bben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 27. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.
~ 27. fejezet ~
– Ne vágjanak ilyen képet! – emelte fel a hangját Tatham hadnagy, hogy túlkiabálja a süvítést és a repülő hajtóműveinek hangját, ahogy kicsatolta magát az ülésből és a biztonsági hevedert rögzítette magán. – Nem ez lesz az első ugrásuk! – nézett végig az osztályán.
A GBI17/1.-es növendékek a téli évszak végleges beállta előtt újabb ejtőernyős ugrásra készültek, az idő jelen pillanatban azonban korántsem volt olyan tiszta és idilli, mint első próbálkozásukkor. Az ég szürke volt és barátságtalan, a gépet pedig, mely a levegőbe emelte őket az Icol-bázisról, turbulencia rázta meg időről időre. Oktatóik azonban fel akarták készíteni őket arra az esetre is, ha az ugrási körülmények barátságtalanok. A pilótajelöltek bizonytalan pillantásokat váltottak egymással, a hadnagy pedig érezte az aggodalmat és a ki nem mondott kétségeket a tekintetükben. A fiatalemberek kezdték kicsatolni magukat, és sorakozni a rámpatiszt mögé, aki a megfelelő magasságra és sebességre várt, a pilótafülkéből azonban egyelőre nem érkezett jelzés. Többen egyelőre így még ülve maradtak, mert az állóknak korlátozottak voltak a kapaszkodási lehetőségei egy-egy nagyobb rázkódás esetén.
A hadnagy a kesztyűjébe épített kijelzőre pillantott, mely mutatta számára, merre járhatnak, és ráncok futottak a homlokára.
– Nem tudom, mi lehet a gond – kiáltotta oda neki a rámpatiszt. – Megyek, megkérdezem a pilótát! – indult volna meg, de Tatham leintette.
– Hagyja csak! Maradjon itt velük, megnézem én! – kezdte volna kiakasztani a hevedert, amikor váratlanul hatalmasat rázkódott a hajó teste.
Azonnal vészvilágítás és sziréna kapcsolt, és több álló kadét a hajótest mennyezetének csapódott, ahogy hirtelen veszíteni kezdett a sebességéből a gép, majd pörögni kezdett a tengelye körül. A rámpatisztet, aki nem volt rögzítve, a turbulencia nekihajította a hadnagynak, akinek az ütközéstől hatalmasat reccsent a jobb keze. A férfi felordított, és azonnal elsápadt, nyílt sebéből rögtön ömleni kezdett a vér. A rámpatiszt magatehetetlenül hánykolódott, még a feje is természetellenesen állt. Az oldalfali panelekből kirobbantak a lélegeztető maszkok, ami hirtelen nyomáscsökkenésre engedett következtetni.
– Kapaszkodjatok! – kiáltotta el magát Biggs, és próbált csak hunyorogva körülnézni, mert már így is szédült.
– Mi a franc történt? – igyekezte védeni a fejét Tycho.
Ki az ülésbe préselődve, ki a lábait átkarolva, szinte összegömbölyödve védte magát a társaival való ütközéstől, sokan azonban pánikszerűen üvöltöttek.
– Ránk lőttek? – kérdezte Hobbie.
– Nem tudom…! – lapult szorosan az ülésbe Rasha, hogy az ide-oda hánykolódó társai elől elhúzódjon. – Szerintem azt éreztük volna!
– El kell jutnunk a pilótafülkébe…! – lihegte erőtlenül a hadnagy, és kioldotta magán a hevedert.
– Várjon! Uram, nincs olyan állapotban…! – ugrott utána Biggs, és a veszettül ingó gép kapaszkodóit markolászva támogatta őt az ajtóig.
Az a falba csusszant, és megpillantották a pilótát és a másodpilótát, ahogy őrjöngve üvöltöznek, és vérző szemeiket dörzsölik.
– Mi történt? – követelte a hadnagy elborzadva.
– A szemem…! – nyögte az egyik, és ahogy a kezeivel pánikszerűen hadonászott, össze-vissza lökte a botkormányt, és vakon nyomogatott mindenféle gombot. – Nem látok semmit…!
– Mielőtt elértük volna az ugrási zónát, valami… elvakított mindkettőnket! – tette hozzá a másodpilóta. – Valami… a hegyek felől…! – lengette meg a karjait, mintha kifelé akarna mutatni a szélvédőn, de érthető módon azt se tudta, merre néz épp a gép orra.
– Valami lézer…? – kérdezte Biggs. – Vagy valami speciális fegyver?
– Fogja le a pilótát! – utasította őt a hadnagy, a kadét pedig esetlenül, de hátulról átölelte a férfit az üléssel együtt, hogy leszorítsa annak kalimpáló kezeit, és ne okozhasson több kárt.
A gép szenzorai már így is folyamatosan visítottak, a kijelzőn számos led fenyegetően villogott.
Tatham magához szorította sérült karját, a másikkal pedig igyekezte menteni a helyzetet. A fülkében és hátul az utastérben is próbálta helyreállította az oxigénellátást, majd élesítette a fékezőrakétákat és stabilizátorokat, hogy megállítsa a hánykolódást. Biggs aggódva, de elismerően figyelte, ahogy sorra kattintja fel a különböző gombokat, fordítja el a tekerőkarokat, miközben nyilvánvalóan szörnyű fájdalmai lehettek.
Kívülről a fékezőrakéták pukkanó hangot hallatva életre keltek, aminek a segítségével rándult egy utolsót a gép teste, de a szédítő imbolygást abbahagyta. Az utastérből hallani lehetett a kadétok megkönnyebbült sóhajait.
– Hadnagy! – szaladt oda az ajtóba utánuk Tycho most, hogy már könnyebb volt talpon maradniuk. – Mi történt?
Tatham még mindig a kijelzőket és érzékelőket vizsgálta. A vészhelyzet még mindig nem hárult el, a villogó panelek egyértelműen hajtómű- és futóműhibát jeleztek. Néhány másodpercig mozdulatlanul állt, elnézve a szűkölő pilótákat, majd lepillantott saját, vérző kezére, és úgy tűnt, egymást kergetik a gondolatok a fejében.
– El kell hagyniuk a hajót! – tolta félre az alderánit, és hátrasietett.
A legtöbb kadét karcolásokkal vagy kisebb zúzódásokkal megúszta a hánykolódást, Liridon azonban eszméletlenül feküdt a padlón, a fejéből vér szivárgott.
– A francba! – sziszegte Hobbie. – Uram…! – fordult a hozzájuk visszatérő hadnagyhoz. – Mi történt? Mitévők legyünk?
A férfi végignézett rajtuk, és különös beletörődés jelent meg a vonásain.
– A hajó… menthetetlen – mondta keserűen. – Aki magánál van és lábra bír állni, sorakozzon, mert ki fogom nyitni a rámpát!
– De uram…! – dadogta Rasha. – Mi lesz… magával meg a sérültekkel? – mutatott a padlón heverő társaikra. – A tartalék ernyőket így nem tudják működtetni! – intett a rekeszekben sorakozó, övéktől eltérő kialakítású mellények felé.
– Most az a fontos, hogy legalább maguk kijussanak – rázta meg a fejét Tatham. – Hajtsák végre az ugrást, ez parancs! – azzal meghúzta a rámpa vésznyitóját, miután annak szerkezete az irányítópanel gombnyomásaira nem reagált.
Hideg szél vágott be a gép testébe, ami meglepetésként érte őket. Míg társaik bizonytalanul, de egyesével kivetették magukat, Hobbie tiltakozva megrázta a fejét.
– Nem, uram, ez így nem jó!
– Nem hagyhatjuk itt azokat, akik egyedül nem tudnak kiugrani! – tette hozzá Tycho is. – És önt se!
– Az, hogy velem mi lesz, már nem számít! – kiabálta túl a hangzavart Tatham. – A hajó már elveszett… A két pilóta se repülhet így soha többet… de a tartalék ernyőket sem tudnák kezelni egy ugráshoz!
Miután a legtöbb kadét kiugrott, néhányan tétován álldogáltak a rámpa szélén, és várták, a többiek hogyan döntenek.
– Nem megyünk sehova! Hiszen emlékszik, uram! Egy birodalmi pilóta nem futamodik meg semmitől! – rázta meg a fejét Hobbie, majd rácsapott a rámpa bezárásáért felelős gombra.
– Le kell tennünk a hajót! – kísérte ki a fülkéből Biggs először a pilótát, majd annak segédjét, és becsatolta őket azokba az ülésekbe, melyekben korábban ők ültek.
– Úristen, mi lett velük…? – szörnyülködött Rasha falfehéren, ahogy vérző szemeiket, véráztatta arcukat nézte.
– El ne ájulj itt nekem! – rivallt rá Hobbie, ismerve barátjuk gyenge gyomrát. – Inkább kötözd be a szemeiket óvatosan! – mutatott az oldalfalba épített elsősegélynyújtó ládára.
– Hadnagy, jöjjön ide maga is! – sietett oda hozzá Biggs, majd kioldotta a rámpariszt övét, és jó erősen elszorította vele Tatham karját, hogy csillapítani tudja vele a vérzést.
A férfi összeszorította a fogait a fájdalomtól, de némán tűrte a műveletet.
– Sérült kézzel én nem fogom tudni elvezetni a hajót – nyögte végül. – A botkormányhoz az ép kezem kevés lesz… Önök közül meg alig van néhányuknak repülési engedélye…! Az is csak civil kisjárművekre! Ez öngyilkosság!
– Liridonnak lehet, hogy lett volna tapasztalata… – térdelt oda eszméletlen társukhoz Tycho. – A fővárosiak jóval képzettebbek a többieknél…
– Most már mindegy… Tank, fektesd őt óvatosan egy hordágyra, nem tudni, megsérült-e még valahol! – utasította barátjukat Hobbie. – Rasha?
– Csak motoros siklókra és kis luxus kétszemélyesekre van engedélyem, mással még nem repültem – tekerte be a pilóták fejét kötszerrel az énekes.
– Én se… – vallotta be Tycho.
– Uram, én… repültem már mezőgazdasági járművekkel apám birtokain – jegyezte meg Biggs. – De azok sokkal régebbi jószágok voltak, és nem ilyen harci hordozóhajók…
Tatham gondolkodóba esett, majd bólintott.
– A fülkébe! Maga is, Celchu! Ön fog navigálni! Mindenki más kösse be magát itt hátul! – adta ki a parancsot.
– Igenis, uram!
Hobbie végigrohant az utastérben, és ellenőrzött mindenkit, aki velük maradt vagy sérülés miatt nem tudott kiugrani. A korábban velük szimulátorozó Zoccor-fivérek egyike a lábát fájlalta, testvére azonban nem akart kiugrani nélküle, ezért most mindketten ott vacogtak beszíjazva, várva, sikerül-e landolni. Rasha a sérült pilóták mellé ült le, a két férfi pedig még mindig reszketett a sokktól. Az énekes szánakozva nézte őket, majd biztatásképpen megszorította a mellette ülő kezét.
A fülkében Biggs elfoglalta a pilóta helyét, Tycho pedig lehuppant melléje. A hadnagy leült mögéjük, de előre hajolt, úgy mutatta meg számukra, melyik gomb, kar vagy szenzor miért volt felelős.
– Nem tudom, mi történt a leszállótalpakkal – vallotta be. – A hajótestet nem érte kívülről sérülés, ki kellene tudnunk engedni őket… Ha nem sikerül, a hajó hasán csúszva fogunk földet érni…
– Már ha sikerül… – pillantott saját, remegő kezeire Biggs.
– El ne kezdjen nekem bizonytalankodni! Ha már kisírták, hogy szálljunk le, akkor meg is fogják nekem csinálni! – torkolta le őket.
Tycho, amennyire a helyzet engedte, elvigyorodott.
– Jó messzire sodródtunk – nézett ki Tatham a szélvédőn hunyorogva. – Már a bázist se látni…
– Az idő is rosszabbra fordult – mutatott ki az égre Biggs.
– Figyelje a komot! – utasította a hadnagy. – Már biztos észlelték, ami velünk történt.
Tycho mindannyiuknak szerzett fejhallgatót, ám a légiirányítás addig használt frekvenciáján csak statikus zörej zúgott.
– Nincs kapcsolat a toronnyal, uram! Vagy valami zavarja az adást, vagy kisültek a vezetékek! – kezdte el kibontogatni a panelt, hogy belessen mögéje.
Tathamnek felszaladt a szemöldöke, és Biggs is megütközve nézte, ahogy társuk elkezdte szétszerelni a gépet, majd megcsóválta a fejét.
– Az Icol-bázisról le- és felszálló TIE-vadászok talaj közeli mozgását vonósugárral segítik az irányítótoronyból – magyarázta a hadnagy inkább a tatuininak. – Ha azzal meg tudnának fogni minket a végén… talán sikerülne.
– De ahhoz megfelelő magasságra kell ereszkednünk, és le kell lassítanunk… – értette meg az okfejtését Biggs. – Tycho, mit…? – kérdezte volna, ahogy barátja már szinte könyékig túrt a kábelek közt, mikor hirtelen villámcsapás dörrenésére lettek figyelmesek, és a gép enyhén megrázkódott.
– Mi a…?
– Nem én voltam! – mentegetőzött Tycho, ahogy felkapta a fejét.
– Villám csapott a bal szárnyba! – kiáltotta Biggs. – Leállt az egyik hajtómű! – markolta meg a botkormányt, mert a hajó megrándult és megbillent.
– Ellenkormányozzon!
Köhögés és recsegés hallatszott a fülhallgatóikból.
– Uram! – szólt bele Hobbie.
– Klivian kadét! Honnan van magának fejhallgatója?
– Leszedtem a pórul járt rámpatisztről… – vallotta be a fiatalember. – De uram…! Mi történt? Egy csattanást hallottunk, most meg ömlik be a füst az utastérbe valahonnan!
A hadnagy arca egyre gondterheltebb lett.
– Még ez is… Maszkot fel, uraim! – parancsolt rá a két kadétra a pilótafülkében. – Klivian kadét, segítsen minden hátul ülő fejére maszkot illeszteni! – utasította Hobbie-t.
– Értettem, uram!
– Nincs valami szellőzőrendszer, ami kiszivattyúzná a füstöt onnan hátulról? – viaskodott a botkormánnyal Biggs.
– Van, de lehet, hogy az épp most sült ki… – vizsgálta a műszerfal vészjelzéseit Tatham. – Celchu kadét, ha nem tud viselkedni, hátraküldöm és…
– Kár lenne, uram – csavart össze az alderáni épp két vezetéket elégedetten. – Újra van kapcsolat a toronnyal! Icol-bázis, vétel! Vészhelyzet! Ismétlem, vészhelyzet! – majd gyorsan befogta a mikrofont. – Mi a lajstromjelünk, uram? – kérdezte.
– Fogalmam sincs… – vallotta be a férfi meglepetten.
– Akkor mindegy – legyintett Tycho. – Icol-bázis, itt a GBI17/1.-es osztályt szállító hajó!
– Ki van a vonalban? – kérdezte valaki különös, döbbent hangsúllyal az irányítótoronyból.
– Rogen Tatham hadnagy vagyok, két kadét próbálja elvezetni a hajót – szólalt meg a férfi rekedten. – A pilóta és másodpilóta súlyos szemsérülést szenvedett, nem tudták tovább kormányozni a gépet. A hajótestet villámcsapás érte, leállt az egyik hajtómű, füst terjeng az utastérben. Több kadét megsérült, aki tudott, ernyővel kiugrott. A többiekkel meg fogjuk kísérelni letenni a hajót!
– Értettem, GBI17/1.! – hangzott a kurta válasz.
– Rohamosan romlanak a látási viszonyok, uram! – igyekezte megfejteni a torony által küldött, kódolt üzenetet Tycho. – Északkeleti irányból erős, 42 csomós szél uralkodik, a látótávolság kevesebb, mint 300 m, és a bázis felett már az eső is eleredt.
Betáplálta a toronytól kapott adatokat a fedélzeti navigációs adatbázisba, majd biztatóan Biggsre pillantott, és bólintott.
– Menni fog!
Darklighter irányba állította a gépet, és a hadnagy útmutatásával próbálta egyenesben tartani. Az recsegve-ropogva engedelmeskedett csak a parancsaiknak, de megindult a bázis felé.
– GBI17/1., haladjon az I4-es leszállópálya felé!
– Haladok az I4-es leszállópálya felé, GBI17/1. – felelte Biggs, ahogy ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe, és igyekezte felidézni magában a Rouvin professzor órájára elolvasott tananyag első fejezeteit.
– GBI17/1., felszálló forgalomra nem kell számítania, minden hajót visszarendeltünk.
– Értettem, GBI17/1.!
Tatham gondterhelten meredt ki az oldalsó ablakon. A bázist körülölelő hegyvonulat csúcsai hófehér ködbe burkolóztak, mely egyre inkább közeledett a völgy felé. Az erdő fái himbálóztak a szélben.
– Icol bázis, itt GBI17/1.! – mondta némi hallgatás után. – Van bármi hír a kiugrott kadétokról?
– GBI17/1., két mentőhajó már úton van az ugrás és becsült földet érés helyszíne felé. A jeladóik segítségével meg fogják találni őket.
Biggs egy pillanatra mentorukra nézett, és látta rajta, hogy nem teljesen nyugodt a válasz hallatán.
– Értettük, GBI17/1. – mondta végül helyette, hogy válaszoljon a toronynak.
Tycho eközben az utastér szenzorait figyelte, illetve próbálta megfejteni, mivel tudná számukra megkönnyíteni a hazautat, hogy legalább ne füstben kelljen ülniük.
– Hadnagy! – mondta végül. – A levegőszivattyú valóban elszállt, de tudnék bele áramot lehelni, ha a világítás áramkörére átkötném – pillantott tanárukra.
– Van értelme bajlódni vele? Mennyire messze vagyunk a bázistól? – kérdezte a férfi.
– Fél hajtóművel és a tapasztalt sérüléseinkkel – futott végig az alderáni az érzékelőkön -, figyelembe véve a környezeti állapotokat… olyan 10-20 egységre becsülöm.
– Menjen! – bólintott Tatham, Tycho pedig nyomban kicsatolta magát, és leült mögé a földre, hogy kibonthassa a falban futó vezetékeket.
Biggs igyekezte nem levenni a szemét az előttük elterülő vidékről, de néha megrökönyödve lepillantott barátjára, ahogy az újabb és újabb kötegnyi kábelt kihúzott a takaróelemek mögül, majd hason kúszva bemászott, és derékig merülve eltűnt a műszerfalban.
Tatham sápadtan megcsóválta a fejét.
– Semmi baj, hadnagy, mi már rég feladtuk, hogy megértsük, hogyan működik az agya – jegyezte meg Darklighter, mint aki kitalálta a gondolatait.
– Hadnagy, mehet? – recsegett Tycho hangja a mikrofonjukból.
– Remélem, tudja, mit csinál, kadét… – felelte a férfi hitetlenkedve.
– Köszönöm, uram! – felelte az alderáni. – Hobbie! – hívta az utastérben ülő barátjukat. – Van még füst, ugye?
– Van!
– Akkor mindjárt nem lesz! Izzítom a szivattyút, de el fog menni a világítás!
– Remek…
– Mindenki maradjon a helyén! Kapaszkodjatok!
A fülkében ők nem érzékeltek semmi változást, Hobbie azonban egy meglepett nyögés kíséretében fellélegzett.
– Ez már nagyon hiányzott! – vette le magáról köhögve a szájmaszkot, ahogy a friss, kinti levegő újra cirkulálni kezdett körülöttük.
– Üljön vissza, Celchu kadét! – kúszott elismerő félmosoly Tatham ajkaira. – Kösse be magát!
– Igenis, uram! – bújt elő Tycho, ahogy visszarendezte a vezetékeket.
– Szép munka, fiam – tette hozzá a férfi.
Az alderáni szerénykedve meredt maga elé a dicséret hallatán, és újra becsatolta magát. Feszülten nézték az egyre inkább beboruló eget, a távolban pedig elkezdtek kibontakozni a bázis óriási hangárépületei.
– Nézze! – mutatott előre Tycho.
– GBI17/1., bemértük a helyzetüket! Jelentse, ha látja a bázist és a leszállópályát! – recsegett fel újra a kom.
– Látom a bázist, de a leszállópályát még nem, GBI17/1.! – felelte Biggs.
– GBI17/1., amint látja a leszállópályát is, megkezdheti a leszállást! Az engedélyt megkapta!
– Megértettem, GBI17/1.!
– Csökkentsük a sebességet! – adta ki az utasítást Tatham a tatuininak. – A pálya a miénk. Ne feledje, a vonósugár a miénknél jóval kisebb testű gépekre van kalibrálva, nem hagyatkozhatunk csak annak segítségére! Ha szükséges, tehetünk még egy kört a bázis felett, hogy azzal is lassítsuk a sebességen.
– Értettem, uram! – sziszegte Darklighter, és érezte, hogy a kesztyűje alatt már véresre dörzsölte a botkormány a markát, ahogy igyekezte egyenesben tartani a hajót.
– Celchu kadét, készüljön a fékezőrakétákkal! – fordult Tatham a szőke felé.
– Igenis, uram! – helyezte pozícióba a kezeit Tycho, hogy a megfelelő pillanatban lenyomhassa a szükséges gombokat. – Fékezőrakéták élesítve!
– Icol bázis, itt a GBI17/1.! Látom a pályát! Ismétlem, látom a pályát!
– GBI17/1., csökkentse a sebességet az alábbi értékre – jelent meg a kijelzőn a torony üzenete -, és akkor a vonósugárral be tudjuk fogni a sérült gép testét!
– Megértettem, GBI17/1.! A leszállótalpak meghibásodtak, azokra nem fogjuk tudni letenni a gépet!
– GBI17/1., megértettem!
– Enyhén döntse be a gép testét! – magyarázta a szükségszerű fordulót a hadnagy. – Még nem tanulták, de gondolom, ismeri a forgalmi kör fogalmát.
– Csak szimulátorozásból, uram… – vallotta be Biggs.
– A repulzor-hajtóművek miatt jó ideje okafogyott, de az ilyen helyzetekben kapóra jön. Ereszkedjünk…! Celchu kadét, fékezőrakéták most!
– Fékezőrakéták! – bólintott az alderáni, és rácsapott a gombokra.
Enyhe rázkódás futott végig a gépen, ahogy a rakéták minimálisra csökkentették a sebességet, és egy láthatatlan erő, akár valami mágnes, megragadta a hajótestet. Biggs tétován elengedte a botkormányt, és meglepve konstatálta, hogy a gép az ő irányítása nélkül ereszkedik tovább. Lelkesen a hadnagyra pillantott, aki elismerően bólintott.
Félelmetesnek tűnt, ahogy az egyik hangár belseje felé közeledtek, ami úgy várt rájuk, mint egy óriási, kitátott száj, mely bekebelezni készül azt, ami feléje repül. A talajon mentőegységek figyelték őket, a vészjelző kürt hangja pedig csak úgy zengett az egész épületben. A vonósugár finoman a földre tette a gépet, ami talpak hiányában enyhén oldalra dőlt, de nem borult fel. Biggs leállította a megmaradt hajtóművet, és felkattintotta a hűtőrendszer kapcsolóját, hogy a felforrósodott hajótestet lehűthessék vele.
– Egészen kiváló munka, uraim – dicsérte meg őket Tatham, ahogy felállt, de megszédült a vérveszteségtől, és majdnem összeesett.
A két kadét melléje ugrott, és igyekezték támogatni őt, ahogy megindultak az utastér felé. Odabenn még mindig sötétség honolt, de a pilóták fején viselt sisakok beépített, minimális világítása segített nekik a tájékozódásban. Akik könnyebben vagy egyáltalán nem sérültek, segítettek bajba jutott társaiknak, és kisvártatva a hajó rámpája is sziszegve ereszkedni kezdett. Azonnal mentőmellényes egységek rohantak fel hozzájuk, hogy biztosítsák a helyszínt.
– Jöjjön, hadnagy! – intett Biggs a kijárat felé, a férfi pedig szó nélkül engedelmeskedett.
~ Következő fejezet ~
0 hozzászólás