Ebben a bejegyzésben olvashatjátok a baráti társaságunkkal szerepjáték során átélt kalandokat a karakterem szemszögéből. Fogadjátok szeretettel az 22. fejezetet! További információk itt: Irások, történetek.
~ 22. fejezet ~
Míg a menekülő támadók után induló barátaik visszatérésére vártak, a győztes társaság tanácstalanul állta körül az elesettek zsebeiből kiforgatott zsákmányt.
– És tényleg mindenkit átnéztetek? – kérdezte végül Viktória, csípőre tett kézzel.
– Át – felelte Sige. – Már aki nem égett szénné az ingóságaival együtt…
Evelyn felé pillantottak, aki egy nagyobb kövön üldögélt, és a támadóiktól összekuporgatott, ismeretlen eredetű húst rágcsálta.
– Ne nézzetek így! Én csak tettem a dolgom!
– Kötve hiszem, hogy az elégetteknél bármi más hasznosat találtunk volna… – jegyezte meg Mia fitymálva.
Mindannyian hitetlenkedve meredtek arra a nagy, elefántcímeres pajzsra, melyen az 50 kultistától szerzett holmi ténylegesen elfért. A halottakat több halomba helyezték, elégették és elhantolták. Előtte mindannyiukat megvizsgálták, hogy javakat vagy szektájukhoz kapcsolódó ereklyéket, megbízóleveleket őrizgettek-e zsebeikben, de az eredmény kiábrándító volt.
– Ócska fakupák, füstölőtartó, díszdobozok, egy szedett-vedett sátorponyva, a kereskedő sakk-készlete… – vette számba a tárgyakat Olim. – Egy kocsikerék… Ez hogy fért el egyáltalán náluk?
– Az egyiknek a hátára volt erősítve – felelte Kessix.
Lowri megforgatta a szemeit.
– A kereket elrakom a kocsimra – javasolta a lány. – Ha bármelyik szekerünk megsérül, jó lesz pótkeréknek. És ha másnak nem kell, rárabolnék erre a számszeríjra – vette el a fegyvert a kupacból.
– Vidd csak! – legyintett Sige. – Én beérem ezzel a motivációs könyvvel – húzta ki a némileg véráztatta irományt a halomból.
– A ponyva még jól jöhet szabadban táborozásnál – javasolta Olim.
– Igen, a pajzsot, meg ezt a csorba, kétkezes kardot is elvisszük – sóhajtotta Viktória. – Ezekkel a fakupákkal meg… nem tudom, mit fogunk kezdeni. A legtöbbje ennek haszontalan szemét. Nem tudom, hogy fogom ezekkel meggyőzni Kárin anyát, hogy megéri a fáradságot, és érdemes követnünk a kultisták nyomát a profántig…
– A fegyvereiket elvihetjük – mutatott a vasvillákra, késekre, sarlókra és egyéb szúrófegyverekre Olim.
– Mégis kinek kellenének ezek?
– Legfeljebb beolvasztatjuk. A vas árán is nyerünk valamit…
– Az eszem megáll…!
– Hihetetlen, hogy ennyi támadó közül egynek sem volt még néhány réz sem a zsebében…! – bosszankodott Lowri. – Mekkora esély volt erre?
– Semekkora – jegyezte meg Evelyn.
– De hát ezek útonállók voltak! Kereskedőket, falvakat rabolhattak ki! Mi történt a tőlük elvett pénzzel?
– Talán elitták – felelte Kessix.
– Azt kétlem – vetette ellen Sige. – Bármit is rabolnak, az onnantól a szekta tulajdona. Valahol biztosan elrejtették a zsákmányt…
– Vagy rögtön szállították tovább a szekta búvóhelye vagy főhadiszállása felé, ahol a profántjuk is székel – helyeselt Viktóra.
– Még egy ok, hogy ne hagyjuk veszni ezt a lehetőséget – intette őket Olim.
– Pakoljunk fel mindent erre a rozoga szekérre! – intett az időközben visszatérő Ragan a patkányok által kölcsönzött tákolmányra, majd Godirral odahordták, ami csak mozdítható volt.
***
Az út az apátságig meglehetősen kimerítette őket. A küzdelem izgalmai és fájdalmai után alig várták, hogy lemoshassák magukról a csata mocskát, és egy szerény vacsora után nyugovóra térhessenek. Házigazdáik aggódva várták az érkezésüket, és látva vérrel és korommal szennyezett öltözéküket, el tudták képzelni, miben lehetett részük. Nagy volt a döbbenetük, mikor a szeretett szekerük mindössze minimális sérüléssel visszagördült az erődítménybe. Hatalmas üdvrivalgás közepette pódiumra állították az udvar közepén, és különféle függönyöket, kelméket akasztottak rá dekorációként, amitől úgy festett immár, akár egy hintó.
– Hősiesen helyt állt! – dicsérte meg a járművet Sige is, ami még nagyobb büszkeséggel töltötte el Menyhárt apátot.
A menekültek is lelkesen fogadták őket, és amikor elrabolt javaik egy részét sértetlenül visszaszolgáltatták, hálásan térdre borultak előttük.
Ede azonban gondterheltnek tűnt.
– Mi a baj, drága Ede apát? – kérdezte Viktória mézes-mázos hangon.
– Jaj, Viktória nagyasszony! Míg önök odavoltak… újabb gondok adódtak a kolostorban!
A kalandorok gyanakvóan összenéztek.
– Az egyik folyosón… szétszórva mindenféle vázlatrajzot találtunk, melyek a kúphengert ábrázolták, a pergamenlapokra pedig valaki mindenféle jegyzetet írt a rajzok mellé! – folytatta az apát. – Az irattárunkból származtak, de annak kulcsa mindvégig az írnokunknál volt – mutatott kísérőjére, aki hasonlóképpen megrendült volt. – Nem tudjuk, hogyan kerülhettek ki onnan!
– Gyanakszik valakire vagy valamire?
– Kedves Viktória nagyasszony… – sopánkodott Ede. – Hallott már… a káoszmágiáról?
– Igen… – felelte meglepetten a boszorkány. – Vannak a kolostorban, akik művelik eme mágiaágat?
– Akiknek affinitása volt hozzá, az már továbbállt a rendből, és elment paplovagnak – felelte az apát. – Jelenleg három tagunk van, akinek megvan hozzá a spirituális alkalmassága, de ők nem varázsolnak.
– Márpedig a jelek szerint akkor itt valaki káoszmágiát űz – jelentette ki Viktória. – Be kell azonosítani, ki lehet az, mielőtt még nagyobb kárt nem okoz önöknek!
A patkány idegesen fészkelődött.
– Itt mindenki a rend elkötelezett szolgája… Kivéve talán Dezsőt, aki a galambpostát kezeli – eszmélt fel a férfi döbbenten. – Ő még új közöttünk, egy éve sincs még itt, és nagyon fiatal.
– Nem vettek észre rajta bármi szokatlant? Szokott kijárni egyedül a kolostorból?
– Jelenleg a betanuló éveit tölti nálunk, és nem hagyja el az erődünket – felelte Ede apát.
– Volt hozzáférése bármelyik szerkezethez, mellyel baleset történt? – kérdezte Mia.
– Nem – rázta meg a fejét a patkány. – Rá még nem bízunk ilyen feladatokat.
– Mindenképpen segíteni fogunk! – biztosította a támogatásáról Viktória.
***
– Érdemes lenne megvitatni, milyen stratégiát akarunk alkalmazni ezzel a Dezsővel szemben – emlékeztette őket később Sige, ahogy magukra maradtak.
– Mindenkit ki kell hallgatnunk és mindenkitől kétkezes írásmintát kell kérnünk! – felelte Mia. – Elő kell csalogatnunk azt, akinek köze lehet ehhez a káoszmágiához, akár Dezső volt az, akár más!
– Miben különbözik ez a káoszmágia a többitől? – kérdezte Lowri.
– A gyakorlói megrögzött perfekcionisták – válaszolta Sige. – Még jobban, mint a patkányok önmagukban.
– A szabályosság, szimmetria megszállottjai – bólintott helyeslően a nagyasszony is. – Ezért olyan csapdát kell állítanunk nekik, mely ezt a gyenge pontjukat használja ki. Arra gondoltam, a megnyert csata kapcsán rendezhetnének nekem egy ünnepséget, melynek díszeként készíthetnének egy szabálytalan kúp formájú boszorkánysüveget. Valamint egy táblára te, Sige, felírhatnád azt a képletet, mellyel egy kúp felszíni térfogatát lehet kiszámolni, csak épp hibásan. Ezek az eltérések azonnal szemet szúrnának a káoszmágia űzőinek, és mindenáron ki akarnák azokat javítani.
– Szóval nekünk csak annyi lenne a dolgunk, hogy megfigyeljük a süveget meg a táblát, és aki körülöttük ólálkodik, az lesz a mi emberünk – foglalta össze Mia. – Jó terv!
– Mialatt a kihallgatásokat tartjátok, én szívesen beosonnék és körbenéznék ennek a Dezsőnek a lakrészében… vagy a galambtornyában – ajánlotta Lowri. – Oda rajta kívül más úgyse merészkedne, mert a patkányok a legtöbb állatot saját bevallásuk szerint is mocskosnak tartják, és kerülik őket. Amíg Dezső távol van, szétnézhetnék… Bár én csak kézzel fogható bizonyítékokat tudnék keresni, mágikusat nem.
– Abban tudnék én segíteni – ajánlotta Sige. – A mágikus szemüvegem is hasznunkra válhat ebben.
– Ez jó ötlet – bólintott Viktória. – Akkor legyen így! Jelzem, amint felmehettek hozzá körülnézni!
– Akkor vágjunk is bele!
***
Ede apát készségesen segített nekik a süveget és a hibás képletet tartalmazó táblát illetően, melyet az étkezőben, központi helyen kívántak felállítani. Evelyn vállalta, hogy utóbbit személyesen figyeli majd, bár inkább vonzotta a konyha és élelmi készletek közelsége, semmint a feladat fontossága. Keresett magának egy olyan megfigyelőállást, ahonnan észrevétlenül tudta szemlélni a tábla környezetét, majd elrejtőzött, és tovább majszolta a zsákmányolt húst, valamint szerény vacsorájukat, és Kárin anya kecskéjének tejét.
– Te, Mia! – csapódott oda a lovagkisasszony mellé Viktória, és bizalmasan átkarolta a vállát, ahogy kifelé tartottak a helyiségből. – Én úgy vélem, ma éjjel remekül fogtok szórakozni! – majd adott egy csókot az arcára és huncut vigyorral annak emberbőrbe bújt, démoni kedvese felé lökte őt.
– Mit csináltál már megint? – kérdezte Sige gyanakvóan.
– Ó, semmit! – legyintett a boszorkány. – Csak mindketten kaptak tőlem egy csillagot.
– Az mit jelent? – kérdezte Lowri.
– Afféle szerelmi mágia – felelte a férfi. – Mindkét félre rá kell bocsátani, és ellenállhatatlan testi vágy kel életre bennünk egymás iránt.
A kocsis elfintorodott annak még a gondolatára is, hogy egy démon férfival bárki meg akarná osztani az ágyát.
– Reggel elmehetnénk újra vadászni – javasolta váratlanul a viharmágus. – Még legalább másfél nap, míg az élelmünket hozó szállítmány megérkezik az apátságba, és fogytán vannak a készleteink. Ha elejtenénk néhány vadat, azzal előrébb lennénk.
– Benne vagyok! – biccentett a kocsis. – Lecsutakolom a lovakat és számba veszem a fegyvereimet, nyílvesszőimet, hajnalban pedig indulásra készen várlak titeket a kapunál.
– Rendben! Viszont nem ártana magunkkal vinni egy patkány kísérőt is, aki segít majd eligazodnunk – töprengett a férfi. – Valakit, aki fiatalabb és kíváncsibb, mint a többiek, és jártasabb az apátságon kívüli dolgokban.
– Megemlítem Ede atyának – ajánlotta Viktória.
– A méretbeli különbségeink miatt olyan dolgokat kereshetnék vagy vehetnék észre, amit ők nem, vagy amire ők nem is gondoltak. Amikor annak idején Conwynban is káoszmágikus gócpontokat kerestünk, így csináltuk…
– Jól van, bár ehhez én nem igazán értek. Tegyük el magunkat holnapra!
– Jó éjt! – nyújtózott nagyot Sige, és megindult szálláshelye felé, ahol szerelme, Szirén és kettejük Mackósajt nevű vadászgörénye már várt rá.
Lowri az istállók felé ballagott. Tudta, hogy a két állat megcsutakolása nem kis feladat lesz számára így, hogy lassan rájuk telepedett az éjszaka. Azzal azonban tisztában volt, hogy a patkányok jóindulatára vagy segítségére nem számíthatott.
Amikor csak az istálló közelében látta őket, félve, nem ritkán gyanakodva figyelték a bent álló lovakat. Kitakarítani alattuk az almot egyikük se vállalta volna, így rá maradt a feladat.
– Nem is baj – gondolta a lány, ahogy levetette harci felszerelését, és egy sarokba pakolt mindent. – Nálam jobban úgyse ismer titeket senki, kicsikéim.
Ezt a feladatot jellemzően reggel szokta elvégezni, de így, hogy vadászni fognak, tudta, hogy nem lesz rá lehetősége. Talicskát, gereblyét, seprűt keresett a raktárból, és míg kikaparta a bokszukból a trágyát, és friss almot készített be nekik, kikötötte a pónikat az istálló udvarán. Pitypang és Lóhere békésen vacsorázott az eléjük tett vödörből, és hűvös, friss vízzel öblítették azt le.
– Szépek lettetek! – beszélgetett az állataival a lány, ahogy óvatosan szőrüket kefélte, dolga végeztével. – A lakrészetek pedig olyan tiszta, hogy akár én is elalhatok benne! – tette hozzá nevetve.
Visszavezette a pónikat a helyeikre, majd elégedetten szemlélte munkája gyümölcsét. Pitypang jókedvűen leheveredett, Lóhere azonban még vígan nyihogott.
Egy szomorú nyerítésre figyelt fel a háta mögül. Csodálkozva megfordult, és észrevette, hogy a két szemközti karámban árva tekintettel nézi őt Dínár és Datolya, a gyíklány, Heztep kocsijának pónijai. Lowri körbepillantott, nincs-e esetleg más is rajta kívül az istállóban, aki arra készülne, hogy a két másik jószágot is rendbe tegye, de teljesen egyedül volt az egész helyiségben.
– Titeket nem jött lecsutakolni senki? – kérdezte tőlük.
Az állatok feje kelletlenül lógott lefelé, füleik pedig olykor-olykor rezzentek egyet.
A kocsis sóhajtott. Dínár és Datolya eddig elég barátságtalanul viseltetett iránta, annak ellenére, hogy ő mindig is a lovak önzetlen barátja és imádója volt, és többször is próbált kedvesen közeledni feléjük. Nem látta, hogy Heztep bántaná vagy túlhajszolná őket, ami miatt olyan kiállhatatlanok voltak, egyszerűen csak a szokottnál is gőgösebben és akaratosabban viszonyultak hozzá. Nem esett azonban most jól számára azt látni, hogy mennyire nem törődött az állatokkal senki. Fáradt volt, és a talicskázástól sajogtak vállának és karjának izmai, de megesett rajtuk a szíve.
– Na jó – mondta végül. – De csak akkor, ha megígéritek, hogy mostantól kedvesebbek lesztek velem is, és Pitypanggal meg Lóherével is! – figyelmeztette őket.
Megtisztogatta őket, kitakarította a karámjukat, feltöltötte takarmánnyal az etetőjüket, és miközben azok hálásan ropogtatták a finom falatokat, óvatosan fésülgette a sörényüket. A jelek szerint a két póni jóval nyugodtabban tűrte a jelenlétét, mint korábban, amit elkönyvelt annak, hogy mostantól barátságosabban fognak viselkedni velük.
– Ideje, hogy én is megtisztálkodjak – nyújtózott ő is egy hatalmasat.
Miután elpakolta a szerszámokat, észrevette, hogy van egy közepes dézsa a raktárban. Úgy döntött, kihasználja az alkalmat, hogy egyedül van, és megfürdik az istállóban. Mert magának vizet az apátság kútjából, amit tűz felett valamelyest sikerült egy üstben felmelegítenie ahhoz, hogy használható legyen. Tetőtől talpig megmosta magát, a kocsijáról pedig tiszta ruhákat készített elő magának. Feltöltötte a tegezét nyílvesszővel, gondosan kiválogatta és sárga színnel megjelölte azokat, melyeknek a hegye méregbe lett mártva, hogy azokat később csak csatában használja. Utána ellenőrizte számszeríja állapotát, és úgy érezte, mindenre felkészült a holnapi nappal kapcsolatban.
– Jó éjt, kedveseim! – bújt be a pónikhoz egy vastag takaróval, és leheveredett Pitypang mellé.
***
A lány ideges pata-topogásra és nyugtalan nyihogásra ébredt. A négy póni mind talpon volt, kíváncsian kémleltek az odakinti sötétségbe. Egyedül Pitypang fordult vissza a boksz mélye felé, orrával pedig óvatosan bökdösni kezdte a gazdáját.
Lowri kócosan felült, és kiszedte a hajszálai közül a szénát.
– Mi történt? Valami baj van?
A lovak azonban csak félve az istálló ajtaja felé nyújtogatták a nyakukat.
A kocsis feltápászkodott, és hozzásimult a korláthoz. Igyekezett fülelni, hátha meghall odakintről valamit.
– Tűz van! Tűz van! – kiáltotta az egyik patkány.
– A francba! – sziszegte Lowri.
Megrémült, hogy esetleg az istálló vagy annak egyik szomszédos raktárépülete kapott lángra, mely veszélyezteti akár a lovak életét is, ezért azonnal felugrott, belebújt csizmájába, és kirohant az épület elé, hogy megnézze, mekkora a veszély. Meglepetésére azonban az állatoknak otthont adó istálló sértetlen volt. Az éjszakai sötétséget mindössze az apátság központi parkjának emelvényén álló csataszekeret mardosó lángok világították be.
– A kocsi…? Miért…? – motyogta.
Közelebb rohant, hogy szemügyre vegye a helyszínt, a kocsi mellett pedig a vizes, sáros talajon egy lábnyomra lett figyelmes, mely a jelek szerint különbözött a sajátjától, de a tűz miatt pánikszerűen körülöttük rohangáló patkányokétól is. A nedves talaj ideig-óráig jól megőrizte annak formáját, a saját csizmájával a rend kedvéért mellé is lépett, hogy lássa, emberi formája van-e, nagyobb vagy kisebb esetleg, de nem tudta megállapítani, honnan származott. Végül gondolkodás nélkül visszarohant az istállókhoz, felmarkolt egy gazdátlan vödröt, mert egyet a lovak itatójából, és amennyire ereje engedte, a tűz felé futott.
Rálöttyintette a vizet, és már fordult is volna vissza, mikor majdnem Tamrába és Miába ütközött.
– Mi történt? – kérdezte a lovagkisasszony.
– Az a fruska már megint csinálhatott valamit – felelte borongós hangon kedvese, a kezével pedig az étkező felé intett.
Míg Mia megindult annak ajtaja fele, Lowri újra és újra elszaladt egy vödör vízért.
– Azért… segíthetnél is! – vetette oda futtában Tamrának.
Mia eközben visszatért az étkező felől, és szoknyájának anyagában törölgette épp fehér poros kezét.
– Mit csináltál?
– Megtaláltam Evelynt – bökött a nő is a tűzmáguslány rejtekhelyének irányába. – Aludt, mint a tej. A táblához szerencsére még nem nyúlt senki, nem javították ki rajta a hibát. Evelyn azt mondta, hallott lépteket, de nem látott senkit a tábla körül ólálkodni. Szétszórtam egy kevés lisztet az írás alatt, hogy ha valaki mégis odamerészkedne, a lábnyomai ott maradjanak.
Eközben sikerült eloltani a tüzet, mely a szekérre aggatott, javarészt ízléstelen dekorációt rongálta csak meg igazán, a kocsit már kevésbé. Lowri az utolsó vödör vizet már nem kellett, hogy felhasználja, mert addigra Sige is felébredt, és hálóköntösében, zilált hajjal lerohant a parkba, és egy fojtókupolát bocsátott a tűzre, mely azonnal véget vetett neki.
– Frissen ébredve is remekül nézel ki – incselkedett vele Mia, a viharmágus pedig elégedetten elvigyorodott.
– Na és nektek hogy alakult az éjszaka? – kérdezte.
– Ne beszéljünk róla! – legyintett a lovagkisasszony kedveszegetten, ami jelezte, hogy nem mosolygott rá a szerencse.
Lowri visszament arra a pontra, ahol a lábnyomot találta, de csalódottan kellett megállapítania, hogy azt azóta az oltásban résztvevők teljesen széttaposták.
A jajveszékelésre végül Viktória is felébredt, aki hálóköntösben, kiengedett hajjal, ásítva közeledett társai felé.
– Miről maradtam le?
– Valaki meggyújtotta a szekeret – felelte Sige. – Bár nagy kárt nem okozott vele.
– Nem is hallottam az egészből semmit – jegyezte meg a nagyasszony. – Megint volt egy ilyen… furcsa álmom.
– Hogyhogy?
– Valami sötét helyen voltam, és körülöttem egy körben hét lesoványodott tehén ült.
– Ült? Hogyhogy ült?
– Széken… Én sem értem, hogyan. Valami kisebb zsákot adogattak körbe egymásnak, amiben egyfajta pikkelyszerű dolog volt, amit megpróbáltak bekapni… mint valami ostyát például. De mivel egyiknek sem volt feje, mindig csak áthajították maguk mögé.
Sige kétkedve felvonta a szemöldökét.
– Az egyik olyasmit mondott, hogy „ne beszélj már bele, épp téged néz!”
– És mivel mondta, ha nincs feje, vagy szája, amivel ehetne? – kérdezte Mia.
– Ennek az egésznek semmi értelme – jelentette ki Lowri, akinek egy ideje elege volt az ostoba, kriptikus, sehova sem vezető álmokból vagy látomásokból.
– Én is így éreztem – értett egyet Viktória. – Mindegyik mögött sötét, csuklyás alakok álltak, és megveregették az egyik vállát. Én azt feleltem nekik, hogy „nézhettek, elég szép vagyok ahhoz, hogy mind beteljetek a látványommal”. Éreztem, hogy figyelnek, mégis… olyan jól esett…
– Nem is te lennél – jegyezte meg a viharmágus.
– Mintha az idő is lelassult volna körülöttünk… Már csak arra eszméltem fel, hogy dörömbölnek az ajtókon a patkányok. Gondolom, felvertek az apátságban mindenkit a tűz miatt.
4-5 patkány sétálgatott sopánkodva a szekér körül, Lowri pedig elérkezettnek látta az időt, hogy megossza társaival felfedezését.
– Mielőtt az oltás elkezdődött… a sáros földben egy lábnyomra lettem figyelmes. Nagyobb volt, mint az enyém, és mélyebbre is süppedt. Páncélcsizma lenyomata volt.
– Ez érdekesnek tűnik… Mia, látsz valamit? – kérdezte Sige.
– Mágia nyomát biztos nem – nézett körbe a nő.
– Furcsa, hogy ilyen kevesen vannak még, és nem vertek azonnal harangot, hogy mindenkit felébresszenek – töprengett Viktória. – Patkány uram! – intette közelebb az egyik vendéglátójukat. – Riasztották már Ede apátot a történtek miatt?
– Próbáltuk, Viktória nagyasszony! – tördelte a kezeit a patkány. – Szobáról szobára igyekszünk mindenkit felkelteni, mert amikor meg akartuk kongatni a harangot, észrevettük, hogy nem volt meg a nyelve!
A kalandorok sokat sejtetően összepillantottak.
– Mi lesz így velünk most, hogy az Ezredik is kigyulladt? – jajveszékelt egy másik patkány.
– Ezredik? – kérdezte csodálkozva Lowri. – Az meg mi?
– Hát a szekér – intettek a kocsi felé. – Ez a neve.
Látták, hogy vendégeik értetlenül pislognak hol feléjük, hogy a szekér felé.
– Az első ilyen tárgy, melyet felfedeztünk, sok-sok évvel ezelőtt, egy kínzópad volt – kezdték magyarázni. – Spontán meggyújtotta magát, mert ráeszmélt, hogy a létezésével másoknak fog nagy szenvedést okozni, ezért úgy döntött, véget vet saját létezésének, hogy ne ölhessenek meg rajta senkit.
– Mintha… öntudatra ébredt volna? – próbálta kihámozni az elhangzottakból a lényeget Viktória.
– Igen!
– De itt lábnyomot lehetett látni – vetette ellen a kocsis. – Valaki ezt szándékosan gyújtotta fel, nem öngyulladás volt.
Látta, hogy szavai hallatán ismét bizonytalanság költözött a patkányok arcára.
– Az az igazság… hogy mi is találtunk lábnyomokat – vallották be. – De nem tudjuk értelmezni őket…
– Hová vezetnek a nyomok? – húzta ki magát Sige lelkesen, készen arra, hogy kövesse azokat.
– Az Ötezredik őrbódéjához – felelték a patkányok.
– És az már megint micsoda? – kérdezte a kocsis.
– Az… egy köztiszteletben álló, lovagi páncél – mutattak a bódé irányába, a kis társaság pedig követte őket.
Odabent egy üres díszpáncél állt egy alacsony talpazaton, és semmi nyoma nem látszott annak, hogy a kinti esős, sáros föld vagy a tűz mocska bármilyen szennyeződést hagyott volna rajta.
– Úgy érzem, hatalmas a baj – mondta az egyik vendéglátójuk aggodalmas hangon. – A tárgyak elkezdtek ítélkezni felettünk… – tette hozzá sopánkodva, Lowri azonban elfintorodott.
– Szerintem valaki a szekér felgyújtásával próbálta kifejezni az ellenérzését, amiért az győztesen visszatért a csatából – fordult inkább társai felé, és halkabbra fogta a hangját. – Mi van, ha az apátság falain belül valaki nemcsak az általatok keresett káoszmágiát űzi, de konkrétan szimpatizál a kultistákkal is, esetleg tagja is a szektájuknak?
– Könnyen lehet, hogy így van – bólintott Sige. – Javaslom, feküdjünk vissza arra az időre, ami még az éjszakából hátra van, reggel pedig avassuk be a többieket a részletekbe.
– A vadászat még áll, ugye? – kérdezte a kocsis.
A viharmágus bólintott.
– Rendben, akkor… viszlát később!
Ahogy a kalandorok szétszéledtek, Lowri nyugtalanul indult vissza az istállók felé, ahol odabent először is megsimogatta a négy pónit, öntött eléjük némi ennivalót, és míg azok csendben ropogtatták azt, azon töprengett, az istálló és annak lakói nem lehetnek-e veszélyben. Az éjszakai hangoskodásra Kárin anya kecskéje és Galagonya, az őzike is felriadt, akit csak némi simogatással lehetett újra megnyugtatni és elaltatni.
– Ez is fából van… akárcsak a szekereink – gondolta. – Mi a garancia arra, hogy legközelebb nem ezeket fogja felgyújtani az illető? Minden személyes holmink, minden, amit szállítunk, odaveszne… Rólatok nem is beszélve – pillantott két szeretett pónijára. – Bárcsak a hátunk mögött tudnánk végre ezt a helyet! – rúgott arrébb egy vödröt mérgesen.
Úgy döntött, nem alszik vissza. Fogta a takaróját, magára csavarta, és elhelyezkedett odakinn, az itató takarásában, ahonnan belátta az egész parkot, és csak remélni tudta, hogy a gyújtogató nem fog visszatérni.
0 hozzászólás