Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 22. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.

~ 22. fejezet ~

– Bátyus! – szaladt be visítva Zosia a család közös étkezőjébe, mert fivére, Skoloc egy játék karddal kergette.

Tycho, aki addig nedves haját szárítgatta egy törölközővel a reggeli kocogás és zuhanyzás után, nevetve ölbe kapta a hétéves kislányt, és vidáman reptette őt a levegőben. Húga hosszú, vörösbarna haja és vajszínű ruhácskája csak úgy lobogott mögötte a levegőben. A gyönyörű, gyermeki kacaj már nagyon hiányzott neki. Magához ölelte, és egy röpke pillanatig csodálattal eltelve nézte őt.

– Napról napra szebb vagy, Zosia.

– Hogy lehet az, Tycho, hogy én egyre nagyobb vagyok, te mégis ilyen könnyen elbírsz engem? – kérdezte a lányka. – Korábban meg se bírtál emelni…

Édesapjuk felkapta a fejét, majd néma pillantást váltott feleségével és Nyiestra apjával. Tycho érezte a levegőben a ki nem mondott vádakat, ezért játékosan rámosolygott húgára, aki még nem érthette a felnőttek aggodalmait.

– A bátyus nagyon komolyan edzett, hogy ilyen erős legyen – mondta huncutul, és megfeszítette karjának izmait. – Látod?

Míg a lány csodálkozva tapogatta a felkarját, addig bátyja leültette őt az asztalhoz, ahol mindenki a reggelihez készülődött. Három ezüstösen ragyogó protokolldroid szorgoskodott körülöttük, folyamatosan pakolva eléjük a finomságokat.

– Mondd csak, fiam! – kezdte Nyiestra apja, Pawk Lestari, miközben szedett magának az egyik tálról. – Hogy telnek a napjaid az Akadémián? Miket tanultok?

Tycho leült a helyére, és látta, hogy apja meredten figyeli őt.

– Valójában eddig csak alapozó képzés volt… javarészt… – felelte. – A legnagyobb hangsúlyt a jelentkezők fizikai felkészítésére helyezték, hogy mindenki nagyjából azonos szinten legyen, amikor a törzsképzés megkezdődik…

– Ez valamelyest érthető… – próbálta oldani a feszültséget anyja is. – A galaxis minden részéről érkezhettek oda tanulók…

– Általánosságban véve elmondható, hogy azok, akik eddig is valamilyen pilótaképző intézetbe jártak, lényegesen ügyesebben vették az akadályokat.

– Ó, ismerve a te képességeidet, én azért nem aggódnék! – nevette el magát Pawk. – Nyiestrával együtt ti voltatok a legjobb tanítványaim…

– Most csak hízelegni próbálsz, apa… – kuncogott a lány. – Mondd csak, kedvesem, sikerült már barátokat találni?

– Van pár kellemetlen figura – vallotta be Tycho -, de akad néhány nagyon jó barátom az osztályban.

– Ilyen hamar? – kérdezte apja, fel sem pillantva tányérjából.

– Igen, szerencsére nagyon jó szobatársakat kaptam – felelte az ifjú, ugyanolyan hanyag hangnemben. – Tank és Biggs egyszerű srácok, a Tatooine-ról származnak, és eddig páraszüretelő farmon dolgoztak. Hobbie a Raltiirról jött, és mindenki szerint született tehetsége van a repüléshez… de a viselkedése azért néha hagy némi kivetnivalót maga után… – mondta, és akaratlanul elmosolyodott. – De a legjobbat még nem is mondtam! – pillantott vidáman kedvese felé. – Egy híres színész is jár az osztályunkba!

– Egy színész? – kérdezte Nyiestra meglepetten.

– Igen, egy koréliai híresség, Rasha Leed!

– Az a csinos fiatalember? – pislogott édesanyja kíváncsian. – Hiszen az ő filmjeit mostanában még itt, az Alderaanon is szokták játszani.

– Úgy van, ha mondom! – erősködött Tycho.

Belenyúlt nadrágjának zsebébe, és előkotorta az Akadémián használt holokomlinkjét.

– Van is képem magunkról – aktiválta annak holografikus kivetítőjét, majd letette az asztalra, hogy mind megnézhessék azt a néhány feltételt, amit a barátok közösen készítettek.

Zosia és Skoloc megmosolyogták azokat a képeket, melyek nem mindig csak méltóságteljes pózokban ábrázolták a fiatalembereket. Amikor egy Rasha által készített képen Hobbie épp egy holopornót mutatott két tatuini barátjuknak, Irenka megcsóválta a fejét, és eltakarta kislánya szemeit.

– Miért szorongatja az a sok csáp annak a kisasszonynak a lábait? – kérdezte Skoloc ártatlanul.

– Hupsz! Ha hiszed, ha nem, Tank annak idején ugyanezt kérdezte… – felelte Tycho derülten, és inkább tovább léptette a képet. – Ő a legjobb barátom az Akadémián, Hobbie – mutatott a következőre, mely csak kettejüket ábrázolta, elszánt vigyorral arcukon, ahogy a szimulátorok előtt pózoltak.

Látta, hogy apja jól megnézi magának az idegen, fiatal arcot, annak magabiztos, barna szemeit, világosbarna haját, egész tartását, majd lopva feléje pillantott.

Tycho nem szólt, rezzenéstelen arccal nézett vissza rá, és érezte, hogy a szánalom eluralkodik a szívében. Egész életét a bolygó holonet-központjában élte le, és tanulmányai, valamint saját leleményessége nyilvánvalóvá tették számára, milyen támadásoknak van kitéve hálózatuk nap mint nap. Sose hitte azonban, hogy egyszer elérkezik majd az a pillanat, amikor az apja a saját fiát tekinti az őket fenyegető, legnagyobb veszélynek…

***

A szél hidegen cirógatta bőrüket, ahogy egymásba kapaszkodva, egy hófehér siklón ülve a kanyonban száguldottak. Nyiestra ruhája messze mögöttük lobogott, hosszú, szőke haja pedig, ami a sisakból már kilógott, oly aranylóan ragyogott a napfényben, mint a gyönyörű rétek sárga virágai, melyek felett elrepültek. A sikló motorjának berregése visszhangzott a hegyoldalak közt, majd ahogy újra nyílt terepre értek, a szemük elé tárult a főváros távoli látképe.

Alderaa szikrázóan fehér toronyházai és felhőkarcolói úgy magasodtak a vízesések és távoli, hófödte szirtek között, mintha maguk is csodálatos természeti képződmények volnának csupán, évezredek óta ott magasodva a többi, csipkézett hegycsúcs között.

Tycho megállt egy pillanatra, és felhajtotta sisakjának narancssárga szemellenzőjét, hogy néma tisztelettel adózhasson a látványnak. Mennyire idegen volt a Prefsbelt 4 kiképzőbázis ettől! A gázoktól terhes, nehéz levegő, a szinte állandó félhomály, ami a bolygóra vetül, majdnem elfeledtette vele, milyen káprázatos világ az otthona.

– Nem – gondolta. – Elfeledni? Soha.

Történjék bármi, az Alderaan bája a szívébe és az emlékezetébe örökre bevéste magát.

Nyiestra kérdőn megszorította a hasát.

– Menjünk vissza! – fordult hátra hozzá Tycho.

Lecsapta a szemellenzőjét, majd a már megszokott úton a központ felé kormányozta a járművet.

Miután letették azt a család személyes hangárjában, megindultak a központi felvonó felé. Nyiestra kínosan igazgatta kócos tincseit, de hagyta, hogy kedvese jókedvűen megfogja a kezét és együtt ballagjanak. Odabenn a személyzet mosolyogva összesúgott, ahogy elhaladtak mellettük.

– Semmi szükség erre – intett Tycho. – Enélkül is gyönyörű vagy.

– Ezt te nem érted… – mondta a lány és elpirult. – Látva milyen kócos vagyok… és hogy milyen gyűrött a szoknyám… ezek azt hiszik, odakinn szerelmeskedtünk valahol a szabadban… – súgta oda jegyesének.

Az hamiskásan elvigyorodott.

– De hát nem ezt csináltuk?

– Tycho!

Beszálltak a liftbe, amelyben két fehér köpenyes technikus és egy női asszisztens utazott még rajtuk kívül. Tycho közel vonta magához kedvesét, és forró csókot lehelt annak ajkaira. A három másik utas döbbenten, és nem kevésbé zavartan fordult el. Amint ők ketten megérkeztek, még egyszer kihívóan visszapillantott a többiekre, majd hagyta, hogy Nyiestra a konyhába vezesse.

A lány megrovóan méregette őt, miközben frissítőiket kortyolgatták.

– Értem, szóval most haragszol… – jegyezte meg Tycho vigyorogva.

– Szörnyen viselkedtél! Mit fognak most gondolni rólunk?

– Azt, hogy két boldog, fiatal szerelmes vagyunk, akik nemsokára úgyis össze fognak házasodni?

– Itt nem csak erről van szó, Tycho… – vált a lány hangja jóval komolyabbá. – Itt mindenki ismer téged, és a képességeidet. Az intézet legjobb fejlesztő-mérnökeitől tanultál, és közel egy éve a korosztályodat megelőzve abszolváltál olyan tárgyakat, melyet a többiek éveken át tanulnak az egyetemeken.

Tycho lehunyta a szemeit, és letette a poharát, mert érezte, hogy a korábbi idill elillant, helyét pedig átvette a jól ismert, keserű téma.

– Az egész rendszer a lábaid előtt heverhetne, és olyan újításokat hajthatnánk végre a segítségeddel, az ötleteiddel, amikről még a tapasztaltabb professzorok is csak félve mernek álmodozni…

– Az eszetekbe sem jut, hogy szeretnék egyszer magam megdolgozni a sikerért, és nem csak hagyni, hogy minden a legkisebb erőlködés nélkül az ölembe hulljon…? – kérdezte a fiatalember halkan.

– Jaj, Tycho…! – sóhajtotta a lány, ám ekkor hangos robajjal rontott be valaki az egyik folyosóról.

– Nyiestra! – kiáltotta a nő.

– Mia…! – rebegte az. – Mi történt?

– Gyere! Esemény van! – kacsintott barátnője.

Lihegve érkeztek meg mindhárman a biztonsági részlegbe, melynek falán vörös figyelmeztető jelzés villant fel időről időre.

– Figyelem, emberek, vörös kód! Ismétlem, vörös kód! – adta ki a tájékoztatást Leos Celchu a fejhallgatójára erősített mikrofonján keresztül. – Nyiestra! Csakhogy itt vagy! Már nem tudtuk…

Ekkor azonban elnémult, mert észrevette idősebbik fiát a két nő társaságában.

Több asszisztense is megállt a munkájában egy pillanatra, majd kérdőn összepillantott a mellette ülővel. Tycho nyelt egyet, ahogy körbenézett a hatalmas, ovális alakú irányítóban, mely leginkább egy csatahajó parancsnoki hídjára hasonlított. Középen egy hatalmas, kijelzőkkel, érintőfelületekkel, gombokkal és billentyűzetekkel, villogó égőkkel tarkított, oszlopszerű központi egység magasodott, körülötte pedig a vállalat legtapasztaltabb mérnökei ültek, és egészen addig vadul gépeltek az előttük lévő terminálokon.

Az utolsó két, egy más melletti, szabad helyre Mia és Nyiestra vetette le magát, beütötték biztonsági jelszavaikat, és csatlakoztak a többiekhez. A terem specialistáit egy vészjelző sziréna bömbölése rántotta ki tétova állapotukból, mire mind újra a gépeik felé fordultak.

– Mi történt? – kapta elő a nyakában viselt biztonsági kulcsot Nyiestra, és a terminál leolvasójába döfte azt, melyet elfordítva az összes rendszerhez korlátozás nélküli hozzáférés kapott.

– Túlterheléses bolygóközi támadás érte a szerverpark két főbb irányítóegységét – sietett a válasszal apja, aki társaival együtt a hiba elhárításán fáradozott. – Egy tucat előfizetőnk kezdett hirtelen egyszerre adattovábbításba a Corellia felé egy coruscanti közvetítőállomás segítségével.

– Sikerült azonosítani a célállomást? – kérdezte a lány, ahogy megjelenítette maga előtt a jelenleg is folyamatban lévő átvitelt.

– Leos? – fordult vezetőjük felé apja, aki még mindig megkövülten nézte Tychót. – Leos, megvan a kapcsolat?

A férfi ráeszmélt, hogy a feladatára kell koncentrálnia, ezért gyorsan a füléhez érintette a kezét, és megnyomott egy gombot a fejhallgatóján. A fali hangszórók recsegésére többen felkapták a fejüket.

– Itt az Alderáni Holonet Rendszerek elnök-vezérigazgatója, Leos Celchu beszél. Halló, Corellia, hallanak minket? – kérdezte fennhangon.

Némi statikus zörej után a vonal túlsó végéről egy hasonló korú férfi szólalt meg, a főképernyőn pedig megjelent az arcképe.

– Az adatkapcsolat létrejött – kommentálta az egyik operátor. – Vonalban vagyunk a bolygóval.

– Halló, Alderaa, hallanak minket? – kérdezte a férfi.

– Tisztán és érthetően, Coronet – felelte Leos.

– Obba Reece vagyok, a Koréliai Független Rendszerek állami holonet-hálózata, a CorTech biztonságtechnikai vezetője – mutatkozott be az ismeretlen azok számára, akikkel még nem találkozott. – A felénk továbbított információk alapján sikerült bemérnünk a támadók lehetséges helyzetét és az átvitel végpontját. Fegyveres biztonsági erőink már úton vannak a helyszínre.

– Köszönöm, Obba – felelte Leos.

– Ilyet még sose láttam… – motyogta Mia döbbenten. – Ez hihetetlen…

– Egyszerre több ezer párhuzamos szálon továbbítják az adatokat, igazgató úr – összegezte a mindenki előtt látható diagramokat az egyik szemüveges szakember, aki Nyiestra mellett ült.

Izgalmában az ajkait harapdálta, oly igyekezettel püfölte maga előtt a billentyűket.

– Nem lehetne egyszerűen az alderáni forrást kiiktatni? – kérdezte Nyiestra, aki külön-külön igyekezte vizsgálni az adatforgalmakat.

– Már próbáltuk – felelte apja. – De a fővárosi közvetítőtől olyan kódolású jelek érkeznek felénk, melyek egy kilőtt csatorna helyett három újat nyitnak meg, még jobban leterhelve a rendszerünket.

– Élőkép érkezik a fegyveres behatolásról, igazgató úr! – kiáltotta az egyik asszisztens.

Mind a kivetítőre pillantottak, melyen fekete, állig felfegyverzett és páncélzatot viselő katonák haladtak hangtalanul egy elhagyottnak tűnő gyárépületben. Egyikük kezében nyomkövető villogott, műholdak segítségével próbálták megtalálni az elkövetőket. Kamera és lámpás volt sisakjaikra vagy fegyvereik csövére erősítve, hogy a feletteseik és az alderániak élőben láthassák a műveletet, és taktikai kérdésekben azonnal döntést tudjanak hozni.

– Valami torzítja a jelet – mondta egyikük, majd a fülében lévő mikrofon recsegésére panaszkodott.

– Nem értem, a koordináták alapján már ott kellene lenniük… – motyogta Nyiestra.

– Negatív, uram – mondta recsegő hangon a közös komba a katonai osztagot vezető tiszt. – Itt nincs semmi.

– A koordináták alapján megfelelő helyen vannak, parancsnok – felelte a CorTech irányítója. – Bontsák ki a falat és a padlózatot, keressenek optikai kábeleket, rejtett szervertermet, és…

Látni lehetett, hogy az alakulat azonnal munkához látott. Voltak, akik a puskáik markolatával estek neki az elhagyottnak tűnő helyiség falainak, míg mások nagy teljesítményű fúrógépeket igyekeztek működésbe hozni.

– … megértette, parancsnok? – kérdezte a koréliai. – Parancsnok, vétel!

Mia felemelkedett a székéből, mikor szinte teljesen elment a kép.

– Ez…!

Tycho elsápadt.

– Hagyják abba a bontást! – kiáltotta, de már késő volt.

Hatalmas robbanás rázta meg az épületet, ahol az intergalaktikus hekkerek búvóhelyét sejtették. Hörgő, fájdalomtól szűkölő emberek jajgatása szűrődött ki az erősen sípoló vonalból. Az egyetlen épen maradt kamera pedig leomló falakat és hatalmas porfelhő képét mutatta egy mozdulatlanul fekvő katona szemszögéből.

– Uramisten…! – kapta a szája elé a kezét Nyiestra borzalmában.

Tycho odasietett hozzájuk, és igyekezte kibogarászni a képanyagból, milyen súlyos lehet a helyzet. Apja döbbenten figyelte, Nyiestra pedig, akinek a termináljánál matatott, nem merte elzavarni őt. Pánik ült ki a teremben dolgozók arcára: rémület az iménti robbanás és az ifjú közbeavatkozása miatt.

Tychót bosszantotta, hogy nincs szabad hely, ahová leülhetne, kedvesétől pedig nem fért hozzá minden gombhoz.

– Maga! – rivallt rá a lány mellett ülő, szemüveges férfire, aki igyekezte elrejteni kezeinek remegését. – Felállni!

– H-hogyan? – dadogta az.

– Azt mondtam, adja át a helyét!

– Tycho! – mennydörögte apja, amitől szinte megfagyott az ereikben a vér. – Azonnal hagyd el az irányítótermet!

– Ó, igen, kezdjük megint az elejéről! – csattant fel fia.

– Ki beszél? – értetlenkedett a CorTech biztonságtechnikusa. – Szálljon ki a vonalból, ez egy szigorúan titkos, belbiztonsági frekvencia!

– Egy pillanat, Obba!

– Tycho! Nem mondom, még egyszer!

– Jól van! Csináld csak! Még több ártatlan embert akarsz a halálba küldeni? Hát tessék! – csapta a földhöz a belépőkártyát Tycho. – Én csak segíteni akarok, de akkor ezennel befejeztem!

– Miről beszél, fiatalember? – kérdezte Reece döbbenten. – Leos, mi folyik itt?

– Obba, őt itt a fiam, Tycho – felelte végül az igazgató. – De nem esett át a szükséges biztonsági átvilágításon, hogy egy ilyen akció irányításában részt vegyen!

– Leos, ez már nem játék! – felelte az. – Itt már nem csupán néhány unatkozó hekkerrel van dolgunk! Az embereim súlyosan megsérültek odalenn! Ha a fiú segíteni tud, engedje terminálhoz, és rajta!

Tycho elszántan nézett apja szemeibe, ahol hosszú idő óta először tanácstalanság jelent meg.

– Ki a székből, Ermo! – mondta végül, fia pedig már ugrott is egy fejhallgatóért, hogy hivatalosan is bekapcsolódhasson a beszélgetésbe.

– Gyorsan, gyorsan, gyorsan! – sürgette a férfit, akinek a helyére leült, majd gyorsan megnyitott maga előtt még néhány ablakot, hogy egyszerre több képernyő történéseit is figyelemmel tudja követni. – Itt Tycho Celchu beszél, az Alderáni Holonet Rendszerek biztonsági irányító központjából – köszönt bele jól érthetően a komba. – CorTech, hallanak engem is?

– Tisztán halljuk önt, ifjú Celchu – felelte Reece.

– Azonnal állítsanak le minden fúrást és épületbontást a megadott koordináták helyszínén! Az interferencia, a kommunikációs csatorna torzulása valamilyen időzített robbanószerkezet miatt lépett fel! Haladéktalanul ki kell vonnia onnan az embereit, igazgató úr!

– Időzített bomba? – kérdezte az furcsállva. – De hisz akkor lépett működésbe, amikor elkezdtük a bontást!

– Azért, mert a bontással biztos megsértették az időzítő áramköreit!

– Miért olyan biztos benne, hogy időzített töltetekről van szó? Az elsütésükhöz kis hatósugarú, távirányító rendszerű szerkezetekre volna szükség, az egész komplexum azonban, ahová az embereim behatoltak, teljesen lakatlan!

– Ez tévedés, uram – felelte Tycho és szélsebesen gépelni kezdett. – A robbantáshoz szükséges parancssor ugyanazzal a technológiával érkezik meg az önök bolygójára, azokra a koordinátákra, mint amilyennel ezek az alakok a túlterheléses támadást kezdeményezték.

Leütött egy billentyűt.

– Átküldtem egy egyszerű forráskódot, amihez hasonló bármikor működésbe tudná hozni az emberei lába alatt heverő bombákat.

A férfi, miközben a kapott adatokat gyorsan átfutotta, egészen elsápadt, majd rémülten Leosra nézett.

– Azonnali kiürítés! – kiáltotta bele a komba. – Mindenki hagyja el a helyiséget, ez parancs!

A kommandósok kiabálva, a sérülteket magukkal rángatva menekültek a helyszínről.

– Helyzetjelentést kérek, parancsnok! – követelte Reece. – Mi…?

Ekkor azonban újabb robbanás rázta meg az akció színhelyét. Az életben maradt katonák köhögve, prüszkölve igyekeztek elhúzódni a törmelék elől.

– Parancsnok!

– Itt Krikor parancsnok! – köhögte az kínkeservesen. – Az osztag életben maradt tagjai épségben kijutottak, uram! Igazuk volt…! – itt azonban egy újabb öklendező roham miatt nem tudta folytatni.

– Jól van, fiatalúr, nyert nekünk egy kis időt – mondta sietve Reece -, halljuk hát, maga szerint akkor mivel van dolgunk! Hogy jussunk be a szerverekhez, ha az egész alá van aknázva?

– Véleményem szerint semmi használhatót nem fognak ott találni, uram – felelte Tycho, aki egy ideje már a coruscanti továbbító egység naplózott adatait vizsgálta. – Úgy hiszem, a valódi bűnösöket Coruscanton fogjuk megtalálni.

– Coruscanton? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Pawk Lestari.

– Igen, Corellia csak elterelés – hümmögte Tycho. – Sőt, talán az egész túlterhelés is csupán álca, hogy…

Az eddig pirosan villogó vészjelző lilára váltott.

– Uram! – pattant fel a székéből az egyik operátor. – Erőszakos és folyamatosan ismétlődő behatolási kísérletet észleltünk az állambiztonsági szektor vezérlőegységében!

Nyiestra elsápadt.

– A bolygó politikai és védelmi rendszeréhez akarnak hozzáférni…? – suttogta.

– Figyelem, mindenki, lila kód! – kiáltotta Leos Celchu, és ő maga is az egyik terminálhoz szaladt. – Ismétlem, lila kód! A teljes gerinchálózat lekapcsolására felkészülni!

– Hogyan? – dadogta koréliai kollégája. – Leos, ugye tudja, hogy ha lekapcsolják az egész bolygót az intergalaktikus holonet-hálózatról, azzal kreditek milliárdjaiban mérhető majd a veszteségük? Fontolja meg jól!

– Várj még egy kicsit, apa! – kérte Tycho. – Ha most lelövünk mindent, később ugyanígy bepróbálkoznak majd.

– Nem kockáztathatjuk meg, hogy behatoljanak a hálózatba! – mordult fel Leos. – Az végzetes lenne! A teljes bolygó kommunikációját megbéníthatják vele! Védtelenné tennék az Alderaant mindenféle külső erővel szemben!

– És ha egy időre vakvágányra terelnénk őket, uram? – fordult meg a székével Nyiestra. – Mi lenne, ha fabrikálnánk nekik egy mesterséges útvonalat, hamis adatok felé, közben pedig a saját aktív csatornájukat használva megpróbálnánk visszakövetni őket a forrásig?

Tycho lelkesen összepillantott nővérével, majd büszkén végigmérte menyasszonyát.

– Az én csajom…! – mondta huncutul.

– Mi legyen, Leos? – kérdezte Pawk, aki a többi vezető mérnökhöz hasonlóan készen állt arra, hogy teljesen lekapcsolják a rendszert.

– Képes leszel megfejteni a kódjaikat? – kérdezte az fiától.

– Ha hagyod… – felelte az ifjú hanyagul, hátra sem pillantva.

– Figyelem, emberek, lila kód! – ismételte meg Leos, és nem tudta elnyomni azt a vigyort, melyet fia magabiztossága csalt ajkaira. – Lila kód! A fantom-hadművelet indul!

A teremben lévő szakembereket mintha bomba robbantotta volna szét, úgy szaladt mindenki a saját termináljához.

– Mia, Nyiestra! Kezdjétek megírni a fantom útvonalát!

– Igenis! – biccentett lánya, és izgatott pillantást váltott leendő sógornőjével.

Mindketten vadul gépelni kezdtek.

– A többiek kezdjék meg feltölteni a fantom-adatbázist különböző kódolású és titkosítási szintű, mesterségesen kreált hírekkel – folytatta Leos, majd odalépett fia mögé, és felhajtotta a mikrofonját egy pillanatra, hogy kivonja azt a közös, intergalaktikus csatornából. – Mit gondolsz?

Tycho félig feléje pillantott, de igyekezett nem levenni a szemeit a grafikonokról.

– Birodalmi hírszerzésnek tűnik… – fogta be saját mikrofonját, hogy az ő szavait se hallja senki.

– Képes leszel időben megállítani őket? – kérdezte Leos, immár érezhető aggodalommal a hangjában. – Tudod, hogy ezzel mit kockáztatunk…

– Tudom… Volt már dolgunk a hírszerzéssel, és ha csak egy kicsit is hasonló mintát követnek, mint korábban, akkor… nem lesz gond.

– Igazgató úr! – kiáltotta az egyik mérnök. – Még két egység, és bent vannak!

– Mia? – fordult lányához Leos. – Hogy álltok?

– Tychónak nem sok ideje lesz arra, hogy kielemezze őket – sóhajtotta a nő.

– A hamis adatbázis felépült! – jelentette Pawk.

– Támadásra felkészülni! – utasította őket az igazgató. – Ha nem sikerül időben beazonosítani őket, lekapcsoljuk a hálózatot!

Feszült csend telepedett a teremre. A kijelzőkön megindult a visszaszámlálás. Nyiestra óvatosan kedvesére pillantott, aki meredten nézte az előtte csak kódsorokban megjelenő adatokat.

– Fiam, számítunk rád… – mondta Leos, ahogy az utolsó másodperceik teltek.

Az eddigi lila jelzés egy csapásra feketére váltott.

– Fekete kód! – kiáltotta az igazgató.

– Betörtek a rendszerbe, uram! – kiáltotta az egyik operátor rémülten.

– A fantom bejutott a rendszerbe! – kommentálta az előtte megjelenő adatokat Mia.

– Borzaszó gyorsak! – tette hozzá Nyiestra.

– Tycho…? – kérdezte Leos, ahogy tekintete ide-oda cikázott a különböző kijelzőkön.

– Tycho! – kiáltotta Mia, mikor látta, hogy öccse csak meredten nézi az előtte pergő adatokat, de meg sem mozdul.

– Gyerünk, fiam, mondj már valamit! – sürgette Pawk is.

Lánya észrevette, hogy kedvese feje szinte észrevehetetlenül mozog, szemei pedig olyan sebesen követik a sorokat, hogy az már szinte emberfeletti volt. Ajkai is mozogtak, de csak résnyire voltak nyitva.

– Olvas…! – mondta Nyiestra döbbenten.

– A fantom feltörte a féregjárat 40%-át! – kiáltotta Mia.

Tycho váratlanul gépelni kezdett, mindenki rémületére.

– Be-… bent vagyunk a fantom csatornájában…! – nyögte az egyik operátor.

– Ellentámadásra felkészülni! – adta ki a parancsot Leos.

Akik eddig az alderáni rendszer védelmét próbálták elősegíteni, most egy csapásra megkezdték az offenzívát. Egyszerre több ezer, klónozott szálon hatoltak be a megnyitott csatornába, nemcsak lelassítva a fantomot, de vissza is követve őt egészen támadásának forrásáig.

Tycho ajkai huncut mosolyra húzódtak.

– Mit…? – kezdte volna Mia, de elakadt a szava.

– Nem mondod komolyan, hogy egy ilyen kódot küldtél feléjük! – kiáltotta Nyiestra.

– Vissza a feladónak… – felelte Tycho.

Apja odalépett mögé, hogy megnézze, mit alkotott, de egy pillanatra elnémult a meglepetéstől, és ismét eltakarta mikrofonját.

– Fiam, ugye tudod, hogy az ilyen jellegű, digitális bűncselekményt a törvény több év elzárással bünteti?

– Tolvajtól lopni nem bűn – felelte Tycho mosolyogva.

– Bejövő információk a támadóról! – kiáltotta az egyik mérnök. – Három, hálózatba kötött terminál koordinátái, szolgáltatói adatai érkeztek, valamint…

A nő elhallgatott.

– … valamint a merevlemezeik összes adata – fejezte be helyette Tycho. – Megőrizzük nekik, az ő gépük úgysem húzza már sokáig…

– Teljes törlést végrehajtó parancssort küldtél a gépeikre? – kérdezte csodálkozva Pawk. – Ezzel megüthetjük a bokánkat…

– Ne féljen, uram! – fordult meg Tycho. – Teljesen szűzre formázott gépeiken semmi nyoma nem lesz annak, hogy velünk kommunikáltak, vagy hogy miként hárítottuk el a támadásukat. Nem tudják majd kielemezni a módszereinket, nekünk viszont a birtokunkba juthat valami értékes az ő adataik közül.

– Te gazember – csóválta meg a fejét a férfi derülten.

– Igazgató úr! A fantom eltűnt a rendszerből!

A vészjelző sziréna nyomban halovány sárgára váltott.

– Az összes nyitott csatornát lezárni! – parancsolta Leos. – Szép volt, fiam… – szorította meg annak vállát.

– A biztonsági szint helyreállt!

– Fiatalember – mondta némi döbbent hallgatás után a koréliai igazgató. – Ha még nincs állása, és szeretne egyet, nálunk azonnal munkába állhat – jegyezte meg, ahogy elismerően végigmérte Tychót.

Az megengedett magának egy huncut mosolyt.

– Még mindig te vagy a legjobb, öcskös – kacsintott rá nővére.

– Figyelem! – köszörülte meg a torkát Leos a nagy üdvrivalgás közepette. – Részletes jegyzőkönyvet kérek a támadási stratégia kielemzésére, melynek eredményét tegyétek elérhetővé a többiek számára is a belső elosztási listákon!

– Igenis, főnök! – intett az egyik régi kollégája.

– Szép volt, barátaim! Gratulálok mindenkinek! – mondta elégedetten az igazgató, ahogy körbenézett a teremben.

***

Leos sóhajtva odakönyökölt fia mellé a komplexum egyik magasabban fekvő erkélyén, és hunyorogva gyönyörködött a város felett lenyugvó nap szépségében.

– Sajnálom, hogy olyan bizalmatlan voltam veled… – mondta hosszú hallgatás után.

Tycho arcát vörösre festették a nap sugarai, de érezte, hogy kicsit zavarba is jött a bocsánatkérés hallatán.

– Elvesztettem a fejem, amikor bejelentetted, hogy felvettek az Akadémiára… Bár talán az még jobban felbosszantott, hogy képes voltál úgy lebonyolítani az egész jelentkezést, hogy még csak nem is tudtam róla… – tette hozzá, és a kettejükre oly jellemző, huncut vigyor csillant meg az arcán.

Fia elmosolyodott.

– Nem hiába taníttattál már pelenkás korom óta… – jegyezte meg sokat sejtetően.

– Nem tudom, mi háborított fel jobban… Hogy egy birodalmi intézménybe jelentkeztél, és hogy katona leszel… vagy hogy nem marad módja annak, hogy idővel megörököld tőlem a vállalat irányítását…

– Apa… – sóhajtotta Tycho. – Tudod, hogy én sohasem vágytam erre – tárta szét a karjait, az épületre mutatva. – Nem mondom, hogy nem élveztem ezt a meccset az imént… De nem volnék képes napról napra, évről évre ezt csinálni… egy egész életen át…

Leos megpaskolta a vállát.

– Tudom – vallotta be. – Túl sok van benned édesanyádból… – nézett mélyen fia csodálatosan szép, kék szemeibe. – Ő is mindig olyan álmodozó típus volt, akárcsak te. Én csak nem akarom, hogy olyasmire vesztegesd el a fiatalságod, amit egy életre megbánnál. Nem akartam, hogy eldobj magadtól egy ilyen hihetetlen adottságot – bökött az ifjú feje felé -, mint amivel az isteneink megáldottak.

– Nem fogom – mondta Tycho. – A szavamat adom…