Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 1. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 1. fejezet ~

Elkeseredett zihálás és vad csörtetés zaja verte fel a madarakat és kisemlősöket a fák között. A kisállatok rémülten ugrottak fedezékbe vagy röppentek fel a magasba a rejtélyes idegen elől. Karmos ujjaival igyekezte félrehajtani maga elől a bokrok görcsös ágait, de néhány mindig kibújt a markából, itt-ott kimarva aggódó arcát, ahogy újra és újra hátrapillantott, nem követi-e valaki. Mikor már elhagyta az ereje, lekuporodott egy pillanatra, hogy levegőhöz jusson, és feszülten fülelt, meghall-e bármit üldözőiből, de akkor se mert hosszabb ideig egy helyen tábort verni és pihenni egyet, ha teljes csend vette őt körül. A megtett távolság alapján tudta, hogy már sikerült átjutnia a határon, és megérkezett Erdőmélye területére, hiszen az azt körülvevő hegygerincről immár lefelé lejtett az út, mégsem tudott megnyugodni.

Napok óta menekült a szomszédos királyságból, ahol gyakorlatilag a halálát kívánták.

– Pedig nem volt ez mindig így… – gondolta keserűen.

III. Bundás király és a néhai Szépséges Sünhilda királyné elsőszülött fiaként, a tüskevári sülök trónörököseként Tüskefog herceg bőségben és szeretetben nevelkedett. Az udvarban harcművészek és diplomaták nevelték és készítették fel a későbbi uralkodásra. Megtanították a fegyverforgatásra és kiváló harcost faragtak belőle, noha a birodalom békés kapcsolatokat ápolt a szomszédaival, így aligha volt ténylegesen szüksége ilyen tapasztalatokra.

Aztán egy nap tragédia sújtotta a királyságot: egy váratlan betegség elragadta magával a királynét. Az egész királyság hetekig gyászolta a szeretett uralkodónőt, a legjobban azonban Bundás királyt viselte meg az általa hagyott űr. Nem sokáig bírta a magányt, és néhány évvel később újra megnősült. Egy peremvidéki grófság egyetlen leányát, a későbbi Tövisrózsa királynét választotta új társaként, aki elsőként egy lánygyermekkel, Bogáncs hercegnővel ajándékozta meg őt, később pedig végül egy fiút is szült neki.

Tüskefog herceg szerető fivérként üdvözölte kistestvéreit, néhai anyjához hű tanácsadói azonban figyelmeztették, hogy az új jövevények egy nap akár fenyegetést is jelenthetnek majd rá és a trónjára. A kicsi Tüskéshátú herceg nem sokat értett még az udvari intrikákból, felcseperedő, gőgös nővére azonban egyre kevésbé tudta véka alá rejteni ellenérzését vele kapcsolatban. Tövisrózsa királyné teljesen az ujja köré csavarta őfelségét, és látszólag igyekezett éket verni apa és fia közé.

Egy végzetes éjszakán aztán Tüskefog herceget hűséges inasa és tanítómestere riasztotta. Könnyű bőrvértet adtak nemesi ruháira és egy erdei köpenybe bújtatták őt, majd egy könnyű táskát nyomtak a kezébe egy kevéske elemózsiával. Menekülnie kellett, a királyné ugyanis felségárulással vádolta őt, és már parancsot adott az elfogatására.

Tüskefog nem értett semmit. Nem tett vagy mondott semmit, amivel kivívta volna mostohaanyja haragját. Nem tudta, miért próbálta koholt vádakkal ellene fordítani saját udvartartását, de tisztában volt vele, hogy el kellett rejtőznie. Eleinte a királyság sűrű erdeiben bujkált, mikor azonban zsoldosokat küldtek szét és vérdíjat tűztek ki a fejére, tudta, hogy nincs többé maradása. El kellett hagynia a birodalmat, és olyan vidékre menekülni, ahol senki sem ismeri őt. Át kellett kelnie a sziklás, kietlen hegygerincen, ami véresre dörzsölte a lábait, de tudta, hogy nem tétlenkedhet, ha biztonságos távolságra akar jutni. Elegáns öltözékét rég szétszaggatták a kövek és ágak, elszegényedett földönfutónak tűnt immár, semmint hercegnek.

Térdre rogyott az egyik sűrű levelű, bogyós bokor mellett, mert érezte, hogy elhagyja az ereje. Reszkető mancsaival próbált leszedni néhány szemnyi gyümölcsöt az ágakról, amikor tábortűz szaga és finoman sülő étel illata csapta meg az orrát. Megdermedt, és magasra emelte a fejét, hogy beleszimatoljon a levegőbe. A szagok közelről szálltak feléje.

Az agyában egymást kergették a gondolatok.

– Vajon barát lehet vagy ellenség?

Megrázta a fejét, lassan szédült a tápláló étel és friss víz hiányától. Vízcsobogást hallott a tábortűz felől. Az evés és ivás lehetősége csábító hatással volt az elméjére, akárcsak a tábortűz melege, mert úgy érezte, a csontjai is átfagytak a tél végi hidegben. Négykézláb kúszott a hangok felé, készen arra, hogy erővel magához ragadja az ennivalót.

– Micsoda becstelen dolog lenne! – rótta meg magát rögtön, ahogy szédelegve közeledett. – Téged hercegnek neveltek!

Hatalmasat kordult a gyomra. Az udvarban sok hasznos dologra megtanították, de a főzés tudományára nem, ezért bármit is talált, nem tudott magának ízletes finomságokat készíteni. Ahogy beért Erdőmélye területére, sűrű lombú, magas fenyők szegélyezték az útját, melyek tobozából fenyőmagot elropogtatott ugyan, de az távolt állt a lédús, édes gyümölcsöktől, melyekkel az otthonában táplálkozott.

Reszkető kezekkel nyúlt a kulacsáért, hogy majd megmártsa a vízben, a másik kezét pedig kardja markolatán tartotta. Feszülten fülelt, hall-e hangokat, egy vagy több lény beszélget-e a tűz körül, és ha többen vannak, hányan lehetnek. Meglepetésére azonban a víz csobogásán és a tűz pattogásán kívül nem hallott semmit. Érzete a hideg vízpermetet a levegőben, tudta, hogy az Ingyombingyom hegyi patak már karnyújtásnyira lehet csupán, ezért óvatosan kidugta fitos kis orrát a bokrok közül.

Meglepetésére egy hatalmas, kidőlt tölgyfa árnyékában egy szépséges, fehér bundájú rókalány üldögélt, szalmakalapját mélyen a fejébe húzva, és pisztrángot sütögetett. Találkozott a tekintetük, és mindketten mozdulatlanná dermedtek.

Tüskefog végigmérte az idegent. Kardja és kése karnyújtásnyira hevertek tőle, és biztos volt benne, hogy épp elég fürge ahhoz, hogy szempillantás alatt felkapja őket, ha egy összecsapásra kerülne sor. A herceg azonban nem akart viaskodni senkivel, csak egy kis melegre, ételre és italra vágyott, ezért sóhajtott egyet, addig felborzolódva az égnek meredő tüskéit a jó szándék jeléül leengedte, és bizakodva nézett a víz túloldalán ülő rókára.

– Jó estét, utazó! – köszönt rá, az udvarban megszokott tárgyilagossággal.

– Szép estét magának is… – felelte a lány, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét.

– Nem akarom bántani.

– Nem is ajánlanám…

– Csak egy kis vízre volna szükségem, mert már nagyon-nagyon szomjas vagyok!

– Az akad.

Óvatosan megmártotta a kulacsát a friss, hegyi patak vizében.

– Aztán csak óvatosan! Bele ne essen, nehéz lenne megszárítani a ruháját!

– Megmelegedhetek itt, a tűz mellett? – kérdezte Tüskefog bizakodva.

– A fegyverét legyen kedves elengedni…! Na jó, jöjjön, jöjjön, sül barátom!

– Köszönöm, róka barátom!

– Mi járatban ezen a kietlen vidéken?

– Igazából… a célom az, hogy minél kevesebben tudják, hogy itt vagyok. Erre ez a környék tökéletes.

A lány értette a célzást, és nem is faggatózott tovább.

– Van hal – mondta végül.

– Szabad? – kérdezte a herceg reménykedve.

– Szabad. Fogunk még.

– Fogjunk! Ha kell, bevetem a tüskéimet is! – ajánlotta a sül lelkesen.

Tüskefog soha életében nem horgászott még, így nem sok fogalma volt róla, hogy egy magafajta tarajos sülnek hogyan kellene halat fognia, de egy ötlet szöget ütött a fejébe. A kidőlt tölgyhöz lépett, megkapaszkodott annak egyik ágában, és bokáig gázolt a vízben. Figyelte annak folyását, és mikor látta benne, hogy halak közelednek, hanyatt vágta magát, és a tüskéivel felnyársalta a kiszemelt példányokat. Ahogy diadalittasan kiemelkedett a vízből, több hal is ficánkolt a tüskéire szúródva. Rávigyorgott a rókára, aki elhűlten nézte a mutatványt, de hálásan elvette tőle a zsákmányt.

– Jó uram… tudom, hogy még csak most találkoztunk, de most… vetkőzni kellene – nézett végig rajta, elázott csizmáján és ruházatán.

Egy száraz lepedő felé intett, a herceg pedig értette a célzást, ezért kibújt a vizes holmiból, és a tűz mellé telepedett, a rókalány pedig addig előkészítette a kifogott halat a sütéshez.

– Szólítson nyugodtan Tüskefognak!

– Az én nevem Mocsi.

– Mocsi… – ízlelgette a nevet a herceg. – Tegeződjünk!

– Rendben!

Kellemesen elbeszélgettek evés közben, majd úgy döntöttek, együtt folytatják tovább az utat.

– Téged miért vetett a sors Erdőmélyére? – kérdezte Tüskefog.

– Keresek valakit, csak nem tudom, hogy hol van az illető – felelte kurtán Mocsi. – Az úti célom a következő falu, ahol szeretnék körülnézni, megszállni, esetleg egy jót enni.

– Szívesen veled tartok, nekem különösebb célom nincsen. Együtt erősebbek vagyunk, mint egyedül.

Csendben lopakodtak a víz mentén, amikor egyszer csak heves csobogásra, csapkodásra és lihegésre lettek figyelmesek. A sebes sodrású patak egy csomagjába kétségbeesetten kapaszkodó repülőmókust sodort, aki a jelek szerint ereje végén járhatott, és alig bírt már a víz felett maradni. Az egyik kanyarban szerencséjére partra vetették a hullámok, és erőtlenül elterült.

Tüskefog megnyugodott, hogy az idegen kálváriája véget ért, Mocsi azonban megragadta a karját, és intett, hogy lapuljanak meg a bokrok mélyén. A repülőmókust ugyanis egy három fős, rosszarcú társaság segítette talpra, ám egyúttal meg is szabadították minden ingóságától, de még a vizes kabátkájától is. Elráncigálták egy ketrecig, melyben egy szélfútta bundájú, jóllakott kiskutya szundikált, és elégedetten vicsorogva rájuk zárták annak ajtaját.

Mocsi és Tüskefog összenézett.

– Ez nem valami jó társaság… – állapította meg a herceg. – Szerintem nem tisztességesek a szándékaik.

– A szemük se áll jól…

Egy róka, egy farkas és egy nyúl dörzsölgette elégedetten a markát a zsákmány és a két fogoly láttán.

– Mi legyen? Mentsük meg őket? – kérdezte a sül.

– Szerintem egyelőre várjunk! – felelte Mocsi. – Nem tudhatjuk, nem bűnözők voltak-e, akiket ketrecbe zártak.

– Hallgassuk ki, miről beszélnek!

– Jó ötlet! Emellett nem vagyunk egyedül – mutatott társa a faágak közé, ahol egy apró mogyorós pele lányka kíváncsian mozgatta az orrocskáját, ahogy a kibontakozó jelenetet nézte.

A pele hatalmas csomaggal a hátán ücsörgött, táskájából mindenféle ruhanemű lógott ki.

– Elmegyünk, jelentjük a Főnöknek, hogy van két újabb rabszolgánk! – büszkélkedett a nyúl.

– Ez a fiatal, jó erőben lévő kutya mehet a bányába… – helyeselt a róka társa. – Ez meg… – nézett a repülőmókusra – ronda, mint a bűn! Ez is jó lesz a kényszermunkára!

– Menjetek, én majd itt elleszek! – legyintett a farkas, leheveredett a zsákmány mellé, és lehunyta a szemét.

A két másik haramia útnak indult az egyik ösvényen, lépteik zaja egyre távolodott. A faágon kucorgó pele úgy tűnt, elérkezettnek látta az időt, hogy cselekedjen, mert nesztelenül lemászott, előkotort a táskájából mindenféle harisnyát és hálóinget, és óvatosan elkezdte megkötözni a farkas mancsait.

– Ez meg… mit művel? – kérdezte döbbenten Tüskefog, ahogy a bizarr jelenetet nézte.

– Nem tudom, de a nővérem hasonlóval foglalkozik és jó pénzt keres vele… – motyogta Mocsi, hasonlóképpen csodálkozva.

– Remélem, ő ügyesebben csinálja… Ennek nem lesz jó vége. Szerintem ő is ott fog landolni, a ketrecben.

– Ott hát…

Megütközve nézték a kis teremtmény ügyködését.

– Ez… megcsinálja – mondta végül Mocsi, látva, hogy sikeresen megcsomózta rajta a harisnyákat.

A farkas azonban magához tért a matatásra, és hevesen vonaglani kezdett. A pele lekapta a hátáról a számszeríjat, és a fejére célozva próbálta lelőni, de a haramia az utolsó pillanatban elhajolt előle, és hatalmasat vonyított.

– Tömj a szájába valamit! – kiáltotta a patak túlsó oldaláról, a bokrok mélyéről Tüskefog, a pele azonban összerezzent és felmarkolta a holmiját, majd elfutott.

A herceg meglepetten pislogott.

– Nos, ez lehet, hogy nem volt a legokosabb ötlet…

– Egy kiabáló bokor? Valóban – vigyorodott el Mocsi.

– Mi legyen? Szerintem végezzünk vele, mielőtt ide nem csődít egy egész bandát!

A róka előkapta a dobótőrét, hogy beleállítsa azt a farkas testébe, a művelet azonban nem igazán sikerült, a fegyver ugyanis elrepült mellette. Tüskefog, látva a történteket, átgázolt a vízen, és rókaszabású hosszúkardjának markolatával rásújtott egyet a farkas fejéje. A haramia eszméletlenül terült el a földön, és szemmel láthatóan betört a koponyája.

– Nem feltétlenül ez volt a szándékom… – vallotta be Tüskefog, ahogy Mocsi odaért melléje, és elismerően végigmérte, amiért önfeláldozóan belevetette magát a küzdelembe, nem törődve a vízzel. – Nem akartam megérkezést követően rögtön megölni valakit…

– A szőre az enyém! – lopakodott vissza hozzájuk a kis pele.

A két harcos furcsállva végigmérte a fura kis szerzetet, majd összenéztek. Mocsi megvonta a vállát.

Tüskefog addig odaszaladt a ketrechez, és elkezdte ébresztgetni az alvó kiskutyát.

– Jól vagytok?

– A felszerelésem…! – rikácsolta elkeseredetten a repülőmókus.

A kiskutya unottan a másik oldalára fordult, és álmosan felpillantott.

– Kik voltak ezek? Valami bitangok? Bántottak titeket?

– A felszerelésem…!

– Vissza fogjuk szerezni, ne aggódj!

– Kihalásztak a folyóból és elvették a felszerelésem…!

Mocsi letérdelt a farkas mellé és átkutatta a zsebeit.

– Nincs szerencsénk… – csóválta meg a fejét. – Nincs nála kulcs a zárhoz.

– Ha idehozzátok a felszerelésemet, én ki tudom nyitni! – ajánlotta a mókus.

– Ki tudod nyitni a zárakat? – kérdezte csodálkozva a herceg. – Melyik a te csomagod?

– Az, amelyikből lóg ki az a szemtelen pele! – mutatott dühösen a táskájára, melyben szinte derékig elmerült a fura kis segítőjük.

A repülőmókus bundája egészen szokatlan, vörös színt kezdett ölteni.

Tüskefog odasompolygott a csomaghoz.

– Várj, kis pele barátom! Kellene ebből a csomagból valami zárnyitó dolog! – mondta. – A többit meg majd lemeccselitek egymás közt!

A pele nem is ellenkezett, azonnal átadta a hercegnek a szerszámos dobozkát, és igyekezett biztonságos távolságra húzódni tőle és fenyegető kardjától. Tüskefog oda is vitte azt a gazdájának, aki ígéretéhez híven pillanatok alatt feltörte a ketrec ajtajának zárát, és már száguldott is a felszerelése felé.

– Nyugalom! Barátaim! – próbálta csillapítani őket a herceg, – Itt nem mi vagyunk egymás ellenségei, hanem ez a farkas…

– … volt.

– Szerintem gyorsan fogja meg mindenki a saját holmiját, meg amit ezek itt hagytak és el tudunk vinni, és menjünk, mielőtt a társai visszaérnek!

A kis pele ellépett a mókus táskájától, és visszatömködte bele mindazt, amit eddig ki akart sajátítani belőle magának.

– Jó, de a szőre akkor is az enyém… – motyogta kedveszegetten.

– Meg tudjuk neked nyúzni, ha mindenáron erre vágysz – ajánlotta Mocsi.

– Én ettől a feladattól elhatárolódok – jelentette ki viszolyogva Tüskefog.

– Figyelj, ezek itt ártatlan kiskutyákat meg mókusokat ejtenek foglyul… – kezdte a róka, ahogy előhúzta a tőrét. – Nem tudnék nyugodtan tovább menni, hogy ezek más ártatlan és magukat megvédeni nem tudó állatokat zargatnak. Arra gondoltam, hogy állítsunk nekik csapdát arra az esetre ha visszajönnének.

– Jó!

A róka dolga végeztével átadta a véres prémet a pelének, a hullát pedig behúzta a ketrecbe és letakarta.

– Tud valamelyikünk írni? – kérdezte Mocsi.

– Én tudok – jelentkezett Tüskefog.

– Én legfeljebb le tudom pisilni – motyogta a kiskutya.

A sül elvigyorodott.

– Hogy hívnak?

– Kószának – felelte az.

– Akár meg is ehetnénk…

A herceg elfintorodott.

– A mi kultúránkban nem dívik az ilyesmi – rázta meg a fejét, és a gondolattól még a tüskéi is az égnek meredtek.

– Ahonnan én jövök, ott épp nem tiltott – jegyezte meg Mocsi. – De szigorú szabályai vannak. 1-1 nagy harc után van hagyománya annak, hogy az ellenfelünk testét megfelelően előkészítve elfogyasztjuk, hogy a lelkének egy darabja a pocakunkban éljen tovább. De ő tisztességtelen volt és nem is én öltem meg… úgyhogy lepisilheted, Kósza!

Találtak a zsebeiben egy filézőkést, melyet a mókus, Retekszisz el is rakott, mert más fegyvere ezen kívül nem volt, de akadt nála 3 érme is, ám mielőtt eltehették volna, a kis zsebes pele, Puszedli egy érmét máris elemelt belőle magának.

– Szerintem ez téged illet, te végeztél vele – nyújtotta át Mocsi Tüskefognak.

– Köszönöm… – motyogta a herceg meghatódva.

~ Következő fejezet ~