Ebben a bejegyzésben “Az univerzum hercegei” regényfolyamként elkészülő, Star Wars témájú írásaim 1. részének, “A Birodalom szolgálatában” című történet 21. fejezetét fogjátok megtalálni. További információk itt: Star Wars történetek – Bevezető.

~ 21. fejezet ~

Tycho ajkai mosolyra húzódtak, ahogy a hatalmas utasszállító hajó lassan közeledett Alderaa legforgalmasabb, bolygóközi űrkikötőjéhez. Kipillantott a dokkolófolyosó ablakán, és látta, hogy számos kisebb teherhajó és személyes komp volt épp mozgásban, a késő délutáni óra ellenére. A nap lenyugvóban volt, és halovány, narancssárga sávot festett a távoli horizontra.

Az űrhajó rándult egyet, majd távoli, fémes kattanások jelezték, hogy csatlakozott a légikikötő leszálló rámpáihoz. A hajótest szelepeiből szürke gőz csapott fel, az eddig lázasan dolgozó repulzor-hajtóművek végre megpihenhettek, és kilehelték a bennük munkálkodó, forró levegőt.

Az utasok elhagyták a kijelölt kabinjaikat, és tolongva igyekeztek a kiléptető kapuk felé. Tycho a vállára kanyarította katonai táskáját, melybe azt a kevés ruhaneműt és tanulnivalót pakolta, amire az otthon tölteni kívánt időszak alatt feltétlenül szüksége volt. A kezében szorongatta menetjegyét, melyet hozzáérintett a kiléptető kapu leolvasójához, így az utaskísérő minden fennakadás nélkül, kedvesen útjára engedte őt.

Együtt haladt a hatalmas tömeggel. Mindenféle népség volt köztük, szakadt rodiai bevándorlóktól kezdve vagyonosabb alderáni nemeseken át olyan nem-emberi lényekig, melyek faját még csak nem is ismerte. A kiléptető kapunál egy kámzsás alak előzte őt meg, aki némileg magasabb volt nála. Sötétbarna csuklyát viselt a fején, de ahogy bocsánatkérően visszapillantott, mintás, fehér és világoskék lekku nyúlványok végei kandikáltak ki köpenye alól. Tycho belemosolygott kék, kíváncsi szemeibe, majd útjára engedte az idegen nőstényt. A hosszú út mindannyiukat szemmel láthatólag kimerítette.

Az utasokat a bolygóközi utazást felügyelő szervek különböző terminálok felé kalauzolták. A fiatalember arrafelé vette az irányt, amerre az alderáni lakosok haladtak, akik gyorsított ügyintézés keretében mindössze helyi azonosító kártyáikkal igazolták személyazonosságukat. Ahogy hozzáérintették azokat a leolvasókhoz, megjelent nyilvántartási aktájuk, melyet ujjlenyomataikkal tudtak hitelesíteni.

Az ügyintéző vetett egy jelentőségteljes pillantást Tychóra, ahogy annak adatai megjelentek előtte a kijelzőn. Az tudta, hogy nyomban felismerte őt. Mivel édesapja volt a bolygó holonet-hálózatának elnök-vezérigazgatója, mind ő, mind családja különleges, 7-es szintű belbiztonsági védelem alatt állt, arra az esetre, ha valaki megpróbálná elrabolni valamelyiküket, és az életével zsarolni akarná a hálózat üzemeltetőit.

Tycho elmosolyodott és mélyen a szemébe húzta a sapkáját. Ahogy kifelé haladt a fogadócsarnokba, látta, hogy két, fekete civil ruhákat viselő, de kisportolt alkatú férfi összepillantott, és megindult feléje.

– Uraim – biccentett nekik, majd elővette a zsebéből a cég belső, azonosításra alkalmas, kicsi holokomlinkjét, és feléjük nyújtotta.

Mindketten hozzáérintették hüvelykujjaikat, mire a kis szerkezet holografikus kivetítőjén megjelent az arcképük részletes személyes adataikkal. A beosztás rovatban annyi szerepelt csupán: ABBSZ.

– Üdvözöljük újra itthon, Celchu úrfi! – köszöntötte az egyik.

– Köszönöm…

– Kellemesen telt az útja? – rázott vele kezet a másik.

– Kellemesebben telt volna, ha nem csak az Alderáni Belbiztonsági Szolgálat ügynökei fogadnak, hanem a családom néhány tagja is kijön elém… – sóhajtotta Tycho.

– Induljunk! – felelte kurtán az első ügynök.

Egy privát leszállóhely és transzport felé kalauzolták, majd mindhárman helyet foglaltak a jármű belsejében. A két férfi nem szólt, de még egymással sem beszélgetett, így Tycho unottan, és nem kevésbé csalódottan bámult kifelé az ablakon az alatta elsuhanó fővárosra.

A Prefsbelt 4 nyomasztó flórája után egészen üdítő volt az épületek között húzódó, kisebb-nagyobb parkok, vagy a távolban magasodó, gyönyörű, hófödte hegycsúcsok látványa. Az ég oly tiszta volt, ahogy az mindig is élt az emlékeiben, és nem olyan füstös, homályos, mint az Akadémián.

Előre pillantott, amerre a hajójuk haladt, és látta, hogy közelednek afelé a hatalmas, szigorúan őrzött épületkomplexum felé, ahol a bolygó holonet-központja székelt, és ahol ő felnőtt.

A szikrázóan fehéren ragyogó tornyaival a város fölé magasodó létesítmény magasztosan tekintett le Alderaa lakóházai, közösségi épületeire vagy kormányzati negyedére arról a lankás vidékről, melyre építették. Távolról úgy festett, mint valami egyszerű, hegyvidéki szálloda, gondosan megmunkált lakóterekkel, erkélyes szobákkal, Tycho azonban tudta, hogy a hegy gyomrában, illetve a föld alatt olyan bonyolult és modern hálózaton ült, mely képes volt nemcsak a teljes planéta holonet-szolgáltatását ellátni, de a bolygóközi holonet-forgalmát is biztosítani.

Az építmény saját leszállópályával rendelkezett, mely nemcsak a helyi járművek, hanem akár csillagközi űrhajók leszállását is lehetővé tudta tenni. Ahogy az ő kompjuk lassan megközelítette az egyik szabadtéri terminált, Tycho az ablakon lepillantva látta, hogy a komplexum parkjaiban számos gyermek játszik szüleik, nevelőik vagy protokolldroidjaik felügyelete mellett. Évekkel korábban ő is ugyanúgy szaladgált a pompás ligetek közt a többi fejlesztőmérnök gyermekével. És Nyiestrával.

– Nyiestra… – suttogta halkan, ahogy megpillantott egy lobogó, szőke hajú lányt odalenn, azon a pályán, amerre tartottak.

Kilépett a járműből, és feléje szaladt, ő pedig egyre szélesedő mosollyal tárta szét a karját, és hagyta, hogy kedvese elmerüljön ölelésében. Tycho magához szorította őt, egy pillanatig kiszűrve minden más zajt és szagot az elméjéből, és magába szívta Nyiestra kellemes, virágos illatát, mely után oly régóta vágyakozott. Megcsókolta és megsimogatta az arcát, majd ahogy tudatosult benne, hogy tényleg ott állnak, egymás karjában, boldogan felnevetett.

– Hogy vártam már ezt a pillanatot! – mondta meghatódva, ahogy felemelte a levegőbe és megpörgette a lányt. – Úgy hiányoztál!

– Te is nekem, Tycho – suttogta az, és kicsit elpirult, ahogy a két kísérő beérte őket. – Köszönöm, uraim – biccentett feléjük -, innen már átveszem – túrt bele a fiatalember rövid, szőke hajába.

Tycho felmarkolta csomagját, majd búcsút intett a két ügynöknek, és belekarolt jegyesébe, ahogy megindultak befelé az épületbe.

– Levágták a hajad… – jegyezte meg a lány szórakozottan.

– Le… – sóhajtotta az ifjú. – A csillagflottánál nem szeretik a szépfiúkat…

Nyiestra jóízűen felnevetett a kedvesétől idegen túlzás hallatán, és odabújt hozzá. Ő maga is hiányolta jelenlétét, testének illatát.

– Látom, apáék még mindig neheztelnek rám… – szólalt meg némi hallgatás után Tycho. – Senki se jött ki elém…

– Ne gondold ezt! – váltott némileg aggodalmasra a lány arca. – Édesapádat nagyon sokáig bántotta, hogy haragban váltatok el egymástól. Édesanyáddal is sokat veszekedtek emiatt… – folytatta, közben pedig kihúzta az övére erősített, vékony huzalon függő belépőkártyát, és hozzáérintette az előttük álló ajtó biztonsági leolvasójához. Mikor az egy kattanó hangot adott, beléphettek.

Odabenn ugyanolyan steril fehérség fogadta őt, ahogy annak idején távozásakor. Szürkés vagy fehér kezeslábasba öltözött technikusok, elegáns mérnökök és mosolygós recepciós személyzet fogadta, akik mind felfigyeltek érkezésére.

– Üdvözöljük újra a központban, Celchu úrfi! – állt fel a helyéről az egyik operátorhölgy.

– Jó napot mindenkinek! – köszönt feléjük Tycho szerénykedve.

Néhány apró droid lebegett a levegőben, vagy követte éppen gazdáját a felvonók egyikébe, egy másik részlegbe. Az egyik takarítónő, aki épp a csarnok növényeit öntözgette, némán követte az ifjú párt a szemeivel, tekintete pedig mintha távolságtartást sugárzott volna.

– Nem tudtak eléd jönni – folytatta a korábbi gondolatmenetet immár halkabban Nyiestra -, mert nagyon fontos vendégeink vannak ma.

– Kik jöttek? Csak nem megint a sajtó?

– Nem – rázta meg a fejét a lány. – 8-as biztonsági szintű vendégek.

– 8-as? – csodálkozott Tycho. – Abba csak a legmagasabb szintű vezetők tartoznak, vagy…

Elsápadt.

– Igen – bólintott Nyiestra. – Itt van őfensége, Bail Organa herceg, és a lánya, Leia hercegnő.

– Nocsak… – pislogott kedvese hümmögve. – Őfensége évek óta nem járt nálunk… A hercegnőt pedig még sohasem hozta magával. Már egész nagylány lehet.

– Szerintem is különös – vallotta be a lány. – De édesapád ragaszkodott hozzá, hogy minden rendben legyen.

– Elhiszem… Ő mindig is presztizskérdést csinált az ilyesmiből… – ült le az egyik fotel sarkára Tycho, ahogy megérkeztek az igazgatósági épület egyik legfelső, az általános személyzet elől elzárt emeletére.

Körbenézett az ismerős társalgóban. A növények ugyanolyan hetykén tündököltek, szinte elburjánzva a falakon, ahogy távozásakor. Pont úgy, ahogy édesanyja mindig is szerette. Az egyik kis asztalon néhány színes gyöngy és kristálykréta hevert, illetve néhány játék pihent a szőnyegen alatta szétszórva.

– Ezek a gyerekek… – mosolyodott el Nyiestra csípőre tett kézzel.

Lehajolt, hogy összeszedje a széthagyott játékokat.

– Skoloc egyre jobban érzi magát az osztálytársaival, és az oktatóink szerint tehetségesnek mutatkozik, ami a programozást illeti – mondta meghatódva. – Szorgalmasabb, mint amilyen te ebben a korban voltál – fordult a fiatalember felé -, mégis mindenki azt mondja, hogy nálad kivételesebb diákja azóta sem volt az intézetünknek.

Tycho hamiskásan elvigyorodott.

– Zosiát azonban egyáltalán nem érdeklik az integrált áramkörök… – folytatta Nyiestra kacagva. – Olyan, mint valami kis dáma! Folyton csak szépítkezik az anyádtól elcsent csecsebecsékkel.

A lány végül elhallgatott, és zavartan lesütötte a szemeit, ahogy Tycho odalépett hozzá. Kedvese kíváncsi volt ugyan, miként boldogult az elmúlt időszakban öccse és kishúga, de most, hogy végre kettesben lehettek, egészen más tervei voltak. Megfogta a lány kezét, és óvatosan közel húzta őt magához, majd gyöngéden megcsókolta. Finoman harapdálta kívánatos, piros ajkait, átadva magát az ismerős, kéjes érzésnek.

Annyira belefeledkeztek egymásba, hogy észre sem vették, hogy az egyik összekötő folyosóról halkan besétált a terembe egy kíváncsi szépség. A lányka uszályos, gyöngyökkel díszített, sötétlila ruhát viselt, nehéz szoknyáit finoman igazgatta léptei közben, nehogy elessen bennük. Szűk fűzője magasztos tartást erőszakolt ki törékeny, karcsú alakjából. Hatalmas, sötét szemeivel érdeklődve nézett körbe, és elpirult, amikor megpillantotta a két ölelkező fiatalt. Ajkát lebiggyesztve, csodálkozva nézte őket, míg egy nagyobb csoport nem csatlakozott hozzájuk.

Az ajtó szisszenésére szétrebbent a csókolózó pár, és pironkodva fordultak az érkező delegáció felé.

– Jaj, fenség! – sóhajtotta egy idős, szigorú tekintetű asszony, aki öltözékéből ítélve a lány nevelőnője lehetett. – Már nem tudtuk, hol keressük!

– Semmi baj, Safeira – próbálta megnyugtatni a nőt mosolyogva egy méltóságteljes, sötétbordó palástot viselő, középkorú férfi.

Odalépett lányához, és a vállára tette a kezét.

– Elhiszem, hogy hajt a kíváncsiság, gyermekem, de ne feledd, mi itt csak vendégek vagyunk! – pillantott körbe, tekintete pedig megállapodott az intézmény, és ezáltal a bolygó holonet-hálózatának vezetőjén, valamint a társaságukban lévő, többi mérnökön. Az egyikük, egy sötétvörös hajú nő vidáman integetni kezdett Tycho felé, amikor a többiek másfelé néztek, a fiatalember pedig felismerte benne nővérét, Miát.

– Igenis, apám… – felelte a hercegnő engedelmesen.

– Fenség… – hajolt meg Tycho tiszteletteljesen, és Nyiestra is fejet hajtott előttük.

Az elnök rezzenéstelen arccal, de feszülten szembesült a ténnyel, hogy legidősebb fia hazatért. Nyelt egyet és lopva hitvesére pillantott, akinek könnyek szöktek a szemébe az örömtől.

– Fenség, hercegnő, engedjék meg, hogy bemutassam a fiamat, Tycho Celchut! – mondta végül olyan hangon, mely képtelen lett volna elárulni, örül-e a viszontlátásnak, avagy sem.

– Ó! – húzta ki magát Organa herceg meglepetten.

Közelebb lépett a fiatalemberhez, és a kezét nyújtotta feléje.

– A mérnöki csapat elbeszéléseiből sokat hallottunk már önről – mondta.

Tycho izgatottan fogadta el a felkínált jobbot.

– A fiam jelenleg a Birodalmi Csillagflotta prefsbelti katonai bázisán tanul… TIE vadászpilóta-képzésen vesz részt… – folytatta apja, arca azonban olyan rideggé vált, mintha csak a legnagyobb sértést mondta volna.

Az ifjú hercegnő rosszallóan végigmérte az ifjút, és jóval barátságtalanabbul pillantott feléje, mint azelőtt.

Organa herceg tekintetében is mintha csalódás jelent volna meg, és zavartan félrepillantott, miután elengedték egymás kezét.

– Értem… – felelte csendesen.

– Jöjjön, fenség! – szólalt meg az egyik szakember a küldöttségből. – Engedje meg, hogy megmutassuk önöknek a legfőbb vezérlőegységünket! – kalauzolta az uralkodót és annak lányát a felvonó felé, amit azok, valamint kíséretük el is fogadott.

Tycho érezte, hogy elvörösödik apja szavai hallatán. Követte őt a tekintetével, míg az el nem hagyta a szobát.

– Csillagom…! – lépett oda hozzá édesanyja, aki nem tartott a küldöttséggel.

Homlokon csókolta gyermekét, majd szeretetteljesen végigmérte őt.

– Milyen csinos, izmos fiatalembert faragtak belőled ott, az Akadémián…!

– Édesanyám! – suttogta Tycho meghatódva, ahogy megölelték egymást.

A két szeretett nő derekát átkarolva indult meg személyes szállásaik felé, útközben pedig hagyta, hogy azok izgatott kérdéseikkel bombázzák őt.

***

Nyiestra békésen aludt még, amikor Tycho magára öltötte edzőruháját. A lány szőke haja szétterült a párnán, akár egy palást, meztelen vállai épphogy kikandikáltak a takaró alól. Gyönyörködve nézte őt, majd halkan felmarkolta ideiglenes belépőkártyáját, és elhagyta a szobát.

Korábban sosem volt egy sportos alkat, a holonet-központban sokkal inkább volt kitéve szellemi megterhelésnek, mint fizikainak. Azóta azonban, hogy beiratkozott az Akadémiára, a szervezete hozzászokott a folyamatos mozgáshoz, és aznap ébredéskor is egyfajta megmagyarázhatatlan késztetést érzett arra, hogy elmenjen kocogni. Nem akart lemaradni osztálytársai, de különösen Windtide vagy Liridon mögött, még a pihenőidejük alatt sem.

A komplexumot hatalmas parkok és sétányok vették körül, hálásan elrejtve a kíváncsiskodók szeme elől az alattuk megbúvó épületszinteket. Sosem gondolta volna, hogy egyszer majd testedzésre használja a finom pázsit borította lankákat ahelyett, hogy egyszerűen csak csodálná természetes szépségüket.

Nagyon kevés dolgozóval és biztonsági őrrel találkozott, azok mind csodálkozva nézték idegenszerű, birodalmi hímzésű és feliratú ruházatát, de nem állították meg. Belevetette magát a friss, hűvös levegőbe, és megkezdte szokásos edzéstervét.

***

A vezérigazgató lakosztályában halk berregés jelezte, hogy az egyik belső vonalon keresik őt. A férfi álmosan felemelte a fejét a párnáról, és látta, hogy hitvese is felébredt.

– Leos… mi történt? – kérdezte a nő.

– Máris kiderül – felelte a férfi, majd lenyomta a terminál villogó gombját.

– Elnézést a korai zavarásért, igazgató úr! – köszönt bele a komba az egyik asszisztens. – Ritra Kole vagyok a kockázatfigyelési osztályról…

– Jó reggelt, Ritra… – dörzsölte meg a halántékát Leos. – Történt valami?

– Uram, a fia elhagyta a lakosztályát.

Ahelyett, hogy feltette volna a logikusnak tűnő kérdést, miszerint melyik fia a kettő közül, a férfi inkább aggódva összepillantott feleségével.

– Hová indult?

– A parkba, uram – felelte Kole. – Az ideiglenes azonosító kártyája, amit adtunk neki, minden tevékenységét naplózza. Aggodalomra semmi ok, minden lépését figyeljük.

– Köszönöm, Ritra. Kérem, értesítsen a személyi hívómon, ha bármi rendelleneset tapasztal, a nap végén pedig szeretnék egy teljes körű jelentést arról, merre járt és mit csinált a rendszerben Tycho!

Hitvese sóhajtva bújt ki a közös ágyból és öltötte magára hálóköntösét.

– Igenis, uram – búcsúzott el tőlük a nő.

Leos Celchu egy pillanatig némán meredt maga elé, majd tekintete követte feleségét, mert szinte érezte annak vádló pillantását.

– Még mindig úgy gondolod, hogy a birodalmi erők kémet faragtak a saját fiadból? – kérdezte a nő nem kevés éllel a hangjában.

– Nem tudom, Irenka… – sóhajtotta Leos. – De ostobaság volna a részükről, ha nem próbálkoznának meg vele… akár teljesen a tudta nélkül…

– Hogy feltételezheted Tychóról, hogy elárulna minket?

– Az Akadémiára is beiratkozott, nem igaz? – felelte a férfi, miközben egy pohár vizet töltött magának.

– Igen, de nem azért, mert egyetért vagy a legkisebb mértékben is szimpatizál a birodalmi eszmékkel!

– Akár igen, akár nem, a jelenléte komoly biztonsági kockázatot jelent! – csapta le a poharat az asztalra férje. – Te is tisztában vagy vele, hogy nemcsak a bolygó helyi holonet-rendszerét üzemeltetjük, hanem rajtunk keresztül csatlakozhatnak a felhasználók az intergalaktikus hálózatra is! Emellett az Alderaan biztonságpolitikai központja is a mi segítségünkkel operál! A mindenkori uralkodócsalád és a kormányzó elit biztonsága a mi kezünkben van, és vészhelyzet esetén mi vagyunk azok, akik a kormányzat segítségével a bolygó esetleges evakuálására a hivatalos parancsot is kiadhatjuk! Bármilyen birodalmi próbálkozás sérülékennyé tenne bennünket velük szemben, nem pusztán technológiai szempontból, de a lakosság biztonságára nézve is! Ezért igen, köteles vagyok még a saját fiamat is állandó ellenőrzés alatt tartani, és ha kell, teljesen letiltani a hozzáférését bármilyen adatbázisunkhoz!

A nő tiltakozásra nyitotta ajkait, ekkor azonban felbúgott az ajtó beléptető panelje. Mindketten a hang irányába fordultak, és leolvasták a belépést kérelmező nevét.

– Tessék!

Amint az ajtó egy szisszenéssel a falba csúszott, Nyiestra lépett be rajta. Arca hűvös volt és elszánt, szemei eltökéltséget sugároztak.

– Gyere csak, gyermekem! – invitálta közelebb leendő menyét Irenka.

– Jó reggelt, asszonyom! – köszönt a lány. – Uram… – pillantott a férfira, aki hellyel kínálta őt. – Miután Tycho elhagyta a szobát, minden holmiját nanodetektorral átvizsgáltam. Egyik ruhájába sincs belevarrva vagy beleszőve semmiféle adóvevő. Két adattárolót hozott magával, az egyik a személyes akadémiai holokomlinkje, a másikon a tananyagot tartja. Mindkettőn lefuttattam egy biztonsági ellenőrzést, de kémprogramokat vagy virtuális meghajtókat nem találtam rajtuk.

– Ez még nem jelenti azt, hogy nincsenek – sóhajtotta Leos. – Tycho intézetünk történelmének legtehetségesebb programozója… A képességei négy-öt évvel meghaladják a jelenlegi, technológiai fejlettségünket…

– Ez így igaz, uram – mosolyodott el a lány. – Ezért nincs is sok értelme az állandó felügyeletnek. Ha Tycho ártani akarna nekünk, akkor azt valószínűleg észre sem vennénk…

– Köszönöm a fáradságot, Nyiestra – mondta a férfi.

– Semmiség, uram. Tudom, hogy ez a kötelességem, de nem jó szívvel teszem…

– Tudom, és szégyellem, hogy ilyet kellett kérnem tőled…

– Tycho jó ember, uram – felelte Nyiestra. – Vele nőttem fel. Ismerem az álmait, a vágyait. Megosztja velem a gondolatait, amióta tudjuk, hogy… egymás mellett akarjuk leélni az életünket – folytatta szerénykedve. – Ő soha nem árulna el bennünket… nem okozna csalódást nekem… Ő a legjobb ember ezen a világon – mondta, majd megtörölte az arcát, mert könnyek szöktek a szemébe.

Irenka átölelte őt, és vigasztalni próbálta. Mindhárman a lakosztály erkélye felé indultak, melynek üvege lassan a falba csusszant. Lepillantottak a parkba, tekintetük pedig a kitartóan kocogó, szőke fiatalembert követte.

 

~ Következő fejezet ~