Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 40. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek. Karakterek galériája itt.
~ 40. fejezet ~
– Mennyi ideig voltunk távol? – kérdezték a kalandorok a férfitől.
– Majdnem… egy hétig! Azt hittük, meghaltak!
– Miután mi eltűntünk, találtak holttestet? A pap Des Arionét például? – kíváncsiskodott Aria.
– Hát… volt itt egy ember – vonta meg a vállát tolmácsuk.
– És amíg nem voltunk itt, járt a fehér ember?
– Nem.
– Másvalaki nem érkezett a papon kívül? – erősködött Akia.
– Voltak erre emberek… – felelte a férfi.
– Katonák vagy kalandozók? – kérdezte Éla.
– Talán kalandozók. Felmentek a hegyre.
– És lejöttek azóta?
– Még nem.
– Nappal mentek fel vagy este?
– Nappal. 2-3 napja.
– Ez nem hangzik túl jól… – gondolta Éla.
– Hatan voltak. Fekete ruhát viseltek.
– Miután mi eltűntünk, az ott hátrahagyott dolgainkon észrevettek valami változást? – faggatta tovább a félelf. – Eltűnt, elszenesedett, vagy bármi hasonló…?
– Semmit. Csak a küszöb tűnt el.
– Ön vagy a faluban bárki más emlékszik esetleg egy Amadea nevű hölgyre? Meg tetszik tudni kérdezni az öregeket, bölcseket?
A férfi azonban elsápadt, szemei elkerekedtek. Egy gyermekmondókaszerű versikét kezdett mormolni, ami egy Amadea nevű nőről szólt, aki az erdő boszorkánya, elviszi a gyerekeket és megsüti őket, ezért nem volt szabad az erdőben csellengeni.
– Ezzel a mondókával fegyelmezték a szülők a gyermekeiket, hogy ne menjenek az erdőbe?
A tolmács bólintott.
– Tetszik tudni, hogy ő valóban élt-e, és ha igen, mikor, vagy csak valami legenda az egész? – kérdezte a szőke félelf.
– Még a nagyapámtól is hallottam ezt a mondókát, és már ő is hallotta gyermekkorában.
– Hát… mi nem kellettünk neki… – töprengett Tíra.
– Igaz, minket hazajuttatott…
– Csak a kisfiúkat szokták ezzel riogatni, a lányokat nem bántja.
Éla körbenézett.
– Nyugatról érkeztünk vissza… és ha továbbhaladnánk, a Tilemaer felé vezető útra érnénk.
– Kikerültünk a hurokból – bólintott Ashata.
– Nem kellene visszakerülni bele…
– Így viszont, hogy újra a mi síkunkon vagyunk, megnézhetnénk a csonthadsereg mezejét – fűzte tovább a gondolatmenetet az amazon.
– Igen, az az egyetlen dolog, amit ebben a valóságban nem néztünk meg – helyeselt a félelf.
– Jó, de utána áshatnánk is – figyelmeztette őket Aria. – Ott, ahol a néni kunyhója eredetileg állhatott. Hátha ott találjuk a rubint.
– Akár most is áshatunk, előtte – egyeztek bele a többiek. – A mezőt holnap reggel is megnézhetjük.
– Az istálló megvár minket… Majd megint csinálunk véres kását.
Szemmel kimérték az épület eredeti helyzetét, mely az egyik most is álló házikó veteményeskertjébe esett. Megkérték segítőjüket, bírja rá annak tulajdonosát, hadd áshassanak a területen. Éla 10 rezet adott neki hálaképp, amikor az végül rábólintott a dologra. Ásókat kértek, és munkához láttak. Legalább másfél órán keresztül dolgoztak, mire a lapát vasa követ ért, és sikerült kitapogatniuk az egykori kunyhó körvonalait.
A falubeliek aggodalmaskodva gyülekeztek, és félve figyelték az ügyködésüket. Nem értették, mit kereshetnek, és nem volt épp bizalomgerjesztő, amikor a kunyhó romjait megtalálták. Az egykori küszöb alatt azonban semmi sem lapult.
– Csalódott vagyok… de legalább megtaláltuk. Jól becsültétek meg a helyet – pihegett Éla.
– Eddig is tudtuk, hogy a kyrekben nem lehet bízni…
– Ez volt itt a ….! – kezdte volna Akia a tömeg felé fordulva, Ashata azonban azonnal odaugrott hozzá, és a szájára tapasztotta a kezét.
– Ez egy régi házikó volt, amiben úgy sejtettük, hagytak hátra valamit, de nem találtunk semmit – próbálta kimenteni magukat, és szigorú pillantással elnémította a félelfet.
A tolmács férfi azonban nem tűnt ostobának.
– És honnan tudtátok, hogy itt van?
– Ez egy nagyon szokatlan történet… – vallotta be Éla.
– Ez egy sugallat volt! – erősködött Aria.
– Neki nagyon furcsa istene van! – próbálta menteni a helyzetet most már Akia is. – Folyton különös utasításokat küld neki!
– Még békát is tud idézni! – vigyorgott az amazon.
– Az istenem nagyon szeret szórakozni velem, hogy ilyen feleslegesnek tűnő feladatokat bíz rám! De nem fogjuk csak így itt hagyni, vissza fogjuk temetni!
Ígéretükhöz híven elkezdték visszalapátolni a földet a kunyhó romjaira, és estére betemették a veteményeskertet.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy üzenjek a kisasszonynak… – sóhajtotta fáradtan Aria.
– Mi lett a halottal, a pap úrral, akinek a testét megtalálták? – kérdezte Éla, ahogy a település belseje és egykori istállójuk felé haladtak a lakosokkal. – Eltemették vagy elvitte valaki?
– Eltemettük – felelte a bácsi.
– A holmijával mit csináltak?
– Elástuk vele együtt.
Amíg a férfi a szállásukat igyekezte leegyeztetni nekik, a kalandorok összenéztek.
– Csak nem akarod kiásni Des Ariont?
– Az életben nem leszünk ennél közelebb egy mágikus fegyverhez! – erősködött a paplovag. – Meg kell szereznünk a kardját!
– Sose fogják hagyni, hogy kihantold!
– Mikor áshatnád ki észrevétlenül? Éjszaka, amikor ők már bezárkóztak, és amikor jöhet a fehér ember! – figyelmeztette Ashata.
– Majd azt mondjuk, az istened parancsolta ezt! Mert nem temették el kellő szertartásossággal!
– Ez így igaz! – bólintott Aria. – Mondja csak, uram! – fordult a tolmácshoz fennhangon a lány. – Hívtak hozzá papot, amikor eltemették?
A férfi azonban megrázta a fejét.
– Hát ez így nincs jól! A lelkéről nem gondoskodtak! Így még visszatérhet… kísérteni!
– De hát mi… elégettük őt máglyán.
A kalandorok meglepett pillantásokat váltottak.
– Vagy… a fegyverét keresik?
– Meg esetleg a papi szent ereklyéjét.
– Van az Arel-hívőknek egyáltalán rendháza? – morfondírozott Aria. – Ahová például egy ilyen kegytárgyat vissza illik szolgáltatni?
– Nem hinném…
– Ellenben… ha tényleg olyan közel álltak egymáshoz Ayshani kisasszonnyal, ahogy azzal Des Arion is büszkélkedett, lehet, hogy az ereklyét vagy fegyverét érdemes lenne visszavinnünk neki, hogy ha úrnőnk emlékezni szeretne rá, azt egy ilyen szent tárggyal megtehesse – érvelt Éla.
– Tetszik ez az eszmefuttatás – dicsérte meg a paplovag.
– A jelvényt, amin az istennő szimbóluma volt, eltemettük vele együtt.
– Azt azért mégse vegyük le róla… – bosszankodtak a kalandorok. – Esetleg a fegyvere? A kardja?
– A rapírját megőriztük.
– Megengedi, hogy megnézzük?
– Vigyék, ha gondolják! – vonta meg a vállát a férfi. – Mi úgyse tudjuk használni.
– Úrnőnknek valószínű jelentőséggel fog bírni – köszönte meg nagylelkűségét Éla. – Helyezzük biztonságba a lovaink és a felszerelésünk mellé, az istállóban!
Látták, hogy a férfi idegesen tördeli a kezét, majd intett néhány társának, akik saját házaik és ólaik felé siettek, ahonnan elővezették a lányok lovait.
– Mivel eltűntek… befogtuk őket munkára – szabadkozott. – Nem tudtuk, visszatérnek-e még.
Éla még 10 rezet adott nekik, megköszönve az igyekezetüket.
– De mondják csak…! Mi történt a hegyen egy héten keresztül?
– Jött a fehér ember… – vágta rá Aria, aminek hallatán a férfi megborzongott, és látványosan keresztet vetett társaival.
– Jött csontvázhadsereg is! – tette hozzá Akia.
– És egy vérgólem…! De még egy tűzsárkány is! – győzködte Tíra.
– Azt mondjuk mi csináltuk… – motyogta Ashata.- Bár ezt nem kell tudniuk.
– És volt egy hős béka, aki meg akart menteni bennünket!
– Varázslatos állatokkal beszéltünk! – mondta Éla. – Tessék elhinni, még a nap se kelt fel!
– Minden kék fényárban úszott! – mutatott az ég felé Aria.
A falubeliek furcsállva hallgatták őket, de a béka után egyre kevésbé akarták elhinni a történetet.
– Arról már hallottunk, hogy Dartonnak van valami madara, de hogy béka…!
– Azok, akik a távollétünkben jöttek, nem mondták, kik ők, vagy hogy ki küldte őket? – kérdezte Éla.
– Mondták azok! Magukat keresték!
– Minket? – hüledeztek a lányok. – Mifélék voltak?
– Katonaemberek.
– Lehet, hogy holnap elmegyünk megkeresni őket. Nehogy bajba jussanak! Talán az úrnő küldte őket…
Ahogy minden lovuk újra a helyére került, a kalandok elvégezték a korábban megismert módon a szertartást, és vacsorához készülődtek. Csendes ámulattal vizsgálgatták Des Arion varázserőtől buzgó fegyverét, melynek forgatásához egyikük sem értett. Lefekvés előtt a paplovag egy gyors, nem túl koherens üzenetet küldött a hercegnőnek, aminek hallatán ők maguk se lettek volna bizakodóak a helyében. Lelkesen várták a választ.
– Megérkezett! – kiáltott fel Aria. – Azt mondja, nagyon örül neki, hogy még életben vagyunk! Miután nem tudott minket elérni, nem is gondolta volna, hogy még élünk! A másik két csapat, ami errefelé járt, valamint egy kis zsoldos csapat is eltűnt, ami azóta a környékre érkezett! Róluk se hallott már vagy 3 napja, ezért örül, hogy legalább mi megvagyunk! Mi vagyunk a legértékesebbek! – kacagott a lány. – Olyan hülyék vagyunk, hogy még meghalni se tudunk!
– Maradjon is ez így! – bólogatott Ashata. – Legyen ez a csapatnevünk, hogy „Rossz pénz”! Mert az nem vész el!
Harsány kacagástól volt hangos az istálló.
– Hogy szól tovább az üzenet?
– Azt kéri, ne menjünk fel a hegyre, mert aki eddig felment, az mind eltűnt – folytatta a paplovag. – Azt mondja, hivatalosan is visszavonja a megbízást. Túl sok az ismeretlen körülmény, ezért nem biztonságos. Majd valahogy máshonnan megközelítjük a feladatot. Ki fog minket fizetni…! – csillant fel a szeme.
– Annyit válaszolj neki, hogy ami nem fért bele ebbe a rövid üzenetbe, azt majd személyesen elmondjuk neki! – javasolta Éla.
– Így van, kérj tőle személyes kihallgatást! – helyeselt Akia.
– Akkor holnap indulhatunk. Most viszont feküdjünk le aludni!
Ashata és Akia vállalta első körben az őrködést, reggel azonban szinte mind egyszerre ébredtek.
– Reggel van…
– Megint elaludtunk! – döbbentek rá.
Kipillantottak az ajtón, és odakint az ég alja kéken derengett.
– A szentségit! Megint átkerültünk?
Aria Szent Fényt gyújtott a csatabárdjára, de az nem jelzett veszélyt. Odakinn állatok hangját és általános ténykedés neszeit hallották, így valamelyest megnyugodtak, hogy nem kerültek át újra egy ismeretlen közegbe.
A paplovag reggelire kását idézett nekik, amit csendben igyekezett elfogyasztani, amikor a nekik fordító úr bepillantott az istállóba.
– Jól aludtak a hölgyek?
– Történt valami az éjszaka? Tetszettek hallani bármit? – kérdezte ártatlan ábrázattal Éla.
– Történt bizony – felelte a férfi.
– Micsoda?
– Jobb lenne… ha velem jönnének!
A kalandorok felöltözködtek, magukhoz vették fegyvereiket és legszükségesebb felszerelésüket, és kíváncsian követték őt. Arrafelé kalauzolta őket, amerre előző nap ástak, Aria pedig, balsejtelemtől vezérelve közben megszentelte mindannyiukat és fegyvereiket. Megtorpantak azonban, amikor észrevették, hogy Amadea kunyhója ugyanúgy állt, ahogy azt annak idején saját szemükkel látták és megtapasztalták.
– Mintha kinőtt volna a földből…! – nyögte Éla.
Úgy érezte, csontig hatoló félelem tölti el, és végignézve társain sejtette, hogy azok hasonlóképpen megrémültek. A Szent Fény továbbra is kék volt, de a rossz érzést nem tudták levetkőzni magukról.
Akia bekopogott, de nem érkezett bentről válasz.
– Menjünk be, lányok, nézzünk körül! – javasolta Aria. – És nézzük meg a küszöböt!
A kunyhót odabenn ugyanolyan állapotban találták, amilyenben hagyták.
– Az istálló nem jelent meg…
– Mert azt nem ástuk ki… még… – jegyezte meg a tűzmágus.
– Az utazóládájából nem hiányzik semmi… – állapította meg Éla. – Ezek szerint nem költözött el, és nem is indulhatott el hosszabb útra.
– Mi történik? – lépett oda az ajtóhoz a tolmács úr, de nem mert bemenni rajta.
– Van sejtése, kié lehetett ez a házikó egykor?
– Az idősek se emlékeznek egy ilyen házra?
A férfi azonban megrázta a fejét. A lányok összenéztek.
– Nos, mi legyen? Elmondjuk nekik? – kérdezte némileg aggódva Aria.
– Végül is vannak fegyvereink, ha balul sülne el a dolog… – súgta Ashata.
– Nos legyen! Uram, ez a kunyhó egykor egy Amadea nevű ősöreg boszorkányasszonyé volt – fordult kifelé a paplovag.
– Valaha a falu helyén lakott ez a boszorkány. Föléje épültek az önök házai – tette hozzá Éla.
A bácsi elsápadt és remegni kezdett.
– És a háza mögött égette el a gyerekeket – bökte ki Akia meggondolatlanul.
Egy másik öreg odasietett hozzá, saját nyelvükön egyeztettek valamit, amitől az is reszketni kezdett. A tolmácsuk dühösen, kéretlen és kellemetlen szavakkal illette őket, amiért ilyen fenyegetést hoztak a településükre.
– Én ma reggel… láttam ezt az asszonyt egy kisfiúval! – rebegte holtra váltan.
– Egy fehér hajú fiúval? – kérdezte Tíra.
– Igen!
– Na, ő volt az! – bólintott Akia.
– Igen, a boszorkány, aki segített nekünk!
– Lehet, hogy ezt nem kellene… – próbálta legyűrni a fenyegető érzést magában Éla. – Halálra fognak rémülni mind!
– A jó hír az, hogy a boszorkány tett védelmet a falura – igyekezte megnyugtatni őket Ashata. – A fehér ember miatta nem tud nagyobb kárt okozni.
A férfinek fenn akadt a szeme, és a mellkasához kapva, holtan esett össze előttük.
– Ó, a francba…! – hunyta le a szemeit Éla borzalmában.
– Egyetlen szerencsénk, hogy nem volt érkezése mindent lefordítani… – tanakodtak a többiek.
– Vajon kézjelekkel, homokba rajzolással tudnánk velük kommunikálni? – töprengett a szőke félelf, Ashata azonban hevesen elzárkózott ennek még a gondolatától is.
– Ezen a ponton… én már kiásnám az istállót is – vonta meg a vállait Tíra.
Aria ezúttal is felpattintotta a küszöböt, de csak földet talált alatta.
– Jobb, ha visszajövünk valakivel, aki beszéli ezeknek a nyelvét – javasolta a paplovag. – Az itteniek a boszorkánytól nincsenek veszélyben, hiszen már nincsenek kisgyermekeik.
– Na igen, de Tilemaerben rengeteg van – vetette ellen Ashata. – Úgyhogy az ügyet ennyivel nem tekinthetjük lerendezettnek. Javaslom, tegyél valami látványosat ennek a szegény embernek az üdvéért, temesd el vagy nem tudom!
– Végre eltemethetek valakit! – kapott a szívéhez Aria. – Ó, Darton! Miért vetted el őt tőlünk? Vicces, hogy már nem tudunk beszélni velük? Nem, nem vicces…
– Vagy koporsóba kell temetni, vagy szertartásos halotti máglyán kell elégetnünk…!
A falubeliek eltorzult arccal méregették őket, ahogy kiléptek az elhunyt mellé. Vasvillákat, fejszéket markoltak fel és lassan közeledtek feléjük. A csatabárdon a Szent Fény pirosra váltott.
– Mivel nem tudunk szót érteni velünk, próbáljuk jelezni, hogy megáldod, meg sajnáljuk, és elmutatunk Tilemaer felé, utalva arra, hogy segítséget hozunk – javasolta Ashata. – Bántani ne bántsuk őket!
Hevesen gesztikulálva igyekezték kizavarni őket a faluból, elzárva őket az istálló és lovaik elől, ami egyik-másik kalandorban ellenkezést váltott ki.
– Lányok… – próbált hatni rájuk az amazon. – Én értem, hogy a lovak értéket képviselnek, de Ayshani úrnő ki fog fizetni minket. Tudunk új állatot venni. Ezért kár lenne komolyan harci helyzetbe keveredni velük. Ezek az emberek nekünk nem ártottak! Akaratunk ellenére idehoztuk nekik a bajt. Nem tehetnek róla, hogy félnek.
Éla bólintott, és egyetértése jeléül gyalogosan hátrálni kezdett, a többiek pedig követték. A falubeliek még jókora darabon követték őket, mintha csak arról akartak volna megbizonyosodni, hogy nem térnek vissza, majd végül teljesen eltűntek mögülük.
– Ha lovon 2 nap volt az út, akkor az gyalogosan legalább 4 lesz – sóhajtotta Éla. – Lehet, hogy az élelemért vadásznunk kell majd.
– Hátha jön valami szekér, amire felmászhatunk, és elvisz a városig… vagy a következő kereszteződésig – biccentett Ashata.
– Pénz van nálunk, így ha jó szándékból nem vinne el minket, tudunk fizetni a fuvarért.
A szerencse rájuk mosolygott, egy kereskedő fejenként 5 rézért felengedte őket maga mögé, így 3 nap alatt visszaértek a városba. Kellemesebben telt így az út, többet tudtak pihenni, és könnyebben táplálkozhattak is, mintha az út szélen, a szabad ég alatt kellett volna éjszakázniuk. Aria jelezte a kisasszonynak az érkezésüket, az úrnő pedig aznap este szeretné meghallgatni a beszámolójukat.
Visszatértek a Vidám Sírásóba, ahol Gaiden úr már aggódva várta őket hosszú távollétük miatt. Finom étellel és fürdővel kínálta vendégeit, akik tiszta ruhát öltöttek, és igyekezték összeszedni gondolataikat a várva várt audienciára.
0 hozzászólás