Egyik sem ismerős… – állapította meg a vidra. – Szóval részemről megvárhatjuk, míg legyilkolják egymást… – vonta meg a vállait.
A sül és nyest jobb oldal felé lopakodott, hogy tisztább rálátása legyen az eseményekre, míg a repülőmókus és a vidra bal felé haladt. Vidrovszki ügyetlenségében nagyobb zajt csapott a kelleténél, és csak Retekszisz lélekjelenlétén múlt, hogy nem lepleződött le, mert sikerült gyorsan berántania őt egy fa törzse mögé.
Egy kisebb tisztás közepén egy íjász és egy pajzsos nyúl hadakozott öt szárnyassal. Egy harmadik sas lövésekkel igyekezte őket sakkban tartani, míg két holló késekkel és tőrökkel dobálta mindkettejüket. A pajzsos próbálta óvni magukat a támadásoktól, az íjász pedig a takarásából lőtt vissza újra és újra, válogatott sértések közepette.
– Alávaló, mocskos, szárnyas dögök! Inkább itt áztassa vérünk a földet, semhogy közelebb engedjünk benneteket a tanyáinkhoz!
– Így van! Így van! Hamarosan jön a felmentősereg, és levadásznak mindnyájatokat! – rebegte a másik, nem túl meggyőzően.
– Belőletek fogunk megvacsorázni! – erősködött társa, majd ismét lebukott egy újabb nyílvessző elől.
– Több vessző áll ki abból a szerencsétlen pajzsból, mint a te hátadból, tüskés barátom – jegyezte meg derülten Denisz, Tüskefog pedig elvigyorodott.
– Majd mi megvédjük tőletek Erdőmélyét, átkozott söpredék! – szavalta fennhangon az íjász nyúl. – Nem kérünk a fölényeskedésetekből! Takarodjatok vissza abba a koszos fészekbe, ahonnan jöttetek!
– Apád kakukk! – kiáltotta a pajzsos az egyiknek, amin a két lándzsás szökevény kuncogni is kezdett.
– Megvédjük a rókák nemzetségét tőletek!
– Mit gondoltok? Segítsünk nekik? – kérdezte Tüskefog, ahogy megsajnálta bajba jutott nyulakat.
– Én még nézném egy kicsit! – súgta az út túloldaláról a bokorban hasaló Vidrovszki. – Szórakoztató ez a színdarab!
– Öten vannak kettő ellen… Ez nem túl igazságos felállás… Ezek a hollók itt állnak, nekünk háttal – mutatott előre a sül, akinek bántotta a lelkiismeretét a jelenet. – Velük nem vagyunk szövetségben, őket lelőhetnénk, nem?
– Felőlem… – forgatta meg a szemeit a vidra. – Legalább lesz egy jó vacsoránk. És én bárkinek szívesen építek egy emlékművet!
A szárnyasok egyforma öltözéket viseltek, melyben felismerték a Sasok Szövetségének uniformisát.
– Gondoljatok bele! Lehúzhatnánk róluk az egyenruhát, kifoszthatnánk őket, talán még egy-két plusz jelvényt is zsákmányolhatunk…! – érvelt a herceg. – Szerencsétlen Puszedli is hogy örülne egy új ruhának!
Társai kuncogva megcsóválták a fejeiket.
– Képzelem, mit művelhet a kupiban! – jegyezte meg Retekszisz. – Szerintem mindegyik kuncsaftja ruha nélkül megy haza!
– Előnyben vagyunk! Te beleállíthatnád a dárdádat valamelyik holló hátába – pillantott a nyestre Tüskefog -, én meg megpróbálnám lelőni a másikat! – vette le a válláról az íját.
Hunyorítva célzott és a kiszemelt áldozat hátába lőtte a nyílvesszőt, aki nyikkanás nélkül azonnal holtan esett össze.
– Jó volt a szög! – biztatta Vidrovszki, ahogy a derékszögű háromszögével a csatatér alakulását vizsgálta.
Denisz ezzel egy időben kihúzta magát, és jókora erővel hajította el a dárdáját. A fegyver áthatolt a holló testén és azonnal mozgásképtelenné tette az egyik szárnyát. A lény káromkodva feljajdult és társára pillantott volna, de az ekkorra már a földön feküdt.
– Kááár! – nyögte meglepetésében.
Tüskefog már a második nyílvesszőt húzta fel, és megcélozta vele. Eltalálta a szárnyast, aki jajveszékelve ugrált a fájdalomtól, ezt használta ki az íjász nyúl, és a takarásból bevitte a győztes találatot, a holló a földre hanyatlott.
– Igen! – törtek ki üdvrivalgásban a bundások.
– Megjött a felmentősereg!
A harmadik sas közelebb röppent hozzájuk, és lőni kezdte őket. Az eredeti két sas megfigyelő célba vette a kalandorokat, ezért Tüskefog fordult egyet, hogy lőhesse őket. Denisz kiugrott a bokorból, hogy kiránthassa a hollóból a dárdáját, és épp eléggé izgett-mozgott ahhoz, hogy a sas ne találhassa el őt. A nyílvessző a földbe fúródott mellette, de a sül is elhibázta a következő lövését.
– Ebből még baj lehet…! – gondolta, ahogy észrevette a feléje száguldó nyílvesszőt.
Igyekezett felborzolt tüskéivel úgy fordulni, hogy az csak minimális kárt tudjon benne tenni. Érezte, hogy a bőrpáncélját a vessző hegye felsértette, de az végül elakadt a tüskék közt.
– Teringettét!
Denisz megmarkolta dárdáját, és elhajította, de célpontja sikeresen elugrott előle. A nyulak közben állóháborút vívtak saját támadójukkal, a megmaradt három sasnak köztük és a szökevények között kellett megosztania a figyelmét.
– Azt hiszem, segítenünk kell… – tápászkodott fel Vidrovszki, és levette a válláról a csatacsákányát.
Mire ezt azonban kimondta, a herceg bevitt egy újabb sikeres találatot, és az íjász nyúl is megsebezte saját sasának vállát.
A vidra, aki eddig takarásban volt, sikeresen odaosont a kiszemelt áldozata mögé, és úgy beleállította a hátába a csákányát, hogy az egy hörgést követően elterült. Az utolsó sas sérülten vergődött, Tüskefog pedig lerohanta és a földre szorította, hogy Retekszisz megkötözhesse.
– Húzzuk egy halomba a hullákat, hogy ki lehessen fosztani őket!
A két nyúl leeresztette a fegyverét, és csillapíthatatlan boldogsággal rohantak feléjük. Hálásan ölelgették őket.
– A bányában miért nem ilyen szép példányok voltak…? – motyogta keserűen a repülőmókus a jó kiállású íjász láttán.
– Köszönjük!
– Bármikor! – vágta rá magabiztosan Vidrovszki.
A két bundás a vámszedők egyenruháját viselte, az egyikük oldalán egy kis erszény fityegett.
– Ha már itt vagyunk… mennyi útdíjjal tartozunk? – kérdezte a repülőmókus.
– Hiszen megvédtetek bennünket! Csak nem gondoljátok, hogy ezért még pénzt fogunk elkérni tőletek? – hüledezett a pajzsos. – Legalább táborunkba gyertek el, egy jó kis vacsorára!
– Ez remekül hangzik! – bólintott Denisz.
– De saslik legyen ám!
– Kedves barátaink! – szólalt fel diplomatikus hangon Tüskefog. – Akkor engedjétek meg, hogy ezeket a gaz szárnyasokat megszabadítsunk minden olyan holmitól, ami nekünk hasznos lehet! Aztán összekötjük a bokájukat és elhúzzuk őket a táborig, ahol nagyon finom vacsorát készíthettek belőlük!
– Nagyon jó szakácsunk van, majd meglátjátok! – bólogattak a nyulak. – Egyet majd én kizsebelek, de a többit rátok bízom!
– Megszolgáltad! – veregette meg a vállát a vidra.
Míg a szárnyasokat motozták, Tüskefog összeszedett egy tegeznyi nyílvesszőt, hogy feltöltse a tartalékait. Az egyik sastól egy tekercs véres kötszert sikerült zsákmányolnia, amit csalódottan félrehajított, de 10 érmét azért el tudott emelni a zsebéből. Retekszisz a pásztorpite receptjével és 8 érmével gazdagodott, míg Vidrovszki egy penészes félcipót talált. Denisz volt a legszerencsésebb, mert egy pár bőrcsizmát húzott le áldozatáról, melyen fényesen csillogtak a fémcsatok.
– Mintha csak rád öntötték volna!
– Nocsak! – mutatta fel a szerzeményét a nyúl, egy kézi mérleget súlykészlettel, aminek láttán a kalandorok harsány hahotázásban törtek ki.
A két vámszedő megindult az erdő sűrűje felé, közben lelkesen ecsetelték, miféle lakoma vár így rájuk. Az Erdei Szövetség elkötelezett híveiként mutatkoztak be nekik, Falánk Friciként és Nyalka Íliászként.
– Ha van különleges kívánságotok, azt is el tudjuk készíteni nektek!
– Én valamelyiknek a combját elropogtatnám… – jegyezte meg korgó gyomorral Tüskefog.
– Bármit! Vannak nagyon finom gombáink is!
– Ó, akkor egy jó gombás paprikást megennénk! – nyalta meg az ajkait Retekszisz.
– Ilyen finomat mi is rég ettünk! A Szövetségben mostanában csak halat, száraz kérget meg algát rágcsáltunk…
– Ha tudnátok, mi is miféle szemetet megettünk az elmúlt napokban… – pillantott az égre a herceg.
– De a lényeg, hogy a jó ügy érdekében keresztezték egymást az útjaink! – lelkendeztek a nyulak. – Látszik rajtatok, hogy igaz erdei állatok vagytok!
– Ezt mi is már messziről láttuk rajtatok! Becsülettel álltunk be mellétek a küzdelemben!
– És szeretjük a sasokat! Megenni! – kurjantotta a repülőmókus.
– Na de mondjátok csak! Mi a célja a kalandjaitoknak? – faggatta őket Íliász – Elköteleződtetek-e már valamelyik tábor irányában?
– Tudjátok, én messziről jöttem, a víz országából – sóhajtotta a vidra. – Nem ismerem ezt a környéket, de szeretnék felfedezni belőle minél többet! Egyelőre… függetlenül… De ha építeni kell valamit, abban számíthattok a szakértelmemre!
– Számítunk is! Számítunk is! – bólogatott Frici. – Tudjátok, a Szövetség egyelőre ingatag lábakon áll… Adományozóink jóindulatából tudjuk fenntartani magunkat, és számítunk a ti nagylelkű segítségetekre is!
– Tudjátok… jelenleg minket se vet fel igazán a pénz – hazudta Retekszisz, gondosan elrejtve előlük teli erszényeit. – Két barátunkat mennénk kiszabadítani, akiket elraboltak mellőlünk! Két gyönyörű hölgytársunkat!
– A Lókötő Kikötőbe hurcolták őket!
– Kik rabolták el őket? Csak nem ezek a gyalázatos szárnyasok? Mert akkor riadóztatjuk az egész tábort és segítünk kiszabadítani őket!
– Mindenféle aljas népség – csóválta meg a fejét lemondóan Tüskefog. – Az a Domonkos…
– Ó! Csak nem a Vakondok Domonkos úr őexcellenciája? – rebegte Íliász félve. – Hiszen ő az egyik legnagyobb támogatónk…!
A kalandorok gyors, óvatos pillantást váltottak egymással, ugyanis érezték, hogy könnyen bajba kerülhetnek, ha tényleg a vakond pártfogoltjaira bukkantak.
– Lehet, hogy az ő szándékai nemesek, de a csatlósai gonoszak! – mondta végül Tüskefog, és csak remélni tudta, hogy kellően diplomatikusan fogalmazott. – Visszaélnek a hatalmukkal!
A nyulak tépelődve haladtak tovább, a herceg azonban sokat sejtető pillantást váltott a vidrával, jelezve, hogy elég messze vannak még a táboruktól, és elvághatják a torkukat, ha kell, és azzal kimászhatnának a bajból.
– Na és mondjátok! Zsugázni tudtok? – kérdezte Vidrovszki, figyelve kísérőik reakcióját.
– Jaj, annyi, de annyi játékot játszunk, hogy azt el se tudjátok képzelni! – lelkendezett Frici. – És hát mondjátok, mi mást csinálhatna ennyi kan egymást közt?
– Volnának ötleteink, de akkor mindegy… – motyogta vigyorogva a vidra.
– Játszunk egy jót! De meséljetek magatokról! Kik vagytok, honnan jöttetek?
– Sültuppi vagyok – felelte Tüskefog. – A sülök birodalmából jöttem.
– Mihez értesz, Sültuppi barátom?
– A fegyverforgatáshoz!
– Ahhoz bizony! Ezt tanúsíthatom is! – bólogatott Íliász. – Na és te, mókus uram? – fordult Retekszisz felé.
– „Hölgyem”! – köhintette a repülőmókus.
– Elnézést! Olyan harci rátermettségről tettél tanúbizonyságot, hogy nem is gondoltam volna! Megkövetlek, derék kisasszonyom!
– Én inkább karbantartani szeretem a fegyvereket, nem forgatni.
– Engem is karbantarthatnál – kacsintott rá a csinos nyúl, Reteksziszről pedig nem lehetett megállapítani, hogy a szemérem miatt vörösödött el, vagy csak bundájának szokásos, színváltó jellege miatt. – Nagyon éles és gyors dárdám van… – köhintette Iliász félreérthetetlen pillantások közepette.
– Vacsora után… megbeszélhetjük…
Frici bajsza lekonyult, és csalódottan menetelt tovább.
A Szövetség tábora a gát mentén terült el, és lassan beesteledett, mire elérték. Egy kis sebes patak haladt el a közelükben, melyben halászni lehetett. Sátrakban, üregekben, földbe ásott lyukakban húzták meg magukat, és kisebb-nagyobb tábortüzek körül üldögéltek. A tisztásuk közepén egy szépséges szomorúfűz állt.
– Ez a mi szent fánk – mutatta büszkén Iliász. – Napnyugtakor mindig imádkozunk körülötte. Szívesen látunk titeket is az imára!
Leadták a konyhaszolgálatos tagoknak a zsákmányt, akik lelkesen elkezdték előkészíteni a szárnyasokat a vacsorához.
– Gyertek! Úgy illik, hogy elsőként a vezetőt köszöntsük! – mutatott a tábor belseje felé Iliász. – Hadd mutassuk be nektek Toprongy Gyurkát! Ő a gáti nomádok veterán vezetője.
Tüskefog szeme felcsillant.
– Ez a név…! Ő az egyike azoknak, akiknek a nevét megkaptuk attól a Szeráfin macskától, hogy tudjunk meg róla minél többet! – gondolta, és érezte, hogy hevesen verni kezdett a szíve. – Vajon miféle szerzet lehet? Ugyanolyan gazember, mint a többi, akit eddig megismertünk?
– Mindenki tiszteli őt – folytatta Frici. – A legutóbbi, nagy háborúban harcolt Erdőmélyén a sasok ellen.
Egy őszülő bundájú, de még mindig jó kiállású róka úr fogadta őket, aki eddig csendben üldögélt a tűz mellett és olvasgatott. Íliász odalépett hozzá, és rendkívül tiszteletteljes hangon ismertette vele, mi történt a tisztáson, némileg kiszínezve a szárnyasokkal való összecsapás részleteit.
– És ekkor megjelentek ezek vitéz kóborlók, és a segítségünkre siettek! – összegezte végül, ahogy az újonnan érkezőkre mutatott.
Tüskefog illedelmesen fejet hajtott.
– Foglaljatok helyet és csatlakozzátok hozzánk! – intette őket közelebb, és maga is bemutatkozott nekik.
– Én Sültuppi vagyok.
Retekszisz elfehéredett és meg se mert szólalni.
– És benned, fiam, kit tisztelhetek? – fordult az öreg inkább Deniszhez.
– Denisz vagyok… és megöltem… az egyik sast…
– Szeretem a sasokat! – kiáltotta váratlanul Retekszisz, és mind összerezzentek.
– Igen! Gombával, paprikásan! – kiáltották a Szövetség ifjú tagjai, akik a róka körül álltak.
– Gombapaprikást mindenkinek!
Gyurka elmosolyodott.
– Nos… akkor tisztelettel én is bemutatkoznék… – hajolt meg a vidra is. – Vidrovszki vagyok, az építész! Szakmai szemmel nézve… ez a gát pompás állapotban van!
– A megfigyelőállásainkat is megnézhetnéd!
– Egy séta keretében bármit megnézek!
– Van egy karbantartónk is, aki meg is javítja őket! – jegyezte meg a herceg.
– Gedeon! – intett közelebb Gyurka egy mogorva nyulat. – Itt vannak ezek a tehetséges vendégek, akik szívesen megjavítanák a lőállásainkat!
– Gyertek velem…! – hörögte mély hangon Gedeon.
– Fegyvereitek is vannak? – kérdezte Retekszisz.
– Vannak…
– Vigyél! – nyögte a repülőmókus szinte reszketve az örömtől.
Tüskefog összepillantott Denisszel. Nem volt épp ínyére, hogy ismét elválasztották őket egymástól, mert ez a bányában sem volt biztonságos döntés.
– Gyakoriak az ilyen támadások, mint amilyennel ma Iliász és Frici szembesült? – kérdezte a sül.
– Gyakoriak bizony – bólogatott keserűen Gyurka. – Úgy tudjuk, legutóbb Szabadrévben próbálkoztak valami hasonlóval ezek a nyomorult sasok. De szerencsére az én jó barátom, Mancsfréd sikeresen megakadályozta, hogy kárt okozzanak.
Tüskefog ajkaira félmosoly kúszott.
– Nem kenyerem a dicsekvés, de mi is jártunk Szabadrévben és volt szerencsénk megismerkedni Mancsfréd úrral – mondta. – Ha bátorkodhatom megjegyezni… volt szerepünk abban, hogy meghiúsuljon a sasok támadása.
– Nohát! Nohát! Csak nem ti vagytok az a csapat, akiknek sikerült beférkőznie a sasok táborába? – hajolt közelebb Gyurka csodálkozva.
– Sajnos két társunk, aki szintén részt vett a titkos műveletben, fogságba esett a Lókötő Kikötőben, őket igyekeztünk volna kiszabadítani, amikor nyúl barátainkba botlottunk – szőtte tovább a mesét a sül. – De jó látni, hogy ismét egy olyan becsületes, dolgos, jó ügyet szolgáló közösséggel találkoztunk, mint amilyen Mancsfréd úr települése volt.
– Ha sikerül kiszabadítanotok a barátaitokat, örömmel fogadnánk, ha csatlakoznátok az Erdei Szövetségünkhöz! – ajánlotta a róka.
– Nyilván nem beszélhetünk barátaink távollétében – pillantott Tüskefog arrafelé, amerre a két társukat Gedeon elvezette -, hogy hivatalosan is elköteleződjünk a Szövetség mellett, de enélkül is látható, azt hiszem, hogy a jó ügy érdekében hajlandóak vagyunk az áldozatokra.
– Így van, bár sajnos meghálálni nem tudjuk.
– Nem is szükséges – felelte a sül. – Egy finom vacsora is boldoggá tesz minket.
Ahogy az étel elkészült, finom sült és ragu illata lengte be a tisztást, a Szövetség tagjai pedig lelkesen sorakoztak a kondérok és nyársak mellett fa tányérkáikkal és italos kupáikkal. Tüskefog, kívánságához híven, egy jókora sült combot kapott, melyet csendben majszolgatott, miközben a veterán róka emlékeit, meseszerű anekdotáit hallgatták. A hercegnek szinte könnybe lábadt a szeme, ahogy megízlelte a finomságot, annak tükrében, min kellett napokon keresztül tengődniük.
– Hosszú, sok éves hagyománya van már annak, hogy Erdőmélye északi részén ennyire utálják a szárnyas bestiákat. Az erdő lakói békében és viszonylagos nyugalomban éltek, míg a térség csúcsragadozója ki nem kiáltotta felsőbbrendűségét a föld és égbolt lakói felett, és kemény fejükbe vették, hogy megharcolják egymás közt, ki a különb a legkülönbek között. Torkolatrév, mert akkor még Szabadrévet így hívták, mindenképpen ki akart maradni ebből az összezördülésből, ezért következetesen egyetlen tollas urat sem voltak hajlandóak támogatni. Hogy ennek köze volt-e ahhoz, hogy épp a falu felett esett egymásnak a két tüzérség, már nem tudni. A tény viszont az, hogy a tisztás nagy része megsemmisült, a téglaépületeken kívül minden odaveszett. A legjelentősebb veszteség kétségkívül a Teremtő Fát érte, de a lakosság nagyobb része, az egér nemzetség is átírta a területi viszonyokat. Az aprókezűek a következő tisztáson megalapították Menedékvölgyet, a rókák nemzetsége viszont maradt, és újjáépített mindent, ami ma is látható. Az ég urait azóta is csillapíthatatlan gyűlölet követi pusztításukért. A Teremtő Fát ugyan egy sarjból újra hajtatták, így a falu emlékezete megmaradt, a fájdalmukat azonban sosem feledhetik.
Többen felsóhajtottak a szomorú történet hallatán.
– Innen ered a mondás is: északra sasfajzat csak fazékban juthat be!
A szövetség hívei koccintottak és felkiáltottak a humoros gondolat hallatán.
– Annyi éve történt már, s akik e kort megélték, a tapasztalataikat jó szerével magukkal vitték a sírba, az igazság pedig azóta elkorcsosult a történetmondók önkényes meséi miatt – folytatta Gyurka. – Én azonban úgy éljek, nagyanyám elbeszélése alapján úgy adom vissza a tollas háborúk történetét, ahogy az ténylegesen megesett! – tette hozzá, távolba révedő tekintettel. – A visszaemlékezések kezdetén Erdőmélye egy gyéren lakott, s egymástól jól elszigetelt együttélések helyszíne volt. Jól megfértek egymás mellett a rókák vakarékai, a szorgalmas és szapora nyulak, az újító egerek és a maroknyi idegen szerzetek. Egyedül a sasok nemzetsége, a szárnyasok közül a legnyughatatlanabb népség, nem tudott meglenni saját fajtársaival. A legelső, nagy mészárlást az északi és déli sziklaszirt, Fényestollú Friderika és Hazugcsőrű Herbert ivadékai robbantották ki. A két család tolldobálása során nem kevesebb veszteség érte Erdőmélyét, mint a teljes görény- és nyestnemzetség elmenekülése a környékről – pillantott együttérzően Denisz felé. – Ezt számos kisebb család összefogása, majd megzsarolása követte, s miután a tollasok kifogytak a saját és az égi népek erőforrásaiból, kérlelve kérték a földi népek segítségét saját csatáik lezárásához. Ám a civódások sosem akartak abbamaradni! Amikor 2-3 prominens fészekalj kiirtotta egymást, valahogy mindig akadt egy olyan újabb család, aki beállt a sorba a hatalomért, s ezek már nem szép szóval kérték az erdő ajándékait, hanem annak királyaként és jogos uralkodóiként követelték az erdei állatok egyenkénti részvállalását önös és értelmetlen csatáikban. Így váltották egymást Erdőmélye felett a sasok elnyomó dinasztiái, melyek tehetetlenséget, éhínséget és gyanakvást hoztak a fás tisztások és erdei csapások közé, dühöt és frusztrációt okozva, és sosem látott ellentéteket és bűnöket szítva a susnyás őslakosai között.
Fiatal hallgatósága csendben emésztgette a szavait. Tüskefog tekintete az egybegyűltek között cikázott, hogy felmérje az erőviszonyokat, kell-e tartaniuk bármilyen rajtaütéstől, kizsebeléstől, de nem érzékelt veszélyt. Időközben a repülőmókus és a vidra is visszatért, és mint kiderült, amit csak lehetett, megnézettek, megjavíttattak velük. Nekik is bőven jutott a vacsorából, Retekszisz pedig már az aznap esti randevúján, Vidrovszki a szerencsejáték-lehetőségeken gondolkozott. A csábos Iliász a tűz túloldaláról kacsintgatott a repülőmókus felé, kotoréka felé hívogatva őt. A vidra faarccal meredt maga elé, mint akinek a lelkét is kiszipolyozta a különc Gedeon, és bátran kapott a gyógynövénylikőr felé, mellyel a helybéliek kínálták. Denisz bizalmatlanul figyelte, ahogy egy hamiskás modorú nyúl, János leült melléjük, és megdörzsölte a tenyerét.
– Nos, hajlandóak vagytok támogatni a gáti nomádokat? – csörgette meg az erszényét. – Figyelmeztetlek benneteket, nagy hamiskárty-…. akarom mondani, játékos vagyok, és mellesleg mentálhigiénés tanácsadó.
– Érdekes kombináció… – szaladt fel a vidra szemöldöke. – Ha támogatást akarsz, akkor azt el is kell nyerned tőlünk!
– Ám legyen! Játsszunk valamit, vagy szeretnétek igénybe venni a szolgálataimat? Bölcsességekkel és jóslatokkal kereskedek, mindenkinek személyre szólóan, fejenként 2 érméért.
Tüskefog felkacagott.
– De áldást és átkot is tudok szórni, tetszőlegesen választható témakörben, most még csak bevezető áron, fejenként 1 érméért, mert még én is tanulom a szakmát – folytatta János. – Ezen kívül mélylélektani foglalkozást is tudok kínálni, 3 érméért fejenként.
– Maradjunk a… klasszikusoknál! – mondta Vidrovszki. – Kockázzunk!
A szerencse János mellé szegődött, el is nyert 1 érmét a vidrától. Deniszt sikerült rábeszélnie egy jóslatra, amiért 2 érmét gombolt le róla.
– „Nem kerülne horogra az a hal, amelyik csukva tartja a száját!” – hallatszott a jövendölés némi merengés és koncentráció után, Tüskefog pedig kétkedve próbálta értelmezni a fura mondatot.
– Ne szólj szám, nem fáj fejem…?
A nyest se tudta különösebben mire vélni a dolgot, és inkább egy áldást kért, reménykedve abban, hogy lesz is annak hatása. Utána viszont nagyot ásítottak, ezért egy terebélyes jurtába kísérték őket, ahol Toprongy Gyurka mellett leheveredtek pihenni. Magukkal vitték táskáikat, felszerelésüket is, és végre kellemesebb körülmények között hajthatták álomra a fejüket.
***
Tüskefog ébredés után úgy döntött, megnézeti korábbi sérüléseit a tábori orvossal. Egy denevér fogadta őt, nem kevésbé álmosan, és kérte, hogy feküdjön le elé az asztalára. Egy különös ingával vizsgálta először, melyet a teste felett lóbált.
– Nincs benned negatív, rossz energia – mormolta a felcser, majd szabaddá tette a sül hasát, megtapogatta és leköpte a sebet.
A herceg csodálkozva figyelte a ténykedését, ahogy ezt követően az alkoholért nyúlt, és azzal is áttörölte a felületeket, majd különös, visító hangon egyfajta áldást mondott felette.
Tüskefog meg volt győződve, hogy semmi hasznosat nem csinált vele, de azért adott neki 1 érmét hálája jeléül, fáradozásaiért.
Csatlakozott a társaihoz, és szerény, szárított és sült halas reggelit kezdtek el rágcsálni. Voltak, akik kukacokat túrtak ki a földből, melyet aztán a szakács gesztenyelisztben meghempergetett és serpenyőben kisütött nekik. A sülnek nem volt ínyére újra bogarakat enni, a hallal messzemenőkig elégedett volt.
Észrevette, hogy Vidrovszki feszülten fészkelődni kezdett, ahogy meglátta közeledni Gedeont, előző esti, mogorva kísérőjüket. A nyúl ledobta magát mellé a földre.
– Egyél már! – sürgette.
– Mindent a maga idejében… – nyögte a vidra, és kelletlenül fogadta el a sört, amit a hím hozott neki.
– Rokonlélek vagy, mert te is utálod a macskákat!
Vidrovszki kidülledő szemekkel, segélykérő pillantásokkal fordult társai felé, és mind sejtették, hogy a nyúl újabb szerelni való építményekhez akarja magával cipelni őt. A vidra már arra készült, hogy keres valami kritikus hibát a gáton, vagy ha nem talál, hát csinál egyet rajta, amivel kimentheti magát, hátha akkor szabadulhat a nyúltól, de Gedeon erősködött.
– Nem! A lőállások fontosabbak!
– Ha a gát átszakad és elmossa az egész táborotokat, nem lesz semmi, ahonnan ezeket a szárnyasokat feltartóztathatnátok! – érvelt a kalandor.
– Nem, nem! – csóválta a fejét a nyúl.
Ekkor azonban egy bárány odalépett melléjük.
– Gyere, Gedeon barátom! Hagyjuk, hadd dolgozzon a mesterember! – mentette meg őket a kellemetlen beszélgetés folytatásától.
Vidrovszki megkönnyebbülten sóhajtott.
Retekszisz, egy különösebben nem túl izgalmas éjszaka után saját fegyvereiket fényesítgette, majd látta, milyen csorba, ütött-kopott felszereléssel rendelkeznek a Szövetség harcosai is. Fellelkesülve kínálta fel szolgálatait, és kisvártatva egy jókora halom fegyver jelent meg előtte, ami élezésre, fényezésre, javítgatásra szorult.
– Méltóságos uram, szívesen felajánlom a szolgálataimat, és tanítgatom a katonáit a fegyverforgatás tudományára… már amennyire értek hozzá – mondta végül a sül, Toprogy Gyurka pedig örömmel élt a lehetőséggel.
Összehívta fiatal és jobbára tapasztalatlan beosztottjait, akik nemcsak a sül, hanem Denisz mögé is beálltak, hogy eltanulják az íjászat, a kardforgatás és dárdavetés tudományát, azok minden csínját-bínját.
Amikor egy kis levegőhöz jutott, Tüskefog félrevonult, majd észrevette a tisztáson az előző napi jós nyulat, Jánost, és úgy döntött, magának is kér egy áldást és egy jövendölést.
– Ne felejtsd el, Sültuppi! „Ha fekve köpsz az ég felé, az visszaszáll a képedre!”
A herceg arcáról nehezen lehetett volna leolvasni, mit gondol, de máris megbánta, hogy egyáltalán eszébe jutott a balga ötlet, hogy jósoltasson magának. A szent fához kísérte a nyulat, aki ott heves hajlongásba és kántálásba kezdett, Tüskefog pedig, jó szokásához híven, ütemesen rázni kezdte a farát, hátha az segít valamit.
– Ruházza fel a Teremtő Fa ezt a hatalmas harcost még nagyobb erővel, sikerekkel, bölcsességgel!
Az egekig magasztalta délceg alkatát és pompázatos tüskéit, a rituálé után pedig a sül meg volt győződve róla, hogy máris erősebbnek érzi magát.
– Remélem, megérte ez a 3 érmét… – gondolta.
Ifjú tanítványai már várták a visszatértét, ő pedig nagylelkűen ismét fegyvert ragadott, és tovább oktatta őket.
0 hozzászólás