Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 25. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 25. fejezet ~

A kalandorok a kaszárnyából visszaindultak a város belső utcái felé, hogy a piaci árusoknál beszerezhessék mindazt, amire szükségük lehet. A piros kendőket és a fehér szalagokat az esti összecsapáshoz megvették 5 rézért, és további 10 rézért feltöltötték orvosi felszerelésüket kötszerrel és egyéb, sérülés-kezeléshez szükséges alapanyaggal.

Úgy döntöttek, ha már kifigyelték, Theodore melyik házba tért haza a gyűlés után, szétnéznek az otthonában, hátha találnak bármit, aki bizonyítékként szolgálhat a bűnösségére, és utal a sokat emlegetett mecénásokra, akik a felkelést támogatják. Megkeresték hát a szegénynegyedben álló, rozoga házikót, és mielőtt betörtek volna, kopogással igyekezték ellenőrizni, tartózkodik-e otthon bárki. Némi várakozást követően egy hajlott hátú öregasszony nyitott nekik ajtót, és félénken végignézett rajtuk.

– Kedveskéim…?

– Szép napot, asszonyom! – köszönt rá Ashata. – Theodore urat keressük.

– Hogy kit?

– A fiát, vagy aki ebben a házban lakik!

– Ó, hogy őt? Ma nincs itt, kiment a földre dolgozni.

– Kinek dolgozik? – kérdezte Aria.

– Azt én nem tudom… Annyit mondott, hogy lapátolni kell a búzát a raktárban, és hogy csak holnap jön haza.

A lányok összenéztek.

– Nem szeretne egy kis elemózsiát küldetni neki? – kérdezte Éla, annak reményében, hátha így kiderül, kinek a földjéhez kötődhet Theodore. – Szívesen elvisszük neki.

– Szeretnék én, de nem tudom, melyik földön dolgozik – felelte az asszony.

– A szomszédok se?

– Azok is mentek vele dolgozni.

– Vajon ezek szerint ők is összeesküvők? – gondolkozott Éla. – Theodore nem az a fajta az öltözködése alapján, aki kétkezi munkát végezne a szántóföldön…

– Jaj, nekem! – sóhajtotta Leóra, és a fejéhez kapott. – Szédülök! Úgy érzem… mindjárt elájulok!

– Jaj, asszonyom! – ragadta meg a néni kezét Aria. – Megengedi, hogy a barátunk leüljön odabenn? Nem kínálná meg egy kis gyógyító teával?

– Jöjjön, kedveském! – engedte be a szédelgő paplovagot a hölgy a házba, társai pedig követték. – Üljön csak le ide! – mutatott egy kis három lábú, kajla székre. – Kimegyek és hozok vizet a teához!

Lassú lépésekkel elcsoszogott a hátsó kijárathoz, és amint az ajtó becsukódott mögötte, a lányok gyors pillantást váltottak egymással. Egy lepukkant, koszos, döngölt földes padlójú helyiségben találták magukat, ahonnan nyílt egy külön hálószoba.

– Valaki álljon őrt, míg mi odabenn széjjelnézünk! – mondta Akia, és Élával benyitottak.

Egy lelakatolt utazóládát és egy ruhásszekrényt találtak, a helyiség mágiának vagy veszélynek jelét viszont nem adta. Míg Akia a zárral foglalatoskodott, Éla nem túl feltűnően feltúrta a szekrényt. Csak az idős asszony szegényes holmiját találta benne, köztük egy régi, megsárgult esküvői ruhát és egy gyöngysort, valamint a ruhák közé dugdosva 15 rezet.

– Én ezt nem veszem el tőle… – gondolta a lány, és megsajnálta a nénit, majd inkább mindent visszarendezett olyanra, ahogy találta. – Itt nincs semmi használható. Nálad valami? – fordult Akiához.

– Mindenféle irat meg vázlat… – túrt a papírosok között a félelf.

– Keress pecsétnyomót vagy aláírást is tartalmazó levelet! – sürgette kintről Aria.

– Theodore tervei a mecénások számára… az esti támadás részletei… Ez mondjuk érdekes – emelt ki egy lapot. – Ezek szerint már fél éve készültek rá, és ennyi idő kellett, míg elhelyezték az udvarban a beépített embereiket.

– Más esetleg?

– Egy pecséttel ellátott, címeres irat – mutatta fel Akia. – Egy banki hitelről szól, melyet még az első Theodore kapott a nemesi Yvell-családtól. Ebből a másikból viszont az is kiderül, hogy hívják a mostani Theodore-unkat: Finell!

– Hadd fogdossam meg a ládát! – térdelt oda gyorsan Éla, hogy a képességei segítségével kitapogathasson valamit.

A két Theodore arca jelent meg előtte. Az előd tehetősebb férfinak tűnt, az otthona is szebbnek, tisztábbnak látszott, mint Finell mostani kunyhója. Egyik alkalommal, amikor későbbi terveiket szövögették és Finell mindenféle iratokat körmölt Theodore-nak, egy idősebb, szakállas, kék nemesi zubbonyt viselő úr is meglátogatta őket – többet azonban nem tudott kihámozni a látottakból.

– Gyertek! Gyorsan! – intette ki őket a szobából Ashata, és úgy helyezkedtek el, ahogy a néni távozásakor.

Idős házigazdájuk lassan topogva ért vissza egy vödörrel, és forró tea helyett egy fakupában tiszta vízzel kínálta Leórát.

– Köszönöm… – rebegte az bizonytalanul a nem túl tiszta víz láttán. – Máris jobban vagyok!

– Még a színed is visszajött! – veregette meg a vállát Aria.

– Köszönjük szépen!

– Kérem, fogadja ezt el, amiért segített a barátunkon! – nyomott a kezébe Éla 10 rezet hálájuk jeléül.

– Viszontlátásra! – búcsúztak el tőle.

Az asszony boldogan integetett utánuk, majd amikor eltűntek a szemei elől, bezárta az ajtót.

Ahogy a lányok megbizonyosodtak róla, hogy nem figyeli vagy követi őket senki, megosztották egymással, mit találtak a házban. Nem volt sok idejük tanakodni, mert szokatlan kiabálásra, felfordulásra lettek figyelmesek.

– Félre, félre, mert jön! – kiáltoztak egymásnak a lakók, és mindenki igyekezett az út peremére húzódni, mintha rettegtek volna valamitől, ami közeledik.

– Mi lehet az? – kérdezte Tíra.

Meglepetésükre a Fáklya kisasszony masírozott feléjük, és szinte sápadt volt az idegtől. Ahogy megpillantotta őket, rájuk parancsolt.

– Arianne kisasszony…?

– Ti most segíteni fogtok nekem!

Azzal az egyik sikátorba terelte őket. A lányok aggódva méregették a vonásait, mert a halántékán szinte lüktettek az erek: a jelek szerint rettentő dühös lehetett.

– Lányok…! Óriási baj van! Ekkora még sohasem volt!

– Mi történt? – kérdezte Éla csodálkozva.

– Van egy nagyon sötét része az életemnek… – kezdte a nő, és sóhajtott egyet –, aki most a városba fog jönni és tönkre fogja ezt tenni.

– Ki lenne az? – kérdezte Aria.

– A bátyám…

A kalandorok csodálkozva összenéztek. Nem fordult még elő, hogy a rettegett lovagkisasszonyt ilyen elkeseredett állapotban látták.

– Jobb helyeken az ilyeneket más kiskorukban elintézik… – jegyezte meg Ashata, hogy oldja a feszült hangulatot.

– Bár így lett volna! – felelte a Fáklya. – Azt akarom, hogy keressétek meg, kövessétek, és ne engedjétek szabadon mászkálni, mert még nincs lehetőségem lecsukatni!

– Merre fogjuk találni?

– Azon a hajón érkezik – mutatott a kikötő felé, ahol egy impozáns hajó közeledett épp a kísérőbárkák közt. – Legyetek nagyon óvatosak vele, és még azt se higgyétek el neki, amit kérdez! – figyelmeztette őket. – Tessék, erre szükségetek lehet! – nyújtott át nekik egy erszényt, melyben érmék csörrentek.

– Lehet tudni, hogy mi a célja az érkezésének? – kérdezte Ashata.

– Nem tudom, én is most kaptam csak kézhez a levelet, amiben megtudtam… Riquill Ditroknak hívják. Ha meglátjátok, rá fogtok ismerni. Nem érdekel, hogyan és milyen módszerekkel tartjátok fel, akár meg is kötözhetitek. Estig szerzek katonákat, csak tartóztassátok fel őt!

– Most nem lennék katona a kaszárnyájában… – gondolta Éla, ahogy felsejlett előtte a lovagkisasszony szigorú viselkedése.

– Mennyire veszélyes? – kérdezte némileg aggódva Aria.

– Teljesen. Nem értem, hogy volt mersze idedugni a képet… – sziszegte a fogai közt.

– Úrnőm – próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe Tíra. – Sikerült a támadás szervezőjétől, Theodore-tól elcsennünk egy iratot, melyen a beépített embereik névsora szerepel – nyújtotta át a néni házából elhozott papírosok egyikét.

– Ez komoly bizonyíték… Ezt nem gondoltam volna – futotta végig az adatokat a lovagkisasszony, majd gondosan eltette. – Legyetek nagyon óvatosak és soha ne maradjatok vele kettesben!

– A szemérmünk vagy az életünk van veszélyben? – kérdezte vigyorogva Aria.

– Mindkettő, és nem mindegy, milyen a sorrendben – felelte a nő, majd biccentéssel elbúcsúzott tőlük.

A lányok csodálkozva összenéztek.

– Hát… ez érdekes volt.

– Menjünk a kikötőbe, mielőtt eliszkol ez a Riquill! – javasolta Leóra.

A közepes méretű, igényesebb külsejű kereskedőhajó időközben megérkezett, a kikötőmester és annak inasai már várták, hogy segíthessenek a lehorgonyzásban. Rengeteg utazó várt a leszállásra, mind közül is kitűnt egy magas, jól öltözött, csinos fiatal férfi állig érő, lángvörös hajkoronával. Finom, könnyű esésű, drágának látszó selyem öltözéket viselt, az oldalán egy hosszú kardot és egy erszényt, az egyik kezében pedig egy gitárt. Mind a 10 ujján drágaköves aranygyűrű csillogott. Már az utastársai közül is több hölgy kíváncsian méregette őt, a fiatalember pedig a jelek szerint igencsak élvezte, hogy az érdeklődés középpontjában lehet.

– Hogyan fogunk közel férkőzni hozzá? – kérdezte Aria halkan a többiektől.

– Hogy a nővére küldött minket? – vonta meg a vállát Leóra.

– Lesz, ami lesz, én azért vonnék egy pajzsot az elmém köré – jegyezte meg Tíra.

– Azt a hét meg a nyolcát! – meredt Riquillre Akia, és fülei izgatottan megremegtek. – Ez aztán szemrevaló jószág!

– Miért, neked tetszik?

– Ahogy látom, nem is kicsit! – kacagott Ashata. – A többiek rá se nézhetnek, mi?

– Ha kettesben nem maradhatunk vele, én a hármasban is benne vagyok! – jelentette ki a félelf, Éla pedig elvörösödött még a gondolatra is.

– Ez leénekli rólatok még a bugyogót is – tette hozzá az amazon.

– Nem lapos az erszénye sem – méregette Aria.

– Nem bizony… – legeltette rajta a szemét Akia.

– Nem arra gondoltam!

– Én itt megvárlak titeket – mondta végül Ashata. – Hogy ha valahogy kicselezne benneteket, én még mindig elkaphassam.

– Paplovagként azt hiszem, mi vagyunk a leghitelesebbek, hogy Fáklya kisasszonyra hivatkozva köszöntsük – jelentette ki Aria. – Menjünk!

Társaik kíváncsian figyelték őket, ahogy Leóra kezet nyújtott az idegennek, aki azonnal elkapta kecses kis kezét, és csókot lehelt rá. Azonban nem állt meg a paplovagoknál, mindannyiukat köszöntötte, amit Ashata viszolyogva fogadott.

– Na és hova szeretnének elvinni engem a kedves hölgyek? – kérdezte makulátlan udvariassággal Riquill. – Mi a tervünk mára?

– A kedves nővére küldött bennünket, hogy a távollétében szórakoztassuk egy kicsit – ajánlotta Leóra.

A kényelem kedvéért próbálta elvenni tőle a gitárt, de a férfi olyan erővel szorította annak nyakát, hogy nem lehetett kiragadni a markából.

– Nagyon sokféle szórakozást el tudok képzelni önökkel, kedves hölgyeim… – felelte Riquill kajánul vigyorogva.

– Mi is! – helyeselt Akia.

– Hol van a legközelebbi fogadó?

– Alighanem a Vidám Sírásó lesz az – ajánlotta Aria. – Igazán illusztris fogadó! Darton istenünk kegyelme ragyogja be az egész helyet…!

A Darton név hallatán a férfi arca elfanyalodott.

– Illetve utána van egy nagyon kellemes teázó és gyógyfürdő is, ahova elkísérhetjük.

– És ott együtt fürödhetek mind a hat kisasszonnyal? – nézett végig rajtuk.

– Sajnos nem, a nők és férfiak elkülönítve fürdőzhetnek – csóválta meg szomorúan a fejét Akia.

– Azért ne akarjatok olyan helyre menni vele, ahol egyedül maradhat! – figyelmeztette őket Ashata titokban.

– Betérhetünk akkor az első kocsmába itt, a kikötőben is.

– Ennél azért kicsit csinosabb helyre gondoltam – vallotta be Riquill –, de ha már itt vagyunk, fizetek mindnyájunknak egy kör rumot. Vagy inkább kettőt.

– És egy kis rágcsálnivalót! – csillant fel Aria szeme.

Ahogy a pultos kimérte nekik az italt odabenn, az idegen szemrebbenés nélkül felhajtotta saját adagját.

– Na és honnan ismerik a húgocskámat? – kérdezte tőlük váratlanul.

– Mi sem túl rég érkeztünk a városba – kezdte Aria. – Én Darton istennek vagyok az egyik leghívebb szolgája…

Riquill ismét elfintorodott.

– Megkérdezhetem, ön melyik istent szolgálja? – kérdezte Aria. – Nagyon szeretek a vallásról beszélgetni!

– Nos, jómagam… fogalmazzunk úgy, hogy nagyon jól kijövök Noir, Della és Alborn istenekkel…

– És akkor velem nem is fogja jól érezni magát? – kérdezte csalódottan a paplovag.

– A terveim szerint mind a hatukkal jól akarom érezni magam… Most viszont már elmehetnénk valami elegánsabb helyre is – nézett körbe Riquill. – A gyönyörű hölgyeken kívül ez a társaság nem felel meg az igényeimnek.

– Szívesen megmutatjuk azokat a nevezetességeket, amiket rövid itt tartózkodásunk során felfedeztünk – ajánlotta Aria.

– Igazából… én már éltem itt, ebben a városban…

– Akkor ön fog minket körbevezetni!

– Ön szerint melyik a legillusztrisabb hely akkor, ahová érdemes lenne elmennünk? – kérdezte kacérkodva Akia.

Riquill kihívóan végigmérte őket.

– Alighanem a hölgyek hálószobája lesz az.

– Lányok, kicsit húzhatnánk még az időt – figyelmeztette társait halkan ismét Ashata. – 5 perc alatt lezavar mindenkit, utána meg leráz minket.

– Mi lenne, ha ennénk valami nagyon finomat? – ajánlotta Éla.

– Ó, ahhoz nem fér kétség, hogy én jól fogok lakni – vigyorgott Riquill egyre elszántabban, Akia pedig szorosan hozzásimult, ahogy a karjába csimpaszkodott.

– Nos, akkor máris indulhatunk, de az igazat megvallva, útközben egy-két helyre be kellene kukkantanunk – szabadkozott Ashata, hogy húzza az időt. – Mint például a patikáriushoz…

– Ó, hát oda mindenképpen el kell mennünk! – vágta rá Aria. – Elrakattam valamit, amire korábban nem volt pénzem, és meg akarom nézni, megvan-e még!

– Ne aggódjon, hölgyem! – húzta ki magát Riquill. – Megveszem önnek!

– Úristen! – lelkendezett a paplovag. – Tényleg? Lesz szerencsehozó talizmánom…!

– Hosszú volt az út? – kérdezte Éla, ahogy kiléptek az utcára, és sétálni kezdtek.

– Hosszú és magányos – felelte a férfi.

– Honnan érkezett?

– Predoc hercegségéből, a bajvívók hazájából.

– És mi jót csinált ott?

– Előadásom volt…

– Előadás? Énekelni szokott? – pillantott a lány a gitárra. – Szeretnénk majd mi is hallani a hangját!

Látta azonban a szeme sarkából, hogy Ashata és Tíra sápadtan, hevesen gesztikulálva próbálták lebeszélni erről.

– Valamilyen poggyászt nem hozott magával? – kérdezte inkább Aria, hogy másra terelje a szót.

– De… hoztam… A hajón van, majd utánam hozzák. De halljam, hölgyeim, mit szeretnének vásárolni?

– Én egy szerencseamulettet szeretnék! – felelte a paplovag.

– És mennyibe kerülne egy ilyen amulett?

– Ahol olcsóbb volt, ott volt 50 arany.

– Ennyire azért még nem régi az ismeretségünk…

– Ezen kívül gyógykészítményeket akartunk még venni.

– Veszélyes világot élünk! – csóválta meg a fejét Aria. – Veszélyes itt Tilemaerben…

– Már annyiszor ránk támadtak! – tette hozzá Akia. – Muszáj megvédenünk magunkat! Ez borzasztó!

– Hát ez tényleg az – jegyezte meg Riquill. – Miért nem szóltak az úrnőnek, hogy csináljon valamit? Hogy tegyen rendet a városban!

– Idegenek vagyunk mi itt ehhez…

– Hát akkor majd én bevezetem önöket ebbe a társaságba!

– Tényleg?

– Jóban vagyok Ayshani kisasszonnyal is.

– Meséljen még! Úgy szeretném hallani!

Ahogy haladtak a város utcáin, Riquill hol az egyik, hol a másik nemesi kúriára mutatott, és kezdte el részletesen bemutatni azok lakóit, történeteiket. A patikáriushoz betérve Aria tovább kesergett, hogy egyszer találkozik olyan férfiúval, aki azt ígéri neki, hogy megvesz bármit, és az mégsem sikerült. A férfi saját bevallása szerint mindössze 20 arannyal az erszényében érkezett, aminek hallatán a patikárius kígyószerű szemei felcsillantak az örömtől.

– Altató vagy álomkenőcs nincsen? – érdeklődött óvatosan Éla, remélve, hogy Riquill nem hallja meg, és nem kezd el gyanakodni, hogy esetleg rajta akarja majd használni.

Kísérőjük azonban gondolkodás nélkül megvette nekik, amire csak szükségük volt, néhány kis erősségű, gyógyító bájitallal együtt.

– Megéheztem – jelentette ki Riquill, ahogy végeztek és újra kiléptek az utcára.

– Remek! Enni mi is szeretünk! – jegyezte meg Aria.

– Keressünk valami jó távoli helyet! – biztatta Ashata a lányokat, hogy minél tovább feltarthassák a férfit.

– Úgy hallottam, a Fajdkakasban elég jól főznek.

– Mi is így hallottuk, hogy az az egyik legjobb!

Riquill tovább mesélt a társaságnak, úgy tűnt, azok színlelt érdeklődése csak tüzelte a lelkesedését és nagyotmondását.

– A dzsadokról nem mesélne nekünk? – kérte Aria.

– Koszos népség, nem szeretem őket – vallotta be Riquill.

– Nekünk se szimpatikusak! Azt mondták, a dzsad-negyedbe még csak be se menjünk!

– Ne is! Ilyen szép virágszálak!

– De amúgy mi van abban a negyedben? – puhatolózott tovább a paplovag.

– Mutatványosok, tűzköpők… az egész egy nagy cirkusz, tele fekete emberekkel. Minél hamarabb igyekeznek megszabadítani az embert… az értékeitől…

A lányok felnevettek.

– És azt hallotta, mi történt itt az elmúlt napokban? A herceg megházasodott!

– Igen, hallottam, én is az esküvőre jöttem, de nem értem ide időben… – felelte Riquill.

– Milyen kár! Állítólag a menyasszony egy igazi… szépség.

– Talán hamarosan megismerem őt is.

– Bejáratos ilyen körökbe is?

– Persze! A herceg gyerekkori jó barátom!

Hosszú ódákba kezdett kettejük messzire visszanyúló barátságáról, erős túlzásokkal tarkított kalandjaikról. De amíg a férfi beszélt, és érdeklődő hallgatóságra talált, nem volt alkalma elillanni előlük.

– Na és a húgocskámat hogy ismerték meg?

– Egyszer… kisegítettük – igyekeztek burkoltan fogalmazni a kalandorok.

Betérve a Fajdkakasba, Riquill mindnyájuknak kacsasültet rendelt, melyet el is kezdtek készíteni a népes asztaltársaságnak. Akia továbbra is a férfihoz dörgölőzve próbálta győzködni őt arról, hogy valamilyen vonzó alsóruházatot vegyen neki. Riquillnek feltűnt, hogy a paplovag és a félelf különösen rámenős, csak úgy itták a szavait és válaszaikkal igyekezték elcsavarni a fejét, ezért mikor Akia azt javasolta, töltsenek el együtt, hármasban egy kellemes pásztorórát, míg az ételük elkészül, nem ellenkezett. Szobát fizetett a fogadósnál, majd megindult felfelé a lépcsőn. Ekkor tudatosult csak a kalandorokban, hogy komolyak a szándékai, és eddig tartott a nagyotmondás és egymás csipkelődő kerülgetése. Ahogy Akia és Aria vonakodott utánamenni, Riquill megjegyezte:

– Hölgyeim, ha jönnek, jönnek, ha nem, felmegyek egyedül…

Ahogy a lányok kelletlenül végül megindultak, Éla gyorsan a paplovag után szaladt, és a kezébe nyomta az egyik álomkenőcsöt.

– Kend be ezzel a bőrét valahol! – súgta oda neki. – Bódulatot tud okozni, amivel elkábíthatjátok és megkötözhetitek! Remélem, sikerül!

Amíg eltűntek a szobában, Leóra és Ashata őrt álltak odakinn az ajtó előtt arra az esetre, ha gyanús hangokat, esetleg segélykiáltásokat hallanának a lányoktól. Tíra és Éla a fogadó alsó szintjén maradt, a lefoglalt asztaluknál, várva, hogy felszolgálják az ételt.

A félelf távolba révedő tekintettel bámult kifelé a nyitott ablakon. Riquill kellemes megjelenésű és minden hencegése ellenére eddig végtelenül udvarias férfinak tűnt, Fáklya kisasszony figyelmeztetése miatt azonban nem tudta volna elképzelni, hogy együtt háljon vele.

– Ennél… jobbra kellene tartogatnod magad… – gondolta, annak ellenére, hogy Riquill azon kevesek közé tartozott, akik fajának láttán semmilyen megkülönböztető, bántó megjegyzést nem tettek rá.

Hiú ábrándnak érezte, hogy valaha a herceghez bármilyen köze lehet, hiába volt folyamatosan társai élcelődésének tárgya e gyermeki vonzalom miatt.

– Lehet, hogy igazából egy gazember… – gondolta, és remélte, hogy ezzel talán csillapíthatja az érdeklődését iránta.

Gondolatai azonban újra és újra visszakúsztak azokhoz a közösen átélt kalandokhoz, amik Astalionhoz fűzték őket. A jóképű, szófukar, titokzatos herceg hosszú idő óta az első férfi volt, aki bármilyen vonzalmat képes volt felszítani benne.

Egy hatalmas csattanás rántotta ki elmélkedéséből, amire mind ők, mind a fogadó többi, ebédelő vendége ijedtében összerezzent. Kiabálás, recsegő fa, újabb, nagy erejű csapások, valamint trappolás zaja volt hallható a lépcsőn: Ashata rohant feléjük ziláltan.

– Mi történt? – kérdezte Tíra.

– Szökik a kurafi! – rikkantotta, amire mindkét lány felpattant, és követte őt ki a fogadóból.

Felpillantottak az emeleti ablakra, melyből Leóra valamilyen varázslatot próbált épp a férfira idézni. Az utca végéből egy csapat városőr közeledett.

– Mit csináljak? Mit csináljak? – töprengett lázasan Éla. – Szedjem le? – kapott volna az íjáért, de úgy érezte, nem vette volna ki jól magát, ha a katonák szeme láttára esetleg agyonlövi a férfit, arról nem is beszélve, Fáklya kisasszony milyen esetleges büntetést szabott volna ki rá.

Úgy döntött hát, más módszerhez folyamodik, mellyel talán szövetségesre lelhet az utca népében és a katonák körében, és teli torokból elkiáltotta magát.

– Állítsák meg! Tolvaj!

~ Következő fejezet ~