Ebben a bejegyzésben baráti társaságunk M.A.G.U.S. világában játszódó szerepjátékának kalandjait olvashatjátok a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 21. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.

~ 21. fejezet ~

Ayshani kisasszony keservesen felnézett az előtte heverő tekercshalmaz mögül.

– Mi tartott ilyen sokáig?

– Bocsásson meg, úrnőm, de a kísérőnk eltévedt! – felelték a lányok sejtelmes mosollyal.

– Hogy ő? – pillantott fel a nő a hercegre csodálkozva. – Hiszen világéletében itt élt a városban!

– Sajnos nehezen talált ide, de végül… itt vagyunk.

– Nem árt, ha Jeez foglalkozik egy kicsit a lányával… – sóhajtotta Ulisses.

– Egy pillanat! Ez az Elinea kisasszony Jeez kisasszony lánya?

A férfi bólintott.

– Akkor… ezek szerint Jeez rokonságban áll a herceggel, vagy közvetlenül vagy házasság útján és ezért nevezte őt a lányka a nagybátyjának? – száguldottak Éla gondolatai. – Csak házasság útján lehet, mert ha ő maga is hercegnő lenne, a lányát is így szólítanák a cselédek…!

– Lássunk inkább, mire jutottatok! – váltott témát Ulisses.

Aria lelkesen beszámolt a kalandjaikról, a gyöngycsempészetről, az ott tapasztalt visszaélésekről, Theodore toborzásáról, terveiről és potenciális kapcsolatairól, a lányok pedig idővel észrevették, hogy Ayshani kisasszony egyre inkább csúszott le a székében, mint aki meg akar hunyászkodni. A herceg néha rosszallóan végigmérte őt, és egyre kelletlenebbül hallgatta a beszámolót.

– Az Arcus-család kereskedői kegyetlenül visszaélnek azzal a monopóliummal, amivel rendelkeznek, és a törvény szerint állítólag nem járna halálbüntetés az elfogott csempészeknek, de még elzárás sem, mégis elfogták, megkínozták és megölették, akit rajtakaptak – foglalta össze Aria. – Az ilyen és hasonló húzásokkal Theodore vagy bármilyen más lázadó könnyen maga mellé tudja állítani a kisembereket, akiket esetleg sérelem ért.

– Nem is beszélve azokról a nemesekről, akik anyagi okok miatt hasonlóképpen elégedetlenek – emlékeztette őket Leóra.

– Szerintünk ezek alapján mindkét oldalon vannak hibás felek, ezért nem feltétlenül az lenne a megoldás, hogy könyörtelenül lemészárolják a lázadás kitervelőit, hanem az, ha nemesi oldalról is reformokat szorgalmaznának… – jegyezte meg Ashata.

– Főleg az esküvő közeledtével. Nem mutatna túl jól…

– Ezzel egyetértek – bólintott a herceg. – A „Fekete” miatt azonban szerencsére nem kell aggódnotok, ő a mi beépített emberünk.

A lányok csodálkozva összenéztek.

– A történet bizonyos részleteit már ismertem – folytatta Ulisses. – De így végre teljes a kép.

– Nagy szerencse, hogy Theodore-nak nemcsak az udvar részéről vannak ellenlábasai – tette hozzá Aria. – Lehet, hogy nem éri meg a holnapot.

– Hogyhogy?

– Az legyen a mi titkunk – vigyorodott el a paplovag.

Meglepetésére Ayshani is elmosolyodott.

– Nekem is voltak annak idején izgalmas kalandjaim Enoszuke harcosaival – dőlt hátra a székben. – Jól ismerem a módszereiket és képességeiket.

– Mit parancsolnak, mit tegyünk, fenség? – kérdezte Leóra. – Theodore biztos, hogy csak egy közvetítő, lehetnek feljebbvalói magasabb körökben.

– Ha már így belecsöppentetek a dolgok sűrűjébe, számítunk a diszkréciótokra – húzta ki magát Ulisses. – Az Arcus-család a város legősibb nemesi famíliája – pillantott ki az ablakon. – 2-300 éve élnek már itt, és még a dédnagyapámtól kapták a kizárólagos kereskedelmi jogaikat. Egy ideje… hallani lehetett bizonyos pletykákat, hogy sikerült beférkőzniük közigazgatási körökbe, ami aggodalomra ad okot, de konkrét bizonyíték nélkül egy nemesi bíróság sem lenne hajlandó ítélkezni felettük.

Nagyot sóhajtott.

– Az apám megtiltotta, hogy az esküvő előtt bármilyen kétséges ügybe keveredjek, hogy minden tökéletes lehessen. Annyi nemes érkezett már így is a városba a kontinens minden pontjáról, hogy elszállásolni alig tudtuk őket…

– Bátran ajánljuk a Vidám Sírásót! – jegyezte meg Aria.

A férfi elmosolyodott.

– Ayshani! – fordult a nőhöz. – Gyomláld ki a gazt a soraidból az esküvő után! – utasította, a nő pedig lelkesen bólintott. – Szeretném, ha elmennétek a megbeszélt találkozóra ezzel a Theodore-ral! Tudjatok meg minél többet róla, és hogy kik lehetnek a valódi irányítók! Ha bármit sikerül megtudnotok, Ayshaninak üzenhettek.

– Igenis, fenség – biccentettek engedelmesen a lányok.

– Nem tartalak fel tovább – intett a herceg a nőnek, aki felállt az asztaltól, és szerény főhajtással el is köszönt tőle.

– De kár, hogy elment…! – gondolta szomorkásan Éla, miután magukra maradtak.

A kisasszony sóhajtott egyet.

– Lányok…

– Szavát ne feledje, úrnőm! – szólalt meg Aria. – De hadd mondjam el, milyen szívesen elmennénk egyszer önnel is kalandozni egyet!

– Igen! – bólogattak a többiek.

– Őfenségét is így ismertük meg – jegyezte meg Éla kicsit kipirulva.

– Tényleg? – kérdezte a nő csodálkozva. – Én erről nem is tudtam… De tényleg, milyen jó is lenne! – mondta távolba révedő tekintettel. – Legendás bestiákra vadászhatnánk, városokat hódíthatnánk meg…! Az én drága jó barátném, Jeez és Elinea is velünk jöhetne! – tervezgette átszellemülten. – De nem lehet… – szontyolodott el mégis. – Hová tenném addig az én kicsikémet…?

– A… kicsikéjét, úrnőm?

– Van egy… 3 éves kisbabám… – mondta végül, és úgy tűnt, nem szívesen ismeri el a dolgot.

Mikor látta, hogy a lányok arcán se ítélkezés vagy megvetés nem tükröződött, hogy hajadonként gyermeke van, hozzátette.

– Örülnék, ha ez köztünk maradhatna.

– Természetesen, úrnőm – bólogattak a kalandorok.

– Elinea a dajkája. Ő viseli gondját nap mint nap.

A lányok kínosan összepillantottak.

– Nos… neki… egész romlatlan a kis lelke – jegyezte meg Éla, és csak remélte, hogy nem érzi ki az iróniát a nő a hangjából.

– Szinte láttam a szemében a fényt, amikor Dartonról meséltem neki – tette hozzá Aria. – Lehet, hasznos volna valamelyik istenség szolgálatába állni, attól… fegyelmet tanulna.

– Már Morganának szentelték őt – felelte Ayshani.

– A pónija csúnyán megrágta a fogadónkban az asztalt…

– Egy kis lóterápia jót tenne neki.

A kisasszony a jelek szerint értette a célzást.

– Úrnőm… meghallgatná a kérésünket? – fordult hozzá Leóra. – Tudja, mi őfensége, Ulisses herceg rabszolgái lettünk egy… kínos ügy miatt.

– Ó, ezt nem is tudtam! – pislogott a nő meglepetten.

– Nem tudna közbenjárni az érdekünkben? Tudjuk, hogy sokkal tartozunk neki, és megmentette az életünket, de nagyon nehéz helyzetbe kerültünk emiatt. A Kereskedők és Kalandorok céhében bármilyen feladatot próbálunk is elvállalni, semmilyen fizetséget nem kapunk, míg őfenségének, mint gazdánknak a tartozásunkat nem rendeztük. Ha bármilyen küldetést elvállalunk, és annak költségei vannak, nehezen tudjuk azt segítség nélkül megfinanszírozni… A szállásunkról nem is beszélve.

– Értem. Ez így valóban nem helyes… – bólintott Ayshani. – Ígérem, beszélek vele erről!

– Köszönjük!

– De mondjátok…! – sandított rájuk gyanakodva. – Ugye… nem nyúlt hozzátok?

– Nem! – hessegették el a gondolatot a lányok. – Igazi úriember volt!

– Kicsit irigylem őt, hogy sikerült kiszabadulnia a palotából… Én is nagyon szerettem azt a szabadságot, amit a kalandozás nyújtott! A lovammal, Astalionnal messzi földeket bejártunk…!

– „Astalion”? – pislogott Éla csodálkozva.

– Őfensége… egy ló nevét vette fel álneveként? – görbült mosolyra Leóra szája.

Jót derültek a felfedezésen, de Ayshani arca megkomolyodott.

– Lássuk, hogyan tovább! – terelte vissza a gondolataikat a feladataikra. – Tilemaer négy városőr-parancsnokának köze lehet Theodore felkeléséhez. Sehogy máshogy nem tudna beszivárogni az esküvőre, hogy megöljék a herceget és a menyasszonyát. De elég csúnyán nézne ki, ha őket és a közvetlenül alattuk szolgáló katonáikat, helyetteseiket, egy jó 120 főt csak úgy ok nélkül lemészárolnánk… Főleg az esküvő előtt. Régebben az ilyen árulókkal álmukban végeztek, de ez ma már nem volna túl nemesi húzás… Gondoskodni kell róla, hogy ne fogadhassanak el több kenőpénzt! Szerencsékre ők nem nemesek, és nem érinthetetlenek.

Leült az asztalához és sebesen írni kezdett.

– Vigyétek el ezt a levelet most rögtön Arianne Ditrok lovagnőnek, az északi őrség kapitányának! Ő majd tudni fogja, hogyan tovább!

– Most? De hiszen… késő éjszaka van! – pillantottak ki az ablakon.

– Nem gond – legyintett Ayshani. – Úgysem tud aludni. Jobb is, ha most mentek.

– És az esküvő és Theodore lázadása kapcsán… mihez kezdjünk?

– Ó! Várjatok, írok neki még egy levelet! – körmölt gyorsan egy másik üzenetet is.

– Pihenjen le, úrnőm! – mondta végül Leóra búcsúzóul. – Későre jár az idő.

– Viszontlátásra! – köszöntek el tőle.

Ahogy kiléptek, a cselédlányok és lovászfiúk több helyről is lószart próbáltak feltakarítani, öblös öklendezések közepette.

– Úgy tűnik, ez a lány nemcsak a fogadót nem tisztelte… – csóválta meg a fejét Aria.

– Ki lehet ez az Arianne Ditrok? – kérdezte halkan Éla.

– Azt hiszem, hamarosan megtudjuk…

Az egyik inas útba igazította őket a megfelelő kaszárnya felé, és csendben meneteltek a kihalt utcákon. Városi sétáik során több, jelentőségteljes épület mellett elhaladtak már, számos helyet messziről felismertek, ennél a kaszárnyánál azonban még nem jártak. Kétségkívül a legszebb volt eddig mind közül, magas sziklafal mögé bújt, bástyái pedig fenyegetően meredtek az arra járókra. Hatalmas, kétszárnyú kapuján bepillantva látták, hogy postakocsi-állomás is volt az udvarán, valamint egy kiképzőtér, melyet katonai szállások öleltek körül. Az éjszakai őrség egyik fiatal, lelkes katonája köszöntötte őket.

– Jó estét! Arianne Ditrok lovagnőhöz jöttünk! Fontos üzenetet hoztunk neki Ayshani úrnőtől!

A férfi még a lámpás fénye mellett is láthatóan elsápadt.

– Maguk… a Fáklya kisasszonyhoz jöttek!

– Arianne Ditrok a Fáklya kisasszony valódi neve? – motyogta Éla csodálkozva.

– Ne szólítsa így! – rótta meg Leóra a katonát. – Úgy hallottuk, nem szereti, ha így beszélnek róla!

– Igenis!

Tanácstalanul körbenézett.

– Kapi-… Kapitány uram! – kereste a feljebbvalóját elhaló hangon.

Az idősebb férfi épp kilépett az állomás épületéből, és amint észrevette őket, odaballagott hozzájuk.

– Mi van, közlegény? – kérdezte tőle nem túl barátságosan.

– A hölgyek itt… a… – felelte az dadogva.

– Jó estét! – fordult a férfi inkább a kalandorokhoz. – Miben segíthetek?

– Arianne Ditrok lovagnőhöz jöttünk, és fontos üzenetet hoztunk neki Ayshani úrnőtől – ismételte el Leóra.

Meglepetésükre a kapitány arca is falfehérre váltott.

– Ne haragudjon, jó uram! – próbálkozott óvatosan Aria. – Úgy gondolja, rossz időpontban jöttünk?

– Ó, nem! – felelte az gyorsan.

– Nem fogjuk őt zavarni valamiben?

– Őt biztos, hogy csak zavarni lehet – sóhajtotta a kapitány. – Kérem, kövessenek! – invitálta őket udvariasan beljebb.

Ahogy haladtak, és az őrség ébren lévő tagjai mellett elmentek, a kapitány nem felejtett el mindenkit figyelmeztetni, hogy a hölgyek vele vannak, és hogy a lovagnőhöz jöttek. Az összes katona azonnal talpra szökkent, és igazgatni kezdte az öltözékét, törölgetni a fegyverét, de még arra is igyekeztek gondot fordítani, hogy por vagy pókháló se látszódjon az kaszárnya egyetlen pontján sem. Egymást figyelmeztetve rohangáltak egyik helyiségből a másikba, hogy minden makulátlanul fessen.

– Ezekben konkrétan keresztbe állt a szar a Fáklya neve hallatán – vigyorgott Ashata, aki elégedetten szemlélte a rettegő férfiakat. – Ez tetszik! Nagyon tetszik!

– Kapitány uram, biztos szükség van erre? – kérdezte Aria vigyorogva, ahogy szinte 100 ember tisztességesen felöltözött és menetkészen állt.

– Így van, nem szerettünk volna mindenkit felverni…

A férfi azonban legyintett, és sietősen a kisasszony szobája felé irányította őket.

– Nem tudni, hogy a lovagnő ki akar-e majd jönni a lakosztályából…

Úgy tűnt, minden lelki erejére szüksége volt, hogy be merjen kopogni az ajtaján. Egy modortalan „Gyere!” hallatszott csak ki válaszképpen.

A Fáklyát is az íróasztala mögött találták. Hosszú, dús, vörös haja ezúttal is szabadon omlott le a vállaira. Hasonlóan vörös páncélja még az esti lámpás fényénél is csodálatosan tündökölt, kardja pedig útra készen az asztal lapjának volt támasztva. Előtte iratok halmai hevertek.

– Úrnőm – kezdte a férfi. – Ez a hat kisasszony itt… önt keresi. Állításuk szerint Ayshani kisasszonytól sürgős üzenetet hoztak önnek.

– Ha ez igaz, akkor be kellene engednie őket! – jegyezte meg a lovagnő, ahogy felpillantott. – És ha valóban Ayshani küldte a levelet, el is kívánom olvasni.

– Igazából két levelet is hoztunk, úrnőm… – jegyezte meg Leóra, ahogy óvatosan benyomultak a hűvös helyiségbe.

– Maga elmehet! – bocsátotta el a kapitányt a nő, és hellyel kínálta vendégeit. – Melyikkel kezdjem? – nézett a két egyforma címzésű küldeményre.

– Mindkettő egyformán fontos.

Felbontotta az első levelet, és kifejezéstelen arccal olvasta, de a lányok észrevették, hogy a méregtől szinte lüktet az ér a halántékán. Ahogy a másik levéllel is végzett, szó nélkül visszaült az asztalához, félresöpörte addigi munkáját, és négy egyforma ív papírt vett elő, melyekre csúnya, lendületes mozdulatokkal írni kezdett. Ahogy azokkal végzett, egy ötödiket is elkezdett megfogalmazni, ám arra már finom, szép, gyöngybetűkkel írt. Ahogy végzett, felállt.

– A négy levelet el kell vinni a város két távolabbi pontján álló kaszárnyákba, az ottani parancsnokoknak, ezt itt pedig – mutatta fel a szépet – vissza Ayshani úrnőnek! Hajnali 5 órakor itt találkozunk az én kaszárnyám kapujában!

A kalandorok megszeppenten összenéztek.

– Úrnőm… bátorkodhatunk kérni lovat ehhez? – kérdezte Leóra. – Félek, gyalogszerrel nem érnénk oda időben, és vissza…

A nő gondolkodóba esett, majd felmarkolta a kardját és intett, hogy kövessék. Alighogy kilépett az ajtaján, a folyosókon és kisebb-nagyobb fogadó- és pihenőhelyiségekben páncél- és fegyvercsörrenés volt hallható: amerre csak mentek, minden katona vigyázzba vágta magát.

– A négy levelet elvitetem valaki mással – mondta végül a Fáklya. – Nektek csak Ayshani kisasszonyhoz kell elvinni a válaszomat!

– Igenis, úrnőm! – bólintottak engedelmesen a lányok.

Ahogy haladtak, a lovagnő kimért pillantásokkal nézte a katonáit, és szinte mindenkinek az öltözékében, fegyverében, hajában vagy sisakjában talált valami kifogásolnivalót, amit nem mulasztott el megjegyezni.

Amíg az ő levélfutárai lovon sietősen távoztak, a kalandorok gyalogosan visszasétáltak Ayshani kisasszony palotájához, ahol átadták a levelet az úrnő komornájának.

– Ez egy hosszú éjszaka lesz – sóhajtotta Tíra, ahogy hajnali 4 körül visszaértek a Fáklya kaszárnyába. – Semmit sem tudtunk aludni…

– Se enni – tapogatta meg korgó gyomrát Éla.

Szerencséjükre a lovagnő utasítására a postakocsi-szolgálat épületében kávé és frissen készült élelem fogadta őket. Csendben majszolták a kását, és a mellé csomagolt fasírtot a még gőzölgő, meleg cipóval. Megkérték az állomásmestert, hogy 5 óra előtt ébressze fel őket, ha elszenderednének, hogy semmiképpen se késhessenek el. Kihangsúlyozták, hogy ez Fáklya kisasszony kimondott kívánsága, és úgy tűnt, a nőnek már a neve hallatán itt is félelem költözött a dolgozókba. Lelkesen bizonygatták, hogy időben szólni fognak nekik.

Még 5 óra sem lehetett, mikor paták dobogására riadtak fel: az udvaron elővezették a lovagnő pompás paripáját, és még hat másik jószágot, Fáklya kisasszony pedig páncélban, fegyverével az oldalán felült a nyeregbe. Ahogy megpillantotta az épületből kilépő kalandorokat, biccentett nekik.

– Örülök, hogy eljöttetek. Lóra! Indulunk!

15 városőr teljes menetfelszerelésben követte őket. Az esetleg már ébren lévő városlakók üvöltve kiáltottak előre egymásnak, hogy a lovagnő és kísérete érkezik, így mindenki rémülten ugrott félre előlük, de még a szekereiket is arrébb kormányozták. A város határáig meneteltek.

– Haramiákra fogunk vadászni – jegyezte meg a nő elszántan.

– Úrnőm, honnan tudta ilyen könnyen, kik lehetnek az árulók?

– Ayshani kisasszony alá tartozik a három parancsnokság felügyelete, az egyik kaszárnyának pedig, mint láthattátok, én vagyok a vezetője. A másik kettőben lapultak az árulók. Iderendeltem őket reggel 6-ra, a legjobb katonáikkal.

Kikötötték a lovaikat, a 15 őr pedig behúzódott a fák közé, és távolból figyelte azt a tisztást, ahol a kisasszony és a hat jövevény egymás mellett felsorakozott. A nő szótlanul meredt maga elé, és türelmesen várt, de amikor hivatalosan is letelt a kijelölt időpont, érezhető feszültség járta át őt. Percekkel később végül 12 lovas bukkant fel a láthatáron, kapitányi és helyettesi rangjelzésekkel, kardokkal, pajzsokkal, nyílpuskákkal és lándzsákkal felfegyverkezve.

– Ez nem néz ki jól… – súgta oda Éla a többieknek.

A nő dühösen nézte az érkezőket, és kisvártatva leparancsolta őket a nyeregből. A katonák kelletlenül kikötötték a lovaikat, és megálltak előtte.

– Íjászok, fegyvert eldobni! – adta ki a parancsot Fáklya kisasszony, és visszalépett a lányok mellé. – Kapitányok! Az úrnőnek tudomására jutottak a bűneik, ezért ma meg fognak halni, méghozzá az én kardom által!

A katonák elszántan összenéztek, és megmarkolták fegyvereiket.

Éla szélsebesen igyekezte felmérni a lehetőségeit.

– Túl közel vannak ahhoz, hogy előkapjam az íjamat, egyet, ha tudnék vele lőni, utána úgyis el kellene dobnom, mert túl közel érnének hozzám – gondolta. – Emellett Fáklya kisasszony velük is eldobatta a lőfegyvereket, úgy lenne tisztességes, ha én se használnám a sajátomat. Jó, akkor gyere szépen, lándzsa! – kapta elő a fegyvert a hámból, amiben hordozta.

Ellenfeleik lényeges túlerőben voltak, ezért nem sok lehetősége volt az összecsapás minden részletét figyelemmel követni. Tudta jól, minden erejére és koncentrációjára szüksége volt, hiszen jól képzett, harcedzett, felnőtt férfiak ellen kellett helyt állnia. Igyekezett azonban arra azért figyelni, hogy ha valamelyik társuk elesett vagy szorult helyzetbe került, akkor annak valaki mindig a segítségére siessen.

A pajzsos városőrökkel meggyűlt a bajuk, nehéz volt megtörni a védekezésüket, és azokat a katonákat is komoly páncélzat védte, akik pajzs nélkül szálltak szembe velük. Számos találatot sikerült kardjaikkal, csatabárdjaikkal bevinniük, de azok látszólagos, felszíni sérülést nem okoztak, bár az öltözék alatt bizonyosan megérezték a fájdalmat. Éla igyekezte a lándzsával távol tartani magától ellenfeleit, és ő maga is kapott egy-egy döfést, amit láncinge egyelőre felfogott. Tíra kezdetben, míg elég távol voltak tőlük, sikeres varázslatot hajtott végre és egy tűzgolyóval több ellenfelüket is eltalálta, de amint közelebb értek, ő is előrántotta a kardját.

– Ez az! – sziszegte Leóra, ahogy egy sikeres összecsapást követően ellenfelének eltört a kardja.

Akia úgy döntött, amíg lehet, kihasználja íjászi adottságait, egy baljós pillanatban azonban hatalmasat reccsent visszacsapó íja, és egy látványos törés futott végig rajta, a kilőtt nyílvesszője pedig a földbe fúródott. Döbbenten nézte a fegyver pusztulását, de nem volt ideje sokat töprengeni a történteken, félrehajította és gyorsan szablyát rántott.

Éla erőteljesen előre döfött az egyik kardos ellenfele felé, aki felordított a sikeres találatot követően, és ájultan terült el a földön. Mély, szúrt sebéből lassan elvérzett, míg társai kerülgetni próbálták a testét.

Fáklya kisasszony is végzett az egyik kapitánnyal.

– Vajon miből lehet a páncélja, hogy ennyi sérülést felfogott? – futott át a gondolat Éla agyán. – Olyan, mintha sebezhetetlen lenne.

A lovagnő kétségkívül káprázatos harci képességekről tett tanúbizonyságot. Amikor a második kapitányt is agyonszúrta, annak emberei szemmel láthatóan megdöbbentek.

Leóra némi huzavona után sikeresen végzett az addigi, kardos ellenfelével, Akia pedig Tíra segítségére sietett, akinek meggyűlt a baja az egyik pajzsossal. Ő és a paplovag is elszenvedett egy-egy kisebb sérülést, de a jelek szerint még bírták. Nem úgy, mint a harmadik kapitány, akinek komoly erőfeszítésekbe telt talpon maradni, miután Fáklya kisasszony nála is bevitt egy találatot.

A negyedik kapitány Ariával mérte össze az erejét. A tapasztalt férfi több kisebb, majd egy komolyabb vágást is ejtett a lányon, aki az utolsónál felkiáltott és ájultan terült el a földön. Tíra is megtántorodott egy bevitt csapástól, de nem vesztette el az eszméletét, fekve-fetrengve próbálta védeni magát.

– Lányok! – kiáltotta Ashata, ahogy saját ellenfelével dulakodott, látva a helyzet alakulását.

Leóra igyekezte az elterülő lányok ellenfeleinek figyelmét magára vonni, hogy ezzel is valamelyest védeni tudja őket. Éla is segíteni akart, de pajzsos ellenfele fájdalmasat taszított rajta.

– Az anyádat…! – sziszegte, ahogy lándzsájával előre döfött, és a fegyver elsiklott a pajzs mellett, gyomorszájon találva a férfit.

Szabályosan meg kellett markolnia fognia a fegyvert, hogy az ne dőljön el a halott katonával együtt és szökjön meg a markából. Amikor Akia is eszméletlenül elterült, gyorsan, lihegve körbenézett, tud-e segíteni valakinek. A kisasszony jól tartotta magát, noha több oldalról is támadták őt, így érezhetően nehezebb helyzetben volt. Célba vette annak egyik pajzsos támadóját, és sikeresen sebet ejtett rajta. Ahogy azok sorra elhullottak, egyetlen kapitány maradt csak hátra, akit körbevettek, és végül leterítettek.

Fáklya kisasszony végignézett a csatatéren, majd leakasztotta az övéről a kürtjét, és belefújt. Az őket a városból idáig kísérő, 15 városőr előjött a fák közül, ő pedig utasítást adott nekik az árulók begyűjtésére, fegyverük, rangjelzésük és páncélzatuk elkobzására, valamint a sérültek ellátására. Ahogy a lányok aggódva körülállták sérült társaikat, kurtán megjegyezte.

– Szép volt, hölgyeim. Nyertünk, megfizettünk az alávaló lázadóknak.

Leóra arca felderült.

– Hogy értékeli a harcot, úrnőm?

– Nem számítottam jobbra, de Ayshani úrnő biztosan elégedett lesz.

Kísérőik eközben 12 koporsót hozattak, melyekbe az elesetteket belefektették, felcsereik pedig gondoskodtak Akiáról, Tíráról és Ariáról. Az ájultakat egy szekéren szállították vissza a kaszárnyába, ahol a gyengélkedőn további ápolásban részesültek, a többiek pedig lóháton ügettek vissza.

A nap már felkúszott a horizonton, mire megérkeztek, a kisasszony jóindulatának köszönhetően azonban délutánig mind pihenhettek egy keveset. Tudták, hogy aznap még van egy jelenésük a Polipban, ezért addigra igyekezték ruháikat, páncéljaikat és fegyvereiket is megtisztogatni, hogy azok ne árulkodjanak korábbi összecsapásról. A sérültek is talpra tudtak addigra állni, a kisasszony pedig hat lovat is a rendelkezésükre bocsátott, amivel könnyebben megközelíthették a fogadót. Személyesen írt levelet az állatok kölcsönadásáról, hogy ha bárhol megállítják őket, ne merüljön fel kérdés, miért vannak náluk.

– A városban több páncél- és fegyverkovács is szerződésben áll a parancsnokságokkal – mondta a nő. – Ha a felszerelésetek javításra szorul, az embereim útba tudnak majd igazítani benneteket.

– Köszönjük! Erről kaphatnánk majd egy ajánlólevelet, úrnőm? – kérdezte Aria reménykedve, a kisasszony pedig bólintott.

Akia keserűen nézte hűséges fegyverét, melyet már nem lehetett megjavítani. A fegyvertárból hozattak neki átmenetileg egy hosszú íjat, hogy mégse maradjon lőfegyver nélkül, de annak egész más volt még a fogása is.

Útra keltek a fogadó felé.

– Javaslom, a lovakat tegyük le valahol távolabb – vetette fel az ötletet Ashata. – Mind a városőrség billogját viselik, és ha ilyennel csak úgy odaállítunk, azzal lelepleznénk magunkat.

Társai egyetértően bólintottak, és ahogy nyugodt tempóban haladtak, fel-fel pillantottak a fellegvárra, ahonnan zene és mulatság hangjai hallatszottak le a város alacsonyabb pontjai felé.

– Most nősül a herceg… – sóhajtotta Éla szomorkásan.

A megbeszélt idő előtt érkeztek meg a Polipba, ahol rajtuk kívül csak kevés vendég iszogatott. Körbenéztek, de egy ismerős arcot sem láttak, megbízójuk pedig sehol sem volt. 6 óra után odasietett hozzájuk egy férfi, hogy megkérdezze, ők is Theodore-hoz jöttek-e. Idegesen igazgatta csapzott szőke haját.

– Sajnos… akadt egy kis gond – kezdte, ahogy meghallotta a választ. – A nemesek a jelek szerint megneszelték, mire készülünk. Szegény, derék Theodore-t a tóban találták meg, a kezei-lábai el voltak törve.

– Nocsak! – pillantottak egymásra a lányok sejtelmesen.

– Attól tartok, lassítani kell a terveinken így, hogy egy fővezetőnk kiesett – folytatta a férfi. – De nem hátrálunk meg! Elesett bajtársunk iránti tiszteletből felveszem a Theodore nevet!

– Mi lesz most? – kérdezte Aria. – Mi azt hittük, több százan vagyunk.

– Úgy tűnik, nem álltak olyan sokan az ügyünk mögött, mint gondoltuk volna. Theodore nélkül sokan kihátráltak a lázadás mögül.

– És vannak esetleg más vezetők? – kérdezte Leóra.

– Jelenleg csak én vagyok itt – felelte a férfi.

– De hát… olyan sok kalandozó volt még itt rajtunk kívül!

– Miután reggel megtalálták Theodore-t és ennek híre ment, szerintem elpártoltak mellőlünk.

– Ez így eléggé kiábrándító – jegyezte meg a paplovag színpadiasan. – Hogy ennyien nem vették komolyan ezt a szent küldetést!

– Ne csüggedjetek, pár nap, és feltöltődnek a soraink! Ha változik a helyzet, üzenek értetek! Hol keresselek benneteket?

– Azt nem kötjük az orrodra!

Az új Theodore elégedetten végigmérte őket.

– Tetszik, hogy ilyen óvatosak vagytok! Jól van hát! Találkozzunk itt 2 nap múlva!

– Egy pillanat! – ellenkezett Aria. – Addig nem kapunk valami fizetséget?

– Theodore is pénzzel jutalmazta a hűségünket!

– Emiatt más munkát nem is tudtunk elvállalni!

– Megértem az aggodalmat – szabadkozott a férfi. – Jelenleg… nincs nálam sok pénz – nyúlt a táskája felé, és egy cipónyi zacskót húzott elő belőle, melyben már az érintésére is pénz csörrent.

Az izgatottság ellenére úgy döntöttek, nem fogják a helyszínen megszámolni, csak ha majd biztonságosan hazaértek vele. A Vidám Sírásóban addigra Gaiden lecsiszolta a megrágott asztalt és igyekezte átszellőztetni a fogadót, hogy kivigye a szél a lócitromnak még az emlékét is, de nem volt elégedett az eredménnyel. Aria Dartonra hivatkozva próbált ugyan lelket ölteni belé, ami fokozta némileg az izgatottságát.

– 1100 réz… – vette számba a szerzeményüket Tíra. – Ki hordoz magánál ennyi aprót?

– Az összesen 1 arany és 1 ezüst – tette hozzá Ashata. – Azért ez nem rossz.

– Épp elég tartozásunk van, a legapróbbnak is örülnünk kell – jegyezte meg sóhajtva Éla, és Leóra ágya felé pillantott, aki jegyzetei és készletei segítségével újabb hashajtós oldaton fáradozott Uther számára, miután telepatikusan tájékoztatta Ayshani kisasszonyt a fejleményekről.

~ Következő fejezet ~