Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 25. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 25. fejezet ~

Miután a két lovas csoport kiügetett a patkányok erődítményének impozáns kapuján, a legkisebb körben haladó négyes gyalogosan hagyta maga mögött a kolostort. Meglepetésükre a vízárkon túl kétségbeesettnek tűnő kereskedők méregették őket tanácstalanul. Viharvert volt az ábrázatuk, és kelletlenül odasomfordáltak hozzájuk.

– Mélyen tisztelt utazók! – biccentett egy aprót az egyik férfi, majd vetett egy távolságtartó pillantást a minotaurusz Raganra, annak hatalmas, fenyegető alakjára.

– Maguknak is… – felelte Lowri. – Segíthetünk… valamiben?

Több kufár is odagyűlt köréjük.

– Az igazat megvallva… szeretnénk már továbbállni! – kezdte az egyikük.

– Ezzel nem vagytok egyedül… – gondolta a lány.

– De híján vagyunk az élelemnek – folytatta egy másik kereskedő.

– Nincs esetleg… némi elemózsiájuk, amit megosztanának velünk vagy megvehetnénk?

Evelyn kihúzta magát, és olyan arcot vágott, mintha súlyosan megsértették volna.

– Az az igazság, hogy nincs… – felelte Lowri. – Épp most adtunk le egy nagyobb adag ennivalót a patkányok konyháján – bökött az épület felé.

– Pedig igencsak jutányos áron megszámítanánk! – erősködött a férfi. – Sajnos a patkányok nem engednek be bennünket…

– Nos… – vakarta meg a fejét a kocsis -, annyit felajánlhatok, hogy dolgunk végeztével, ha sikerül esetleg valami vadat elejtenünk, és vissza is tudjuk hozni gyalogosan, és önök még akkor itt lesznek, akkor egyezkedhetünk az árról. De tudniuk kell, hogy nem ez az elsődleges úti célunk!

A kereskedők hevesen bólogattak, úgy tűnt, már egy ilyen megoldásnak is örültek.

Az ötletet Olim is helyeselte, Ragan pedig kijelentette, hogy ő készségesen lemond mindenféle húsos zsákmányról, amit elejtenek, mert ő csak növényi alapanyagokból készült ételekkel táplálkozott.

Evelyn ajkaira alattomos, mégis tündéri mosoly kúszott, ahogy táskájába nyúlt és egy falatnyi szárított húst húzott elő belőle, melyet jóízűen rágcsálni kezdett.

Megindultak a számukra kijelölt útvonalon, Lowri pedig néha óvatos pillantásokat vetett a mellette haladó orgazdára. Olim továbbra sem adta jelét annak, hogy bárminemű érdeklődést tanúsítana irányában, a lány pedig a férfi addig megismert jelleme és viselkedése alapján már azt is megbánta, hogy valaha vonzónak találta őt.

Sóhajtva pillantott fel az égre; a délutáni nap sugarai lassan kezdtek veszíteni az erejükből. Eddig úgy érezte, feleslegesen vesztegelnek a patkányok erődítményében, mert amilyen nyomozással megbízták őket, az mindig csak felemás eredményekhez vezetett számukra. Aznap viszont végre sikereket könyvelhettek el nemcsak a tárnában, de Dezső vallomásának segítségével is, és végre annak az esélye is nőtt, hogy megoldják a káoszmágiás rejtélyt. Valamelyest büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy sikerült kivennie a részét a feladatból, mert a korábbi küzdelmek során nem igazán volt alkalma meggyőzni a társaságot a hasznosságáról. A tárgyalóképességének segítségével azonban most nagyot léptek előre, és remélte, hogy ez tudatosítja majd a többi utazóban is, hogy érdemes lesz őt a későbbiekben is maguk mellett tartaniuk.

– Már csak a mocskos anyagiakra kellene valami megoldást találni – gondolta bosszúsan.

Amíg egy helyben állomásoztak, Kárin anyától semmilyen fizetségre nem számíthatott, a boszorkány ugyanis a cél felé megtett távolság alapján számolta le neki a bérét. Az anyagi helyzete nem volt épp kilátástalan, sőt, kezdettől fogva örült, hogy egy ilyen jól fizető, hosszú fuvarra felkérték őt. De úgy érezte, lassan ideje lenne jeleznie Kárin anyának, hogy ami sok, az sok.

Egy-egy felröppenő madár, gallyreccsenés vagy bokorrezzenés zökkentette ki újra és újra a gondolataiból, és ráeszmélt, hogy nem is koncentrált eddig a feladatra. Társai figyelmesen pásztázták a tájat, kezeiket pedig fegyvereik markolatán tartották arra az esetre, ha azokat hirtelen elő kellene rántani.

– Mi a…? – torpant meg hirtelen Olim, ahogy villámok hasítottak keresztül a tiszta, felhőtlen égen.

– Az ott egy…? – motyogta döbbenten a látványtól Lowri.

– Egy „E” betű és egy csirkecomb – kacagott Evelyn. – Szerintem minket hívnak! Nyomás! – azzal futásnak eredt a jelenség irányába.

***

Amikor a kis, négyfős csapat a kívánt helyszínre ért, nem várt fejetlenség fogadta őket. A másik két csoport igyekezte az irányítása alatt tartani a helyzetet, de a jelek szerint még őket is meglepték az események. Egy szokatlanul mozdulatlan, lóhátra kötözött alakot 4 további követett, akik egy domboldalról megindulva közelítettek feléjük, gyönyörű fekete, vyrognay lovak hátán ügetve. Az állatok talán nem is fogták fel, hogy viharvert külsejű lovasaik mind élőhalottak voltak, mert kopottas, itt-ott véres ruházatuk és fegyverzetük kétségkívül minden más értelmes lényben azonnal félelmet keltettek volna. Sige és Viktória próbálták először szóra bírni őket, könnyed beszélgetést kezdeményezni Martin királyról, vagy hogy segíthetnek-e bármiben, de nem sikerült választ kicsikarniuk belőlük. Viktória így csőre töltött pisztollyal várta, hogy lőtávolságon belülre érjenek, közben pedig Dezsőt próbálta beavatni a várható összecsapás részleteibe.

– Dezső, nagyon figyelj, mert ez vicces lesz! Te egy filantróp lény vagy, de mi itt most valakit nagyon meg fogunk ölni! – mondta derülten, a legnagyobb lelki nyugalommal.

Sige viharmágusi képességeinek segítségével megidézett egy fojtókupolát, hogy lelassítsa az állatokat, de ügyelt arra, hogy ne essen bántódásuk, és csak ájulást érjen el náluk, amivel jóval támadhatóbbá váltak a rajtuk ülő élőholtak, de a lovak különösen szívósnak bizonyultak, és ha lassan is, de haladtak feléjük tovább. Azonban az égre küldött villámlás és a fojtogató varázslat kellőképpen megrémisztette őket, semmilyen utasításnak nem engedelmeskedtek.

– Gyerünk, Kessix! – adta ki a parancsot Viktória.

– Mit csináljak? Lőjem ki alóluk a lovakat? – kérdezte a gyík.

– A lovakat nem bántjuk! – felelte a boszorkány ingerülten, majd ő maga is megidézett egy pocsarat annak reményében, hogy az majd tovább lassítja a feléjük közeledő idegeneket.

Az állatok el-elakadtak a sárban, és igencsak szédelegtek, a lovasaik azonban továbbra is üresen meredtek maguk elé.

– Le kellene vágni a fejeiket! De hogy férkőzzünk a közelükbe? – töprengett Viktória.

Közben Sige, felmérve az egyre inkább csökkenő távolságot, ivott egyet a magával hozott mana-bájitalból, és kész volt egy újabb fojtókupolát megidézni arra az esetre, ha az előző alól kiérnek a lovak.

Tőmondatokban beavatták az érkezőket a történtekbe, Mia pedig azonnal kardot rántott, hogy azzal kaszabolja szét az élőhalottakat.

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! – rikkantotta Viktória. – Ha megsérülsz, majd meggyógyítalak!

– Na persze! – nevetett a viharmágus. – Én meg pap vagyok!

A lovagkisasszony méretes fegyverének suhintása elegendő volt ahhoz, hogy különböző testrészektől megszabadítsa az első, közelükbe érő lovasokat, látva pedig, hogy a művelet sikerrel járt, Sige is kölcsönzött egy tőrt Viktóriától, hogy a maradék élőhalottal ő is elbánhasson.

Míg Lowri a megzavarodott lovakat próbálta megnyugtatni, körbeállták a legyőzött ellenfeleket.

– Kalevala páncélját viselik… – állapította meg Sige.

– Ez még jól jöhet nekünk – helyeselték a boszorkányok. – Északnak tartunk, az öltözékük bejuttathat bennünket olyan helyekre is, ahová jelen formában nem tudnánk bekerülni.

– Javaslom, húzzunk le róluk mindent, ami mozdítható! – ajánlotta Mia, és már el is kezdte vetkőztetni a célpontját, utána pedig bevonszolták a hullákat és levágott testrészeiket a fák közé, hogy elrejtsék őket minden későbbi utazó szeme elől.

– Hő! Hő! – igyekezte megragadni a megbokrosodó lovak kantárját Lowri.

– Már próbáltuk az egyiket úgy magunkhoz édesgetni, ahogy korábban tőled láttuk – magyarázta Viktória -, de nem igazán sikerült.

– Majd én megpróbálom! – felelte a kocsis. – Kedves barátaim! – kezdte, amivel kiérdemelt némi kuncogást kalandortársaitól. – Nekem ők a barátaim, jó? – dorgálta meg őket, majd visszafordult az állatokhoz. – Itt veszélyben vagytok, úgyhogy gyertek velem! Biztonságba helyezünk titeket, ahol többé senki sem bánthat benneteket. Segítek nektek innen elmenekülni, de legyetek engedelmesek, és akkor minden rendben lesz! Sokkal jobb dolgotok lesz velünk, mint ezekkel a hullákkal! Többé nem kell attól tartanotok, hogy ilyen alakok ártani akarnak nektek.

A lovak látszólag megnyugodtak, kíváncsian összenéztek, majd békésen megálltak, és köréje gyűltek.

– Úgy tűnik, sikerült…

– Hogyan tovább? – kérdezte Evelyn.

– Idefelé jövet nyugati irányba tartottunk – magyarázta Mia. – Egy táborra lettünk figyelmesek, ahol 6-8 szekérrel egy kisebb csapat kereskedő vesztegelt. Elég förtelmes látvány volt… Lókoponyák voltak botokra tűzdelve körülöttük mindenfelé.

– Micsoda? – szörnyülködött Lowri.

– Nem voltak ellenségesek velünk – tette hozzá Kárin anya. – Megtámadták őket azok a kultisták, akikkel korábban ti csaptatok össze. Lemészárolták a lovaikat, de nekik sikerült elmenekülniük.

– Felajánlottuk nekik, hogy visszafelé elhúzzuk őket és a szekereiket az apátságig, ahol biztonságban lehetnek – mondta Mia. – Lowri magával vihetné ezt az öt, pompás lovat, és segíthetne nekik addig.

– De mégsem engedhetjük el egyedül… – töprengett Sige. – Dezső, kísérd el őt!

– Egy-egy lóra felülünk, a többit majd kantárszáron vezetjük! – bólintott egyetértően Lowri, ahogy a Szekérváron vásárolt, üres zsákokat hasznosítva becsomagolta a zsákmányt, és a lovak hátára erősítette.

Ahogy azonban felpattantak a nyeregbe, az állatok ösztönösen észak felé fordultak, és afelé próbáltak elindulni, amerről érkeztek.

– Ez így nem lesz jó – viaskodott velük a kocsis.

– Lehet, hogy vissza akarnak menni oda, ahonnan elhozták őket.

– Van nálam ostor, de nem szeretek vele állatokat ütni… – morogta, majd a lovakhoz fordult. – A másik irányba kellene mennünk…! Miért erre indultok el?

A viharmágus végül sóhajtott.

– Jó, ha a lovak jönni akarnak, akkor menjünk mind észak felé! Lassan lemegy a nap, javaslom, még egy órát bandukoljunk a környéken! Ha visszakövetjük a patanyomokat, az talán elvezethet minket ahhoz, aki ezeket az élőhalottakat megteremtette, és ki tudja? Talán a sötét mágikus gócpontot is felfedezhetjük. Elvégre ezek a zombik… elég természetellenes jószágok. Mondjuk jó lenne, ha Kessix segítene a nyomolvasásban…! – tette hozzá fennhangon, mert a gyík rettegve a fák közé menekült, ahogy szokta.

– Azt még tudok… – felelte az rezignáltan, és előkullogott.

– Sokáig nem maradhatunk – rázta meg a fejét Mia. – Az elakadt kereskedők mesélték, hogy a legyőzött kultistáinkat szétmarcangolták a wargok, azok pedig éjszaka vadásznak. Ha kinn maradunk a sötétben, azzal magunkat is veszélybe sodornánk.

A kalandorok bólintottak, és kezeiket a fegyvereiken tartva megindultak a domboldal felé, amerről az élőhalottak érkeztek. Azon túl egy egyre sötétedő völgy fogadta őket, de se értelmes lénnyel, se újabb élőhalottal nem találkoztak.

– Sötét van – fordult Lowri újra a lovakhoz. – Ha továbbra is itt maradunk, veszélybe kerülünk. Nemcsak amiatt, ami északon vár ránk, hanem a vadállatok miatt is, amik az erdőből jöhetnek.

Úgy tűnt, a hátasok ettől már kellőképpen megijedtek, mert határozottan megtorpantak.

– Mi legyen?

– Szerintem forduljunk vissza a lovakkal együtt – mondta végül a viharmágus. – Szabadon is engedhetnénk őket, de nem fognak élve északra eljutni, sokkal jobban járnak, ha jönnek a mi kompániánkkal, mert amúgy mi is északra tartunk – tette hozzá, és jelentőségteljesen az állatokra nézett, azt remélve, hogy a szavai majd meggyőzik őket. – A legjobb lenne visszamenni a kolostorba, és megetetni, lecsutakolni őket.

– Ha visszaértünk, tüzetesebben át tudjuk majd vizsgálni őket, nincs-e rajtuk például billog, amiből kiderülhetne, hogy ki volt az eredeti tulajdonosuk, melyik karámból vagy istállóból származnak… Aztán akiknek nem volt saját lova a csapatból, azoknak odaadhatjuk őket.

– Igen, így később gyorsabban is haladhatunk – helyeselt Viktória.

– Akkor mutassátok az utat a kereskedők felé! Hátha abból, hogy nekik segítünk, sikerül egy kis pénzt szereznünk.

– Kérdés, ott vannak-e még… – töprengett a boszorkány.

– Ha csak a szekereket találnánk ott, nekünk az is jó – jegyezte meg a kocsis. – Nagy hasznát vehetjük azoknak is.

A Mia vezette csapat irányításával megindultak az elakadt kereskedők tisztása felé, és csodálkozva állapították meg, hogy immár senki sem várt ott rájuk.

– Négyhez van elég szerszámunk – mérte fel a lehetőségeiket Lowri. – Legfeljebb ennyit tudunk elvinni. Ahogy nézem, nem új kocsik… nincsenek is valami jó állapotban. Darabonként egy olyan 5 ezüstöt kérhetünk értük cserébe.

– Eladjuk nekik a saját kocsijukat? – nevetett Kárin anya.

– Sötét van, nem épp beszámítható az út – vonta meg a vállát a lány. – Nekünk sem lesz könnyű ezeket hazavontatni.

Éjszaka volt, mire visszaértek az apátsághoz, melynek bejáratánál rögtönzött tábort vertek a kereskedők. Kelletlenül, de elfogadták a kialkudott árat, a kompánia útnak indult tagjai így fejenként közel 2-2 ezüsttel gazdagodtak.

– Ha nem bánjátok, én ezt a könyvet elolvasnám – túrt ki az előhalottaktól zsákmányolt tárgyak közül egy szép, csatos könyvet Viktória.

Fellapozta, és meglepetésére lakossági nyilvántartási adatok szerepeltek benne.

– Valami hasznos nincs még benne? – bújt oda Lowri. – Térkép? Vízrajz? Domborzat?

– Sajnos nincs… Bár ez így is érdekes lesz. Karnayinia tartomány adatait tartalmazza.

– Az az a hely, ahová nem tehetjük be a lábunkat – emlékeztette őket a lány. – A tartomány területére kizárólag engedéllyel lehet belépni, azt viszont senkitől sem fogunk onnan kapni.

– Más nem volt ezeknél az élőhalottaknál? Bármilyen irat, hogy kik voltak, honnan jöttek?

– Vagy egy családi pecsétgyűrű, amivel később iratot hamisíthatnánk? – vetette fel az ötletet Viktória.

– Csak egy kevés pénzük volt – rázta ki az erszényüket Olim. – 1 arany és 10 ezüst.

– Az is jó!

– Akkor mindenki kap 10 ezüstöt… kivéve Kessix, mert ő megint meglógott.

A gyík keserűen leszegte a fejét.

– Nézzétek csak! Ez viszont egy belépési engedély! – lelkendezett a boszorkány, ahogy a könyv belső borítójára írt adatokat elolvasta. – Ez az alak egy cenzor lehetett, azoknak mindenhova bejárása van.

– Akkor ideje, hogy Tamra tököt növesszen, mert akár át is vehetné ennek a démonnak a helyét! – ajánlotta Sige.

– Nagyszerű… lesz még egy személyazonossága? – bosszankodott Lowri. – Nos, akkor ezt megbeszéltük. Én ígéretemhez híven magammal viszem a lovakat az istállóba lecsutakolni, megetetni, egymással összeszokatni. Aki szeretne közülük egyet magának, bátran csatlakozhat!

– Az enyémnek Virsli lesz a neve – jelentette ki Evelyn, ahogy Miával, Viktóriával és Sige-dzsel követte őt.

– Én azt szeretném, amelyik a legnagyobb ívben szarta le a fojtókupolámat! – zsörtölődött a viharmágus.

– Alig várom, hogy együnk valamit!

– Azzal alighanem várnunk kell… – jegyezte meg Olim, miután néhány szót váltott az egyik patkánnyal, aki aggódva tördelte a kezeit.

– Hogyhogy?

– Megfőzték ugyan a vacsorát, de nem volt alkalmuk felszolgálni, mert leszakadt az egyik csillár.

A kalandorok jelentőségteljes pillantást váltottak egymással.

– Bármi is okozta ezt, Dezső neve ezzel tisztázódott, hiszen végig velünk volt, ő nem babrálhatta meg azt – vonta le a következtetést végül Viktória.

Lefekvés előtt sikerült némi ennivalót kiharcolniuk a patkányoktól, és mindannyiuk megrökönyödésére, egy sovány répafőzelékkel kellett csupán beérniük. Nem volt azonban erejük tiltakozni, annyira kimerítették őket a nap eseményei, ezért kedvetlenül tértek nyugovóra. Lowri, tekintettel arra, hogy hivatalosan még mindig a lovagkisasszony és démon-szerelme mellé volt elszállásolva, szó nélkül inkább ismét az istállók felé vette az irányt, hogy szeretett pónijai mellett hajthassa álomra a fejét.

~ Következő fejezet ~