Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 12. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 12. fejezet ~

– Ez a vidék egészen nyugati, északnyugati oldalról határolja Erdőmélyét – mesélte Veronika, ahogy közeledtek a gát felé vezető úton, melyet nyírfák szegélyeztek. – A folyó ebben a formában, ahogy most látjátok – mutatott a mellettük csobogó víztömegre – a gáton túl már szinte felismerhetetlen. A helybéliek megszelídítették, ezért lelassult, és így könnyebb is lett a mezőgazdasági területek öntözésére használni.

A víz látványa felüdüléssel töltötte el a kalandozókat, hamar kibújtak addig viselt, koszos és véres öltözékükből, és vígan megmártóztak a folyó homokos-köves, sekély szélén. Tüskefog megszagolta addig viselt kabátkáját, és undorodva elfordult. Kiöblögette azt a vízben, de az csak nem akart jobb színt ölteni. Észrevette, hogy Puszedli ügyesen a kövekhez csapkodja a mosnivalót, amitől azok jóval hamarabb tisztábbnak tűntek, ezért követte a példáját, remélve, hogy a kis pele tényleg érti a dolgát. A táskájából tiszta váltásruhát húzott elő, a kimosott ruhaneműt pedig egy hosszú botra terítette, és akár egy zászlót, a vállára vette és vitte magával, ahogy tovább folytatták az utat.

A gáthoz közeledve magas őrállásokra lettek figyelmesek.

– Az Erdei Szövetség szimpatizánsai vertek itt tanyát, és innentől ők szednek útdíjat. A macskák fennhatósága alatt álló, kereskedelmi út, amit kikerültünk, ide vezetett – mutatott Veronika a gátra felkanyarodó, széles útvonalra.

A településtől keletre fekvő részen pecások üldögéltek sátraik, kisebb fabódéik előtt, mint afféle vándor, nomád népség, állataik fákhoz vagy alkalmi cölöpökhöz kikötve legelésztek. Kézműves asztalaikon mindenféle apró lomot árultak az arra tévedőknek.

– Csapat! – nézett végig a társaságon Mocsi. – Azt hiszem, ez egy remek alkalom arra, hogy a számunkra felesleges holmitól most megszabaduljunk! Veca, Veronika, szerintetek érdemes itt megpróbálkozni ezzel, vagy majd ha beértünk a városba? Látom, hogy kereskednek itt mindenfélével…

– Itt bármit el tudtok adni. Mit szeretnétek?

– A kalmártól ránk maradt ugye a pecás felszerelés, aztán ott vannak a felesleges vértek meg kardok, szablyák, buzogányok, fapajzsok…

– Én a kézi mérleget se fogom cipelni, egy bőven elég Retekszisznek – jelentette ki Mocsi.

– Ez igencsak szép darab – méregette Veca az eszközt. – Ha neked nem kell, én megtarthatom?

– Mit cserélünk érte?

– Mire van szükséged? – kérdezte a rókalány hamiskás mosollyal.

– Jelenleg épp… semmire. Odaadom, de maradjunk annyiban, hogy ha bármikor valamire mégis szükségem lenne, hozzád fogok érte fordulni!

– Megbeszéltük! – tette el a mérleget Veca. – Ismerek itt egy kereskedőt, akinek a pecás felszerelést el lehet adni, mert ilyesmivel foglalkozik.

– Nekem Oktondi Oktávia búcsúlevelén kívül nincs elvámolni valóm – vallotta be Tüskefog. – A levél meg fenéktörlésen kívül másra nem igazán alkalmas…

Puszedli izgatottan körbenézett. A helybéliek, főként a pecások olyan ruhákat viseltek, melyekkel még nem rendelkezett. Széles karimájú kalapok, esőkabátok lobogtak a szélben, de a nomádok csizmái is vágyakozással töltötték el őt.

– Szerintem nagyon éhes a csapat, először kérjünk ki valami nagycsaládos menüt valamelyik talponállóban! – javasolta Mocsi. – Csak van valahol egy nagy kondér halászlé egy jó kis sült cipóval.

– Dobjuk össze az árát! – ajánlott fel egy érmét Tüskefog előzékenyen.

3 érméért egy akkora kondér halászlevet kaptak, hogy bele is fulladhattak volna. Lelkesen lakmároztak belőle, Uriel egér is ott toporgott mellette, mert már ő is rettenetesen éhes volt. Mindannyiuknak jutott belőle, egészen elfáradtak az evéstől. A herceg a halat nem feltétlenül értékelte, de a sűrű, zöldséggel teli meleg lé kellemesen melengette a gyomrát, amire már nagy szüksége volt.

– De jó, hogy ezt nem nekünk kellett megfőzni!

Puszedli pénzzé tette a kalmártól elvett pecás felszerelést, és 1 érmével gazdagodott. Kínáltak neki pecás kalapot és csizmát 2 érméért, de egyelőre ellenállt a kísértésnek, hogy megvegye őket.

Épp a csomagjaikat szedték össze, amikor odalépett hozzájuk egy katonai jellegű egyenruhát viselő egér.

– A Sötétmancs Gát nomádjainak tagjaként szeretném begyűjteni tőletek az áthaladásért fizetendő útdíjat! – jelentette ki. – Fejenként 1 érme!

– Kapunk érte valamilyen írást vagy plecsnit, ami majd igazolja, hogy mi ezt itt kifizettük? – kérdezte Tüskefog.

– Szabadon átvonulhattok, és senki sem fog bántani benneteket.

– És ezt később is fogják tudni, ha már továbbhaladtunk?

– A kikötővárostól félnapi járásra vagytok, ezen a kereskedelmi fő úton senki sem fog ártani nektek – bújt ki a konkrét válasz alól az egér. – De ha nagyon érdekel benneteket, hogy is mennek itt a dolgok, elkísérhettek a kaszárnyába, ahol egy sör mellett megosztom veletek, amit tudnotok érdemes rólunk, a Szövetségről, és annak missziójáról. Akár be is léphettek közénk.

– Lányok, ti mennyire siettek? – fordult Mocsi két róka-kísérőjük felé.

– Igazából… nekem lenne dolgom – vallotta be Veca.

– Ti mehettek nélkülünk – bólintott Veronika is. – Szét is válhatunk, mi amúgy sem tervezünk belépni az Erdei Szövetségbe.

– Mi sem akartunk – jegyezte meg egy vállrántással Mocsi. – Csak hát munkát keresünk, az érmék egyre fogynak, hátha a Szövetség tud valamivel szolgálni számunkra.

– Ez egy bölcs gondolat – felelte Veca. – De azt jobb, ha tudjátok, hogy a Szövetség nem fog nektek pénzzel fizetni, legfeljebb ennivalóval. Ők erre az egészre önkéntes dologként tekintenek, eszmékért harcolnak, nem érmékért. Ha fizető munkára van szükségetek, inkább menjetek tovább a kikötőbe, ahol rengeteg munka közül választhattok.

– Az igazat megvallva, én is inkább mennék tovább a városba – motyogta Uriel. – Jelentenem kellene, amit megbeszéltük, és szeretném meg is kapni érte a jussomat, és nem éhen halni a Szövetség köreiben!

– Akkor ez szerintem eldőlt – összegezte a hallottakat Mocsi. – Uriel, a városig még velünk jössz és hozod, amit hoznod kell, ott pedig majd akkor elválnak az útjaink!

– Ott akár majd Kender hajójegyét is el tudjuk adni valakinek – mondta Retekszisz.

Fizetés után művészek, zenészek, szekeres kiskereskedők mellett haladtak el, ahogy a gátat maguk mögött hagyták. A távolban egy gyönyörű világítótorony alakja és fénye rajzolódott ki előttük, ami remekül bevilágította a város felé vezető utat.

– Itt aztán mindenféle népség megfordul – folytatta tovább a mesélést Veronika. – Ez a Lókötő Kikötő – intett előre – köti össze Erdőmélye településeit egymással, és persze a szomszédos birodalmakkal.

– Én is egy hajóval érkeztem ide, Erdőmélyére – vallotta be Puszedli.

Rájuk esteledett, mire beértek a városba. A kapuban városőrök állították meg őket, de mivel nem kereskedőknek tűntek, sejtették, hogy nem is nagyon van elvámolnivalójuk.

– Mi járatban?

– A két rókahölgyet kísértük idáig – felelte Tüskefog.

A nyúl és a farkas őr biccentett Veronikának és Vecának, a jelek szerint őket már arcról ismerhették. Akadékoskodás nélkül tovább engedtek mindenkit.

A vendéglátóhelyiségek elkezdték meggyújtani lámpásaikat, lampionjaikat az esti vendégsereg érkezésére. Az utcákon kellemes, főtt étel illata terjengett, a kikötő felől lágy szellő táncolt körülöttük.

– Hol érdemes megszállni? – kérdezte Retekszisz a rókalányoktól.

– Olcsó helyek itt nem nagyon lesznek – felelte Veca. – Ha jó helyet kerestek, a Rézfaszú Baglyot tudom nektek ajánlani. Rögtön a Lompi szomszédságában találjátok.

Amikor a kalandozók felnevettek, hozzátette:

– A Lompi a mi csodálatos világítótornyunk, ami gyönyörű, vörös fényével örvendezteti meg a helyi róka lakosságot. A hivatalos neve „Lompos Öröme” és valójában… egy bordélyház. Mi ott benn még nem voltunk, így nem tudjuk, milyen…

Tüskefog szeme elkerekedett a döbbenettől. Soha nem járt még ilyen kétes helyeken, ezért szörnyen zavarban volt.

– Ha munkát kerestek, itt is lesznek hirdetőtáblák – vette át a szót Veronika. – De a különböző italmérő helyeken is érdemes kérdezősködnötök. Elég gyorsan változik mindenhol a személyzet, mert a legtöbben nem akarnak itt különösebben letelepedni, hiszen elég drága az élet.

– Ha azonban venni vagy eladni akartok valamit, ennél a helynél jobbat nem találtok. Mindenből a legjobb minőséget fogjátok itt kapni! Bármit és bárkit is kerestek, itt biztosan megtaláljátok.

– A sok felesleges fegyvert hol adhatnánk el? – kérdezte Retekszisz.

– A kereskedők utcáján választanék a helyetekben egy fegyverkereskedőt – válaszolta Veronika. – Jobb pénzt kaphattok érte, mint valami lomosnál.

– Lehet, hogy valami kiülős piaccal jobban járnánk – morfondírozott Mocsi. – A fegyverkereskedő beszerzési áron, olcsóbban venné meg tőlünk, mint más, mezei vásárló, aki esetleg egy piacon meglátja nálunk. Te addig rendbe is szedhetnéd mindet – pillantott a repülőmókusra -, úgy többet fognak érni.

– A ti fegyvereiteket is szívesen karban tartom – ajánlotta Retekszisz. – Vegyünk akkor ki valahol egy szobát!

Miután ezt eldöntötték, a két rókalány elköszönt tőlük. Távozófélben összeborultak, és fennhangon acsarkodtak egymással.

– Gyere ide, te kajlafülű luvnya! Te érzelgős élősdi! Úgy utállak! Ne szívódj fel ám nagyon!

– Csak szeretnéd! Én leszek az összes kölyköd keresztanyja! Még közös nagyszülők is lehetünk!

– Lehetünk hát! Ha itt helyben el nem metszem a torkodat a tőrömmel!

– Igen – bólogatott Veronika. – Vagy amíg bele nem kortyolsz abba a mérgezett sörbe, amit a táskádba, a többi közé tettem!

– Úgy szeretlek, csajos!

– Én sem utállak, barátnőm!

Megölelték egymást, majd nekik is elváltak az útjaik.

– Nos, Uriel, most te is elmehetsz! – utasította Mocsi.

– Köszönöm! – rebegte a kisegér, és még a buzogányáról is hajlandó volt lemondani, csak hogy végre szabaduljon. – És azt is, hogy megtanítottatok saslikot készíteni!

– Aztán ne dicsekedj el vele a sasoknál!

– N-nem fogok! Örülök, hogy életben hagytatok!

– Legközelebb főzök neked valamit – ajánlotta Retekszisz.

Uriel gúvadt szemekkel meredt rá, ismerve a repülőmókus gyógyfőzetének hatását, és inkább viszolyogva továbbugrált.

– Nézzük, hogyé’ adják itt a szállást! – intett Mocsi a Rézfaszú Bagoly felé. – Hátha van valami csoportos kedvezmény… Hánytunk már egymás nyakába is, tudunk egy szobában aludni. Nem mondom, hogy nem lenne jó egy saját kis kuckó, de…

A repülőmókus arcára csalódottság telepedett.

– Én… úgy szeretlek titeket, mint a családomat!

Míg ők tanakodtak és egymással viccelődtek, az utca túloldalán, a bordély és világítótorony sarkánál egy kordéra támaszkodva egy pipázó, fekete kandúr jókedvűen figyelte őket. Ahogy észrevették őt, intett nekik, hogy lépjenek közelebb hozzá. Jól öltözött szerzetnek tűnt, a pipájából kellemes, aromás dohány illata terjengett, mely az általa okozott bódultság alapján macskamenta lehetett.

Mocsi a háttérbe húzódott, a vonásain bizalmatlanság tükröződött.

– Van egy kis füved? – kérdezte Puszedli.

A macska elvigyorodott, és egy kis tasaknyi füvet tett le eléje.

– Szippants bele!

Míg a kis pele töprengett, bemutatkozott a többieknek.

– Selymesfülű Szeráfin vagyok, szolgálatotokra. Remélem, nem haragszotok meg, de lerí rólatok, hogy nem idevalósiak vagytok.

– Volt esetleg célja annak, hogy idehívtál bennünket? – kérdezte Kósza, mert látta, hogy a macska eléggé viszolyogva figyelte őt.

Tüskefog elpillantott Szeráfin mellett, és észrevette, hogy a kocsija tövében egy középkorú, pókhasú sün szunyókált, és egy macskalány egy fiatal rókafiút és egy gyíklányt igyekezett épp olvasni tanítani. A macskalány barátságosan felpillantott rájuk, majd folytatta két növendékének oktatását.

Szeráfin odahajolt Puszedlihez és átkarolta őt.

– Ha már ilyen nyíltan kérdezitek, őszinte leszek veletek. Egy olyan kalandozócsapatot keresek egy munkára, akik idegenek, mert helybéliekkel nem igazán szeretnék dolgoztatni – mondta végül sejtelmes hangon. – Fel kellene deríteni ezt a helyet, és olyanokra lenne szükségem, akik a szemeim és füleim lehetnének. Érdekel benneteket ilyesmi munka?

– És esetleg van valami specifikus, ami érdekli… önöket? – nézett végig rajtuk Mocsi.

A két macska összepillantott.

– Mert ugye térképet bárhol lehet szerzeni, és azt, hogy mikor van vásárnap, könnyen ki lehet tapasztalni – tette hozzá a rókalány.

– Természetesen különleges az érdeklődési körünk… – mondta Szeráfin. – Szeretnénk jobban megismerni a várost, és letelepedni itt, becsatlakozni annak vérkeringésébe, még ha… nem is teljesen a legális területére. Ezért inkább az illegális tevékenységeket kellene feltárni nekünk. Van öt nevünk, akiket szeretnénk jobban megismerni! – villantotta ki az egyik karmát.

– Figyelünk!

– Ez az öt személy irányítja tulajdonképpen a várost. Meg kellene tudni, melyiküknek hol van a főhadiszállása, mi a tevékenységi körük, gyengeségük, és hogy egyáltalán miféle szerzetek.

A kalandorok összenéztek.

– Akarunk itt mocskos titkokat felderíteni? – kérdezte Mocsi.

– A kérdés, hogy mennyiért – jegyezte meg Tüskefog.

– Hogy mennyiért…? – töprengett Szeráfin. – Mivel öt személyről van szó… Fejenként kapnátok 5 érmét, ha mind a 3 információ megvan. Azt azonban jobb, ha tudjátok, hogy ezek érzékeny adatok, nem biztos, hogy könnyen meg tudjátok szerezni őket.

– Akkor van egy javaslatom! – húzta ki magát Mocsi. – Mivel nem tudni, mennyi ideig tart beszerezni minden információt, állják önök a szállásunk árát!

– És az ellátásét! – tette hozzá halkan Retekszisz.

– Nem ragaszkodom hozzá, hogy a szállás árát pénzben ideadják nekünk – folytatta a rókalány. – Ha van valami ismerőse, akivel el tudja intézni, hogy legyen fedél a fejünk felett és kajánk, nem fogok számlát kérni róla.

– Nos… – hümmögött Szeráfin. – Mivel semmilyen érdekeltségem egyelőre nincs még a városban, nem is tudok nektek szállást biztosítani. A költségetek felét azonban tudom állni.

– Ez… elfogadható ajánlatnak tűnik. Ha megvannak a kért adatok, hol kereshetjük önöket?

– Mi itt táborozunk a városkapu közelében – felelte a macska.

– Tüsi, te mit szólsz hozzá? – fordult Mocsi a sülhöz. – Azt tudjuk, hogy a kis pele imád mocskos titkokat felderíteni. Na és te?

– Bátran vállalom a feladatot! – jelentette ki a herceg.

– Nos, akkor kérjük azt az öt nevet!

– Helyes! Ezek volnának – vett elő egy pergamenfecnit Szeráfin. – Toprongy Gyurka! Cicicuppogtató Cedrik! Pénznyelő Patrik! Vakondok Domonkos! Pitypangos Nyúlpéntek!

Tüskefog igyekezte elraktározni az elhangzott információt. Érdekesnek tűnt számára ennyi, alvilági személy egy környéken.

– Ha figyelembe vesszük, hogy ott van még az a Vince sas is, aki meg akarta öletni Kendert… – gondolta. – Az úgy már akkor összesen 6 ellenséges személy. Jobb, ha óvatosak leszünk!

– Ha megtudtatok valamit, értékelnénk a… diszkréciót, amikor felkerestek bennünket – tette hozzá Szeráfin.

– Akkor egyezzünk meg abban, hogy keresünk egy jó kis félreeső helyet a városfalon kívül! – javasolta Mocsi. – Minden este 9-kor találkozzunk ott! Ha van jelentenivaló, ott leszünk, ha nincs, akkor nem.

– Helyes! Van egy jó kis halas kifőzde innen fél óra járásnyira, ahol a pecások szoktak falatozni. Sok kis asztal van, ott diszkréten leülhetünk beszélgetni.

– Honnan fogjuk megismerni ezt a helyet?

– Ki van rakva előtte három cserép muskátli.

– Rendben, akkor muskátli.

Elköszöntek a rejtélyes csapattól, és megindultak a szálláshely felé.

– Bármi történjék is, azért majd érdeklődjünk a helyiek körében is! – ajánlotta a rókalány. – És nézzünk szét a hirdetőtáblákon is! Ki tudja, milyen gyorsan haladnánk ezzel a küldetéssel…

– Igen, nem volna jó felélni minden érménket…

– A piacon is biztos megtudhatunk pár dolgot – bólintott Retekszisz.

– Ez egy kereskedőváros, itt korán fog kezdődni az élet. Javaslom, foglaljuk el a szállásunkat, pakoljunk le, és kezdjük a munkát holnap!

Felnéztek az emeletes faépületre, mely hívogatóan várta őket. Odabentről zeneszó és ének szűrődött ki, ahogy benyitottak, egy hangulatos, gyertyafények által megvilágított kocsmaszint fogadta őket, mely akár 100 fő befogadására is alkalmas lehetett volna. Az utazók az emeleti szobákban szállhattak meg. Rókák, nyulak, gyíkok, elvétve egy-egy macska is megfordult a vendégseregben, de meglepetésükre teknőst és vakondot is láttak az egyik pultnál beszélgetni.

Odaballagtak a kocsmároshoz, egy nyúlhoz, akinek a kis köténykéjén leolvashatták a belehímzett nevét.

– Simabeszédű Brendon vagyok!

– Szép jó estét, Brendon uram! – szólította meg Mocsi.

– Miben állhatok a szolgálatukra?

– Szabad szobát keresnénk!

– Szabad szobánk mindig van! Ha kell, ki is lakoltatok érte valakit!

– Nincsenek különösebben nagy igényeink – folytatta a rókalány. – Akár egy, közös szobában is elvagyunk, ágy legyen és tudjunk mosakodni!

– Természetesen! A szállásokat fejenként kell fizetni, és az ár tartalmaz fürdési lehetőséget, valamint bőséges étkezést is. Éjszakánként 3 érme lesz!

A kalandorok csodálkozva összenéztek az ár hallatán.

– Akkor… szeretnénk egy éjszakára megszállni…! – mondta végül Mocsi. – És ez az étkezés… reggeli vagy vacsora?

– Ebben benne van minden! Háromszor is le lehet jönni enni! Reggel, délben, este!

– Azt ki is fogjuk használni – motyogta Kósza.

Mielőtt rábólinthattak volna a végleges ajánlatra, kivágódott az ivó ajtaja, és egy vérben forgó szemű nyúl rontott be rajta, aki egyenesen a pult felé masírozott. A kalandorok előzékenyen félreálltak, nehogy az illető nekik ütközzön. A nyúl a pulthoz érve átnyúlt annak lapja felett, megragadta Brendont, és egy tőrrel elvágta a torkát.

A csapat tagjai dermedten figyelték a közjátékot, és egyikük sem mert megszólalni. A nyúl rájuk nézett, és halkan odasúgta nekik:

– Leszámolás befejezve!

– Reméljük, ennek kapcsán csökken a lakhatás díja – jegyezte meg Tüskefog.

Mocsi már kereste is a személyzet következő tagját, és próbált azzal érvelni, hogy ha már ilyesmi történt, és vér folyt, adhatnának árengedményt az átélt trauma miatt. Kósza még könnyeket is hullajtott.

Rozina pincérnő, akivel Mocsi egyezkedni próbált, döbbenten nézte a gyilkosságot, a tettes pedig megindult feléje, felkapta a vállára, és kicipelte a fogadóból.

– Nincs egy épkézláb csapos, akit nem ölnek meg vagy nem rabolnak el? – jajdult fel Kósza.

Körbenéztek, és meglepetésükre a vendégsereg számára teljesen közömbös volt mindaz, ami történt.

– Kitől kapjuk meg a szobakulcsot? – kiáltotta el magát Retekszisz.

– Szerintem csak leakasztunk egyet a pult mögül és mehetünk fel… – morfondírozott Tüskefog.

Ekkor azonban észrevették, hogy a pult mögül, a pince felől jött felfelé egy nagy darab nyúl asszonyság a kezeit törölgetve. Sóhajtva végigmérte a vérző torkú csapos nyulat, és megcsóválta a fejét.

– Pedig milyen szép beszédű volt ez a Brendon…!

– A Rozinát meg elvitték. Az nem baj?

– A Rozina? Az egy könnyűvérű cafka! – felelte az asszonyság.

– Akkor ez valami szerelmi leszámolás volt?

– Úgy sejtem. Ez a Ketrecharcos Kevin lehetett…

– Az az igazság, hogy szerettünk volna megszállni itt… – kezdte Mocsi.

– Hát én már nem nagyon érzem magam itt biztonságban! – jelentette ki a repülőmókus.

– … de olyan trauma ért minket, hogy jól esne némi árengedmény!

– Ha ma estére valami kedvezményt kaphatnánk, továbbra is kedvezően beszélhetnénk erről a helyről, és nem úgy, hogy itt belépés után átvágják a vendég torkát!

A nő látszólag nem értette a problémát.

– Az utazásaink során minket eddig még nem ért ilyen atrocitás! – húzta ki magát gőgösen Tüskefog, és remélte, hogy az kölcsönöz majd neki némi eleganciát, ami talán hat a nyúlra.

Az asszonyság végigmérte őket.

– Hány érméért ígért nektek szállást Brendon? – kérdezte végül.

– Kettőért! – vágta rá gyorsan a sül, mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna.

– Áll az alku!

Az asszonyság kurjantott egyet, és egy fiatal nyúllány szaladt elő, aki felajánlotta, hogy szívesen felkíséri őket. Egy takaros kis szoba fogadta őket, melynek átadta a kulcsát.

– Ha szórakozni és vacsorázni akartok, most érdemes lejönnötök, mert ilyenkor tombol az élet! Ha fürdeni vagy féregteleníteni szeretnétek magatokat, tudunk vizet is biztosítani!

Lepakoltak, megtisztálkodtak, és visszatértek az alsó szintre. A lépcső melletti színpadon épp egy zenekar játszott.

– Keressünk egy olyan helyet, ahol könnyen hallgatózhatunk anélkül, hogy bárkivel külön beszédbe kellene elegyednünk! – javasolta Mocsi. – Tudjátok, mi a feladatunk!

Összetoltak két kisebb asztalt, párhuzamosan a nagy főasztal mellett, és leültek köréje. Eldöntötték, hogy bármit is hallanak, megosztják a többiekkel. Mocsi közelében egy jó hírű kovácsmester munkáját dicsérték a vendégek, aki állítólag kedvezményesen tudott most fegyvereket élezni, és egy fenőkő volt a cégére. A mellette ülő Kósza egy pocok és egy nyúl beszélgetésére lett figyelmes, mely szerint „az uzsorás a lakónegyedből dolgozik”, de egyelőre nem tudta, hogy ez mit jelenthet.

Puszedli szemmel láthatóan népszerű volt a vendégsereg körében a szépsége, takaros kis öltözéke miatt, de látták, hogy az övén tolvajfelszerelést visel. Egy kámzsás, kövér pocok odalépett mellé, a köpenye alatt pedig elegáns és színes öltözéket viselt. Bájologva nézte a kis pelét, és sokat sejtető pillantásokat küldött a tolvajfelszerelés felé. Retekszisz elsődlegesen a fogadó berendezését vette szemügyre, és meg kellett állapítania, hogy az asztalok és székek rendben voltak tartva, és mind le volt festve.

A herceg feszülten markolászta az asztal lapja alatt nadrágjának szárát. Egy-egy nagyobb tömegben mindig attól tartott, hogy hirtelen felbukkan valaki, aki őt üldözi, ezért első dolga volt alaposan körbenézni, nincs-e esetleg fajtársa a vendégsereg soraiban. Sülöket szerencséjére azonban nem talált, és nem is látott olyanokat, akiknek az öltözéke a királyságából ismerős lehetett volna. A konyháról kifelé szálló illatok szinte elbódították az érzékeit, és alig várta, hogy felszolgálják nekik a vacsorát.

Puszedli eközben megpróbált ismerkedni idegen hódolójával.

– Van egy kis tüzed?

– Van, de mit gyújtsak meg vele? – húzta elő a kovaköveit a pocok.

– Ó, jaj! A szobámban felejtettem a pipámat!

A kámzsás alak azonban már vette is elő a sajátját.

– Mivel tömjem meg neked? Dohánnyal… vagy valami különlegességgel?

A pele a finom, illatos dohányt választotta.

– Talán átutazóban van errefelé egy ilyen szép hölgy? Nem láttam még kegyedet errefelé! Márpedig én a környék összes, csinos kisasszonyát ismerem!

– Most vagyok itt először! Sosem jártam még itt. Hogy hívják?

– Megmondom a nevemet, de akkor kegyed is árulja el a sajátját!

– Én… Lujza vagyok – rebegte Puszedli, ahogy a pocok rátette a mancsát a combjára.

– Nahát, nahát, Lujza…! El tudnálak képzelni bizonyos… feladatokra. Van itt szobád, Lujza? – váltott bizalmaskodó hangnemre.

– Nincs! – vágta rá a pele.

– Szeretnéd, hogy legyen? Feljönnél velem?

– Szívesen maradok… egy-két éjszakára.

– Én csak a ma éjszakáról szeretnék veled… tárgyalni! – jelentette ki a pocok.

– Azért nem vagyok én olyan könnyen kapható… Na jó, legyen! – legyintett, mire az asztaltársaság felnevetett.

A pocok intett a személyzet egyik tagjának, egy nyúl pedig azonnal adott neki egy szobakulcsot, ahogy elkezdte felfelé terelgetni a pelét.

– Mondd csak, Lujza, honnan származol? Olyan szépen beszélsz… olyan kecses és elegáns a megjelenésed…!

– A-alsólyukból származom.

– Az alsólyukiakat én is szeretem, mindig nagyon készségesek. Volt már dolgom velük – hízelgett a pocok.

A kalandorok csodálkozva figyelték a kibontakozó jelenetet, ahogy társuk felment a lépcsőn az emeletre az idegennel.

– Amúgy tényleg nem aggódunk amiatt, hogy történik vele valami? – kérdezte Tüskefog.

– Úgy tűnik, ő már hozzá van szokva az ilyesmihez…

Nem sok idő telt el, mire a pocok elégedetten ismét megjelent a fogadó alsó szintjén, és leült tárgyalni egy egérrel. Puszedli kelletlenül tért vissza hozzájuk valamivel később, és együtt elfogyasztották a vacsorájukat. Retekszisz utána kimentette magát, és visszatért közös szobájukba pihenni.

– Azt legalább megtudtad, hogyan szólíthatod?

– Azt mondta, hívjam „uram”-nak – vallotta be a pele. – Valami nagy úr volt… – tette hozzá burkoltan.

– Sokat az este folyamán akkor nem tudtunk meg – töprengett Mocsi. – Talán ideje nekünk is beszélgetni egy kicsit, hátha arra felfigyel valaki – kacsintott a többiekre. – Ugye, milyen jó hely ez a kis város? – kérdezte fennhangon. – Itt tényleg mindenkit szívesen fogadnak! Látjátok, velünk is milyen kedvesek voltak, pedig idegenek vagyunk! Azt se tudjuk, ki kicsoda, vagy hogy kihez szabad szólni és kihez nem!

A nyúl, aki a szobakulcsot is átadta, odasietett hozzájuk, és megkérdezte, ízlett-e a vacsora.

– Nem tudtam nem észrevenni annak az egyezményes jelét, hogy munkát kerestek – sandított rájuk, utalva Mocsi előző beszédére. – Azt hiszem, ebben tudok nektek segíteni.

– Ez nagyon jó lenne!

– Ti harcosok vagytok… neki tolvajkulcsa van… – nézett végig rajtuk. – Jól fizető zsivány munka kellene, vagy biztonságos, egyszerű feladatok?

– Mi nem rettenünk meg különösebben a veszélytől, ha már egyszer értünk a fegyverforgatáshoz – felelte a rókalány.

– Látom, hogy az egyik társatok már talált is magának munkát – kuncogott a nyúl, ahogy Puszedlire nézett.

– Bár így lenne, de ő ezt sajnos csak szenvedélyből csinálja…!

– Hátha ebből pénzt akar keresni, az utca túloldalán van erre egy bordély…!

– Úgy tűnik – hajolt közelebb hozzá Mocsi -, hogy most egy ilyen gazdag, jól fizető urat fogott ki magának. Olyan szép ruhákban van ez a pocok úr…

– Igen! Őt szívesen be is ajánlom hozzátok! Úgy hallottam, most épp munkaerőt keres! – bólintott a nyúl.

– Miféle munkával foglalkozik? Kiféle-miféle pocok ő?

– Hát… – hajolt közelebb a nyúl – … ő a helyi uzsorás. És úgy hírlik, épp híján van verőlegényeknek. Ha kell, diszkréten rákérdezek nála!

– Csak nem ő a… Pénznyelő Patrik? – próbálkozott Kósza.

– Á, szóval megelőzte a híre Patrik uraságot! – helyeselt a nyúl.

– Akkor megköszönnénk, ha szólnál egy jó szót az érdekünkben!

A nyúl engedelmeskedett, és odasietett a pocokhoz, hogy a fülébe súgja az információkat. Patrik arca felderült, elbúcsúzott addigi asztaltársaságától, és átült a kalandorokhoz.

– Igaz, hogy munkát kerestek?

– A munka mindig jól jön – felelte Tüskefog.

– Mi utazó harcosok és egy sok mindenhez értő társaság vagyunk – felelte Mocsi. – Az egyik tagunkat már ismeri… – intett Puszedli felé.

– Igen sokoldalú a kishölgy – vigyorodott el Patrik. – Nekem igazából markos kezekre lenne szükségem, és olyanokra, akik nem félnek a konfliktusoktól.

– Attól nem kell tartani – legyintett Tüskefog.

– A becsületes nevem Pénznyelő Patrik, és én vagyok a helyi jótevő, aki kisegíti a pénzszűkében lévő helybélieket. Sajnos nem mindig sikerül időben visszaadni a kölcsöneimet, de személyesen nem szeretek a pénzem után futni – vallotta be. – Holnap is három helyről kellene összeszedni az illetményemet. Érdekelne ez titeket? Ha sikerül mindent behajtani, fejenként 2 érme ütné a markotokat!

– Mi az a „mindent” és kit kell keresnünk?

– Lehet, hogy mindhárom helyen első szóra megkapjátok a pénzt, de az is lehet, hogy valakit… kicsit ösztönözni kellene – vigyorgott Patrik. – Ha fennakadásokat tapasztaltok és ezért fájdalomdíjként kicsit többet hoztok el, mint a tartozás összege, azt megtarthatjátok.

A kalandorok összenéztek.

– Lehetőség szerint senkit ne öljetek meg, de komoly testi fenyítés vagy végtagvesztés még belefér, mert erről a szerződésben záradék van.

A zsebéből előhúzott egy papírost, rajta a három címmel. Mindhárom adós 10 érmével tartozott a pocoknak.

– A lakónegyedben kell keresnetek őket!

– Önt hol találjuk meg, ha végeztünk?

– Van egy kisebb villám nekem is, az enyém az egyik legszebb a környéken. Ott várlak titeket!

– Mire kell számítani ezeken a címeken? Előfordulhat fegyveres ellenállás? – kérdezte Tüskefog.

– Ezek hétköznapi helybéliek, nem hinném, hogy számítani kellene ilyesmire…

– Szóval nem haramiabanda?

– Nem, nem! Sok sikert kívánok, és holnap este várom a fizetséget!

– Megbeszéltük! – bólintottak a kalandorok.

Miután a pocok távozott, ők is visszavonultak a szobájukba, és eltették magukat másnapra.

~ Következő fejezet ~