Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 8. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 8. fejezet ~

Rájuk köszöntött az éjszaka és a sötétség, ahogy kiléptek Inez fogadójából. A szakrális ünnepre érkező tömeg a Szent Fa köré telepedett: csigavonalban ülték körbe, és halkan duruzsolva, átszellemülten imádkoztak. A helybéliek és a vendégek által hozott finomságok, étel- és italkülönlegességek tálcán felszolgálva, kézről kézre jártak, melyről mindenki vett magának egy falatkát, ezzel is tisztelegve az ünnepség előtt.
– Induljunk! – adta ki az utasítást Mocsi a csapatnak.

– Amíg mindenki a szertartásra figyel, könnyű dolgunk lesz!

Az árnyékban lopakodtak a kereskedői negyed felé, és a telihold fényében hamar megcsillant a hatalmas rézperec-cégér a pékség homlokzatán.

– Ez lesz az! – lelkendezett suttogva Kósza.

– Figyeljük ki a távolból a házat! – javasolta Tüskefog.

Egy fa mögött takarásba húzódtak, és alaposan szemügyre vették az épületet. Se a boltban, se a felső lakrészben nem látszódott mozgás vagy lámpás világítása. Az ajtói és ablakai mind zárva voltak, és egy lélek se járt a környékén.

Az épület oldalán lépcső vezetett fel az emeleti lakáshoz, így nem látták értelmét megbolygatni a boltot, rögtön ahhoz lopóztak.

– Feltűnésmentesen kellene feltörni az ajtót – nézett Mocsi Reteksziszre és Puszedlire. – Az a lényeg, hogy ugyanolyan állapotban lehessen visszazárni.

A repülőmókus és a kis pele felsuhant a lépcsőn, a többiek addig odalent meglapultak. Alig kellett piszkálniuk az ajtót, az úgy nyílt ki előttük, mintha soha be sem lett volna zárva.

– Gyerünk, menjünk fel mi is! – intett Tüskefog.

A rókalánnyal felszaladtak a lépcsőn, Kósza pedig elfoglalta őrállását.

A takaros kis lakrész ablakain besütött a hold, megvilágítva a helyiséget. Beléptek, és az ajtó mellett egy fogas állt, rajta egy piros, szőrmegalléros kiskabáttal, kalappal és mellénykével. Egy szerény konyha fogadta őket, mely központi helyiségként is szolgált, és ebből nyílt a tulajdonos hálószobája.

– Keressük meg a dobozt! – egyeztek meg.

Óvatosan tapogatózni kezdtek. Szekrényeket, fiókokat forgattak ki, és minden, amit találtak, arra utalt, hogy a pékné kellemesen, jómódúan élhetett, a doboznak egyelőre azonban nyoma sem volt.

– Nem látom sehol – bosszankodott Mocsi.

Tüskefog magabiztosan benyitott a hálószobába, és míg a többiek körbeszaglászták a fal menti bútorokat, ő az ágyhoz lépett. Mancsaival megtapogatta a párnákat, takarókat, majd enyhén megemelte a matracot.

– Itt van! – súgta társainak diadalittasan.

– Miféle doboz ez?

– Ékszeres ládika – állapította meg a Tüskefog. – Láttam már ilyet… Otthon, az udvarban – tette hozzá gondolatban.

– Meg tudjátok fejteni a kapott kód alapján tűzgyújtás nélkül?

– Ha odamegyünk vele az ablakhoz… – javasolta Mocsi, és már léptek is oda a párkányhoz.

– Kezdjük!

Míg ők ketten a dobozzal szöszmötöltek, a repülőmókus és a pele odakinn kutakodott a nappaliban. Retekszisz már belépéskor észrevette, hogy a konyha kései milyen rossz, életlen állapotban vannak, és a bútorokról is itt-ott lepattogzott a festék. Kényszeres énje nem bírta türtőztetni magát, nekiállt megfenni az evőeszközöket. Összerezzentek azonban, amikor hirtelen három, erőteljes koppanás hallatszott az ajtón.

– Mi ez? – nyögte a repülőmókus.

– Nem úgy volt, hogy Kósza jelez, ha jön valaki? – morogta Puszedli.

– Csak nem elaludt…?

Gyorsan fedezékbe húzódtak, és várták, mi történik.

– Halló, Berta! Itthon vagy már? – vonyította egy idősebb, női hang odakintről. – Én vagyok az! Ancika!

A két simlis riadtan egymásra nézett.

– Berta?

Puszedli gyorsan az ajtóhoz lépett, és bezárta belülről.

– Berta, te vagy az? Hallom, hogy valami zörög odabent! Hahó! Jöttem a pásztorpite receptjéért! – folytatta kótyagosan az idegen.

– Erre az éktelen sivalkodásra még a koporsóban is felébrednék… – jegyezte meg Retekszisz. – Mit csinál ez a Kósza?

– Azt mondtad, hogy benn van! Na várjál!

Kulcscsomó csörgésére lettek figyelmesek, valaki kintről nyitogatni próbálta az ajtót.

– Ez be akar jönni! Mit csináljunk?

Körbenéztek, és látták, hogy egy felnyitható csapóajtó vezet lefelé a pékségbe. Azon töprengtek, érdemes-e lemenniük az alsó szintre.

– Megyek már, Berta! Remélem, ott van az asztalon, ahol mondtad!

Puszedli és Retekszisz visszavonulót fújt a hálószobába.

– Mi van? – pillantott fel Tüskefog.

– Jött valaki!

– Mi itt most el vagyunk foglalva. Intézzétek el valahogy! – legyintett Mocsi.

Hallották fordulni a kulcsot a zárban, aminek hallatán mind megdermedtek.

– Be az ágy alá! – javasolta a rókalány, a pele és a repülőmókus pedig bebújt a ruhásszekrénybe.

Puszedli érezte magán a kelmék selymes simogatását, ezért szinte reszketve hozzájuk dörgölőzött.

– Nem lophatsz el ezek közül semmit! – figyelmeztette Retekszisz, ahogy észrevette a szemében a már ismert lelkesedést.

– Te is elkezdtél javítgatni odakinn a konyhában! – vetette a szemére a pele. – Csak egyet…! Csak egyvalamit! – nyüszítette.

– Jó, de csak egyet…! – pisszegett a repülőmókus, és újra a szoba felé fordult, hogy kilessen az ajtó résén.

Puszedli észrevette, hogy az egyik sálat egy pompás, ezüstös kendőtű díszíti, ezért óvatosan kioldotta azt, és elsüllyesztette a táskájába.

– Berta…! – motyogta közben kintről Ancika, ahogy támolyogva az asztal felé indult.

Figyelmetlenségében meglökte a ruhafogast, ami majdnem felborult.

– Jaj, bocsánat! – kért tőle elnézést.

Elbotorkált az asztalig, ám ahelyett, hogy azon elkezdte volna keresni, amiért jött, lehajolt, és felmarkolt alóla egy butykos üveget. Jókorát hörpintett belőle, majd letelepedett az asztalhoz, és ahogy kitapogatta a receptes papírt, elkezdte azt hangosan felolvasni.

– „Végy egy pásztort!” – kezdte, majd csuklott egyet. – „Nyúzd meg, majd az elősütött husit töltsd bele a pitébe! A tetejét kend meg tojássárgájával! Előmelegített sütőben süsd ropogósra!”

Ismét meghúzta az üveget.

– De jó, hogy van egy pásztorom a kamrában! De finom pitét fogok sütni belőle holnap!

Puszedli és Retekszisz tanácstalanul egymásra nézett. Az asszonyság egyik kezében az üveggel, a másikban a recepttel megindult az ajtó felé. Ahogy azonban elé ért, rájött, hogy így nem tudja mivel megfogni. Bódultságában odahajolt a kilincshez, és ráharapott, hogy azzal nyithassa ki. Kitámolygott és az ajtót nyitva hagyta maga után.

A herceg és a rókalány eközben sikeresen kinyitotta a ládikót, és kivette belőle a gyűrűt. A dobozban lapult még egy pár hozzá illő fülbevaló is, azt viszont a helyén hagyták. Visszarendezték a ládikót a matrac alá, mintha mi sem történt volna, és odasettenkedtek az ajtóhoz. Puszedli és Retekszisz lassan kimászott a szekrényből.

– Mi történt? – kérdezte Mocsi. – Annyira elmerültünk a munkában, hogy oda se figyeltem, mi zajlik odakinn.

– Akárki is volt az, szereztünk vele egy bűnbakot.

– Akkor innentől kezdve ő járt ebben a házban utoljára!

– Nem vett észre titeket? – hajolt oda hozzájuk aggódva a herceg.

– Nem, de nehéz volt megállni, hogy ne üssük le…

– Mindegy! Megvan, amiért jöttünk, úgyhogy pucoljunk innen!

Hangtalanul kinyomultak az ajtón, nyitva hagyva, ahogy a váratlan vendég is hagyta maga után, és leosontak a lépcsőn. A bokorban, ahol Kószát hagyták, meg is találták a szunyókáló kiskutyát.

– Ebből nagyobb baj is lehetett volna… – gondolta Tüskefog. – Ha valamelyik őrjárat talál ránk, hamar ellenünk fordult volna a település…

Felnyalábolták Kószát, és vele együtt megindultak Inez kocsmája felé. Az épületben a távozásuk óta jóval kevesebben voltak ébren, a legtöbben már elvonultak pihenni. Felsiettek a lépcsőn és meglepetésükre a házigazdát a saját szobájukban találták.

Tüskefog becsukta maguk mögött az ajtót, a többiek pedig lámpást gyújtottak az asztalnál, és odaintették Inezt. Egy finom kendőbe rejtették a gyűrűt, azt most kicsomagolták neki. A rókahölgy lelkesen rálehelt és kifényesítette, majd elismerően bólintott. Az asztalra tett egy erszényt, benne 12 érmével, és megköszönte a szolgálataikat.

– Vegyük úgy, hogy ez meg se történt! – kacsintott rájuk. – Most pedig pihenjetek, a holnapi nap izgalmas lesz! Finom saslikot fognak sütni, vásár, versenyek és játékok várnak majd rátok! És az is lehet, hogy egy-két feladat is akad majd még számotokra – vigyorodott el hamiskásan.

A kalandorok ágyba bújtak, Tüskefog pedig némi bűntudattal eltelve meredt a szoba mennyezetére. Aggályosnak találta, hogy tolvajlásra kellett adnia a fejét, de mivel annyira híján volt a pénznek, minden lehetőséget meg kellett ragadnia. Korábban ilyesmit elképzelhetetlennek tartott volna az udvarban.

– Most azonban… nem vagyok más, csak egy földönfutó… – gondolta keserűen.

Sóhajtva magához ölelte a párnáját, és lassan álomra szenderült.

***

Reggel fáradtan támolyogtak le a reggelihez. Inezt sehol sem találták, az unokái szorgoskodtak a többi vendég körül. Egy asztal látványosan foglalt volt, és jóval bőségesebb reggeli lett rajta tálalva, mint a többin, mégsem ült oda senki, hogy elkezdjen belőle falatozni. Az egyik cselédlány maga terelte oda őket, ahogy felfigyelt az érkezésükre, a kalandorok pedig ámuldozva foglaltak helyet körülötte. Hagymás-burgonyás fehérbab-lepény, valamint asztalt áfonyás és meggyes, omlós sütemény fogadta őket, melyből elég volt egyet harapniuk, a kellemes aromák máris szinte bódulatba ejtették őket. Sörrel és valamelyest erősebb likőrrel tudták leöblíteni a finom falatokat. Galagonyaszószos, mézes húsnyárs sercegett szinte, ahogy odatette eléjük az egyik rókafiú, frissen levéve azt a tűzről, az édesszájúaknak pedig fekete nadálytő palacsinta elégítette ki az igényeit.

– Én ezt a gombakrémlevest is megkóstolom! – lelkendezett Kósza a pazar lakoma láttán.

– Kedves egészségetekre! – adta át jókívánságait az egyik lány-unoka. – Ezt még mindig Mancsfréd úr jóvoltából kapjátok! Érezzétek jól magatokat!

Megtudták tőle, hogy hamarosan indulnak a versenyek, és hogy a település-szintű óriáslakoma valamikor a délutáni órákban kezdődik.

– Este pedig mind közösen vonyítunk majd a holdra! – pillantott fel az ég felé áhítattal eltelve.

Tüskefog derülten azon töprengett, ő majd milyen hangot adjon majd ki, amikor erre sor került, hiszen a sülök nem szoktak vonyítani.

Az étkezés után kiléptek az utcára, ahol már élénk forgatag hömpölygött. Vidáman táncoló zarándokok közt gyermekek szaladgáltak szalagokkal, kereplőkkel a mancsaikban. A vendéglátó rókák az utcák két oldalán felhúzott standokon különböző ajándékokat osztogattak az arra járóknak, a leglátványosabb közülük egyfajta fejék volt, összetéveszthetetlen sastollakkal. Messzire szállt a rablóhús és sült hagyma illata, melyet nem is utasított vissza senki.

Tüskefog számos pultra vetett egy pillantást, de nem talált köztük olyat, mely a környék térképeit kínálta volna eladásra.

– Pedig a továbbutazás szempontjából nem volna rossz… – gondolta csalódottan.

Az egyik pergamennel borított asztalnál egy fiatal róka körmölt épp, ezért bátorkodott közelebb lépni hozzá.

– Üdvözöllek, tüskés barátom! – pillantott fel az írásból a róka. – Miben segíthetek?

– Én is üdvözöllek, bundás barátom! Olyan térképre lenne szükségem, mely a környező útvonalakat mutatja, legyen szó kereskedelmi utakról vagy kevésbé ismert csapásokról. Ami tartalmazza, hogy kinek a fennhatósága alatt állnak, esetleg a környékbeli településekkel és kikötőkkel.

– Micsoda balszerencse! Előttetek adtam el az utolsót, pedig igencsak szép térkép volt! De bármerre is utaztok, minden városban fogsz majd ilyet találni. Azt viszont nem fogod megtalálni rajtuk, hogy kinek a fennhatósága alá tartoznak, mert az… – intette közelebb őket – illegális. Ezekről mindig az adott vidéken kell érdeklődni. Legközelebb a Sötétmancs Gáton található Lókötő Kikötőben fogtok hajózási és egyéb térképeket találni.

– Azt azért el tudod mondani nekünk – kérdezte Mocsi -, hogy ha ez a Lókötő Kikötő a célpontunk, a városka kapujában merre forduljunk majd?

– Persze! Ha kiléptetek a kapun, a jobb kéz felé nyíló úton induljatok el! Az a hivatalos, kereskedelmi ösvény. Nem tanácsos letérni róla, mert akkor mindenféle haramiába fogtok botlani. Ez a macskák fennhatósága alatt áll, és biztonságos környék, de úthasználati díjat kell majd rajta fizetnetek.

– Hát, azért köszönjük… – felelte Tüskefog csalódottan.

– Szerencsés utat kívánok nektek!

Továbbhaladtak a városka központja felé, hogy a hirdetőtáblán elolvashassák a programokat.

– Én szeretnék benevezni a zabálóversenyre! – jelentette ki Kósza.

– Nekem a késdobáló szimpatikus – vigyorgott rá a sül.

– Oda én is benevezek! Nekem vannak is dobótőreim, ez testhezálló feladatnak tűnik – kacagott elégedetten Mocsi.

– Majd megyek és elterelem a többi versenyző figyelmét! – ajánlotta a kiskutya. – Ha szükséges, bárki lábát lepisilem „véletlenül”… – kacsintott rájuk cinkos mosollyal.

– 1 érme a nevezési díj – nyúlt a pénzéért Tüskefog.

10 indulóval kellett versenyeznie, a cél pedig az volt, ki találja el a piros almát egy reszkető menyét fején. Sikeresen eltalálta a gyümölcsöt, de alulmaradt az ügyesebb kezű harcosokkal szemben, Mocsi azonban 5 érmével gazdagodott. Ebből kettőt be is forgatott a zabálóverseny nevezési díjába, melyen Kószával közösen indultak. Az élményt Puszedli se akarta kihagyni, ezért ő is beállt a sorba. A többiek megálltak a tömegben, és már előre várták a látványt, amit a moderálatlan falás majd nyújtani fog.

A jelek szerint a legtöbb induló igencsak alábecsülte a kiskutya képességeit, hát még gyomrának kapacitását, mert köröket vert minden más versenyzőre. Olyan sebességgel és annyi mindent megevett, hogy a játék vége és a 15 érmés fődíj bezsebelése után szinte gurítani kellett az utcákon, mert lábra se bírt állni. Puszedlinek se kellett szégyenkeznie, ő 7 érmével gazdagodott.

– Mindenkinek van pénze, csak nekem nem… – jegyezte meg keserédesen Tüskefog.

– Ha még nem ettetek volna eleget – rikkantotta el magát az egyik szervező róka derülten -, hamarosan kezdődik az ingyenes lakoma!

A Szent Fa körüli főtéren Mancsfréd ismét megjelent, a színpadon pedig szívhez szóló beszédet tartott a rókák és egerek hányattatásairól, és a sasok elleni háborúzásról. Arra biztatott mindenkit, hogy élvezzék ki az ünnep nyújtotta lehetőséget, és jó étvágyat kívánt az egybegyűlteknek.

Hosszú, megtömött asztalok roskadoztak finom sültektől, gyümölcsöktől. Kellemesen lakmároztak mindenből, amit csak elértek, és beszélgettek a többi utazóval. A nap már leáldozóban volt, amikor a helybéliek elkezdtek asztalt bontani, és a zarándokok félrevonultak, kipihenni az ünneplés fáradalmait. A megritkuló tömegben Mancsfréd észrevette őket, Tüskefog pompás, fehéren tündöklő tüskéit, és fennhangon köszöntötte őket.

– Hadd mondjam el, milyen boldog vagyok, hogy meg tudtam rendezni ezt az eseményt! – kezdte. – Mindez csakis nektek volt köszönhető! Ettetek a saslikból?

A kalandorok hálásan bólintottak.

– Hadd mutassak be nektek valakit! – intett a távolba, és egy ifjú rókalányt hívott oda maga mellé. – Bizonyára már hallottátok, hogy az egyik kölyköm párját tanítom be éppen arra, hogy idővel majd átvegye a helyemet Szabadrév élén. Ő itt… Kajlafülű Veronika!

Egy kedves, értelmesnek tűnő rókalány állt meg mellettük. Nem volt különösebben szép, de kíváncsiság tükröződött a tekintetében.

– Beszélgessünk! – nyújtotta ki a mancsát Mocsi felé, ahogy leült melléje. – Ahonnan te jöttél, ott milyen a róka-populáció? Ha egy nap átveszem Mancsfréd bácsi után a település vezetését, az én feladatom lesz megszervezni nemzetségünk vérfrissítési törekvéseit. Arra gondoltam, hogy nem csak Erdőmélyéről kellene új rókaifjakat és leányokat idecsábítani, hanem távolabbi vidékekről is. Neked gyönyörű a bundád – nézett végig Mocsi szép, fehér szőrén.

– Igazi tenyészállatnak nézik – súgtak össze a többiek némileg távolabb tőlük vigyorogva.

Mielőtt társuk válaszolhatott volna, egy jajveszékelő rókafiú tört utat magának a tömegen keresztül, és kétségbeesetten kapaszkodott meg Mancsfréd zakójába.

– Apám…! Baj van…!

~ Következő fejezet ~