Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel a 32. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 32. fejezet ~

Ashata igyekezte megvilágítani az előttük álló teret a kezében szorongatott fáklyával, Éla pedig népére jellemző képességének segítségével próbálta felmérni, leselkedhet-e rájuk veszély a sötétségben. A kiszögellés, amire leérkeztek, egy keskeny peremben folytatódott tovább, a széles, fenyegetően tátongó szakadék mentén. Nem volt más út, amin elindulhattak volna, ezért a falhoz lapulva kezdtek el rajta araszolni. A fáklya fénye derékmagasságban furcsa kaparásnyomokon csillant meg, melyeket valamilyen többujjú, hosszú ívelt karmú lények hagyhattak a falon.

– Nem úgy néz ki, mintha beesett volna ide egy állat, és kifelé próbált volna mászni… – jegyezte meg az amazon.

– Mekkora állatnak lehet ekkora karma…? – töprengett Éla. – Farkasnak?

– Annál szerintem ez lényegesen nagyobb. De valamiért csak ilyen magasságban kapirgált, ki tudja…?

Úgy döntöttek, nem fordulnak vissza, de nagyon óvatos lépésekkel haladtak csak tovább, kitapogatva mindent, nehogy leomoljon a lábaik alatt a perem.

– Figyeld, nem találunk-e olyan árulkodó jeleket, mint szőrcsomó, levedlett bőr, ledobott köröm vagy fog… ürülék…! – figyelmeztette Élát.

– Állat- vagy vizes bundaszagot nem érzek… csak ilyen áporodott levegőt…

2-300 méter megtétele után egy úgy látták, hogy a perem elkezd végre kiszélesedni, így egymás mellett tudtak tovább haladni. Körbenéztek, és most látták csak igazán, hogy milyen hatalmasra tágult körülöttük a tér. Minden természetes képződménynek tűnt, emberkézre, bármilyen bányamunkára, kitermelésre utaló nyomot nem találtak. A távolból vízcseppek kopogására figyeltek fel, mely egyre jobban közeledett feléjük. A falon hasonló állatkaparásokat találtak, mint korábban a párkányon. A félelf feszülten fülelt, hátha meghall valamit, mikor egy nagyobb, tárnaszerű térre értek, melynek közepén egy kisebb, sekély, barlangi tó terült el. A víz partján rákok maradványai csikordultak a lábaik alatt, melyek darabokban, széttrancsírozva végezték valaki vagy valami vacsorájaként.

– Nem túl biztató…

Észrevették, hogy három felé ágazott el előttük az üreg.

– Te tudsz írni és olvasni – jegyezte meg Éla. – Tudod tovább rajzolni a térképet.

– Ez igaz, mégis azt mondom, ne menjünk olyan messzire, ahonnan nem találnánk vissza!

– Jól van.

Lágy fuvallat csapta meg az arcukat, ami a járatokból fújt, és arrafelé süvített, amerről jöttek. Enyhén kénes, büdös szag terjengett a levegőben.

– Legalább bármi is van itt, nem érzi meg előre az illatunkat…

– Mit gondolsz? Menjünk még tovább, vagy ennyi adat elég lesz a céhmesternek? – kérdezte Éla.

– Amit eddig megtudtunk, semmiképpen nem haszontalan. Valami biztos, hogy van idelenn, és eggyel még szerintem elbírnánk így ketten, ha nem óriási, vagy valami mágikus lény, de…

– De nem tudjuk, hogy nem falkában jár-e… és mondjuk 25-en… vagy 75-en vannak…

– Ha mindannyian itt lennénk, azt mondanám, menjünk tovább, de így…

– Jól van, akkor egyelőre forduljunk vissza! – bólintott a félelf.

Alig indultak meg, a korábbi, bal oldali üregből sebes karomkopogás hangja közeledett feléjük. Mozdulatlanná dermedtek, és próbálták megbecsülni, hányan lehettek.

– Mi a…? – nyögte Éla, ahogy szembefordultak velük.

Asztalméretű, nyolclábú, pókszerű lények suhantak feléjük. Karmaik nem voltak, a fejeiken azonban masszív, fenyegető csáprágók kattogtak, és két mellső végtagjuk is volt. Ashata lekapott magukról egy köpenyt, melyet lángra lobbantott, és a közeledő lények felé hajította, hátha azzal megijesztheti vagy meggyújthatja őket. Éla addig előrántotta a visszacsapó íját, és megfeszítette. Eltalálta a legközelebbi pókot, mely fájdalmasan felvisított, de tovább száguldott feléjük. A második lövése is célba talált, és a lény eléggé megrogyott, de kínlódva feltápászkodott. A harmadik lövés célt tévesztett, a negyediktől viszont teljesen kidőlt. A félelf gyorsan eltette az íját, és lekapta a szíjáról a lándzsáját, Ashata pedig előrántotta a kardját. A három megmaradó pók megtorpant kissé a tűztől, de kikerülve azt tovább meneteltek feléjük.

Az amazon támadt először, és fájdalmas ütést mért a feléje rohanó pókra. Éla fogcsikorgatva döfött előre a lándzsával egy másik felé, az állat pedig visítva csuklott össze, és nem mozdult többé.

– Ez igen! – dicsérte meg őt Ashata.

Nem volt azonban idejük ünnepelni, mert a megmaradó pókok váratlanul elszökkentek a talajtól, és feléjük ugrottak.

– Fúj! – nyögte Éla, ahogy félreugrott a saját ellenfele elől, miután az egy apró sebet ejtett rajta, Ashata pókja azonban rákapaszkodott a lány testére.

– Fúj hát! Takarodj le rólam! – sziszegte az amazon.

A kezében lévő fáklyával megpróbálta megpörkölni a lény potrohát, az ötlet pedig sikeresnek bizonyult, a pók leugrott róla. A másik újra előrecsapott, és ismét eltalálta a félelfet. A lány visszatámadt, és ő is megsebezte ellenfelét. Ashata sikeresen kivégezte a harmadik pókot, így közrefogták az utolsót, amibe végül Éla állította bele a lándzsáját.

– Ne várjuk meg, míg a többi ideér! – intett az alagút felé.

– Egyetértek – bólintott Ashata, majd levágta az egyik pók lábát, és a táskájába tömte, hogy bizonyítékként visszavihessék magukkal.

Sebesen megindultak a perem és utána a kürtő felé, ahol még mindig égett a hátrahagyott fáklya, és a kötél várta őket. Éla megkapaszkodott és elkezdte felhúzni magát, de harmadáig sem jutott, megcsúszott és visszaesett a földre. Reszketett a fájdalomtól, de érezte, hogy legalább eltörni nem tört el semmije.

– Nem maradhatunk itt! – sürgette Ashata, mire nyöszörögve felült, és újra megragadta a kötelet.

A vér és a verejték miatt újra megcsúszott a keze, és visszaesett, de ezúttal nem olyan magasról.

– Meg fogok halni…! Meg fogok halni…! Meg fogok halni! – ismételgette szinte hisztérikusan magában Éla.

Tudta, hogy még egy zuhanást nem fog kibírni, és az eszméletvesztés határán állt.

– Próbáld meg te…! – nyögte. – Én nem… nem bírom…!

Ashata, hogy ne húzza az időt, megragadta a kötelet, hogy felmásszon helyette, míg ő összekuporodva felült, de az ereje őt is cserben hagyta, és visszaesett melléje. Kábán néztek felfelé a kürtőben, abban reménykedve, odafentről majd érkezik valami segítség, de se a paplovag, se a tűzmágus leány fejét nem látták lenézi.

Az amazon megpróbálkozott másodszorra is felmászni, de nem jutott magasra, újra visszaesett.

– Nem akarok itt megdögleni… – mondta keservesen Éla.

Mindene mocskos és véres volt, és nem volt olyan pont a testén, ami ne fájt volna, de utolsó erejét összeszedve harmadjára is megmarkolta a kötelet, és lassú tempóban, reszkető kezekkel húzta feljebb és feljebb magát, míg át nem tudta vetni a lábát a kürtő száján odafenn.

– Apád büszke lenne rád! – kiáltotta fel neki Ashata, amin a lány akaratlanul is elvigyorodott, ahogy lihegve elterült a hideg kövön. – Nekem ez még… időbe telik! – nyögte az amazon. – Addig… elkezdhetnél lőni!

Éla felült, elővette az íját, és remegve megfeszítette, készen arra, hogy valamelyik üldöző pókot kilője, ha az rá akarna ugrani a társára, de Ashata hamarabb felért, semhogy ez megtörténhetett volna. Gyorsan felrángatták a kötelet, és csak ültek a sötétben, levegő után kapkodva. Látták, hogy a pókok függőleges mozgásra vagy falra felkapaszkodásra nem voltak képesek, így tőlük egyelőre biztonságban érezhették magukat.

– Te… – nyögte végül az amazon. – Hol van Aria?

Körbenéztek, és a paplovagnak valóban hűlt helyét találták.

– Valami… történhetett…

Táskáikból elővettek gyertyákat, hogy legalább valamiféle fényt varázsolhassanak, és körbenéztek az üregben. Vérnyomokat találtak, de megállapították, hogy az bizonyára a sérült Akiától származhatott, ahogy megindultak vele kifelé a barlangból. Különös volt azonban, hogy Aria nem tért vissza, hiszen úgy becsülték, ők ketten jóval tovább voltak lenn a pókokkal, mint amennyi ideig tartott volna eljutni a barlang kijáratához és vissza.

Nyögve, görnyedten, szinte négykézláb indultak meg a visszafelé vezető úton, és hosszú, keserves menetelést követően megjelent előttük egy nagy fekete, ormótlan halom. Ahogy közelebbről megvizsgálták, a sérült Akiára ismertek benne, aki továbbra is eszméletlenül feküdt.

– Mi történt itt? – suttogta Éla, és eloltotta a gyertyát, mert a barlang bejárata már látótávolságba került, és nem akarta, hogy bárki felfigyeljen az érkezésükre.

– Nem tudom, miért hagyhatták itt… – felelte Ashata. – De nyílvesszőket látok körülötte. Szerintem rajtuk üthetett valaki…

– Muszáj meginnom egy gyógyfőzetet – bontotta fel bájitalát Éla. – Már nem bírom a fájdalmat…!

Miután megitta, érezte, hogy fájdalomtűrése jelentősen javult, a sebesülései azonban tovább sajogtak.

– Sajnálom, Akia, de el kell vennem egyet! – emelt el még egy üveggel az ájult félelftől. – Rajtad ezek a kis erejű italok most úgyse segítenek, én viszont szinte a halálomon voltam…

Ashata is felhajtott egy palacknyit, hogy az erejéből ő is visszanyerjen valamennyit.

Égett ruha- és emberi hús orrfacsaró bűze csapta meg az orrukat, ahogy az árnyékban lapulva közeledni kezdtek a barlang kijáratához. A földön egy katona vérző holtteste feküdt, odakintről kiáltozás, fegyverek és páncélok egymásnak csörrenése szűrődött be hozzájuk.

– Tíra elsüthetett valami tűzvarázslatot – vigyorgott Ashata.

– Remélem, jól odapörkölt nekik.

Hat katonát láttak még talpon, közülük hárman eddig a lángoló öltözéküket próbálták eloltani, ám az csak mostanra sikerült. Tíra ájultan feküdt a földön, és már Aria is erősen szédelgett, de sikerült épp akkorát rásújtania az egyik ellenfelére, hogy az összerogyott.
Éla levette a válláról az íját, és megcélozta az egyik pajzs nélküli katonát, akit két sikeres találattal ki is fektetett. Ashata rárontott arra az őrre, amelyik Tíra felett állt, és félő volt, hogy végezni akart vele. A csata addigi résztvevőit meglepte a felbukkanásuk, Aria azonban hálásan nézett feléjük.

– Éla! Asha…! Megtámadtak bennünket!

Egy pajzzsal és karddal felfegyverkezett őr rohamozva próbált a frissen megjelenő íjászra rontani, de Éla egy precíz találattal szíven lőtte, így az habos vért köhögve elterült a földön.

– Gyerünk, már nem sokan vannak!

Aria felbátorodott a segítség láttán, fenyegetően meglendítette csatabárdját és halálos csapást mért aktuális ellenfelére.

A félelf észrevette, hogy az egyik katona hátrálni kezdett, majd menekülőre fogta a dolgot.

– Na azt már nem! – húzta fel újra az íját, és lőtt egyet feléje.

Eltalálta a férfit, aki felbukott, de botladozva újra talpra állt, és tovább menekült.

– Amilyen szerencsénk van, nála lesz a hercegi meghívó! – gondolta Éla mérgesen, és ismét lövésre emelte az íját.

Másodjára is eltalálta, de csak felszíni sérülést okozott rajta. Ashata közben tovább viaskodott az ellenfelével, Aria azonban alig állt már a lábán, hite viszont nem engedte, hogy védekező állást vegyen fel.

– Darton nevében… a halálba küldelek, te lator! – kiáltotta, ahogy utolsó erejével rátámadott.

Az ütés erejétől a katona eldőlt, mint a rohadt nád.

Éla futni kezdett a menekülő katona után, de látta, hogy az amazon is több, kisebb sérülést elszenvedett, ezért megcélozta az ő ellenfelét, és beleeresztett egy nyílvesszőt. A menekülő katona eközben olyan távolságra ért, hogy lehetetlen volt újra sikeresen eltalálni őt.

– A francba! – sziszegte a félelf. – Asha! – fordult az amazon egyedül talpon maradó katonájához, és inkább azt kezdte el lőni.

Aria is lihegve meglengette a csatabárdját, és olyan borzasztó csapást mért rá, hogy reccsentek-roppantak a csontjai, és mindenhová fröccsent a vére.

– Próbálj életet lehelni ezekbe! – kiáltotta oda Éla az amazonnak, és befutott a fák közé, hátha utoléri a menekülő katonát, de nem sikerült a nyomára bukkannia.

Feszülten fülelt, de nem hallott semmit, távolodó lépteket, ezért visszarohant a társaihoz.

– Itassunk meg vele gyógyító főzetet, és pakoljunk fel mindent és mindenkit a szekérre! – intett Tíra és a barlangban fekvő Akia felé. – Ha bárki visszatér, így nem érne minket teljesen felkészületlenül!

Az amazon kihozta az eszméletlen félelfet a barlangból, a paplovag pedig felmászott hozzá. Tírát is felültették, aki kábán magához tért a bájitaltól.

– Amelyik még él, abba állítsuk már bele a kardot…! – javasolta Éla a haldokló haramiák láttán. – Csak a rend kedvéért.

Amint erről gondoskodtak, elővette sebkötöző, gyógynövényes készletét, és a vérző, felszíni sérüléseket mindannyiukon bekötözte. Igyekezett gyorsan végezni vele, de még így is legalább egy órába telt, míg mindegyiküket ellátta. Közben végig a környezetüket pásztázta a tekintetével, mert attól tartott, hogy valaki rájuk támad a fák rejtekéből.

Két saját lovat befogtak a kocsi elé, az összes többit, beleértve a katonák hátasait, a szekér köré kötötték. Az egyik ló a hercegi küldöncé volt, hat pedig a városőrség billogját viselte.

– Lesz egy egész ménesünk – nevettek keserűen.

– Mennyi időnk lehet még? – kérdezte Éla, majd berontott a sátrakba. – Van itt egy csomó láda…

– Hajítsd fel mindet a szekérre, majd otthon áttúrjuk őket, ne menjen most vele az idő!

Ashatával kihordtak mindent, majd a legyőzött katonákhoz fordultak.

– Előbb őket kellene átvizsgálnunk. A kalandozókat ők már biztos kifosztották.

11 aranyat és 4 ezüstöt sikerült kiforgatni a zsebeikből különböző címletekben, és el tudták szedni a fegyvereiket is. 6 számszeríjat és 10 kardot pakoltak fel a kocsira, bár az utóbbiakon mind címer volt látható, de akadt 6 olyan hosszú kard is, mely jelöletlen volt. Miután velük végeztek, szemügyre vették a letakart halottakat is, és rá kellett jönniük, hogy nem mind kalandozók voltak, jó eséllyel lehettek köztük eredeti városőrök is, akiknek a helyét a haramiák végül átvették.

– Megvan a levél! – dadogta hitetlenkedve Ashata.

– Jaj, Ayshani milyen büszke lesz ránk!

– Ezt a levelet nézzétek! – hajoltak közelebb egy összehajtott papíroshoz. – Utasításokat tartalmaz arra vonatkozólag, hol vannak a városőrök, meg hogy végezzenek velük és a váltással is! Bár nincs aláírva…

– De azért eltesszük!

– Ezen meg a hercegi futár megölésére adtak parancsot valakinek! – találtak egy másik irományt is. – „A nála lévő dokumentumot el kell juttatni a főhadiszállásra!” Az vajon mi lehet?

– Az úrnő majd kideríti. Indulás! – ültek fel a szekérre, és próbáltak kikanyarodni arra az útra, ami a város felé vezetett.

Mivel egyiküknek sem volt különösebb gyakorlata a kocsihajtásban, beletelt némi időbe, míg elérték a városfalat, közben pedig az úton haladó utazók vagy járókelők is mind furcsán megbámulták a szedett-vedett társaságot. Ahogy azonban a kapuhoz értek, az ott strázsáló őrök megállították őket.

– Hát magukkal meg mi a bánat történt? – néztek végig rajtuk, a városőrség jelvényét viselő lovak, szekér és felhalmozott fegyverek láttán.

– Jómagam dartonita paplovag vagyok – mutatkozott be Aria, mint általában legszavahihetőbb személy a csapatban. – A társaimmal a Kereskedők és Kalandorok céhének megbízásából az észak-nyugati erdőségben nyílt barlangot készültünk feltárni – mutatta fel a megbízólevelet bizonyítékként. – Sikeresen be is jutottunk, de kifelé jövet városőrnek álcázott haramiák támadtak meg minket, akikkel sikerült végeznünk. Visszahoztuk a lovakat és a fegyvereket, amiket a városőrségtől elloptak, ami pedig minket illet… látszik, hogy az összecsapást követően milyen állapotba kerültünk.

– A templomba igyekszünk, hogy a sérült társainkat meg tudjuk gyógyíttatni – sietett a kába paplovag segítségére Éla -, utána pedig Ayshani úrnőnek vagy Fáklya kisasszonynak készültünk jelentést tenni a visszaéléssel kapcsolatban, amit tapasztaltunk.

A katona végighallgatta őket, majd bólintott.

– Nos… rendben. Maguk most beülnek ide a zárkába – intett az épület felé -, mi pedig elküldetünk Ditrok kisasszonyért.

– Ha már mind nem mehetünk el, ehhez az egy sérülthöz nem hívatnának egy gyógyítót? – mutatott Ashata a borzalmas állapotban lévő Akiára.

– Az ő vallomása is fontos lenne – tette hozzá Éla.

A katona bólintott, és intézkedett Akia elszállításában.

Megfosztották őket minden fegyverüktől, pénzüktől és páncéljuktól, valamint lefoglalták a kocsi teljes tartalmát is, és beültették őket az eredetileg férfiak számára fenntartott tömlöcbe. Ashata arca már belépéskor elfintorodott, mint akinek ez jobban fájt, mint az eddig elszenvedett, harci sérülések együttvéve.

Fáradtan omlottak le a földre és próbáltak erőt gyűjteni. Éla a kőfalnak dőlt, hátha annak hűvössége csillapítani tudja valamelyest a testében lüktető fájdalmat. Mindene sajgott, mocskos és véres volt. Csendben várakoztak, mire újra csikordult az ajtó és lépéseket hallottak, meglepetésükre Akia a saját lábán sétált be hozzájuk, teljesen sértetlenül.

– Akia!

– Meggyógyítottak?

– Meg… – ült le közéjük a félelf, ahogy őt is bekísérték a cellába, majd magukra hagyták őket. – Egy elég gusztustalan, vörös bajszos domvikita pap csinálta… de 20 aranyat kell majd érte valahonnan összeszednem, különben… újra eladnak rabszolgának.

– Zsákmányoltunk annyi mindent, hogy ki tudjuk fizetni – legyintett Ashata.

– Mi történt? – kérdezte Akia

– Csak a szokásos… – nevettek a többiek. – Majdnem mind meghaltunk – mondták, és részletesen beszámoltak neki a barlangban átélt kalandokról, valamint az odakint lezajlott összecsapásról.

Lassan esteledett, mire az egyik városőr újra lement hozzájuk.

– Jöjjenek, mert a… – köszörülte meg a torkát – … a lovagnő várja önöket!

– Köszönjük! – biccentett Aria. – Darton atyánknak hála, megérkezett!

– Meg… – rebegte félénken a férfi, mert úgy tűnt, rajtuk kívül senki sem örült a hírnek, aminek láttán elnevették magukat.

Felvezette őket Fáklya kisasszonyhoz, aki megszokott, pompásan tündöklő páncélját viselte, és a halántékán dudorodó ér jelezte, hogy roppant ideges lehet.

– Veletek meg mi az úristen történt? – kérdezte a dühtől remegő hangon.

– Ayshani úrnőtől kaptunk egy megbízást – kezdte Akia. – Annak ügyében vizsgálódtunk, utána pedig egy barlang felfedezését kellett elvégeznünk. De a részleteket a társaimnak kell elmesélnie, mert én… már az elején súlyosan megsérültem – tette hozzá keserűen.

A többiek felvázolták neki a történteket.

– De legalább visszahoztuk a városőrség értékeit, és nem fenyegette veszély a váltásként érkező, új csapatnyi őrséget sem – próbálták kidomborítani az eredményeiket.

– Már átvizsgáltam a szekér tartalmát, és Ayshanival is beszéltem, ha már hivatkoztatok rá a kapuban – mondta végül Fáklya. – Ez a tiéd – nyújtotta át a fizetési kötelezettséget igazoló szelvényt Akiának, aki azt kelletlenül a zsebébe süllyesztette.

– Megtarthatjuk esetleg azokat a tárgyakat, amik a városőrséghez nem kötődnek, vagy esetleg azt is lefoglalja és elkobozza tőlünk? – kérdezte reménykedve Éla.

A szekeret és a rá felpakolt ládákat a kisasszony mind megtartotta, de a számszeríjakat és a jelöletlen kardokat, valamint az egyetlen, billog nélküli lovat visszakaphatták, így saját felszereléseikkel, pénzükkel szabadon távozhattak.

– A meghívót majd én intézem – mutatta fel a megtalált okmányt.

– Hálásan köszönjük a közbenjárását! – sóhajtotta Aria. – Ha bármikor van egy feladata számunkra… állunk rendelkezésére!

– Mielőtt ilyesmire vállalkoznátok, javaslom, előbb gyógyíttassátok meg magatokat!

– Igenis, úrnőm! – köszöntek el tőle valamelyest megkönnyebbülten.

Még aznap este felkeresték Ayshani kisasszonyt is, aki soron kívül fogadta őket, és jókat szörnyülködött a történtek részleteit hallgatva. Akia könnyes szemmel próbált segítséget kérni tőle, hátha kifizeti helyette a gyógyítás költségeit.

– Ugyan már! – legyintett nagylelkűen az úrnő. – Nagy szolgálatot tettetek a városnak, ezért bőkezű jutalomban lesz részetek, amiből ki tudjátok majd fizetni. Fejenként 10 aranyat fogtok kapni!

– Köszönjük!

Miután megkapták a fizetségüket, a sérültek meglátogattak egy ispotályt, ahol 3 ezüstért ellátták őket, ellenben hosszú, legalább 2 hetes pihenőt javasoltak számukra.
Míg társaik lábadoztak, az egészséges félelfek pénzzé tették a zsákmányolt fegyvereket és lovat. Éla elkísérte a meggyógyított Akiát a domvikita nagytemplomhoz, ahol az kelletlenül kifizette összekuporgatott pénzből a 20 aranyat, a maradékból pedig vettek maguknak a későbbiekre nézve egy gyógyító bájitalt. Felkeresték a Kereskedők és Kalandorok céhét is, ahol beszámoltak a mesternek a barlangról és az ott tapasztalt veszélyekről. A férfi meghallgatta őket, és mérlegelve az információ hasznosságát, fejenként 3 ezüsttel jutalmazta a fáradozásaikat.

~ Következő fejezet ~